Posted on

Négy év után tért haza a kalandvágyó cica

Visszatért otthonába az a brit cica, aki négy évvel ezelőtt tűnt el nyomtalanul a ház mellől. A család az ünnepek idején kapta vissza kedvencét, akit Willow-nak hívnak és most 10 esztendős. Ez a legnagyszerűbb karácsonyi ajándék, amit valaha kaptam – mondta a macska gazdája, a 32 éves Cristel Worth.
A fekete macskának 2007-ben veszett nyoma Princetown-ban, és négy év elteltével Elburton városában találták meg, amelyet sok-sok kilométer és egy mocsár választ el Willow otthonától.
A nyakába ültetett mikrocsip alapján sikerült azonosítani, de hogy mi történt vele az elmúlt 4 évben, az rejtély.
A család hat és két éves lánya, Izzy-May és Olivia-Rose határtalanul boldog, hogy Willow visszatért; a nagyobbik szerint azonban a cica sokkal félősebb, mint volt. Egészen biztos, hogy elképesztő kalandokon ment keresztül – mondta.

Posted on

Kétmillió kutya országában lett egy kutyám

Szerdán még úgy feküdtem le, hogy nincs kutyám, csütörtök este pedig már megvolt Mimi, az agár kölyök. A legrosszabb, amit ilyenkor tehetünk, hogy elveszünk a baráti jótanácsokban és a neten fellelhető információkban. Tanácsokat adunk kezdő gazdáknak.
Kutyanapló
Amikor valaki babát vár, több hónapja van a felkészülésre, egy kiskutya érkezése nem mindig ilyen kiszámítható. Szerdán még úgy feküdtem le, hogy nincs kutyám, csütörtök este pedig már ott pislogott mellettem Mimi, az agár kölyök.
Az előző kutyám fiatal felnőttként került hozzám és fogalmam sem volt, mit kezdjek egy kiskutyával. A legrosszabb, amit ilyenkor tehetünk, hogy elveszünk a könyvek, baráti jótanácsok és a neten fellelhető információk végeláthatatlan tengerében, kapkodunk és következetlenül próbálunk megfelelni ezeknek a módszereknek.
Tornádó a lakásban
Az első pár napban Mimi kedves, ragaszkodó, összegömbölyödve alszik az ölemben, figyeli minden lépésemet. Első este, amíg nem néztünk oda, lelopta a pizzáról a pármai sonkát, de még örültünk is neki, hogy nem egy elveszett jószág. Ezt az akciót leszámítva, úgy viselkedett, mint egy vendégségbe érkezett gyerek, csendes, udvarias, próbált jókislány lenni.
Az ötödik nap fordulat állt be, Mimi ettől a pillanattól fogva kezdi otthon érezni magát, ha jó kedve van, szétcincál mindent, ami az útjába kerül, egyik pillanatban a kesztyűmmel a szájában rohan, a másik pillanatban a nád szőnyeget tépi a konyhában. Kétségbeesetten figyelem, ahogy cikázik a lakásban.
Kerülöm a durva szidást
A farkasfalkában a kölykök sokkal nagyobb szabadságot élveznek, mint növendék és felnőtt társaik, ennek fényében nem szabad folyamatosan korlátoznunk a kiskutyát, érdemes inkább megelőzni, hogy olyan helyzetbe kerüljön, amiből rosszaság lehet. Egy lépéssel előtte járok, elpakolom a rágásra csábító dolgokat, a zoknik és cipők helyett játékokkal vezetjük le a felesleges energiát és a fogzás okozta rágáskényszert.
Elkerülöm a durva szidást, mert azzal csak traumát és bizalmatlanságot ültetnék el a kiskutyában, persze, ez nem azt jelenti, hogy tétlenül nézem, ahogy a szennyesből kiráncigálja és darabokra tépi a ruháimat.
Mimi folyamatos figyelmet követel, de nem árt, ha már most megtanulja, hogy nem ő az életünk középpontja. Viszont fontos, hogy az első időszakban ne kapjon folytonos elutasítást, hiszen ez a későbbi viszonyt megalapozó kötődés kialakításának ideje. Ha zavar az evésben, mindenhol ott nyüzsög, lelkiismeretfurdalás nélkül elküldöm, de naponta sokszor játékra hívom, aktívan foglalkozom vele.
A gyes időszaka
Nem jelent folyamatos szobafogságot, ha a kutya éjjel-nappal velem van, kutyabarát éttermek és kávézók vendégei vagyunk, Mimi jó néhány megbeszélést és interjút hallgat végig – igaz, többnyire mély álomba merülve.
Nem riaszt vissza az üzletekre kiragasztott tiltó tábla sem, szinte sehol sem szólnak egy gombszemű kölyökkutya miatt, és a tömegközlekedés sem jelent gondot, mivel egy bizonyos méret és kor alatt úgy tűnik, az ellenőrök nem követelik a jegyet és a szájkosarat. Persze, most nem tudok egy egész éjszakát végigbulizni, sőt, még egy mozi is nehezen kivitelezhető – nem csak a kötődés kialakítása, hanem a lakás épsége miatt sem érdemes azonnal több órára egyedül hagyni a kölyköt.
Úgy döntöttem, legalább két hetet rászánok, mielőtt hosszabb időre otthon hagyom Mimit. Folyamatos szoktatással, pár percekkel növelve az időt, egyre közelebb jutok az áhított mozihoz, anélkül, hogy végig azon aggódnék, hogy szétrágja a vezetékeket, és áramütés éri.
Mimi érkezésével beköszöntött a hajnali 5-6 órás kelés az életembe és ezt nem úgy kell elképzelni, hogy ébredezés, zuhany, reggeli, kávé, öltözés, hanem a takaró alól azonnal farmer, cipő, kabát, póráz. Mimi olyan hirtelen érkezett, hogy azon sem volt időm gondolkozni, mit adjak enni egy a whippet kölyöknek. Kutyatartás és lélektan kezdőknek, Pont két hete van velem Mimi, a whippet kölyök. A távlati cél természetesen, hogy a kutya alkalmazkodjon hozzám, ő vegye át a napi ritmusomat, de egyelőre még én vagyok az, akinek tökéletesen felfordult az élete. Ősi szabály, hogy a kutya van értünk, nem mi a kutyáért, de az elején jóval több energiát kell befektetnünk. Oda kell figyelni az etetésre, meg kell tanítanunk a szobatisztaságra és meg kell ismertetnünk azzal a közeggel, amiben élni fog. Ami később rutinná válik, most még nagy feladvány, össze kell csiszolódnunk.
Kelni hajnali 5-6 közt
Kötetlen a munkaidőm, ezért korábban nyolc előtt még elszántan aludtam – Mimi érkezésével viszont beköszöntött a hajnali 5-6 órás kelés az életembe és ezt nem úgy kell elképzelni, hogy ébredezés, zuhany, reggeli, kávé, öltözés, hanem a takaró alól azonnal farmer, cipő, kabát, póráz. Felkapom a kutyát, és azonnal rohanok le a ház elé, ugyanis amint Mimi felébred egy hosszú alvásból, pisilnie kell, nem bírja végigasszisztálni a készülődést. Hiába a nagy igyekezet, néha így is előbb csúszik be, mint ahogy leérnék vele, nagyjából minden harmadik alkalommal sikerül kibírnia – de jó látni, hogy egyre ügyesebb.
Az éjszaka a legkritikusabb, ha nyolc órát szeretnénk aludni, akkor előfordulhat, hogy reggelre egy kis meglepetés fogad az előszobában. Ebben a korban ugyanis a kiskutyák 3-4 órán át tudják visszatartani, ha azt szeretnénk, hogy mihamarabb szobatisztává váljanak, alkalmat kell biztosítanunk rá, hogy a szabadban végezhessék a dolgukat.
Output
Ha nem tudjuk megoldani, hogy valaki napközben levigye a kiskutyát és egész nap egyedül van, akkor kénytelenek leszünk a macskaalom elvén működő kutyapelenkát használni, viszont így számolnunk kell vele, hogy lassan fogjuk tudni csak leszoktatni róla. Ez a készség azonban folyamatosan javul, és végül 8-10, sőt 12 órát is kibírnak a kutyák – ezzel nyugtatom magam minden hajnalban.
