Posted on

Kutyapszichológia 28 – “Hogy vót, hölgyem?”

Amióta megalkottam ezt a módszernek nevezett ötletegyüttest, egyre biztosabban hiszem, hogy igazam volt, és hogy ember és kutya között különleges kapcsolat létezik. Amikor egy újságban vagy tudományos folyóiratban olyan eredményekkel találkozom, melyek alátámasztják az elméletemet, még inkább hiszek abban, hogy az általam a kutya irányában alkalmazott “nyelv” valahogy összeköt bennünket az ősi, elfeledett múlttal.
Minél több kutyafajtával és problématípussal volt dolgom, annál egységesebbé és kidolgozottabbá vált az elméletem és a módszerem is. Ahogyan maga a kutya-ember kapcsolat, a nevelési eljárások is folyamatosan változnak, egyfajta evolúció alatt áll mindkettő. Az emberek gyakran szakértőnek hívnak, én erre azt mondom: a kutya az igazi szakértő, én csak egy olyan illető vagyok, aki ért a nyelvükön, meghallgatja, amit mondanak, majd megosztom azt a többiekkel is.
Remélem, eddigi munkámmal máris sokaknak tudtam segíteni abban, hogy igazán kellemes életet éljenek a kutyáikkal. Természetesen olyan esetek is előfordultak, amikor a legjobb akarattal sem sikerült megoldanom az elém kerülő problémát. Végső soron mindig a gazda az, akinek a módszeremet alkalmaznia kell – ez nem egy gyorstapasz, amit egyszer kell felrakni, hanem sokkal inkább életforma, kutya és gazda közös életvitele. Voltak, szerencsére nagyon kevesen, akik nem tudták megragadni a módszer lényegét, és persze a kutyáik látták ennek is kárát.
Az esetek túlnyomó többségében sikerült segítenem. Ahogy a módszernek híre ment, és kezdtek elismerni, egyre megrázóbb, szívbemarkolóbb esetekkel találtam magam szemközt. Nemegy-szer olyan kutyákhoz hívtak el, amelyek közvetlenül az elpusztítás előtt álltak. Ezek egyike volt Dylan, az akita.
Dylan gazdája egy Helen nevű üzletasszony volt. A hölgy mindig magával vitte a kutyát az üzleti útjaira, amikor széltében-hosszában járta az országot. Dylan egyszerre volt társ és testőr. Tekintve, hogy az akiták félelmetesen erős és vad kutyák, Dylan könnyűszerrel bevált mint elrettentő kíséret. Sajnos azonban védelmező ösztönei túl erősnek bizonyultak.
Egy nap Helen épp bevásárolni volt a közeli szupermarketben. Ahogy indulni készült az autóval, egyszer csak odalépett hozzájuk egy ismerőse. Kinyílt a kocsiajtó. Ahogy az ismerős nő kinyújtotta a kezét Helen felé, Dylan már ugrott is. Olyan csúnyán megharapta a szerencsétlen nőt, hogy kórházba kellett vinni, és össze kellett varrni a•sebet a karján. Az esethez kihívták a rendőröket is, és Helen és Dylan ellen eljárást indítottak a veszélyes kutya tartására vonatkozó törvény alapján. Dylan élete vagy halála ezek után a bíró döntésétől függött csupán.
Helen az ügyvédjén keresztül megkeresett engem. Két okból kérte a segítségemet. Először is, természetesen, szerette volna megmenteni a kutyáját. Másodszor, és ez az, ami külön figyelmet érdemel, ki akarta deríteni, mi okozta a szerencsétlenséget. Persze a két dolog összefüggésben volt egymással, hiszen ha sikerülne kideríteni és orvosolni a kutya viselkedési problémáját, a bíróság sokkal elnézőbben tekintene a bűnösre.
Teljesen elfogadhatónak tartottam, hogy nem érti a történteket. “Igazán nem tudom, miért tette ezt – ismételgette folyton -, hiszen Dylan annyira imádnivaló.” Mint annyi más gazda, Helen sem vette észre azokat az intő jeleket, melyeket pedig Dylan annak rendje és módja szerint mutatott. Amikor megkérdeztem, vajon 1. szokta-e kísérgetni őt Dylan fel s alá a házban; 2. ideges lesz-e az állat, ha vendég jön a házhoz; és 3. meg szokta-e őt védeni Dylan – mindhárom kérdésre igenlő választ kaptam.
Megmondtam Helennek, hogy teljes mértékben hűen és szorgalmasan kell végeznie az általam javasolt gyakorlatokat. Volt már egy szomorú esetem egy akitával, melynek a gazdája nem tartotta be az utasításaimat. Nem alkalmazta következetesen a szükséges jelzéseket, és a kutya nem is fejlődött semmit. Habár ott nem került bíróság elé az ügy, amikor a kutya ismét megharapott valakit, el kellett altatni szegényt. A gazda pedig, milyen érdekes, vigasztalhatatlan volt…
Helennek mintegy két hónapja volt a bírósági döntésig. A határidő lejártakor részletes szakvéleményt kellett benyújtanom a hatóságnak. A kutya sorsa azon múlott, hogy sikerül-e megváltoztatnunk a magatartását két hónap leforgása alatt.
Dylan vitathatatlanul vezéralkat volt. Ahogy szoktam, elővettem a “szívélyes köteléképítés” lépéseit, hogy letaszítsam őt a trónjáról. Az ő esetében különösen a veszélyes szituációk észlelésére kellett koncentrálnunk, hiszen ilyen helyzetben történt a tragikus támadás is. Ha megtanítom neki, hogyan kell viselkedni ilyen helyzetben, van remény a megmentésére.
Nem volt nehéz rájönni, miért védelmezte Dylan ilyen erősen a gazdáját. A házukban a kutya szinte elválaszthatatlan volt a nőtől. Helen korlátozás nélkül engedte az akitát tombolni az ajtónál, vonszolni a pórázt, és akkor simogatta a kutyát, amikor az kikövetelte. Amikor Helen nekilátott a köteléképítésnek, Dylan más szemmel kezdett nézni rá. Mostantól a nő volt a vezér, aki a döntéseket hozza, és aki megvédi a falkát. Dylan állandó őrködésének vége szakadt.
A bírósági tárgyalás előtt úgy egy héttel megírtam a jelentést. Ebben beszámoltam arról, hogy véleményem szerint Dylan többé nem jelent fenyegetést az emberekre. Elmondtam a levélben a bírónak, hogy a kutya gazdája most már tudja, hogy korábban rossz jelzéseket adott az állatnak, ezért történt a szerencsétlenség. Most viszont már képessé vált helyesen kommunikálni az állattal, így a jövőben nem történhet szerencsétlenség. Természetesen a bírónak jogában állt figyelmen kívül hagyni a véleményemet, ám úgy gondoltam, Dylan magatartási problémáját sikerült megszüntetnünk.
Mindig szeretném megóvni a rám bízott kutyákat, azt hiszem, néha még túl erősek is az érzelmi szálak, melyek kialakulnak közöttem és alkalmi védenceim között. Be kell vallanom, mégis valahogy elaludtam a sorsdöntő órát, így lemaradtam a tárgyalásról. A telefonra ébredtem, Helen hívott a bíróságról. A könnyeivel küszködött, és csak két szót tudott kimondani, mielőtt sírva fakadt volna: “Dylan szabad!”, mondta.
A bíró tíz perc alatt letárgyalta az esetet, Dylant felügyelet mellett visszahelyezve a gazdájához. Ha a kutyára nem érkezik több panasz, továbbra is a gazdájával élhet. Azóta öt hasonló, komoly ügyem volt, és örömmel mondhatom, mindegyiknél sikerült megmentenünk a kutya életét.
Sokan és sokszor bélyegeztek már naiv teremtésnek, aki csak a jót veszi észre mindenben, és a rosszat úgy kezeli, mint kiváló alkalmat a tanulásra. Nem tiltakozom ez ellen, inkább mondom a félig töltött poharat félig telinek, mint félig üresnek. Ezek után kissé ironikus, hogy amikor 1998-ban meglehetősen komoly körülmények között bizonyított a módszerem, én voltam az utolsó, aki észrevette ebben az esetben a jót.
Egy forró nyári estén elvittem a kutyáimat a kedvenc helyünkre, egy gyönyörű lincolnshire-i tájra. Beugrasztottam őket a kocsiba, így mentünk egy gyalogútig, amely egy bájos kis patak mentén húzódott. Amint ott sétáltunk, épp azon elmélkedtem, milyen csodálatos is az idő. A nap már a nyugati horizonthoz ért, a madarak daloltak, és gyengéd szellő paskolta az arcomat. A kutyák sem panaszkodhattak: vidáman nyargalásztak körülöttem, időnként belevetve magukat a vízbe is. Az élet minden szempontból szépnek és tökéletesnek tűnt.
