Posted on

Az elszabadult bika és a magyar Maugli hátborzongató története

17 év után megtaláltuk azt a fiút, aki 4 éves koráig kutyák között nevelkedett. De hogyan maradt életben, és mi történt Bercivel azóta? A Fókuszban döbbenetes felvételek mutatunk be egy szabadon garázdálkodó bikáról is, amely ma halálra rémisztette Dunakeszit.

4 éves koráig állatok között élt egy magyar fiú. A szenzáció annak idején még az újságokba is bekerült. 17 év után megtaláltuk Bercit, aki televízióban először meséli el hátborzongató történetét.
17 év telt el azóta, hogy a szabadban megtaláltak egy hányatott sorsú, négy éves kisfiút. Fejletlen volt, beszélni nem tudott. Történetét az újságok is megírták, Maugliként emlegették, és egy ország kezdett aggódni érte.
Berci élete ezután sem volt könnyű, de erről már nem szóltak híradások. A fiú közben szép lassan felnőtt. Szívében fájdalommal, lelkében pedig sebekkel próbált érvényesülni, de szinte csak pofonokat osztott neki a sors. 17 év után talán végre meghallja valaki, hogy amin keresztül ment, arról nem tehet, és hogy esély neki is jár.
Meglátogattuk otthonában, annál a családnál, amely magához vette az intézetből. Berci elmondta hogyan tanult meg beszélni, mire emlékszik a gyerekkorából, és persze álmairól is mesélt. Hogy egyszer talán ő is segíthet majd egy szülők nélkül nevelkedő srácnak boldogulni.

Posted on

A dzsungel könyve: Rátok szabadítom a Dzsungelt

Fátylat boríts rá, gyomlepel!
Folyondár, sződd kanyarogva át!
Arcát, hangját feledjük el
és érintését és szagát:
Oltárkövön sötét hamunyom:
a fehér zápor mossa le.
Őz-ünő kölykez a parlagon,
nem háborítják már sose.
Mállás az ajtótlan falon,
nem lakja többé senki se.

Emlékeztek még, ugye, hogy amikor Maugli odaszegezte Sir Kán bundáját a Gyűlés Sziklájára, azt mondta a szioni csapat ottmaradt tagjainak, hogy mostantól fogva egymagában jár majd vadászni a vadonba; Farkas apó és anyó négy kölyke pedig kijelentette, hogy vele tart. De nem olyan könnyű ám egy perc alatt új életet kezdeni – a vadonban különösen nem. Amikor a szétzüllött csapat eloldalgott, Mauglinak első dolga az volt, hogy hazament a Farkas család barlangjába, s egy napot meg egy éjszakát végigaludt. Aztán elmondott Farkas apónak és anyónak annyit, amennyit az emberek közt átélt kalandjaiból megérthettek; s amikor nyúzókésének pengéjét megcsillantotta a reggeli nap fényében (az a kés volt az, amellyel Sir Kánt megnyúzta) – azt mondták rá, hogy mégiscsak tanult valamit. Aztán Akela és Szürke Testvér magyarázták el, hogy mi részük volt a vízmosásbeli nagy bivaly hajszában. Balú is földöcögött a dombra, hogy mindent meghalljon, Bagira pedig vakarózott gyönyörűségében, hogy mily pompásan vezette Maugli ezt a hadjáratot.
Régen fölkelt már a nap, de lefekvésre senki sem gondolt. Farkas anyó beszélgetés közben egyszer-egyszer hátravetette a fejét, s elégedetten szippantott, amikor a szél odavitte hozzá a tigrisbőr szagát a Gyűlés Sziklájáról.
– Akela és Szürke Testvér nélkül – mondta végül Maugli – semmit sem tehettem volna. Ó, anyám, anyám! Ha láttad volna a fekete bivalybikákat, amint lerohantak a vízmosáson, vagy be a kapun, amikor az Embercsapat kővel hajigált engem!
– Örülök, hogy ezt nem láttam – mondta ridegen Farkas anyó. – Nem szoktam eltűrni, hogy a kölykeimet ide s tova hajszolják, mint valami sakálokat. Én bizony bosszút álltam volna az Embercsapaton; de megkíméltem volna az asszonyt, aki tejet adott neked. Bizony, egyedül azt kíméltem volna meg.
– No, no, csöndesebben, Ráksa – mondta lustán Farkas apó. – Fő, hogy visszajött a mi kis Békánk, s olyan bölcs lett, hogy tulajdon apja is megnyalhatja a lábát; mit árt az, hogy egy-két sebhellyel több vagy kevesebb van a fején? Hagyj békét az embereknek! – Balú is, Bagira is utánamondták: – Hagyj békét az embereknek!
Maugli lehajtotta a fejét Farkas anyó derekára, elégedetten mosolygott, s azt mondta, hogy ami őt illeti, ő ugyan holta napjáig sem akart embert látni, hallani – de még szagolni sem.
– De mi lesz – szólalt meg fülét hegyezve Akela -, mi lesz, ha ők nem hagynak békét neked, testvérkém?
– Öten vagyunk – mondta Szürke Testvér körülnézve a társaságban s az utolsó szónál összekaffantva fogait.
– Mi is részt vennénk abban a vadászatban – mondta Bagira Balúra pillantva, s megsuhogtatta farkát. – De minek gondolsz most az emberekre, Akela?
– Megmondom – felelte a Ridegfarkas. – Amikor annak a sárga tolvajnak a bundája kiterítődött a sziklára, én visszamentem a nyomainkon a faluba. Beleléptem a saját régi nyomomba, kitértem az irányból, lefeküdtem, hogy vegyes nyomot hagyjak, ha valaki üldözni találna bennünket. De amikor már úgy összezavartam a nyomot, hogy magam is alig ismertem rá, Meng, a denevér jött arra, a fák közt vadászgatva, s a fejem fölött akaszkodott meg. Azt mondta Meng: – Az Embercsapat faluja, ahonnét az emberkölyköt elkergették, úgy zúg, mint a darázsfészek.
– Nagy követ hajítottam belé – nevetett Maugli. Gyakran szokott mulatságból érett gyümölcsöt hajítani a darázsfészekbe – aztán elrohant a legközelebbi tavacskáig, s a darazsak nem érték utol.
– Megkérdeztem Menget, hogy mit látott. Azt mondta, hogy a Piros Virág kinyílt a falu kapujában, s puskás emberek ülnek körülötte. No mármost: én tudom, mert jó okom van rá – és Akela lenézett az oldalán, horpaszán lévő régi kicserzett sebhelyekre -, hogy az emberek nem hordanak puskát csak úgy mulatságból. Testvérkém, nemsokára puskás ember követi a nyomunkat – ha ugyan nincs nyomon máris.
– De miért? Az emberek kivetettek maguk közül. Mit akarnak még? – kérdezte bosszúsan Maugli.

– Te ember vagy, testvérkém – felelte Akela. – Nem a mi dolgunk, Szabad Vadászoké, hogy megmondjuk, mit s miért tesznek a testvéreid.

Éppen csak annyi ideje volt, hogy visszarántsa a mancsát, mert a nyúzókés mélyen beledöfött a helyén a földbe. Maugli gyorsabban sújtott, semhogy emberi szem követhette volna – de hát Akela farkas volt; még a kutyával is megeshetik, pedig az már messze eltávolodott ősétől, a vadfarkastól, hogy mély álmából ébreszti föl az oldalát megérintő kerék, és sértetlenül ugrik félre, mielőtt a kerék lelapítaná.

– Máskor – mondta nyugodtan Maugli, visszatéve kését a tokjába – ne merj egy lélegzetre emlegetni engem meg az embereket.

– Tyű, de éles fog – mondta Akela, a késpenge vágását szimatolva -, de azért megromlott a szemed, testvérkém, amíg az Embercsapattal éltél. Megöltem volna egy őzbakot, amíg te lecsaptál rám.

Bagira talpra ugrott, fölszegte fejét, amennyire csak tudta, szimatolni kezdett, s egész testében megmerevedett. Szürke Testvér gyorsan követte példáját; kissé balra tartott tőle, hogy felfogja a jobbról jövő szelet; Akela pedig ötven lépést szaladt szél irányában, s félig lapuló helyzetben megmerevedett ő is. Maugli irigykedve nézte őket. Igen kevés emberfiának volt olyan szaglása, mint neki, de a vadonbeliek orrának hajszálrugó-érzékenységét sohasem érte utol; a füstös faluban töltött három hónap pedig sokat rontott rajta. De azért megnedvesítette az ujját, orrához dörzsölte, s egyenesen állt, hogy a magasban járó szagot fogja el. Ez a leggyöngébb, de legtisztább szag.

– Ember! – mondta Akela, és leült.

– Buldeó! – mondta Maugli, és ő is visszatelepedett a helyére. – Nyomon követ bennünket. Ni, ott csillog a napfény a puskáján.

A napfény csak egy szemrebbenésnyi időre tört meg az ócska flinta sárgaréz veretén, de a vadonban semmi sem hasonlít ehhez a villanáshoz, csak amikor a felhők száguldanak az égen: olyankor villan meg így egy darab csillámkő, egy tócsa vagy egy sima falevél. De most felhőtlen, csöndes nap volt.

– Tudtam, hogy emberek jönnek majd utánunk – diadalmaskodott Akela. – Nemhiába voltam én a Csapat vezére!

A négy kölyök nem szólt semmit, csak hasmánt lecsúszott a dombról, úgy beleolvadva színével a tüskés bozótba, mint a vakond a mezőbe.

– Hová mentek csak úgy szó nélkül?! – kiáltott utánuk Maugli.

– Pszt! Amíg a nap delelőre érne, idegurítjuk a koponyáját! – felelte Szürke Testvér.

– Vissza! Vissza – és várjatok! Embernek nem szabad embert enni! – kiáltotta Maugli.

– Hát ki volt farkas mostanáig? Ki vágott felém késsel, amiért embernek gondoltam? – szólt Akela, amikor a négy farkas bosszúsan visszatért és letelepedett.

– Nem vagyok köteles minden tettemnek okát adni! – mondta dühösen Maugli.

– No lám, ez az ember! Most az ember beszél! – morogta bajusza alatt Bagira. – Éppen így beszéltek az emberek Udipurban is, a Királyi Ketrecek körül. Mi, vadonbeliek tudjuk, hogy az ember a legbölcsebb a világon. Ha hinnénk a fülünknek, tudnánk, hogy ő a legbolondabb. – Aztán hangosan folytatta: – Ebben igaza van az emberkölyöknek. Az ember csapatosan jár vadászni. Egyet megölni, hacsak nem tudjuk, hogy a többi mit akar: rossz vadászat. No, gyerünk, tudjuk meg, mi a szándéka velünk ennek az embernek.

– Nem megyünk – morogta Szürke Testvér. – Vadássz egyedül, testvérkém. Mi tudjuk, hogy mit akarunk… Azt a koponyát eddig már ide is hozhattuk volna.

Maugli egyik barátjáról a másikra nézett, szeme könnyel telt meg. Előrelépett a farkasok felé, s fél térdre ereszkedve így szólt:

– Hát én nem tudom, mit akartok? Nézzetek rám!

Látszott rajtuk, hogy kényelmetlenül érzik magukat, s ha szemük elkalandozott, Maugli újra meg újra visszakényszerítette. Végül már minden szőrük szála égnek állt, minden porcikájuk reszketett – Maugli pedig csak meresztette rájuk a szemét.

– No hát – mondotta -, ki a vezér ötünk közül?

– Te vagy a vezér, testvérkém – mondta Szürke Testvér, és megnyalta Maugli lábát.

– Hát akkor kövessetek! – szólt Maugli, s a négy kölyök farkát behúzva szegődött a nyomába.

– Ez is azért van, mert az Embercsapattal élt – mondta Bagira utánuk settenkedve. – Most már valami egyéb is van a vadonban, Balú, nemcsak a Dzsungel Törvénye.

A vén medve nem szólt semmit, de annál többet gondolt.

Maugli nesztelenül vágott át a vadonon, egyenest Buldeó ösvényének, amíg csak a bozótot széthajtva meg nem pillantotta az öreget, aki puskáját vállán hordva loholt a kétnapos nyomon.

Emlékeztek, ugye, hogy amikor Maugli távozott a faluból, Sir Kán nyers bőre nehezedett a vállára, Akela és Szürke Testvér pedig mögötte ügettek – úgyhogy ez a hármas nyom igen világos volt. Most odaért Buldeó, ahová Akela, mint tudjátok, visszament, és összekeverte a nyomokat. Itt leült, köhögött, dörmögött, meg-megindult erre-arra a vadonban, hogy újra megtalálja a nyomot – s egész idő alatt kőhajításnyira volt azoktól, akik lestek rá. Senki sem tud olyan csöndes lenni, mint a farkas, ha nem akarja, hogy meghallják; és Maugli is ámbár a farkasok véleménye szerint igen esetlenül mozgott, úgy jött-ment, mint az árnyék. Úgy vették körül az öreget, mint delfinek gyűrűje a sebesen haladó gőzöst – s miközben körülvették, nyugodtan beszélgettek egymással, mert az ő beszédjük a legalsó foka alatt kezdődik annak a hanglétrának, amelyet a gyakorlatlan emberi fül meg tud hallani. (A másik végén van Mengnek, a denevérnek vékony visongása, amit igen sok ember egyáltalán nem hall. Ennél a hangnál kezdődik a madarak, denevérek és rovarok beszéde.)

– Különb ez minden zsákmánynál – mondta Szürke Testvér, miközben Buldeó hajlongott, bámészkodott és lihegett. – Olyan, mint egy eltévedt vaddisznó a folyó menti vadonban. Mit beszél? – mert Buldeó dühösen motyogott magában.

Maugli tolmácsolta Buldeó szavait:

– Azt mondja, hogy egész farkashordák táncolhattak körülöttem. Azt mondja, hogy soha életében nem látott ilyen nyomot. Azt mondja, hogy fáradt.

– Majd megpihen, mielőtt megint nyomra lelne – mondta hidegen Bagira, megkerülve egy fatörzset, mintha szembekötősdit játszanának. – Hát most meg mit csinál az a sovány jószág?

– Eszik – vagy füstöt ereget a szájából. Az emberek mindig játszanak a szájukkal – mondta Maugli, s a néma cserkészek látták, amint az öreg rátölt vízipipájára, rágyújt, és pöfékel. Örültek a dohány szagának, mert ettől ezután sötét éjszaka is megismerhetik Buldeót, ha kell.

Aztán egy kis csapat szénégető jött le az ösvényen; természetesen megálltak egy-két szóra Buldeóval, aki legalábbis húszmérföldnyi vidéken híres vadász volt. Aztán mind leültek és pipáztak. Bagira meg a többiek odamentek a közelükbe, és figyeltek, miközben Buldeó mesélni kezdte Mauglinak, az ördögfiókának történetét – elejétől végig, sok toldással és kitalálással fűszerezve. Hogy hát tulajdonképpen ő ölte meg Sir Kánt; Maugli átváltozott farkassá, és egész álló délután küzdött vele, aztán megint fiúvá változott, és megbabonázta Buldeó flintáját, úgyhogy a golyó megfordult a levegőben, amikor Mauglira célzott, s magának Buldeónak egyik bivalyát ölte meg; a falu pedig jól tudván, hogy ő a legbátrabb vadász Szioniban, elküldte, hogy ölje meg ezt az ördögfiókát. De közben a falu rátette a kezét Messzuára meg az urára, akik nyilván szülei ennek az ördögfiókának; eltorlaszolta őket tulajdon kunyhójukban, s most megfogják kínozni mind a kettőt, hogy boszorkány és varázsló voltukat bevallják – akkor aztán megégetik őket.

– Mikor? – kérdezték a szénégetők, mert ők is nagyon szerették volna látni a ceremóniát.

Buldeó azt felelte, hogy semmi sem történik addig, amíg vissza nem tér, mert a falu azt akarja, hogy előbb ölje meg a Dzsungel fiát. Aztán majd ítélkeznek Messzua és az ura fölött, s a falubeliek szétosztják maguk közt a földjeiket meg a bivalyaikat. Messzua urának van egynéhány gyönyörű szép bivalya. – Kitűnő dolog boszorkányokat elpusztítani mondta Buldeó -, márpedig olyan emberek, akik farkaskölyköket tartanak a házuknál, mi egyebek lehetnének, mint a legrosszabb fajta boszorkányok?

– De hát – vetették közbe a szénégetők – mi lesz, ha az angolok neszét veszik a dolognak? Úgy hallották, hogy sült bolond nép az angol: azt se tűri, hogy becsületes gazdaemberek békességben égethessék meg a boszorkányokat.

– Ej – mondta Buldeó -, a falu bírája azt jelenti majd, hogy Messzua meg az ura kígyómarástól pusztultak el. Ez már rendben volna, most csak a farkaskölyköt kell még megölni. Nem láttak véletlenül valami ilyenféle teremtést?

A szénégetők óvatosan körülnéztek, s köszönték jó csillaguknak, hogy nem láttak semmi effélét; de nem kételkedtek abban, hogy ha valaki, hát olyan bátor ember, mint Buldeó, majd csak rátalál. Lemenőben volt a nap, s a szénégetőknek az a gondolatuk támadt, hogy lemennek Buldeó falujába, és megnézik a gonosz boszorkányt. Buldeó azt mondta, hogy neki ugyan kötelessége az ördögfiókát megölni, de a világért sem engedheti, hogy egy csapat fegyvertelen ember menjen át a vadonon – hiszen ha ő nincs velük, minden pillanatban előbukkanhat a farkaskísértet. Elkíséri hát őket, s ha véletlenül megjelenik előttük a boszorkány fajzatja – hát majd megmutatja, hogyan bánik el az ilyenekkel Szioni legjobb vadásza. A pap azt mondta, hogy olyan varázsszert adott neki ez ellen a teremtés ellen, hogy tökéletesen biztos a dolgában.

– Mit mond? Mit mond? Mit mond? – ismételgették minden percben a farkasok; és Maugli sorban tolmácsolta Buldeó szavait, amíg csak a boszorkányhistóriához nem értek – ezt maga sem fogta fel, hát azt mondta, hogy azt a pár embert, aki olyan jó volt hozzá, csapdába ejtették.

– Hát szokott ember embert csapdába ejteni? – kérdezte Bagira.

– Azt mondja. Nem értem, mit beszél. Bolondok ezek valamennyien. Mi köze hozzám Messzuának meg az urának, hogy csapdába ejtik őket? És miért beszélnek a Piros Virágról? Ennek nyomára kell jönnöm. Akármit akarnak is tenni Messzuával, nem teszik meg addig, amíg Buldeó vissza nem tér. Így hát… – Maugli erősen gondolkozott, ujja játszadozott a nyúzókés nyelével; Buldeó meg a szénégetők pedig bátran lépdeltek tovább libasorban. – Tüstént visszamegyek az Embercsapathoz – mondta végül Maugli.

– S mi történjék ezekkel? – kérdezte Szürke Testvér, éhes pillantást vetve a szénégető barna vállára.

– Kísérd őket haza énekszóval – mondta gúnyosan mosolyogva Maugli -, nem akarom, hogy sötétség előtt a falu kapujához érjenek. Vissza tudjátok tartani őket?

Szürke Testvér megvetően mutogatta fehér fogait.

– Körbe-karikába vezethetjük őket, mint a pórázra kötött kecskét – ha jól ismerem az embert.

– Arra nincs szükség. Csak énekelj egy kicsit, hogy ne ballagjanak olyan magánosan, és nem kell a legédesebb éneket kiválasztani, Szürke Testvér. Eredj velük, Bagira, és segíts énekelni. Ha leszáll az éjszaka, találkozunk a falu előtt. – Szürke Testvér tudja, hol.

– Nem könnyű vadászat emberkölyköt szolgálni. Mikor aludjam? – mondta ásítozva Bagira, ámbár látszott a szemén, hogy tetszik neki a mulatság. – Még hogy csupasz bőrű embereknek énekeljek? No de hát próbáljuk meg.

