Posted on

Lőhetnek a medvékre a szlovénok

Hetvenöt barnamedvére és egy tucat farkasra adtak kilövési engedélyt a vadászoknak a szlovéniai hatóságok az idei szezonra. A döntéssel azt a kárt akarják csökkenteni, amelyet a vadállatok a termésben és az állatállományban okoznak. Szlovéniában az egyik legmagasabb a barnamedvék száma Európában, és a termetes példányok egyre közelebb merészkednek a falvakhoz és a városokhoz, hogy élelmet keressenek.
“Azt tapasztaljuk, hogy a farkaspopuláció bővülőben van, és a medvék száma is emelkedne, ha nem lenne ez az intézkedés” – mondta a szlovén környezetvédelmi minisztérium illetékese. Tavaly a vadászok 79 medvét és hét farkast lőttek ki, miközben a vadállatok által okozott kár a 2008-as 450 ezer euróról 430 ezerre csökkent. Szlovéniában a becslések szerint mintegy 450-500 barnamedve és 70-100 farkas él.

Posted on

A vadászatról – A vadász állatgyilkos?

A „vadászat” szó, amely eleve rossz dolgot fejez ki, szépítgetésnek tűnik. Az igazság az, hogy ez az öldöklésben való kéjelgés. „A vadászat mindig a háború egy formája”, mondta Goethe. A „vadászás” az emberi elmebaj egy változata, állapította meg Theodor Heuß, akinek a Német Szövetségi Köztársaság első elnökeként, mint nem-vadásznak kellett vadászatra járnia a diplomatákkal. Az orosz író, Lev Tolsztoj azt mondta, hogy „az állatgyilkosság az embergyilkosságtól csak egy kis lépésre van”.
Egyre több ember sejti ezt. Körkérdések dokumentálják a vadászat elutasítását. A lakosság több mint fele – a nőknek kétharmada – elutasítja az erdőkben történő tömeggyilkosságot.
Németországban erdőn és mezőn évente több mint 300.000 vadász okoz békétlenséget, félelmet, stresszt, rendetlenséget, fájdalmat és halált. Naponta 13.000 – 15.000 állatot puffantanak le kényelmes magaslesből, vagy idézik elő halálukat kegyetlen módon csapdákkal, egyrészt felmérhetetlen kín közepette, amikor lelövik őket, és sebesülten szanaszét hevernek, másrészt csapóvasban vergődve, amíg ki nem múlnak. Az állatoknak általában semmi esélyük sincs arra, hogy életben maradjanak.
Őzre és vaddisznóra a “derék vadász” nem egyszerű tölténnyel lő, hanem olyan lövedékkel, amely az eltalált állat belsejében megnagyobbodik, illetve osztódik (expanziós lövedék), vagy meggörbül (deformációs lövedék). Miért? Ezzel az eltalált állatból lehetőleg sok „cserkészésre alkalmas jelet” nyernek – vért, gyomor- és béltartalmat, szőrszálakat, csontszilánkot stb. Ez állítólag megkönnyíti a megsebesített, de még nem halott vad keresését. Azért, hogy a vad e keresgélés közben ne szaladjon el, néhány óráig hagyják „betegeskedni” –ahogy a vadász mondja. Csak ezután kutatják fel, hogy a kimúlófélben lévő vadat egy kegyelemlövéssel véglegesen megöljék. Eme ölési forma helyett az állat leszúrása is érvényben van, mint vadászhoz illő. A csülkös vadak nagy része, például őz, szarvas, gímszarvas, dámszarvas, zerge, vaddisznó, ilyen módon órákig tartó kínlódás után múlik ki. Amikor az állat végül meghal, azonnal „kizsigerelik”. A beleket és a többi belsőséget a még meleg testből tépik ki. Ebben az esetben a vadász cselekvésmódja alig különbözik egy vérszomjas ragadozóétól, amit „bestiálisnak” szoktunk nevezni.
Mindez „vadászhoz illő”. Ha Ön a legközelebbi őzsültjét rendeli, elgondolkodhat azon, hogy ételáldozata milyen hosszú ideig botorkált sebesülten és a fájdalomtól majdnem eszméletlenül az erdőn keresztül, hogy „cserkészésre alkalmas jelet” hagyjon maga után. A fájdalom, amit az állat átélt, hormonkiválasztáshoz vezetett, és benne van még az Ön sültjében is. Ön megeszi vele a gyötrelmet. Valóban ezt akarja?
A vadászok időtlen idők óta különösen hátborzongató módon kapcsolódnak össze az állatok sorsával: A vadászok azzal igazolják véres mesterségüket, hogy ők gondoskodnak a természetben az egyensúlyról. Állítólag sok az állat, és egyes állatfajok túlságosan elszaporodnának. A megfigyelések azonban messzemenően nem ezt igazolják a Föld lakatlan vidékein.
Az ökológusok újabb tanulmányai azt az eredményt mutatják, hogy az állatok a populációnövekedés szabályozására belső mechanizmussal rendelkeznek. Így például az elefántok esetében megállapították, hogy nem az éhség vagy a halál, hanem a nőnemű állatok flexibilitása határozza meg a növekedési rátát a nemi érettség kezdetén. Ha túlnépesedés fenyeget, a születési arányszám csökken. Hasonlót állapítottak meg szarvasoknál, jávorszarvasoknál, kőszáli kecskéknél és más nagy emlősöknél. A populáció sűrűségétől függően sok madárfaj visszafogja magát a költéskor. Ha sok azonos fajhoz tartozó madarat lelőnek, aktivizálódik a nem költő egyedek tartaléka, és több állat fejlődik ki, mint amennyi a madarak irtása előtt létezett.
Egyetlen faj sem szaporodik mérték és cél nélkül. A populációt nem a harc és a halál korlátozza kívülről, hanem belső mérték.
A vadászat erre a célra nemcsak alkalmatlan, hanem teljesen fölösleges.
Ezért az embernek nem kell magát mesterségesen rablóvá tennie, hogy a „természetes ellenséget” pótolja. Ő csak megzavarja a természet belső harmóniáját, szétszakítja az állatok szociális kötelékét, tönkreteszi pihenőhelyeiket és táplálékterületeiket, nagykiterjedésű vándorlást okoz a természetes ritmuson felül.
A vaddisznóknál például a vadászok elsőként a csoportban vezető szerepet betöltő nőstényt veszik célba és ejtik el. A vadásznak nem okoz gondot, hogy ezzel nemcsak megzavarja, hanem még szét is rombolja az állatok közösségi rendszerét. Ehhez a témához kapcsolódnak egy hivatásos vadász fejtegetései: A vezérkoca vezet és szervez. Aki azt megöli, tönkreteszi az egész csoport szociális struktúráját. Kilövése rendezetlen tömeget hagy hátra, amely tájékozódási képességének hiányában kóborlásba kezd, ellenőrizetlenül szaporodik, és végül mezei károkat okoz. (Süddeutsche Zeitung)
Igazán jó példa olvasható ki ebből, hogy a vadász hogyan „tartja fenn a természetben az egyensúlyt”.
Honnan jön a vadászok „Vadász-szerencsét!” köszöntése, és mit fogyaszt Ön vadászzsákmányként?
Például a nyulaknál a derék vadász egy töltet söréttel keresi a „szerencséjét”, ami az áldozatnak nemcsak a bőrét, hanem az alatta fekvő idegrendszerét is szitává lövi. A nyulak vergődnek a fájdalomtól, és gyakran úgy sírnak, mint a kis gyerekek. Akkor közeledik a büszke vadász, és agyonüti a nyöszörgő állatot – egy bottal, egy kés markolatával, a puskája agyával, vagy a keze élével; természetesen több ütés szükséges, mire a vadásznak „sikerül”. Ezek semmi esetre sem megengedhetetlen túlkapások, hanem vadászképzéseken ajánlott módszerek. Vadász-szerencsét!
És Ön a vadászzsákmánynak köszönhetően élvezheti nyúlpecsenyéjét. Néha-néha még ráharap egy sörétre. A legközelebbi alkalommal talán gondolni fog arra is, hogyan érezné magát, ha hetvenöt ilyen golyót repítenének a bőre alá, és végül egy puskatussal agyonütnék.
Egy rövid időre talán maga elé képzeli a nyulat, amint nagy szemekkel és fülét hegyezve ugrabugrál a mezőn, amikor a halálos lövés eltalálja őt, hogy Ön megehesse. Nem szeretne a jövőben inkább lemondani erről a falatról?
Senkinek nem kell hogy megöljön egy vadállatot ebben a mai jóléti társadalomban, van mindenkinek elég betevö falatja, s minden más ok az éhségen kívül ,beteges , ferdehajlamú és elvetendö ölés és gyilkolás!

Posted on

Georg Baudler: Ősidők óta az erőszak igézetében

farkasok_agyonloveTíz tétel arról, miért bűvöli el az embert az erőszak
1.
A háború, a vadászat, az erőszak és az ölés általában a férfiak dolga. A háborúk és hódítások formálta emberi történelmet túlnyomórészt férfiak csinálják és határozzák meg.
Ez a megállapítás nemcsak a történetileg kutatható történelem néhány ezer évére érvényes. Amint a megsebesített vadállatok ábrázolása mutatja az ókőkorszaki kultikus barlangokban (pl. Lascaux és Altamira), és amint koponyaleletek kézenfekvővé teszik (pl. Monte Circeo), éppen a korai emberek életét is az ülés, a vadászat, az emberáldozatok formálták. Az emberi élet (és a női élet is) évmilliók óta a férfiak ölési hatalmának igézete alatt áll. A viszonylag békés matriarchális kultúrák (pl. Máltán, Krétán vagy a korai Indus-völgyben) inkább csak az ember letelepedéséhez kötődő, korlátozott tér-időbeli megszakításai voltak ennek az ősemberi erőszakbűvöletnek. Csak a történelem (Jaspers által) „tengely-korszaknak” nevezett szakaszában (pl. a buddhizmusban, a taoizmusban vagy a „szenvedő istenszolga” szimbolikus alakjában) kérdőjelezik meg alapvetően az ölési erőszak numinózus-isteni jellegét.

2.
Törzstörténeti szempontból az evolúcióban rejlenek a férfiak erőszakos viselkedésének gyökerei. 180-190 millió éve zajlik azoknak a hím emlős állatoknak a pozitív kiválogatódása, amelyek a rivalizáló harcokban jobban érvényesülnek. Az emlős állatok világában a hímek viselkedését a riválisok harca, a nőstények viselkedését az ivadékgondozás határozza meg.
A férfi, ill. női magatartás ezen előzetes evolutív meghatározottságait sokszorosan megállapították és bizonyították már. Azt viszont vitatják, hogy milyen erősen határozzák meg ezek az előzetes beidegződések az emberi magatartást. Mindazonáltal ma a femininizmus-kutatás is elismeri, hogy a szükséges kulturális átformálás alapjaként és anyagaként komolyan kell venni őket.

3.
A természetben az ölési gátlás kialakulása megakadályozza, hogy a hímek elpusztítsák egymást a riválisharcok során, és így kipusztuljanak a fajok. Az emberhez legközelebb álló élőlények, a csimpánzok – örökítőanyaguk 98%-ban közös az emberével – ún. tekintélykeltő előadások formájában gyakorolják riválisharcaikat, s azokban megpróbálják az ellenfél csoporttagot megfélemlíteni, de anélkül, hogy komolyan megsebesítenék azt.
Ez a veleszületett ölési gátlás különösen erős a saját csoporton belüli riválisharcokban (csoportidegen fajtársak megölését megfigyelték a csimpánzok között). Az emberiség globális fenyegetettsége az éhezés, a környezetpusztítás és az erőszak újabb és újabb kitörései révén, különös tekintettel az egész emberiséget fenyegető tömegpusztító fegyverekre, megkívánja, hogy kifejlesszük és ápoljuk annak tudatát, hogy (legalábbis ma) minden nemzet és vallás minden tagja egyazon csónakban ül, tehát a világon minden ember az én „csoportomba” tartozik.