A séta azonban hirtelen rémálommá változott. A kutyák, mint ilyenkor mindig, főképpen előttem haladtak, ezzel nem is volt semmi baj, hiszen tudtam, bármikor visszahívhatom őket. Az ösvény kissé jobbra kanyarodott, így egy pillanatra szem elől tévesztettem őket. Ekkor hirtelen vonítás verte fel a csöndet. Futásnak eredtem a hang irányába, és majdnem legázoltam az egyik spánielt, Mollyt, aki pont előttem forgolódott és csattogtatta a fogát veszettül. Előrepillantva észrevettem a többi kutyát is, ők is mániákusan ugattakés ugrándoztak. Egy pillanat alatt átláttam, mi történhetett. Közvetlenül előttünk méhkaptárak sorakoztak. Szegény kutyákat egyik méhraj a másik után rohamozta!
A következő pár pillanatban mintha minden lassított felvételen játszódott volna le. Ahogy megpróbáltam összeszedni magam, a méhek engem is megtámadtak. Életem egyik legrémesebb pillanata volt. Nem is tudom szavakba önteni a félelmet, amit akkor éreztem. Arcom előtt a kavargó méhekkel képtelen voltam bármit is látni. Fülemben a méhek dühödt zúgásával is hallhattam, amint a kutyáim sikoltoznak és agonizálnak valahol előttem.
Ösztönösen sarkon fordultam és a lehető leggyorsabban visszavonulásba kezdtem a mintegy hatszáz méterre álló autónk felé. Gyötrelmesen lassan haladhattam csak. Karjaimmal megpróbáltam elhessegetni a méheket, szinte teljesen hasztalan. Ekkor az addig a nyakamban lógó vékonyka pórázokkal kezdtem el csapkodni a levegőbe. A méhcsípésekkel, melyek pedig tucatjával érték kezemet, nyakamat és arcomat, igazság szerint nem is törődtem. Erőimet a haladásra összpontosítottam, ha elestem, talpra kecmeregtem. Soha még ilyen hosszúnak nem tűnt az a hatszáz méter!
Végül aztán mégiscsak odaértem az autóhoz. A kezem olyan szörnyen reszketett, hogy egy örökkévalóságnak tűnt, míg a kulcsot a helyére tudtam illeszteni. Először kinyitottam a hátsó ajtót, és beeresztettem a kutyákat. Ezek után bevetettem magam a vezetőülésre, beindítottam a motort, és kinyitottam az összes létező ablakot, hogy a méhek kirepülhessenek. Úgy tűnt, hogy egy kutya sem hiányzik. Ekkor gázt adtam, és a lehető leggyorsabban kilőttünk. Legnagyobb döbbenetemre a méhek még vagy egy kilométeren keresztül üldöztek minket a keskeny, kanyargós csapáson. Végre aztán kiértünk az országútra, és megszabadultunk tőlük.
A hazaútból kevésre emlékszem csak. Amikor a házamhoz értünk, behívtam a kutyákat, és nekiláttam a sérülések számbavételének. Barmie úszta meg a legkönnyebben, talán mert ő a legalacsonyabb. A két spániel, Molly és Spike Milligan már kaptak pár szúrást, de amennyire láttam, nem túl sokat. Hosszú, lelógó füleik megvédték a pofájukat, bár az ajkuk azért csúnyán feldagadt. Sajnos épp a legnagyobb, legerősebb kutyáim, a német juhászok jártak a legrosszabbul.
Chaser, Sadie akkor hat hónapos kölyke nyújtotta a legszomorúbb látványt. A jobb szemét nem is lehetett látni, úgy bedagadt. A duzzadt szemhéj tűzpirosra színeződött. Amikor a kiérkező állatorvos megnézte, azt mondta, vigyem azonnal a kórházba. A többi kutya is elég rondán festett, de ők nem voltak annyira súlyos állapotban, hogy ne tudjam őket otthon hagyni, míg Chaserrel kórházba megyünk.
Ott az egyik ismerős állatorvos, Simon fogadott minket. Amikor megpillantotta Chasert, rögtön adott neki egy antihisztamin-injekciót, majd átnézte a bőrét, további fullánkok után kutatva. Amikor végzett a kezeléssel, hosszú idő óta először lazíthattam egy kicsit. Azt hiszem, csak ekkor, amikor az idegességem kezdett enyhülni, kezdtem érezni fejemben a lüktető fájdalmat, és kezdtem kiszedegetni a fullánkokat a testemből. Feltehetően ijesztő látványt nyújtottam. Elöntött az önsajnálat, ma is úgy gondolom, hogy eddig ez volt életem legrémesebb élménye. A kutyáim látványa, amint a kínok kínját élik, olyan emlék, amit semmiképpen sem kívánok senkinek, legkevésbé pedig még egyszer magamnak. Aztán Simon elkezdett érdeklődni az eseményekről, és én csak akkor döbbentem rá, milyen jelentős dolgok is történtek velünk.
Simon jól ismert engem és a kutyáimat is. Elmondtam neki mindent, és ő szörnyülködött. Megkérdezte, hogy mennyi időbe telt, míg összeszedtem, megtaláltam minden kutyámat. “Biztos világgá mentek”, tette hozzá segítőkészen. Csak ekkor ébredtem rá, hogy mindeme káosz, minden rettentő fájdalom közepette a kutyáim végig mellettem maradtak. A menekülés közben egyszerűen nem is tudtam velük foglalkozni, minden magától történt. Valahogy teljesen természetesnek tűnt, amikor kinyitottam a kocsiajtót, hogy ott vannak és be is szállnak.
A kórházból hazafelé tartva döbbentem csak rá igazán a történtek jelentőségére. Hiába voltak nálam sokkal jobb futók, hiába mehettek volna, amerre csak akarnak, és hiába csípték őket a méhek folyamatosan, a kutyáim végig mellettem maradtak. Bíztak bennem, hogy majd én kimentem őket ebből a veszedelmes helyzetből. Olyan élő bizonyítéka volt ez a módszerem hatékonyságának, amelyet a lehető legszigorúbb körülmények között kaptam. Azon az estén ott ültem a padlón, és a szokásosnál is többet dédelgettem a kutyáimat. Ott ültem és nevettem közöttük, miközben könnyek gördültek végig az arcomon.
A módszeremből fakadó legnagyszerűbb élményem az, ahogyan ez a munka lassan teljesen új irányba terelte az életemet. Így például1998 őszén felkértek a helyi humberside-i BBC-stúdióból, hogy legyek a riporterük. Négyéves szerződést írtak alá velem, mely szerint rendszeres időközönként részt veszek egy élő, telefonos műsorban, ahová az emberek a kutyájukkal kapcsolatos problémáikkal fordulhatnak. Úgy látszik, a szerkesztő elégedett lehetett velem, mert idővel még több feladatot bízott rám. Az első egy napi összefoglaló volt a Cruft’s kiállításról, ami szintén jól sikerült, úgyhogy megbízást kaptam a folytatásra is. Meg kell hogy mondjam, még a szavam is elakadt, amikor később felkértek, készítsek egy hosszú interjút magával Monry Robertsszel.
Nagy sikerű könyvének, Az igazi suttogónak köszönhetően Monryból mostanra igazi világhíresség lett. A kiváló Robert Redfordfilm, melynek címe szintén A suttogó, tovább növelte az állatokkal folytatott újszerű, emberséges kommunikációs módszerek elismertségét. Amikor Monty Roberts ismét Angliába jött, hogy Market Rasen városában tartson egy bemutatót, beleegyezett, hogy interjút ad a mi rádiónknak is.
Amióta először találkoztunk, körülbelül húsz lóval láttam Montyt dolgozni. Minden újabb alkalommal csak fokozódott bennem az iránta érzett csodálat. Ugyanakkor erősödött az a meggyőződésem is, hogy az ember képes az állatokkal kommunikálni. Mivel korántsem vagyok vérbeli újságíró, míg egyik felemet kellemes izgatottság töltötte el, hogy újból láthatom Montyt munka közben, másik felem rettegett az interjú elkészítésétől. Így aztán öröm és szorongás vegyes érzésével utaztam le Market Rasenbe. A helyszínen beszéltem Monty hivatalos angliai munkatársával, Kelly Marksszal. Szó szerint megrázott a hír, amikor Kelly, aki valaha zsoké volt, mára pedig Monry egyik legtehetségesebb neveltje és követője, azzal fogadott, hogy már hallott a munkásságomról. Döbbenetem csak tovább fokozódott, amikor később Kelly egyszerűen odakiáltott Montynak, hogy “Hé, ez itt Jan Fennell!” Monty pontosan ugyanaz a zseniális, utánozhatatlan cowboy volt, mint amilyennek először láttam őt. Arcán meleg mosollyal jött oda hozzám. “Úgy hallottam, sikerült a módszeremet kutyákon is alkalmaznia – kezdte, majd így folytatta: – Hát hogy is vót ez, hölgyem?” Erre így feleltem: “Hallgattam őket, és suttogtam hozzájuk.” Erre ő elnevette magát.
