Posted on

Pofánrúgtak egy rendőrkutyát a Kossuth téren

Magyarinfo.blog.hu: Valószínűleg tényleg a polgárháborúra készül a Jobbik, de valami nagyon gyenge, 90-es évekbeli verzióban, ahol szájkosaras kutyákat kell lerúgni. A melegfelvonulás után a Kossuth téren ellentüntetők egyike, ahogy az Index videóján látható, jól lerúgja az egyik rendőrkutyát, amelyen szájkosár van, miközben a többi tüntető azt ordítja: „az is egy zsidó kutya, basszátok meg! buzi kutya!”. Ezután mi elsunnyognánk, esetleg bocsánatot kérnénk a társunk nevében, de a Jobbik nem. Ők kiállnak a brutális rendőri erőszak ellen.

Jogos önvédelemnek tartja Zagyva György Gyula és Gaudi-Nagy Tamás, a Jobbik két képviselője, hogy a szombati Pride ellen rendezett tüntetés egyik résztvevője fejbe rúgott egy rendőrkutyát. Zagyva szerint éppen ezt a kutyát akarta gazdája ráuszítani és ő maga látta azt is, hogy a kutyát később fejbe rúgó tüntető ellen is hergelték. A két jobbikos képviselő szerint elfogadhatatlan volt a rendőrség fellépése, szerintük aránytalanul alkalmaztak erőszakot az ellentüntetőkkel szemben. Gaudi elmondta, egyik munkatársát összerugdosták, kezére rátapostak és még a rendőrautóban is folytatták a bántalmazását. A Jobbik politikusai feljelentéseket terveznek az ügyben.
Ha megnézzük a videót, nem ezt látjuk. Az egyik tüntető ugrál a kutya előtt, majd a másik előrelép, messze a társai előtt és fejbe rúgja a kutyát. Ez a jogos önvédelem? Mit csinált volna, ha a szájkosaras kutya megcsapja a farkával? Maximum ráugrik és leteríti, de ezt se tehette, mert gazdája, a rendőr ezt nem engedte, brutális rendőri erőszakot elkövetve.
Értjük mi, hogy a Jobbik rajtamaradt a 2006-os tripen, ahol tényleg brutális jogsértéseket követett el a rendőrség, de a szombati demonstráció kapcsán még a kurucinfo se tudott ilyen felvételt mutatni. Sőt, a tüntetés végén mi láttuk, hogy a felvonulókat megtámadni készülő jobbikos csávóval hogy bánt a rendőrség: megbilincselt, majd kimenekítette a tömegből. Ez a rendőri erőszak? Ezzel pont a 2006-ban ártatlanul bántalmazott embereket alázzátok meg.
Másrészt pedig nem rugdosunk meg rendőrkutyát, sőt, rendőröket sem. A rendőr nem tehet arról, hogy őt pont erre a tüntetésre vezényelték ki. Régi emlékem, hogy az egyébként Fidesz-szavazó rohamrendőr ismerősömet a hídfoglalás idején kivezényelték a Kossuth tér védelmére, ahol őt leköpték, mint hazaárulót. Pedig nem tett mást, csupán az esküjét teljesítette.
A rendőrkutya pedig végképp nem tehet semmiről. Egy állat nem lehet semminek az okozója, ezért őt bántani csak úgy, mert én erőszakos vagyok, az a szintű barbárság, amelyet akkor is el kell utasítani, ha még úgy is tünne, hogy jogos az önvédelem. Itt azonban nem az volt, hanem undorító gyávaság.

