Posted on

A kalifa macskája – Harun Al Rasid

Az úgy volt, hogy ezelőtt két évvel egyszer csak megjelent az ajtóban, és közölte, hogy nyau. Többször is, meglehetősen kérdő hangsúllyal. Akkor még nem értettem macskául, de valami olyasfélét kérdezhetett, hogy akad-e itt egy-két falat a magamfajta vándornak? Fogalmam se volt, honnan jöhetett, de jópofa kis macska volt, kb. 6 hónapos, még erősen kölyök. Tekintve, hogy hárman is megfeledkezünk a hűtőbe pakolt reggeli maradékokról, ami az enyhén penészes sajttól a kissé csúszóssá váló virslin keresztül az önbizalmát vesztett kolbászig elég széles skálán mozog, találtam neki valót.
Köszönte szépen, és bepakolta. Aztán eltűnt. Később megint megjelent, de akkor már készültem rá, konzervvel és tejjel vártam. Lassan-lassan felbátorodott, és egyre beljebb merészkedett: már oda tehettem az edényét a monitorfal tövébe. Telt, múlt az idő, egyszer csak azt vettem észre, hogy kisajátította ez egyik széket: az lett a törzshelye. este aztán szépen kikéredzkedett, kiment, elvégezte a dolgát, megtornáztatta magát, néha hozott nekem egeret, madarat, egyszer még egy gyíkot is, letette elém, és várta, hogy megsimogassam. Szóval, jól elvoltunk.
Csakhogy, nőstény a szentem, és a tanpálya tíz kilós, vörös kanmacskája, az a dög (csak tudnám kézre keríteni, bizony, nem lenne többé mivel) megtalálta. Nekem csak az lett gyanús, hogy nő a hasa. Az meg végleg gyanús lett, hogy egy este behordott nekem három csupasz kis jószágot, hogy hát akkor, most leszek szíves velük is törődni.
Na, azt már nem! A kicsik felcseperedtek, hogy hogyan, nem tudom, az anyjuk belátta, hogy nem korrekt ennyire beterhelnie, és, amikor eljött az ideje, elvezette őket valahová, nem láttam a kicsiket többet. Őnagysága viszont, mikor visszajött, el lett kapva: bizony, ivartalaníttattam. Nagyon nem neheztelt meg miatta, mert továbbra is pontosan visszajárt. Kizárólag csak az én szolgálatomban jelent meg, minden harmadik nap hajnalban sovány malac vágtában, felcsapott farokkal került elő a semmiből, mindegy, hogy motorral, vagy autóval jöttem. Ez valami időzített dolog lehetett. Az állatvilágban van ilyen.
Nem macskatörténet, de elmesélem. Az ember fia, ha benősül egy olyan családba, ahol a kedves papa a honvédelmi miniszter pénzügyi helyettese, akkor sok minden érdekes dolog történik vele. Az ember fia azt veszi észre, hogy egy fekete Volga hátsó ülésén ülve megy a margitszigeti Honvéd klubba teniszezni, hazafelé az após sofőrje még egy korsó sört is fizet neki, a nyári tisztiház kerthelyiségében ebédel valami nevetséges összegért, vadászni jár a minisztérium vadászterületére, és a vadászmester megkérdezi, hogy ugyan, tegezheti-e?
Ezek után naná, hogy egy olyan lesre teszik fel a tábornok elvtárs vejét, ahol a puskacsöve elé önként és dalolva sorjáznak a vadak. Na, ott volt az un. vonatos bika. Védett jószágként kezeltük, pedig kapitális egy vad volt. Tisztelet övezte. Négy óra ötvenkor, nem előbb, nem később, amikor a Zircre járó vicinális a kanyarban füttyentett egy legényeset, ő urasága kiváltott az irtásra. Megfürdette agancsát a hajnal gyér fényében, körülnézett birodalmán, aztán kényelmesen visszabaktatott a sűrűbe. Soha, senki nem próbálta kilőni.
Na, kérem, csak semmi huncutkodás odakint!
Azonban Mirci – mert közben neve is lett – cat non grata lett. Felszólíttattam, hogy tüntessem el, mert őrkutya ugyan létezik, de őrmacska nem. Mit lehetett tenni, hazahoztam. Két napig elő se jött az ágy alól, de mostanra már teljesen feloldódott. Egyelőre még nem engedem ki a kertbe, mert Rumlival még vannak rendezetlen dolgai, de Waczakkal már megbeszélték, face to face, hogy mi az ábra. Ennek értelmében Waczak berongyol, kizabálja Mirci tálkájából étele maradékát, cserébe figyelemre se méltatja Mircit. Szerintem ezt hívják védelmi pénznek.
Mirci erősen érdeklődik az irodalom iránt.
Tavaszig meg majd csak kialakulnak a dolgok. Érdekes módon Doremi egész jól fogadta a bővülést, pedig aggódtam egy hangyányit. Egy valamit nem tudok: hova a bánatba tudta Mirci eltüntetni a játékra kapott teniszlabdát – pedig a Dunlop Fort Plus labdáim közül való volt, és csak kölcsönbe adtam neki? Amikor kerestem az ugyancsak játszási céllal rendelkezésére bocsátott műegeret is, Doremi azt találta mondani, hogy az ott van a teniszlabda mellett. Hogy én mit találtam erre mondani, azt inkább hagyjuk.