Lehajtotta fejét, hogy jobban törjön ki belőle a hang, s hosszúra nyújtva elkiáltotta: – Jóóó vadászatooót! – Alkonyatkor elég félelmes kezdet volt ez az éjféli kiáltás. Maugli hallotta, amint zúgott, emelkedett, halkult, s valami félelmes nyöszörgésfélében elhalt a háta mögött – s kacagott magában, amíg a vadonon keresztülrohant. Látta az egy csomóba verődött szénégetőket; a vén Buldeó flintáját, amelynek csöve ingadozott, mint a banán levele, egyszerre mind a négy világtáj felé. Aztán Szürke Testvér nekieresztette a jalahi jalaha-kiáltást, amit őzbakhajszoláskor szoktak hallatni, meg amikor a nilgájt, a nagy, kék tehenet hajtják maguk előtt. Mintha a világ végéről jött volna ez a kiáltás, közelebb, egyre közelebb, s egy hirtelen elhallgató sikolyban végződött. Aztán felelni kezdett a másik három – már maga Maugli is megesküdött volna, hogy egy egész csapat üvölt torkaszakadtából -, aztán mind a négy rázendített a Dzsungel nagyszerű Reggeli Dalára – s el nem engedtek egyetlen cifrázatot, cirádát, trillát sem, amit minden mély torkú farkas tud a csapatban. Én csak úgy nagyjából tudom ideírni ezt az éneket – de képzeljétek el, hogyan hangozhatik, amikor a Dzsungel délutáni csöndjét veri föl:

Egy percre még testünk sötét
árnyékot nem vetett,
most lenge árny nyomunkba jár,
léptünk hazaüget.
Csend, nyugalom; lomb és orom
éles karéjt vetít.
Nyugtot neked, ha tiszteled
a Vadon Törvényeit!

Kürt, puskapor követ nyomon:
bújjunk vackunkba csak!
Szirt, domb alatt lapuljanak
az erdei urak.
Emberi nép sok ökre lép,
igát húz, és ekét,
félelmetes hajnal repes,
lángban dereng a rét.

Barlangba bújj! A Nap kigyúl,
lélegzik sok fűszál.
Bambusz között, mint kis tücsök:
int és cirrenve száll.
Óvatosan és nyugtalan
lesünk mindenfelé,
s az ég alól vadréce szól:
“A nappal: emberé!”

A harmatot, mely áthatolt
bundánkon: nap nyeli;
az itatót, az úsztatót
posvánnyá perzseli.
Már a sötét senkit se véd,
csuklyát ránk nem terít.
Nyugtot neked, ha tiszteled
a Vadon Törvényeit.

De hát nem lehet emberi nyelven kifejezni, hogyan hatott ez az ének, azt az üvöltő dühöt sem, amit a négy farkas vitt bele minden egyes szóba. Hallották a fák recsegését, amint az emberek sietve felmásztak az ágak közé. Buldeó újra meg újra elmondta bűvös varázsigéit. – A farkasok aztán lefeküdtek és aludtak, mert mindent a maga rendje és módja szerint csináltak (mint mindenki, aki a maga munkájából él) – senki sem tud jól dolgozni, aki nem alszik.

Eközben Maugli egymás után hagyta maga mögött a mérföldeket, kilencet egy óra alatt; rohant, és örült, hogy ilyen mozgékony tudott maradni, holott hónapokig poshadt az emberek között. A fejében az az egy gondolat járt csak, hogy Messzuát meg az urát ki kell menteni a csapdából, akármiféle is az; mert természettől fogva idegenkedett minden csapdától. Később aztán – fogadkozott magában – bőségesen megfizeti majd adósságát a falunak.

Bealkonyodott már, amikor meglátta a jól ismert legelőket s a dák-fát, amelynek tövén Szürke Testvér várt rá Sir Kán megölésének reggelén. Akármennyire haragudott is az egész emberi fajzatra, valami szorongatta a mellét, fojtogatta a torkát, amikor a falusi kunyhók tetejét megpillantotta. Észrevette, hogy mindenki szokatlanul korán tért haza a mezőről, s ahelyett hogy ki-ki hazamenne, s az estebédjével törődnék, az emberek csoportba verődnek a falu fája alatt, fecsegnek, lármáznak.

– Hiába: az ember nem lehet meg anélkül, hogy csapdát ne állítson a másik embernek – gondolta magában Maugli. – Múlt éjszaka Maugli volt… de mintha sok esős évszak telt volna el az óta az éjszaka óta. Ma éjszaka Messzuán s az urán van a sor. Holnap s aztán még sok éjszakán ismét Maugli következik majd.

A fal mellett surrant el egészen Messzua kunyhójáig, s az ablakon át benézett a szobába. Ott feküdt Messzua: szája felpeckelve, keze-lába összekötve; nehezen lélegzett, nyögött; az urát cifra festésű ágyhoz kötözték. A kunyhónak az utcára nyíló ajtaja erősen be volt zárva, három-négy ember ült előtte, hátával hozzátámaszkodva.

Maugli igen jól ismerte a falusiak viselkedését és szokásait. Tudta, hogy amíg ehetnek, beszélgethetnek, pipázhatnak, addig nem csinálnak semmi egyebet, de ha egyszer jóllaktak, veszedelmessé válnak. Buldeó nemsokára megérkezik – s ha kísérete megtette kötelességét, igen érdekes történetet mondhat el. Így hát Maugli bemászott az ablakon, fölébe hajolt a férfinak meg az asszonynak, elvágta a testüket szorító köteleket, kiszedte szájukból a pecket, s körülnézett, hogy nincs-e egy kis tej a kunyhóban.

Messzua majd megőrült már kínjában és félelmében (egész délelőtt ütötték-verték, kővel hajigálták) – s Maugli éppen jókor tapasztotta szájára a kezét, hogy kiáltását elfojtsa. Az ura csak riadt és dühös volt; ült a földön, s a piszkot szedegette ki a szakállából.

– Tudtam, tudtam, hogy eljön – zokogta végül Messzua. – Most már tudom, hogy az én fiam! – és szívére ölelte Mauglit. Maugli idáig tökéletesen nyugodt volt, de most egész testében remegni kezdett, s ez roppantul meglepte.

– Mire valók ezek a kötelek? Miért kötöztek meg? – kérdezte egy kis idő múlva.

– Hogy megöljék, amiért fiává fogadott téged – mi egyébért? – mondta mogorván a férfi. – Nézz ide! Folyik a vérem.

Messzua nem szólt egy szót sem, de Maugli az ő sebeit nézte – hallották, hogy a fogát csikorgatja, amikor meglátta a vért.

– Ki tette ezt? – kérdezte Maugli. – Megfizet érte!

– Az egész falu. Azért vádolnak boszorkánysággal, mert téged befogadtunk.

– Nem értem. Hadd mondja el Messzua.

– Tejet adtam neked, Natú, emlékszel? – szólalt meg félénken Messzua. – Mert a fiam voltál, akit elvitt a tigris, és mert nagyon szerettelek. Azt mondták: anyád vagyok, egy ördög anyja, s ezért megérdemlem a halált.

– Micsoda az az ördög? – kérdezte Maugli. – Halált, azt láttam már.

A férfi sötéten pillantott föl, de Messzua nevetett.

– Látod – szólt az urához -, tudtam – mondtam, hogy nem varázsló. – Az én fiam – az én fiam!

– Akár fiad, akár varázsló, mit érünk azzal? – felelte a férfi. – Annyi, mintha már meg is haltunk volna.

– Ott az út a Dzsungel felé – szólt Maugli az ablakra mutatva. – Kezetek-lábatok szabad. Gyertek!

– Mi nem ismerjük úgy a Dzsungelt, fiam, mint – mint te – szólalt meg Messzua. – Nem hiszem, hogy messzire eljutnánk.

– S a férfiak meg az asszonyok nyomunkban lesznek, és visszahurcolnak ide – mondta az ura.

– Hm – mondta Maugli, és nyúzókése hegyével csiklandozta a tenyerét -, senkit sem akarok bántani ebben a faluban – most még. De nem hiszem, hogy megállítanának. Egyéb gondjuk lesz nemsokára. Ó! – fölkapta fejét, s a kívülről behallatszó lármára és lábdobogásra figyelt. – No hát hazaengedték végre Buldeót?

– Azért küldték el ma reggel, hogy téged megöljön! – kiáltott fel Messzua. – Találkoztál vele?

– No igen – találkoztunk. Találkoztam. Lesz neki egy kis mesélnivalója, s amíg elmondja, mi sokat végezhetünk. De előbb meg kell tudnom, mit akarnak. Gondoljátok meg, hová mentek, s mondjátok meg nekem, ha majd visszajövök.

Kiugrott az ablakon, s megint végigfutott a falu védőfala mellett, amíg annyira nem jutott, hogy meghallgassa a fügefa körül tolongó emberek beszédét. Buldeó köhögve, morogva hevert a földön, s a többiek faggatták. Haja a vállára hullott; kezéről, lábáról lejött a bőr a fáramászástól; beszélni is alig tudott, de erősen érezte, hogy milyen nevezetes ember lett belőle. Időnként mondott valamit ördögökről, éneklő ördögökről, varázslatról – éppen csak annyit, hogy a tömeg ízelítőt kapjon abból, ami következik. Aztán vizet kért.

– Eh – mondta magában Maugli. – Locsogás-fecsegés. Az emberek édestestvérei a Bender-lognak, a Majmok Népének. Most kimossa a száját vízzel; most füstöt ereget; ha mindezzel elkészül, még hátra van, hogy elmondja a históriáját. Nagyon bölcs népség az ember, azt meg kell adni. Senkit sem hagynak ott Messzua őrizetére, amíg a fülük jól nem lakott Buldeó meséivel. Én pedig – éppen úgy ellustulok, mint ők!

Megrázkódott, és visszasurrant a kunyhóhoz. Éppen az ablakhoz ért, amikor érezte, hogy egy nyelv megérinti a lábát.

– Anyám – mondotta, mert jól ismerte ezt a nyelvet -, mit csinálsz te itt?

– Hallottam a gyermekeim énekét az erdőben, s utána jöttem a legkedvesebbiknek. Kis Békám, szeretném látni azt az asszonyt, aki tejet adott neked – mondta a harmattól csurom vizes Farkas anyó.

– Megkötözték, és meg akarják ölni. Elvágtam a köteleit, s az urával átmegy a Dzsungelen.

– Elkísérem én is. Öreg vagyok, de a fogam még megvan. – Farkas anyó hátsó lábaira állt, és benézett az ablakon a sötét kunyhóba.

– Én adtam neked először tejet; de jól mondja Bagira: az ember végül is az emberhez szegődik.

– Lehet – mondta Maugli baljóslatú arckifejezéssel -, de ma éjjel éppenséggel nem ezen a nyomon járok. Várj itt, és vigyázz, hogy meg ne lásson az asszony!

– Te sohasem féltél tőlem, Kis Békám – mondta Farkas anyó; azzal behátrált a magas fű közé, és eltűnt úgy, ahogy csak ő tudott eltűnni.

– Most pedig – mondta vidáman Maugli, amikor ismét beugrott a kunyhóba – valamennyien ott ülnek Buldeó körül, s az elmond nekik mindenfélét, ami nem történt meg. Ha befejezte a meséjét, azt mondják, okvetlenül idejönnek a Piros – idejönnek tűzzel, s elégetnek titeket. Mi lesz akkor?

– Beszéltem az urammal – mondta Messzua. – Kanivara harminc mérföld ide, de Kanivarában angolokat találunk.

– Miféle csapat az? – kérdezte Maugli.

– Nem tudom. Fehérek: azt mondják, ők kormányozzák az egész országot, s nem engedik, hogy az emberek elégessék, vagy tanúskodás nélkül verjék egymást. Ha odaérhetünk ma éjszaka, életben maradunk. Ha nem: meghalunk.

– Hát akkor éljetek. Ma éjszaka egy ember sem megy ki a kapukon. De hát mit csinál ő?

Messzua ura térdelve ásta fel a földet a kunyhó egyik sarkában.

– A pénzecskéjét szedi elő – mondta Messzua. – Egyebet nem vihetünk magunkkal.

-Ahá. Az a valami, ami kézről kézre jár, és sohasem melegszik meg. Hát egyebütt is van rá szükség, nemcsak itt? – kérdezte Maugli.

A férfi bosszúsan bámult rá.

– Bolond ez, nem ördög – mormogta magában. – Pénzen lovat vehetek. Így összetörve nem tudunk messzire menni, s a falu nyomunkban lesz egy óra múlva.

– Mondom, hogy nem lesz a nyomotokban, amíg én nem engedem; de azért a ló helyes gondolat, mert Messzua fáradt. – Messzua ura felállt, s az utolsó rúpiát a deréktakarójába kötötte. Maugli kisegítette Messzuát az ablakon. A hűvös éjjeli levegő felfrissítette az asszonyt, de a Dzsungel igen sötétnek és félelmetesnek látszott a csillagok fényében.

– Tudjátok a Kanivarába vezető nyomot? – suttogta Maugli.

A házaspár rábólintott.

– Jó. Ne feledjétek: nincs mitől félni. Sietni is fölösleges. Csak – csak – meglehet, lesz valami kis éneklés előttetek és mögöttetek a Dzsungelben.

– Azt hiszed, el mernénk tölteni a Dzsungelben egy éjszakát, ha a megégetéstől nem kellene félnünk? Jobb, ha vadállatok ölnek meg, mint ha emberek – mondta Messzua férje; de Messzua Mauglira nézett, és mosolygott.

– Mondom – folytatta Maugli, éppen úgy, mintha Balú volna, és századjára ismételné a Dzsungel valamelyik törvényét egy buta kölyök előtt -, mondom, hogy a Dzsungelben egyetlen fogat sem fennek, egyetlen mancsot sem emelnek rátok. Meg nem állít sem ember, sem állat, amíg Kanivarát meg nem pillantjátok. Őrizni fognak benneteket. Gyorsan Messzuához fordult, s így szólt:

– Ő nem hiszi, de te hiszed, ugye?

– Hiszem, fiam. Ember, kísértet, vadonbeli farkas – hiszem.

– Ő meg fog ijedni, ha a népem énekét hallja. Te tudni fogod, mi az, és megérted. Most eredj, de lassan: nincs miért sietni. A kapuk zárva vannak.

Messzua zokogva vetette magát Maugli lábához, de az gyorsan fölemelte, és összeborzongott. Aztán a nyakába borult Messzua, és minden áldó szót ráárasztott, amit csak tudott; hanem az ura sóvár szemmel nézte a földjeit, s így beszélt: – Ha elérünk Kanivarába, és meghallgatnak az angolok, olyan pört akasztok a papnak, a vén Buldeónak meg a többinek a nyakába, hogy csontig rágja a falut. Kétszeresen megfizetnek a műveletlen maradt földekért s az éhen maradt bivalyaimért. Nagy igazságot akarok!

Maugli felkacagott.

– Nem tudom, mi az az igazság – no de gyertek csak ide jövő esőzéskor, s nézzétek meg, mi maradt a faluból.

Elindultak a Dzsungel felé, és Farkas anyó előbukkant rejtekhelyéről.

– Menj utánuk – szólt Maugli -, s ügyelj, hogy az egész Dzsungel tudja: ezt a két embert nem szabad bántani! Szólalj meg csak egy kicsit… Bagirát szeretném idehívni.

Felhangzott, elhalkult a hosszú-hosszú üvöltés, s Maugli látta, hogy Messzua ura összerezzen és megfordul – már-már vissza akar menekülni a kunyhóba.

– Menjetek csak tovább! – kiáltotta vígan Maugli. – Mondtam, hogy énekelni fognak. Ez a kiáltás elkísér benneteket Kanivaráig. Ez a Dzsungel Vendéglátása!

Messzua előrenoszogatta az urát, s a sötétség elnyelte őket meg Farkas anyót, amikor egyszerre csak fölbukkant Bagira, szinte Maugli lába előtt, reszketve gyönyörűségében az éjszakától, amely megvadítja a Dzsungel Népét.

– Szégyellem magamat a testvéreid miatt – mondta dorombolva.

– Miért? Talán nem daloltak elég édes hangon Buldeónak? – kérdezte Maugli.

– Nagyon is édes hangon! Nagyon is! Még én is megfeledkeztem miattuk a büszkeségemről, s a Letört Zárra mondom, amely megszabadított, magam is énekelve jöttem át a Dzsungelen, mintha a tavasz motoszkált volna bennem! Nem hallottál bennünket?

– Egyéb dolgom is volt. Kérdezd meg Buldeót, tetszett-e neki a dal. De hol a négy testvér? Azt akarom, hogy az Embercsapatból senki se lépjen ki a kapukon ma éjszaka.

– Mi szükség van ehhez a négy testvérre? – szólt Bagira, egyik lábáról a másikra állva, izzó szemmel hangosabban dorombolva, mint valaha. – Magam is meg tudom állítani őket, testvérkém. De lesz-e legalább zsákmány? Az ének meg a fára kapaszkodó emberek nagyon megnövelte a kedvemet. Ugyan micsoda az ember, hogy törődjünk vele – az a meztelen, barna, szőrtelen, fogatlan földtúró, földevő? Egész nap követtem – fényes délben – ragyogó napsütésben. Terelgettem, mint farkas az őzbakot. Bagira vagyok én! Bagira! Bagira! Úgy táncoltam azokkal az emberekkel, mint most az árnyékommal. Ide nézz! – A nagy párduc felugrott, ahogy a macskakölyök ugrik a feje fölött szállongó hervadt levél után -, jobbra-balra sújtott az üres levegőbe, hogy csak úgy suhogott; nesztelenül visszahullt a földre, felugrott újra meg újra; a félig doromboló, félig morgó hang úgy hangzott, mint a gőz forrongása az üstben. – Bagira vagyok én – a Dzsungelben – az éjszakában – s magamban van az erőm. Ki tudja kiállni az ütésemet? Emberkölyök, halljad: lábamnak egyetlen ütésével olyan laposra tudnám verni a fejedet, mint a döglött béka nyáron!

– Üss hát! – mondta Maugli, nem a Dzsungel, hanem a falu nyelvén – s az emberi szótól egyszerre megállt Bagira, leült, a véknya remegett, feje éppen egy magasságban volt Maugliéval. Maugli újra rámeredt – úgy, ahogy a lázongó farkaskölykekre nézett volt -, tekintete belefúródott a párduc berillzöld szemébe. A zöld szem mélyén lassan kialudt a vöröses láng, mint egy húszmérföldnyire ellátszó világítótorony kialvó fénye; Bagira lesütötte szemét, nagy fejét lehajtotta – lejjebb, egyre lejjebb -, s reszelős piros nyelve nyalni kezdte Maugli lábát.

– Testvér – testvér – testvér! – suttogta Maugli, gyöngéd, de határozott kézzel simogatva Bagira nyakát, remegő hátát. – Nyugodj meg! Nyugodj meg! Az éjszaka a hibás, nem te.

– Ez a sok éjjeli illat – mondta bűnbánóan Bagira. – A levegő hangos szóval beszél hozzám. De hogy tudhatod ezt te?

Igen: az indiai falu körül mindenféle illattal tele a levegő, s az olyan teremtésre, aki jóformán az orrával gondolkozik, éppen olyan bolondító hatással vannak az illatok, mint az emberre a zene meg a kábítószerek. Maugli még tovább becézgette egy-két percig a párducot; az pedig lefeküdt, mint a macska a tűz mellett: lábát szügye aláhúzta, szemét félig lehunyta.

– Te hozzá is tartozol a Dzsungelhez meg nem is – szólalt meg végre. – Én meg csak egy fekete párduc vagyok. De szeretlek téged, testvérkém.

– Soká fecsegnek ezek ott a fa alatt – mondta Maugli, eleresztve füle mellett a párduc utolsó szavait. – Sok mesét mondhatott nekik Buldeó. Most már hamarosan nekiindulnak, hogy kivonszolják az asszonyt meg az urát a csapdából, és beledobják a Piros Virágba. De széttörve találják a csapdát – hahaha!

– Hallgass ide! – szólt Bagira. – Már nem lázas a vérem. Engedd, hogy engem találjanak ott! Nem sokan hagyják el a házukat, ha egyszer velem találkoznak. Nem először volnék ketrecben; s alig hiszem, hogy engem meg tudnának kötözni.

– Hát jó, de légy okos – mondta nevetve Maugli, mert maga is olyan vakmerő kezdett már lenni, mint a párduc, amely besurrant a kunyhóba.

– Phű – dörmögte Bagira -, csupa emberbűz ez a hely, no de éppen olyan ágy van itt, amilyenen Udipurban feküdtem, a Királyi Ketrecben. Hát akkor most lefekszem… (És Maugli hallotta, amint az ágy fonott kötelei megreccsennek a hatalmas állat súlya alatt.) – A Letört Zárra, amely megszabadított: azt fogják hinni, hogy nagy zsákmányt ejtettek! Gyere, ülj le mellém, testvérkém; majd együtt kívánunk nekik “jó vadászatot”!

– Nem, más gondolat jár a gyomromban. Ne tudja meg az Embercsapat, mi részem volt nekem ebben a mulatságban. Vadássz a magad szakállára. Én nem akarom látni őket.