Még beszélgettünk egy kicsit, mielőtt sor került volna a rádióriportra. Monty megtisztelt azzal, hogy megkért, maradjak ott vele, amíg kiválasztja az aznapi bemutatóhoz szánt lovakat. Mindez nagyon is beleillett a riportba, úgyhogy örömmel fogadtam el a meghívást. A délután vége felé Monry megkérdezte, volna-e kedvem elmenni az esti bemutatóra. Amikor igennel feleltem, búcsúzóul még hozzátette, hogy talán majd csinálunk valamit közösen is. Így váltunk el.
Az igazat megvallva nem is nagyon foglalkoztam az utolsó megjegyzésével. El voltam foglalva azzal, hogy ellenőrizzem a felvételeket, hogy időben hazaérjek, ellássam a kutyáimat, átöltözzem, és siessek vissza a bemutatóra. Csak amikor visszaértem Market Rasenbe, és megpillantottam Kellyt, kezdett derengeni, hogy valami készül itt nekem. A nézőtér zsúfolásig telt. Monty annyira népszerű volt, hogy az ezer jegyet már hetekkel azelőtt elkapkodták. Kelly megkért, hogy menjek be vele az arénába, közvetlenül Monty karámja mellé. Be kell vallanom, habár igyekeztem magabiztosan viselkedni, ugyanakkor megpróbáltam a legkevésbé feltűnő helyre húzódni.
Monty a szokásos lenyűgöző formáját hozta. Kétszer félórás műsort mutatott be. Az első részben egy még betöretlen, fiatal lovat nyergelt fel, a másodikban pedig egy vad, rúgós lovat szelídített meg. Amikor ez a felvonás kezdődött, jöttem csak rá, mit eszelt ki számomra Monty és Kelly. Ahogy Monty visszatért, Kelly behívott engem is a porondra. Egy pillanatig tétováztam, de Monry rám mosolygott, és szinte bevezetett a körbe, mintha én is egy vonakodó musztáng lennék, akit kezelésbe kell vennie. Mire észbe kaptam, Kelly már be is mutatott a nézőseregnek.
Rövid beszédet tartott, melyben elmagyarázta, hogy Monry módszere másokat is megihletett. Amióta Monty közzétette módszere lényegét, újból és újból meglepetéssel tapasztalja, milyen szép eredményeket érnek el a követői. Kelly elmondta, hogy mindezek közül azon lepődtek meg a legjobban Montyval, hogy a módszert sikerült kutyákra is átültetni, mégpedig egy angol asszonynak. Ebben a pillanatban én természetesen már vérvörös arccal álltam ott mellettük. Mielőtt bármit is tehettem volna, Kelly már be is fejezte a beszédet, majd felkért, beszéljek a kutyákkal folytatott munkáról, és átadta nekem a mikrofont. A szívem a torkomban dobogott. Valahogy mégiscsak sikerült erőt vennem magamon, és elkezdtem beszélni a zsúfolt nézőtér előtt. Elmeséltem, hogy első találkozásom Montyval, az, ahogy a lovakkal bánt, miképpen változtatta meg az életemet. Szóltam arról, hogy hogyan kezdtem alkalmazni az ő ötletét a kutyákon. Csak amikor a közönség megérteni látszott az általam előadottakat, kezdett derengeni számomra, hogy módszerem milyen kerek egészet képez, amikor röviden kell vázolnom a lényeget.
Persze ott, akkor minden elmosódott volt a számomra. Minden, kivéve egyet. Ahogy a mikrofont visszaadtam Kellynek, ütemes tapsot hallottam az arénában. Lassan körbefordultam, és észrevettem, hogy maga Monry az, aki a legjobban tapsol. Végig az ő tevékenysége ihlette az eddig eltelt kilenc évben végzett munkámat. Az ő hite adott erőt nekem, hogy ember és állat között kialakítható egyfajta harmonikus érintkezés és együttműködés. És ezen a bemutatón Monty kinyilvánította – mégpedig nagyközönség előtt -, hogy elismeri munkám eredményeit. Csodálatos pillanata volt ez az életemnek, olyan, melyet sohasem felejtek el.
Életem legszebb huszonöt évét töltöttem azzal, hogy kidolgozzam és alkalmazzam azt az elméletet, melynek esszenciáját tarthatja kezében az Olvasó. Meg kell mondanom, hosszú, lassú és sokszor fájdalmas küzdelem volt ez, melyet nem nyerhettem volna meg néhány igen értékes, különleges elhivatottságú ember segítsége nélkül. Nagy öröm számomra, hogy könyvemet a nekik szóló, szívből jövő köszönettel fejezhetem be.
Elsőként mégis a föld egyik legtöbbet üldözött állatának, a farkasnak szentelnék pár gondolatot. Ettől a nagyszerű, nemes fajtól igen sokat tanulhattam, és nemcsak a kutya viselkedését illetően, hanem az emberek által elkövethető hibák természetéről is. Olyan szomorú, hogy míg az ember a szívébe zárta és maga mellé emelte a kutyát, legközelebbi, vadon élő rokonát majdnem eltörölte a föld színéről. A farkasok után természetesen szeretnék megemlékezni a kutyáimról is, akikkel megosztottam és megosztom ma is a napjaimat, és akiktől szintén rengeteget tanulhattam. Jan Fennell

Posted on

Kutyapszichológia 27 – A játékszer nem trófea – a játék hatalma

Nem szeretném, ha azt hinné bárki, hogy a módszerem alapját képező ötletek egy az egyben az én találmányaim, és soha senki nem dolgozott még hasonló elvek alapján. Ahogy a könyv elején említettem, sokat merítettem a viselkedéskutatás irodalmából. Mindig örömmel tölt el, ha valahol máshol látok felbukkanni az én módszeremre vagy annak részleteire hasonlító elméleteket. Meglepetésem nem is lehetett volna nagyobb annál, mint amikor 1998 tavaszán a londoni rendőrség kutyakiképző központjában jártam, a Kentben levő Bromleyban. Itt azt tapasztaltam, hogy módszerem egyik eleme az ő kiképzési programjukban is szerepel.
Egy idősebb kiképző, bizonyos Eric munkáját szemlélhettem meg, aki egy csoport német juhásszal éppen azt gyakorolta, hogy a kutyák miképpen ugraszthatnak ki különféle búvóhelyeken rejtőző bűnözőket. A rendőrök igazán figyelemreméltó dolgokat tanítottak a kutyáknak. Az állatoknak például nem volt szabad két méternél közelebb menni a célponthoz. Eric elmagyarázta, hogy ennek életbevágó fontossága van. Ha a kutya közelebb merészkedik, kiteszi magát ellenfele rúgásainak, vagy ami még rosszabb, esetleg egy késszúrásnak.
Ebben a feszült, felfokozott kiképzési szituációban Eric hirtelen valami olyat tett, ami hirtelen mindentudó mosolyt csalt az ajkamra. A feladat az volt éppen, hogy a kutyát olyan őrjöngő, dühödt ugatásra tudják rávenni, ami egyből megadásra készteti az ellenfelet. Hát az biztos, hogy az első kutya gyorsan sarokba szorított minket, olyan elementáris erővel és vérszomjas indulattal kezdett ugatni. Az állat teljesítményével elégedett kiképző ekkor benyúlt a gallérja alá (a kutyákat úgy képezték ki, hogy minden ennél alacsonyabbra irányuló mozdulatra támadjanak). Eric nem holmi veszedelmes fegyvert rántott elő, hanem egy viharvert, alaposan összerágott gumilabdát. Amikor a labdát odadobta a kutyának, az emberevő fenevad egyből bohókásan játszadozó kutyussá változott. A kiképző persze már a tréning első napjaiban megtanította a kutyát, hogy így reagáljon a labdára. Azóta is a labda volt az a jutalom, amely egyedüli és legerősebb jelzésként szolgált a kutya számára, hogy valamit jól csinált. Magam is tapasztalhattam, hogy a játéknál sokszor nincs jobb jutalom.