Posted on

Mesefilmet forgatnak a Nyíregyházi Állatparkban

A főszereplő Almási Éva színművésznő, Fazekas Lajos rendező és D.Tóth József színművész beszél meg egy jelenetet A hét nyolcadik napja című mesefilm forgatásán a Nyíregyházi Állatparkban. Benedek Elek állatmeséiből az írő születésének 150. évfordulójára készülő mesefilm keretjátéka a Nyíregyházi Állatparkban játszódik, ahol a 70 éves nagymamát, Almási Évát a gyerekek viszik körbe a világ legjobb állatkertjében, ahol a mesék rajzanimációval jelennek meg. A filmet november végén a Duna Televízió mutatja be.

Posted on

A három kis pingvin – mese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer három kis pingvin: Pingvin Péter, Pingvin Róbert, és Pingvin Ödön. Mind a hárman testvérek voltak. Nagyon szerettek játszani. Mindig építettek hóvárat, vagy jégkunyhót és dobálták egymást hógolyókkal.
Közben hangosan kiáltoztak:
– Na, most találj el Petya!
– Dobj meg ha tudsz, Dönci!
Amikor ezt a játékot befejezték, kerestek egy hatalmas hódombot, ami a jég mellett volt. A jégbe három lyukat fúrtak és a lyukak fölé írták a nevük kezdőbetűjét. Tehát: P, Ö, R. Jó nem?
Mindenki készített tíz hógolyót és felváltva dobálták a golyókat a saját lyukukba.(Az nyert, akinek a legtöbb golyója talált bele a lyukba.) Amikor elfogytak a golyók, a három lyukat összekapcsolták és kiszélesítették. Fölmásztak a domb tetejére, megfogták egymás kezét, és lecsúsztak a dombon, bele a vízbe.
Mivel nem szoktak üres kézzel visszatérni a felszínre, addig úsztak, kapkodtak a halak után, míg legalább egyet elkaptak. Akkor felúsztak, és hazaindultak. Útközben egy beteg kis fókára bukkantak. Szegény csak pihegett, feküdt a havon. Nagyon megsajnálták, segíteni akartak neki. Szólongatták:
– Hallasz, kis fóka? Hallod, amit mondunk?
A fóka pislogott párat, látszott, hogy alig van már ereje. „Ki kellene találni valami jó megoldást, hogy hazavihessük.” – gondolták a pingvinek. Azt találták ki, hogy a sáljaikat fogják használni. Próbálták óvatosan rátekerni a kis fóka testére, azzal próbálták óvatosan húzni, csúsztatni a havon. A fóka szemében máris hála tükröződött. Mikor hazaértek, rögtön szóltak a mamájuknak, hogy segítsen gyorsan, nézze meg ő is a kis fókát. Pingvin mama is kérdezni kezdte:
– Meg tudod mondani, hogy hogy hívnak?
– Fóka Flóra vagyok – pihegte alig hallhatóan a fókalány.
– Ne félj, meggyógyítunk – mondta biztatóan Pingvin mama. – Talán éhes vagy? Mikor ettél utoljára?
– hmmm…
– Remélem csak ez lesz a baj! Gyerekek, gyorsan egy kis teát főzni! Hát ti mit hoztatok? De ügyesek vagytok! Megint fogtatok halat?
A halakat megsütötték és főztek egy teát is.
Óvatosan megitatták a kis fókát. Próbáltak kis falat halat is adni neki. Ez így ment napokon keresztül, Flóra minden nap egy kicsit többet tudott már enni. Ahogy teltek a napok, úgy erősödött a kis fóka. Később már együtt is ki tudtak menni, aztán már együtt is tudtak hógolyózni, végül a vízbe is együtt tudtak belecsobbanni! Most is mint mindig, sikerült nekik halat fogni. Mindig hazavitték, együtt megsütötték, jóízűen megették. Így éltek most már Flórával együtt, amíg meg nem haltak!