– Hát legyen úgy – mondta Bagira. – Ohó, jönnek is már!

A fügefa alatt, a falu másik végén mind zajosabbra fordult a tanakodás. Vad kiáltások hallatszottak; férfiak és asszonyok rohantak az utcán, bunkósbottal, bambusszal, sarlóval, kézzel hadonászva. Buldeó meg a pap jártak elöl, a tömeg a sarkukban, s azt kiáltozták mind: – Lássuk a boszorkányt! Lássuk a varázslót! Izzó pénzzel kell sütögetni őket, hogy valljanak! Fejükre kell gyújtani a kunyhót! Majd megtanítjuk, hogyan fogadjanak be farkasördögöket! Nem, üssük előbb! Fáklyát! Több fáklyát! Buldeó, forró legyen a puskád csöve!

Az ajtó reteszével egy kis baj volt. Túlságosan is megerősítették; de a tömeg nekiveselkedett, és letépte, s a fáklyafény beáradt a szobába. Ott pedig – egész hosszában elnyúlva az ágyon, keresztbe vetett mancsait lelógatva az ágy fejénél – feketén, mint a pokol, félelmesen, mint egy gonosz lélek – Bagira hevert. Fél percig tartó, kétségbeesett csönd – a tömeg első sorai meghőkölnek, és utat törnek maguknak, vissza a küszöbről -, és ebben a pillanatban Bagira fölemeli fejét, és ásít – hosszan, megfontoltan, tüntetően -, ahogy akkor ásítana, ha magával egyenlő rangú teremtést akarna megsérteni. Rojtos ajka hátraszalad, tágra nyílik, vörös nyelve felgöndörödik; álla úgy leereszkedik, hogy mélyen belátni forró torkába, ínyéből világosan merednek ki a roppant szemfogak, amíg végre össze nem csapódnak, olyan zajjal, mint egy páncélszekrény bezáruló ajtaja.

A következő pillanatban üres volt az utca; Bagira kiugrott az ablakon, s ott állt Maugli mellett, az ordító, visítozó tömeg pedig egymás hegyén-hátán bukdácsolva, halálos rémületben rohant ki-ki a maga kunyhója felé.

– Ezek meg se moccannak reggelig – mondta nyugodtan Bagira. – És most mit csinálunk?

Mintha a délutáni álom csöndje ereszkedett volna a falura, de amint füleltek, meghallották, hogy nehéz hombárokat húzogatnak földes padlón az ajtók elé. Bagirának tökéletesen igaza volt: a falu nem mozdul meg napkelte előtt. Maugli csöndesen ült, gondolkozott, s az arca egyre jobban elsötétült.

– Rosszat tettem? – kérdezte végre Bagira, és hízelkedve simult a lábához.

– Nagyon is jól tettél mindent. Most őrizd őket napkeltéig. Én alszom egyet. – Maugli berohant a Dzsungelba, végignyúlt egy sziklán, mint a halott, s aludt, átaludta az egész következő napot az éj leszálltáig.

Amikor fölébredt, Bagira állt mellette: lába előtt frissen elejtett őzbak. Bagira kíváncsian figyelte, amint Maugli munkához látott nyúzókésével, evett, ivott, s állát kezére támasztva megfordult.

– Az ember meg az asszony épségben eljutottak addig, ahonnan már látni lehetett Kanivarát – mondta Bagira. – Farkasanyád hazaüzent Csillel, a keselyűvel. Még éjfél előtt találtak egy lovat a szabadulásuk éjszakáján, és gyorsan haladtak. Jól van-e így?

– Jól van – felelte Maugli.

– A falubeli Embercsapat pedig nem mozdult, amíg magasan nem járt a nap ma reggel. Aztán evett, és gyorsan visszaszaladt ki-ki a házába.

– Nem láttak meg téged véletlenül?

– Meglehet. Pirkadatkor a porban hemperegtem a kapu előtt, s lehet, hogy egy kicsit énekelgettem is magamban. No, testvérkém, itt már nincs tennivalónk. Gyere vadászni velem és Balúval. Új vadméhodvakat akar megmutatni neked, s mind azt szeretnénk, ha velünk élnél megint, úgy, mint régen. Ne nézz olyan csúnyán, hiszen még én is megijedek tőled! Az embert meg az asszonyt nem dobják be a Piros Virágba, a Dzsungelben pedig rendben van minden. Nem igaz? Felejtsük el az Embercsapatot.

– Nemsokára a varjú se károg utánuk. Hol legelész ma éjszaka Háti?

– Ahol neki tetszik. Ki tudhatja a Hallgatag szándékait? De hát miért kérdezed? Mit tud Háti, amit mi nem tudunk megtenni?

– Mondd meg neki, hogy jöjjön ide hozzám a három fiával.

– No de testvérkém… jól tudod: Hátival nem lehet ám csak úgy beszélni, hogy “gyere ide” meg “eredj oda”. Jusson eszedbe, hogy ő a Dzsungel ura – s amikor még az Embercsapat nem változtatta meg a nézésedet, ő tanítgatott a Dzsungel Mesterszavaira.

– Mindegy. Most tudok olyan Mesterszót, amelynek ő is engedelmeskedik. Mondd meg neki, hogy jöjjön el Mauglihoz, a Békához; és ha nem akarja mindjárt meghallani, mondd azt, hogy a burtpuri mezők elpusztítása dolgában.

– A burtpuri mezők elpusztítása dolgában – ismételgette kétszer-háromszor Bagira, hogy el ne tévessze. – Megyek. Lehet, hogy Háti rettentően megharagszik, de én szívesen odaadnám egyhavi zsákmányomat olyan Mesterszóért, amely a Hallgatagnak parancsolni tud.

Elment; Maugli pedig dühösen döfködte a földet nyúzókésével. Sohasem látott még embervért, amíg Messzua vérét meg nem látta – s ami neki sokkal többet jelentett: meg nem szagolta – a húsába vágó köteleken. Messzua pedig jó volt hozzá, és Maugli, amennyire egyáltalán tudott valamit szeretetről, oly mélységesen szerette Messzuát, ahogy a többi embert gyűlölte. De bármennyire utálta is őket, fecsegésüket, kegyetlenségüket, gyávaságukat – a Dzsungel minden kincséért sem szánta volna rá magát, hogy embert öljön, s újra érezze orrában azt a rettenetes vérszagot. A terve egyszerűbb volt, de sokkal alaposabb; S nevetett magában, amikor elgondolta, hogy az egészet a fügefa tövében mesélő Buldeó szavai juttatták az eszébe.

– Csakugyan Mesterszó volt – súgta fülébe Bagira. – A folyó mentén legelésztek, s úgy engedelmeskedtek, mint holmi bivalyok. Nézd, jönnek is már!

Háti és három fia a maguk szokott módján, némán értek oda. A folyó iszapja meg sem száradt még az oldalukon, s Háti elgondolkozva rágcsálta egy fiatal banánfa zöld szárát, amit agyaraival kibillentett a földből. De hatalmas testének minden ízén látta Bagira (mert tudott ám látni, ha szeme előtt voltak a dolgok) – hogy itt most nem a Dzsungel Ura beszél egy emberkölyökkel, hanem egy megijedt teremtés olyan valakivel, aki nincs megijedve. Három fia egymás mellett lépdelt az apjuk nyomában.

Maugli alig emelte fel a fejét, amikor Háti “jó vadászatot” kívánt neki. Hagyta Hátit himbálózni, egyik lábáról a másikra állni, s csak nagy későre szólalt meg; amikor végre kinyitotta a száját, akkor is Bagirához beszélt, nem az elefántokhoz.

– Elmondok egy történetet, attól a vadásztól hallottam, akit ti ma meghajszoltatok – szólalt meg Maugli. – Egy öreg, bölcs elefántról szól, aki verembe esett, s a verem fenekéből kiálló hegyes karó végighasította a testét, jóformán talpától a válla hegyéig – a hasítás fehér nyoma máig is látszik rajta. – Maugli kinyújtotta kezét, s amint Háti megfordult, a holdfényben látszott palaszínű oldalán a hosszú, fehér kéreg – mintha izzó korbáccsal vágtak volna végig rajta. – Emberek jöttek oda, hogy kihúzzák a veremből – folytatta Maugli -, de az elefánt elszakította a köteleit, mert erős volt; elment, és nem is mutatkozott, amíg a sebe be nem gyógyult. Akkor aztán egy éjszaka haragosan megjelent a vadászok földjén. Igen, most jut eszembe: három fia is volt. Sok-sok Esős Évszak elmúlt már azóta – és messze történt a dolog, a burtpuri mezőkön. Mit arattak azokon a földeken a következő aratáskor, Háti?

– Én arattam le a termést a három fiammal – felelte Háti.

– És hogyan szántottak aratás után? – kérdezte Maugli.

– Ott nem szántottak – mondta Háti.

– És mi lett az emberekkel, akik a föld terméséből éltek?

– Elmentek.

– És a kunyhókkal, amikben az emberek aludtak?

– A tetejüket szétszaggattuk, a falaikat elnyelte a vadon.

– Hát aztán?

– A Dzsungel annyi jó földet vett el kelettől nyugatig, amennyit én két éjszaka tudok bejárni; északtól délig annyit, amennyit én három éjszaka járok be. Öt falura szabadítottuk rá a Dzsungelt; és ezekben a falvakban meg a hozzájuk tartozó földeken, legelőkön és puha szántókon ma egyetlenegy embert sem táplál a föld. Ez volt a burtpuri mezők elpusztítása, amit én meg a fiaim vittünk véghez; s most azt kérdem tőled, emberkölyök, hogyan jutott hozzád ennek a híre? – szólt Háti.

– Egy ember mondotta – s most látom, hogy Buldeó igazat is tud beszélni. Jól csináltad, fehér sebhelyes Háti; de másodjára még jobban csinálod majd, mert ember fog irányítani. Ismered azt a falut, ahonnan engem kivetett az Embercsapat? Lusták, esztelenek, kegyetlenek valamennyien, játszanak a szájukkal, s nem zsákmányul, de mulatságból ölik meg azt, aki gyöngébb náluk. Ha teleették magukat, tulajdon fajtájukat is készek behajtani a Piros Virágba. Szememmel láttam. Nem helyes, hogy tovább éljenek itt. Gyűlölöm őket!

– Hát öld meg – mondta Háti legifjabb fia; kitépett egy fűcsomót, mellső lábain leverte gyökereiről a földet, s eldobta, közben pedig lopva tekingetett jobbra-balra kis piros szemével.

– Mit csináljak én fehér csontokkal? – felelte bosszúsan Maugli. – Farkaskölyök vagyok én, hogy koponyákkal játszadozzam a napon? Megöltem Sir Kánt, s a bundája ott rothad a Gyűlés Szikláján; de – de nem tudom, hogy hová lett Sir Kán, s a gyomrom még mindig üres. Most olyat akarok elvenni, amit a szememmel látok, a kezemmel megérinthetek. Szabadítsd rá a Dzsungelt arra a falura, Háti!

Bagira összerázkódott és lekuporodott. Azt meg tudta érteni, hogy ha nagy az ínség, gyorsan végigrohan valaki a falu utcáján, és jobbra-balra belevág a tömegbe, vagy csellel megöli az alkonyatkor szántogató embereket; de ez a terv – hogy egy egész falut meggondolatlanul eltöröljenek ember és állat szeme elől -, ez megrémítette. Felfogta már, miért hivatta Maugli Hátit. Csak a hosszú életű elefánt tervezhet és folytathat ilyen háborút.

– Meneküljenek, ahogy a burtpuri mezőkről menekültek az emberek – amíg nem szántja földjeiket, csak az eső, s az orsóik pergése helyett csak az esőcseppek peregnek a vastag levelekről -, amíg Bagira meg én a pap házában nem ütünk tanyát, s az őzbak a templom mögött levő víztartóhoz nem jár inni! Szabadítsd rájuk a Dzsungelt, Háti!

– De hát nekem – nekünk semmi bajunk nincs velük – s a nagy kínszenvedés vörösen látó dühe kell ahhoz, hogy leszaggassuk a födelet az alvó emberek feje fölül – mondta habozva Háti.

– Hát ti vagytok talán az egyetlen fűevők a Dzsungelben? Hajtsátok oda a népeiteket. Hadd végezzék a dolgot az őzek, a vaddisznók, a nilgájok. Te akár egy tenyérnyit se mutass meg a bőrödből, amíg az egész mezőt le nem tarolták. Szabadítsd rájuk a Dzsungelt, Háti!

– Gyilkolás nem lesz? Az agyaram vörös volt a burtpuri mezők elpusztításakor – és azt a szagot nem akarom érezni többé.

– Én sem. Azt sem akarom, hogy a csontjaik ott heverjenek a puszta földön. Hadd menjenek, találjanak új tanyát. Itt nem maradhatnak. Láttam és szagoltam annak az asszonynak a vérét, aki ennem adott, akit megöltek volna, ha én nem vagyok. Ezt a szagot csak a küszöbükön növő friss fű szaga fojthatja el. Itt ég a számban. Szabadítsd rájuk a Dzsungelt, Háti!

– Ó – mondta Háti -, így égett az én bőrömön is a karó hasította seb, amíg csak azt nem láttuk, hogyan halnak meg a falvak a tavaszi növények sarjadása közt. Most már értek mindent. A te háborúd a miénk is lesz. Rájuk szabadítjuk a Dzsungelt!

Maugli lihegése még alig csendesedett – egész testét rázta a düh és a gyűlölet -, már üres is volt a hely, ahol az elefántok álltak. Bagira rémülten nézett rá.

– A Letört Zárra mondom, amely megszabadított – szólalt meg nagy sokára a párduc -, te volnál az a csupasz kis jószág, akiért szót emeltem a Csapat előtt, amikor még minden olyan fiatal volt? Dzsungel Ura, ha erőm elfogy, emelj szót értem – Balúért – mindnyájunkért! Kölykek vagyunk hozzád képest! Letört, földre tapodott ágak! Őzgidák, akiket elhagyott az anyjuk!

Mauglit elképesztette az a gondolat, hogy Bagira holmi kis eltévedt őzgida; kacagott, visszafojtotta lélegzetét, zokogott, újra kacagott – végül is belevetette magát egy nagy tóba, hogy el tudjon hallgatni. Körbeúszkált, fel-felbukkant a holdsugarak közt, akárcsak a béka, amelyről nevét kapta.

Eközben Háti és a fiai megindultak négyen négy irányba, s némán lépdeltek lefelé a völgyeken, egymérföldnyire onnét. Mentek, mendegéltek két álló napig – vagyis jó hatvanmérföldnyire – a Dzsungelen keresztül, és minden lépésüket, ormányuknak minden meglóbálását megfigyelte, szóvátette, meghányta-vetette Meng meg Csil meg a Majmok Népe meg valamennyi madár. Aztán legelészni kezdtek, s nyugodtan legelésztek vagy egy hétig. Háti és fiai olyanok, mint Ká, az Óriáskígyó. Sohasem sietnek, amíg nem muszáj.

Ennek az időnek a vége felé valami szóbeszéd kezdett átszivárogni a vadonon – senki sem tudta, ki indította el -, hogy ebben meg ebben a völgyben jobb enni-innivalót lehet találni.

A vaddisznók – azok persze a világ végére is elmennének, csak jóllakhassanak – elsőnek mozdultak meg, csapatostul, a sziklákon keresztülrobogva; aztán jöttek az őzek azokkal az apró vadrókákkal, amelyek a nyájak elhullásából élnek; a vaskos vállú nilgájok egy vonalban haladtak az őzekkel, mögöttük meg a mocsarakból jövő vadbivalyok. Akármilyen kicsiség visszafordította volna ezeket a szétszórt, kószáló nyájakat; legelésztek, bolyongtak, ittak, és legeltek megint; de valahányszor riadalom támadt, mindig akadt, aki megnyugtassa őket. Egyszer Ikki, a Tüskésdisznó, aki csodákat mesélt arról, hogy milyen pompás legelők vannak egy kicsivel odább; másszor Meng rikkantott vidáman, s végigröpült egy tisztáson, hogy megmutassa: nincs ott senki; vagy Balú ballagott el egy ingadozó sor mellett, gyökereket majszolva, s félig ijesztéssel, félig esetlen taszigálással visszaterelte a helyes útra. Sokan visszafordultak, sokan elfutottak, sokan megunták a vándorlást – de nagyon sok maradt olyan, aki tovább ment előre. A következő tíz nap végén így állt a dolog: az őzek, a vaddisznók, nilgájok nyolc-tíz mérföldes sugarú körben keringtek, a Húsevők pedig a körön kívül cikáztak. A kör közepén volt a falu, a falu körül érőben volt a vetés, a vetés közt, magas rudak tetején, amolyan galambdúcfélékben ültek az emberek, hogy a madarakat és egyéb tolvajokat elriasszák. Most már nem csalogatták tovább az őzeket. A Húsevők a sarkukban voltak, s kényszerítették őket előre – befelé.

Egy sötét éjszakán Háti és három fia lelopódzott a vadonból, és ormányával kitördelte a madárijesztők karóit; úgy zuhantak le, mint a virágzó bürök levágott szára, s a lepotyogó emberek közvetlen közelből hallották az elefántok mély öblögetését. Aztán a megriadt őzek seregének előőrsei árasztották el a falu legelőit és szántóföldjeit; és velük jött az éles csülkű turkáló vaddisznó; amit az őz meghagyott, azt a vaddisznó tette tönkre. Időnként farkasriadalom zavarta meg a nyájakat; ide-oda futkostak kétségbeesésükben, letiporva a fiatal árpát s laposra döngölve az öntözőcsatornák partjait. Hajnalhasadás előtt a kör külső oldalán egy helyütt enyhült a nyomás. A Húsevők hátrább húzódtak, és nyílt ösvényt hagytak déli irányban; ezen az ösvényen egyik őznyáj a másik után menekült el. Mások – a merészebbek – a bozótban telepedtek meg, hogy másnap éjjel fejezzék be a lakomát.

De a munkájukat voltaképpen elvégezték. Amikor a falubeliek reggel kinéztek a földjeikre: látták, hogy oda a termés. Ez pedig annyit jelentett, hogy vagy meg kell halni, vagy el kell menni innét – hiszen évről évre olyan közel voltak az éhhalálhoz, mint hozzájuk a Dzsungel. Amikor a bivalyokat legelőre küldték, az éhes állatok látták, hogy az őzek lekopasztották a legelőt; továbbmentek hát a vadonba, és elkalandoztak vad testvéreikkel. Alkonyatkor a falu három-négy póni lova bevert fejjel nyúlt el az istállóban. Ezeket az ütéseket csak Bagira mérhette rájuk, s csak Bagirának juthatott eszébe olyan szemtelenség, hogy az utolsónak élettelen testét kihurcolja az utcára.

A falubeliek nem mertek ezen az éjszakán tüzet rakni a mezőn, s így Háti és három fia nyugodtan tallózhatták, amit a többi meghagyott; ahol pedig Háti tallózik, ott nincs szükség utána senki másra. Az emberek elhatározták, hogy a félretett vetőmagból éldegélnek az esős évszak végéig, aztán cselédnek szegődnek el, amíg az elveszett évet ki nem tudják pótolni; de amikor a gabonakereskedő éppen a maga teli gabonáskosaraira gondolt, s arra, hogy milyen jó áron adhatja majd el a vetőmagot: Háti erős agyarai kiásták vályogkunyhója sarkát, és szétzúzták a tehéntrágyával kitapasztott nagy, fonott hombárt, amelyben a drága magvakat tartogatta.

Amikor ezt a veszteséget is fölfedezték, a papon volt a beszéd sora. Imádkozott az istenekhez, de választ nem kapott. Lehetséges, mondotta, hogy a falu, tudtán kívül, megsértette a Dzsungel valamelyik istenét – mert annyi bizonyos, hogy a Dzsungel fordult ellenük. Így hát elhívatták a vándor Gond nép legközelebb fekvő törzsének vezetőjét. Apró, bölcs, erősen fekete bőrű vadászok voltak ezek a Gondok, a Dzsungel legmélyén éltek, őseik India legrégibb fajtájából származtak – valamikor övék volt az ország. Jóltartották a Gondok vezetőjét mindennel, amijük volt; az pedig fél lábon állt, kezében tartva az íját; haja csimbókján két-három mérgezett nyíl volt keresztülütve; félig ijedten, félig megvetően nézte az aggódó parasztokat és tönkretett földjeiket. Azt akarták tudni, nem az ő istenei – a Régi Istenek – haragszanak-e rájuk, s milyen áldozatokkal kellene megengesztelni őket. A Gond nem szólt semmit, csak fölkapott egy karelaindát, amelyen a vad, keserű tök terem, s keresztül-kasul kötözte vele a templom kapuját a merev tekintetű, vörös bálvány orra előtt. Aztán karjával a levegőbe bökött a Kanivarába vezető út felé; visszaindult a maga Dzsungeljébe, és figyelte a Vadon Népét, amely lassan szivárgott át az erdőn. Tudta, hogy ha a Dzsungel megmozdul: csak fehér ember remélheti, hogy kitéríti az útjából.