Két fontos elvet tartok be a szobatisztasággal kapcsolatban, a legfontosabb az odafigyelés, meg kellett tanulnom a kutya jelzéseit, hogyan szimatol akkor, amikor a játékát keresi és amikor ki kell mennie. Egy nagy játék vagy valami izgalom után jobb, ha leviszem – de evés után egy-két órával is várható valami akció. A másik fontos elv, hogy pozitív megerősítéssel dolgozom, ha kint végzi el a dolgát, nagyon megdicsérem – ha bent kapom rajta, akkor viszont nem verem meg, nem üvöltök vele, csak rosszalóan morogva azonnal feltakarítom az eredményt. Felesleges volna traumatizálni olyan szabályok megsértése miatt, amiket még meg sem tanítottunk neki.
Input
Nem volt időm gondolkodni, hogy mit adjak enni Miminek, olyan hirtelen érkezett. Vettem egy nagy zacskó közepes termetű kölyökkutyáknak való tápot az állatkereskedésben, de azóta is kétségeim vannak, hogy jól tettem-e. Bár tudom, hogy a minőségi tápok nem a zacskós leves megfelelői, hanem inkább az ízetlen űrhajós superfoodoké – pontosan kiszámították mennyi vitaminra, fehérjére, zsírra és szénhidrátra van szüksége egy növésben lévő kiskutyának. De vajon nem tenne-e jót a változatosság?
Szépen lassan elkezdek adagolni a táp mellé tésztát, zöldséget, rízst – húst még nem, mivel a túl sok fehérje nagyon felpörgeti a növés folyamatát, ami nem tesz jót az izületeknek. De egyéves kora felett nála is teljesen le fogom cserélni a méregdrága tápot vitaminokkal kiegészített házi kosztra. Mimi korában általában naponta háromszor kapnak enni a kiskutyák, de nála jól beállt a két evés, általában a nap közepén nem tudok nyugodt pillanatot találni az etetésre.
Az étteremben nyugodtan alszik az ölemben
Az evéssel kapcsolatban is betartunk néhány fontos szabályt. Mimi agár, tehát fajtajellegzetessége a lopás, kunyerálás – többek közt ezért soha nem adunk neki a saját ételünkből, nem etetjük az asztalról. Néhány nap alatt megtanulta ezt a szabályt, és most már alig mutat érdeklődést a vacsoránk iránt, étteremben is nyugodtan alszik az ölemben, amíg eszem.
Fontos felhozni itt is a rangsor kérdését – éreznie kell, hogy nekünk fontosabb a saját vacsoránk, mint az övé, például, nem kell azon aggódni, hogy ő éhes, hogy időben kell enni adni neki. Sokkal fontosabb, hogy a mi étkezésünk utánra essen az etetés, még akkor is, ha ez későn van. Fontos, hogy ne legyen folyamatosan előtte az étel, és az is, hogy ha nem kéri, akkor azonnal vegyük el, és csak a következő etetésnél adjunk legközelebb.
Az egészséges mértékű éhség, majd ennek csillapítása erősíti a kötődést – és ide tartozik az a tanács is, amit a kutyaiskolában kaptam. Néhány hétig nem tálból, hanem kézből etetem Mimit, ami szintén a kötődést és a rangsort erősíti, egyértelművé teszi a kiskutya számára, hogy az étel tőlem származik, én mentem meg az éhhaláltól nap mint nap. Olyan nagy sikerrel, hogy Mimi két hét alatt legalább másfél centit nőtt…
A kutya, mint egy tükör, megmutatja, hogy milyen gazdák is vagyunk, és miben kell még fejlődnünk. De őszintén szólva nem vágyom a tökéletes kutyára, aki most lépett ki egy kutyatáp reklámból.
Mimi éppen egy hónapja van nálam, és eddig nem telt el úgy egyetlen nap sem, hogy ne kaptam volna valami “jótanácsot” a kutya tartásával, nevelésével kapcsolatban. Ha van rajta póráz, az a baj, ha nincs rajta, az a baj – ez a viccből ismert nyuszika esete a sapkával.
Kétmillió nevelési elv
Magyarországon a kutyák száma óvatos becslések szerint is megközelíti a kétmilliót, ez kis túlzással kétmillió eltérő véleményt jelent arra nézve, hogyan kell bánni egy kiskutyával. Két rossz megoldás van, ha vadul állítom, hogy csak én tudom, mi a jó a kutyámnak, vagy ha kapkodva próbálok megfelelni a tanácsoknak.
Egyetlen célt tűztem ki, hogy jól alakuljon a közös életünk, mindketten jól érezzük magunkat, és ha valamit nem tudok előzetes ismereteim alapján, egyedül megoldani, kérdéseket teszek fel. Nemcsak az egyes fajták eltérő temperamentuma igényel egyedi bánásmódot, hanem minden egyes kutya – a gazdikról nem is beszélve.
Nem szabad a kutyát okolni
Minden viszony más, a legfontosabb a türelem, az önbizalom, az önkritika és a humorérzék megfelelő arányú keveréke – éppen úgy, mint az emberi kapcsolatokban. A nagy különbség az, hogy a kutya nem érti a nyelvünket és nem tud tájékozódni a világunkban – nekünk kell mindent megmutatni neki, jó vezetővé kell válnunk.
Nem a nevelési módszerek határozzák meg, hogy ki lesz jó gazdi és rossz gazdi, csak egyetlen szabály létezik, nem szabad a kutyát okolni a problémákért, hiszen a kutya viselkedése minden esetben a gazdáján múlik. A kutya, mint egy tükör, megmutatja, hogy milyen gazdák is vagyunk, és miben kell még fejlődnünk. Higgadt és megbízható vezetőnek lenni nagy kihívás. Nincsenek kötelező szabályok.
Nem etetem az asztalról
Én elutasítom a testi kényszert, de van olyan ismerősöm, aki egy kritikus pillanatban összeverekedett a kutyájával, és le kellett nyomnia ahhoz, hogy azután a kutya elfogadja vezetőnek. Én soha nem adok Miminek az asztalról enni, de van olyan barátom, aki elfelezi a szendvicsét a kutyájával, és emellett problémamentes a viszonyuk, a rangsor hibátlan. Valaki életében nem emeli fel a hangját, és mégis hallgat rá a kutyája, de találkoztam olyan párossal is, ahol a kutya csak akkor vesz bármit is komolyan, ha egy határozott, mély hang szólítja fel.
A nevelési útmutatók hasznosak, de nem szabad abba a hibába esni, hogy elvárjuk, hogy a folyamat végén ott áll majd velünk szemben a tökéletes háziállat. Őszintén szólva, nem vágyom a tökéletes kutyára, aki most lépett ki egy kutyatáp reklámból – Mimi a társam, akivel együtt fejlődünk, és folyamatos visszajelzéseket kapok tőle, hogy milyen állapotban vagyok épp. Ha jó kedvem van, ő is vidáman ugrabugrál, ha rosszabb passzban vagyok, csökken az önbizalmam, ő is nehezebben kezelhető.
Nem cél a tökéletes kutya
Nem lehet cél, hogy minden kutyát egységesen tökéletesre neveljünk, sokkal inkább az, hogy tudatosan alakítsuk ki kapcsolatunkat kutyánkkal, és ez nagy lehetőség. Nem csak a mentőkutyák, nyomozók, terelőkutyák, vadászkutyák, vakvezetők segítenek nekünk – a hétköznapi “kedvencek” is felbecsülhetetlen értéket képviselnek. Kutyát tartani nem azt jelenti, hogy feláldozom az időm egy részét azért, hogy életben tartsak egy kedves kis állatot. A tanítás sem trükkökről szól, hanem a kutya-gazdi kapcsolat elmélyítéséről, a sikeres kommunikációról. A kutya arra tanít meg, hogy bízzak az intuícióimban és magamban, mint egy falka vezetőjében.
Írta Markó Barbara, forrás Dívány.hu, fotó Kováts Dániel.