Posted on

Az ébenfa ló – Ezeregyéjszaka mese

Valamikor réges-régen élt Perzsiában egy király, Szabur volt a neve s a legnagyobb és a legbátrabb volt korának valamennyi uralkodója között. Ez a király, amilyen bőkezű és szánakozó volt a szegények iránt, éppoly szigorú és könyörtelen a gonosztevőkkel szemben. Rokonait gyöngéden szerette, az idegennel jól bánt, és védelemért egyetlenegy alattvaló sem fordult hozzá hasztalan. Ennek a derék királynak volt három leánya meg egy fia. Történt egy ünnepnapon, hogy három tudós és bölcs érkezett a király városába: az egyik indiai volt, a másik görög, a harmadik perzsa. Mind a hárman megjelentek a király színe előtt, mégpedig ajándékkal. Az indiai aranyszobrot ajándékozott, a szoboralak aranykürtöt tartott a kezében.
– Ennek a szobornak az a tulajdonsága – mondotta – hogy ha kém jön a városba, azonnal belefúj az aranykürtbe. Erre a kém reszketni kezd és holtan esik össze.
– Ó, te bölcs ember – mondotta a király – ha igazat szóltál, teljesítem minden kívánságodat.
Most a görög bölcs lépett a király elé s egy ezüsttálat nyújtott át neki. A közepén aranypáva ült s körülötte huszonnégy aranycsirke.
– Ez a páva – mondotta a görög – óránként egyszer megcsipkedi egyik csirkéjét és havonként egyszer, újholdkor kinyitja a csőrét.
A görög bölcsnek is ezt mondta a király:
– Ha igazat szóltál, neked is minden kívánságodat teljesítem.
Most a perzsa került sorra. Ő egy ébenfa lovat mutatott be a királynak; pompás nyereg, kantár és kengyelvas volt a lovon.
– Ez a ló olyan fajta – szólt a perzsa – hogy mindennap egy esztendei utat tesz meg lovasával, mivelhogy ez a ló a levegőben repül.
Ámult-bámult a király és ezt mondotta:
– Ha igazat szóltál, előre biztosítalak, hogy minden kérésedet teljesítem.
A bölcsek három napig voltak a király vendégei. Eközben bebizonyosodott, hogy mindaz, amit ajándékukról mondtak, való igaz. Az aranyszobor belefújt a kürtbe, az aranypáva megcsipkedte csirkéit, a perzsa felszállt lován a levegőbe, majd leereszkedett a földre.
Szertelen nagy volt a király öröme és ígérte a három bölcsnek, hogy teljesíti a kívánságukat, bármit kérnek is. A három bölcs a három királykisasszonyt kívánta és a király nem is utasította vissza kérésüket, feleségül ígérte leányait a bölcseknek.
A királykisasszonyok függöny mögül nézték a bölcseket. A legkisebbik rémülten látta, hogy a perzsa legalább százesztendős vén ember, arca, homloka csupa ránc; a királykisasszony pedig a föld legszebb leánya volt. Sírva szaladt szobájába, tépte, szaggatta ruháját és oly hangosan jajveszékelt, hogy a bátyja, aki éppen útról tért haza, meghallotta. Rémülten futott be húgához és megkérdezte, mi a baja. A királykisasszony elbeszélte, mi vár rá. A királyfi nyomban apjához sietett s kérve kérte, hogy egy ajándékért ne okozzon leányainak halálos bánatot. A perzsa tudós, aki hallotta ezt, rettenetesen megharagudott a királyfira, a király pedig csak ennyit válaszolt a fiának:
– Ha láttad volna, mit tud ez a ló, nem csodálkoznál, hogy húgodat feleségül ígértem annak az embernek, aki a lovat nekem ajándékozta.
A király tüstént elővezettette a lovat. A királyfi jó lovas volt, s annyira megtetszett neki az állat, hogy menten nyeregbe pattant és a kengyelvassal oldalba bökte. Ám a ló meg sem mozdult. A bölcs erre odalépett és a királyfinak a ló jobboldalán egy csavart mutatott, amely arra szolgált, hogy a lovat a levegőbe emelje. A királyfi megnyomta a csavart és abban a pillanatban a ló csakugyan felszállott a magasba és oly szédítő gyorsasággal repült tovább, hogy csakhamar eltűnt a földön állók szeme elől. A király azonban mélységesen aggódott fiáért és megkérdezte a bölcset:
– Hogyan fogja fiam a lovat a földre irányítani?
– Felséges királyom – mondotta a bölcs – ennek a módját csak én értem; a királyfi hibája és nem az enyém, ha ítéletnapjáig sem látod őt. A büszke és gőgös királyfi lenézett engem, nem kérdezett meg, miként szállhat vissza a földre, én pedig a felszállás pillanatában megfeledkeztem arról, hogy megmondjam neki.
Rettentő haragra lobbant a király, nyomban börtönbe záratta a perzsát és mindenféle ünnepségnek véget vetettek. Az egész város a királyi családdal együtt gyászolta az elveszett királyfit.
A királyfi pedig eközben a nap közelébe emelkedett lovával. Megbánta már, hogy ilyen hebehurgyán elröppent a lóval, de azt gondolta magában, hogy az, aki csavart készített a felszállásra, talán készített másikat is, amely leszállásra kényszeríti a lovat. Keresgélni kezdett a ló baloldalán, meg is találta a másik csavart és elfordította. Abban a pillanatban a ló ereszkedni kezdett. A királyfi nemsokára egy palotát pillantott meg, gyönyörű rét közepén. Leszállott a palota erkélyére, azzal a gondolattal, hogy ott tölti az éjszakát. Éhes is volt, szomjas is volt, éhségtől, szomjúságtól el is gyengült. Körülnézett, miképpen juthatna be az erkélyről a palotába. Hamarosan talált is egy lépcsőt, azon egy fehér márvánnyal kirakott helyiségbe jutott. Aztán világosságot vett észre, mely a palota belsejéből áradt. Elindult a világosság felé. Egy ajtóhoz ért, az ajtó előtt hatalmas rabszolga feküdt és aludt. A rabszolga mellett egy asztalkán étel és ital annyi, hogy alig fért el. A királyfi félrehúzta az asztalkát, evett, ivott, mígnem jóllakott. Akkor aztán kivonta hüvelyéből az alvó rabszolga kardját és sietve továbbment. Félrehúzott egy függönyt, a mögött egy trón volt, a trón lábánál négy rabszolganő aludt. A trónon egy csodaszép alvó leány ült. Mihelyt a királyfi a közelébe lépett, a leány felébredt és megkérdezte, ki és mi ő. A királyfi megmondta és azt is elbeszélte, milyen különös módon jutott ide. A rabszolganők felébredtek a beszélgetésre, szaladtak az alvó rabszolgához, őt is felkeltették. Magánkívül szaladt a terembe és gyalázó szavakkal illette a királyfit. A királyfi azonban kardot rántott, mire a rabszolga elinalt, hogy jelentse a királynak, mi történt.