4.
A csimpánzok között megfigyelhető, hogy a trópusi viharok heves villámlásai és dörgései kiváltják a horda hímjeiből a tekintélykeltő előadást (az ún. „esőtáncot”, ahogy Jane Godall mondja). A – gyakran halálos – természeti erőkben nyilvánvalóan egy olyan hatalmat érzékelnek, amelyet (rivalizálva) megpróbálnak buzgón követni.
Itt az ember erőszakbűvöltségének vallási összetevőjét érjük tetten. A csimpánzok már magas fokban rendelkeznek a szimbolikus érzékelés és a szimbolikus kommunikáció képességével. Ennek a képességnek a segítségével bizonyos élőlények az empirikusan adottat felülmúló dimenziót, valamilyen szimbolikus üzenetet érzékelnek azokban az eseményekben és valóságokban, amelyekkel találkoznak. Ha az illető élőlény sajátos módon reagál erre a dimenzióra, ill. üzenetre (tehát nem csupán úgy, mint a csimpánzok, melyek egy már előzetesen bevésett viselkedést pörgetnek le mintegy gombnyomásra), akkor máris adva van a vallás, a kultusz és az emberlét.

5.
A vallástörténelem meghatározó istenségei – Síva, Zeusz, Indra, Wotan, de Jahve és Allah is – a viharban, villámlásban, dörgésben és a kiszámíthatatlan ölési erőszakban teszik nyilvánvalóvá hatalmukat. Az ember ezekben a (halálos) hatalmakban a természetet felülmúló dimenziót érzékel, és azt istenségként tiszteli.
Ezt a ételt nem szabad panteista módon félreérteni. A természeti erők együttese nem Isten. De a velük (akárcsak az élet összes eseményeivel) történő találkozásban a szimbolikus érzékelésre képes élőlény előtt fölragyoghat egy (a természetet) felülmúló dimenzió: megtapasztalása annak az őserejű-hatalmas létalapnak, amelynek ki van szolgáltatva. Ez a létalap egyrészt táplálékot és életet nyújt, másrészt gyakran jelenik meg vadul, kiszámíthatatlanul és kegyetlenül: „Éjszaka Jahve lecsapott Mózesre, hogy megölje őt” (2Móz 4,24). A természet és a történelem effajta érzékelésének persze feltétele a hím tekintélykeltő erőszak kivetítése a körülvevő elemekre és eseményekre (vö. 6.,8. és 9. tétel).

6.
A férfi ebben a természetet felülmúló dimenzióban valami hozzá hasonlót, egyfajta (transzcendáló) tekintélykeltő viselkedést vél fölismerni, és azon fáradozik, hogy azt (rivalizálva) saját viselkedésével utánozza, tehát az Istenihez hasonuljon. Eközben áttöri az evoluciófüggő ölési gátlást, és az áldozati ölés során kultikus tekintélykeltő pózzal halálos döfést ejt az állaton és az emberen.
Az eltemetés mellett az áldozati ölés a vallástörténet legrégebbi megfogható kultikus cselekménye. Benne az ember nevű élőlény sajátos módon reagál az őt körülvevő világot felülmúló dimenzió érzékelésére: Azt, ami felülmúlja, transzcendálja a természetet és az evolúciót, bevonja a válaszába – és ezzel vallást és emberlétet alapít. Persze az alávetés gesztusával rá is bízhatta volna magát erre a természetet felülmúló dimenzióra, amint ez később az ábrahámi vallásokban (zsidóság, kereszténység, iszlám) történik meg alapvetően. A női módon (az ivadékgondozás alapján) meghatározott eltemetési viselkedés hasonlóképpen sajátos módon (azaz vallásosan) reagál, amikor egy (a természetet) felülmúló (a halál után is megmaradó) dimenziót érzékel (az elhunyt) élőlénytársban. A konkrét vallástörténelmet azonban túlnyomórészt az áldozati ölés, tehát a férfias-kultikus tekintélykeltő előadás, és nem a transzcendáló női, gondoskodó magatartás határozza meg.

7.
A háborúban egy embercsoport magának igényli ezt az ölési erőszakban dokumentálódó (dokumentálódni vélt, vö. 9. tétel) isteni hatalmat, és az ellenfelet a megölendő áldozatként határozza meg.
Az iraki muszlimok számára a „hitetlenek és hívők, a jó és rossz” közötti harcról van szó. Szaddám Husszein istenteleneknek (és ezzel az isteni ölési erőszak védelme alatt nem állóknak) nevezi a zsidókat, az amerikaiakat és az európaiakat, s ily módon azzá a bűnbakká teszi őket, amelynek áldozati megölése majd új, világot átfogó fényben ragyogtatja föl az általa igényelt isteni és ölési erőszakot. Szaddám „szent háborúja” kultikus ölési-tekintélykeltő póz. De az ellene irányuló szövetséget is az a veszély fenyegeti (ha háborút visel), hogy az agresszor rettenetet keltő elpusztításában saját életpátoszát emeli isteni-tekintélykeltő valósággá, s így meghamisítja azt. Alapdinamikája miatt a háború mindig és minden résztvevő részéről azzal fenyeget, hogy „szent” háborúvá válik, amelyben az a cél, hogy a pusztítással és az ellenfél megölésével isteni rettenetet hozzanak létre.

8.
A sémita világban az `l szógyökkel fejezik ki „Istent”, és Il, El vagy Al formában ejtik ki. Minden ebből a szótagból alkotott istennév – az Ószövetség El-je csakúgy, mint Allah – a jóságos és áldásosztó vonás mellett a tekintélykeltő ölési erőszakot is tartalmazza.
Il-Afrit az óarab mesék emberevője, de ő sem nélkülözi a jóságos vonást. Az ószövetségi Teremtés könyvében, a 17. fejezetben Ábrahám Istene „El-Saddáj”-nak nevezi magát, azaz a vadon és a rettenet istenének, aki véres áldozati cselekményben köt szövetséget Ábrahámmal, és a gyermek- és emberáldozat készségét követeli tőle. Az „Al-lah” név az „Al” szótag megkettőzésével jött létre, a második szótag az első megfordítása. Az „Alla il Allah il Allah…”-ban már az l-szótagoknak ez a halmozása is azt a dimenziót jellemzi, amely a világ legerősebb és legkiemelkedőbb ölési erőszakait is felülmúlja. Ezzel nincs ellentmondásban, hogy Allah, akárcsak az ószövetségi El, mélységesen jóságos és irgalmas vonásokat is hordoz. A Koránban minden szúra így kezdődik: „Allah, a Legirgalmasabb nevében”, és El-Saddáj Jahveként mutatkozik be Mózesnek, azaz népének anyai „Jelen-vagyok-Isteneként”. Jézus istenmegszólításában Abbává, „Papává-Mamává” válik. Ebben a tradícióban azonban mindig fönnáll a veszély, hogy ez az irgalmas és jóságos vonás csak azoknak van fenntartva, akik ennek az Istennek imádással alávetik magukat, tehát az őt tisztelő valláshoz tartozóknak, míg a „pogányokkal” és a „hitetlenekkel” szemben büntető-tekintélykeltő „szent háborúban” a rettenet erőszakos isteneként lép föl.

9.
A matriarchális kultúrákban az anyaistenségek ez ellen a vadon-isten ellen harcoltak (és közben maguk is erőszakossá váltak). A zsidó-keresztény és az iszlám tradícióban az ember rábízza magát erre az „erőszakos Istenre”, és megpróbál annak jóságos oldalával szövetséget kötni, azaz áldást, földet és termékenységet kikönyörögni. Életében, működésében és halálában Jézus ezzel a jóságos vonással mint ennek az Istennek egyedül igaz lényegével azonosul, vadon- és erőszak-jellegét pedig mint a félelem bűvöletéből született emberi kivetítést leplezi le.
Itt nem tudunk belemélyedni a matriarchális vallások szimbólumaiba és mítoszaiba (meséibe), és El Saddájhoz fűződő viszonyukba. Az ábrahámi vallások eredetük alapján férfias-patriarchális meghatározottságúak. Az ölési erőszakot felülmúló dimenzióként Isten férfias. Jóságos oldalával, a szövetség Isteneként egyre inkább nőies-gondoskodó vonásokat ölt, s ezek Jézus istentapasztalatában meghatározó ismertetőjeggyé válnak. Ez feltételezi, hogy az erőszak bűvöletét, amelynek az emberiség évmilliókkal ezelőtti eredete óta foglya volt, Jézusban és Jézus által áttörte és felváltotta a gondoskodó-erőszakmentes szeretet bűvölete. Az Abba szeretett fia már nem lát isteni rettenetet az ölési erőszakban: „Ne féljetek azoktól, kik ugyan megölik a testet, de különben nem tudnak mit tenni veletek”, olvassuk a Lukács-evangéliumban. Abban, ahogyan Jézus szemben áll a római államhatalommal, amely rettenetes kínzó- és ölőhatalomként mered előtte, ez a hatalom isten-telenként lepleződik le. Annak látszik immár, ami: profán, üres és természetellenes (ölési) tekintélykeltő póznak.

10.
Az ölési erőszak isten-telenítésének, ahogyan az Jézusban megvalósult, az ember sok millió éves erőszakbűvöletű meghatározottságához viszonyítva túlságosan rövid (és maguktól a keresztényektől is túlságosan elhomályosított) története van ahhoz, hogy máig alapjaiban átalakíthatta volna az emberi viselkedést. Az ember a nyilvánosság szemében még a keresztény világban is elveszíti „az arcát”, azaz egészen-emberi, az értelmi dimenzióban gyökerező identitását, ha túlságosan sokáig tűri az erőszak provokációját, és végül nem válaszol mégis felágaskodó ellen-tekintélykeltő viselkedéssel a kihívásra.
A jelenlegi összegabalyodott helyzetben Szaddám Husszein háborús- és ölési potenciáljának elpusztítása, bármilyen rettenet is ez azokra nézve, akiket közben megsebesítenek és megölnek, a „kisebb rossznak” tűnik. Ez a mostanság gyakran ismétlődő beszéd persze túlságosan is könnyen elfedi, milyen égbe kiáltóan nagyok azok a bajok, amelyek közepette élünk – ha egy rettenetes háború ezekhez képest a kisebb rossznak tűnik. Ennek a helyzetnek föl kellene nyitnia a szemünket, hogy a föld népei – az erőszak és az ölés mindenki számára nyilvánvalóvá vált nyomorúságos profanitása és brutalitása ellenére, ahogyan ezt a 2. világháború láthatóvá tette, és a Jézus alakjában (ha csak 2000 éve is) az embernek ajándékozott szimbolika ellenére – végső soron még mindig a kölcsönös tekintélykeltés bázisán élnek együtt, és brutális ölési-tekintélykeltő póz tör ki rajtuk, ha egyéb biztosítékok csődöt mondanak. Az újból és újból hallható beszéd Husszein egyedüli felelősségéről nem ismeri föl, hogy nem léteznék semmiféle Husszein, ha az emberiség Jézus (vagy Buddha) módjára kiszabadította volna magát az erőszak bűvöletéből. Jézus imádkozott a hóhéraiért; tudta, hogy – beleértve Pilátust és a római császárt is – ők sem csak tettesek, hanem, mint ő maga, áldozatok is: áldozatai annak, hogy az emberi élet évmilliók óta az erőszakhoz tapadt.