Posted on

Megmentettem egy embert

A pillantásunk találkozott, amikor az én folyosómon sétált és benézett a kennelekbe. Azonnal éreztem, hogy gondterhelt és szomorú és, hogy segítenem kell neki.Elkezdtem csóválni a farkam, de nem túl gyorsan, nehogy megijesszem.Amikor megállt nálam, hogy ne lássa hátul a kis balesetet, ami aznap történt velem. Nem akartam, hogy tudja, hogy ma még nem sétáltattak. A gondozóknak itt rengeteg dolguk van és nem akartam, hogy rosszat gondoljon róluk.Amikor elolvasta az ajtón a leírásomat és a múltamat, reméltem, hogy az nem szomorítja el öt nagyon. Én már csak előre tudok nézni és szeretnék valakit szeretni és valakinek sokat jelenteni. Leguggolt hozzám és gyengéden cuppogott. Én hozzányomtam a vállamat és a fejemet a rácsokhoz, hogy megnyugtassam. Az ujjai elkezdték simogatni a nyakamat, sürgősen társaságra volt szüksége.Egy könnycsepp gördült végig az arcán és én felemeltem a mancsomat, hogy biztosítsam arról, hogy minden rendbe fog jönni. Röviddel ezután kinyílt a kennel ajtaja és olyan ragyogó mosoly töltötte be az arcát, hogy én rögtön a karjai közé ugrottam. Megígértem neki, hogy nálam biztonságban lesz. Megígértem neki, hogy mindig kísérni fogom. Megígértem neki, hogy mindent meg fogok tenni, hogy a mosoly az arcáról és a szeme csillogása soha ne tűnjön el.
Óriási szerencsém volt, hogy pont az én folyosómon sétált. És hányan vannak még odakint, akik ezeken a folyosókon még nem jártak. Mennyien vannak, akiket még meg kell menteni. Nekem sikerült legalább egyet megmenteni közülük…

Posted on

Kutyasóhaj a túlvilágról

Kedves Anyu és Apu! 6 hetesen magatokhoz vettetek, sokat játszottam a gyerekekkel, és nagyon boldog voltam Veletek. Ahogy nőttem, egyre nőtt a mozgás igényem és vele együtt az étvágyam is. A gyerekek nem akartak velem játszani, ha odamentem egy simi-ért, sokszor meg belém is rúgtak. Aztán egy nap beültettetek a kocsiba. Én olyan boldog voltam, végre hónapok óta először látok mást is a kennelen kívül. Az autópálya szélén álltunk meg. Eldobtátok a labdámat. Futottam utána, de mire visszaértem, Ti már sehol sem voltatok. Kétségbeesetten rohangáltam a kocsik között, labdával a számban. Az autósok dudáltak, de volt olyan is, aki még rá is gyorsított. Ki akartam futni az út szélére, mert nagyon féltem. Hirtelen egy hatalmas ütést éreztem az oldalamon, és többet nem tudtam felállni. Nagyon nehezen kikúsztam az út mellé. Próbáltam utánatok menni, de nem sikerült. Körülöttem minden véres volt. Fáztam, sötét volt és féltem. A labdámat még mindig fogtam, biztos voltam benne, hogy visszajöttök értem. Hiába nyüszítettem, ugattam, senki nem állt meg segíteni. Többórás fekvés után megállt mellettem valaki, nem törődve a vérrel és a sárral, betett az autóba. Egy fehér köpenyes férfi szaladt a kocsihoz, amikor megálltunk. Már csak a fejét csóválta. Új gazdám, aki 15 perce ismert, nagyon sírt és megölelt.
Csak akkor engedtem el a labdámat, hogy megnyaljam a kezét, hogy azt tudjam neki mondani: “Köszönöm”. Aztán elaludtam, az utolsó dolog, amit hallottam, gazdám kétségbeesett zokogása volt. Már nem félek, nem fázom és nem fáj semmim sem. Meghaltam. Talán ha nem rágom szét a cipőket és nem eszem annyit, még mindig élhetnék.

Posted on

Az hűséges kutya

Kigyulladt egy ház, kihívták őket, kimentek oltani. Bent ragadt a házban egy ember, ordított segítségért! De nem tudtak bemenni a tűzoltók. Egyszer csak egy kutya (pointer jellegű) rontott …elő, be a házba, majd kisvártatva vezette ki az embert! Mindenki tapsolt a kutyának, az ember meg elsírta magát, majd közölte: “Mélységesen szégyellem magam! A kutyám volt ez az állat, két éve kidobtam, az utca etette, mindenkivel összevesztem miatta! Most mégis ő mentett meg!”
Meg akarta simogatni a kutyát, de ő nem hagyta magát, leült, vakkantott egyet és sarkon fordult!
Tudtára adta a baromnak: Gazdám voltál, szerettelek, ezért mentettelek meg! De többé nem fogsz nekem csalódást okozni, többet nem engedlek magamhoz közel!”
A kutyát az utcabeliek etették még évekig, a közösségi házban volt a szállása, mindenki imádta. Az ember meg úgy elszégyellte magát, elköltözött a faluból.
Forrás: Állatvilág Facebook oldala