Berohant a király a királykisasszony szobájába s szörnyű haragjában szidalmazta és kardjával le akarta vágni a királyfit. A királyfi mentegetőzött, csillapította a király haragját, azután felfedte magát és végül így szólt:
– Felséges királyom, mondanék valamit. Gyűjtsd egybe valamennyi katonádat és én egymagám kiállok ellenük. Ha legyőznek, ezzel lakolok bűnömért. Ám ha én győzök, nagyobb tiszteletre tartok számot, mint amilyet most mutattál irántam.
A király elfogadta az ajánlatot, napfölkeltekor összegyűjtötte katonáit, csatarendbe állította őket és megparancsolta, hogy a királyfinak lovat és fegyvert hozzanak.
– Én a magam lovára ülök – mondotta a királyfi – csak engedd meg, felséges királyom, hogy az erkélyről, ahol megkötöttem, levezessem.
A következő pillanatban már az ébenfa paripán ült. Körülfogták a csapatok, de a királyfi gyorsan megforgatta a ló jobb oldalán a csavart, és abban a pillanatban madárként szállott a magas levegőégbe. A katonák összevissza kiáltoztak, hogy a lovas ördög, hogy gonosz szellem, és dicsérték Allahot, amiért megszabadította őket tőle. A királyt igen-igen megzavarta ez az eset, fölment leánya szobájába és elbeszélte, hogy mi történt.
Eközben a királyfi visszarepült apja országába, s ott leszállt. Nagy bánatban, mély gyászban találta apját, anyját, nővéreit, akik azt hitték, hogy soha nem látják többé, mert valahol elveszett. Annál nagyobb volt az örömük, midőn a királyfit megpillantották és nagy volt az öröm a városban is, ahol gyorsan elterjedt a jó hír.
A király, fia hazatérésének örömére, nagy ünnepséget rendezett. Amikor azonban bevégződtek az ünnepségek, a királyfinak eszébe jutott a csodaszép királykisasszony, kiosont a teremből, felült az ébenfa lóra és addig repült a levegőégen át, mígnem megpillantotta a csodaszép királykisasszony palotáját. Leszállt az erkélyre, lement a lépcsőn, ott találta most is a rabszolgát az ajtó előtt. Aludt, akárcsak amikor először ott járt. Csöndesen félrehúzta a függönyt, mely a királykisasszony szobájának bejáratát eltakarta, és hallotta, amint a királykisasszony sírva beszél ő róla a rabszolganőkkel.
Elképzelhető, milyen nagy volt az öröm, amikor belépett a szobába! Mihelyt azonban búcsúzni készült, azzal az ígérettel, hogy minden héten egyszer meglátogatja: kérve kérte a királykisasszony, hogy vigye magával. Hogyne vitte volna! A királykisasszony ládikóba csomagolta legszebb és legdrágább holmiját, felült a királyfival az ébenfa lóra s rövid idő múlva a perzsa birodalom fővárosához közel, egy királyi kertben szállottak földre. A királyfi arra kérte a királykisasszonyt, hogy maradjon a kerti házban, míg a szüleit értesíti megérkezéséről. Azonmód a városba sietett s töviről hegyire elbeszélte a királynak a kalandot. A király is, a királyné is igen örvendett, s a birodalom főbb embereivel és fényes kísérettel elindultak a kert felé.
A perzsa bölcs, akit a király a királyfi első visszatérésekor szabadon engedett, gyakran tartózkodott ebben a kertben. Most is ott volt, amikor a királyfi a királykisasszonnyal megérkezett. Mihelyt a királyfi eltávozott, kopogtatott a kerti ház ajtaján és a királyfi egyik szolgálójának mondotta magát.
– Kérlek – szólott a királykisasszonyhoz – kövess engem, és közelebb viszlek a városhoz, mivel a királyné nem tud ilyen messzire jönni, pedig mielőbb látni szeretne.
A királykisasszony nem sejtett semmi rosszat, felült a perzsával a lóra, ez elfordította a csavart, a ló felemelkedett a levegőégbe s elrepült Kína felé. Éppen megérkezett a királyi család és a fényes kíséret a kert kapuja elé. A királyfi kinyitotta a kerti ház ajtaját, ám a szoba üres volt. Kétségbeesetten futott a kertészhez és halállal fenyegette meg, ha el nem árulja, hova lett a királykisasszony. A kertész azonban semmit sem tudott róla.
– Hát ki járt a kertben? – kérdezte a királyfi.
– Senki más, csak a perzsa bölcs – felelte a kertész.
Bezzeg tudta már a királyfi, hogy a gonosz perzsa elrabolta a királykisasszonyt! A nagy öröm, a nagy boldogság egyszeriben nagy bánattá, nagy boldogtalansággá változott.
A perzsa bölcs, amikor megérkeztek Kínába, gyönyörű zöld síkságon, egy forrás mellett, a fa tövében szállt le. A királykisasszonynak ez volt az első kérdése:
– Hol az uram és hol vannak a szülei?
– Verje meg az isten őket, mind – felelte a perzsa – most én vagyok az urad. Ez a ló az enyém, mert én alkottam. Ne hidd, hogy valaha még látni fogod a királyfit. De azért ne búsulj, mert én gazdag ember vagyok, töméntelen a birtokom, a rabszolgám meg a rabszolganőm.
– Úgy akarta a sors, hogy a kínai császár, aki a közelben vadászott, éppen ebben a szempillantásban érkezett a forráshoz. Feltűnt neki a gyönyörű leány és megkérdezte a bölcset:
– Ki ez a leány?
– A feleségem – válaszolt a bölcs.
A királykisasszony felugrott a forrás mellől és kétségbeesetten kiáltotta:
– Uram, hazudik! Gonosz varázsló ez az ember, csellel és árulással rabolt el!