Nem volt szükség arra, hogy megkérdezzék a vélekedését. Vadtök fog nőni azon a helyen, ahol ők az istenüket tisztelték – s minél előbb menekülnek onnét, annál jobb.

Csakhogy nehéz dolog ám egy falut a maga horgonyköteleiről leszakítani. Ottmaradtak, amíg csak valami nyári eledelük maradt, s megpróbáltak diót szedni az erdőben; de villogó szemű árnyékok figyeltek rájuk, és álltak eléjük még fényes délben is, s ha rémülten futottak vissza a falaik közé – azokról a fatörzsekről, amelyek mellett alig öt perccel azelőtt jöttek el, közben valami hatalmas állat karmos mancsa hasogatta, véste le a kérget. Minél többen ültek otthon a falujukban, annál merészebbé váltak azok a vadak, amelyek a Vengunga-parti legelőkön szökdeltek és csaholtak. Nem győzték kifoldozni, újra tapasztani a vadon felé eső üres istállók hátsó falait; a vaddisznó bedöntötte, a csomós gyökerű kúszóindák utána siettek, és széjjelterpeszkedtek az újonnan nyert területen, a durva fű pedig úgy meredezett az indák mögött, mint a visszavonulókat üldöző manósereg lándzsái. Először a legényemberek menekültek el, s vitték a hírt mindenfelé, hogy a falu el van átkozva. – Ki harcolhatna – mondották – a Dzsungel ellen vagy a Dzsungel Istenei ellen, amikor még a falu kobrakígyója is otthagyta a fügefa alatt lévő odúját? Így aztán ami kis érintkezésük volt a külső világgal, az is összezsugorodott, s a síkságra vezető járt ösvények megritkultak, begyepesedtek. Végül már nem zavarta őket Hátinak és három fiának éjszakai trombitálása – mert nem volt több vesztenivalójuk. A lábon álló termés, a földben levő mag mind elpusztult. A külső földek már kezdték elveszteni régi alakjukat – ideje volt, hogy a kanivarai angolok irgalmára bízzák magukat.

A bennszülöttek szokása szerint egyre halogatták az indulást egyik napról a másikra – végül is ott érte őket az esős évszak kezdete. A javítatlan háztetőkön csak úgy zuhogott be a víz, a legelőn bokáig ért. A nyári forróság után egyszerre kizöldült minden. Akkor aztán útnak eredtek – férfiak, asszonyok, gyermekek – a vakító, forró reggeli esőben. De természetesen búcsúzóul visszanéztek még egyszer az otthonukra.

Amikor az utolsó, teherrel megrakott család kilépett a kapun, hulló gerendák és beomló szalmatetők recsegését hallották a falak mögül. Látták egy pillanatra, amint egy fényes, kígyózó fekete ormány fölemelkedik, és szétveri a korhadt tetőket. Eltűnt – aztán megint egy reccsenés, a nyomában visítás. Háti úgy tépdeste a háztetőket, mint mi a vízililiomot, s egy visszapattanó gerenda megdöfte. De csak ez kellett neki, hogy egész erejével nekiveselkedjék. Az egész Dzsungelben senki sincs, aki olyan gyönyörűségét lelné a pusztításban, mint a megdühödött vad elefánt. Hátrarúgott egy vályogfal felé; az összegörnyedt ettől a rúgástól, és sárga sárrá olvadt szét a zuhogó esőben. Aztán tovább forgott és visított Háti, végigszáguldott a szűk utcán, jobbra-balra nekidőlt a kunyhóknak, megrázta a rozoga ajtókat, az ereszeket felkunkorította – három fia pedig úgy tombolt mögötte, mint egykor, a burtpuri mezők elpusztítása idején.

– A Dzsungel el fogja nyelni ezeket a kagylóhéjakat – mondta egy nyugodt hang a pusztítás közepette. – Most a külső falat kell ledönteni – és Maugli, akinek csupasz vállán és karján lecsurgott az eső, félreugrott egy fal mellől, amely leroggyant, mint a fáradt bivaly.

– Minden meglesz a maga idején – lihegte Háti. – Ó, de Burtpurban vörös volt az agyaram! A külső falhoz, fiaim! Fejjel! Egyszerre! Most!

A négy elefánt egymás mellett feszült neki a falnak; a külső fal behorpadt, meghasadt, ledőlt – s a falubeliek a rémülettől megnémulva látták a rombolók agyaggal mocskolt, vad fejét a tátongó rés mögött. Aztán futottak hajléktalanul, étel-ital nélkül, végig a völgyön – falujuk pedig düledezve, szétcibálva, megtaposva, beleveszett mögöttük az esőbe.

Egy hónap múlva az egész hely csupa gödör és halom volt, fiatal, puha zöld növényekkel borítva; s az Esős Évszak végén zúgó Dzsungel hullámzott mindenütt, ahol fél esztendővel azelőtt még békén szántogattak az emberek.

MAUGLI ÉNEKE AZ EMBEREK ELLEN

Indák kanyarogjanak ellenetek,
a rengeteg oltsa ki tűzhelyetek!
A ház, a tető befonódjék,
amíg a gerenda meging,
s a karéla, sötét, keserű karéla
kötözze, temesse be mind!

Falkám majd dőlt kapunál dalol,
csűrben denevér hintázva honol,
s őrszem lesz a mérges kígyó,
hol tűz ragyogott-lobogott,
s a karéla, sötét, keserű karéla
szaporán gyümölcsözik ott.

Halljátok e zajt, dideregve, vakon:
holdkelte előtt majd kérem adóm,
és pásztorotok lesz a farkas,
határaitok köve rom,
s a karéla, sötét, keserű karéla
felmagzik az ágyatokon.

A földeteket majd én aratom,
s nyomorogtok a hulladékmagokon,
szarvas legyen ökrötök eztán
a vetetlen puszta felett,
a karéla, sötét, keserű karéla
hajtson lugast, ezeret.

Indákat küldök: erős seregek
fojtó hóhéraitok legyenek!
A fák induljanak ellenetek,
míg a holt gerenda meging,
s a karéla, sötét, keserű karéla
kötözze, temesse be mind!

Posted on

A dzsungel könyve: Maugli dala

Maugli dala, melyet énekelt a Gyűlés Szikláján, mialatt Sir Kán lenyúzott bőrén táncolt
Maugli éneke – én, Maugli, énekelek. Figyeljen a Dzsungel tetteimre. Sir Kán mondta: ő megölne – még hogy ő megölne! A falu kapujában, a félhomályban megölné Mauglit, a Békát.
Evett és ivott. Igyál mélyen, Sir Kán: mikor iszol megint? Aludj, és álmodj az ölésről.
Egyedül vagyok a réten. Gyere hozzám, Szürke Testvér, gyere hozzám, Ridegfarkas, mert nagy játék készül.
Vezényeld ide a bölénybikákat, a kék bőrű, haragos szemű csordabikákat. Tereld őket, ahová én parancsolom.
Csendben alszol, Sir Kán? Ébredj, ó, ébredj! Itt jövök én és a bikák mögöttem.
Ráma, a bölények királya toporzékolt. Vengunga vizei, merre ment Sir Kán? Ő nem Ikki, hogy gödröt kaparjon: sem Mor, a páva, hogy repüljön; sem Meng, a denevér, hogy lógaszkodjék az ágak között.
Kis bambuszok, csikorogtok együtt: mondjátok nékem, merre rohant ő? Au! Itt van ő! Ehu! Ő, itt van! Ráma léptei előtt fekszik a Béna! Fel, Sir Kán! Kelj fel és ölj! Itt hús van: törd ki a bikák nyakát!
Hsss: ő alszik. Ne ébresszük, mert igen nagy erejű. A keselyűk alálebegtek, hogy lássák; a fekete hangyák rámásztak, hogy megcsodálják. Nagy sereglés van tiszteletére.
Alala! Nincs ruhám, hogy beburkolózzam. A keselyűk pucéran látnak. Szégyellem, hogy találkoztam mindezzel a néppel.
Kölcsönözd nékem a bundádat, Sir Kán. Kölcsönözd élénkcsíkos bundád, hogy a Gyűlés Sziklájára mehessek.
A bikára, ki megváltott engem, én ígéretet adtam – csöpp ígéretet. Csak annyit, hogy bundád hiányzik majd, ha szavam beváltom.
A késsel, az emberek eszközével, a vadász késével akarok lecsapni ajándékomért.
Vengunga vizei! Sir Kán nekem adta köntösét, csupa szeretetből. Húzd, Szürke Testvér, húzd, Akela: súlyos Sir Kán bőre.
Az emberi horda haragos. Köveket dobáltak, együgyűn beszéltek. Ajkam vérzik, fussunk el tőlük.
Az éjen át, a forró éjen át rohanjatok velem, testvéreim. Elhagyjuk a falu fényeit, s az alacsony Holdhoz érkezünk.
Vengunga vizei! Az emberi közösség kivetett magából. Nem okoztam kárukat, mégis féltek tőlem. Miért?
Farkasfalka, te is kivetettél magadból. A Dzsungel zárva előttem, s a falu kapuja is zárva. Miért?
Ahogy Meng repül a vadállatok és madarak közt, úgy szállok én a falu és a Dzsungel közt. Miért?
Sir Kán bőrén táncolok, de szívem igen nehéz. Ajkamat összezúzták és megsebezték a falusi kődobások. Mégis szívem igen könnyű, mert visszatértem a vadonba. Miért?
Kétféle küzd bennem, ahogy a kígyók küzdenek tavasszal. Szememből szakad a zápor, mégis nevetek, amíg hull. Miért?
Két Maugli vagyok, és Sir Kán bőre lábam alatt van.
AZ egész Dzsungel tudja, hogy én győztem le Sir Kánt. Nézzétek, lássátok, ordasok!
Ehé! Szívem nehéz attól, amit nem érthetek…

Posted on

A dzsungel könyve: Tigris! Tigris!

“Jól vadásztál? Mondd el nekem.”
“Testvér, hideg volt a lesen.”
“Hol van, melyet űztél, a vad?”
“Testvér, a sűrűben szalad.”
“Hát büszkeséged merre van?”
“Testvér, behorpad oldalam.”
“Szélsebességed elhagyott?”
“Testvér, odúmban meghalok.”

Most pedig térjünk vissza az első történetünkhöz. Amikor Maugli a Gyűlés Szikláján megverekedett a Csapattal, s elhagyta a farkasbarlangot, lement a szántóföldekre, ahol a parasztok laktak. De nem akart itt megállapodni, mert ez a hely túlságosan közel volt a vadonhoz, és Maugli tudta, hogy legalábbis egy acsarkodó ellensége van ott. Tovább sietett hát a völgyön lefelé haladó göröngyös úton, s kemény lépésben tett meg vagy húsz mérföldet, amíg csak ismeretlen vidékre nem ért. Sziklákkal teleszórt, vízmosásokkal vagdalt nagy síkságra nyílott a völgy. Egyik végén kis falu, másikon a sűrű vadon húzódott le egy tömegben a legelőkig – s ott egyszerre véget ért, mintha kapával vágták volna el. Az egész síkságon mindenfelé tehenek és bivalyok legelésztek. Amint a csordákat őrző kis pásztorfiúk meglátták Mauglit, felkiáltottak és elszaladtak; a sárga kóbor kutyák pedig, amelyek minden indiai falu körül kószálni szoktak, vadul ugatni kezdtek. Maugli csak ment tovább, mert éhes volt, s amikor a falu kapujához ért, észrevette a kapu egyik oldala mellett azt a tüskesövényt, amellyel alkonyatkor el szokták torlaszolni.
– Hm – mondta magában Maugli, mert élelemkereső éjszakai kódorgásai közben akárhányszor került ilyen torlasz az útjába -, hát itt is félnek az emberek a Vadon Népétől.
Leült a kapu mellett, s amikor arra jött egy ember, fölállt, kinyitotta a száját, és rámutatott annak jeléül, hogy éhes, Az ember rábámult, aztán visszaszaladt a falu egyik utcáján, s a papért kiáltozott. Nagy, kövér, fehér ruhás ember volt a pap, s homlokára piros és sárga jel volt festve.
Odament a kapuhoz, s nyomába csődült legalább száz ember, aki mind bámészkodott, fecsegett, kiáltozott, és mutogatott Mauglira.
– Neveletlen népség az Ember – gondolta magában Maugli. – Csak a szürke majmok viselkednének így, mint ezek. – Hátravetette hosszú haját, és morcosan nézett a tömegre.
– Ugyan mitől ijedtetek meg? – kérdezte a pap. – Nézzétek, milyen nyomok vannak a karján, a lábszárán. Csupa farkasharapás. Farkas lopta gyerek, aki megszökött a vadonból.
Az ám: a farkaskölykök, játék közben, sokszor erősebben találtak hozzákapni Mauglihoz, mint ahogy akarták, s karja, lábaszára csakugyan tele volt fehér forradásokkal. De Maugli bizony sohase nevezte volna harapásnak az ilyet. Jól tudta ő, mi az igazi harapás.
– Ajjaj – mondta két-három asszony is egyszerre. – Farkasok harapdálták össze szegénykét! Szép fiúcska. Olyan a szeme, mint a parázs. Bizisten, Messzua, hasonlít a te fiadhoz, akit a tigris ragadott el.
– Hadd nézzem meg – szólt egy asszony, aki csuklóján, bokáján nehéz rézkarikákat viselt, s kezét szeme fölé ernyőzve rábámult Mauglira. – Valóban hasonlít hozzá. Soványabb de máskülönben szakasztott a fiam.
A pap okos ember volt, és tudta, hogy Messzua a falu leggazdagabb parasztjának a felesége. Egy pillanatig fölnézett hát az égre, aztán ünnepélyesen így szólt:
– Amit a vadon elvett, a vadon visszaadta. Vidd haza a fiadat, húgom, s ne feledd, hogy tisztelni kell a papot, aki oly mélyen belelát az emberek életébe.
“A bikára mondom, amely megváltott – gondolta magában Maugli -, hiszen ez az egész fecsegés éppen olyan, mint amikor a Csapat megnézi az embert! Eh, ha már ember vagyok, emberré is kell lennem.”
A tömeg lassan szétoszlott, s az asszony elvezette Mauglit a kunyhójába.
Volt abban egy vörösre lakkozott ágy, egy nagy, agyagból való hombár, furcsa, kidudorodó díszítésekkel, vagy hat darab réz főzőedény, egy kis benyílóban valami indiai isten szobra, a falon pedig egy valóságos tükör, amilyet falusi vásárokon szoktak árulni.
Az asszony kenyeret s egy nagy bögre tejet adott neki, aztán fejére tette kezét, s a szemébe nézett, mert azt gondolta: hátha az ő igazi fia jött vissza a dzsungelból, ahová a tigris elhurcolta.
Így szólt hozzá: – Natú, édes Natú!
Maugli nem mutatta, mintha ismerné ezt a nevet.
– Nem emlékszel arra a napra, amikor új cipőt adtam neked? – Megérintette Maugli lábát: bőre szinte olyan kemény volt, mint a szaru. – Nem – mondotta szomorúan az asszony -, ez a láb sohasem viselt cipőt, de azért nagyon hasonlítasz az én Natúmhoz, s mától fogva a fiam vagy.
Maugli kényelmetlenül érezte magát, mert sohasem volt még födél alatt; de amint a szalmatetőre fölnézett, látta, hogy azt ugyan akármikor át tudja törni, ha szabadulni akar, s az ablak sincs megerősítve semmivel.
“Minek ember az ember – gondolta aztán magában -, ha nem érti meg az ember beszédét? Most olyan buta és néma vagyok, amilyen az ember lenne nálunk a vadonban. Meg kell tanulnom a nyelvüket.”
Nemhiába tanulta meg a farkasok között, hogyan kell utánozni az őzbak kiáltását, a kis vaddisznó röfögését. Mihelyt Messzua kimondott egy szót, Maugli szinte tökéletesen utánozta.
Mire beesteledett, sok mindennek a nevét tudta már a kunyhóban.
Este aztán baj volt, mert Maugli nem akart olyan helyen hálni, amely annyira hasonlított egy párduccsapdához, mint ez a kunyhó; amikor az ajtót becsukták, az ablakon szökött ki.
– Hadd legyen kedve szerint – mondta Messzua férje. – Gondold meg, hogy sohasem alhatott még ágyban. Ha igazán a fiunk helyett került hozzánk, úgysem szökik meg.
Így hát Maugli elnyújtózkodott valami hosszú, tiszta fűben a szántóföld szélén. De még le sem hunyta a szemét, egy puha, szürke orr kezdte az álla alatt tapogatni.
– Piha! – mondta Szürke Testvér (Farkas anyó legidősebb kölyke). – Ezért ugyan érdemes volt húsz mérföldet loholni utánad. Fafüst és tehénhús szaga érzik rajtad, egészen olyan vagy már, mint az emberek. Ébredj, testvérkém: híreket hozok.
– Mindenki jól van a Dzsungelben? – kérdezte Maugli, átölelve a farkas nyakát.
– Mindenki, csak azok a farkasok nem, akiket megégetett a Piros Virág. No de hallgass ide! Sir Kán messze vidékre ment vadászni, amíg újra ki nem nő a bundája, mert csúnyául összeperzselődött. Esküdözik, hogy amikor visszajön, a Vengungába dobálja a csontjaidat.
– Én is ott leszek ám. Magam is megfogadtam valamit. De mindig jó, ha hírt hall az ember. Ma fáradt vagyok – nagyon kifárasztott ez a sok új dolog, Szürke Testvér -, de azért csak hozz majd híreket nekem.
– Nem felejted el, hogy farkas vagy? Nem verik ki a fejedből az emberek? – kérdezte Szürke Testvér aggodalmaskodva.
– Soha. Mindig emlékezni fogok arra, hogy szeretlek téged meg a többieket, akik a barlangban laknak; de azt sem felejtem el soha, hogy kizártak a Csapatból.
– És hogy kizárhatnak egy másik csapatból is. Az ember csak ember, s a beszéde olyan, mint a béka brekegése a pocsolyában. Ha megint lejövök ide, a bambuszok közt várok rád, a legelő szélén.
Ettől az éjszakától fogva három hónapig Maugli alig lépett ki a falu kapuján, olyan szorgalmasan tanulta az emberek viselkedését, szokásait. Mindenekelőtt valami szövetdarabot kellett a dereka köré csavarnia, s ez szörnyen kellemetlen volt neki; aztán pénzről tanulni, amit sehogyan sem tudott megérteni; aztán a szántásról, aminek hasznát nem látta be. Erősen bosszantották a falubeli gyerekek is. Szerencsére a Vadon Törvénye megtanította arra, hogy a nyugalmát megőrizze, mert a vadonban az élet és étel egyaránt a nyugalom megőrzésétől függ; de amikor kicsúfolták, amiért nem ment velük játszani vagy sárkányt eregetni, vagy mert rosszul ejtett ki egy-egy szót: igazán csak azért nem kapta föl és zúzta össze őket, mert tudta, hogy aljas dolog kis csupasz kölyköket megölni.

Fogalma sem volt az erejéről. A vadonban gyönge volt a vadállatokhoz képest, de a falu népe azt mondta róla, hogy olyan erős, mint a bika.