Posted on

Hajtóvadászat: lezárják a turistautakat a Mátrában

Gyöngyössolymos, Mátraháza: Aki a pocsék idő ellenére is kirándulna a hét végén, az számítson rá: időnként lezárják a turistautakat. Hajtóvadászat miatt ma korlátozásokra számíthatnak a Mátrában túrázók. A Mátrafüredi Erdészet szervezésében a vadászok egész nap Gyöngyössolymos közigazgatási területén lesznek.
Elsősorban Henc, a Jegyző- és a Kovács-rét egyházbükki oldalán, valamint a Nyesettvár Tótok-rétje felőli részén lehet számítani biztonsági okokból a turistautak lezárására.
A vadászok vasárnapra is terveznek programot. Ekkor a Mátra turisztikailag igen kedvelt övezeteiben is vadásznak. A tervek szerint ott lesznek a Sástó – Muzsla-kilátó – Hanák-kilátó háromszögben, a Peres-bércen, a Lajosháza – Szalajka ház közötti oldal és a Kisbükk területén.

Update: Két emailt kaptam a cikk kapcsán:
“Mi a francot vadásznak? Menjenek haza és ápolják a családi kapcsolatokat. A rohadt állatgyilkosok. Ha annyira vadászni akarnak, menjenek az erdőbe egy szál késsel és vadásszanak. Hülye banda. Ne meséljenek állományápolásról. Akkor, tetszés szerint, kiválasztható. Kérem ne érezze magát senki sem megsértve. Ha valaki,kissebb mint 150 cm,kopasz, sántít,szemüveget hord (mint én), stb. stb. lelőhető. Miért? Állományápolás. “
“Helyes szó, hogy hajtóvadászat. Mert hogy is keletkeztek a mai sportvadászok? Az ember durván beavatkozott a természet rendjébe (felborítva a táplálékláncot), majd a saját kapzsiságát kénytelen vadászattal helyreállítani. Tehát szükséges rossz. Persze má kérdés a vadászetika, a szeszfőzdékből hordott (kábító) hulladék vadetetésre. Amugy ez nem sport. A sport egyenlő felek küzdelme. Ha valaki egy hiper-modern fegyverrel lesből megöl egy táplálkozó vadat az minden csak nem sportszerű. És: a vadászok a “trófeára” mennek, tehát a beteg, kevésbé életképes állatok maradnak életben,ezt nevezik kontraszelekciónak. Gratulálok az uraknak a remek sportoláshoz!”

Posted on

A dzsungel könyve: Ká vadászata

Ká vadászata

Leopárd pettyes bőrére vigyáz; szarvára bölény;
légy tiszta: vadász erejét mutatja sörényén a fény.
Vélnéd: az ökör letipor, vagy agancs átszúrja tüdőd?
Ne mondd: Tudjuk valahányan, tíz évaddal előbb.
Ne fojts idegen fiókát: tán a húgod vagy öcséd.
Lehet, hogy a medve az anyja, s őrzi az életét.
“Ki, ha én se” – rikolt a kölyök első prédája nyomán;
nagy a föld, s a kölyök kicsi: majd okosabb leszen évek után.

Balú medve bölcs mondásai
Az, amit most el akarok mondani, még azelőtt történt, hogy Mauglit kitették a szioni farkascsapatból, s hogy bosszút állt Sir Kánon, a tigrisen. Azokban a napokban volt, amikor Balú tanítgatta a Vadon Törvényére. A hatalmas, komoly, öreg barna medvének nagy gyönyörűsége telt gyors eszű tanítványában, mert az ifjú farkasok csak annyit akarnak a Vadon Törvényéből megtanulni, amennyi az ő csapatjukról és törzsükről szól, s elszaladnak, mihelyt a Vadászó Verset el tudják mondani: “Nesztelen láb, sötétben is látó szem; olyan fül, amely a szelet is meghallja odújában; éles fog: ez az ismertetőjele minden testvérünknek, kivéve a sakált, meg a hiénát, akit gyűlölünk.” De Mauglinak, az emberkölyöknek sokkal többet kellett tanulnia ennél. Bagira, a Fekete Párduc, néha odasompolygott hozzájuk a vadonon keresztül, megnézni, hogy halad kedves testvérkéje, s dorombolva támasztotta fejét egy fa törzséhez, amíg Maugli fölmondta a leckéjét Balúnak. A gyerek majdnem olyan ügyes volt a fára mászásban, mint az úszásban, s az úszásban majdnem olyan ügyes, mint a futásban; így hát Balú, a Törvény Tanítója, az Erdei és Vízi Törvényekre egyaránt megtanította: hogyan kell megkülönböztetni a korhadt ágat az egészségestől; hogyan kell illendően beszélni a vadméhekkel, ha ötven láb magasságban rábukkan egy rajra; mit mondjon Mengnek, a Denevérnek, ha déli álmában megzavarta az ágak közt; hogyan figyelmeztesse a vízikígyókat a tócsákban, mielőtt közéjük csobban. A Dzsungel Népe nem szereti, ha megzavarják, és könnyen nekitámad a betolakodónak. Aztán megtanulta Maugli az Idegen Vadász kiáltását is, amit addig kell hangosan ismételni, amíg válasz nem jön rá, valahányszor idegen területen vadászik valaki a Dzsungel Népéből. Ez a kiáltás emberi nyelven azt jelenti: “Engedjetek itt vadászni, mert éhes vagyok”; a válasz pedig ez: “Vadássz hát ennivalóért, de mulatságból ne.”
Ebből láthatjátok, hogy Mauglinak sok mindent kellett kívülről megtanulnia, s ugyan kifáradhatott, amíg százszor is elmondta ugyanazt a dolgot. De hát Balú azt mondta Bagirának, amikor egyszer elpüfölte Mauglit, s a gyerek dühösen rohant el:
– Hiába, az emberkölyök – emberkölyök. Az egész törvényt meg kell tanulnia.
– De gondold meg, milyen kicsike – mondta a Fekete Párduc, aki elkényeztette volna Mauglit, ha szabadjára engedik. – Hogy férhet meg abban a kis fejben annyi hosszú beszéd?

– Van-e a vadonban olyan kis teremtés, hogy ne lehetne megölni? Ugye, hogy nincs? No, hát ezért tanítom ezekre a dolgokra, és ezért verem meg – persze nagyon szelíden -, ha elfelejti.

– Szelíden? Értesz is te a szelídséghez, te vén Vastalpú! – morogta Bagira. – Az arcát egészen összevissza verted csupa szelídségből. Az ám!

– Inkább én verjem összevissza tetőtől talpig, én, aki szeretem, mintsem hogy tudatlanságból baja essék – felelte Balú nagy komolyan. – Most a Vadon Mesterszavaira tanítom, amik megoltalmazzák a madaraktól és kígyóktól s minden négy lábon vadászó állattól, a maga csapatját kivéve. Ha ezeket a szavakat megjegyzi, az egész Dzsungelben mindenkitől oltalmat kérhet. Hát ez nem ér meg egy kis verést?

– No, csak vigyázz, hogy meg ne öld az emberkölyköt! Nem fatörzs az, hogy rajta élesítsd a tompa körmeidet. De hát mik azok a Mesterszavak? Én ugyan inkább adok, mint kérek segítséget – Bagira kinyújtotta egyik mancsát, s megbámulta a végén ékeskedő acélkék, vésőnél különb karmokat -, de azért szeretném tudni.

– Idehívom Mauglit, ő majd elmondja – ha akarja. Gyere, testvérkém!

– Úgy zúg a fejem, mint a méhraj – szólalt meg egy haragos kis hang a fejük fölött, s Maugli bosszúsan, méltatlankodva csusszant le egy fatörzsről. Amint földet ért a lába, így folytatta:

– Bagira kedvéért jövök, nem teérted, vén, kövér Balú!

– Az mindegy nekem – mondta Balú, ámbár bántotta és megszomorította ez a szó. – Hát mondd el Bagirának a Vadon Mesterszavait, amikre ma tanítottalak.

– Milyen népnek a mesterszavait? – kérdezte Maugli. Gyönyörűsége telt abban, hogy fitogtathatja a tudományát. – Sok nyelv van a Vadonban. Én valamennyit tudom.

– Tudsz ám egy kicsit, de nem sokat. Látod, Bagira, mindig ilyen hálátlanok a tanítójuk iránt. Egy süldő farkas se jött vissza soha, hogy megköszönje a tanítást az öreg Balúnak. Mondd hát a Vadászó Nép szavát, te nagy tudós, te!

– Egy vérből valók vagyunk, ti meg én – mondta Maugli, olyan medvekiejtéssel, ahogy az egész vadásznép szokta.

– Jó. Most a madarakét.

Maugli elmondta, a végén hozzátéve a kánya vijjogását.

– Most a kígyónépét.

A válasz egy leírhatatlan szisszenés volt; Maugli hátrarúgott a lábával, összecsapta a kezét, hogy tapsoljon saját magának, aztán felugrott Bagira hátára. Oldalvást ült, sarkával dobolva a párduc sima, fényes bundáján; Balúra pedig olyan rút fintort vágott, amilyen csak telt tőle.

– No lám, lám! Ez megért egy kis verést – mondta gyöngéden a barna medve. – Majd megemlegetsz te még engem valamikor. – Aztán félrefordult, és elbeszélte Bagirának, hogyan kunyorálta ki a Mesterszavakat Hátitól, a Vad Elefánttól, aki minden ilyesmit tud, s hogyan vitte el Háti Mauglit egy tavacskához, hogy a Kígyók szavát megtanulja egy vízikígyótól, mert ezt Balú nem tudta kimondani. Maugli most már többé-kevésbé biztonságban lehet minden bajtól a Vadonban, mert se kígyó, se madár, se vadállat nem fogja bántani.

– Szóval senkitől sem kell félnie – fejezte be szavait Balú, büszkén ütögetve nagy, bozontos mellét.

– Csak a saját törzsétől – mondta halkan Bagira; aztán fennhangon Mauglihoz fordult: – Vigyázz egy kicsit a bordáimra, testvérkém! Mit táncolsz így rajtam?

Maugli úgy próbálta magára vonni a figyelmet, hogy Bagira nyaka szőrét cibálta, és keményen rugdosta az oldalát. Amikor aztán odahallgattak rá, torkaszakadtából kiáltotta:

– Lesz nekem egy külön törzsem, egész nap azt vezetem majd az ágak közt!

– Micsoda új bolondság ez már megint, te kis álomlátó? – kérdezte Bagira.

– Igenis, és ágakat meg szemetet dobálunk az öreg Balúra – folytatta Maugli. – Megígérték nekem. Ohohó!

– Brumm! – Balú nagy mancsa lerántotta Mauglit Bagira hátáról, s amikor a gyerek ott feküdt hatalmas lábai közt, észrevehette, hogy Balú haragszik.

– Maugli! – mondta Balú. – Te a Bender-loggal álltál szóba, a Majmok Népével!

Maugli Bagirára nézett, hogy vajon az is haragszik-e. A párduc szeme olyan kemény volt, mint a jáspiskő.

– A Majmok Népével voltál együtt – a szürke majmokkal -, a Törvényt nem ismerő néppel – azokkal, akik akármit megesznek. Ez nagy szégyen.

– Amikor Balú fejbe ütött – mondta Maugli, még mindig hanyatt fekve -, elmentem, és a szürke majmok lejöttek a fáról, és megsajnáltak. Senki más nem törődött velem. – Szipogott egy kicsit.

– A majomnép szánakozása! – horkant fel Balú. – A hegyi patak némasága! A nyári nap hidege! – No, s aztán, emberkölyök?

– Aztán… aztán… diót meg más jó dolgokat adtak ennem, és – és – kezükben vittek föl a fák tetejére, és azt mondták, vérbeli testvérük vagyok, éppen csak farkam nincs, és valamikor a vezérük lehetek.

– Nincs is vezérük – mondta Bagira. – Hazudnak. Mindig is hazudtak.