A kínai császár azonmód megkötöztette a varázslót, börtönbe záratta, a királykisasszonyt pedig kérte, hogy menjen vele a fővárosba. Ott lakást jelölt ki neki s felszólította, hogy legyen a felesége, és másnap tartsák is meg a lakodalmat. A királykisasszony azonban hirtelen őrültséget színlelt, toporzékolt, ruháját szaggatta, s a király szerfelett aggódott és bánkódott, orvosokat és csillagászokat hívatott, hogy a királykisasszonyt meggyógyítsák. Eközben a királyfi országról országra vándorolt, végigkutatott minden várost, így elért Kínába is. Egyenesen a fővárosba ment, végigjárta a bazárokat és a nyilvános helyeket, mindenütt hallgatódzott, puhatolódzott. Hallotta, hogy itt is, ott is beszélnek egy leányról, aki a királyi palotában lakik és megháborodott elméjében. Tovább kérdezősködött és megtudta, hogy az ő királykisasszonya az a leány, akit a gonosz varázsló hozott ide.
Egy álló esztendeje már – mondotta egy ember a királyfinak – hogy a császár mindent elkövet a leány meggyógyítására, de még senki sem tudott segíteni rajta. Na hiszen: épp eleget hallott a királyfi. Tüstént felöltözött csillagásznak, szerzett egy dobozt és megtöltötte homokkal. Aztán egy régi könyvet is szerzett, meg egy botot s egy rózsakoszorút, így ment a palota kapujához és ezt mondotta az őrnek:
– Jelentsd a császárnak, hogy itt van Perzsiából egy bölcs csillagász, aki hallotta ama szerencsétlen leány történetét és meg akarja gyógyítani.
A császár, mihelyt jelentették neki, nyomban felhívatta a királyfit a palotába, egyenesen a királykisasszony szobájába. A királyfi egyedül ment be a szobába, mást nem engedett belépni, még a császárt sem.
A szobában így szólt:
– Ó, leányom, Isten engedelmével közel van a te megszabadulásod, mert én Kamrul Akmar vagyok, a te jegyesed.
Amikor a királykisasszony a királyfi hangját meghallotta, azt sem tudta, hová legyen az örömtől és a boldogságtól. Nem akart hinni a szemének, hogy itt van a királyfi.
– Mondjad, ó, mondjad, hogyan jöttél?
– Most nincs idő hosszú beszélgetésre – felelt a királyfi – mert még magam sem tudom, hogyan szabadítlak meg innét. Megpróbálom, hogy csellel sikerül-e. De ha ez nem sikerül, visszasietek atyámhoz, és seregeink élén jövök érted.
Ezt mondván, a királyfi a császárhoz ment, és így szólt hozzá:
– Felséges császárom, kövess engem a beteghez, csodát akarok mutatni neked.
Amikor a szobába léptek, a királykisasszony vadul őrjöngött, tört-zúzott. A királyfi azonban hozzáment, mindenféle szavakat mormogott, aztán az arcába fújt és a fülébe súgta: – Gyere, és alázatosan csókold meg a császár kezét.
A királykisasszony szó nélkül engedelmeskedett. Ennek láttán a császár nem bírt örömével.
– Kívánj akármit – mondotta a királyfinak – óhajod azonnal teljesül.
– Felséges császárom – szólt a királyfi – a jutalmazás ideje még nem érkezett el, mert félek, hogy a leány betegsége kiújulhat. Mindenekelőtt vitesd őt a városon kívül arra a helyre, ahol találtad, mivel ott van állandó lakása a gonosz szellemnek, amely beleköltözött. Kivitték a királykisasszonyt arra a bizonyos helyre. A királyfi ott füstölőt gyújtott, imádságot mormolt, feltekintett az égre, majd lenézett a földre, aztán a császárhoz lepett és így szólt:
Felséges uram, most már világosan látom, hogy az ördögnek, aki ebbe a leányba költözött, tulajdonképpen fekete ébenfa lóban van a lakása. Ha ezt az állatot meg nem találjuk, a leányt nem gyógyíthatom meg.
– Hiszen te nagy bölcs, nagymester vagy – örvendezett a császár – hiszen saját szememmel láttam, hogy a leány és az öreg varázsló mellett egy fekete ébenfa ló állott. Ezt most a kincseskamrámban őriztetem.
Tüstént megparancsolta, hogy vezessék elő a lovat. A királyfi gondosan megvizsgálta és mihelyt meggyőződött arról, hogy a lónak semmi baja nincs, ismét füstölőt gyújtatott, és ezt mondotta:
– Én most felülök erre a lóra, a leány pedig üljön a hátam mögé. Ha ezeknek a fűszereknek az illata a ló orrába száll, felnyitja a száját, hogy beszívja, de ugyanakkor a leány testéből kitakarodik az ördög.
Amint a királyfi és a királykisasszony felült a lóra, a királyfi elfordította a csavart, a ló pedig madárként felemelkedett a levegőbe.
– Fogjátok meg! Fogjátok meg! – ordított a császár, de mind, akik ott voltak, azt mondták:
– Ó, uram, hogyan fogjuk meg, hiszen ez vagy ördög, vagy gonosz szellem!
A király még hosszú ideig a levegőbe meredt és nézte, miként tűnik el a ló. Iszonyú haraggal tért vissza palotájába, a börtönből nyomban maga elé kísértette a perzsát és rárivallt:
– Te csaló! Miért nem közölted velem a paripa csodálatos tulajdonságát? Te vagy az oka, hogy egy semmirekellő világcsavargó elvitte a leányt!
– Ó, felséges uram – jajveszékelt a perzsa – tudd meg, hogy azt a lovat én alkottam és Szaburnak, Perzsia királyának ajándékoztam. Ezért a lóért a király nekem ajándékozta legfiatalabb leányát. Ezen a lovon rabolta el a királyfi tőled azt a csodaszép leányt.
Aztán a perzsa elbeszélte egész történetét és a császár igen boldogtalan volt, hogy a leányt is, a lovat is elvesztette.
Eközben a királyfi a királykisasszonnyal szerencsésen megérkezett a perzsa fővárosba és ott a király palotájának udvarán leereszkedett. Most volt csak igazán nagy öröm a királyi palotában! Szempillantás alatt elterjedt az örvendetes hír az egész városban. A vezírek, a katonák és mind a nép összegyűltek a király udvarában, együtt örvendeztek a királyi családdal. Azután a király követséget küldött a királyfi menyasszonyának apjához és ez a legdrágább ajándékot küldte leányának és vejének. És íme: a király feldíszítette a várost, hét nap és hét éjjel tartottak az ünnepségek és temérdek pénzt osztottak ki a szegények között. A csodalovat pedig a kincseskamrába helyezték, és ott őrzik az idők végezetéig…