Posted on

Terrorelhárító kutya

A Terrorelhárítási Központ szeme fénye Bagira. A szénfekete német juhász elfogókutya, a kiemelten veszélyes, fegyveres bűnözőket ártalmatlanítja éles helyzetben. Gazdája az életét adná kutyájáért.
Ember és kutya kapcsolatán is múlhatnak emberéletek. Ennek legékesebb példája Bagira, a német juhászkutya és gazdája, Ferenc esete, aki a Terrorelhárítási Központ kutyás osztagának irányítója. A most hatéves kan még egyéves korában került Ferenchez, mert bár korábbi – civil – gondozója is sokat foglalkozott az ebbel, sajnos nem boldogult vele.
– Bagira rendkívüli vadászösztönnel rendelkezik. Eleinte mindenre ugrott, ami mozog. Iszonyatosan öntörvényű kutya volt, ezért inkább a rendőrségnek ajándékozták – mesélte Ferenc a Borsnak. – Egy kutyát csak úgy lehet irányítás alá venni, hogyha úgy viselkedem vele, mintha az állatvilágban lennénk. Meggyőztem arról, hogy a hierarchiában fölötte állok, én vagyok a falkavezér.
Ferenc szerint számos ember ott hibázik kutyája nevelésében, hogy túlzottan elkényezteti kedvencét, így a kutya azt gondolja, bármit megtehet a gazdájával, akár meg is marhatja.
– Bagira egy elfogókutya, ami azt jelenti, hogy kiemelten veszélyes, akár fegyveres bűnözőket kell ártalmatlanítania minden élethelyzetben: bányában, darus kocsin, tűzben és vízben. De emellett személykeresést és épület-átvizsgálást is végez, ha arról van szó – folytatta Ferenc. – Mi éjjel-nappal együtt vagyunk, csak így jöhetett létre olyan kapcsolat közöttünk, melynek köszönhetően ismerem minden reakcióját. Akár egy mozdulatából is következtetni tudok arra, hogy például egy ajtó mögött van-e ember.
Bagira gazdája a Borsnak kijelentette: életét adná négylábú társáért, de sajnos mindennap kerülhetnek életveszélyes helyzetbe. Ám ahogy Ferenc mondta: ezért lettek terrorelhárítók. Forrás: Borsonline.hu

Posted on

A rendőrkutyát vagy örökbefogadják, vagy megy a sintértelepre

A fajtatiszta német juhászkutyának feladata a kiemelt bűncselekmények elkövetőinek felkutatása és elfogása. A terrorelhárítóknál dolgozó kutyát küldik előre a bűnözőre, amikor a kommandósok nem tudnak mozdulni, például azért, mert tüzelnek rájuk. Bagira ilyenkor félelmet nem ismerve tör előre és ront rá a rossz fiúkra.
– Nem valami barátságos eb – ismerte el kiképzője és gazdája, aki kérte, neve maradjon titokban. – A terrorelhárítás elfogó kutyái speciális kiképzést kapnak. Keményebbek is a többinél, hiszen bármilyen szituációban bevethetőnek kell lenniük.
Bagira a hagyományos rendőrkutyáktól eltérően nem parancsra dolgozik, önállóan kell végrehajtania a feladatokat. Alapesetben ő is, mint a többi kiképzett kutya, az ember karjára támad, lehetőség szerint a fegyvert tartó karra.
A képen: Bagira akcióban: a fegyveresek közt lapul, majd támadásba lendül, és elkapja a célszemély karját.
Bagira a Sintértelepre került volna, ha… de a további képekért és a Blikkben olvasható teljes cikkhez kattints a fotóra vagy ide.