Aztán meg arról sem volt fogalma Mauglinak, hogy a kaszt, a társadalmi osztály, amelyhez valaki tartozik, micsoda különbséget jelent ember és ember között. Ha a fazekas szamara beleragadt az agyagos árokba, Maugli megragadta a farkánál fogva, és segített hátára rakni a kanivarai vásárra szánt cserépedényt. Ez is erősen megbotránkoztatta az embereket, mert a fazekas alacsony kaszthoz tartozott, a szamara pedig még nála is alábbvaló volt. Amikor a pap megdorgálta ezért, Maugli azzal fenyegette meg, hogy őt is felrakja a szamár hátára. A pap azt mondta Messzua férjének, hogy jó volna Mauglit minél hamarabb munkára fogni. A falu bírája rászólt Mauglira, hogy másnap hajtsa ki a bivalyokat, és őrizze, amíg legelnek. Maugli azt se tudta, hová legyen örömében. Ezen az estén, mivelhogy úgyszólván a község szolgálatába fogadták, ő is elment abba a társaságba, amely egy téglával kirakott helyen tanyázgatott esténként, egy nagy fügefa tövében. Ez volt a falu kaszinója: itt találkozott, itt pipázgatott a bíró, a bakter, a borbély (aki a falu minden pletykáját tudta) meg az öreg Buldeó, a falu vadásza, akinek kovás puskája is volt. A fa felső ágain majmok ültek és fecsegtek, a téglával kirakott hely alatt pedig kobrakígyó élt egy lyukban; ez minden este megkapta a maga kistányér tejét, mert szent állat volt. Az öregemberek a fa körül ültek és beszélgettek, s késő éjszakáig szívták a hukát, a nagy vízipipát. Csodálatos történeteket mondtak el istenekről, emberekről, kísértetekről; Buldeó pedig még csodálatosabbakat az őserdei vadállatok szokásairól. A körön kívül üldögélő gyermekeknek a szeme is majd kiugrott, úgy hallgatták. A történetek legnagyobb része állatokról szólt, hiszen a vadon szinte a házak ajtajáig ért. Az őz, a vaddisznó feltúrta a szántóföldeiket, s hébe-hóba a falu kapujából látni lehetett, amint alkonyatkor a tigris magával hurcolt egy embert.

Maugli persze tudott egyet s mást arról, amiről ezek beszéltek, s el kellett takarnia az arcát, hogy a nevetését észre ne vegyék, amikor Buldeó, kovás puskáját ölében tartva, egyik csodálatos történetet a másik után mondta el. Mauglinak csak úgy rázkódott a válla nevettében.

Buldeó azt magyarázgatta, hogy az a tigris, amelyik Messzua fiát elragadta, kísértettigris, s a testében egy gonosz vén uzsorás lelke lakik, aki néhány esztendeje halt meg.

– Azért is tudom, hogy ez igaz – mondotta -, mert Purun Dász sántikált attól az ütéstől, amit egy zendülés közben kapott, amikor az adóskönyveit elégették. És sántikál az a tigris is, amelyikről beszélek, mert egyenetlenek a lábnyomai.

– Igaz, igaz, ennek így kell lenni – mondták bólogatva az öregek.

– Vajon a többi história is mind ilyen bolond szófiabeszéd? – szólalt meg Maugli. – Az a tigris azért sántikál, mert bénának született. Tudja azt mindenki. Gyerekbeszéd azt mondani, hogy egy uzsorás lelke lakik olyan állatban, akinek annyi bátorsága se volt soha, mint valami sakálnak.

Buldeónak a meglepetéstől egy pillanatra torkán akadt a szó, a bíró pedig tágra meresztette a szemét.

– Ohó, ez az a kis erdei kölyök, ugye? – mondta aztán Buldeó. – Hát ha olyan nagy bölcs vagy, legjobb lesz, ha elviszed a bundáját Kanivarába, mert a kormány száz rupiát tűzött ki a fejére. De még annál is jobb, ha nem járatod a szádat, amikor az idősebbek beszélgetnek.

Maugli fölállt, hogy elmenjen.

– Egész este itt hevertem, és odahallgattam – kiáltott vissza félvállról -, s Buldeó egyszer-kétszer ha mondott egy-egy igaz szót a vadonról, pedig hát itt van, a háza ajtaja előtt! Hát akkor hogy higgyem el, amit kísértetekről, istenekről meg tündérekről mesél, akiről azt mondja, hogy látta őket?!

– Ideje már, hogy marhát őrizni menjen ez a gyerek – mondta a bíró; Buldeó meg szipákolás közben zsörtölődött Maugli szemtelensége miatt.

Legtöbb indiai faluban az a szokás, hogy néhány fiú kora reggel legelőre hajtja a teheneket és bivalyokat, s csak estére tér vissza velük. Ezek a csordák halálra tipornák a fehér embert, de tűrik, hogy orrukig is alig érő gyerkőcök üssék-verjék, riogassák, terelgessék őket. A fiúk tökéletes biztonságban vannak az állatok közt, mert a csordát még a tigris sem meri megrohanni. De ha elkódorognak virágot szedni vagy gyíkot kergetni, néha elhurcolják őket.

Hajnalban Maugli végigment a falu utcáján, Rámának, a csorda hatalmas bikájának hátán; s a palakék színű bivalyok, ezek a vad szemű, hosszú, hátrahajló szarvú otromba állatok egyenként lépegettek ki az istállókból, s eregéltek utána. A Mauglival tartó gyerekek hamarosan megértették, hogy ő az úr közöttük. Hosszú, sima bambuszbottal ütötte a bivalyokat, s ráparancsolt Kámiára, az egyik fiúra, hogy a teheneket külön legeltesse, amíg ő továbbmegy a bivalyokkal – s nagyon ügyeljen, el ne kódorogjon a csordától.

Indiában a legelő csupa szikla, bozót, cserje, apró vízmosás – ezek közt szétszóródik, eltűnik a csorda. A bivaly rendszerint a pocsolyákhoz, sáros helyekhez ragaszkodik, s órák hosszat elhever a meleg sárban hemperegve, sütkérezve. Maugli továbbhajtotta a bivalycsordát a síkság széléig, oda, ahol a Vengunga folyó előtör a Vadonból; aztán lecsusszant Ráma hátáról, eltűnt egy bambuszkertben, s ott találta Szürke Testvért.

– Ó – mondta Szürke Testvér -, hány napja várok már itt! Mit jelent az, hogy most csordát terelgetsz?

– Megparancsolták – felelte Maugli. – Egy darabig én leszek a falu pásztora. Mi újság Sir Kánról?

– Visszajött a mi vidékünkre, és soká lesett itt reád. Most újra elment, mert ritka a vad. De meg akar ölni.

– Jól van – mondta Maugli. – Amíg távol van, addig te, vagy valamelyik a négy testvér közül üljön itt ezen a sziklán, hogy láthassam, amikor kijövök a faluból. Ha visszajön, várj rám a vízmosásban, a dák-fa közelében, a síkság közepén. Nem muszáj, hogy belesétáljunk Sir Kán szájába.

Akkor aztán Maugli kiválasztott egy árnyékos helyet, lefeküdt és aludt, a bivalyok pedig legelésztek körülötte. A csorda őrzése a világ legkényelmesebb munkája Indiában. A jószág mendegél, legelészik, továbbmendegél; még bőgni sem szokott. Mordul egyet-egyet, de a bivaly ennyi hangot is ritkán ad: egymás után telepszik bele az iszapos pocsolyákba, s addig-addig fúrja bele magát az iszapba, hogy végül már csak orra és bámész porcelánkék szeme látszik ki belőle – akkor aztán mozdulatlanul hever, mint a tuskó. A sziklák mintha remegnének a forró napsütésben, a pásztorfiúk hallják, amint egy keselyű (sohase több) megsikkan a fejük fölött szinte láthatatlanul. Tudják, hogy ha meghalnának, vagy egy tehén felfordulna, ez a keselyű leereszkednék; a legközelebbi keselyű – mérföldekre innét – látná a leereszkedését, és utána indulna; aztán jönne a másik, aztán újra másik – s jóformán meg se haltak volna még, már egész sereg éhes keselyű teremne elő a semmiből.

…Aztán elalszanak, fölébrednek, újra elalszanak; kis kosarakat fonnak száraz fűből, tücsköket raknak azokba; vagy fognak két imádkozó sáskát, és összeverekedtetik; vagy nyakláncot fonnak piros és fekete erdei dióból; vagy elnézik a gyíkot, amint a sziklán sütkérezik, vagy a kígyót, amint békára vadászik a pocsolyák szélén. Aztán egy-egy hosszú-hosszú nótát énekelnek, s a végén furcsán rezegtetik a hangjukat, ahogy csak arrafelé szokás. A napjuk hosszabbnak tetszik, mint sok más embernek egész élete. Olykor palotát raknak sárból, embereket, lovakat, bivalyokat gyúrnak; az emberek kezébe nádszálat dugnak, s azt mondják, hogy ezek királyok, a többi meg a hadseregük – vagy istenek, akiket imádni kell. Aztán leszáll az este, a gyerekek hujjogni kezdenek, a bivalyok feltápászkodnak a ragadós iszapból, olyan cuppogással, mintha puskákat sütögetnének el egymás után, s az egész csorda csöndesen eregél a szürke síkságon át vissza, a falu pislogó lámpásai felé.

Maugli nap nap után kiterelte a bivalyokat a pocsolyákhoz, nap nap után látta Szürke Testvér hátát másfél mérföldnyiről, a síkság másik végén – erről tudta, hogy Sir Kán nem jött vissza -, s nap nap után heverészett a fűben, hallgatva a halk neszeket maga körül s álmodozva a vadonban töltött régi szép időkről. Ha Sir Kán elcsúszott volna béna lábával odafent a Vengunga-parti erdőségekben: ezeken a hosszú, csöndes délelőttökön Maugli azt is meghallotta volna.

De végül elkövetkezett az a nap, amikor nem látta Szürke Testvért a megbeszélt helyen. Nevetett, és a dák-fa mellett levő vízmosás felé terelte a bivalyokat. A vízmosást egészen elborították az aranyos-piros virágok. Ott állt Szürke Testvér, s a hátán égnek meredt minden szál szőr.

– Egy hónapra elbújt, hogy te megfeledkezzél az óvatosságról. Ma éjszaka bebarangolta a környéket Tabakival, s mindenütt nyomodban jár – mondta lihegve a farkas.

Maugli összeráncolta a szemöldökét.

– Sir Kántól nem félek, de Tabaki nagyon ravasz.

– Ne félj – mondta Szürke Testvér, kissé megnyalva a száját. – Hajnalban találkoztam Tabakival. Most már a keselyűknek mondja el bölcsességeit, de nekem mindent elmondott, mielőtt letörtem a derekát. Sir Kán azt tervezi, hogy ma este a falu kapujánál les rád – rád és senki másra. Most odafönt hever a Vengunga nagy, kiszáradt vízmosásában.

– Evett-e már ma, vagy üres gyomorral vadászik? – kérdezte Maugli. A válasz életet vagy halált jelentett neki.

– Hajnalban megölt egy disznót – és ivott is. Ne felejtsd, hogy Sir Kán nem tud böjtölni, még a bosszú kedvéért sem.

– Ó, az a szamár! Az a szamár! Kölyökebb a kölyöknél! Evett-ivott, s azt hiszi, megvárom, amíg ki is alussza magát! Hol fekszik? Ha csak tízen volnánk, lefülelhetnénk fektében. Ezek a bivalyok nem mozdulnak, amíg meg nem szimatolják, a nyelvükön pedig nem tudok. Nem kerülhetnénk hátulról úgy a nyomába, hogy megérezzék a szagát?

– Messzire leúszott a Vengungán, hogy nyomát veszítsék – mondta Szürke Testvér.

– Ezt Tabaki tanácsolta neki, annyi bizonyos. Magától sohasem eszelte volna ki. – Maugli az ujját szopogatta, és gondolkozott. – A Vengunga nagy vízmosása a síkságba torkollik, nem egészen félmérföldnyire innét. Az erdőn át elvezethetem a csordát a vízmosás eredetéhez, s levágtathatnánk rajta, csakhogy a végén kimenekülhet. Azt a végét is el kell zárni Szürke Testvér, ketté tudnád szakítani a csordát a kedvemért?

– Én talán nem, de bölcs segítőtársat hoztam magammal. – Szürke Testvér elloholt, s eltűnt egy lyukban. Aztán a lyukból kiemelkedett egy óriási szürke fej, amelyet Maugli jól ismert, s a forró levegőt megremegtette a vadon legkeservesebb hangja: a farkas déli vadászó üvöltése.

– Akela! Akela! – kiáltotta Maugli, és összecsapta kezét örömében. – Tudhattam volna, hogy te nem feledkezel meg rólam. Nagy dologban járunk, Akela. Szakítsd ketté a csordát. Tartsd össze a teheneket meg a borjakat, s vágd el tőlük a bikákat meg az igás bivalyokat.

A két farkas kanyargó vonalban szaladgált a morgó, öklelődző csorda közt, és két csoportra szakította. Egyikben voltak a bivalytehenek, borjaikat közrefogva; szemüket meregették, lábukat emelgették, hogy ha valamelyik farkas egy pillanatra is megáll, halálra tiporják. A másikban a bikák meg a növendék bikák fújtak, toporzékoltak. Félelmesebbnek látszottak, de nem voltak olyan veszedelmesek, mert nem volt borjuk, amit védelmezzenek. Hat ember se tudta volna ilyen pontosan kettéválasztani a csordát.

– Hát most mit parancsolsz? – lihegte Akela. – Ezek megint megpróbálnak összekeveredni.

Maugli fölvetette magát Ráma hátára. – Tereld balra a bikákat, Akela! Te meg, Szürke Testvér, ha mi elmentünk, tartsd össze a teheneket, és hajtsd a vízmosás aljához!

– Meddig? – kérdezte Szürke Testvér lihegve, fogait csattogtatva.

– Odáig, ahol már magasabb a vízmosás partja, mint amekkorát Sir Kán ugrani tud! – kiáltotta Maugli. – És tartsd ott őket, amíg mi le nem érkeztünk!

A bikák nekiiramodtak, amint Akela csaholni kezdett; Szürke Testvér pedig ott termett a tehenek előtt. Rárohantak, ő meg futásnak eredt előttük, egyenest a vízmosás aljához, miközben Akela bal felé hajszolta a bikákat.

– Jól van! Még egy csaholás, s annak rendje és módja szerint útnak erednek. De most vigyázz, Akela! Ha eggyel többet csahintasz a kelleténél, neked fordulnak a bikák. Hajhó! Nehezebb mesterség ez, mint őzbakot hajszolni. Gondoltad volna-e, hogy ez a jószág ilyen gyorsan szalad? – kiáltotta Maugli.

– Va-vadásztam én ilyenekre is a régi jó időkben – hápogta a porfelhőben Akela. – Betereljem-e őket a vadonba?

– Igen, tereld! Gyorsan! Ráma majd megvész már dühében. Ó, csak meg tudnám neki mondani, hogy mit akarok ma tőle!

A bikákat most jobb felé terelték. Nagy recsegés-ropogás közben betörtek a sűrű bozótba. A többi pásztorgyerek, aki félmérföldnyire onnét őrizte a jószágot, nyaka közé kapta a lábát, s rohant a faluba, azt kiáltozva, hogy a bivalyok megvadultak s elbogároztak.

De Maugli terve elég egyszerű volt. Csak végig kellett kerülni a domb taréján, feljutni a vízmosás eredetéhez, aztán levezetni rajta a bikákat, s megszorítani Sir Kánt a bikák és tehenek között, mert tudta, hogy ha Sir Kán teleette-itta magát, sem harcolni nem tud, sem felmászni a vízmosás martjára. Most szavával csöndesíteni kezdte a bivalyokat, Akela pedig messzire elmaradt, s csak egyet-egyet nyikkant, hogy a lógósokat megriassza. Nagy kört írtak le, mert nem akartak túlságosan közel kerülni a vízmosáshoz, nehogy Sir Kán megérezze a pecsenyeillatot. A megriadt csorda végül Maugli vezetésével körülfogta a vízmosás eredetét, egy füves helyet, ahonnan meredek csapás vezetett le magába a vízmosásba. Ebből a magasságból, a fatetők fölött, le lehetett látni egészen a síkságig; de Maugli a vízmosás martját vizsgálgatta. Nagy örömére olyan meredek volt az mindenütt, akár a fal. A vadszőlőbe meg egyéb kúszónövénybe, ami benőtte, hiába próbált volna egy menekülő tigris belékapaszkodni.

– Hadd szusszanjanak, Akela – mondta Maugli, kezét magasra emelve. – Még nem szimatolták meg. Hadd szusszanjanak. Meg kell mondanom Sir Kánnak, hogy ki jár itt. Most már benne van a csapdában.

Szája elé tette két markát, s lekiáltott a vízmosásba – mintha alagútba kiáltott volna bele -, s a visszhang szikláról sziklára verte a hangját.

Hosszú idő múlva visszaérkezett az álmából felébresztett, telezabált tigris nyújtott, álmos morgása.

– Ki szólít? – kérdezte Sir Kán, s a vízmosásból rikoltva rebbent föl egy pompás tollú páva.

– Én, Maugli. Te marhatolvaj, ideje, hogy megjelenj a Gyűlés Szikláján! – Lefelé – hajszold őket lefelé, Akela! Lefelé, Ráma, lefelé!

A csorda megállt egy pillanatra a meredek lejtő szélén, de Akela teli torokból rázendített vadászkiáltására – s akkor, mint az örvény fölött hirtelen átsikló gőzhajók, egymás hegyén-hátán csusszantak le; lábuk nyomán szállott a por, röpült a kő. Amint egyszer megindultak, nem volt többé megállás. Még jóformán le sem jutottak a vízmosás medrébe: Ráma megszimatolta Sir Kánt, és elbődült.

– Haha! – kacagott fel a bika hátán Maugli. – Tudod-e végre, mi ez? – És a fekete szarvak, tajtékzó szájak, kimeredt szemek áradata úgy söpört végig a vízmosáson, mint áradáskor a kőgörgeteg. A gyöngébb bivalyokat kinyomták a mart felé, s ott a kúszónövények közt téptek utat maguknak. Tudták már mind, hogy mi a dolguk – a bivalycsorda szörnyű rohama, amely előtt a világ semmiféle tigrise meg nem állhat. Sir Kán hallotta a csülkeik mennydörgését, föltápászkodott, és lefelé cammogott a vízmosáson, jobbra-balra nézegetve, hogy nem menekülhetne-e ki valamerre, de a vízmosás martja meredek volt mindenütt, s tovább kellett cammognia, ételtől-italtól elnehezedve. Semmi kedve nem volt a harcra. A csorda keresztülcsubukolt a pocsolyán, amelyből Sir Kán éppen most kelt ki, s a szűk hasadék csak úgy zengett a bivalybőgéstől. Maugli hallotta a vízmosás aljából felelgető bőgést, látta, hogy Sir Kán megfordul (a tigris tudta, hogy ha már két rossz közt lehet csak választani, okosabb a bikákkal szembeszállni, mint a borjas tehenekkel) – aztán Ráma bicsaklott egyet, botlott egyet, keresztülgázolt valami puhaságon… aztán a bikák még mindig nyomában voltak, amikor teljes erejéből beleütközött a másik csordába. Az összeütközés ereje leverte lábukról a gyöngébb bivalyokat. Ezzel a rohammal mind a két csorda kikerült a síkságra, öklelőzve, toporzékolva, nagyokat horkantva.

Maugli kivárta a kellő időt, akkor lecsusszant Ráma nyakából, botjával jobbra-balra csapkodva.

– Gyorsan, Akela! Válaszd szét, szórd szét őket, különben egymást öklelik fel! Tereld el őket, Akela! Hő, Ráma! Hó, hó, gyermekeim! Csöndesedjetek már le. Vége a veszedelemnek.

Akela és Szürke Testvér ide-oda futkostak, belekapkodva a bivalyok inába. A csorda megfordult, hogy újra felrohanjon a vízmosáson, de Mauglinak sikerült Rámát másfelé téríteni, s Ráma nyomán aztán a többi is megindult a pocsolyák felé.

Sir Kánnak nem kellett több taposás. Halott volt, s már gyülekeztek fölötte a keselyűk.

– Úgy halt meg, testvéreim, mint a kutya – mondta Maugli, kését keresgélve, amit nyakába akasztva egy tokban mindig magánál hordott, amióta emberek között élt. – De úgyse állta volna meg soha a harcot. A bundája szép lesz majd a Gyűlés Szikláján. Siessünk!

Emberek közt nevelődött gyermek sohasem is álmodott volna arról, hogy maga nyúzzon meg egy tíz láb hosszú tigrist – de Maugli jobban tudta, mint akárki más, hogy hová s hogyan tapad egy állat bőre, hogyan lehet lehúzni. Hanem azért mégis kemény munka volt; egy óra hosszat vagdalt, tépett, nyögött Maugli; a farkasok meg a nyelvüket lógatták, vagy ha rájuk parancsolt, odamentek, és cibálták a bőrt.