A játék talán a legmegfelelőbb szituáció, ahol egyesíthetjük a tanulást és a szórakozást – és talán nincs is ennél nagyobb öröm. És mivel a játék ennyire központi jelentőséggel és szereppel bír a kutya-ember kapcsolatokban, nagyon lényeges, hogy jól is használjuk ezt a nagyszerű eszközt. Nem is hiszik el talán, milyen nagy bajt okozhat, ha rosszul játszunk a kutyával. Szerintem minden kutyatartó ismeri azt a szituációt, amikor fáradtan lezöttyen a kedvenc foteljébe egy kimerítő munkanap után, és ebben a pillanatban felbukkan a kutyája panaszos, vádló kifejezéssel a pofáján – és, mondjuk, egy labdával a szájában. A kutya játszani akar, és most szeretne játszani. Bár nehéz észrevenni, ez a helyzet problémák sokaságának a lehetőségét hordozza magában.
A labda eldobását és a kutya által történő visszahozását két szemszögből is nézhetjük. Számunkra a labda nem egyéb holmi játékszernél, ám a kutya sokkal drágalátosabbnak tartja a kedvenc tárgyát. Számára ezek különleges trófeák, vagy ha úgy tetszik, kitüntetések, melyeket meg lehet nyerni (de el is lehet veszíteni) a falka körében. A kölykök, például az alomtestvérek, szinte folyamatosan birkóznak valamilyen tárgy birtoklásáért. A győztes azután úgy páváskodik diadala tárgyával, mintha legalábbis a világbajnoki kupát hordozná körbe.
A jelenség természetesen most is a farkasfalka életében gyökerezik. A természetben a csapat életben maradása nagyrészt a vezér döntéseinek milyenségén múlik. Ennek megfelelően az alfa-pár időről időre be kell hogy bizonyítsa rátermettségét a vezérségre. A kutyák is szinte folyamatosan próbálgatják a gazdáik vezetői értékeit, és a játék ideje kiváló lehetőséget szolgáltat erre. Ha a kutyának megengedjük, hogy azt higgye, ő uralja a gazda által eldobott tárgyakat (“trófeákat”), akkor az állat rögtön következtetéseket von majd le a rangsorban elfoglalt helyéről is. Elengedhetetlen, hogy a gazda játék közben is vezér tudjon maradni.
A bajok akkor kezdődnek, amikor a gazda visszautasítja a játékot. Mint egy gyerek, aki hisztizni kezd, amikor nem kap meg valamit, a kutya is felháborodhat a gazda “rossz viselkedése” láttán. Tudok olyan esetről, ahol a kutya rászokott arra, hogy éjnek idején rendezzen cirkuszt amiatt, mert nem akart senki játszani vele. Ha a dolgok elfajulnak, a kutya akár rombolni vagy támadni is kezdhet.
Van néhány egyszerű, alapvető szabályom játék idejére. Az első és legfontosabb, hogy mi szabjuk meg a közös játék idejét és módját. Nem helyeslem, hogy sokan szanaszét hagyják a lakásban a kutya minden játékszerét. Tökéletesen elegendő, ha egy-két kedvenc játékot hagyunk neki elérhető helyen. Így a kutya, amikor csak akar, játszhat ezekkel, sőt választhat is. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy azokat a játékszereket, melyekkel a gazda és a kutya közösen játszanak, tegyük el a kutya elől. Ezáltal a játék kezdeményezését már a kezdetektől fogva magunknak tartjuk fenn. Csakis a gazda joga eldönteni, hogy mikor jöhet a játék, és melyik tárgy lesz elővéve hozzá. Azt már, hogy miféle játékszereket részesít előnyben, teljesen a gazdára bízom. Helyesebben, azért van egy alapszabály: a játékszerek nem lehetnek veszedelmesek. Ügyeljünk rá, hogy a kutya méretének megfelelő legyen a tárgy, valamint hogy a kutya nehogy megfulladhasson egy alkalmatlan játék lenyelésétől vagy szétrágott darabkáitól.
A játék stílusára vonatkozólag nem kedvelem, ha a gazdák huzigálós-ráncigálós játékokat játszanak a kutyával. Erre két magyarázatom van. Először is, ilyen szituációban a kutya diktálhatja a feltételeket a játék alakulására. Másodszor, és ez a komolyabb kifogás, előfordulhat, hogy “rongyozás” közben a kutya ráébred, hogy ő az erősebb. Ha pedig erősebb a vezérnél, megkérdőjelezhetővé válik az ember alfaként betöltött pozíciója is.
Gyakran használom magam is a játékos helyzeteket arra, hogy gyakoroljam és csiszoljam a saját kutyáim tudását. Az olyasfajta feladatok, mint a behívás és a lábhoz jövés, rendszeres emlékeztetőt kívánnak. A behívás gyakorlására például nagyszerűen alkalmas, ha apportírozás közben eltávolodunk az éppen a tárgyért futó kutyától, majd így hívjuk magunkhoz. A kutya természetesen a játék folytatását szeretné, és tudja, hogy erre csak úgy van módja, ha a labda a kezembe jut. Ezért azután ilyenkor oda is jön mindig hozzám szépen.
Nagyon sok esetem volt ebben a témában. Talán mind közül egy bájos westie, Benji története a legérdekesebb. Neki egy nagyon különös problémája volt. Gazdája, Mavis azért hívott fel, mert a kutya szokatlanul viselkedett, amikor egy új sípolós labdát kapott. Benji nagyon szeretett játszani, különösképpen a sipító-visító labdákkal. A kérdéses új játékszer megpillantásakor viszont valami egészen furát csinált. Amikor ellátogattam Mavishez, magam is láthattam, mi történik. Benji lelapult, a földre fektette a fejét, és szó szerint remegett.
Nem tartott sokáig, és rájöttem, mi okozta a kutya reakcióját. Az idáig Benji mindig perceken belül “kivégezte” az új sípolós labdákat. Ez viszont most egy nagyobb példány volt, és a kis westie nem tudta belemélyeszteni a fogait, így a labda ép maradt. A terrierek kiváló patkányfogók hírében állnak. Úgy okoskodtam, hogy Benji labdaelnémító igyekezete is valahol ebből fakad. Ezúttal azonban nem bírt a nagy labdával, avagy a “Patkánykirállyal”, és ez rémületet keltett benne a labdával szemben.
Letérdeltem hát Benji mellé, és miután meggyőződtem róla, hogy látja, amit teszek, egy csavarhúzóval beleszúrtam a labdába. Figyelmesen nézte, ahogyan kinyomom a levegőt a labdából, és a sípoló hang elhallgat a végén. Abban a pillanatban, hogy elhalt a sivítás, Benji rávetette magát a labdára, nekinyomta a földnek, majd elkezdett a levegőbe ugrálni vele. Fülei felmeredtek, egész testében remegett, ám most az izgatottságtól. “Halálos ellenfele” nem volt többé. Amikor újból odadobtam neki a labdát, diadalittasan szaladt vele körbe. Úgy tudom, hónapokon keresztül ez maradt a kedvenc játéka. A kutyapszichológia cikksorozat véget ért. Írta: Jan Fennell. A korábbi bejegyzések itt. A kép forrása Kutyahírek.hu

Posted on

Kutyapszichológia 23 – Harapás a kézen, mely enni ad, nehezen evők

A kutyák napirendjében valószínűleg az etetés a legfontosabb időpont. Az evés a legerősebb ösztönök egyike. Ezért az eledellel megrakott tál földre helyezése igen egyszerű dolognak tűnik, hiszen a kutya máris tudja a dolgát. Nem igaz? Hát, igen is, meg nem is. Ha tudjuk, hogy milyen ételeket adhatunk kutyánknak, az etetési időponttal már nem szokott probléma lenni. Ám idővel rájöttem, hogy egyes kutyák szeretnék e téren is maguk diktálni a feltételeket. Ez pedig semmi máshoz nem vezet, csak anarchiához.
Ebből a szempontból mindenképpen a tizenegy hónapos Jamie, egy kis lhasa apso volt a legérdekesebb esetem. Jamie kilenchetesen került a gazdájához, és világéletében rosszul evő kutyus volt. A család egy idő múlva úgy döntött, hogy áttér a kézből történő etetésre. Egy hónappal azelőtt azonban, hogy felhívtak volna, Jamie már gyakorlatilag semmit sem volt hajlandó elfogyasztani. Elszántan visszautasított bármit, amit eléraktak. Az egyre kétségbeesettebb gazdák már mindent kipróbáltak, az étvágygerjesztő, első osztályú marhaszelettől a legdrágább kutyaeledelekig. Odáig mentek, hogy a helyi kínai gyorsétteremből rendeltek neki menüt, hátha a kínai ízek találkoznak a távol-keleti eredetű fajta ősi igényeivel! De minden hiába. A kutyus egyre soványabb lett, bordái kiütköztek a bőre alól. A gazdák kínjait csak fokozta, hogy kedvencük folyton ;’ ott körözött a tálja körül, ám soha nem látott hozzá az evéshez. Állatorvoshoz is elvitték, ám az nem talált rajta semmi rendelleneset. Végül a doktor küldte őket hozzám.