Posted on

Kutyapszichológia 27 – A játékszer nem trófea – a játék hatalma

Nem szeretném, ha azt hinné bárki, hogy a módszerem alapját képező ötletek egy az egyben az én találmányaim, és soha senki nem dolgozott még hasonló elvek alapján. Ahogy a könyv elején említettem, sokat merítettem a viselkedéskutatás irodalmából. Mindig örömmel tölt el, ha valahol máshol látok felbukkanni az én módszeremre vagy annak részleteire hasonlító elméleteket. Meglepetésem nem is lehetett volna nagyobb annál, mint amikor 1998 tavaszán a londoni rendőrség kutyakiképző központjában jártam, a Kentben levő Bromleyban. Itt azt tapasztaltam, hogy módszerem egyik eleme az ő kiképzési programjukban is szerepel.
Egy idősebb kiképző, bizonyos Eric munkáját szemlélhettem meg, aki egy csoport német juhásszal éppen azt gyakorolta, hogy a kutyák miképpen ugraszthatnak ki különféle búvóhelyeken rejtőző bűnözőket. A rendőrök igazán figyelemreméltó dolgokat tanítottak a kutyáknak. Az állatoknak például nem volt szabad két méternél közelebb menni a célponthoz. Eric elmagyarázta, hogy ennek életbevágó fontossága van. Ha a kutya közelebb merészkedik, kiteszi magát ellenfele rúgásainak, vagy ami még rosszabb, esetleg egy késszúrásnak.
Ebben a feszült, felfokozott kiképzési szituációban Eric hirtelen valami olyat tett, ami hirtelen mindentudó mosolyt csalt az ajkamra. A feladat az volt éppen, hogy a kutyát olyan őrjöngő, dühödt ugatásra tudják rávenni, ami egyből megadásra készteti az ellenfelet. Hát az biztos, hogy az első kutya gyorsan sarokba szorított minket, olyan elementáris erővel és vérszomjas indulattal kezdett ugatni. Az állat teljesítményével elégedett kiképző ekkor benyúlt a gallérja alá (a kutyákat úgy képezték ki, hogy minden ennél alacsonyabbra irányuló mozdulatra támadjanak). Eric nem holmi veszedelmes fegyvert rántott elő, hanem egy viharvert, alaposan összerágott gumilabdát. Amikor a labdát odadobta a kutyának, az emberevő fenevad egyből bohókásan játszadozó kutyussá változott. A kiképző persze már a tréning első napjaiban megtanította a kutyát, hogy így reagáljon a labdára. Azóta is a labda volt az a jutalom, amely egyedüli és legerősebb jelzésként szolgált a kutya számára, hogy valamit jól csinált. Magam is tapasztalhattam, hogy a játéknál sokszor nincs jobb jutalom.
A játék talán a legmegfelelőbb szituáció, ahol egyesíthetjük a tanulást és a szórakozást – és talán nincs is ennél nagyobb öröm. És mivel a játék ennyire központi jelentőséggel és szereppel bír a kutya-ember kapcsolatokban, nagyon lényeges, hogy jól is használjuk ezt a nagyszerű eszközt. Nem is hiszik el talán, milyen nagy bajt okozhat, ha rosszul játszunk a kutyával. Szerintem minden kutyatartó ismeri azt a szituációt, amikor fáradtan lezöttyen a kedvenc foteljébe egy kimerítő munkanap után, és ebben a pillanatban felbukkan a kutyája panaszos, vádló kifejezéssel a pofáján – és, mondjuk, egy labdával a szájában. A kutya játszani akar, és most szeretne játszani. Bár nehéz észrevenni, ez a helyzet problémák sokaságának a lehetőségét hordozza magában.
A labda eldobását és a kutya által történő visszahozását két szemszögből is nézhetjük. Számunkra a labda nem egyéb holmi játékszernél, ám a kutya sokkal drágalátosabbnak tartja a kedvenc tárgyát. Számára ezek különleges trófeák, vagy ha úgy tetszik, kitüntetések, melyeket meg lehet nyerni (de el is lehet veszíteni) a falka körében. A kölykök, például az alomtestvérek, szinte folyamatosan birkóznak valamilyen tárgy birtoklásáért. A győztes azután úgy páváskodik diadala tárgyával, mintha legalábbis a világbajnoki kupát hordozná körbe.
A jelenség természetesen most is a farkasfalka életében gyökerezik. A természetben a csapat életben maradása nagyrészt a vezér döntéseinek milyenségén múlik. Ennek megfelelően az alfa-pár időről időre be kell hogy bizonyítsa rátermettségét a vezérségre. A kutyák is szinte folyamatosan próbálgatják a gazdáik vezetői értékeit, és a játék ideje kiváló lehetőséget szolgáltat erre. Ha a kutyának megengedjük, hogy azt higgye, ő uralja a gazda által eldobott tárgyakat (“trófeákat”), akkor az állat rögtön következtetéseket von majd le a rangsorban elfoglalt helyéről is. Elengedhetetlen, hogy a gazda játék közben is vezér tudjon maradni.