– Kedvesek voltak hozzám, és kértek, hogy jöjjek el megint. Miért is nem vittetek el soha a Majmok Népéhez? Úgy állnak a lábukon, akárcsak én. Nem vernek erős mancsokkal. Egész nap játszadoznak. Engedjetek föl hozzájuk. Gonosz Balú, engedj föl! Megint játszani akarok velük!

– Hallgass ide, emberkölyök – mondta a Medve, s hangja úgy zúgott, mint forró éjszakán a mennydörgés. – Megtanítottalak a Vadon egész törvényére, minden nép törvényére, csak a majmokéra nem, akik a fák tetején laknak. Azoknak nincs törvényük. Azok nem tartoznak sehová. Még külön nyelvük sincs, lopott szavakat használnak, amiket úgy csíptek el, hogy az ágak közt hallgatóztak, leskelődtek. Mi nem járhatunk velük egy úton. Vezérük nincs. Emlékezőtehetségük nincs. Dicsekednek, fecsegnek, nagy népnek mondják magukat, amely nagy dolgokat visz majd végbe a Dzsungelben, de ha egy dió lepottyan a fáról, kacagva ugranak utána, és megfeledkeznek mindenről. Mi, vadonbeliek, szóba sem állunk velük. Nem iszunk ott, ahol a majmok isznak; nem járunk arra, amerre majmok járnak; nem vadászunk, amerre ők vadásznak; nem halunk meg ott, ahová meghalni húzódnak. Hallottál-e engem valaha a mai napig a Bender-logról beszélni?

– Nem – felelte suttogva Maugli, mert most, hogy Balú elhallgatott, nagyon csöndes lett az erdő.

– A Vadon népe kivetette a majmokat beszédéből és elméjéből. Sokan vannak, gonoszak, piszkosak, szemérmetlenek, s ha egyáltalán van valami határozott kívánságuk, hát azt kívánják, hogy a Vadon népe észrevegye őket. De mi nem vesszük észre őket, még ha diót és szemetet hajigálnak is a fejünkre.

Alighogy elhallgatott, egész dió és gallyzápor zuhogott le az ágak közül, s fönn a levegőben, a vékony ágak közt, vakogás, üvöltés, dühös ugrálás hallatszott.

– A Majmok Népe tilalmas – mondta Balú -, tilalmas a Vadon Népének. Ezt ne feledd el!

– Tilalmas – mondta Bagira -, de azért mégis azt hiszem, hogy Balú óvhatott volna tőlük.

– É-én? Hogy is juthatott volna eszembe, hogy ilyen piszkokkal kezd játszani? A Majmok Népe! Piha!

Újabb zápor zuhogott a fejükre. Elsiettek onnét, és Mauglit magukkal vitték.

Amit Balú mondott a majmokról, a tiszta színigazság volt. A fák tetején éltek, s mert a vadállat ritkán szokott fölnézni, nem akadt alkalom, hogy a majmok és a Vadon Népe egymás útját keresztezzék. De ahol egy beteg farkasra, sebzett tigrisre vagy medvére bukkantak, a majmok megkínozták, s ágakkal, dióval hajigáltak meg minden állatot – csak úgy, mulatságból s abban a reményben, hogy észreveszik őket. Aztán értelmetlen nótákat üvöltöttek, visítottak, s biztatták a Vadon Népét, hogy másszék fel a fára, és verekedjék meg velük; vagy egymás között kezdtek dühös harcokat semmiért, s a halottaikat otthagyták, ahol a Dzsungel Népe is megláthatta. Mindig úgy volt, hogy éppen most fognak vezetőt választani, törvényeket és szokásokat elhatározni – de sohasem tették meg, mert emlékezetük nem tartott egyik naptól a másikig -, így aztán ezzel a mondással intézték el a dolgokat: “Amit a Bender-log most gondol, azt gondolja majd később a vadon.” Ez a mondás nagy vigasztalás volt nekik. Egy vadállat sem férkőzhetett hozzájuk, viszont egyik sem vette észre őket, s ezért örültek annyira, amikor Maugli eljött játszani velük és lettek dühösek, mikor meghallották, hogy Balú haragszik.

Sohasem szándékoztak ennél többet cselekedni – a Bender-log egyáltalán nem ismeri a szándékot; de valamelyikük kitalált valamit, amit nagyszerű dolognak tartott. Azt mondta a többinek, hogy Mauglinak sok hasznát vehetnék, ha megtartanák törzsükben, mert ágakat fonhatna össze, amik megvédenék őket a szél ellen, s ha velük maradna, őket is megtaníthatná erre. Persze Maugli, a favágó gyermeke, sokféle ösztönt örökölt, s apró kunyhókat szokott építeni lehullott ágakból, nem is gondolkozva azon: hogyan, miért csinálja ezt; a fákon leselkedő majmok pedig csodálkozva nézték a játékát. Most aztán – azt mondták – igazán lesz vezérük, s a legbölcsebb nép lesz belőlük a vadonban – olyan bölcs, hogy mindenki észreveszi és irigyli majd őket. Ezért csöndesen nyomon követték Balút, Bagirát és Mauglit a vadonon keresztül, amíg a déli szundikálás ideje el nem érkezett. Maugli, aki erősen szégyellte magát, elaludt a párduc és a medve közt; szentül elhatározta már, hogy soha többé nem keveredik össze a Majmok Népével.

A legközelebbi dolog, amire emlékezett, az az érzés volt, hogy kezek fogdossák lábát, karját – kemény, erős kis kezek -, aztán ágak súrolják az arcát – aztán az ingó ágak közül lebámulva hallgatta, hogyan veri fel Balú a vadont mély bömbölésével, s nézte, hogy ugrik föl Bagira a fa törzsére, valamennyi fogát villogtatva. A Bender-log diadalmasan üvöltött, s tovább ugrált a magasabb ágakra, ahová Bagira nem mert utána menni; közben mind ezt kiáltozta: – Észrevett minket! Bagira észrevett minket! A Vadon egész népe bámulja a mi ügyességünket és ravaszságunkat! – Aztán menekülni kezdtek; és a Majmok Népének menekülése az erdőn keresztül olyan dolog, amit senki sem tud leírni. Vannak rendes útjaik és keresztútjaik, hegynek föl, völgynek le; valamennyi ötven-hetven-száz láb magasan a föld felett; ezeken az utakon éjjel is tudnak járni, ha kell. A legerősebb két majom hóna alatt fogta meg Mauglit, s átugrált vele egyik fatetőről a másikra, húszlábnyi ugrásokkal. Magukban kétszer akkorát is tudtak volna ugrani, de a fiú súlya visszatartotta őket. Akárhogy émelygett és szédült Maugli, akaratlanul is élvezte ezt a vad rohanást, ámbár megijedt, amikor messze maga alatt pillantotta meg a földet, s a szíve mintha a torkában dobogott volna, amikor az üres levegőn keresztüllódulva, rettentő zökkenéssel, rázkódással értek át a másik fára. Kísérői olyan magasra rángatták fel, amíg recsegni, hajladozni nem érezte alattuk a legvékonyabb, legmagasabb ágakat – aztán egy csahintással és sikoltással a levegőbe lendültek – kifelé, lefelé, amíg kezükkel vagy lábukkal meg nem kapaszkodtak a legközelebbi fa alsóbb ágain. Néha mérföldekre ellátott a csöndes, zöld vadon fölött, mint ahogy az árboc tetejéről mérföldekre ellát az ember a tengeren – aztán ágak, levelek vágódtak az arcába, s két őrzőjével együtt majdnem a földön volt megint. Így száguldott végig, nagy ugrálás, recsegés, rikoltozás, visítozás közben a Majmok Népe a fák országútján a foglyul ejtett Mauglival.

Egy ideig attól félt, hogy le találják ejteni, aztán megharagudott, de volt esze, hogy ne küzdjön velük; végül gondolkozni kezdett. Az első dolog, hogy üzenetet küldjön Balúnak és Bagirának, mert tudta, hogy a gyorsan haladó majmok messzire elhagyják a barátait. Lefelé hiába nézett volna, mert csak az ágak tetejét látta, hát fölfelé meresztette a szemét, s a messzi kékségben megpillantotta Csilt, a keselyűt, amint ringatózva, keringve figyelte a vadont, és dögöt keresett. Csil látta, hogy a majmok cipelnek valamit, s néhány száz méterrel lejjebb ereszkedett, hogy meglássa: ennivaló-e, amit visznek. Meglepetve füttyentett egyet, amint észrevette, hogy Mauglit éppen fölhurcolják egy fa tetejére, s meghallotta ajkáról a keselyűkiáltást: – Egy vérből valók vagyunk, te meg én! – Az ágtenger összecsapódott a fiú fölött, de Csil továbbröppent a legközelebbi fáig, s éppen jókor ért oda: látta, amint ismét fölmerült a barna kis arc. – Figyeld a nyomomat! – kiáltotta Maugli. – Szólj a szioni csapatból való Balúnak és a Gyűlés Sziklájára járó Bagirának!

– Kinek a nevében, testvér? – Csil sohasem látta még Mauglit, de persze hallott már róla.

– Maugli, a Béka nevében. Emberkölyöknek neveznek! Figyeld a nyomo-maat!

Az utolsó szavakat visítva kiáltotta, mert a levegőn lódították keresztül, de Csil bólintott, és fölemelkedett olyan magasra, hogy már csak porszemecskének látszott, s ott függött, figyelve a fatetők ingását, amint Maugli kísérete végigviharzott rajtuk.

– Nem mennek ezek messzire – mondta magában nevetve. – Sohasem hajtják végre, amit elhatároztak. A Bender-log mindig új dolgokat kap föl. Most, ha nem tévedek, nagy bajba keverednek, mert Balú nem mai gyerek, Bagira pedig, azt hiszem, nemcsak kecskékkel tud elbánni.

Így hát tovább ringatózott szárnyain, lábát maga alá húzva – és várt.

Ezalatt Balú és Bagira őrjöngött dühében és bánatában. Bagira úgy mászott a fákra, mint soha azelőtt, de a vékony ágak letörtek a súlya alatt, és lecsúszott, a karmai tele voltak fakéreggel.

– Miért nem figyelmeztetted az emberkölyköt? – ordított rá szegény Balúra, aki nehézkes ügetésbe fogott abban a reményben, hogy utoléri a majmokat. – Érdemes volt félholtra verni, ha erre nem figyelmeztetted?

– Ó, siessünk! Még elcsíphetjük őket! – lihegte Balú.

– No, ez a gyorsaság egy sebesült tehenet se fárasztana ki. Te Törvénytanító, kölyöknáspángoló – hiszen megpukkadsz, ha még egy mérföldet szaladgálsz így összevissza! Maradj nyugodtan, és gondolkozzál. Csinálj tervet. Nem szabad hajkurászni őket. Leejtik, ha nagyon a sarkukban vagyunk.

– Brumm, brumm, huú! Hiszen már eddig is leejthették, elunhatták a cipelést. Ki bízik a Bender-log kitartásában? Ó, hajigálj döglött denevéreket a fejemhez! Adj fekete csontokat ennem! Guríts be a vadméhek odvaiba, hogy halálra csípjenek, és temess el a hiéna mellé, mert én vagyok a világ legnyomorultabb medvéje! Brumm-brumm-buhú! Ó, Maugli, Maugli! Miért is nem óvtalak a Majmok Népétől ahelyett, hogy bevertem a fejedet? Talán ki is vertem a fejedből a mai leckét, s most egyedül maradsz a vadonban a Mesterszavak nélkül!

Balú fülére csapta mancsát, és jajgatva hempergett a földön.

– No, a szavakat legalább helyesen mondta el nekem az imént – szólalt meg türelmetlenül Bagira. – Balú, benned sem emlékezőtehetség, sem önérzet nincs. Mit szólna a Dzsungel, ha én, a fekete párduc így hemperegnék, mint Ikki, a tüskésdisznó, s üvöltöznék hozzá?