Posted on

Tanulságos állatmese: A pásztorfiú

A pásztorfiú a réten őrizte a nyájat. A juhok csak legeltek és legeltek, a fiú pedig egyedül volt és unatkozott. Gondolt egyet, s torkaszakadtából kiabálni kezdett: – Farkas, farkas ! Itt a farkas a juhok között ! Segítsetek ! Meghallották a falubeliek a segélykiáltást, otthagytak csapot-papot, s lóhalálában futottak a fiú segítségére. Amikor odaértek, a juhok békességben legelésztek, a fiú pedig a hasát fogta a nevetéstől.
– Ha-ha-ha ! Becsaptalak benneteket, ti meg milyen rémült képet vágtok!
Az emberek fejüket csóválva visszatértek munkájukhoz. Néhány nap elteltével a pásztorfiú megint sikoltozni kezdett:
– Farkas, farkas! Itt a farkas! Segítsetek!
Meghallották a falubeliek a segélykiáltást, s lóhalálában futottak a mezőre. Amikor odaértek, a fiú megint csak a hasát fogta nevettében. Így ment ez még néhány alkalommal. Egy napon a farkas valóban megjelent, s rögvest el is kapta első áldozatát. – Farkas, farkas! Itt a farkas a juhok között! Jó emberek! Segítsetek!
A farkas tépte-szaggatta a juhokat, egyiket a másik után. A fiú pedig hiába kiabált torkaszakadtából, nem érkezett segítség. A farkas mind egy szálig végzett szegény állatokkal.
– Nem hallottátok, hogy segítségért kiáltozok? – kérdezte a fiú sírva a vetésről éppen hazafelé tartó falusiakat.
– Sokszor becsaptál minket, honnan tudhattuk volna, hogy most valóban veszély fenyeget?

Tanulság: “Akit egyszer hazugságon kaptak, annak nem hisznek többé, ha igazat is mond.”