Posted on

Fekete István: Csí

Alkonyodó árnyakat hozott a nagy folyó. Mint bágyadt lepkék, csüngő vitorlákkal ringtak a lomha bárkák. A túlsó partról, a vályogkunyhók közül, álmosan jajgató ének szállt a vizek fölé, és belehullt a halk locsogásba. A papiruszerdők fölött gémek szálltak magasan, hol még nem járt a napsugár. Aztán a sötétedő nádasok magukhoz húzták a nagy, fehér madarakat.
Valahol fent a lilásra váló égen is mintha madarak kiáltottak volna, de látni nem lehetett semmit.
Az egyik bárka felcsavart vitorláján két fecske tollászkodott. Ők is felnéztek az alkonyba hulló égre, és talán láttak valamit, mert az egyik megszólalt:
– A Hideg Fény azóta sokszor megnőtt, Csí, indulnunk kellene. Nem Kelé – a gólya – utazik ott fönn népével?
Csí hosszan nézett a kis pontok után, és azt mondta:
– Várunk még, mert a Hideg Fény most újul, és csak növekedésével jó útra kelni. Meg a szárnyad sincs még rendben. Tegnap is, ha nem vágok Karr elé – aki nem tudta, melyikünket fogjon meg –, elhurcolt volna valamelyik zátonyra, és most már szél hordaná meg a víz szép, fényes tolladat.
A kis fecskeasszonyt meghatotta a dicséret. Közelebb húzódott urához.
– Majdnem az életedbe került, hogy segítettél rajtam, mert aztán téged hajszolt a túlsó partig. Bátor vagy, Csí, nagyon…
A bárkához most egy csónak úszott, és egy barna bőrű ember kapaszkodott a fedélzetre. A hajó orrán levő bódéba kiáltott valamit – amit a fecskék nem értettek –, s onnét előjött egy kis fekete asszony, karján gyermekével. A kicsi kitárta karjait apja felé, és nevetett.
– Látod, Csí, milyen kicsi ember! – kiáltott fel Vit. – Látod, még emberben is szebb az ilyen fióka. Vajon a mieink merre járnak?… – szólt aztán, mert már rég látta fiait, akik szétszóródtak.
A kisgyerek most észrevette a csicsergő fecskéket, és feléjük mutatott. A barna emberke is odamutogatott, és hangosan beszélt fiának.
Vit megrebbent a vitorlán.
– Nem követ akar dobni? – kérdezte Csítől, mert rossz emlékei voltak. Szárnyán a seb még nem gyógyult be egészen.
– Nem – felelt Csí. – A kis embernek mutat bennünket.
Ekkor már a nagy folyó elsötétedett, álomra készülődött. Nagyokat sóhajtott, és ilyenkor a bárka lágyan hintázott. Vele ringott a fecskepár a vitorlán és az emberek is, kik bementek a bódéba, honnét nemsokára fehér füst szállt felfelé.
– A fészkükbe mentek? – kérdezte Vit. – Én nem építeném víz fölé. Mindig mozog, és ráesik az eső… – tette aztán hozzá.
A hullámok halk csobogással simogatták a hajó oldalát.
– A mi fészkünkön is van egy kis javítanivaló – szólt újból Vit, ki nem tudott aludni –, de azt hamar megtapasztjuk. Az ajtót szűkebbre kell venni, mert emlékszel, ugye, tavaly is milyen harc volt a Csuri-néppel? Ha nem férnek be: nem kell nekik. A vízen forgó kerék mellett ki szokott önteni a víz. Ott van a legjobb, ragadós fészeknek való. Onnét visszük. Emlékszel, Csí? Ott találkoztunk először, mikor repülni tanultunk, és súroltuk a vizet a nagy melegben.
– Emlékszem – felelte Csí –, én ott születtem a víz mellett, te meg a csúcsos, nagy fészek hóna alatt, hol sok ember énekelni szokott, és ők azt úgy hívják: templom. A Meleg Fény azonban már lehullt a nagy vizekbe, Vit, aludni kell. Húzódjunk ide, hol sötétebb van, mert nemsokára Hú jár majd a sötétségben, és nagy szemével keresi a kint alvókat.
A két kis fecske közelebb tipegett az árboc keresztrúdjához, és eltűnt alatta. Aztán csak a folyó beszélgetett magában halk loccsanásokkal, mert az éjszakának is törvényei vannak, és a nagy homokpusztákról elindult már az árnyékos szemű Csend.
Éjféltájon járhatott az idő, amikor Vit kis csőrével átnyúlt Csíhez.
– Hallod, Csí?… Félek. Valami jön…
A barna arcú Csend kiszaladt a partra, mert egy nagy hajó úszott lefelé a vízen, és sok fényes szeme belemeredett a hullámokba. A hajó dohogott, és zenés lármát szórt maga köré. A két kis fecske összebújt.
– Költöző emberek úsznak a vízen – szólt Csí –, nem bántanak minket.
A hajó fehér éket vert az éjszakába. Fedélzetén zene szólt, és párok táncoltak. Az egyik zenész kürtjén megcsillant a fény, amint ide-oda hajladozott. A két kis fecske álmos bizalmatlansággal nézett a hajó után.
– Szegények – szólt Vit –, nem szabad nekik aludni. Az az ember lehet a vezetőjük, aki sárga csőrével integetett, és csúnyán kiabált. Ó, Csí, én nem szeretnék ember lenni! Mért éjjel költöznek, és másfelé, mint mi? Aztán világosságot csinálnak maguknak. Hiszen Hú így meglátja őket. Vagy Hú az embert nem bántja?
– Az ember erős – szólt Csí –, Hú fél tőle. Az embertől mindenki fél, mert csattogó botot hord magával, mellyel megöl bárkit, még csak közel se megy hozzá. Az emberrel nem harcol senki, csak az emberek harcolnak egymással. Apám mesélte, hogy a Négyfolyó országa határán – ahol mi születtünk – sok költözéssel ezelőtt verekedtek az emberek. Egymás felé csattogtatták botjaikat, és sok elpusztult ember maradt a földön. De ez már régen volt. Aludjunk, Vit.
A Nílus meghasított háta összegyógyult már, és a fény, melyben a hajó járt, csak akkorának látszott, mint egy csillag, mely közel hajolt a folyóhoz. Ilyen pedig sok volt, hát elveszett köztük.
Vit közelebb bújt urához. Ez már az a mély álom volt, amely hajnal előtt az embert is elfogja. Elült a szél is, csak a hajó ringott lágyan, mint egy nagy bölcső.
Az árboc csúcsán ekkor halk koppanás hallatszott, melyet alig hallható suhogás előzött meg. Vit mélyen aludt, és Csí csőrével megérintette vállát, amiből az világosan megértette, hogy veszedelem van, nem szabad aludni. Kis fecskeszemük aggodalmasan kerekre nyílt, és most már jól hallották a kapargálást az árboc csúcsáról, honnét Hú leselkedett, és topogott nagy körmű lábaival. Ólomlassú perceket hordott a Nílus.
Vit megérintette szárnyával Csít, s ez az érintés azt mondta: Csí, édes párom, nagyon félek…
– Nem láthat bennünket – szólt vissza Csí, ugyancsak szárnyával üzenve, mert a hangos beszéden kívül a fecskék mozdulataikkal is beszélgetnek.
Hú megsuhogtatta szárnyait az árbocon, és rémesen kiabálni kezdett. Ebből megtudták a fecskék, hogy Hú egyedül érzi magát. Összébb bújtak, ha elhallgatott, mert ilyenkor Hú megforgatta nagy fejét, és szemei zölden égve kutatták a hajó környékét. Valahol messze egy másik bagoly felelgetett Húnak, de az kint a nádasban lehetett, mert hangja alig ért el a hajóig. Hú azonban jól hallotta, hogy mit üzen a másik, mert újra hangos kiáltozásba kezdett.
Ekkor halkan kinyílt a kis bódé ajtaja, és a barna ember – aki szintén haragudott Húra – egy darab fát dobott az önfeledten kiabáló bagoly felé. Az rémülten kapta el fejét a suhogó bot elől, és a másik pillanatban már elnyelte a sötétség. A bot csendes loccsanással hullt a vízbe.
A fecskék látták eltűnni Hút, hallották a bot suhogását, az ember mozgását, hát tudták, hogy az szabadította meg őket a bagoly rémes közelségétől.
Pedig a bagoly nem őket kereste. Hú a nagy rovarokat fogdosta össze, melyek a víz felett hangos zúgással szálltak, és a hajóra is csak azért szállt, mert azt hitte, Kiz, a patkány utálatos népéből talál egyet. A kis fecskék persze nem hitték ezt. Féltek Hútól, mert az öregektől azt hallották: félni kell tőle, pedig sose látott senki baglyot, mely fecskét fogott volna.
– Az ember jó – mozdult Csí. – Holnap, ha a kis embert megint egyedül hagyják, minden szúnyogot megfogunk, hogy az emberke békén alhasson.
– Most már nem kell Hútól félni. Nem jön többet ide, mert fél az embertől. Nyugtalan éjszakánk volt. Nemsokára jön a nagy Meleg Fény, Vit, addig még aludjunk.