– Bánom is én, mit szól a Vadon! Eddig meg is halhatott az a gyerek.

– Hacsak mulatságból le nem dobják a fáról, vagy szeszélyből meg nem ölik, nem féltem az emberkölyköt. Bölcs és tanult gyerek, s mindenekfölött a szemétől fél a Vadon Népe. Csakhogy (és ez a nagy baj) a Bender-log hatalmában van – a majmok pedig, mert fatetőn élnek, senkitől sem félnek közülünk. – És Bagira elgondolkozva nyalogatta egyik mellső lábát.

– Micsoda bolond vagyok én! Ó, én kövér, barna, gyökérásó bolond! – mondta Balú, egy rándulással kiegyenesedve. – Nagyon igaz, amit Háti, a Vad Elefánt szokott mondani: “mindenki fél valakitől”. A Bender-log, a Majmok Népe, Kától fél, az óriáskígyótól. Az éppen úgy tud fára mászni, mint ők. Éjszakánként majomkölyköket lopdos. Ha a nevét elsuttogják, hideg rázza a nyomorultakat. Jerünk Kához.

– Ugyan, mit tesz az meg miértünk? Nem tartozik a törzsünkhöz, mert lábatlan, és nagyon gonosz a szeme – mondta Bagira.

– De nagyon öreg és ravasz. Mindenekfölött pedig örökké éhes – mondta reménykedve Balú. – Ígérj neki sok kecskét.

– Egy teljes hónapig alszik, ha egyszer teleette magát. Lehet, hogy alszik most is, s még ha ébren van is: mi lesz, ha maga akarja megölni magának a kecskét? – Bagira nem sokat tudott Káról, és gyanakodó természete volt.

– Hát akkor te meg én, öreg vadászok, észre térítjük majd. – Balú odadörgölte kopott bundáját, barna vállát Bagirához, s elindultak, hogy megkeressék Kát, az Óriáskígyót.

Amikor rátaláltak, éppen sütkérezett a délutáni nap melegében, s bámulta szép új ruháját, mert tíz nap óta visszavonultan élt, megvedlett, s most ragyogott a bőre; nyújtogatta a föld felett nagy, tömpe orrú fejét, harminc láb hosszú teste különös gyűrűkbe tekeredett; nyalogatta a száját, közelgő ebédjére gondolva.

– Nem evett még – dörmögte megkönnyebbülten Balú, mihelyt a szépen tarkázott, sárgásbarna új ruhát megpillantotta. – Vigyázz, Bagira! Vedlés után mindig vak egy kicsit, s könnyen nekitámad annak, aki közeledik hozzá.

Ká nem volt mérges kígyó – sőt meg is vetette, gyávának tartotta a mérges kígyókat -, ereje a szorításában volt, s ha óriási gyűrűivel egyszer körülcsavart valakit, annak örökre befellegzett.

– Jó vadászatot! – kiáltotta Balú két lábra állva, Ká is, mint egész fajtája meglehetősen süket volt, s előszörre nem hallotta meg a kiáltást. Aztán összegöngyölödött mindenre felkészülve, s lesunyta a fejét.

– Jó vadássszatot mindnyájunknak – felelte. – Hohó, Balú, mi járatban vagy itt? Jó vadássszatot, Bagira! Legalábbisssz egyikünknek ennivaló kéne. Nem tudtok valami lábon járó vadról? Egy ssszarvasssztehénről vagy akár egy fiatal őssszbakról? Üresssz vagyok, mint a kissszáradt kút.

– Vadászgatunk – felelte közömbösen Balú. Tudta, hogy Kát nem szabad sürgetni. Túlságosan nagy darab állat.

– Engedjétek meg, hogy veletek tartssszak – mondta Ká. – Nektek, Bagira meg Balú, mindegy, hogy eggyel többet vagy kevessszebbet üttök – de én, én kénytelen vagyok napokig elvárni egy erdei csapássszon, vagy fél éjssszaka a fákon mássszkálni azért a reményssszégért, hogy egy kölyökmajmot elcsíphetek. Sz-ssz! Bissszony, nem olyanok már az ágak sssze manapssszág, mint fiatal koromban. Csupa korhadt ág, csupa ssszárasssz gally.

– Talán a tested nagy súlyának is lehet ebben egy kis része – mondta Balú.

– Hát meglehetősssz hossszúra nyúltam, meglehetősssz hossszúra – mondta kissé rátartian Ká. – De assszért mégisssz az új fákban van a hiba. Az utolssszó vadássszatomon majdhogy le nem esssztem – igassszán kisssz híja volt -, a lecsússszássszom sszaja, merthogy a farkam nem csavarodott ssszorossszan a fa köré, fölébresssztette a majmokat, sssz asszok csak úgy ssszórták rám a ssszidalmakat.

– Lábatlan, sárga giliszta – morogta a bajusza alatt Bagira, mintha igyekeznék visszaemlékezni valamire.

– Sz-sssz! Essszt isssz mondták rám?! – kiáltott fel Ká.

– Valami effélét kiáltoztak a múlt hónapokban, de mi sohasem vesszük észre őket. Összebeszélnek azok mindenfélét, még azt is, hogy valamennyi fogad kihullott, s nem mersz szembeszállni kecskegidánál nagyobb állattal, mert (no de igazán szemérmetlenek ezek a majmok) – mert azt mondják, félsz a kecskebak szarvától – folytatta mézédes hangon Bagira.

Egy kígyó, különösen olyan vén, óvatos óriáskígyó, mint Ká, ritkán árulja el, hogy haragszik, de Balú és Bagira láthatták, hogyan törődnek és duzzadnak Ká nyakának mindkét oldalán a hatalmas nyelőizmok.

– A majmok elköltösssztek – mondta nyugodtan. – Ma, amikor kijöttem a napra, hallottam, amint kiáltosssztak a fák tetején.

– Éppen – éppen a majmokat üldözzük most – kezdte mondani Balú; de torkán akadt a szó, mert medve-emlékezet óta most először vallotta be valaki a Vadon Népéből, hogy törődik a majmok dolgaival.

– Kétssszégtelenül nagy dolog lehet, ami két ilyen vadássszt (akik bissszonyossszan vessszérek a maguk vadonában) a Bender-log hajssszolássszára indít – udvariaskodott Ká, miközben majd kifúrta oldalát a kíváncsiság.

– Az igazat megvallva – szólalt meg Balú -, én nem vagyok egyéb, csak a szioni farkaskölykök öreg és sokszor bolondos törvénytanítója; Bagira pedig…

– Az Bagira – mondta a fekete párduc, s összekaffantotta a száját, mert nem sokat várt az alázatosságtól. – Megmondom, miről van szó, Ká. Ezek a diótolvajok, ezek a pálmalevéltépdesők ellopták az emberkölykünket. Talán hallottál már róla.

– Hallottam egy sssz mássszt Ikkitől (a jámbor nagyon büssszke a tüssszkéire) valami emberféléről, aki beállt egy farkassszcsapatba. Hallottam, de nem hittem. Ikki teli van olyan történetekkel, amiket fél füllel hallott, ésssz igen rosszul mond el.

– Csakhogy ez igaz ám. Olyan emberkölyök az, amilyet még nem látott a világ – mondta Balú. – A legjobb, legbölcsebb, legbátrabb emberkölyök – az én tulajdon tanítványom, aki minden vadonban híressé fogja tenni Balú nevét. Amellett pedig – én sze… mi szeretjük, Ká.

– Sz-sssz! – Sz-sssz! – mondta Ká, fejét rázogatva – Tudtam én isssz valaha, hogy mi a ssszeretet. Olyan történeteket mondhatnék el!…

– Majd egy világos éjszakán, amikor mind jól leszünk lakva, hogy méltóképpen élvezhessük – szólt közbe gyorsan Bagira. – A mi emberkölykünk a majmok keze közt van – és tudjuk, hogy azok a vadon egész népéből egyedül Kától félnek.

– Egyedül tőlem félnek. Van isssz rá okuk – mondta Ká. – Fecsegő bolond, hiú – hiú, bolond, fecsegő népssszég a majom. De ha emberféle kerül a kessszükbe, az nagy baj. Megunják a diót, amit lessszedtek, és ledobják. Fél napig cipelnek egy ágat, azt hissszik, hogy nagy dolgokat visssznek majd véghesssz vele, asssztán kettétörik. Nem irigylem asszt asssz emberkét. Mit isssz mondtak rólam? Hogy ssszárga hal vagyok?

– Giliszta, giliszta – mondta Bagira. – Mondtak azok egyebet is, de szégyellem elismételni.

– Majd megtanítjuk őket, hogy tisssztessszégessszen bessszéljenek uruk-parancsolójuk ssszemélyéről. Sssz-sssz! Ssszegítünk assszon a félrekalandossszó emlékesssző tehetssszégükön. Hát hová mentek assszal a kölyökkel?

– Azt csak a Dzsungel tudja. Napnyugat felé, azt hiszem – mondta Balú. – Azt hittük, te fogod tudni, Ká.

– Én? Hát honnan tudnám? Elcsípem őket, ha utamba kerülnek, de nem vadássszok én sssze majmokra, sssze békákra – sssze ssszöld hínárra a pocsolya ssszínén, ami assszt illeti.

– Föl, föl! Föl, föl! Hahó, hahó, hahó! Nézz föl, Balú, a szioni farkascsapat medvéje!

Balú fölnézett, hogy lássa, honnét jő a hang: hát Csil volt, a keselyű, lefelé ereszkedve felgörbült szárnya szélén csillogott a napfény. Közel járt már az az idő, amikor el szokott ülni, de végigkeringett az egész vadon fölött. A medvét kereste, de a sűrű lombok eltakarták a szeme elől.

– Mi baj? – kérdezte Balú.

– Láttam Mauglit a majmok között. Kért, hogy mondjam meg nektek. Figyeltem őket. Átvitték a folyón a majomvárosba – a Hideg Tanyára. Hogy egy éjszakát vagy tízet töltsenek ott, vagy csak egy órát – ki tudja? Megmondtam a denevéreknek, hogy őrködjenek, amíg a sötétség tart. Hát ez volt az üzenet. Jó vadászatot mindnyájatoknak odalent!

– Teli gyomrot és mély álmot, Csil! – kiáltotta Bagira. – Megemlékezem rólad, amikor legközelebb zsákmányt ejtek, s a fejét egyedül neked teszem félre, drága Keselyűm.

– Szót sem érdemel az egész. A fiú tudta a Mesterszót. Ez volt a legkevesebb, amit megtehettem. – Azzal Csil keringve megindult a háló-ága felé.

– Nem felejtette el, amire tanítottam – mondta büszke kuncogással Balú. – Ha elgondolom, hogy kölyök létére eszébe jutott a madarak Mesterszava, mialatt egyik fáról a másikra rángatták!

– Elég erősen beleverted a fejébe – mondta Bagira. – De azért büszke vagyok rá. Most induljunk a Hideg Tanyára.

Valamennyien tudták, hol van ez a hely, de a Dzsungel Népe közül kevesen jártak arra, mert amit ők a Hideg Tanyának neveztek, egy régi, elhagyott város volt, amely beléveszett, belétemetődött a vadonba – s vadállatok ritkán telepszenek meg olyan helyen, ahol valaha ember tanyázott. A vaddisznó igen, de a vadásztörzsek soha. Mellesleg: ott laktak a majmok is, már amennyire róluk el lehet mondani, hogy egyáltalán laknak valahol – s olyan állat, aki ad magára valamit, arccal se fordult felé, hacsak szárazság idején nem, amikor a félig beomlott víztartókban és medencékben maradt egy kis víz.