Egyszerre csak azt érzi Maugli, hogy egy kéz nehezedik a vállára. Fölnéz, és Buldeót pillantja meg a kovás puskájával. A gyermekek elmondták a faluban a bivalyok megiramodását, s Buldeó haragosan jött ki: nagy kedve volt, hogy megbüntesse Mauglit, amiért nem vigyázott jobban a csordára. A farkasok egy szempillantás alatt eltűntek, mihelyt a közeledő embert észrevették.

– Micsoda bolondság ez? – szólalt meg bosszúsan Buldeó. – Azt hiszed, meg tudsz te nyúzni egy tigrist? Hol ölték meg a bivalyok? No lám, ez a béna tigris. Száz rúpia van kitűzve a fejére. No jó, hát ez egyszer megbocsátunk, amiért elszalasztottad a csordát, s talán adok is neked egy rúpiát a jutalomból, ha majd bevittem a bőrt Kanivarába.

Kotorászott a zsebében, acélt, kovát keresve, s lehajolt, hogy Sir Kán bajuszát lepörkölje. A bennszülött vadászok rendesen lepörkölik a tigris bajuszát, nehogy a lelke feljárjon hozzájuk kísérteni.

– Hm – mondta Maugli, mintha csak magában beszélne, miközben a tigris egyik mellső lábáról rántotta le a bőrt. – Szóval el akarod vinni a bőrt Kanivarába a jutalomért, s talán nekem is adsz belőle egy rúpiát? No, hát én csak annyit mondok, hogy nekem magamnak van szükségem erre a bőrre. Hé, öreg, félre onnét azzal a tűzzel!

– Hogy mersz így beszélni a falu fővadászával? A szerencse meg a bivalyaid butasága segített ehhez a zsákmányhoz. Éppen jól volt lakva a tigris, különben húszmérföldnyire járna azóta. Még meg se tudod nyúzni tisztességesen, adta kis koldusfajzata, és nekem, Buldeónak mered azt mondani, hogy ne pörköljem le a bajuszát! Egy fityinget sem adok neked a jutalomból, hanem egy jó verést, azt igen. Hagyd ezt a dögöt!

– A Bikára mondom, aki megváltott – szólt Maugli, közben nekilátva a váll nyúzásának -, csak nem fogok egész nap ezzel a vén majommal nyűgölődni? Gyere, Akela, bosszant ez az ember!

Buldeó, aki még mindig Sir Kán feje fölé hajolt, egyszerre csak azt érezte, hogy a fűben hever, s egy szürke farkas áll fölötte. Maugli úgy nyúzta tovább a tigrist, mintha egyedül lenne széles Indiában.

– I-igen – mondta a foga közt. – Tökéletesen igazad van, Buldeó. Egy fityinget sem adsz nekem a jutalomból. Régi háborúság volt e közt a béna tigris közt meg énköztem – nagyon régi háborúság, és – én lettem a győztes.

Ne legyünk igazságtalanok Buldeó iránt. Ha tíz esztendővel fiatalabb, s az erdőben összetalálkozik Akelával, bizonyosan szembeszáll vele, de az olyan farkas, amelyik engedelmeskedik ennek a fiúnak, akinek meg külön háborúságai vannak az emberevő tigrisekkel… az olyan farkas nem lehet közönséges állat. “Boszorkányság ez, varázslat, mégpedig a leggonoszabb fajta” – gondolta magában Buldeó, s azon töprengett, vajon megvédelmezi-e a nyakában viselt amulett. Meg se moccant fektében, s egyre várta, hogy Maugli is tigrissé változik.

– Maharadzsa! Nagy király! – suttogta rekedt hangon.

– No, mit akarsz? – kérdezte Maugli. Magában nevetett egy kicsit, de a fejét sem fordította meg.

– Öregember vagyok. Nem tudtam, hogy több vagy közönséges pásztorfiúnál. Megengeded, hogy fölkeljek és elmenjek, vagy össze fog tépni a szolgád?

– Eredj, béke veled! De máskor ne avatkozz a vadászatomba! Engedd el, Akela!

Buldeó elbaktatott a falu felé, amily gyorsan a lába bírta; visszanézett a válla fölött, hogy vajon nem változik-e át Maugli valami szörnyeteggé. A faluba érve olyan mesét tálalt föl varázslatról, bűbájosságról, boszorkányságról, hogy a pap igen komoly képet vágott a hallatára.

Maugli folytatta a munkáját, de bealkonyodott már, mire a farkasok segítségével lehúzta Sir Kán testéről tarka bundáját.

– No, most rejtsük ezt el, és hajtsuk haza a bivalyokat! Segítsd összeterelni őket, Akela.

A csorda összeverődött a ködös alkonyatban, s mire a falu közelébe értek, Maugli világot látott égni, s összevert kagylók zörgését, templomi harangok kongását hallotta. Úgy látszott, a fél falu várja őket a kapunál.

– “Azért van ez, mert megöltem Sir Kánt” – gondolta, míg a feje körül kőzápor fütyörészett, s a parasztok azt kiáltozták:

– Varázsló! Farkasfajzat! Erdei szellem! Távozz tőlünk! Siess innét, különben megint farkassá változtat a papunk. Lőj rá, Buldeó, lőj rá!
A vén kovás puska nagyot pukkant, s egy növendék bivaly elbődült kínjában.
– Ez is boszorkányság! – kiáltották a parasztok. – Elhárítja a puskagolyót! Buldeó, a tulajdon bivalyodat találtad el!
– Mi ez! – kérdezte megrökönyödve Maugli, amint sűrűbben kezdtek hullani a kövek.
– Hasonlítanak a Csapathoz ezek a te testvéreid! – mondta Akela nyugodtan letelepedve.
– Azt gondolom, hogy ha van valami értelme ennek a lövöldözésnek, akkor ki akarnak téged zárni maguk közül.
– Farkas! Farkaskölyök! Eredj innét! – kiáltotta a pap, a szent tulszi növény ágát lóbálva.
– Már megint? A múltkor azért, mert ember voltam. Most azért, mert farkas vagyok. Gyerünk, Akela!
Egy asszony – Messzua volt – keresztültörte magát a csordán, és felkiáltott:
– Ó, fiam, édes fiam! Azt mondják rólad, hogy varázsló vagy, és olyan vadállattá tudsz változni, amilyenné akarsz. Én nem hiszem – de azért menj el, mert különben megölnek. Buldeó azt mondja, hogy boszorkánymester vagy, de én tudom, hogy Natú haláláért álltál bosszút.
– Gyere vissza, Messzua! – kiáltotta a tömeg. – Gyere vissza, különben megkövezünk!
Maugli valami kurta, csúnya kis kaccanást hallatott, mert egy kő szájon ütötte.
– Rohanj vissza, Messzua! Ez is olyan ostoba mese, amilyeneket a nagy fa tövében mondogatnak esténként. Legalább megfizettem a fiad életéért. Isten áldjon; gyorsan szaladj, mert sebesebben küldöm rájuk a csordát, mint ahogy az ő tégladarabjaik röpködnek. Nem vagyok boszorkánymester, Messzua, isten áldjon!
– No, még egyszer: rajta, Akela! – kiáltotta Maugli. – Hajtsd be a csordát!
A bivalyok amúgy is nagyon igyekeztek már, hogy bejussanak a faluba. Nem sok szükség volt Akela csahintására: úgy rohantak át a kapun, mint a forgószél, jobbra-balra szórva szét a tömeget.
– Számoljátok meg! – kiáltotta megvetően Maugli. – Hátha elloptam egyet! Számoljátok meg, mert én nem őrzöm tovább a csordátokat. Isten áldjon benneteket, emberek fiai, s köszönjétek Messzuának, hogy rátok nem megyek a farkasaimmal, s föl-alá nem hajkurászlak az utcátokon.
Sarkon fordult, és elment a Ridegfarkassal; s amikor felnézett a csillagokra, boldognak érezte magát.
– Többet nem alszom csapdában, Akela. Szedjük föl Sir Kán bundáját, és menjünk tovább. Nem – a falut nem bántjuk, mert Messzua jó volt hozzám.
Amikor fölkelt a hold, és tejszínűre festette a síkságot, az elszörnyedt parasztok látták Mauglit, amint két farkassal a nyomában, fején valami göngyöleget cipelve, azzal a kemény farkasügetéssel haladt, amely úgy eszi a hosszú mérföldeket, mint a tűz. A harangokat hangosabban kongatták, a kagylókat lármásabban csörgették, mint valaha; Messzua sírt, Buldeó pedig kicifrázta erdei kalandjának históriáját – végül már azt állította, hogy Akela hátsó lábaira állt, és úgy beszélt, mint az ember.
Lemenőben volt már a hold, amikor Maugli meg a két farkas odaért ahhoz a dombhoz, ahol a Gyűlés Sziklája volt, és megállt Farkas anyó barlangjánál.
– Kizártak az Embercsapatból, anyám – kiáltotta Maugli -, de Sir Kán bundájával jöttem vissza, hogy szavamnak álljak!
Farkas anyó mereven lépdelt ki a barlangból nyomában a kölykei; szeme izzani kezdett, amint a tigrisbőrt meglátta.
– Megmondtam neki azon a napon, amikor fejét-vállát begyúrta ebbe a barlangba, s a te életedre tört, Kis Békám – hogy valamikor zsákmány lesz a vadászból. Jól tetted.
– Jól tetted, testvérkém – szólalt meg egy mély hang a sűrűségből. – Nagyon elhagyatottak vagyunk itt a vadonban nélküled – és Bagira odarohant Maugli meztelen lábához.
Együtt másztak fel a Gyűlés Sziklájára, és Maugli kiterítette a bőrt arra a lapos kőre, amelyen Akela szokott ülni; odaszögezte négy bambuszszilánkkal, Akela pedig végigheveredett rajta, és elharsogta a régi kiáltást: – Nézzétek meg, farkasok, nézzétek meg jól! Éppen úgy, mint amikor Mauglit először hozták ide.
Amióta Akelát letették, a Csapatnak nem volt vezére; ki-ki kedve szerint vadászott, verekedett. De megszokásból eljöttek a hívó kiáltásra; némelyik béna volt, mert csapdába esett, másik lőtt seb miatt sántikált; sok megrühösödött, mert olyat evett, amit nem kellett volna; hiányoztak is sokan; de aki életben maradt, mind eljött a Gyűlés Sziklájára, és látta Sir Kán csíkos bundáját a kövön, látta az üresen lógázó lábak végén fityegő óriási karmokat. És Maugli ekkor énekelni kezdett – formátlan volt az éneke, csak úgy magától tört ki belőle -, és hangosan kiáltotta el, föl s alá ugrálva a zörgő bőrön, sarkával ütve a taktust, amíg csak ki nem fogyott a lélegzetből. Szürke Testvér meg Akela közbe-közbe üvöltöttek.
– Nézzétek meg jól, farkasok! Megtartottam-e szavamat? – mondta végezetül Maugli. A farkasok azt felelték:
– Meg! – És egy ütött-kopott ordas felüvöltött:
– Vezess minket ismét, Akela! Vezess minket ismét, ó, emberkölyök, mert megcsömörlöttünk a törvény nélkül való élettől, szeretnénk megint Szabad Néppé lenni!
– Nem – morogta Bagira -, az nem lehet. Ha egyszer jóllaktok, megint rátok jöhet a veszettség. Nemhiába neveznek benneteket Szabad Népnek. Szabadságért harcoltatok, hát meg is kaptátok. Egyétek meg, ó, Farkasok!
– Kizárt magából az Embercsapat is, a Farkascsapat is – mondta Maugli. – Ezentúl egyedül vadászok a vadonban.
– Mi pedig veled vadászunk – mondta a négy kölyök.
Így hát Maugli elment, s e naptól fogva a négy kölyökkel vadászott a Vadonban. De nem maradt mindig egyedül, mert esztendők múlva férfi lett belőle, és megházasodott.
Hanem ezt majd később beszélem el.

Posted on

A dzsungel könyve: Maugli testvérei

Maugli testvérei

Csil keselyűnk éjt hoz nekünk, Meng küldi, a bőregér – Tető alatt a házi dal, s a mi fajtánk szerte-tér: az éj az időnk, zsákmányol erőnk, karmunk prédát kerít. Sikert neked, ha tiszteled a Dzsungel Törvényeit.