Már meséltem, hogy amikor a farkasfalkák életét tanulmányoztam, akkor döbbentem rá, milyen rendkívüli szereppel bír az étel és az evés a falka életében. Az egyik filmben láttam egy jelenetet, amely különösen sokszor jut eszembe azóta is. A film egy coyoteot mutatott, amely egy farkasok által elejtett jávorszarvas teteme körül keringett. A farkasok torkig zabálták magukat, felfalva már a tetemnek mintegy háromnegyedét, és éppen pihentek. Mindazonáltal a coyote nem volt szívesen látott vendég, és az alfa-nőstény elzavarta a préda közeléből. Az érdekes rész ezután következett, amikor a vezér visszatért. A coyote elűzése után az alfa-nőstény odalépett a tetemhez, és szinte szertartásosan letépett belőle egy darabot. A távolból figyelő coyote számára egyértelmű volt az üzenet, hogy ki a vezér, aki megszabja, ki és mikor egyék. A lehető legerőteljesebb nyelven fogalmazott közlés volt mindez.
Számos alkalommal tapasztaltam teljesen hasonló magatartásformát a kutyáknál. Sok kutyatulajdonos bájos tulajdonságnak tartja, ahogyan a kutyája időről időre megjelenik, szájában egy-egy falatot tartva. Sokuknak nyilván csalódást okozok most, mert a kutya egyáltalán nem azért parádézik az étellel, mert azt mutatja, hogy éhes. Ehelyett azt demonstrálja ilyenkor, hogy ő a vezér, aki legelsőként rendelkezik az eledel elosztása fölött.
Amikor ellátogattam Jamie-hez és gazdáihoz, rögtön kiderült, hogy az ő problémájuk gyökere is itt keresendő. A házba lépve azonnal felfedeztem a magát vezérnek képzelő kutyára utaló összes klasszikus jelet. Belépésemkor őrjöngve körbeugatott és -ugrált, világosan jelezve, hogy szerinte hol a helyem. Én természetesen tudomást sem vettem róla. Amikor leültem a nappaliban a gazdáival beszélgetni, az ölükbe ugrott, és onnan nézte a találkozót. Egyáltalán nem lepődtem meg ezek után, amikor felfedeztem, hogy a konyhában étellel állandóan megrakva várja őt a kutyatál. Ugyanúgy, szinte a szemem sem rebbent, amikor a gazdik elmesélték, hogy a kutya számára huszonnégy órán keresztül ott az élelem. Még jó, hogy naponta csak háromszor cserélték le frissre. Világossá vált a számomra, hogy Jamie életében a táplálék központi szerepet kapott. Csak hogy száz százalékig biztos legyek a dologban, odaléptem a tálhoz. Jamie abban a pillanatban odaugrott, ha lehet, még az eddigieknél is rondábban ugatva rám. Elmagyaráztam a gazdáinak a látottakból levonható tanulságot. A kutya egyáltalán nem azért nem evett, mintha nem lett volna étvágya. Szinte minden kutya kissé más módon ragadja magához a vezérséget. Ennek a kis állatnak a hatalom netovábbját az élelem bámulása jelentette. Ezért járőrözött strázsaként a tál körül, szinte várva, mikor próbálnak meg enni belőle a gazdái. Ugyanebből az okból kifolyólag nem evett ő maga sohasem a tálból. Ez az egész rendkívül valószerűtlen volt, hiszen viselkedésével jól láthatóan tönkretette magát. Nincs kétségem afelől, hogy Jamie a végén éhen pusztult volna. Ám miért kellene egy kutyának egy másik faj, vagyis az ember észjárása szerint viselkednie? Ha belegondolunk a kutyafélék pozícióért folytatott küzdelmébe, könnyen beláthatjuk e magatartás értelmét. Vajon melyik ember falná föl, fogyasztaná el azt a forrást, amelyből a hatalom fakad?
Az a mód, ahogyan ez a család megpróbálta kezelni Jamie problémáját, pont az ellenkezője volt annak, amire szükség lett volna. Természetesen érthetőnek tartottam, hogy kétségbeesésükben ételt helyeztek el a ház szinte valamennyi pontján. De azt is láttam, hogy amikor elkezdték kézből etetni a kutyát, ezzel indították csak el őt igazán a végzetes lejtőn. Számára ez nem volt egyéb, mint gazdái megalázkodásának kétségbevonhatatlan jele. Ezáltal újra csak arról győződhetett meg, hogy falkája teljes mértékben tőle függ. Feladatom tehát az volt, hogy megértessem a családdal a rangsor átalakításának szükségességét, különösen az etetéseket illetően. Először természetesen a köteléképítésnek kellett megtörténnie. Ám az ő esetükben a legfontosabb feladat a gesztus-evés lelkiismeretes, napi háromszori alkalmazása volt. Ha Jamie nem ette meg az ételt, a tálat el kellett venni előle, és csak a következő etetéskor volt szabad visszaadni neki. Így a kutya csak két lehetőség között választhatott: vagy eszik azonnal, vagy éhezik egy ideig.
Mivel Jamie gyomra erősen összeszűkülhetett addigra, azt javasoltam, hogy csak nagyon keveset tegyenek egyszerre a táljába. Természetesen a köteléképítés egyéb feladatai közben bőségesen lehetett őt falatkákkal jutalmazni. Az első napon aligha evett bármit, és nemcsak a megszokás miatt, hanem mert gazdái olyan jelzésekkel bombázták, melyeket addig még sohasem látott tőlük – mindazonáltal tökéletesen megértette őket! Egyszerűen időre volt szüksége, hogy elgondolkozzon a dolgon. A második napra beérett az információ, és ismét enni kezdett a kutya. Az első etetéskor két falatot evett, a másodiknál hármat. A család legnagyobb örömére a vacsorát teljesen elfogyasztotta. Az ötödik napon mind a három étkezést teljes egészében eltüntette. Épp időben. Jamie egyéves lett, és ekkorra ereje teljében volt már, minden tekintetben egészséges, fiatal kutya benyomását keltette.
Jamie problémái egyáltalán nem ritkák a kölykök között. Az etetés olyan alkalom, melynek során többet ronthatunk a kutyánkon, mint bármikor máskor. Éppen ezért módszerem is kiemelt fontosságot tulajdonít az etetésnek. Ha rossz jelzéseket adunk, nagyon nagy baj lehet belőle. Minél fiatalabb, tehát formálhatóbb a kutya, annál jobban el lehet rontani. Az sem csoda, hogy olyan sokan rosszul kezelik ezt a kérdést. Sajnos el kell mondani, hogy nagyon sok rossz, sőt, veszedelmes “tanácsról” tudok az etetéssel kapcsolatban. Így például találkoztam már olyan, úgymond, szakemberrel, aki amellett volt, hogy az a helyes, ha az éppen táplálkozó kutyánktól időnként elvesszük az ételét. Láttam egyszer egy filmet, amelyet Anglia egyik legismertebb kutyaotthonában vettek fel. Ebben a filmben a kiképzők pórázon bevezettek egy kutyát a szobába, majd adtak neki egy tál ételt, és amikor enni kezdett, mindent megpróbáltak, hogy elvegyék tőle a tálat. Minél inkább próbálkoztak, a kutya annál jobban hörgött és annál jobban kapkodott feléjük. Az ebben a helyzetben mutatott reakciói alapján a kutyát menthetetlennek ítélték és elpusztították.
Az én véleményem szerint ezek a “szakemberek” teljesen indokolatlan módon öltek meg egy kutyát. Ahogy már említettem, az etetés ideje teljességgel szent a kutya számára. Minden kutya teljesen jogosan úgy érzi, hogy ő is sorra kerül a tálnál, ami ekkor csakis az övé, és ezt senkinek sincs joga megzavarni. Szerintem nincs még egy olyan tett, amivel annyira biztosan ki lehetne váltani a kutya természetes önvédelmi reakcióját, mint amikor megzavarjuk evés közben. A kutyamenhely vezetőinek érvelése, miszerint ha nem lehet elvenni a kutya elől az ételt, akkor az túl veszélyes állat ahhoz, hogy új gazdához kerüljön, teljesen igazságtalan. Az igazat megvallva elsírtam magam, amikor megláttam, amit csináltak.
