Posted on

Ködfoltos párduc Szegeden

Nagyon ritka és különleges emlősök érkeztek egy fajmegmentő program keretében a Szegedi Vadasparkba. A macskamedvepár és a két ködfoltos párduc hazánkban csak itt látható.
A ködfoltos párducokból már csupán néhány száz példány él a világon. A Franciaországból érkezett egyéves Tempo és a feleségének szánt angol Zafira időnként vadul vicsorog a látogatókra.
– A Délkelet-Ázsiában őshonos legkisebb macskafélék három- négy évesen lesznek ivarérettek, reméljük, majd utódoknak is örülhetünk – mondja a Borsnak Endrédi Lajos gyűjteményfelügyelő.
Macskamedve az egyetlen olyan óvilági emlős, amelynek teljesen kifejlett fogó, kapaszkodó farka van.
– A nőstény, Xian Svédországból, míg párja, Tao Csehországból érkezett hozzánk. A rejtőzködő életmódot folytató cibetmacskaféle többek között Kína, Malajzia, Vietnam, Kambodzsa, Indonézia területén honos, sűrű erdőkben, a fákon él – magyarázza Endrédi. A macskamedve csaknem egy méter hosszú, a farka további 95 centi. Súlya 10-15 kg. Éjszakai állat. Mindenevő lévén ugyanúgy elfogyasztja a leveleket, bogyókat, mint a tojásokat vagy a kisebb állatokat – írja a Bors.