Éji dal a Dzsungelben: Éppen hét óra volt, jó meleg este borult a Szioni-dombokra; Farkas apó felébredt nappali álmából, vakarózott, ásítozott, s egymás után nyújtogatta ki mancsait, hogy az álmosságot kirázza belőlük. Farkas anyó úgy hevert, hogy nagy szürke orrát keresztülfektette négy hancúrozó, visítozó kölykén. A hold beragyogott a barlang száján, ahol a farkas család lakott.
– Aúuh! – szólalt meg Farkas apó – Ideje már, hogy vadászni induljak.
Éppen le akart rohanni a domb oldalán, amikor egy lompos farkú kis árnyék jelent meg a küszöbön, s azt nyivákolta:
– Jó szerencse járjon veled, Farkasok Fejedelme! Jó szerencsét és erős fogakat kívánok dicső gyermekeidnek is, hogy sohase feledkezzenek meg azokról, akik éheznek ezen a világon.
A sakál volt az, az Élősködő Tabaki. Az indiai farkasok megvetik Tabakit, mert mindig rosszban sántikál, pletykát hordoz, és húscafatokat meg bőrdarabokat kurkász fel a falusi szemétdombokon. De azért félnek is tőle a farkasok, mert Tabaki könnyen megvész, könnyebben, mint akárki más a vadonban. Olyankor aztán elfelejti, hogy valaha félt valakitől, végigszáguld az erdőn, s megmar mindenkit, aki az útjába kerül. Még a tigris is elfut, elbújik, ha a kis Tabaki megvész, mert a veszettség a legszörnyűbb dolog, ami vadállatot érhet. Az emberek tudós szóval “víziszonynak” nevezik az ilyesmit, de az állatok “devani”-nak, őrjöngésnek mondják, és menekülnek előle.
– Hát gyere be, és nézz körül – mondta barátságtalanul Farkas apó -, de itt egy falás nem sok, annyi ennivaló sincs.
– Nincs ám, farkasnak – felelte Tabaki -, de olyan hitvány kis teremtésnek, mint én vagyok, jó lakoma a száraz csont is. Nem arra születtünk mi, a Gidur-log, a sakálnépség, hogy kényeskedjünk, válogassunk.
Besompolygott a barlang hátsó részébe. Megtalálta egy őzbak csontját. Volt valami kis hús is rajta, s boldogan nekiült, hogy megropogtassa ezt a maradékot.
– Köszönöm szépen a megvendégelést – mondta a száját nyalogatva. – Milyen szépek ezek a dicső gyermekek! Milyen nagy a szemük! Már ilyen kicsi korukban! Igaz, igaz: eszembe juthatott volna, hogy királyok gyermekei már kiskorukban is felnőttek.
Persze, Tabaki éppen olyan jól tudta, mint akárki más, hogy káros dolog az, ha gyerekeket szembe dicsér valaki; hízott a mája, hogy Farkas anyó és apó nyugtalannak látszottak.
Tabaki csöndesen üldögélt, és örült a hitványságnak, amit elkövetett; aztán rosszindulatúan megjegyezte:
– Sir Kán, a Nagy, elhagyta régi vadászterületét. Jövő hónapban ezek közt a dombok közt szándékozik vadászni, azt mondta nekem.
Sir Kán a tigris volt, aki húszmérföldnyire onnét, a Vengunga folyó partján lakott.
– Ahhoz nincs jussa! – szólalt meg haragosan Farkas apó. – A Vadon Törvénye szerint nincs joga kellő figyelmeztetés nélkül máshová költözni. Tíz mérföldnyi környéken elriaszt minden vadat, márpedig nekem mostanában kettő helyett kell vadásznom.
– Nemhiába nevezte az anyja Lungrinak, Bénának – mondta csöndesen Farkas anyó. – Egyik lába születésétől fogva béna. Ezért nem tudott mással boldogulni, csak szarvasmarhával. Így aztán a Vengunga mentén lakó parasztok megharagudtak rá, s most idejött, hogy a mi parasztjainkat is megharagítsa. Tűvé teszik majd érte az erdőt, amikor messze jár, nekünk meg menekülni kell a gyerekeinkkel, ha felgyújtják a füvet. Igazán nagyon hálásak lehetünk Sir Kánnak!
– Elmondjam neki, hogy milyen hálásak vagytok? – kérdezte Tabaki.
– Takarodj innét! – ordított rá Farkas apó. – Takarodj, és eredj vadászni a gazdáddal! Itt már egy estére éppen elég bajt csináltál.
– Megyek – mondta nyugodtan Tabaki. – Már halljátok is Sir Kán szavát odalenn a bozótban. Kár is volt fáradnom a hírhordással.
Farkas apó fülelni kezdett, s a kis folyó felé futó völgyben hallotta is a tigris száraz, haragos, morgó, egyhangú üvöltését. Kiérzett belőle, hogy a tigris nem akadt zsákmányra, s nem bánja, ha az egész vadon megtudja ezt.
– Adta bolondja! – mondta Farkas apó. – Ilyen lármával fogni éjjeli munkához! Hát azt hiszi ez, hogy a mi őzbakjaink is olyanok, mint azok a kövér Vengunga-parti szarvasmarhák?
– Csitt! – mondta Farkas anyó. – Nem szarvasmarhára vadászik ez ma, nem is őzbakra, hanem emberre.
Az üvöltés valami dongó kurrogássá változott, nem lehetett tudni, merről hallatszik. Az a hang volt ez, amely néha úgy megriasztja a szabad ég alatt háló favágókat és cigányokat, hogy egyenest a tigris torkába rohannak.
– Emberre! – mondta Farkas apó, valamennyi fehér fogát megmutatva. – Hm! Hát nincs elég bogár és béka a víztartókban, embert kell neki enni, méghozzá a mi földünkön?!
A Dzsungel Törvénye, amelynek egyetlen parancsa sem ok nélkül való, minden vadállatnak megtiltja, hogy embert egyék, kivéve, ha azért öli meg, hogy gyermekeit megtanítsa az ölés mesterségére. De akkor is a maga csapatának vagy törzsének vadászterületén kívül kell rá vadászni. Igazi oka pedig ennek a tilalomnak az, hogy az emberölés után, előbb vagy utóbb, fehér emberek jönnek elefántháton, puskával és száz meg száz barna ember gongokkal, rakétákkal, fáklyákkal. Ezt minden teremtett állat megsínyli a vadonban. Maguk közt azonban azt mondják okul a vadállatok, hogy az ember a leggyöngébb, legvédtelenebb teremtés a világon, hát nem dicsőség legyőzni. Mondják azt is – és ez igaz -, hogy aki embert eszik, megrühösödik, és kihull a foga.
A kurrogás hangosabbra vált, s a végén teli torokkal harsant fel az “Ááá”, az ugrásra készülő tigris kiáltása.
Aztán üvöltés hallatszott, tigrishez nem illő üvöltés, Sir Kán torkából.
– Elhibázta! – szólt Farkas anyó. – No, mi baj?
Farkas apó kiszaladt néhány lépésnyire, s hallotta Sir Kán vad dörmögését, mormogását, amint a bozótban botorkált.
– Ennek a bolondnak nincs esze, beugrott a favágók tüzébe, és megégette a lábát – mordult fel gúnyosan Farkas apó. – Tabaki vele van.
– Valami fölfelé jön a dombon – mondta a fülét hegyezve Farkas anyó. – Vigyázz!
A bozótban halkan megreccsentek a bokrok, és Farkas apó ugrásra készen húzta össze magát. Aztán… ha valaki megfigyeli, a legcsodálatosabb dolgot látta volna életében: a farkas felugortában megtorpant. Nekilódult, mielőtt még látta volna, hogy mire ugrik, aztán igyekezett megállni. Az eredmény az lett, hogy négy-öt lábnyira ugrott föl egyenesen a levegőbe, s majdnem ott ért le megint a földre, ahonnan elindult.
– Ember! – kaffantotta. – Emberkölyök! Nézzétek!
Egyenest az orra előtt, egy alacsony ágba kapaszkodva, meztelen, barna kisgyerek állt, akkora, hogy éppen csak járni tudott. Soha még ilyen pici, gödrös húsú vakarcs nem került éjnek idején farkas barlangjába. Fölnézett Farkas apó arcába, és nevetett.
– Emberkölyök? – kérdezte Farkas anyó. – Ilyet se láttam még életemben! Hozd ide!
A farkas, aki megszokta, hogy hordozza a kölykeit, akár egy tojást is szájában tud tartani anélkül, hogy eltörné. Farkas apó erősen összefogta állkapcsával a gyerek nyakszirtjét, de a foga még csak meg sem karcolta a bőrét, úgy tette le a kölykei közé.
– Milyen kicsi! Milyen csupasz és milyen vakmerő! – mondta halkan Farkas anyó. A csöppség utat tört magának a farkaskölykök közt, hogy közelebb kerülhessen a meleg testhez. – Nézd csak! Együtt szopik a többivel. Lám, lám. Hát ilyen az ember kölyke. Ugyan volt-e már olyan farkas a világon, aki azzal dicsekedhetett, hogy emberkölyök van a gyerekei közt?
– Hallottam egyszer-egyszer ilyesmiről, de nem a mi csapatunkban történt, és nem is az én időmben – mondta Farkas apó. – Egy szál szőre sincs. Megölhetném, csak a lábammal kéne hozzányúlnom. És nézd csak: fölnéz, nem fél!
A holdvilágot most kirekesztette valami a barlang nyílásából. Sir Kán nagy, négyszögletes feje és válla nyomakodott be rajta. Tabaki a háta mögött azt nyivogta:
– Felséges úr, felséges úr, ide jött be!
– Nagyon megtisztel bennünket, Sir Kán – mondta Farkas apó, de igen haragos volt a tekintete. – Mit kíván, Sir Kán?
– A zsákmányomat. Egy emberkölyök jött erre – mondta Sir Kán. – A szülei elszaladtak. Add ide!
Sir Kán, amint Farkas apó mondotta volt, beleugrott a favágók tüzébe, s igen dühös volt, mert fájt a megégett lába. De Farkas apó tudta, hogy a barlang szája szűkebb, semhogy a tigris beférhetne rajta. Még ott is, ahol most volt, úgy összeszorult a válla meg a két mellső lába, minthogyha az ember egy hordóban akarna verekedni.
– A farkasok népe szabad nép – mondta Farkas apó. – Nekünk csak a Csapat Vezére parancsol, holmi csíkos bőrű mészáros soha. Az emberkölyök a miénk, megölhetjük, ha akarjuk.
– Eh, akarjátok vagy se, ki mert itt akarásról beszélni? A bikára mondom, akit megöltem, csak nem állok itt ez előtt a kutyaól előtt, hogy a jussomért könyörögjek? Én beszélek itt, én, Sir Kán!
A tigris bömbölése végigmennydörgött a barlangon. Farkas anyó lerázta magáról a kölyköket, és előreugrott. Szeme, mint két zöld hold a sötétségben, úgy nézett bele Sir Kán lángoló szemébe.
– Itt pedig én beszélek, Ráksa, a Démon! Az emberkölyök az enyém, hallod, te béna? Az enyém! Nem öli meg senki. Életben marad, együtt fog járni, együtt fog vadászni a Csapattal… a végén pedig, tudd meg, te csupasz kis kölykökre vadászó, békaevő, halpusztító hitvány, rád fog vadászni! Most pedig hordd el magad, mert különben Szamburra, az Őzbakra mondom, akit megöltem (én nem élek ám holmi eléhezett szarvasmarha húsán!), bénábban mégy vissza az anyádhoz, mint ahogy a világra jöttél, te égett mancsú, te! Takarodjál!
Farkas apó elámulva nézett rá. Szinte elfeledkezett arról az időről, amikor becsületes harcban nyerte el Farkas anyót öt más farkas elől, amikor Farkas anyó még együtt járt a Csapattal, és nem hízelgésből nevezték Démonnak. Sir Kán szembe tudott volna nézni Farkas apóval, de Farkas anyóval nem szállhatott szembe, mert tudta, hogy ezen a helyen minden előny az övé, és hogy halálig harcolna. Így hát morogva kihúzta fejét a barlang szájából, s amikor kinn volt, elbődült.
– Minden kakas úr a maga szemétjén! Majd meglátjuk, mit szól a Csapat az emberkölyök nevelgetéséhez. A kölyök az enyém, s végül is az én fogamra kerül, ti lompos farkú tolvajok!
Farkas anyó lihegve vetette le magát a kölykök közé, Farkas apó pedig komolyan szólt hozzá:
– Sir Kánnak ebben igaza van. A kölyköt meg kell mutatni a Csapatnak. Meg akarod tartani, anyjuk?
– Hogy megtartom-e? – mondta lihegve Farkas anyó. – Meztelenül jött ide, éjszaka, egyedül, éhesen, de nem félt! Látod, most is félrelökte az egyik kicsikét. Az a béna mészáros megölte volna, és elszaladt volna a Vengungához, a parasztok pedig bosszúból minden tanyánkat felhajkurászták volna. Hogy megtartom-e? Meghiszem azt! Feküdj csak nyugton, te kis béka. Bizony, Maugli – mert Mauglinak, Békának nevezlek el -, eljön még az idő, amikor te vadászol Sir Kánra úgy, ahogy ő vadászott rád.
– De mit szól majd a Csapat? – tűnődött Farkas apó.
A Dzsungel Törvénye világosan kimondja, hogy minden farkas visszavonulhat csapatától, amikor megházasodik; de mihelyt a kölykei akkorára cseperednek, hogy meg tudnak állni a maguk lábán, köteles elvinni őket a Csapatgyűlés elé, amely rendesen egyszer jön össze havonként, telihold idején, azért, hogy a többi farkas is megismerhesse. Amikor itt szemügyre vették a kölyköket, szabadon járhatnak, amerre nekik tetszik. Amíg az első őzbakot el nem ejtették, csapatbeli felnőtt farkas semmi ürüggyel meg nem ölheti őket. A gyilkos büntetése: halál, bárhol találják is meg, és ha meggondoljuk, ez így igazságos.
Farkas apó megvárta, amíg a kölykei szaladni tudnak egy kicsit; aztán a Csapatgyűlés éjszakáján elvitte őket meg Mauglit meg Farkas anyót a Gyűlés Sziklájára, egy köves, sziklás dombtetőre, ahol száz farkas is megbújhatott. Akela, a nagy szürke rideg farkas (ridegnek szokták nevezni a magában élő állatot), aki erejével és ravaszságával az egész csapatot vezérelte, teljes hosszúságában végignyúlt a maga szikláján. Alatta negyvenegynéhány mindenféle nagyságú és színű farkas ült, szürkés szőrű vének, akik maguk is végeznek egy őzbakkal, és fiatal, fekete háromévesek, akik csak azt hiszik, hogy végezni tudnának vele. Ridegfarkas már egy esztendeje vezette őket. Ifjúkorában kétszer esett farkasverembe, egyszer meg úgy elverték, hogy halottként hagyták ott; ismerte hát az emberek viselkedését és szokásait. Nem sok szóbeszéd folyt a sziklán. A kölykök egymás hegyén-hátán ugrándoztak a kör közepén, ahol apjuk-anyjuk ült; hébe-hóba egy-egy idősebb farkas odament valamelyik kölyökhöz, alaposan szemügyre vette, aztán nesztelen léptekkel visszatért a helyére. Néha egy anya előretuszkolta a fiát a holdfénybe: bizonyos akart lenni abban, hogy meglátták. Akela időnként elkiáltotta magát a szikláján:
– Ismeritek a Törvényt! Ismeritek a Törvényt! Nézzétek meg őket jól, farkasok!
És az aggódó anyák megismételték a kiáltását:
– Nézzétek meg jól, farkasok, nézzétek meg jól!
Végül – és most Farkas anyó nyakán minden szőrszál égnek meredt – Farkas apó Mauglit, a Békát (ahogy ők nevezték) tuszkolta a középre. Nevetve ült ott, és játszadozott a holdfényben csillogó kavicsokkal.
Akela föl sem emelte fejét mancsáról, csak folytatta egyhangú kiáltását:
– Nézzétek meg jól!
A sziklák mögül fojtott morgás hallatszott. Sir Kán hangja, aki azt kiáltotta:
– Ez a kölyök az enyém! Adjátok ide! Mi köze a Szabad Népnek az ember kölykéhez?
Akela a füle botját sem mozdította, csak annyit mondott:
– Nézzétek meg jól, farkasok! Mi köze a Szabad Népnek akárki más parancsához, aki nem a Szabad Népből való?
– Nézzétek meg jól!
Mély hangú morgással feleltek erre. Egy fiatal, negyedik évében járó farkas, Akela ellen fordította Sir Kán kérdését.
– Mi köze a Szabad Népnek az ember kölykéhez?
Nomármost: a Vadon Törvénye azt parancsolja, hogy ha vita támad azon, befogadjanak-e egy kölyköt a csapatba, legalábbis két, csapatbeli farkasnak kell a pártját fogni, de az sem apja, sem anyja nem lehet.
– Ki fogja pártját ennek a kölyöknek? – kérdezte Akela. – Ki akar szólani a Szabad Nép közül?
Semmi válasz. Farkas anyó pedig már készült a harcra: tudta, hogy utolsó harca lesz az, ha arra kerül a sor.
Akkor aztán az egyetlen idegen fajtabeli, akinek szabad megjelennie a Csapat gyűlésén, Balú, az álmos barna medve, aki a Dzsungel Törvényére tanítgatja a farkaskölyköket, az öreg Balú, aki járhat-kelhet, amerre neki tetszik, mert csak diót, gyökeret, mézet eszik, Balú, mondom, hátsó lábára ült, és dörmögni kezdett.
– Az ember kölyke, az ember kölyke? – mondta. – Hát én pártját fogom az ember kölykének. Az ember kölyke a légynek se vét. Én nem tudom cifrázni a szót, de igazat beszélek. Hadd járjon a Csapattal, fogadjátok be a többivel együtt. Én magam tanítom majd.
– Még valakire van szükség – mondta Akela. – Hallottátok: Balú beszélt, fiatal kölykeink tanítója. Ki áll Balú mellé?
Fekete árnyék suhant be a körbe. Bagira volt, a fekete párduc, tetőtől talpig fekete, mint a sötét éjszaka; de ha úgy esett rá a fény, megvillant rajta a párduc bőrének jól ismert rajza, mint nedves selymen a mintázás. Mindenki ismerte Bagirát, és senkinek sem volt kedve összeakaszkodni vele, mert ravasz volt, mint Tabaki, merész, mint a vad bölény, féktelen, mint a sebzett elefánt. De a hangja, az olyan édes volt, mint a fáról csepegő vadméz, szőre pedig pihénél puhább.
– Ó, Akela és ti, Szabad Nép gyermekei – dorombolta -, nekem nincs jogom, hogy a ti gyűlésteken szót emeljek; de a Vadon Törvénye azt mondja, hogy ha kétség támad: meg kell-e ölni az új kölyköt vagy sem, akkor meg lehet váltani a kölyök életét. Azt pedig, hogy a váltságdíjat ki fizetheti, ki nem: a Törvény nem mondja meg. Igazat szólok-e?
– Helyes! Helyes! – mondták a mindig éhes fiatal farkasok. – Halljuk Bagirát! A kölyköt meg lehet váltani. Ez a Törvény!
– Tudom, hogy nincs jogom itt beszélni, hát engedelmeteket kérem.
– Beszélj! – kiáltották húszan is.
– Egy meztelen kölyköt megölni: szégyen. Mellesleg szólva, mulatságnak is jobb lesz akkor vadászni rá, ha megnő. Balú már pártját fogta, én pedig megtoldom Balú szavát egy kövér bikával, most ejtettem el, nem egészen félmérföldnyire innét. Ezt ajánlom föl nektek, ha a Törvény parancsa szerint befogadjátok az emberkölyköt. Hát olyan nehéz dolog ez?
Egész sereg farkas kezdett zajongani egyszerre:
– Mit törődünk vele? Megöli a téli eső. Halálra pörköli a nap. Nekünk ugyan nem árthat ez a csupasz béka. Hadd járjon a Csapattal! Hol a bika, Bagira? Fogadjuk be! – Aztán ismét Akela mély, csaholó hangja hallatszott: – Nézzétek meg jól, farkasok, nézzétek meg jól!
Mauglit most is csak a kavicsok érdekelték, s észre sem vette, mikor a farkasok odaléptek hozzá, és egyenként szemügyre vették. Végül valamennyien lementek a dombról a megölt bikát megkeresni, s csak Akela, Bagira, Balú meg Maugli nevelőszülei maradtak ott. Sir Kán még egyre bömbölt az éjszaka homályában; erősen haragudott, amiért Mauglit nem adták oda neki.
– Bömbölj csak – mormogta Bagira a bajusza alatt -, ahogy én az emberi fajzatot ismerem, különb nótát is bömbölsz te még e miatt a meztelen kis jószág miatt.
– Jól van így, ahogy van – mondta Akela. – Az ember bölcs és bölcs a kölyke is. Valamikor még segítségünkre lehet.
– Bizony, segítségedre lehet, ha bajba kerülsz, mert senki fia nem remélheti, hogy örök életére vezére marad a Csapatnak – mondta Bagira.
Akela nem szólt semmit. Arra az időre gondolt, amely minden csapat minden vezérének életében elkövetkezik: amikor ereje elhagyja, gyöngül, egyre gyöngül, s végre is megölik a farkasok, és új vezér foglalja el a helyét, amíg meg nem ölik azt is.
– Vigyétek haza – szólt Farkas apóhoz -, s neveljétek a Szabad Néphez méltóan.
Hát így került be Maugli a szioni farkascsapatba egy bika árán és Balú jó szaváért.