Már sokszor találkoztam ezzel a fajta agresszióval, amit az a szegény, filmbéli kutya is mutatott. Módszerem eredményességét mi sem bizonyítja jobban, mint ahogyan sikerült megoldanom Mulder, az aranyszínű cocker spániel problémáját. Muldernek kifejezetten jó étvágya volt. A család gondjait pont az okozta, hogy a kutya túlságosan türelmetlenné és erőszakossá vált, amikor közelgett az etetési idő. Ha eljött az evés órája, Mulder egyszerűen elkezdett morogni. Ahogy gazdasszonya, Yvonne felnyitotta a konzervjét, a kutya egyre jobban felhergelte magát. A legrosszabb pedig csak ezután következett. Ahogy Yvonne a teli tálat le akarta tenni a földre, Mulder már ugrott is, beleharapva a kezébe. Ez volt a legklasszikusabb esete annak, amikor belemarnak az ételt adó kézbe. Mulder számára, aki alfának hitte magát, egyáltalán nem számított, hogy az “alárendeltje” eteti őt. Pedig minden gazda láthatta, akinek a kutyája hozott már valamilyen döglött állatot, hogy miképpen próbálják a kutyák ezzel a módszerrel megfordítani az etető és az etetett szerepkörét. Mulder szemében Yvonne egyszerűen rosszul viselkedett, amikor őelőtte merészelte megérinteni az eledelt.
Amikor Yvonne házába látogattam, elmagyaráztam, miképpen kell a gesztus-evés segítségével elragadni kutyájától a vezéri pozíciót. Mulder természetesen az X-akták sorozat főszereplője után kapta a nevét. Szerintem Yvonne sohasem félt annyira egyetlen epizódot nézve sem, mint amennyire kutyája haragjától tarthatott. Idegeit addigra már annyira megviselte a kutya, hogy szinte reszketett, amikor a konyhába lépett. Valahogy mégiscsak erőt tudott venni magán, előkészítette magának a ropit, majd a kutyatálba öntötte az ételt, végül egymás mellé készítette a kettőt egy magas polcon. Mulder egyszerűen megdermedt, amikor a nő kezdett el enni elsőként. Szerintem nem akart hinni a szemének. Mondtam Yvonne-nak, hogy jó sokáig játssza a szerepet, ezért ő vagy egy percig rágcsált is szépen, a kutya döbbent tekintetétől kísérve.
Csak miután a gazda befejezte az evési színjátékot, kaphatta meg Mulder az adagját. Yvonne annyira félt, hogy majdnem leejtette a tálat. Hogy megnyugtassam, én helyeztem a padlóra az eledelt, miközben egy szót sem szóltam a kutyához. Ezután távoztam, és hagytam, hadd egyen az állat. A gesztus-evés az egyik legerősebb jelzés, amit egy kutyának adhatunk. Talán soha nem sikerült még olyan tökéletes hatást gyakorolnom vele, mint Mulder esetében. Hogy az X-aktáknál maradjunk, az igazság odaát volt, és Yvonne egyszerűen nem tudta, hogyan találhatná meg. Két hét múlva a hölgy már teljesen nyugodtan készíthette össze a kutya eledelét, és úgy tudom, azóta sem akadt semmi problémája Mulderral.

Posted on

Kutyapszichológia 22 – Amikor növekszik a falka

Ezerkilencszázkilencvenhétben, egy őszi estén felhívott egy ír úriember, bizonyos Ernest. A férfi éppen esküvő előtt állt, ám sietve meg kell jegyeznem, hogy nem a menyasszonyával vagy a lagzival adódtak problémái, hanem a kutyájával. Ernest már több mint harminc éve ismerte Enidet, a hölgyet, akit el szándékozott venni. A nő, akárcsak ő, megözvegyült, ám ismeretségüket még a korábbi házastársaiknak köszönhették. Barátságuk tartósnak bizonyult, annak ellenére, hogy Enid Észak-Angliában, Ernest pedig Írországban lakott. Végül elhatározták, hogy egybekelnek, és az ír-tenger túlpartján épülő új házukban fognak élni, Louth megyében.
A gond csak az volt, hogy míg ők ketten alig várták, hogy együtt lakhassanak, kutyáik nem osztották ezt a lelkesedést. Ernest nem sokkal a felesége halála után vett egy keverék szuka kölyköt, Gypsyt. Az azóta eltelt hét év alatt Gypsy lett az első számú élőlény az életében. A menyasszonyt hasonlóan szoros szálak fűzték a maga kedvencéhez, a Kerry névre hallgató, tizenhárom éves labrador keverékhez. Ernest havonta meglátogatta menyasszonyát, és ezen alkalmak során megpróbálták összebarátkoztatni a kutyákat. Sajnos az állatok egyáltalán nem álltak kötélnek. A pár mindennel megpróbálkozott, még egy viselkedéskutatóval is, aki azonban egy ötoldalas esettanulmányon kívül semmivel sem tudott hozzájárulni a két állat közötti jó viszony kiépítéséhez. Ernest és Enid emiatt nagyon elkeseredtek.
Úgy szerveztem, hogy egy barátom kutyapanziójában találkozhassak a párral és a kutyáikkal. Először közös sétára invitáltam őket. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a két kutya állandóan méregeti egymást, ha pontos akarok lenni, inkább Gypsy volt az, aki froclizta Kerryt. A hangulat mindenesetre elég feszült volt közöttük. Aki felhív engem, hogy segítsek, mindenképpen olyan ember, akit erősen foglalkoztatnak a kutyája problémái, és őszintén szeretné megszüntetni ezeket. Ezek a gazdák nem abból a típusból valók, akik elaltatják a harapós kutyájukat, vagy a menhelyre viszik, mert nem boldogulnak velük. Ernest és Enid is azzal a meggyőződéssel kerestek fel, hogy bármit mondok is majd, ők megteszik, csak hogy megoldást találjanak a kutyáiknak. A bajt az okozta, hogy Kerry féltette Enidet, és Gypsy ugyanígy volt Ernesttel. Természetesen mindkét kutya falkavezérnek tekintette magát. Amikor a gazdák összeköltöztek, a falka megnövekedett, és a két kutya egyaránt igényt tartott az új falka vezéri posztjára. Ebben a helyzetben én arra törekedtem, hogy a kutyákat rávezessem egymás kölcsönös tiszteletére, arra, hogy a másik félben támaszt és társaságot leljenek. Ezek után mindkettőjüket alacsonyabb rangra kellett szállítanom, hogy az új falkában már alárendeltként jelenjenek meg.
Elsőként megkértem a tulajdonosokat, hogy hagyják ott a kutyáikat az Enid otthonához közel eső panzió kenneljeiben. Egymás melletti kifutókban helyeztük el őket, úgyhogy amikor a szeretett gazdik távoztak, csak a másik kutya jelentett társaságot nekik. A harmadik napon értük mentem, és kivittem őket a tágas gyakorlótérre. Ezzel az volt a célom, hogy immár közös térben legyenek, mégis olyan nagy hely álljon a rendelkezésükre, hogy ha akarják, elkerülhessék egymást. Itt ugyanis mindkettőjüknek elegendően nagy személyes tere volt.
Gypsy és Kerry eleinte nagy ívben elkerülték egymást. Ez reménykedésre adott okot, és amikor harmadik napja csináltam ezt velük, már láttam, hogy érdeklődnek egymás iránt. Csóválták a farkukat, sőt, játékra hívták egymást. Jeladás volt ez a számomra, hogy továbbléphetünk. A következő napon közös kennelbe tettem őket. Nagy, két férőhelyes kifutó volt, külön fekhellyel, külön itató- és etetőtállal, úgyhogy ha akartak, ismét csak elkülönülhettek egymástól. Aznap este felhívott a panziótulajdonos ismerősöm, hogy feleslegessé vált az egyik vacok, ugyanis a két kutya egymás mellett fekszik. Nagy-nagy elégedettséget éreztem akkor! Ellenálltam a kísértésnek, hogy azonnal értesítsem Enidet is a jó hírről, ugyanis semmi sincs olyan rossz, mint túl korai reményt kelteni valakiben, amikor a dolgok még rosszra is fordulhatnak. Ehelyett azonnal a következő fokozatra kapcsoltam. Egy hétig tartottuk a kutyákat a közös kennelben, ami alatt szépen fejlődtek is.