Valahol szél mozdult a papiruszmocsarak mélyén, és a nagy bugák mélyen meghajoltak, mint amikor király érkezik a nép közé. A szél aztán erőre kapott, és ködös derengést hozott a nagy vízre. A habok fodra fehérebben csillant, a hajóról lefolyt a sötétség, és ekkor, mint egy széles kiáltás, végigvágott az ébredő vízen arany vesszőjével az első napsugár.
Csí eligazította egy-két rendetlen tollat, és kireppent a vitorla alól. Sodortatta magát a hajnali széllel a hajó körül, aztán visszaszállt Vit mellé, ki fájó szárnyát simogatta.
A nap ekkor már kiöntötte ezüstjét, aranyát mindenekre, és a két kis fecske dalolva köszöntötte.
– Nagy Fényesség, légy áldott, hogy visszajöttél, és megfürödhetünk arcod ragyogásában. Nézz ránk és nemzetségünkre, mert csak addig élünk, amíg meleg, örök szemed rajtunk tartod.
Aztán kilendültek a víz fölé, hol termetes szúnyogokat hordott a szél, és reggelizni kezdtek.
Múltak a napok. Vit szárnya szépen gyógyult, és már csak egy kis szürke kopaszság mutatta, hol érte a kődarab. Repülése is tökéletes volt, csak a hirtelen fordulásoknál szúrt még bele a fájdalom, amikor Karr elől kellett éles fordulókkal menekülni, vagy felette repülni és figyelmeztetni a többi fecskét a villás szárnyú sólyomra.
Karr, a kabasólyom ugyanis a fecskéknek egyetlen halálos ellensége. Röpte, mint a villám, mely elől alig van kitérés. Ha azonban a fecskék idejében észreveszik, fölé repülnek, és szidalmazva kísérik a gyilkost, amíg az meg nem unja a lármás hadat, és el nem tűnik valami erdőben.
Mostanában azonban ritkán űzte a fecskenépet. Úgy látszik, a nagy nádasokban könnyű prédát talált, mert nem nagyon törte magát a fecskék után.
Az esték is most már nyugalmasabbak lettek. Hú nem mert a hajó körül ólálkodni, és Csí nem is bújt a vitorla alá, mert figyelte az esti hangokat és a Hideg Fényt, mely most már mint aranysarló bujkált a magasságban.
Hiszen már elindultak volna, de Vit szárnyát nem találták elég erősnek a tengerhosszú útra. Sokáig várni azonban nem lehetett.
– A Hideg Fény erősödik – szólt egyik este Csí –, ha elég erősnek érzed magad, indulhatunk. Végigmegyünk a folyó mentén, s aztán átrepüljük a nagy vizet. Úgy látom, a fecskenép már megindult. Idejében otthon kell lennünk, mert hátha valaki elfoglalja fészkünket.
– Menjünk – mondta Vit, ki már az úton járt gondolatban, és kis szemei előtt sokszor megjelent a békés ereszalja, a takaros fészek, melyben sárga torkú fecske-fiak várják az eleséget.
– Menjünk, Csí. A mi fiainknak is meg kell addig nőni, mint a többieknek, hiszen emlékszel, tavaly is a mieink voltak a legerősebbek. Elbírom már az utat.
Másnap még alig villant meg a nap első sugara, a kis fecskék felé kiáltották az ősi köszöntőt:
– Áldott Fény, kísérjen bennünket meleg szemed a hosszú úton! Tekints ránk, és tekints nemzetségünkre. Erősíts minket, hogy szárnyaink átrepítsenek a nagy vízen. Segíts minket! – kiáltották még egyszer, és körülrepülve a hajót, nekivágtak az útnak.
Jó széllel repültek, de nem magasan. Csí még nem akart csatlakozni a vonulókhoz, melyek felettük jártak, mert Vit szárnya még nem volt kipróbálva, és nagy szégyen az, ha valaki a csapatból kimarad.
Faluk, hajók, városok és emberek maradtak el alattuk.
– Nem fáradok – szólt Vit, amikor ura kérdőleg ránézett –, nem is érzem az utat.
Suhantak. Hol egészen a víz színén, hol kissé magasabban. Nagy szúnyograjok táncoltak a nádasok felett, melyekből megreggeliztek.
– Killi jön – szólt csendesen Csí, és a két fecske úgy tett, mintha észre sem venné Killit, a héját, amint fondorkodva oldalt közeledett, hogy hirtelen megrohanja őket.
A fecskék észrevétlenül gyorsítottak, bár Killi nem sok gondot okozott nekik, hiszen jól tudták, hogy Killi közönséges útonálló, és fészekrabló gyilkos, de hozzájuk túlságosan lassú.
Nagy suhogással csapott közéjük, és jókorát markolt a levegőből, mert a fecskék könnyed villanással tértek ki előle. Mire Killi megfordult, már messze jártak.
– Ez a potrohos zsivány azt hiszi, valami süldő csurival van dolga! – méltatlankodott Csí. – Láttad, Vit? Saját lábába markolt! Ostoba.
Felettük mindenütt fecskerajok mozogtak, melyeket hol elhagytak, hol pedig azok érték el őket, amint a szél az alsóknak vagy a felsőknek segített a repülésben.
– Talán csatlakozhatnánk a csapathoz? – kérdezte Vit, aki szerette a társaságot. Repültek egy darabot, amire Csí válaszolt:
– Amíg egyedül vagyunk, úgy megyünk és pihenünk, ahogy akarunk. A csapatnak törvényei vannak, és a nagy víz partjáig, lehet, hogy egyszer sem tartanak pihenőt. A te szárnyadat, Vit, nem szabad erőltetni.
A felettük utazók lekiáltottak néha, hogy mért utaznak egyedül, de Csí nem válaszolt. Majd eljön annak is az ideje. Nem lehet tudni, milyen veszedelmet rejt még az út, és a csapatot minden madárrabló könnyebben észreveszi, mint a magányos vándorokat.
Féltette feleségét. A hibátlan szárnyúak közt Karr mindig észreveszi a lassúbb mozgásút. Kihajtja a csapatból, s akkor elveszett.
A nap ekkor már a fejük felett járt. Csí elkanyarodott az egyik vitorlás felé, mely éppen olyan volt, mint amilyent elhagytak.
– Pihenjünk. A nagy víz partjára estére úgyis odaérünk.
Otthonosan helyezkedtek el a vitorla kis árnyékában. Vit ide-oda tipegett.
– Mi leszünk az utolsók – mondta. – A többiek addig minden fészket elfoglalnak.
– Inkább új fészket rakunk, mint hogy egyedül érjek a régibe – szólt aggodalmasan Csí.
Vit közelebb hajolt urához.
– Tudom, Csí, te nagyon jó vagy, de engem húz valami a fészkem tájára, hogy el sem mondhatom. Én hallgatok rád… – Mozgatta sérült szárnyát. – Semmi baja. Nem érzem benne az utat.
Az árnyékkal odébb húzódtak, mert a nap is haladt. Aztán újra kiröppentek. Előttük fehér csónak úszott a vízen. Egy barna bőrű ember evezett, és egy fehér ruhás ember ült benne, puskával a kezében. Éppen útba estek.
– Nem bántanak? – kérdezte Vit.
– Nem. Az embernél ugyan csattanó bot van, de most a nádasokba mennek, hol a nagy fogú Tá tanyázik. Estefelé jön a vetésekről Gége népe, azokra villámlik az ember.
– Vigyázz, Vit!… – sikoltott a kis fecske, de ekkor már süvöltve vágott hozzájuk Karr. Csí felcsapott magasra, és most látszott csak, hogy Vit szárnya még nem tökéletes. Nem tudott fölfelé fordulni, hanem oldalt vágódott el, és lefelé zuhant, ami a legnagyobb hiba. Ami a sólyom alá került, az elveszett.
– Vit! Vit!… – kiabált Csí kétségbeesetten szárnyalva utánuk. – Fölfelé!… Fölfelé!…
Vit még egyszer kitért Karr elől, de látszott, hogy a következő rohamot már nem bírja. Ekkor értek a csónak fölé, mely megállt a vízen. A fehér ruhás ember felemelte a félelmetes botot, és amikor Karr megfordult a levegőben, hogy végezzen most már a kifulladt Vittel: nagyot csattant a bot.
A csattanás után sziszegett valami mellettük, és Karr, mint kő zuhant a vízbe.
Vit csodálkozott, hogy semmi baja, amikor már Karr rettenetes karmait várta, Csí pedig terelgette odébb asszonyát, ki egészen megzavarodott.
Ismét egy bárkára szálltak pihenni. Vit kívánta. Hallgattak.
– Ha nincs az ember a csónakban: elvesztél… úgy menekültél, mint egy fióka, melyet először üldöz ez a gyilkos – mondta Csí szemrehányón.
– Ne haragudj, Csí! A szárnyammal van valami baj. Hiába feszítettem, nem vitt felfelé. És most fáj is… Csí… Csí – sírt a kis fecskeasszony –, félek az úttól.
Csí szomorúan pislogott. Nem tudott mondani semmit. Nem hajszolhatja bele a feleségét a tengernyi útba, mely az egészséges szárnyakat is próbára teszi.
– Ne hagyjál el, Csí – sírdogált a kis fecske –, szép kis fiókákat neveltem, jó asszony voltam.