– Fél éjszakát is megtart ez az út – ha nagyon sietünk – mondta Bagira. Balú igen komoly képet vágott. – Olyan gyorsan megyek, ahogy tudok – mondta aggodalmas hangon.

– Nem várhatunk rád. Gyere utánunk, Balú. Ká meg én nyakunk közé szedjük a lábunkat.

– A lábunkat? – mondta sértődötten Ká. – Nyugodt lehetsssz, lépéssszt tartok én a te négy lábaddal.

Balú tőle telhetően igyekezett, de kénytelen volt lihegve leülni, s a másik kettő otthagyta: jöjjön utánuk. Bagira előresietett gyors párducügetéssel. Ká egy szót sem szólt, de akárhogy nyargalt is Bagira, az óriáskígyó lépést tartott vele. Ha vízhez értek, Bagira volt előnyben, mert átugrott rajta. Ká pedig átúszott, fejét s vagy kétlábnyit a nyakából magasra tartva, de sík földön megint kipótolta ezt a veszteséget.

– Az Összezúzott Zárra mondom, amely megszabadított – szólt alkonyattájban Bagira -, nem lehet rád fogni, hogy lassan bandukolsz.

– Éhesssz vagyok – felelte Ká. – Ésssz különben isssz foltosssz békának nevesssztek.

– Gilisztának, Ká, földi gilisztának – méghozzá sárgának.

– Mindegy. Gyerünk tovább – és Ká, mintha csak végigfolyt volna a földön: szúrós szemével megtalálta a legrövidebb utat, és arról sohasem tért le.

A Hideg Tanyán a majmoknak eszükbe sem jutottak Maugli barátai. Elvitték a fiút az Elveszett Városba, s egyelőre nagyon meg voltak elégedve magukkal. Maugli sohasem látott még indiai várost, s ez, ámbár jóformán romba dőlt már, mégis csodálatos és pompázó volt. Valami király építtette réges-régen egy kis dombra. Még nyomon lehetett követni a kőből épült műutakat, amelyek a leomlott kapukhoz vezettek, ahol egy-egy megmaradt faszilánk lógott még a kopott, rozsdás sarokvasakon. Fák nőttek kívül-belül a falakon; a mellvédek szétmállottak; vad kúszónövények lógtak ki a bástyatornyok ablakaiból.

A domb tetejét nagy, fedetlen palota koronázta; az udvarok s a szökőkutak márványa megrepedezett, vörös és zöld foltok éktelenkedtek rajta, s még a kövezett udvart is, ahol a király elefántjai szoktak tartózkodni, tökéletesen fölverte a fű – de még fiatal fák is nőttek rajta. A palotából hosszú sorait lehetett látni a várost alkotó tetőtlen házaknak: mint megannyi üres kaptár, tele sötétséggel; a téren, ahol négy út találkozott össze, idomtalan kőtömb sötétlett – valaha bálvány lehetett; látszottak az árkok és gödrök az utcák sarkán, ahol valamikor a közutak voltak, s a templomok töredezett kupolái, amiknek oldalán vadfüge sarjadt ki. A majmok az ő városuknak nevezték ezt a helyet, s úgy tettek, mintha lenéznék a Vadon Népét, amiért az erdőben él. Pedig hát fogalmuk se volt arról, mire valók ezek az épületek, és hogyan kellene hasznukat venni. Körbeültek a király tanácstermének padozatán, bolhászkodtak, és embernek hitték magukat, vagy ki s be szaladgáltak a tetőtlen házakban, vakolatot és régi téglákat gyűjtöttek össze egy sarokba, aztán elfelejtették, hogy hová dugták, csapatostul összeverődtek, kiáltoztak – aztán egyszerre, uzsgyi, játszani mentek, föl s alá futkosva a király kertjének teraszain, s mulatságból rázogatták a rózsafákat, a narancsfákat, csak azért, hogy a virágot, a gyümölcsöt lehullani lássák. Kikutatták a palotának minden folyosóját, sötét alagútját, száz meg száz sötét kis szobáját, de sohasem emlékeztek arra, hogy mit láttak, mit nem, így jöttek-mentek, egyedül, kettesben vagy seregestül, s mondogatták egymásnak, hogy azt cselekszik, amit az emberek. Ittak a víztartókból, s beszennyezték a vizet, aztán verekedtek érte, aztán csoportokba verődtek, s azt kiáltották: “Nincs az egész Dzsungelben olyan bölcs, jó, okos, erős és nemes nép, mint a Bender-log, a Majmok Népe!” Aztán újrakezdték az egészet, amíg meg nem unták a várost, és vissza nem tértek a fák tetejére, remélvén, hogy a Vadon Népe észreveszi őket.

Maugli, akit a Dzsungel Törvénye szerint neveltek, nem szerette és nem is értette ezt az életet. A majmok késő délután cipelték a Hideg Tanyára, s nem feküdtek le – mint ahogy Maugli tette volna ilyen hosszú utazás után -, hanem egymást kézen fogva körtáncot jártak, s énekelték a maguk bolondos dalait. Egyik majom beszédben közölte társaival, hogy Maugli elfogatása új korszakot jelent a Bender-log történetében, mert Maugli meg fogja tanítani őket, hogyan kell botokat, vesszőket összefonni, védelmül eső és hideg ellen. Maugli felkapott néhány indát, és csavargatni kezdte, s a majmok meg is próbálták utánozni; de egy-két perc múlva már nem érdekelte őket a dolog, kezdték egymás farkát cibálni, s négykézláb ugrándoztak, nagyokat vakkantva.

– Ehetném – mondta Maugli. – Idegen vagyok ebben a részében a vadonnak. Hozzatok ennivalót, vagy engedjetek vadászni.

Húsz-harminc majom rohant el egyszerre, hogy diót és vadgyümölcsöt hozzon neki; de útközben összeverekedtek, s ami kevés gyümölcs megmaradt, azzal kár is lett volna vissza térni. Maugli fáradt volt, bosszús és éhes; kóborolt az üres utcákon, el-elharsogva az Idegen Vadász kiáltását, de senki sem válaszolt neki, s Maugli érezte, hogy csakugyan átkozottul rossz helyre került. – Mind csupa színigazság, amit Balú mondott a Bender-logról – gondolta magában. – Nincs törvényük, nincs Vadászkiáltásuk, nincsenek vezetőik – csak bolond szavaik vannak, és apró, nyúlkáló, tolvaj kezük. Az én hibám lesz, ha itt éhen halok, vagy megölnek. De megpróbálom, hátha visszatérhetek a magam vadonába. Balú bizonyosan elver, de még az is jobb, mint buta rózsaszirmokat hajszolni a majmok között.

Mihelyt a város faláig eljutott: visszarángatták a majmok. Azt mondták neki: nem is tudja, mennyire boldog – és megcsipkedték, hogy hálálkodásra kényszerítsék. Összeszorította a fogát, s egy szót sem szólt, fölment a lármázó majmokkal egy teraszra, a vörös homokkő-víztartók fölött, amelyek félig tele voltak esővízzel. A terasz közepén egy romba dőlt, fehér márvány nyári lak volt, amely száz esztendővel azelőtt meghalt királyok számára épült valamikor. Kupolás teteje félig beomlott, s eltorlaszolta a palotából odavezető föld alatti folyosót, amelyen a királynék szoktak járni; de a falait áttört márványfaragások, szépséges, tejfehér kőcsipkék díszítették, agáttal, karneollal, jáspissal, lápiszlazulival kirakva – s amikor a hold feljött a domb mögött, keresztülragyogott az áttört falon, olyan árnyékot vetve a földre, mint valami fekete bársonyhímzés. Akármilyen fáradt, álmos és éhes volt is Maugli, akarva, nem akarva, kacagnia kellett, amikor egyszerre húsz majom is mondani kezdte neki, hogy mily nagyok, bölcsek, erősek és nemesek ők, s mekkora bolond volt, hogy el akarta hagyni őket.

– Nagyok vagyunk. Szabadok vagyunk. Csodálatra méltók vagyunk. Legcsodálatosabb népe a Vadonnak! Mindnyájan azt mondjuk, hát lehetetlen, hogy igaz ne legyen! – kiáltozták. – És mert te még nem hallottad ezt, elmondhatod a szavainkat a Vadon Népének, hogy ezentúl észrevegyenek bennünket: mindent elbeszélünk neked a mi nagyszerű népünkről.

Maugli nem tett semmi ellenvetést, a majmok pedig százával gyűltek a teraszra, hogy meghallgassák szónokaikat, akik a Bender-log dicsőségét zengték; s valahányszor egy szónok elhallgatott, mert elakadt a lélegzete, valamennyien egyszerre kiáltották:

– Úgy van! Igaz! Mindnyájan azt mondjuk!

Maugli bólogatott, pislogott, igent mondott, ha kérdeztek tőle valamit, s a feje csak úgy zúgott a lármától.

“Valamennyit Tabaki, a sakál haraphatta meg – gondolta magában -, most megvesztek. Ez bizonyosan nem más, mint veszettség. Hát sohasem fekszenek le ezek? No, most felhő kezdi eltakarni a holdat. Ha elég nagy lenne a felhő, megpróbálnék elillanni a sötétségben. Csakhogy fáradt vagyok.”

Ezt a felhőt figyelte a két jó barát is a város fala alatt húzódó, omladozó árokban; mert Bagira és Ká jól tudta, hogy nagy tömegben milyen veszedelmes a Majmok Népe, s nem akart veszedelembe kerülni. A majmok sohasem harcolnak, ha legalább százan nincsenek egy ellen, s nem sokan vannak a Dzsungelben, akik az ilyen túlerőnek fittyet hánynak.

– Én majd a nyugati falhosssz megyek – sziszegte Ká -, gyorssszan lekússszom, úgy, hogy védjen a lejtő. Rám nem isssz fogják ssszássszával vetni magukat, de…

– Tudom – mondta Bagira. – Bárcsak Balú itt volna! De hát tegyük meg, ami tőlünk telik. Ha a felhő eltakarja a holdat, a teraszra megyek. Ott valami tanácskozásféle folyik a gyerek dolgában.

– Jó vadássszatot – mondta Ká elszántan, és tovasiklott a nyugati fal felé. Véletlenül ez volt a legkevésbé rossz állapotban, s a nagy kígyónak sok idejébe tellett, amíg utat talált fölfelé a kövek közt.

A felhő eltakarta a holdat, s miközben Maugli azon törte a fejét, hogy mi is fog történni, egyszerre csak meghallotta Bagira könnyű lépéseit a teraszon. A fekete párduc szinte nesztelenül nyargalt le a lejtőn, és szétütött (igen, mert volt esze, hogy harapással ne vesztegesse az időt) – szóval, jobbra-balra szétütött a majmok között, akik ötvenes-hatvanas sorokban ültek Maugli körül. A rémület és a düh üvöltése tört ki belőlük; amikor aztán Bagira belebotlott a lába alatt hempergő, rugdalózó testekbe, az egyik majom felkiáltott: – Egyedül van! Öljük meg! Öljük meg!

Egész dulakodó tömeg vetette magát Bagirára; harapták, karmolták, tépték, rángatták, ahogy csak győzték; öt-hat majom pedig Mauglit fogta le, fölcibálta a nyári lak falára, s belökték a romladozó bolthajtás hasadékán. Ember nevelte fiú csúnyán összezúzta volna magát ettől a jó tizenöt lábnyi zuhanástól, de Maugli a Balú tanítása szerint esett, és talpával érte a földet.

– Várj itt, amíg meg nem öltük a barátaidat – kiáltották a majmok -, aztán majd játszunk veled, ha ugyan a Mérges Kígyók Népe életben hagy!

– Egy vérből valók vagyunk, ti meg én – mondta el Maugli gyorsan a Kígyók kiáltását. Surrogást, sziszegést hallott maga körül a kőtörmelékben. Biztonság kedvéért megismételte a kiáltást.