Míg Ernest továbbra is Írországban volt, először Enidet kértem meg, hogy látogassa meg a kutyákat. A legfontosabb most az volt, hogy a kutyáknak bemutassuk, felesleges a megnövekedett falka alfa-pozíciójáért folytatott harc, hiszen az már foglalt, és a tulajdonosa: az ember. Ezért megkértem Enidet, a viszontlátáskor “ne is vegye észre” a kutyákat. El is magyaráztam, hogy ellenkező esetben Kerry úgy viselkedne, hogy “Végre itt az én kicsikém, most már minden a régi lesz ismét!”, és Gypsy azonnal magára marad. Ehelyett azt szerettem volna, ha mindkét kutya elhagyatottnak érezné magát, mert így ismét hamar egymáshoz fordulnának társaságért. Mintegy fél óráig tartott ez a próbatétel: ezalatt Enid nem kényeztette egyik kutyát sem, nem cirógatta őket, de még csak szemkontaktust sem létesített velük. Ez nagyon kemény feltételnek tűnhet, ám én azt akartam, hogy a kutyák ne vetélkedjenek, amíg Enid jelen van. Jó párszor megismételtük ezt, és a nő minden alkalommal kissé kedvesebb lehetett a kutyákhoz, megsimogatta az állatokat, falatokat adott nekik, ám mindezt csendben, mindenféle hűhó nélkül tette. Megtanulta, hogy a cél eléréséhez a nyugodtság és a következetesség a legfontosabb eszközünk.
Amikor Ernest is el tudott jönni, megkértem, hogy Enidhez hasonlóan ő is ismételje meg az eljárást. Azt akartam, hogy menyasszonyához hasonlóan ő is egyedül csinálja a vezérség átvételét. Amikor Gypsy megpillantotta őt, rendkívül izgatottá vált. Nem is egyszer rámorgott Kerryre. Ha Ernest elkezdte volna kényeztetni, talán még rá is támad a másik kutyára – és éppen ez volt az, amit szerettünk volna elkerülni. Nem volt könnyű dolga, ám Ernest elhatározta, hogy végigcsinálja, és úgy is lett. Két nap telt el, és a férfinak sikerült mindazt elérnie, amit korábban Enidnek.
Mielőtt Ernest hazautazott volna Írországba, azt gondoltam, itt az ideje, hogy mind az öten egyszerre vágjunk neki egy közös sétának. Elérkezett a nagy nap, amikor ott álltunk a gyakorlótéren, és mindannyiunkat öröm és nyugalom töltött el. El sem tudom mondani, milyen jó érzés volt ez, hiszen olyan embereknek tudtam segíteni, akik életük egy meghatározó pillanatában fordultak hozzám, én pedig tényleg sokban hozzájárulhattam a boldogságukhoz. A módszer működött!
Nem sokkal később meghívót kaptam Ernest és Enid esküvőjére. A szertartás után, legnagyobb meglepetésemre, elhívtak a fogadásra is. Amikor bementünk az étkezőbe, a fő asztalnál foglalhattam helyet. Ernest megható beszédben köszönte meg mindazt, amit értük tettem. Nagyon meg voltam hatva, megrohantak az érzések. Akkor döbbentem rá, mekkora jelentőséggel bírhat a munkám egyes emberek számára. Ez volt életem egyik legmeghatározóbb élménye. Rájöttem, az emberek életében milyen óriási szerepet játszhat a kutyák iránti szeretet. Mindezt nem hittem volna el addig a napig.
A következő héten a két kutya beköltözhetett az ifjú pár új otthonába. A továbbiakban szerencsére csak néhány apróbb probléma miatt kellett hozzám fordulniuk. Az új család mindent egybevetve csodálatosan harmonikus közös élethez kezdhetett hozzá. Úgy egy hónappal később azután felhívott a teljesen összeroppant Enid. Dublinban voltak vásárolni, és hogy, hogy nem, Kerry kiugrott az autóból, és nyoma veszett. Ernest és Enid járt a rendőrségen, rádióhirdetést adott fel, falragaszokat helyezett el – minden hiába! Teljesen odavoltak, és én őszintén osztoztam a fájdalmukban.
Tíz nappal később, amikor már minden reményt feladtak, egyszer csak telefonált valaki Dublinból, hogy talált egy kóbor kutyát, amelyre ráillett a leírás. Máris autóba pattantak, és száguldottak Kerryért, mert ő volt a befogott állat! Enid úgy gondolta, a kutya viszontlátása lesz a nagy élmény, ám ehelyett az lett a legmeghatóbb pillanat, amikor Kerry elrobogott mellettük, egyenesen az autóhoz, amelyben Gypsy trónolt. Amikor kinyitották az ajtót, Gypsy kiugrott, nyüszítve és szinte átpördülve a levegőben, annyira örült megkerült társának. Most is megvan a karácsonyi képeslap, amit így írtak alá: “Ernest, Enid és a lányok.” Amikor rápillantok, mindig megjelenik előttem a fenti jelenet.

Posted on

Kutyapszichológia 20 – Az igazán problémás kölykök kezelése

Ha egy kiskutyát veszünk magunkhoz, miénk a tökéletes alkalom, hogy a kezdetektől fogva rávezessük azt a helyes viselkedésformákra. Sajnos azonban annak is megvan a lehetősége, hogy a gazda, aki nincs tisztában a kívánatos céllal, úgymond, “elrontja” a kiskutyát. Nemegyszer hívtak már olyan kutyusokhoz, melyek gyakorlatilag kezelhetetlenné váltak, és a hazatérő tulajdonost a házban olyan állapotok fogadták, melyek leginkább a Szörnyecskék című film díszleteire emlékeztettek. Hetekkel korábban a szegény gazda még majd’ elolvadt a “cuki”, ennivalóan édes kölyök láttán. Eltelt egy kis idő, és rá kellett jönnie: házába egy borzalmas lény költözött. Meg kell hogy mondjam, legalább olyan könnyű rossz kiskutyát nevelni, mint jót.
Amikor megkérdezik tőlem, hogyan lehet olyan kiegyensúlyozott és vidám a kutyájuk, mint az enyéim, azt szoktam mondani, szemléljék a dolgot kicsit a feje tetejére állítva. Mit csinálnának, ha egy teljesen rosszul viselkedő, “becsavarodott” kutyára lenne szükségük? Ehhez az kellene, hogy számára érthetetlen nyelven beszéljünk hozzá, lehetetlen feladatok elé állítsuk, és naphosszat ellentmondásos jelzésekkel bombázzuk, melyekből nem tudja megállapítani, mi a rossz és mi a jó. Egyik pillanatban megdicsérik azért, mert vidáman szökdécsel, a következőben rásóznak ugyanezért. Számos gazda pontosan így bánik a hozzá került kiskutyával. Pedig mindennek az ellenkezőjét kellene tenniük. Minden bolond képes arra, hogy tönkretegyen egy kutyát, viszont ahhoz már igazi állatbarátra van szükség, hogy boldog, nyugodt állat kerüljön ki a keze közül. Két példán keresztül szemléltetem, miféle hibákat lehet elkövetni a kölykökkel kapcsolatban. Az egyik a rágcsálás lesz, a másik pedig a szobatisztaság. Mindkettő olyasvalami, amit az okoz, ha a gazda pont a rossz irányba indult a kezdetekkor.
A kölykökkel kapcsolatos problémák között első helyen állnak a tárgyak szétrágásából adódó bajok. Mielőtt rátérnénk az orvoslásukra, lássuk a dolog hátterében rejtőző természetes okokat! A kiskutyáknak nagyon hamar kinőnek a tűhegyes tejfogacskáik. Ezeknek nem nagyon van más feladatuk, mint hogy segítsék a kölyköt abban, hogy kipróbálhassa állkapcsa erejét. A kiskutya, hasonlóan a pici gyerekekhez, mindent a szájába vesz és megrágcsál. Amíg az alomban tartózkodik, legfőbb célpontjaiként a testvérei jönnek számításba. Ha kellemetlenül nagyot találtak harapni, a másik kiskutya legtöbbször visít egyet, majd odébbáll. Az a kölyök viszont, amelyik új gazdája otthonában testvérek nélkül nevelkedik, a környezetében található bármelyik tárgyra veti rá magát, és ugyanilyen boldogan rágcsálja az ember ujját is.
Ennek a problémának a legjobb orvossága a játék. Módszeremmel kiküszöböltem az összes fájdalmas fegyelmezési eljárást. Sőt a kiskutyákat szerintem mókás és játékos módon kell nevelni, mert a fiatal állatok természete erre ideálisan alkalmas. A legjobb, ha a gazda hatalmas készlet szétrágható játékszerrel szereli fel magát erre az alkalomra. Ezeknek ugyanaz a szerepe, mint a kisbabáknak adott, rágcsálni-szopogatni való kendőnek. A kutyakölyök fogváltása tizennégy hónapos kora körül fejeződik be teljesen, ezért kitartó segítségre van szüksége tőlünk. A rágcsálnivalók lehetséges köre szinte végtelen. Adhatunk kötéldarabot, összecsomózott rongyot, botokat. Egyetlen kikötésem az szokott lenni, hogy ne legyenek túl aprók ezek a tárgyak, nehogy a kutya lenyelje őket.