– Várjunk, amíg a nagy víz partjára érünk, hol sok ember lakik. Talán addig rendbe jön a szárnyad. Nincs már messze.
Szomorúan repültek tovább. Lassan és nagyon vigyázva, mert most már Vit még Killi elől sem tudott volna menekülni, aki pedig csak közönséges útonálló volt.
Alkonyattal feltűnt a város. Aranypor lebegett felette, és zsongó lármája messze elhallatszott. A Níluson szaporodtak a bárkák, és egy nagy hajó is elúszott alattuk, sűrű füstöt dohogva magából.
És túl a városon, poron, füstön, lármán feltűnt az örök víz: a tenger.
– Ide csillog már a nagy víz. Látod, Csí? Félek tőle, pedig valami úgy húz, úgy húz át rajta…
Már alattuk zsongott a város. Az egykedvűen lépkedő csacsikon csengők csilingeltek, a bazárok előtt tolongtak és kiabáltak az emberek, és a minaretek tövében félmeztelen koldusok üldögéltek.
– Csendesebb helyre menjünk, Csí – kérte Vit.
– Üljetek közénk! – kiáltottak idegen fecskék a sürgönydrótról. – Mi is holnap indulunk.
Csí nem válaszolt.
– Micsoda gőgös népek – néztek utánuk –, talán illene visszaszólni valamit…
– Úgy látom, az asszony nem egészséges. A szárnyát rosszul hordja – mondta egy idősebb fecske.
– A szárnyától még válaszolhatott volna. Neveletlenek. Ez az egész – csivitelt egy fecskeasszonyság. – Ugye, Cse – szólt urához –, mi más nevelést kaptunk?…
– Igen, igen – bólongatott Cse, és erősen törte fejét, hogy ugyan felesége hol kaphatta azt a jobb nevelést. Aztán megsimogatta csőrével plasztronját, mert a fecskék maguk közt is állandóan frakkban járnak.
Csí ekkor már befordult egy árnyékos ligetbe, melynek közepén nagy, fehér ház állott egyedül. A pálmák alig rezdültek, és a város morajlása megtorpant a ligetben.
A nagy házon sok erkély volt. Az egyik erkély vasára telepedtek.
– Itt csend van – szólt Csí. – Hogy van a szárnyad?
– Ilyenkor nem fáj. Csak ha repülök… Különösen, ha fordulok. Nézd! – És felreppent. – Most! – kiáltotta, amikor éppen fordulóban volt.
– Nagy baj – szomorodott el Csí –, itt kell maradnod…
Halk szél mozdult a pálmák koronájában, s a csillogó kis fecskeszemek elhomályosodtak a szomorúságban. Tudták, hogy itt már segítség nincs. Törvény: törvény. Az egészségesnek: menni, fészket rakni, fiákat nevelni, az elesettnek: gyógyulni vagy elpusztulni.
– Csí – rimánkodott Vit –, vígy magaddal! Ha belehullok a nagy vízbe, azt se bánom, de ha itt hagysz, lassan elszáradok…
– Vit, ne beszélj így! Tudod a törvényt. Itt kell maradnod. Nekem is nagy szomorúság ez. Tudod, óvtalak, szerettelek. És most is szeretlek. Nem válunk el örökre, és éppen azért nem szabad a nagy útnak nekivágnod, hogy újra találkozhassunk. Visszajövök, Vit. Mesélek majd neked, hogy mi van a Négyfolyó országában, és milyen volt a fészek…
– …és más lesz a párod… – sírt Vit.
– Az is törvény. Jól tudod. De most aludjunk. Hátha reggelig még gyógyul is a szárnyad, és mást gondolunk.
– Dehogy gyógyul – sóhajtott Vit –, holnap már egyedül alszom. Ki vigyáz rám? – És ura mellé bújt, aki csőrével simogatta.
A nagy ház ablakai kinyíltak, és sorra fények gyúltak bennük.
Vit álmosan, szomorúan érezte ura melegét. Az ő erkélyükön is kinyílt egy ablak. A kis fecskék beláttak a szobába. Egy fehér köpenyes és egy szomorú arcú ember állt az ágy mellett, melyben halovány asszony feküdt.
– Megint láza van, asszonyom – mondta a köpenyes, és megcsóválta a fejét.
– Mit mond az ember? – kérdezte Vit. – És az a másik milyen szomorú…
– Nem értettem – mondta Csí –, talán annak is itt kell hagyni a feleségét… Nagy szomorúság az!…
Aztán elaludtak. Vit meg-megrebbent álmában. Azt álmodta: egyedül van. Ilyenkor átnyúlt csőrével.
– Itt vagy, Csí?
– Itt vagyok…
Eljött a reggel. Amikor a Meleg Fény derengő karjával megkapaszkodott a földben, valahol túl a pusztákon, megszólalt Csí:
– Nekem indulnom kell, hogy estére átérjek a nagy vízen. Szomorú vagyok nagyon, sokat emlegetlek majd, és sietek vissza hozzád. Itt várj.
– Ó, Csí – sírt a kis fecske –, talán sose látlak. Kereslek majd mindenütt, sírok utánad, és éjjel ijedten felkiáltok, ha Hú ólálkodik a kint alvók után. És ha fiaid lesznek, mesélj majd nekik rólam, hiszen én lettem volna az anyjuk…
Nézte egymást a két kis fecske. Szemük szomorú volt, mint a lehanyatló nap. Csí kitárta szárnyait, körülrepülte párját, és megsimogatta annak fejét. Aztán felsuhant a levegőbe, hol már megindultak a fecskék észak felé.
– Gondolj rám, és várj, édes Vit! – kiáltotta.
– Elkísérnélek… Csí… – imbolygott utána fájós szárnyával a kis fecskeasszony, de Csí ekkor már eltűnt a ködös messzeségben.
A város felébredt. Lármája morajlani kezdett. Vit csak repült céltalanul a tenger felé. A kikötőben leszállt egy árbocra, és nézte a pihegő, nagy vizet, mely elnyúlt a végtelenbe.
– Ó, Csí, de egyedül vagyok! – kiáltotta, és szomorúan összehúzta magát. Fent a levegőben csapat csapat után suhogott el felette.
– Mire vársz ott lent? Gyere velünk! – kiáltották a vándorok, de Vit csak a fejét rázta.
– Nem szabad…
A végtelen pusztákon felragyogott a nap. Jó útjuk lesz a költözőknek, és Csí, mire a Meleg Fény újra felbukik, már a fészek táján járhat – gondolta Vit, és visszarepült a város felé, mert nagyon fájt a szíve, ha a tengerre nézett.
A város felett Killi hajszolta a galambokat, és Vit sietett a csendes, nagy ház felé, mert vágyott a helyre, ahol utoljára aludtak Csível.
A pálmák levelei közt, mint sárga pengék, szúrtak át a kelő nap sugarai, és Vit megkereste Csí helyét, mert a korláton jól látszott Csí apró lábának nyoma.
“Nem imádkoztam még ma” – gondolta a kis fecske. Keletnek fordult.
– Nagy fényesség, légy áldott! – csicsergett Vit. – Nézz ránk, nézz nemzetségünkre, és segítsd a vándorlókat… – Elakadt. Csíre gondolt, aki messze repül már, és új asszonyt visz a fészekhez. – És segítsd Csít, örök fényesség, hogy visszajöhessen hozzám!
Ezt már sírva énekelte.
Csend volt a fehér ház körül. Vit szomorú dala behullt a nyitott ablakon, aztán kiröppent, és elhalt a pálmák között.
Az ágyban megmozdult az asszony, kinézett Vitre, és szemei tágra nyíltak boldogan.
– Istenem… fecskemadár… isten madárkája – és kinyújtotta a kezét –, üzenetet küldenek a kisfiamnak. Elviszed-e?
Vit topogott a korláton. Nem tudta, mi most a teendő. “Ó, Csí, de hiányzol! Mit mondhat? Nem bánt-e?”
Odabent az asszony megint megszólalt:
– Nézze csak! Nézze: fecskemadár! Olyan bánatosan csicsergett, arra ébredtem fel.
– Az ám – nézett ki a szomorú férfi –, március van. Mennek hazafelé.
– Hát mi mikor megyünk? Most már odahaza is szép idő van.
– Mikor? – És a férfi az égre nézett. – Nem tudom. Majd ha az orvos engedi.
– Sosem enged. Tudom. Pedig odahaza meggyógyulnék… Itt… isten tudja, mi lesz velem.
Arcára pirosság futott, fakó tüzesség, és sírva nézett ki a fecskére.
– De jó neked, fecskemadár!
– Ne izgassa magát – mondta a férfi.
– Odahaza még hó van a vetéseken, hiszen megírták.
– Mire hazaérnénk, tavasz lenne. Szép, barkás tavasz. Menjünk, menjünk!
– Nem lehet. Tudja, hogy nem lehet. Az asszony sírva nézett Vitre, ura pedig elfordult az ablaktól.
“Valami bajt csináltam – gondolta a kis fecske –, sírnak. Ó, de ostoba vagyok!
– És elröppent a korlátról, nehogy újabb szomorúságot okozzon. – Itt kell maradnom, amíg Csí visszajön, hát körülnézek egy kicsit a nagy ház táján. Jobb alvóhelyet is kell keresnem, mert Hú így könnyen rám talál.”
A ház már felébredt. Az erkélyen mindenütt halovány emberek feküdtek, de nem törődtek Vittel, ki itt is, ott is leszállt a korlátra, és nézelődött hely után.