– Sssszép! Mindenki hajtsssza le a fejét! – sziszegte vagy fél tucat csöndes hang. (Indiában minden rom előbb vagy utóbb kígyók tanyájává lesz; a régi nyári lakban csak úgy nyüzsögtek a kobrák.)

– Állj ssszép csöndessszen, kissz tesssztvér, nehogy ránk taposssz!

Maugli olyan mozdulatlanul állt, ahogy csak tudott; kibámult az áttört faragványok résein, s hallgatta a Fekete Párduc körül dühöngő harc veszett lármáját – a kiáltozást, makogást, pufogást, s Bagira mély, rekedt hörgését, amint előre-hátra rohant, keringett, és elmerült ellenségei tömegében. Amióta megszületett, Bagira először verekedett életre-halálra.

“Balúnak valahol a közelben kell lennie, Bagira nem jött volna el egyedül” – gondolta Maugli, aztán hangosan felkiáltott: – A víztartóhoz, Bagira! Gurulj a víztartó felé! Gurulj, és ugorj bele! Bújj a vízbe!

Bagira meghallotta, s ez a kiáltás új bátorságot öntött belé: hiszen Maugli él! Kétségbeesett, néma ütésekkel, lépésről lépésre verekedte ki az útját a víztartó felé. Ekkor a vadonhoz legközelebb eső, romba dőlt falon felhangzott Balú mennydörgő harci kiáltása. A vén medve megtette, ami tőle telt, de nem tudott hamarább érkezni.

– Bagira! – kiáltotta – itt vagyok! Mászom! Sietek! Huuú! A kövek kicsúsznak a lábam alól… Várjatok csak, adta nyomorult majmai, itt vagyok már!

Föllihegett a teraszra. A majmok tüstént elborították a feje tetejéig, de egyszerre két lábra állt, kinyújtotta mellső mancsait, magához szorított annyi majmot, ahányat meg tudott fogni – és csapkodni kezdett köztük szabályos csattanásokkal, mint a gőzhajó kereke. Egy reccsenés, egy csobbanás elárulta Mauglinak, hogy Bagira el tudott verekedni a víztartóig, ahová a majmok nem tudták követni. A párduc lihegve hevert, éppen csak fejét emelve ki a vízből, a majmok pedig hármas sorokban álltak a piros lépcsőkön, toporzékoltak dühükben, és lesték, hogy mindenfelől ráugorjanak, ha kijő a vízből, hogy Balút megsegítse. Ekkor történt az, hogy Bagira fölemelte csöpögő állát, s kétségbeesésében elmondta a kígyók oltalomkérő kiáltását – egy vérből valók vagyunk, ti meg én -, mert azt hitte, hogy Ká kereket oldott az utolsó pillanatban. Még Balú is, akit a majmok félig agyonnyomtak már a terasz szélén, kénytelen volt elnevetni magát, hallván, hogy a fekete párduc segítségért kiált.

Ká még csak most tudott átpecekedni a nyugati falon, olyan lódulással érve a földre, amely a párkány egyik kövét legurította az árokba. Esze ágában sem volt, hogy lemondjon kedvező helyzetéről; egyszer-kétszer összetekeredett és kinyújtózkodott, meg akarván bizonyosodni afelől, hogy hosszú testének minden porcikája sértetlen.

Közben tovább folyt Balú harca; a víztartó szélén ordítoztak a majmok Bagira körül; Meng, a denevér ide-oda csapongva hordta szét a csata hírét a rengetegben – végül már Háti, a Vad Elefánt is trombitálni kezdett; a Majmok Népének szétszórt csapatai messzi tájon fölébredtek, s a fatetőúton ugrálva jöttek bajtársaik segítségére a Hideg Tanya felé; a harc lármája sok mérföldnyi távolságra felriasztotta az alvó nappali madarakat.

Ekkor aztán előjött Ká, egyenesen, gyorsan, gyilkolni vágyóan. Az óriáskígyó harci ereje abban rejlik, hogy a fejével üt hatalmasat az ellenfelére; ennek az ütésnek lendületét testének egész ereje és súlya támogatja. Ha el tudtok képzelni egy lándzsát vagy egy ötmázsás faltörő kost, amelynek a nyelében hűvös, nyugodt hajtóerő lakozik: akkor nagyjából elképzelhetitek azt is, hogy milyen volt Ká, amikor harcolt. Egy négy-öt láb hosszú óriáskígyó le tud ütni egy embert, ha egyenesen mellbe vágja. Ká pedig, amint tudjátok, harminc láb hosszú volt. Első ütése egyenest a Balú köré sereglett majmok legsűrűjébe csapott – csöndesen, hangtalanul. Másodikra nem volt szükség. A majmok szétrebbentek ezzel a kiáltással: – Ká! Ká! Fussunk! Fussunk!

A majmoknak egész nemzedékeit nevelték illendőségre a szüleik azokkal a történetekkel, amiket Káról, az éjszakai tolvajról beszéltek el nekik. Ká olyan hangtalanul siklik végig a fák között, mint a fű növése, s el tudja lopni a világ legerősebb majmát is. Az öreg Ká oly hasonlatossá tud válni egy száraz ághoz vagy korhadt fatörzshöz, hogy a legbölcsebb állat sem ismeri meg, amíg a faág meg nem ragadja. Minden, amitől a majmok félnek a vadonban: Ká volt, kinek senki sem ismerte a hatalma határát, senki sem tudott a szeme közé nézni, és senki sem került még ki élve a szorításából. Így hát rémült makogással rohantak fel a házak falaira, tetejére, s Balú megkönnyebbülten lélegzett föl. Sokkal vastagabb bundája volt, mint Bagirának, de azért keservesen megszenvedte ezt a harcot.

Ká csak most nyitotta ki először a száját egy hosszú szisszenésre – s a messziről jött majmok, akik a Hideg Tanya védelmére siettek, kushadva álltak meg ott, ahol voltak, amíg csak a megrakott ágak hajladozni, recsegni nem kezdtek alattuk. A falakon, az üres házakban elhallgattak a kiáltozó majmok, s a városra boruló csendben Maugli még azt is hallotta, amint Bagira megrázta nedves bundáját, és kimászott a víztartóból. Aztán újra kitört a lárma. A majmok magasabbra másztak a falakon, ott csimpaszkodtak a nagy kőbálványok nyaka körül, s visítva mászkáltak a mellvéd párkányzatán; Maugli pedig táncra perdült a nyári lakban, aztán kilesett az áttört faragványok közt, és elülső fogai közül bagolyhuhintást eresztett meg, ezzel adván értésére a majmoknak, hogy kikacagja őket.

– Szabadítsátok ki az emberkölyköt abból a csapdából, én már nem bírom tovább – lihegte Bagira. – Vegyük magunk mellé az emberkölyköt, és gyerünk! Hátha újra megtámadnak!

– Nem mossszdulnak assszok, amíg én nem ssszólok rájuk. Maradjatok csak ssszép nyugodtan! – Ká szisszent egyet, s a város újra elcsöndesedett. – Nem jöhettem hamarább, tesssztvér, de assszt hissszem, hallottam hívó szavaidat! – szólt Bagirához.

– Hm… igen, lehet, hogy kiáltottam a harc hevében – felelte Bagira. – Megsebesültél-e, Balú?

– Még most sem tudom, nem szaggattak-e szét száz kis medveboccsá – mondta komoly képpel Balú, egymás után rázogatva meg a tagjait. – Huh, minden porcikám sajog! Ká, azt hiszem, az életünket köszönhetjük neked – Bagira meg én.

– Ssszót ssszem érdemel. Hol asssz emberke?

– Itt, csapdában! Nem tudok kimászni! – kiáltotta Maugli. A romladozó bolthajtás íve a feje fölött volt.

– Vigyétek el! Úgy táncol, mint Maó, a páva; összetiporja a kicsikéinket! – kiáltoztak odabenn a kobrakígyók.

– Hohó! – kacagott fel Ká. – Ennek asssz emberkének mindenütt barátai vannak. Hússszódj hátra, emberke; ti meg bújjatok el, Mérgesssz Kígyók! Betöröm a falat.

Ká figyelmesen körülnézett, amíg föl nem fedezett a kicsipkézett márványban egy halvány repedést, amely elárulta, hogy itt gyönge pont van; kétszer-háromszor gyöngén megkoppintotta a fejével, hogy a távolságot kimérje, aztán testéből hatlábnyit fölemelt a földről, s orrával vagy hatszor teljes erejéből nekivágott a falnak. Az áttört márvány por- és törmelékfelhőben omlott össze. Maugli kiugrott a nyíláson, s egyenesen odarepült Balú és Bagira közé – egyik karjával az egyiket, másikkal a másikat ölelte át.

– Megsebesültél? – kérdezte Balú, miközben gyöngéden fölemelte.

– Fáj mindenem, éhes vagyok, egy csomó zúzódást is kaptam – hanem veletek gyalázatosan elbántak, testvéreim! Véreztek mind a ketten.

– Véreztek itt mások is – mondta Bagira, s ajkát nyalogatva nézett végig a teraszon meg a víztartó körül heverő majomhullákon.

– Ez mind semmiség, fő, hogy te épségben maradtál, büszkeségem, kicsi Békám – pityergett Balú.

– Erről majd később beszélünk – mondta Bagira olyan rideg hangon, hogy Maugli megriadt tőle. – De itt van Ká, akinek mi a győzelmet köszönjük, te meg az életedet. Köszönd meg neki a mi szokásunk szerint, Maugli.

Maugli megfordult, s meglátta az óriáskígyó fejét, amely egylábnyira ringatózott az ő feje fölött.

– Úgy, hát esssz asssz emberke – mondta Ká. – A bőre nagyon puha. Meglehetőssszen hassszonlít a majmokhosssz. Vigyásssz, emberke, nehogy majomnak találjalak néssszni egyssszer, félhomályban, vedlésssz után.

– Egy vérből valók vagyunk, te meg én – felelte Maugli. – Az életemet köszönhetem neked ezen az éjszakán. Az én zsákmányom a tiéd is, ha egyszer megéhezel, ó Ká.

– Kössszönöm, tesssztvérkém – mondta Ká, ámbár csúfondárosan hunyorgatott a szemével. – Hát asssztán miféle zsákmányt ejt el egy ilyen merésssz vadásssz? Assszért kérdessszem, hogy utánad mehessszek, ha legközelebb vadássszni indulsssz.

– Én nem ejtek semmiféle zsákmányt – én még nagyon kicsi vagyok -, de kecskét szoktam felhajtani azoknak, akik hasznát tudják venni. Ha üres a gyomrod, gyere hozzám, és meglátod, hogy igazat beszélek. Van valami ügyesség ezekben itt (kinyújtotta két kezét) – s ha valamikor csapdába kerülsz, még megfizethetem, amivel neked meg Bagirának meg Balúnak tartozom. Jó vadászatot mindnyájatoknak, tanítómestereim!

– Jól beszéltél – dörmögött Balú, mert Maugli csakugyan szépen mondott köszönetet nekik. Az óriáskígyó egy pillanatig könnyedén Maugli vállán nyugtatta a fejét. – Bátor ssszív ésssz udvariasssz nyelv – mondotta. – Essszel még ssszokra viheted a vadonban, emberke. De mossszt eredj innét gyorssszan a barátaiddal. Eredj aludni, mert lenyugssszik a hold, sssz ami mossszt követkessszik, azt neked nem lesssz jó látni.

A hold lebukóban volt a dombok mögött, s a falakon, párkányokon összebújt remegő majmok körvonalai rozoga, roskatag rongyrakásokhoz hasonlítottak. Balú lement inni a víztartóhoz, Bagira a bundáját kezdte rendbe szedni, miközben Ká a terasz közepére siklott, s olyan csattanással csukta össze a száját, hogy valamennyi majomnak feléje fordult a szeme.