Posted on

Andersen A bolha meg a tanár

Volt egyszer egy léghajós, aki nagyon megjárta: kipukkadt a léggömbje, ő pedig lezuhant, és összetörte minden csontját. Inasát, a léghajósinast, két perccel előbb küldte le ejtőernyővel, ez volt a fiú szerencséje, mert hajaszála se görbült meg. Gazdája mellett sok tapasztalatot szerzett, fölcsaphatott volna maga is léghajósnak, csak éppen léggömbje nem volt, s pénze se, hogy szert tegyen rá.
Hogy eltengődjék valahogy, bűvészmesterségre adta a fejét, megtanult a hasából beszélni, s attól fogva hasbeszélőnek nevezték. Ifjú volt és daliás, s amikor kiserkedt a bajusza, és szép ruhákat vett magának, akár grófnak is nézhették volna. Tetszett a hölgyeknek; egy hajadont úgy megbolondított daliás külsejével és bűvészetével, hogy az mellé szegődött, és elment vele idegen országokba. A bűvész ott tanárnak mondta magát – szerényebb már nem is lehetett volna.
Folyton azon törte a fejét, hogyan szerezhetne léggömböt magának meg ifjú feleségének. Akkor aztán járhatnák a világot! Csakhogy nem volt módja hozzá. – Majd lesz! – vigasztalta magát.
– De mikor! – sóhajtotta az asszony.
– Ne búsulj, még fiatalok vagyunk. Én még sokra vihetem a tanári pályán. Addig pedig morzsákon is megélünk.
Az asszony hűségesen segített neki, ott ült az ajtó előtt, és árulta a jegyeket az előadásra, márpedig ez didergető mulatság télvíz idején! Egyik bűvészmutatványban is segített a férjének. A tanár egy jókora asztalfiókba zárta a feleségét, s amikor a következő pillanatban újra kihúzta a fiókot, üres volt – az asszony egy másik, rejtett fiókba bújt át hirtelen. A közönség ámult, szemfényvesztő mutatvány volt.
Egy este aztán, ahogy a fiókot kihúzta, ő sem látta a feleségét, nemcsak a közönség elől tűnt el – nem volt sem az első fiókban, sem a mögötte levőben, de még a házban sem. Ez már az asszony bűvészete volt. Megelégelte a fiókokban bujkálást, s nem is tért vissza soha többé. A szegény bűvész attól fogva csak szomorkodott, elfelejtett nevetni, s nevettetni se tudott többet. Így lassan elmaradozott a közönsége, a bűvészmesterség alig hozott valamit a konyhára. A tanár lerongyolódott, végül már nem maradt semmije, csak a jókora bolhája, amit még a felesége hagyott rá, s ezért igen nagy becsben tartotta. Szelídítette, oktatgatta, megtanította kecses táncot lejteni, puskával tisztelegni, ágyút elsütni, persze csak afféle játékágyút.
Büszke volt nagyon a bolhára, a bolha is büszke volt a maga tudományára, lehetett is! Tanult bolha lett, méghozzá emberi vér csörgedezett az ereiben, bejárta a nagy városokat, hercegek, hercegnők kegyes tetszését nyerte meg. Újságok írtak róla, falragaszok hirdették sokféle tudományát. A bolha tudta magáról, hogy nagy hírű személyiség, aki kenyeret ad egy tanárnak, de akár egy egész családot is el tudna tartani.
Büszke volt, és híres volt, mégis, ha utaztak a tanárral, harmadik osztályra váltott jegyet, mert azt tartották, hogy az éppen olyan gyorsan jár, mint a többi. Hallgatag megegyezés volt köztük, hogy halálig együtt maradnak, soha meg nem házasodnak, a bolha agglegény marad, a tanár meg özvegy. Ami majdnem mindegy.
– Ahol az embert egyszer szerencse érte, oda ne térjen vissza többé – azt tartotta a tanár. Jó emberismerő volt, s ez is nagy tudomány.
Teltek az évek, lassan már minden országot bejártak, egyedül a vadak földjén nem voltak még. A tanár tudta a vadakról, hogy keresztényhúst esznek, de hát ő nem volt igazi keresztény, a bolha még úgyse, s ő nem is lett volna valami kövér falat. Így hát bátran nekivágtak az útnak, remélve, hogy nagy sikereket aratnak a vadak országában.
Utaztak gőzösön, utaztak vitorláshajón; a bolha mindenütt szerepelt, s ezért ingyen utazhattak. Végre megérkeztek a vadak országába.
Egy ifjú kis hercegnő uralkodott itt, alig tizennyolc esztendős, de már egy ország gondja nyomta a vállát. Igaz, maga akarta, mert elvette a hatalmat királyi apjától meg anyjától, ilyen erőszakos kis teremtés volt: Páratlanul szép és páratlanul neveletlen.
Amikor meglátta a bolhát puskával tisztelegni meg ágyút sütögetni, úgy belehabarodott, hogy azt mondta: – Vagy ő, vagy senki! – Valósággal tombolt a szerelemtől, pedig azelőtt is elég tombolós természetű volt.
– Kedves, okos, megnyerő ifjú ez! – mondta a bolhára az apja is: – Bár emberré lehetne!