A bajok akkor kezdődnek, amikor a gazda visszautasítja a játékot. Mint egy gyerek, aki hisztizni kezd, amikor nem kap meg valamit, a kutya is felháborodhat a gazda “rossz viselkedése” láttán. Tudok olyan esetről, ahol a kutya rászokott arra, hogy éjnek idején rendezzen cirkuszt amiatt, mert nem akart senki játszani vele. Ha a dolgok elfajulnak, a kutya akár rombolni vagy támadni is kezdhet.
Van néhány egyszerű, alapvető szabályom játék idejére. Az első és legfontosabb, hogy mi szabjuk meg a közös játék idejét és módját. Nem helyeslem, hogy sokan szanaszét hagyják a lakásban a kutya minden játékszerét. Tökéletesen elegendő, ha egy-két kedvenc játékot hagyunk neki elérhető helyen. Így a kutya, amikor csak akar, játszhat ezekkel, sőt választhat is. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy azokat a játékszereket, melyekkel a gazda és a kutya közösen játszanak, tegyük el a kutya elől. Ezáltal a játék kezdeményezését már a kezdetektől fogva magunknak tartjuk fenn. Csakis a gazda joga eldönteni, hogy mikor jöhet a játék, és melyik tárgy lesz elővéve hozzá. Azt már, hogy miféle játékszereket részesít előnyben, teljesen a gazdára bízom. Helyesebben, azért van egy alapszabály: a játékszerek nem lehetnek veszedelmesek. Ügyeljünk rá, hogy a kutya méretének megfelelő legyen a tárgy, valamint hogy a kutya nehogy megfulladhasson egy alkalmatlan játék lenyelésétől vagy szétrágott darabkáitól.
A játék stílusára vonatkozólag nem kedvelem, ha a gazdák huzigálós-ráncigálós játékokat játszanak a kutyával. Erre két magyarázatom van. Először is, ilyen szituációban a kutya diktálhatja a feltételeket a játék alakulására. Másodszor, és ez a komolyabb kifogás, előfordulhat, hogy “rongyozás” közben a kutya ráébred, hogy ő az erősebb. Ha pedig erősebb a vezérnél, megkérdőjelezhetővé válik az ember alfaként betöltött pozíciója is.
Gyakran használom magam is a játékos helyzeteket arra, hogy gyakoroljam és csiszoljam a saját kutyáim tudását. Az olyasfajta feladatok, mint a behívás és a lábhoz jövés, rendszeres emlékeztetőt kívánnak. A behívás gyakorlására például nagyszerűen alkalmas, ha apportírozás közben eltávolodunk az éppen a tárgyért futó kutyától, majd így hívjuk magunkhoz. A kutya természetesen a játék folytatását szeretné, és tudja, hogy erre csak úgy van módja, ha a labda a kezembe jut. Ezért azután ilyenkor oda is jön mindig hozzám szépen.
Nagyon sok esetem volt ebben a témában. Talán mind közül egy bájos westie, Benji története a legérdekesebb. Neki egy nagyon különös problémája volt. Gazdája, Mavis azért hívott fel, mert a kutya szokatlanul viselkedett, amikor egy új sípolós labdát kapott. Benji nagyon szeretett játszani, különösképpen a sipító-visító labdákkal. A kérdéses új játékszer megpillantásakor viszont valami egészen furát csinált. Amikor ellátogattam Mavishez, magam is láthattam, mi történik. Benji lelapult, a földre fektette a fejét, és szó szerint remegett.
Nem tartott sokáig, és rájöttem, mi okozta a kutya reakcióját. Az idáig Benji mindig perceken belül “kivégezte” az új sípolós labdákat. Ez viszont most egy nagyobb példány volt, és a kis westie nem tudta belemélyeszteni a fogait, így a labda ép maradt. A terrierek kiváló patkányfogók hírében állnak. Úgy okoskodtam, hogy Benji labdaelnémító igyekezete is valahol ebből fakad. Ezúttal azonban nem bírt a nagy labdával, avagy a “Patkánykirállyal”, és ez rémületet keltett benne a labdával szemben.
Letérdeltem hát Benji mellé, és miután meggyőződtem róla, hogy látja, amit teszek, egy csavarhúzóval beleszúrtam a labdába. Figyelmesen nézte, ahogyan kinyomom a levegőt a labdából, és a sípoló hang elhallgat a végén. Abban a pillanatban, hogy elhalt a sivítás, Benji rávetette magát a labdára, nekinyomta a földnek, majd elkezdett a levegőbe ugrálni vele. Fülei felmeredtek, egész testében remegett, ám most az izgatottságtól. “Halálos ellenfele” nem volt többé. Amikor újból odadobtam neki a labdát, diadalittasan szaladt vele körbe. Úgy tudom, hónapokon keresztül ez maradt a kedvenc játéka. A kutyapszichológia cikksorozat véget ért. Írta: Jan Fennell. A korábbi bejegyzések itt. A kép forrása Kutyahírek.hu