– Lenyugssszik a hold – mondotta. – Van-e még annyi világossszág, hogy látni lehessszen?

A falakról olyan nyögés hallatszott, mint mikor a szél jár a fatetők közt.

– Látunk, ó Ká.

– Jól van. Mossszt kessszdődik a tánc – asssz éhesssz Ká tánca. Üljetek nyugodtan, ésssz figyeljetek.

Kétszer-háromszor megfordult, nagy körben, jobbról-balról ingatva a fejét. Aztán kanyargott, nyolcasokat írt le a testével, meg lágy, lassú háromszögeket, amik négy- és ötszögekbe olvadtak át, aztán összegöngyölödött hatalmas halomba, sohasem pihenve, sohasem sietve, és sohasem hagyva abba halk, zümmögő énekét. Eközben egyre sötétedett; végre el is tűntek a vonagló, tekergő gyűrűk, csak a pikkelyek súrlódó nesze hallatszott.

Balú és Bagira kővé meredten álltak, magukban brummogva, s nyakukon felmeredt a szőr. Maugli figyelt és csudálkozott.

– Majmok – szólalt meg végre Ká hangja -, tudjátok-e kessszeteket-lábatokat mossszgatni, ha én nem parancsolom? Bessszéljetek!

– Ha te nem parancsolod, ó Ká, se kezünket, se lábunkat nem tudjuk mozdítani!

– Jól van! Hát jyertek mind egy lépéssszel kössszelebb hossszám.

A majmok sorai tehetetlenül vánszorogtak előbbre, S Balú meg Bagira is mereven velük.

– Kössszelebb! – sziszegte Ká, s mind megmozdultak újra.

Maugli rátette kezét Balú és Bagira vállára, hogy elvezesse őket, s a két nagy vadállat úgy összerezzent, mintha álomból riadtak volna fel.

– Tartsd a vállamon a kezedet – suttogta Bagira. – Tartsd ott, különben vissza kell mennem, vissza kell mennem Kához. Áá!

– Csak az öreg Ká karikázik a porban – mondta Maugli -, gyerünk! – S hárman átcsusszantak a fal hasadékán, vissza a Dzsungelba.

– Húú! – szólalt meg Balú, amikor ismét a csöndes fák tövében álltak. – Sose szövetkezem többé Kával – és egész testében összerázkódott.

– Többet tud, mint mi – mondta reszketve Bagira. – Ha még egy kicsit ottmaradok, magam is besétálok a torkába.

– Sokan megjárják azt az utat, amíg a hold újra felkel – mondta Balú. – Jó vadászata lesz – a maga módja szerint.

– De hát mit jelentett ez az egész? – kérdezte Maugli, aki semmit sem tudott az óriáskígyó elbűvölő erejéről. – Én csak annyit láttam, hogy egy nagy kígyó bolondos karikákat csinál, amíg be nem sötétedik. S az orra egészen össze volt verve, haha!

– Maugli – mondta haragosan Bagira -, az orra miattad volt összeverve, mint ahogy az én fülem, oldalam, mancsom meg Balú nyaka, válla miattad van összeharapdálva. Se Balúnak, se Bagirának nem fog öröme telni a vadászatban jó egynéhány napig.

– Semmiség – mondta fáradtan Balú – fő, hogy az emberkölyök megvan!

– Igaz, de sok időnkbe került, amit jó vadászattal tölthettünk volna el, sok sebünkbe, sok szőrünkbe, a hátamat félig megkopasztották, és végül majdhogy a becsületünk is rá nem ment. Mert eszedbe jusson, Maugli: én, a Fekete Párduc, kénytelen voltam Kától oltalmat kérni, s Balút meg engem szinte úgy elbutított az Éhes Kígyó tánca, mint holmi kis madarat. És ez mind azért volt, emberkölyök, mert te a majmokkal játszottál.

– Igaz, igaz – hagyta rá szomorúan Maugli. – Gonosz emberkölyök vagyok, s bánatot is érzek a gyomromban.

– Hm! Hogy szól a Vadon Törvénye, Balú?

Balú nem akarta már több bajba keverni Mauglit, de a Törvénnyel nem lehet tréfálni, hát azt morogta:

– A bánat nem állíthatja meg a büntetést. – De ne felejtsd el, Bagira, hogy milyen kicsi szegényke.

– Nem felejtem el; de rosszat cselekedett, és meg kell verni érte. Van-e valami mondanivalód, Maugli?
– Nincs. Rosszat cselekedtem. Balú meg te megsebesültetek. Megérdemlem a büntetést.
Bagira vagy hatszor rápaskolt: párducszemmel nézve a dolgot, ezek az ütések talán föl sem ébresztették volna az ő kölykeit, de egy hétesztendős fiú úgy érezhette, hogy irtózatosan helybenhagyták. Amikor a verésnek vége volt, Maugli prüszkölt egyet, s egy árva szó nélkül föltápászkodott.
– Most pedig – mondta Bagira – ugorj a hátamra, testvérkém: hazamegyünk.
A Vadon Törvényének szépségei közé tartozik az is, hogy a büntetés minden rovást eltöröl. Utána nincs többé korholás.
Maugli lehajtotta fejét Bagira hátára, s oly mélyen elaludt, hogy föl sem ébredt, amikor odahaza a barlangban letették Farkas anyó mellé.

A MAJOM-TÖRZS VÁNDORÉNEKE

Lengő fűzérben szökkenünk,
a féltékeny Holdig megyünk.
Rajunkat nem irigylitek?
Kívánnátok még egy kezet:
farkat, amely ügyesen kacsol?
Ámor nyíl íve így hajol.
Acsarkodtok ránk? Hasztalan:
farkad hátul lelóg, fiam!

Ágon sorban gubbaszkodunk,
gondolkodunk, sokat tudunk,
nagy hőstetteket álmodunk,
perc, és mindennel kész vagyunk.
Mi jó, nemes, bölcs, óriás:
megteremti rágondolás,
és visszatér, ha elsuhan.
farkad hátul lelóg, fiam!

Hallgattunk sok beszédre már,
mit dúvad mondott vagy madár,
uszony, toll, pikkely, lepkeszárny –
hadarjuk karban, mindahány.
Kiváló! Még egyszer! Remek!
Beszélünk, mint az emberek.
Lám, kik vagyunk mi! Semmi baj:
farkad hátul lelóg, fiam!
Majomszokás, ős múltja van.

Ugorj velünk, barát, a píniákon át,
tűzijátékként beragyogjuk a vadszőlőindák sorát.
Gomolyban ébredünk, nemes zajt művelünk,
megládd, olyat teszünk, amely nagy és saját!

Posted on

Vadászható állatok Afrikában, Namíbia

Vadfaj /Megnevezés Species / Angol név Wildart / Német név Tudományos név
         
  Elefántfélék Elephantidae    
         
1. Afrikai elefánt Elephant Elefant Loxodonta africana
         
  Páratlan ujjú patások Odd-toed Ungulates Unpaarhufer  
       
2. Fehér orrszarvú White Rhino Breitmaulnashorn eratotherium simum
3. Alföldi zebra Burchell’s Zebra Steppenzebra Equus burchellii
4. Hegyi zebra Hartmann’s Zebra Bergzebra Equus zebra hartmannae
       
Párosujjú patások Even-toed Ungulates Paarhufer
       
5. Kafferbivaly African Buffalo/Cape Buffalo Kafferbüffel Syncerus caffer
6. Nílusi víziló Hippo Nilpferd/Flußpferd Hippopotamus amphibius
7. Zsiráf Giraffe Giraffe Giraffa camelopardalis
8. Jávorantilop/Eland Eland Elenantilope Taurotragus oryx
9. Fehérfarkú gnú Black Wildebeest/White Tailed Weißschwanzgnu Connochaetes gnou
10. Csíkos gnú/Kék gnú Blue Wildebeest/Brindled Gnu Streifengnu/Blaugnu Connochaetes taurinus
11. Lóantilop/Kardszarvú a. Roan Pferdeantilope/Roan Hippotragus equinus
12. Fekete lóantilop/Sable Sable Rappenantilope/Säble Hippotragus niger
13. Nagykudu/Kudu Greater Kudu Grosser Kudu Tragelaphus strepsiceros
14. Szitutunga/Mocsárantilop Sitatunga Situtunga/Wasserkudu Tragelaphus spekei
15. Nyala Nyala Nyala Tragelaphus angasii
16. Bozóti bak/Bushbuck Bushbuck Chobe Bushbock/Schirrantelope Tragelaphus scriptus
17. Víziantilop/Vízibak Waterbuck Wasserbock Kobus ellipsiprymnus
18. Vörös lechwe/Vörös kob Red Lechwe Litschi-moorantelope Kobus leche
19. Sárgalábú mocsárantilop Puku Grasantelope Kobus vardonii
20. Nyársas antilop/Oryx Oryx /Gemsbuck Spießantelope/Gemsbock Oryx gazella
21. Vörös tehénantilop/Hb. Red Hartebeest Kuhantelope/Hartebeest Alcelaphus buselaphus
22. Lichtenstein tehénantilop Lichtenstein Hartebeest Lichtenstein Kuhantilope Sigmoceros lichtensteinii
23. Hókaantilop/Blessbok Blesbok Blessbock Damaliscus dorcas phillipsi
24. Szivárvány hókaantilop Buntbok Buntbock Damaliscus dorcas dorcas
25. Holdszarvú antilop Tsessebe Halbmondantelope/Tsessebe Damaliscus lunatus
26. Közönséges impala Common Impala Impala/ Schwarzfersenantelope Aepyceros m. melampus
27. Feketearcú impala Black-Faced Impala Schwarznasenantelope Aepyceros m. petersi
28. Reedbuck Common Reedbuck Grossriedbock Redunca arundinum
29. Vándorantilop/Springbok Springbok/Springbuck Springbock Antidorcas marsupialis
30. Bóbitás antilop/Duiker Common Duiker Kronenducker Sylvicapra grimmia
31. Oribi Oribi Oribi/Bleichböckchen Ourebia ourebi
32. Grysbok Sharpe’s Grysbok Griesbock Raphicerus sharpei
33. Kövi antilop/Steinbok Steenbok/Steenbuck Steinböckchen Raphicerus campestris
34. Klippspringer Klipspringer Klippspringer Oreotragus oreotragus
35. Dikdik Dik-Dik (Damara) Dikdik Madoqua kirkii
36. Varacskosdisznó Warthog Warzenschwein Pacochoerus africanus
37. Bozóti/Bojtosfülű disznó Bushpig/Ndri Pinselohrschwein/Buschschwein Potamochoerus porcus
       
Ragadozók Predators/Carnivora Raubwildarten Carnivora
       
38. Afrikai vadmacska African Wild Cat Falbkatze Felis lybica
39. Karakal/Sivatagi hiúz Caracal/Desert Lynx Rotluchs/Wüstenluchs Felis caracal
40. Szervál/Szerválmacska Serval Servalkatze Felis serval
41. Gepárd Cheetah Gepard Acinonyx jubatus
42. Leopárd Leopard/Panther Leopard Panthera pardus
43. Oroszlán Lion Löwe Panthera leo
44. Foltos hiéna Spotted Hyena Tüpfelhyäne Crocuta crocuta
45. Barna hiéna Brown Hyena Braune Hyäne Hyaena brunnea
46. Panyókás sakál Black -backed Jackal Schabrackenschakal/Schakal Canis mesomelas
       
Egyéb vadfajok Other Species Sonstige Wildarten
       
47. Strucc Ostrich Strauß Struthio camelus
48. Nílusi krokodilus Nile Crocodile Nilkrokodil Crocodilus niloticus
49. Medvepávián/Csakma Baboon/Chacma Baboon Bärenpavian/Tschackma Papio ursinus