– Azt csak bízd rám, öreg! – mondta a lánya; bizony csúnya dolog, hogy vérbeli hercegnő létére így beszélt az apjával, de mondom, páratlanul neveletlen volt. Azzal a keze fejére ültette a nagy hírű bolhát.
– Ember vagy, tudd meg, és velem együtt uralkodol! – mondta neki. – Csakhogy azt kell ám tenned, amit én akarok, különben agyonütlek, a tanárodat pedig megeszem vacsorára.
A tanárt egy nagyteremben szállásolták el. Különös terem volt az: cukornádból rakták a falait, a tanár hát torkoskodhatott volna kedvére, de ő nem szerette az édességet. Nem közönséges ágya volt, hanem függőágya; abban ringatózott egész nap, s azt képzelte, hogy léghajón utazik, amilyet mindig kívánt magának.
A bolha ottmaradt a hercegkisasszony mellett, hol a kis kezén ült, hol a fehér nyakán. A hercegkisasszony kitépett egy szál hajat, annak egyik végét a bolha lábára köttette a tanárral, a másik végét maga erősítette oda nagy korallfüggőjére.
Szép napok voltak azok, a bolha is boldog lehetett – legalább a hercegkisasszony azt gondolta. Csak a tanárnak volt keserves: csavargó természete már vitte volna tovább, egyik városból a másikba, szerette volna újra még újra olvasni az újságokban, hogy neki mennyi türelemre és észre volt szüksége ahhoz, hogy a bolhát emberi tudományokra tanítsa. Itt egész nap csak a függőágyban himbálta magát, hevert, lustálkodott, és nagyszerű ebédeket evett: friss papagájtojást, zsiráfsonkát meg elefántszemet, mert az emberevők nem mindig esznek ám embert, csak ünnepnapon; csemegének.
A szegény tanárt majd elemésztette a szörnyű unalom. Rég otthagyta volna már a vadak országát, de a bolha nélkül nem mehetett, hiszen hogyan bűvészkedett, hogyan élt volna meg nélküle? Vissza kell szerezni a bolhát! Az pedig nem könnyű. Sokáig törte a fejét, amíg kisütötte, mitévő legyen. Akkor felkiáltott: – Megvan!
– Felséges uram – állt a hercegkisasszony apja elé -, nem ülhetek tovább tétlen! Hadd tanítsam meg tisztelegni minden alattvalótokat! Ez az, amit a világ legnagyobb országaiban műveltségnek neveznek!
– És engem mire tudnál megtanítani? – kérdezte a felség.
– Legnagyobb tudományomra: elsütni egy ágyút, de úgy, hogy megrendüljön a föld, s a legízesebb madarak sült pecsenye alakjában potyognak eléd. Akkorát dörrenjen az ágyú, s olyan magasra csapjon a lángja.
– Ide azzal az ágyúval! – adta ki a parancsot a hercegkisasszony apja. Hanem a vadak országában nem volt egyetlenegy ágyú sem, csak a bolha ágyúja, az pedig kicsi volt a mutatványhoz.
– Öntök én egy nagyobbat – ajánlkozott a tanár. – Csak adasd hozzá, ami kell: finom selymet, tűt meg fonalat, kötelet meg zsinórt, aztán gyomorcseppeket a léggömb számára, hogy könnyebben fölemelkedhessék. Akkor dörren csak igazit az ágyú.
Megkapott mindent hiány nélkül.
Összesereglett az egész ország népe, mindenki látni akarta a nagy ágyút. De a tanár nem engedett egészen közel senkit, amíg a léggömb útra készen nem állott.
A bolha ott ült a hercegkisasszony keze fején, onnan bámészkodott. A tanár most már egészen megtöltötte a léggömböt; alig tudta féken tartani, olyan mehetnékje volt.
– Igen tüzes – mondta a tanár -, magasabbra kell vinnem, hogy lehűljön. – Azzal beleült a léggömb alatt függő kosárba.
– Nem boldogulok egyedül! – kiáltott ki aztán. – Léghajósinas kellene ide, hogy segítsen nekem! De erre csak egyvalaki alkalmas: a bolha.
– Nem szívesen engedem – aggódott a hercegkisasszony, de azért odanyújtotta a bolhát a tanárnak, aki a keze fejére ültette.
– Oldjátok el a köteleket! – kiáltotta. – A léggömb most felszáll egy kicsit!
Azt gondolták: most jön az ágyú!
A léggömb pedig emelkedett, szállt, szállt egyre magasabbra, végül eltűnt a felhők között, s örökre elhagyta a vadak országát.
A neveletlen hercegkisasszony meg az apja meg az anyja meg a vadak egész népe csak állt és várt. Ma is ott állnak, és várják vissza a léggömböt, a tanárt meg a nagy hírű bolhát. Ha nem hiszed, utazz el a vadak országába, ott mindenki csak róluk beszél. Azt remélik, hogy ha az ágyú lehűl, visszatérnek közéjük.
Csakhogy nekik több eszük van ám! Dehogy mennek vissza; itthon vannak a hazájukban, most már első osztályú jegyet váltanak a vasúton, mert a nagy léggömb sokat hoz a konyhára. Nem kérdi tőlük senki, hol tettek szert a léggömbre. Békében élnek, jómódban: nagy hírű és megbecsült emberek ők – a bolha meg a tanár.