Most aztán bele kell nyugodnotok abba, hogy átsiklunk tíz-tizenegy esztendőn, s csak találgathatjátok, milyen csodálatos életet élhetett Maugli a farkasok közt, hiszen sok-sok könyvet kellene teleírnom, ha aprajára el akarnám beszélni. A farkaskölykökkel nőtt fel, csakhogy azok felnőtt farkasok voltak már, mire őbelőle nagyobbacska gyerek lett. Farkas apó tanítgatta a tudnivalókra, a vadonbeli dolgok értelmére. Addig s addig, hogy egyszer csak a fűnek minden zizzenése, a meleg éjjeli levegő minden lehelete, a feje fölött elhangzó bagolyhuhogás, a denevérkarmok karcolása, amint meg-megkapaszkodnak egy kicsit valamelyik fában, s a tócsákban fickándozó halacskák minden csobbanása éppen olyan érthető, éppen olyan világos volt neki, mint ahogy a dolgozó, felnőtt ember ismeri a maga munkájának minden csínját-bínját. Amikor nem tanult: leheveredett a napon, és aludt; aztán evett, és újra lefeküdt; ha piszkosnak érezte magát, vagy melege volt, úszkált az erdei tavakban; ha egy kis mézre fájt a foga (mert Balú megtanította arra, hogy a méz meg a dió éppen olyan jó, mint a nyers hús), hát fölmászott érte a fára, s Bagira megmutatta neki, hogyan férkőzzék hozzá. Bagira föltelepedett egy ágra, s szólította Mauglit: – Gyere, testvérkém!
Maugli eleinte úgy mászott, mint a lajhár, de idővel olyan merészen lódította magát ágról ágra, hogy tán még a szürke majom se különben. Elfoglalta helyét a Gyűlés Szikláján is, amikor a Csapat összeült, és itt észrevette, hogy ha erősen ránéz akármelyik farkasra, az kénytelen lesütni a szemét. Ezt mulatságból is megtette. Máskor meg kihúzgálta a hosszú tüskéket barátai talpából, mert a farkas rettentő sokat szenved a bőrébe fúródó bogáncstól, tövistől. Éjszakánként le-lejárt a dombról a szántóföldekre, s kíváncsian nézegette a kunyhókban lakó falusiakat, de nem bízott az emberekben, mert Bagira megmutatott neki egy négyszögletes ládát, amelynek csapóajtaja oly ügyesen el volt rejtve a vadnövények közt, hogy szinte belelépett. Bagira azt mondta, hogy ez csapda. Semmit sem szeretett úgy, mint hogyha behatolhatott Bagirával az erdő sötét, meleg belsejébe, végigalhatta az egész álmosító napot, s éjszaka nézhette, hogyan vadászik Bagira. Bagira hatra-vakra gyilkolt, ha éhes volt. Ezt cselekedte Maugli is, de mégsem egészen ezt. Mihelyt annyi idős volt, hogy megérthette az okos szót, Bagira megmondta neki, hogy szarvasmarhához sohase nyúljon, mert egy bika életének árán került be a Csapatba. – Tiéd az egész vadon – mondta Bagira -, megölhetsz mindenkit, akinél erősebb vagy, de a bika kedvéért, amely megváltott, sohase ölj, és ne is egyél szarvasmarhát, se öreget, se fiatalt. Ez a Vadon Törvénye. – Maugli pedig hűségesen engedelmeskedett.
Megnőtt, és úgy megerősödött, ahogy csak olyan gyerek erősödhetik meg, aki nem is tudja, hogy ő voltaképpen tanul valamit, s az égvilágon semmi egyébre nem kell gondolnia, mint az evésre.
Farkas anyó mondta neki egyszer-másszor, hogy Sir Kánban nem lehet megbízni, s neki előbb vagy utóbb meg kell ölnie Sir Kánt. Egy fiatal farkas a nap minden órájában emlékezett volna erre a tanácsra. Maugli elfelejtette, mert ő csak emberfióka volt, ámbár farkasnak mondta volna magát, ha akármilyen emberi nyelven meg tud szólalni.
Sir Kán minduntalan az útjába került a vadonban, mert amint Akela öregedett és gyengülni kezdett, a béna tigris nagy barátságba keveredett a Csapat fiatalabb farkasaival, akik hulladékokat lesve jártak utána. Akela sohasem tűrte volna ezt el, ha élni mer a tekintélyével. Sir Kán ilyenkor hízelgett nekik, és csodálkozott, hogy ilyen deli fiatal vadászok miért elégszenek meg egy haldokló farkas meg egy emberkölyök vezetésével. – Hallom – mondogatta Sir Kán -, hogy a Gyűlésen nem mertek a szeme közé nézni. – Ilyenkor aztán morogtak és berzenkedtek az ifjú farkasok.
Bagira mindent látott, mindent hallott; erről is tudott egyet s mást, s nemegyszer kereken megmondta Mauglinak, hogy Sir Kán még megöli; ilyenkor Maugli nevetve válaszolta:
– Itt a Csapat, itt vagy te, Balú is akármilyen lusta, odavág egyet-kettőt a kedvemért. Hát mitől féljek?
Egy meleg napon új gondolata támadt Bagirának, mert ismét fülébe jutott valami. Lehet, hogy Ikki, a tüskésdisznó hozta a hírt. Amikor mélyen bent voltak a vadonban, s a fiú feje ott hevert Bagira szép fekete szőrén, a párduc egyszerre csak így szólt Mauglihoz:
– Testvérkém, hányszor mondtam már neked, hogy Sir Kán ellenséged?
– Annyiszor, ahány dió van ezen a pálmán – felelte Maugli, mert számolni persze nem tudott. – Hát aztán? Álmos vagyok, Bagira, Sir Kánnak pedig egyebe sincs, csak hosszú farka és hangos torka, akárcsak Maónak, a Pávának.
– De most nincs ideje az alvásnak. Balú tudja, én is tudom, a Csapat is tudja, még a legbutább állatok, az őzek is tudják. Tabaki megmondta neked is.
– Hohó! – kiáltott fel Maugli. – Tabaki nemrégiben azzal sértegetett, hogy én afféle meztelen emberkölyök vagyok, s nem arra születtem, hogy földimogyorót kaparjak ki. De én megfogtam Tabakit a farkánál fogva, s kétszer odavágtam egy pálmafa derekához, hogy tisztességre tanítsam.
– Bolondság volt. Igaz, hogy Tabaki nagy bajkeverő, de azért elmondott volna valamit, ami nagyon is fontos neked. Figyelj rám, testvérkém! A vadonban nem mer megölni Sir Kán, de jusson eszedbe, hogy Akela nagyon öreg. Hamarosan eljő az a nap, amikor nem tud elbánni az őzbakkal, s akkor nem vezérkedhetik tovább. Nagyobbára megöregedtek azok a farkasok is, akik megnéztek, amikor először vittek el a Gyűlés elé. A fiatalok pedig elhiszik, amit Sir Kán duruzsol a fülükbe, hogy emberkölyöknek nincs helye a Csapatban. Nemsokára ember lesz belőled.
– És micsoda az ember, hogy nem szabad neki a testvéreivel járni?! – kiáltott fel Maugli. – Én a vadonban születtem. Engedelmeskedem a Vadon Törvényének, s nincs olyan farkas a csapatunkban, akinek tüskét ne húztam volna ki a talpából. Hát persze hogy ezek a testvéreim!
Bagira egész hosszában elnyúlt, és félig behunyta szemét.
– Testvérkém – mondotta -, nyúlj csak az állam alá.
Maugli kinyújtotta erős, barna kezét, s éppen Bagira selymes álla alatt, ahol a csillogó szőr elrejti a hatalmas, feszülő izmokat, egy kis kopasz helyre akadt.
– Az egész Dzsungelben senki sem tudja, hogy én, Bagira, ezt a bélyeget viselem, a nyakörv bélyegét. Pedig hát így van, testvérkém; emberek közt születtem, emberek közt halt meg az anyám, az udipuri királyi palota ketreceiben. Ezért fizettem meg érted a váltságdíjat a Gyűlésen, amikor meztelen kis kölyök voltál. Bizony, én is emberek közt születtem. Sohase láttam a vadont. Rácsok közt etettek vaslábosból, amíg egy éjszaka meg nem éreztem, hogy én Bagira vagyok, a Párduc, nem pedig emberek játékszere. Akkor a mancsom egyetlen csapásával összezúztam azt a hitvány zárat, és elszöktem. És mert kiismertem az emberek furfangjait, félelmetesebbé váltam a vadonban magánál Sir Kánnál is. Így van-e?
– Így – felelte Maugli -, a vadonban mindenki fél Bagirától, mindenki, csak Maugli nem.
– Ó, te emberkölyök vagy – mondta nagyon gyöngéden a Fekete Párduc -, és éppen úgy, ahogy én visszatértem a vadonba, neked is vissza kell térned végül az emberek közé, embertestvéreid közé, ha a Gyűlésen meg nem ölnek.
– De hát miért akarna akárki is megölni engem? – kérdezte Maugli.
– Nézz rám – mondta Bagira, és Maugli keményen a szeme közé nézett. A nagy párduc fél perc múlva félrefordította a fejét.
– Hát ezért – mondotta, végighúzva mancsát a faleveleken. – Még én sem tudok a szemed közé nézni, pedig én emberek közt születtem, és szeretlek téged, testvérkém. A többiek gyűlölnek, mert nem állják a tekintetedet, mert bölcs vagy, mert tüskéket húztál ki a lábukból, mert ember vagy.
– Erre bizony nem gondoltam – mondta bosszúsan Maugli, és összeráncolta sűrű, fekete szemöldökét.
– Hogy szól a Dzsungel Törvénye? Először üss, aztán nyelvelj. Már a meggondolatlanságodról is megismerszik, hogy ember vagy. De légy bölcs. Úgy érzem, hogy ha Akela elhibázza a legközelebbi zsákmányát, pedig hát minden vadászatán nehezebben ragadja torkon az őzbakot, a Csapat ellene és ellened fordul. A vadonbeliek gyűlést tartanak a Sziklán, és akkor, akkor megvan! Tudom már! – kiáltotta Bagira, és felugrott. – Eredj le hamar az emberek kunyhóihoz a völgybe, s hozz fel olyan Piros Virágot, amit ők növesztenek ott: hogy ha eljön az ideje, erősebb barátod legyen, mint én vagy Balú vagy azok, akik szeretnek a Csapatból. Szerezd meg a Piros Virágot!
Piros Virágon Bagira a tüzet értette, de nincs olyan teremtés a vadonban, aki a tüzet nevén nevezné. Minden vadállat halálosan fél tőle, és százféleképpen kerülgeti a nevét.
– A Piros Virágot? – ismételte Maugli. – Az a kunyhóikon kívül nyílik, alkonyatkor. Majd megszerzem.
– Így beszél egy igazi emberkölyök – mondta büszkén Bagira. – Ne feledd, hogy kis cserepekben nő. Szerezz egyet hamarosan, és tedd félre, hogy kéznél legyen, ha kell.
– Jó – mondta Maugli -, megyek. De bizonyos vagy abban, kedves Bagirám – és átkarolta a párduc fénylő nyakát, és mélyen belenézett nagy szemébe -, bizonyos vagy abban, hogy ez mind Sir Kán műve?
– A Letört Zárra mondom, amely megszabadított: bizonyos vagyok benne, testvérkém.
– Hát akkor a Bikára fogadom, aki megváltott: érdeme szerint megfizetek Sir Kánnak, vagy talán még ráadást is adok – mondta Maugli, s azzal már indult is.
– Ez aztán ember! Ízről ízre ember – mondta magában Bagira, miközben újra lefeküdt. – Ó, Sir Kán, gyászosabb vadászatod sose volt, mint amikor erre a békára vadásztál most tíz esztendeje.
Maugli már messze járt az erdőben, gyorsan rohant, és tüzelt a szíve. Szállongott az esti köd, amikor a barlanghoz érkezett. Nagyot lélegzett, és lenézett a völgybe. A kölykök kint csatangoltak, de Farkas anyó a barlang gyomrában megismerte erről a lélegzésről, hogy valami bántja az ő békáját.
– Mi baj, fiam? – kérdezte.
– Holmi szófia denevérbeszédet hallottam Sir Kánról – felelte. – Ma éjszaka a szántóföldekre megyek vadászni – s egy ugrással eltűnt a bozótban, lefelé indulva a völgy mélyében kanyargó folyóhoz. Itt megállt, mert meghallotta a vadászó Csapat üvöltését, a hajszolt őzbak bőgését s azt a horkantást, amikor szembefordult üldözőivel. Most fiatal farkasok gonosz, keserű üvöltése hallatszott:
– Akela! Akela! Hadd mutassa meg az erejét a Ridegfarkas! Helyet a Csapat Vezérének! Ugorj, Akela!
A Ridegfarkas nyilván ugrott, és elvétette az ugrást, mert Maugli hallotta a foga összekoccanását, s aztán egy csahintást, amikor az őzbak felrúgta mellső lábával.
A többit már nem várta meg; továbbrohant, s a csaholás gyöngébben hallatszott a háta mögött, amikor leért a földekre, ahol a parasztok laktak.
– Igazat beszél Bagira – lihegte, amint befészkelte magát valami szénarakásba egy kunyhó mögött. – Holnap nagy napunk lesz, Akelának meg nekem.
Aztán odanyomta arcát az ablakhoz, és figyelte a tüzet, amely a tűzhelyen égett. Látta, hogy az asszony fölkel, és fekete koloncokkal táplálja éj idején. S amikor eljött a reggel, és fehéren, hidegen terjengett a köd, látta, hogy az embergyerek felkap egy földdel kitapasztott belsejű kosarat, megrakja izzó parázzsal, köpönyege alá dugja, és kimegy, hogy ellássa a teheneket az istállóban.
– Hát ez az egész? – mondta magában Maugli. – Ha egy kölyök is megteheti, nincs mit félni tőle. – Megkerülte a házat, szembetalálkozott a fiúval, kivette kezéből a tapasztott kosarat, s amíg a fiú üvöltözött rémületében, hirtelen beleveszett a ködbe.
– Nagyon hasonlítanak hozzám – mondta Maugli, belefújva a kosárba, ahogy az asszonytól látta. – Ez az izé meghal, ha enni nem adok neki – és gallyat, háncsot szórt a vörös valamire. Félúton a domb felé találkozott Bagirával, akinek bundáján úgy csillogott a reggeli harmat, mint a drágakő.
– Akela elhibázta az ugrást – mondta a párduc. – Már ma éjszaka megölték volna, de rád is fájt a foguk. Kerestek odafent.
– A szántóföldek közt jártam. Készen vagyok. Nézd! – és Maugli magasra tartotta a tüzes kosarat.
– Jól van! Mármost: láttam, hogy az emberek száraz ágat dugtak ebbe az izébe, s a Piros Virág tüstént kinyílt a végén. Nem félsz?
– Nem én. Mitől félnék? Emlékszem most már, hacsak nem álmodtam, hogy mielőtt farkassá lettem, hevertem a Piros Virág mellett, meleg volt és jólesett.
Maugli egész nap a barlangban ült, a tüzes kosarat gondozta, és száraz ágakat dugdosott belé, hogy lássa, milyenné válnak. Talált egy ágat, amellyel meg volt elégedve. Este, amikor Tabaki érte jött, és meglehetős nyersen közölte vele, hogy várják a Gyűlés Szikláján, addig nevetett, amíg Tabaki el nem rohant. Még a gyűlésbe is nevetve ment.
Akela, a Ridegfarkas, sziklája mellett hevert, annak jeléül, hogy a Csapat vezérsége megüresedett; Sir Kán pedig nyíltan járkált fel s alá, és hízelegve vették körül hulladékon hízó farkashívei. Bagira Maugli mellé telepedett le. Maugli térde közé szorította a tüzes kosarat. Amikor mind összeverődtek, megszólalt Sir Kán. Ezt se merte soha megtenni, amíg Akela virágjában volt.
– Nincs joga – suttogta Bagira. – Mondd meg ezt! Gyáva fickó!
Maugli talpra ugrott.
– Szabad Nép! – kiáltott fel. – Hát Sir Kán vezeti a Csapatot? Mi köze egy tigrisnek ahhoz, hogy ki a mi vezérünk?
– Mivel látom, hogy a vezérség megüresedett, és felkértek, hogy szóljak… – így kezdte mondókáját Sir Kán.
– Ki kért fel? – szólt közbe Maugli. – Hát mind sakálok vagyunk, hogy csúszunk-mászunk ez előtt a mészáros előtt? A Csapat vezérsége egyedül a Csapat dolga.
Most ilyen kiáltások hallatszottak:
– Hallgass, emberkölyök! – Engedjétek beszélni! – Megtartotta a Törvényünket!
Aztán mennydörgő hangon szólaltak meg a Csapat vénei:
– Engedjétek beszélni a Halott Farkast.
Ha a Csapat vezére elhibázta az ugrást, Halott Farkasnak nevezik hátralevő életében, de ez nem szokott soká tartani.
Akela nehézkesen emelte föl öreg fejét:
– Szabad Nép! És ti is, Sir Kán sakáljai! Tizenkét esztendeig vezettelek benneteket vadászatról vadászatra, s ezalatt se csapdába nem került, se meg nem nyomorodott senki. Most elhibáztam az ugrást. Tudjátok, hogyan szőtték-fonták ezt a ravaszságot. Tudjátok, hogy fiatal őzbak nyomára vezettek, csak hogy kiderüljön a gyöngeségem. Ügyesen csinálták. Most jogotok van, hogy megöljetek a Gyűlés Szikláján. Kérdezem tehát: ki akar végezni a Ridegfarkassal? Mert az meg az én jogom, a Vadon Törvénye szerint, hogy egyenként jöjjetek ellenem.
Hosszú csönd támadt, mert egy farkas sem merészelt egymagában halálos harcra szállni Akelával. Ekkor elbődült Sir Kán:
– Eh, mit törődünk ezzel a fogatlan vén bolonddal? Meghal ez úgyis! Hanem az emberkölyke, az már eddig is tovább élt a kelleténél. Szabad Nép! Az emberkölyök első perctől fogva az én zsákmányom volt. Adjátok nekem. Unom már ezt az eszeveszett ember-farkas históriát. Tíz esztendeig zavarta a vadon életét. Adjátok nekem az emberkölyköt, különben mindig idejárok vadászni, s egy csont nem sok, annyit se láttok tőlem! Ember ez, ember fia, s én gyűlölöm, csontom velejéből gyűlölöm!
Most a Csapat nagyobbik fele így üvöltött fel:
– Ember! Mi közünk az emberhez? Menjen oda, ahová való!
– Az ám, hogy ránk zúdítsa a parasztokat? – lármázott Sir Kán. – Nem, adjátok csak nekem. Ember: és egyikünk sem tud a szeme közé nézni.
Akela újra fölemelte fejét, és így szólt:
– Velünk evett, velünk tanyázott. Hajtotta nekünk a vadat. Egyetlen szavát sem szegte meg a Vadon Törvényének.
– Én pedig egy bikával váltottam meg, amikor befogadták. Egy bika nem sokat ér, de Bagira becsülete ér annyit, hogy verekedjék érte – mondta legszelídebb hangján Bagira.
– Tíz esztendeje, hogy megváltottad egy bikával! – horkant fel a Csapat. – Mi közünk nekünk azokhoz a tízesztendős csontokhoz?
– Vagy a becsülethez! – mondta Bagira, fehér fogait mutogatva. – Csakugyan, méltók vagytok a Szabad Nép nevére?
– Ember kölyke nem járhat a vadon népével! – üvöltötte Sir Kán. – Adjátok nekem!
– Testvérünk ő, ha vér szerint nem is az – folytatta Akela -, s ti meg akarjátok ölni! Igazán mondom, túlságosan soká éltem. Akadnak köztetek, akik szarvasmarhán élnek, másokról meg azt hallom, hogy Sir Kán tanítására hallgatva, sötét éjszaka beszöknek a falvakba, és gyerekeket ragadnak el a parasztok küszöbéről. Tudom hát, hogy gyávák vagytok, s gyávákhoz beszélek. Bizonyos, hogy meg kell halnom, s az életem nem ér sokat, különben felajánlanám az emberkölyök életéért. De a Csapat Becsületéért – erről a semmiségről megfeledkeztek, amióta vezér nélkül vagytok! – megígérem, hogy ha békén hazaengeditek az emberkölyköt, a fogamat sem mozdítom, amikor halálomra kerül a sor. Harc nélkül halok meg. Ez legalább három életet ment meg a Csapatnak. Többet nem tehetek; de ha akarjátok, megkíméllek attól a gyalázattól, hogy megölitek egy ártatlan testvéreteket, egy olyan testvért, akit a Vadon Törvénye szerint pártfogoltak és váltottak meg, hogy a Csapatba kerülhessen.
– Ember! Ember! Ember! – harsogta a Csapat, s a farkasok nagy része Sir Kán köré gyülekezett.
– Most rajtad a sor – szólt Bagira Mauglihoz. – Mi már mást nem tehetünk, csak harcolhatunk.
Maugli felállt, kezében tartva a tüzes kosarat. Aztán kinyújtotta két karját, és arcába ásított a Gyűlésnek; de őrjöngött dühében és bánatában, mert igazi farkas módra a farkasok sohasem árulták el előtte, hogy mennyire gyűlölik.
– Hallgassatok ide, hé! – kiáltotta. – Elég volt a csaholásból. Ma éjszaka annyiszor megmondtátok nekem, hogy ember vagyok, pedig igazán farkas akartam lenni köztetek életem végéig, hogy most már érzem: igazatok van. Így hát nem szólítalak többé testvérnek, hanem kutyának, ahogy az ember szokott. Hogy mit csinálok, mit nem, azt nem ti döntitek el. Az az én dolgom, és hogy világosabban lássunk, hát én, az ember, elhoztam ide egy keveset a Piros Virágból, amitől ti, kutyák, annyira féltek.
Földhöz vágta a tüzes kosarat, s egyik-másik parázsló üszök lángra lobbantott egy-egy száraz mohacsomót. Az egész gyűlés rémülten hőkölt vissza a csúszva terjedő lángok elől.
Maugli bedugta a kezében tartott száraz ágat a tűzbe, amíg csak a gallyai meg nem gyulladtak és ropogni nem kezdtek, s feje fölött forgatta a kushadó farkasok között.
– Te vagy az úr – mondta fojtott hangon Bagira. – Mentsd meg Akelát a haláltól. Mindig barátod volt.
Akela, a zord, vén farkas, aki soha életében senkitől nem kért kegyelmet, szánni való pillantást vetett Mauglira, amint ott állt, anyaszült meztelenen, hosszú fekete haját vállára vetve, a lobogó láng fényében, amely ugráltatta-reszkettette az árnyakat körülötte.
– Jól van! – mondta Maugli lassan körülnézve. – Látom, hogy kutyák vagytok. Elmegyek tőletek az én népemhez, ha ugyan valóban az én népem. A vadon bezárult előttem, el kell felejtenem a beszédeteket, a társaságotokat; de irgalmasabb akarok lenni, mint ti vagytok. Mivel testvéretek voltam, ha vér szerint nem is: megígérem, hogy ha majd ember leszek az emberek között, nem árullak el úgy az embereknek, ahogy ti elárultatok engem. – Megrúgta a tüzet, s a szikrák magasra szálltak. – Nem lesz háború köztem és a Csapat között. De még egy adósságot meg kell fizetnem, mielőtt elmegyek. – Előrement, oda, ahol Sir Kán ült, bambán belebámulva a lángokba, s megragadta a szakállánál fogva. Bagira utánasompolygott, hogy baj ne érhesse. – Állj föl, kutya! – kiáltotta Maugli. – Állj fel, ha ember beszél, mert kiégetem a bundádat!
Sir Kán füle hátralapult, a szemét pedig behunyta, mert közel volt hozzá az izzó ág.
– Ez a marhapusztító azt mondta, hogy megöl engem a Gyűlésen, mert kölyökkoromban nem tudott megölni. No, hát így verjük a kutyát, ha emberré cseperedünk! Meg ne moccanj, Béna, mert torkodba szalasztom a Piros Virágot! – Fejbe verte Sir Kánt az ággal, s a tigris vinnyogott, nyöszörgött halálos félelmében.
– No, most mehetsz, te megpörkölt vadmacska! De el ne felejtsd, hogy amikor legközelebb idejövök a Gyűlés Sziklájához, férfiként jövök, és Sir Kán bundája lesz rajtam. Egyébként pedig Akela elmehet, és szabadon élhet, ahol akar. Nem fogjátok megölni, mert én nem akarom. És ti se üljetek itt tovább, a nyelveteket lógatva, mintha valakik volnátok. Kutyák vagytok, és én elkergetlek – így ni! Mehettek! – A tűz lángolva égett az ág végén, Maugli pedig jobbra-balra, körös-körül vagdalózott vele, s a farkasok üvöltve rohantak el, bundájukat kiégette a szikraeső. Végül nem maradt ott más, csak Akela, Bagira és vagy tíz farkas, aki Mauglinak fogta volt pártját. Aztán valami fájni kezdett Maugliban – de úgy, ahogy soha életében nem fájt neki semmi, és elakadt a lélegzete, és zokogott, s a könnyek csak úgy patakzottak az arcán.
– Mi ez? Mi ez? – kérdezte. – Nem akarom itthagyni a vadont, és nem tudom, mi ez. Talán meghalok, Bagira?
– Nem, testvérkém. Csak könnyek ezek, emberi könnyek – mondta Bagira. – Most már tudom, hogy nem vagy többé emberkölyök, hanem ember. A vadon immár csakugyan bezárul előtted. Hadd hulljon, Maugli… csak könny ez, semmi más.
Maugli hát ott ült, és úgy sírt, mintha a szíve szakadna meg; sohasem sírt még életében.
– Most pedig – mondotta – elmegyek az emberekhez. De előbb el kell még búcsúznom az anyámtól – s elment a barlangba, ahol Farkas apóék laktak, és ráborulva anyó bundájára, keservesen sírt, a négy kölyök pedig siralmasan üvöltött.
– Nem fogtok elfelejteni? – kérdezte Maugli.
– Soha, amíg nyomot tudunk szimatolni – mondták a kölykök. – Gyere el a domb tövéhez, ha ember leszel, s beszélünk majd veled; és lejárunk az irtásra, hogy együtt játsszunk éjszakánként.
– Gyere el hamar – mondta Farkas apó. – Ó, gyere el hamar, te bölcs kis béka; mert anyád meg én öregek vagyunk már.
– Gyere el hamar – mondta Farkas anyó -, kicsi meztelen fiam; mert ide hallgass, ember fia: jobban szerettelek, mint tulajdon kölykeimet.
– Ígérem, hogy eljövök – mondta Maugli -, s ha eljövök, kiterítem Sir Kán bundáját a Gyűlés Sziklájára. Ne feledjetek el! Mondjátok meg a vadon többi lakójának is, hogy gondoljanak rám!
Pirkadni kezdett, amikor Maugli magányosan lement a domb oldalán, hogy megismerkedjék azzal a titokzatos teremtéssel, amelynek neve: ember.

A FARKASFALKA VADÁSZDALA

Szambhur bődült kora hajnalon át, egyszer, kétszer s tovább!
Egy ünő szökellt, egy ünő szökellt, tóparton, ahol bikája legelt,
szemem fürkészve nyomára lelt, egyszer, kétszer s tovább!

Szambhur bődült kora hajnalon át, egyszer, kétszer s tovább!
Egy farkas osont, egy farkas osont, a lesbe lapult falkához osont:
Utánam! Amott fut a hús meg a csont, egyszer, kétszer s tovább!

A falka csaholt kora hajnalon át, egyszer, kétszer s tovább!
A vadonban a talp nem hagy nyomokat, éles szemünk sűrű árnyba kutat,
harsanjon a torkunk, rajta, Csapat, egyszer, kétszer s tovább!