“Ezek nem ismernek” – gondolta Vit. – Lám, a kedves asszonyka másként nézett rám. Vajon honnan ismer?”
Hátul, a konyháknál nagy ijedelem várta. Amint elsurrant a fal mellett, honnét nagy legyeket kapott el, egyszer csak egy kánya csapott hozzá, aki a konyha körül leselkedett a kidobált húsdarabokra. A kánya nem üldözte. Visszalendült társához, aki a csatornán üldögélt.
– Csupa csont és bőr volt – mentegetődzött –, mit kezdjek vele?
Vit elhatározta, hogy többet nem megy a konyhák felé. A kányák onnét nem mozdulnak, mert mindig éhesek, és várják a kidobált húst.
Körülröpülte az épületet, és újra leszállt alvóhelyükön. Nézte a csatorna alját. A párkány alatt hiányzott egy tégla.
– Ó, hogy ezt eddig nem vettem észre! – kiáltott. És mindjárt felreppent a barátságos kis helyre. – Jobbat álmomban sem láttam. – Éppen befért. Kicsi volt a hely, de Vit egyedül volt. Özvegy…
Eltelt az első nap. Elegendő légy volt a ház körül, élelemre nem volt gondja. Napközben többször megpihent a korláton, melynek erkélyén kint feküdt a kedves asszony. Aludt.
Vit elnézte sápadt arcát. “Olyan ismerős” – gondolta.
Amikor a Meleg Fény lehullt a tengerbe, Csíre gondolt, és elénekelte esti imáját.
– Látod-e a vándorokat, Örök Fény, és látod-e Csít? – kérdezte.
Az asszony felébredt. Átlátszó kezei megmozdultak a takarón, és mosolygott.
– Te vagy itt, kis fecskemadár? Mért nem repülsz a többiekkel a tavasz felé, szép Magyarországba? Beteg vagy?
Vit elhallgatott. Nem félt már az asszonytól, de nem értette.
“Szólni kellene hozzá” – gondolta, mert most már biztos volt benne, hogy az asszony hozzá beszélt.
– Én itt maradtam… – kezdte bátortalanul – de Csí elment…
– Énekelj! Énekelj, kis madaram! Ki tudja, hallgatlak-e benneteket odahaza?
– Érted, amit mondok? – örvendezett Vit. – Én nem értelek téged. Csak úgy gondolom, hogy Csíről kérded… El kellett mennie egyedül, mert nekem beteg a szárnyam. A szárnyam… – magyarázta, és kinyújtotta kis szárnyát, melyen jól látszott a forradás.
Az asszony lehunyta szemét.
– Istenem, mintha hozzám beszélne… – Még mondani akart valamit, de fehér köpenyes emberek jöttek, felemelték ágyastul, mint a pelyhet, bevitték.
“Talán a szárnya beteg neki is” – gondolta Vit, és felröppent új alvóhelyére.
Másnap nem látta az asszonyt. Ismerkedett a ház tájékával, de a konyhát messze elkerülte, mert ott ültek a csatornán a kányák, és éhes szemmel várták az ennivalót.
Szárnya könnyebben fordult már, de azért óvatosan repkedett, mert nem volt szükség gyors nyilallásokra. A falon kövér legyek sütkéreztek, melyeket felvert és elkapott.
– Csak Csí lenne itt! – sóhajtott. Délután a korláton tollászkodott, és várta, hogy az asszony kijöjjön, amikor megszólalt a feje felett valaki:
– Te is itt maradtál?
A csatornán egy idegen fecske üldögélt.
– Itt – mondta bizalmatlanul –, megdobták a szárnyam, és Csí, az uram, nem engedett a hosszú útra. De visszajön.
– Engem meg Karr kínzott meg. Megmenekültem, de a röpülésem még lassú. Csak a feleségem ment át a nagy vízen. És most szomorú vagyok.
Vit tovább tollászkodott.
– Meglátogatlak majd néha, és beszélgetünk. Olyan rossz egyedül várni. – És elrepült.
“Szegény – gondolta Vit –, ez is szomorú. Kedves hangja van. Úgy látszik, szerette asszonyát” – és nem bánta volna, ha a másik marad még, mert nagyon egyedül érezte magát, bár úgy gondolta, Csí haragudna érte…
Másnap megjelent megint az idegen fecske.
– Eljöttem, de nem jönnél fel ide a csatornára? Nem szeretek kiabálni…
Vit kicsit elfogódottan felreppent. Csendben ültek egy darabig.
– Engem Rinek hívnak… és kint lakom a város végén – mondta az idegen.
– Úgy szólíts. Hát téged?
– Az én nevem Vit.
– Szép név – bókolt a kis fecske. – Van erre elegendő ennivaló?
Késő délutánig beszélgettek. Amikor Ri elbúcsúzott, Vit utána nézett.
“Udvarias, kedves fecske, de azért Csí mégiscsak más…” – tette hozzá, mert lelkifurdalást érzett.
Felszállt kis kuckójába, hol hűvösebb volt, mert a korlát szinte égette lábát. Nemsokára kihozták a kedves asszonyt. Ura is vele volt, és széket hozott ágya mellé.
Szomorú csend volt. Az asszony arca szinte világított, és szemeit lehunyta.
– Még maga is beteg lesz mellettem – szólt aztán halkan urához. – Menjen, mozogjon egy kicsit. Miss Mabel biztosan várja. Megígértem, hogy leküldöm.
– Jobban érzem itt magam. – És közelebb hajolt feleségéhez.
– De én megígértem, hogy leküldöm. Csak menjen. Én majd alszom. Ha egyedül vagyok, talán visszajön a kis fecskemadár…
– Hol van az már – sóhajtott az ember –, de ha akarja…
Vit alig várta, hogy becsukódjon az ajtó. Rögtön leereszkedett a korlátra. Az asszony mozdulatlanul feküdt, de mintha nem aludt volna.
– Alszol? – csicsergett a kis fecske. Az asszony arcára pirosság futott, és kinyíltak szemei.
– Tudtam, tudtam, hogy visszajössz, kis madaram. Ó, de örülök neked! De nekem nem szabad sokat beszélnem.
– Olyan csendes a hangod, nem értelek – mondta Vit –, de ha nem jön senki, odaszállnék. Közelebb.
– Istenem, csak tudnám, mit mondasz! – suttogott az asszony.
– Akkor odaszállok… – És Vit felreppent a szék támlájára.
Az asszony szemei lázasan nagyra nőttek az örömtől.
– Ugye, vigasztalni akarsz, édes kis madaram?… Ugye, hozzám beszélsz? Érzem… érzem, és szeretnélek megsimogatni. De mozognom sem szabad. Semmit sem szabad… Mondd meg, isten madárkája: meggyógyulok-e?
– Tőled ilyen közel sem félek – énekelte Vit. – Olyan ismerős vagy… sajnállak, hogy beteg vagy. Én is beteg voltam, de már gyógyul a szárnyam, és megismerkedtem Rivel. A város végén lakik.
Az asszony csak nézte a kis fecskét, és szerette volna a szívére szorítani. Mindjobban bizonyossá vált, hogy a kis madár mond valamit, neki beszél.
– Nem helyesled? – kérdezte aggódva Vit. – Én is gondoltam, hogy Csí haragudna érte, de olyan egyedül vagyok… Veled sem beszélgethettem. Hol voltál tegnap? Ha kint lettél volna, rá sem nézek Rire. De ő is olyan elhagyatott, és jó családból való.
Megmozdult a kilincs. Vit árnyékot látott az üveg mögött, elrebbent. Az asszony lehunyta szemét. Ura jött és az orvos. Azt hitték, alszik.
– Itt volt a kis fecske – mondta urának. – Beszélgettünk.
Az orvos már átfogta csuklóját, és elővette óráját.
– Mit mond? – kérdezte, mert az asszony hazája nyelvén beszélt. Aztán kimentek, mert a beteg egyedül akart maradni.
– Valami fecskéről beszél. Álmodhatott szegény. Nagyon lázas?
– Már nem lázas – mondta halkan az orvos. – Uram, legyen vele. Órái vannak csak. Lehet, hogy békén elalszik. – És részvevőén nyújtotta kezét.
A férfi eltakarta arcát, és szemeit elborította a könny.
“Hogy menjek én most hozzá, hogy meg ne lássa rajtam…”
Törölgette szemeit, és amint kinézett az ablakon, megdöbbent.
Ott ült megint a fecske a szék karján, és csicsergett.
– Elmentek, és én visszajöttem – szólt a beteghez –, alszol?
Az asszony szemei különös ragyogásban nyíltak ki.
– Kicsi fecském, de jó, hogy itt vagy… üzenni szeretnék veled a kisfiamnak… mert én… meghalok.
A kis fecske nagyon figyelt, de alig hallotta a susogást.
– Olyan furcsa a szemed… olyan búcsúzó. Egy kis testvérem egyszer nekirepült egy ágnak, és összezúzta magát, annak volt ilyen a szeme… nem gondoltam, hogy ilyen beteg vagy… ó, hogy segíthetnék?
– Ha átrepülsz a tengeren, mondd meg a kisfiamnak, hogy minden lépésére vigyázok… jó legyen… az anyja… már nincs… – És szemei lassan lezáródtak. Aztán felnyíltak fénytelen merevséggel. Vit hűvös suhanást érzett, aztán felsikoltott vészesen, mint az anyafecske, ha fiókáját a macska szájában látja.