Posted on

Vadszabadítók

Már vagy két órája zötykölődöm a nyitott tetejű dzsippel, amikor a sofőr az errefelé főútnak nevezett aszfaltcsíkról egy keskenyebb földútra fordul. Phnom Penhből indultunk, célunk a kambodzsai fővárostól mintegy negyven kilométerre fekvő különleges állatmentő központ, ahol az illegális vadkereskedelem, a keleti orvoslás hiedelmei és a Délkelet-Ázsiában mindent az étlapra pakoló éttermek karmaiból megmentett tollas, szőrös és pikkelyes lények lelnek menedékre, és ha lehetőség van rá, egy idő után ismét szabadságra. A központba nem könnyű egy napra eljutni, mindössze egyetlen helyen hirdettek erre lehetőséget, hangsúlyozva, nem luxus utazás áll a résztvevők előtt. A vállalkozó kedvű társaság zöme ausztrál fiatalokból áll, ami korelnökként némi kedvezménnyel jár, hiszen egyedüliként nem a platón rázkódom, a sofőr melletti ülést kapom.
Phnom Penhből, a meglehetősen kaotikus forgalom közepette és a városrendezéssel vélhetően köszönő viszonyban sem lévő városszéli telepeken át jó időbe telik, mire kikeveredünk, itt a házak egy része cölöpökön áll, alul koszos mocsárvíz kavarog, hátrébb elárasztott rizsföldek zöldje látszik. A vidék már jóval egyhangúbb, elég száraz a táj, a kisült földeken csak a por száll, néha egy-egy szegényes település mellett robogunk el, háborítatlan, természetes környezet errefelé nem maradt. A lassan emelkedő földút mentén néhány sovány tehén imbolyog és egy-két öreg helybéli a dzsip elé kevés vizet löttyint valami fémedényből.
Vajh ez valami szerencsekívánság, vagy áldás, nem tudom, de tény, az út egy dombra vezet, amelyen egy buddhista templom áll. Mi azonban elfordulunk és a lankákon kezdődő ritkás száraz erdőben, mintegy félórás további rázkódás után befutunk a Phnom Tamao Vadvilágmentő Központhoz. A kép, ami fogad, néhány egyszerűbb karámmal és drótkerítéssel, elsőre semmi különöset nem ígér. Mindezt azonban a helyi viszonyokhoz kell szabni, ahol nincs más állatkert, vagy természetvédelmi központ. Itt viszont 2300 hektáron egy tíz éve nemzetközileg is példaértékű intézmény létezik, mely 90 védett állatfaj 1200 egyedét tartja, illetve mutatja be az évi 300 ezer, zömmel kambodzsai látogatónak.
A siker titka, hogy a központ hivatalosan a kambodzsai kormány igazgatása alatt működik, de a szakmai és az anyagi háttér jelentős része néhány nemzetközi nonprofit természetvédelmi szervezetnek köszönhető. Talán a legfontosabb köztük a washingtoni központú Wildlife Alliance (Vadvilág Szövetség), mely egy jórészt amerikai és brit természetvédők által 1994-ben alapított másik csoport evolúciójával vált 2006-ban azzá, ami ma: főként délkelet-ázsiai és távol-keleti veszélyeztetett állatfajok megóvását célzó szervezetté. Kambodzsai megjelenésük előtt a Phnom Penh-i éttermekben szinte mindennaposak voltak a védett vadfajokból készült ételek, cibetmacska- és makákóhús éppúgy kapható volt, mint hangyaevőtobzoska-sült vagy varánuszcurry. De sok fajt – így a két errefelé megtalálható medvefélét – gyógyhatásúnak vélt szerveiért tartottak fogságban, a piacokon és a nyílt utcán pedig mindenféle vadállatot kapni lehetett.
Az illegális vadbefogók kereskedelmi útvonalait semmi sem zavarta, sok nagyvad csapdában pusztult el, vagy szerzett súlyos sérülést, a baksisért pedig a helyi hatóság emberei mindenért szemet hunytak – tájékoztat Nick Marx, a szervezet vadvédelmi igazgatója, aki egy kambodzsai kormány által kinevezett igazgató alatt irányítja a telepet. Mindez odavezetett, hogy a vörös khmerek rémuralma után nehezen feltápászkodó országban a védett és ritka állatfajok száma megtizedelődött, néhány egyenesen a kihalás szélére sodródott.
A központ megalapítása mellett elsőként a vadbefogó-felhasználó láncra kellett csapást mérni. A szervezet kivételes sikert ért el: a kormány támogatásával és a külföldi adományokból egy 12 fős, általuk kiképzett vadvédelmi gyorsszolgálatot hoztak létre, melyben az erdészeti minisztérium szakemberei mellett felfegyverzett rendőrök kaptak helyet. A nagy sebességű dzsipekkel járőröző csapatok az évek során óriási változást értek el, gyakorlatilag töredékére szorították le az illegális vadkereskedelmet. Mintegy 45 ezer, sokszor kritikus állapotban lévő vadat szabadítottak ki az évek során a vadorzók, állatkereskedők, éttermek karmaiból – elefánttól a tigrisen át a legkülönfélébb madarakig, hüllőkig. Szakértelmüknek és az állatorvosi segítségnek köszönhetően az elkobzott állatok döntő többsége életben maradt és egy karanténállomáson töltött idő után a központba került, ahonnan, ha állapota megengedte, vissza a vadonba, az életbe.
– Az elcsípett kereskedők és az illegálisan tartott állatok tulajdonosai kemény (a hatóságnak a baksisnál többet hozó) bírságot fizettek, de több esetben börtön volt az ítélet. A legnagyobb eredmény pedig az, hogy mára országszerte tudják, a vadállatokat tilos megenni, vagy eladni – állítja az igazgató. A szolgálat jórészt a szövetség által pénzjutalommal honorált bejelentések alapján indul járőrözni és terepük nem a valódi, hanem a városi „dzsungel”. Persze nem hiszik, hogy minden vadkereskedelmi utat lezártak, de az eddigi siker mindenképp egyedülálló. A legfrissebb eredmény: tavaly a civil szervezet a kambodzsai kormánnyal egy olyan rendészeti hálózatot is létrehozott, amely a környező országokban működő hatóságokkal közösen próbál fellépni a határokon átívelő állatcsempészet ellen.
Helyi vezetőm, Vathana, fiatal lány és láthatóan névről ismeri a telep lakóit, akik vagy maguk is így érkeztek a központba, vagy már itt születtek. A kis tó környéke szabadon kószáló szarvasok és vízimadarak, no meg a csapatban élő makákók otthona, a maláj óriásmókus vagy a sárgatorkú nyest rácsos kifutókban lakik. A többi környező országban már szinte teljesen kipusztított sziámi krokodilok szaporulata is reményt keltő. Miután Kambodzsa e faj utolsó igazi menedéke, különösen nagy eredmény, hogy a központ 2009-ben 69 egyed DNS-analízisét végezte el és 35-öt találtak közülük tiszta vérű sziámi krokodilnak. Ez azért nagy szó, mert a fogságban, így a tenyésztelepeken tartott egyedek zömében bordáskrokodilok vére csörgedezik, és a hibridek nem alkalmasak a visszatelepítésre, márpedig a Wildlife Alliance a helyi hatóságokkal ilyen programot tervez.
Vathana különösen bensőséges kapcsolatban van a gibbonokkal. A fák légtornászai monogám kapcsolatban élnek, és ha párjukat elvesztik, többnyire egyedül maradnak. Sok gibbont tartanak Délkelet-Ázsiában, így Kambodzsában is házikedvencként, ám rendszerint úgy kerülnek fogságba, hogy anyjukat az orvvadászok lelövik. Ebből a traumából sok majom nem tud kikerülni, mindvégig vad marad. Így láncon, szíjon tartják, mint azt a példányt is, amelynek karjáról a szíj a szőrt végleg lemarta, de a központba kerülve néha már a kezét nyújtja az ismerősnek.
Az egyik legdrámaibb sztori a medvéké. A család legkisebb faját a maláji medvét a helyi éttermek gyakran szánták mancslevesnek, nagyobbik rokonát, az ázsiai fekete, vagy örvös medvét epéjéért tartották, annak ugyanis a hagyományos ázsiai kuruzslás szerint gyógyhatása van. A kis mackók viszont házikedvencnek, később mutogatni szánt látványosságnak kellettek, vagy eladták őket a környező országok, elsősorban Vietnam szörnyűséges „epetermelő” medvetelepeire, ahol a szűk ketrecekben megmozdulni sem képes állatok epéjét időnként hosszú tűvel eresztették le és fogták föl. A másik itteni nemzetközi természetvédő szervezet, az 1995-től működő, ausztrál alapítású Free the Bears Fund azonban hatékony akcióba lépett. A helyi hatóságokkal együttműködve 1997-től mostanáig 150 medvét szabadítottak ki Kambodzsában, emellett 36-ot Vietnamban, 25-öt Thaiföldön, 24-et Laoszban és 4-et Indonéziában, nem beszélve az 554 kiszabadított, jórészt táncoltatásra használt indiai ajakosmedvéről, köztük 2009-ben az utolsó ilyen sorsot megélt példányról.
Emma Gatehouse, a jórészt adományokból gazdálkodó szervezet tanácsadója és helyi koordinátora büszkén mutatja a Phnom Tamao vadvédelmi központban hét hektáron felépült 21 korszerű, növényekkel és mászólehetőségekkel, sziklákkal ellátott igazi medveotthont, köztük a maláji medvebocsoknak készített medvebölcsődét, amelynek minden költségét, így az ápolók kiképzését és fizetését is állják. Az egyik legfontosabb azonban az oktatóház, ahol a helyi látogatóknak, így a gyerekeknek mutatják be, miért fontos a vadon élő állatok, így a medvék megóvása. – A kambodzsaiakkal nagyon nehéz megértetni a természetvédelem fontosságát, épp ezért létfontosságú ez a feladat, mondja az ausztrál szakember. Itt még ma is mindenre, ami mozog, élelemként, vagy legalábbis táplálékkonkurensként tekintenek.
A mackók után még meglátogattuk a többi ritkaságot, a szintén megmentett gaurokat, szérókat (a zergék ázsiai rokonát), a különleges ritkaságnak számító líraszarvasokat (ezekből a hetvenes évekre kevesebb mint harminc maradt a világon), a párducokat és a hét tigrist – ezek egyike szintén elégedett kurrogással köszöntötte Vathanát. Tigriskölyök még nem született a központban, de ritka ködfoltos párduc már igen – ami nagyobb szó, büszkélkedik Nick Marx – a többi szaporulat mellett, melyekből egyebek között cibet- és apró párducmacskákat, pitonokat, varánuszokat, szarvasokat, tarajos sülöket, vaddisznókat, mongúzokat, papagájokat, galambokat és brahmin kányákat engedtek szabadon a környező védett erdőben. Ezeket még jó ideig figyelik, monitorozzák nyomaik és a csapásokon elhelyezett automata kamerák, illetve rádiós nyomkövetők segítségével. Ha a rehabilitált egyedeknek nehézségeik támadnak a szabadban, újra befogják őket. A központ működési költsége évente mintegy 290 ezer dollár, aminek jó részét külföldi adományokból szerzik, de minden dollárt megpróbálnak pontosan arra célra és úgy elkölteni, hogy az az egyes állatokon segítsen.
Itt minden példánynak megvan a maga, néha drámai története. Mint Chhouknak a néhány éves kis hím elefántnak, amelyet pár éve egyik lábán csapda okozta szörnyű sebbel, teljesen legyengült állapotban találtak egy távoli falu mellett. Nagy nehezen a központba szállították, évekig tartó rehabilitációval testileg-lelkileg helyrehozták, sőt alapos vizsgálatok után még lábprotézist is szereztek neki, amellyel már teljesen normálisan jár, amit jómagam is tanúsíthatok, hiszen néhány méterre trappolt el előttem ápolójával az egyik erdőrészből át az ösvényen túl kezdődő másikba. Sőt, mint Vathana elárulta, ez a „cipő” már a második, hiszen Chhouk is serdül, és a nagyobbacska tappancs nagyobb protézist kívánt.
Mögötte egy jóval termetesebb nőstény közeledett, de ő meg is állt barátkozni, banánt csemegézni. Luckyt hat hónapos korában találták elárvultan az ország egyik távoli vidékén. Vélhetően orvvadászok ölték meg anyját és a kiselefánt elszökött. Lucky ma a telep egyik kedvence, festményeit pénzért árulják, imád futballozni és kambodzsai popzenére táncolni. A legfrissebb gondot azonban Sambo jelentette (a megvadult elefántbika megölte gondozóját és több falubelit), el akarták altatni, de tavaly karácsonykor a központba szállították. Itt nincs megállás, a kambodzsai vadvilág, a természet állandó munkát ad az itt dolgozóknak. (Sambo a múlt héten egy állatorvosi beavatkozás során nem ébredt fel többé.)
Lassan vége a napnak, újra dzsipre kell szállni és sofőrünknek lesz még dolga visszafelé. Lefelé az úton az öregek ismét jönnek a kocsi elé löttyintett vízzel. Hát, ha szerencséről szól a dolog, eddig megvolt, Phnomh Tamao felfedte titkait. Forrás: Népszabadság