– Kedvesem!… Kedvesem!… Ne múlj el! – És hangos siránkozással röpködte körül a halottat.
A férfi felrezzent erre a hangra. Vészt sírt a kis fecske, kinek csivitelését beteg asszonyával babonás félelemmel nézte. Kilépett az ajtón. Nem nézett feleségére, mert félt, hogy elsírja magát, csak kezét tette lágyan annak fejére.
– Hogy van, Éva?
Vit hangos, fájdalmas kiáltozással röpködött az eresz alatt, és a kedves fej tehetetlenül félrebillent.
A férfi pedig lerogyott a székbe.
Vit aztán megint nagyon árván maradt. Néha ugyan Ri meglátogatta, és ennek örült is, de ha egyedül maradt, szomorúan üldögélt a korláton, melyen már régen nem látszott Csí apró lába nyoma.
“Ó, a fiókák már kikeltek ilyenkor – álmodozott –, milyen szerencsétlen is vagyok!”
Most már gyógyult a szárnya, és napi élelmét a zümmögve repülő legyekből könnyen összeszedte.
Egyik nap Ri szokatlan csinosan érkezett. Minden szál tolla nagy gondossággal eligazítva. Fehér mellénykéje ragyogott, és izgatottan tipegett a csatorna szélén.
– Milyen szép vagy ma, Ri – csodálkozott Vit –, ugyan nem szomorkodsz asszonyod után.
– Igaz – mondta Ri –, de ennek te vagy az oka. Kedves vagy nekem, Vit, és ma azért jöttem, hogy megkérdezzelek: akarsz-e velem fészket rakni az elkövetkező vándorláskor?
– De Ri! – kiáltott a kis fecske. – Hiszen megmondtam neked, hogy Csí visszajön értem.
– Tudod a törvényt te is, Vit. Csí csak akkor ül veled közös fészekbe, ha a mostani asszonyát elveszíti. Másként nem lehet a fiókáid apja. Ez a törvény, melyet még egy fecske sem szegett meg soha.
– Csí visszajön – ismételgette Vit csökönyösen –, és most menj, és ne okozz több fájdalmat!
– Hűséges vagy, Vit, nagyon. Ezért szeretlek, és visszajövök még.
Vit tűnődve ült kis kuckójában sokáig.
“Csí visszajön… tudom…” És szomorú lett, mert tudta, mi az ősi törvény. Ekkor odalent kinyílt az ajtó. Vit kíváncsian lenézett. A szomorú ember jött ki az erkélyre. Lehajtott fejjel sétált ide-oda.
“Milyen szomorú – gondolta Vit –, talán nem bántana, ha megszólítanám… majd szépen szólok hozzá” – és amikor háttal volt felé, leereszkedett a korlátra.
Az ember nem vette észre, pedig előtte ült a kis fecske. Amikor már másodszor fordult feléje, halkan megszólalt Vit:
– Én is szomorú vagyok… nekem is elment a párom… és Ri ma hívott a fészkébe…
Az ember megállt. Szemei könnyesek lettek, de ijedtek is.
– Az ő madara… – És megbűvölten állt a helyén.
– Te is érted, amit mondok? Ó, de örülök! Sokat sírtam a kedves asszonykáért – bátorodott meg Vit –, ugye, visszajön értem Csí?
“Úristen! – rebegett az ember. – Ez nem rendes dolog. Ez a madár mond valamit…” És kisietett az erkélyről.
“Megbántottam? – szomorkodott Vit.
– Miért is kellett Csíről szólnom… Úgy látszik, a szomorú ember is tudja a törvényt. Csínek felesége van… talán kicsinyek is… nem szabadna visszavárnom… és most megharagudott. Ostoba vagyok.”
És szeretett volna Ritől tanácsot kérni. Ri azonban nem mutatkozott.
Hetek, hónapok múltak. Vit most már bátran suhant el a konyha táján is, mert az ott lebzselő kányák el nem érhették. Azok gonoszul néztek utána.
– Csak a csontja meg a bőre van… – mondták, és nem üldözték.
Vit most már kisurrant hajnalonkint a kikötőbe, és ringatta magát az árbocrúdon, mert a költözőknek nemsokára érkezniök kellett. A végtelen tenger pihegett alatta, és ő alig vette a nagy vizet észre, mert szeme mindig a magasságokat kutatta.
Egy reggel Ri csatlakozott hozzá.
– Úgyis arra van dolgom – mondta –, elkísérlek.
Vit nem örült ennek. Nem szerette volna, ha Csí nem egyedül találja. De azért nem küldte el, mert Ri jó volt hozzá mindig, és Csí még úgysem érkezik.
– Várd te is az asszonyod – mondta neki.
– Meg az urát… – rántotta meg Ri a szárnyát. – Nem, én most már nem várok senkit, de veled jól érzem magam, ha nem küldesz el… meg aztán hátha valamelyik fiókám erre vetődik. Annak nagyon örülnék!
így teltek a napok. Ri nem hozta többet elő a közös fészket, de most már együtt lesték az érkezőket.
Felvillogtak Kelének, a gólyanemzetségnek szárnyai, és egy-egy fecskecsapat is fáradtan elsuhogott felettük.
– Nem ismeritek Csít? – kiáltott fel hozzájuk Vit.
– Nem – szóltak le mogorván a vándorok, és úgy hulltak le, halálos fáradtsággal az árbocrudakra, mint a kődarab.
Másnap már tele volt a város fecskékkel. Vit nézte, nézte az érkezőket.
– Csí!… Csí!… – kiáltott egy-egy csapatnak. – Itt vagyok! – De nem szólt vissza senki.
Már alkonyodott. Vit kiáltására ekkor egyik csapatból kivált hét fecske.
– Nézd, Ri! Nézd! Ugye, mondtam?… – És csakugyan Csí közeledett. Vit fölreppent. – Ide! Ide! – kiáltotta, és mutatta a fáradt vándoroknak a széles vitorlarudat, melyen Ri üldögélt.
A hét kis fecske pihegve szállt le, és szótlanul hallgatott egy ideig, mert a végtelennek tetsző út minden erejüket elvette.
Vit Csí mellé ült. Nézte kedves arcocskáját, de úgy vélte: megöregedett. Az új asszony a gyerekek mellett pihent és kedves, jóravaló fecskének látszott. Ő szólalt meg először:
– Csakhogy ti itt vagytok, drágáim! – És szeretettel nézte a fiókákat.
– Hogy utaztatok, Csí? – kérdezte Vit halkan, mert furcsa szorongást érzett. Csí hallgatagon, fáradtan ült. – Mindig vártalak – folytatta Vit –, meggyógyult a szárnyam… és nézd, ez itt Ri, aki jó volt hozzám. Ő kívül lakik a városon…
Csí egyszerre vidám lett.
– Ó, de kedvesek vagytok! Vártatok ránk. – Rihez topogott. – Ri?… Hiszen ismerem!… Ejnye, Ri, hát nem emlékszel? Múlt vándorláskor együtt utaztunk. Köszönöm, hogy jó voltál Vithez. Megérdemled, hogy… szeressen… Vit majd leesett a gerendáról.
– De Csí! – kiáltotta sírva. – Hiszen te azt ígérted…
– Hát persze – mondta Csí –, mit ígérhettem volna? Olyan beteg voltál… de hát tudnod kell a törvényt. A nemzetség az első. És a fiókák…
– Ó – sírt Vit –, nagyon fáj a szívem! A fecskeasszony odarepült.
– Ne sírj! – vigasztalta. – Én már idősebb vagyok. Csí a negyedik uram, és… szeretem. Fáj. Fáj, jól tudom, de elmúlik. Nem kívánhatsz Rinél különb párt. Látom a szemén, hogy szeret. Ne akarj törvényrontó lenni, mert elpusztulsz, és pusztulna a nemzetség… és nem lennének fiókák. Ugye, ezt nem akarod?
– Nem, nem – kiáltotta Vit –, de most mennem kell, mert szomorú vagyok nagyon… és sírni akarok… Szerettelek, Csí! – kiáltotta, és hagyta magát sodortatni a széllel a város felé. Ri messziről követte.
A nagy fehér háznál lekanyarodott a levegőből, és odaült a korlátra, hol valamikor Csítől búcsúzott. Szerette volna meglátni lába nyomát, szerette volna, ha a kedves asszonykának most elpanaszkodhatik. De az asszony már meghalt.
Ekkor meglátta a szomorú embert, ki egy szőke lánnyal ült a parkban.
“Odarepülök – gondolta Vit –, elpanaszolom nagy bánatom.” Lerepült a korlátról, és a pad előtt félénken leszállt a földre.
– Csí visszajött – kezdte –, és én mégis nagyon bánatos vagyok…
A szomorú embernek szinte félelem csillant a szemén.
– Látja – mondta a lánynak –, ez a madár is szinte üldöz… hát nem érzi, hogy hozzám beszél?… El kell innen mennem! – kiáltotta. – Eddig is csupa szomorúság volt az életem, és most itt kell hagynom… magát is…
A lány kedvesen ránevetett a férfira.
– Nem kell. El vihet magával…
“Rám sem hallgatnak… akkor én elmegyek – gondolta szomorúan Vit. – Ők is tudják a törvényt…”
– Ó, de egyedül maradtam! – mondta felfelé repülve, de a korláton már Ri várta.
– Hogy maradtál volna egyedül? Én mindig itt vagyok… – És hívón felreppent a levegőbe.
“Ez a törvény” – gondolta Vit, és most már új reményekkel suhant Ri mellett, aki – hiszen tudjuk – kívül lakott a városon.