A játékszerek akkor válnak hirtelen nélkülözhetetlenné, amikor a kiskutya valami értékes dologra vet szemet, például nekilát szétrágni a bútorokat. Ilyenkor egy játékkal vonjuk el a kölyök figyelmét a tilalmas tárgytól, majd dobjuk el a játékot, hogy a kiskutya távolabb kezdjen el foglalkozni vele. Nagyon fontos, hogy ne büntessük meg a kutyát az ösztönös szertelenségéért. A gazda könnyűszerrel új, elfogadható mederbe tudja terelni a fenti módon a játékos energiákat. Ha a kutya jól viselkedik, áttérhetünk a “kéremköszönöm” játékra. Vegyük el a tárgyat a kölyöktől, majd jutalmazzuk meg, és mondjuk neki: “Köszönöm”. Ez megint csak részévé fog válni a köteléképítésnek. A gazda mint vezér, megválaszthatja, mivel, meddig és mikor játszhat a kiskutya.
Persze vannak pillanatok, amikor a vezérnek erőteljesebben kell fellépnie. Példának okáért a kiskutyák imádják ellopkodni és szétrágni a ruhadarabokat. Ezt a rossz szokást csírájában kell elfojtanunk. Ugyanígy nem szabad hagyni, hogy a kutyus játékból jól belénk harapjon. Erre az a módszerem, hogy amikor a szájába veszi a karomat, ujjamat, felkiáltok, és otthagyom a kutyát egy kis időre. Ha továbbra is csintalankodik, megszakítok vele minden kapcsolatot úgy öt percre, kiközösítve őt ezzel a falkából. Csak miután lecsillapodott, akkor kezdek vele újból foglalkozni.
A rágcsálásos problémák során a gazdák nagyon könnyen el tudják rontani a kiskutyát. Így történt ez a Nuke névre hallgató akitakölyökkel is. Amikor ellátogattam hozzájuk, egy hölgy fogadott a három gyermekével. Elmondták, hogy Nuke leginkább harapdálósdit szeret játszani. Ilyenkor a családtagok játéktárgyakat vagy egyszerűen a kezüket himbálták a kutya orra fölött. Ha Nuke-nak sikerült elkapnia őket, akkor az orrára paskoltak. Eleinte mindez nagyszerű mókának bizonyult. Sajnos Nuke egyre inkább belemelegedett a játékba, és időnként megsebezte a gyerekeket. Minden alkalommal erősebbeket harapott.
Az akiták gyönyörű és hatalmas kutyák, ugyanakkor már egészen kicsi koruktól kezdve nagyon kemények is, Nuke még csak tizenegy hetes volt, ám máris megharapta a család mindhárom gyerekét, úgyhogy egyre inkább egy szobába bezárva tartották. Amikor beszéltem velük, világossá vált a számomra, hogy jó pár hibát elkövettek a kölyök nevelése során. Különösen azzal ártottak neki és maguknak is, hogy nem vették figyelembe a kutya természetes igényét a fogai próbálgatására. Nuke megtanulta, hogyan követelhet magának figyelmet, és hogyan manipulálhatja az embereket, különösen játék idején.
Már említettem, hogy mennyire lényeges, hogy a vezér a játék során is uralja a helyzetet. Az alfa dönti el, mikor, mit, mennyit és milyen szabályok szerint játsszanak. Nos, náluk Nuke döntött minderről. Ennek azonnal véget kellett vetnem. Első feladatom tehát a vezérszerep újraosztása volt. A gyerekek már mind elmúltak tízévesek, úgyhogy könnyen megértették a módszer lényegét. Mindazonáltal a házban túl nagy volt a forgalom, bármikor beállíthatott egy csapat újabb gyermek, úgyhogy megkértem a háziakat, hogy amikor vendégeik vannak, tartsák Nuke-ot elzárva.
Nuke ilyenkor a konyhában kapott helyet. Ám amikor nem voltak idegenek a házban, ismét kijöhetett a nappaliba. Akárhányszor nyílt a konyhaajtó, az oda bezárt Nuke megpróbált kitörni, ám a háziak saját testükkel torlaszolták el a rést. Ha a régi módszer szerint felugrott rájuk, hogy kikényszerítsen egy kis kézharapdálós játékot, egyszerűen nem tartották oda a kezüket. Ha mégis megharapta őket, azt kértem, hogy kiáltsanak föl fájdalmasan, s lépjenek odébb, pontosan úgy, mint a megharapott kölykök teszik az alomtestvéreikkel. Nuke hamar rájött, hogy már nem tud magának figyelmet kizsarolni a gazdáitól. A kutya abban is hasonlít az emberhez, hogy előbb-utóbb felhagy azzal, ami nem hozza meg a kívánt eredményt.
A helytelen viselkedésnek hamar vége szakadt. Nuke-ból kiegyensúlyozott kutya lett, amely megtanulta saját magát kordában tartani. Néhány hét alatt hatalmas változások álltak be a magatartásában. A gyerekek is sokkal többet és jobban tudtak vele játszani, mint addig. A játékszabályok megváltoztak, mert most már az ember döntötte el, mikor és mennyit fognak együtt szórakozni. Nuke magabiztosan lépett a “jó kutyává” válás útjára.
A kölykökkel kapcsolatos második leggyakoribb probléma, amellyel hozzám fordulnak, a szobatisztaság és egyáltalán a kis- és nagydolgok kérdése. Mind a gazdák, mind pedig a kutyák számára nagyon nyomasztó helyzetek alakulhatnak ki ennek kapcsán. Emlékszem, ilyen ügyben hívtak el 1997 nyarán egy gordon szetter kölyök, D’Arcy gazdái is magukhoz. A kutyus éppen olyan arisztokratikus benyomást keltett, mint amilyenre az ember a neve után számíthatott. Öt hónapos létére máris gyönyörű, nemes külsejű állat vált belőle. Kétséget kizáróan fényes jövő előtt állt, ha kiállításokra is elviszik majd felnőtt korában. Sajnos azonban a gazdái legnagyobb bosszúságára rászokott, hogy megegye a saját ürülékét. A család már minden szóba jöhető módon megpróbálta elvenni a kedvét ettől, ám minél inkább igyekeztek az emberek, D’Arcy annál jobban ellenállt. Mire hozzám fordultak, a kutya egészen rafinálttá vált, és a kert bokrai közé bújva folytatta gusztustalan praktikáit. A család mélységesen elkeseredett, és nem tudta, mitévő legyen.
Miután találkoztam D’Arcyval, rájöttem, hogy számos problémával kell megküzdenem. Fiatal kora ellenére a kutya erősen stresszelt állat benyomását keltette. Felugrált, húzta a pórázt, megpróbált az ember arcába nyalni. A gazdáinak ezzel nem volt különösebb baja, számomra azonban mind-mind ugyanannak a problémának a tünetei voltak. A kis gordon szetter kétségkívül falkavezérnek hitte magát. További beszélgetések során rájöttem, miért vált annyira központi kérdéssé a toalettügy. A család szó szerint tisztaságmániás volt, és valóságos katasztrófának tűnt számukra, ha a kutya véletlenül a lakásban végezte el a dolgát. Ha meglátták, hogy ki akar menni, felkapták, és óriási hűhóval kirohantak vele a kertbe. Ha pedig ürüléket találtak odabenn – de ezt már Önökre bízom, hogy elképzeljék a reakciójukat.
Így tehát D’Arcy nemcsak alfának képzelte magát, hanem úgy vélte, kudarcok érik ebben a szerepben. A vezér szerepe ebben az esetben a falka jókedvének fenntartása, és ez kétségkívül nem sikerült neki. Erre reagált úgy, hogy a legtöbb idegeskedést kiváltó “mellékterméket” megette. Kettős feladat várt rám ebben a helyzetben. El kellett vennem D’Arcytól a vezérséget, és fel kellett oldanom a székelés körüli hisztérikus hangulatot.
A szobatisztaságra nevelés kulcsfontosságú mozzanata a kiskutyák életének, olyan folyamat, amelyhez rengeteg jobb-rosszabb módszert fejlesztettek már ki. Vannak közöttük egészen barbár eljárások, mint például a kutya orrának beleverése a saját piszkába. Ilyesminek semmi helye az én rendszeremben. Ugyanakkor nem vitás, hogy a kutyákat meg kell tanítanunk odakinn elvégezni a dolgukat. Tapasztalatom szerint ehhez semmilyen különösebb illemtani kiképzés nem szükséges.
D’Arcy gazdái nekiláttak a szokásos köteléképítési eljárásnak, semmibe véve a kölyök figyelemfelhívási próbálkozásait. Nem volt a legkönnyebb eset, azonban idővel mégiscsak sikerült jó eredményeket elérnünk. Ekkor ki kellett terjeszteni a módszert az ominózus ürítésekre is. A család kétségtelenül a plafonon volt az idegességtől, ha a kutyának vécéznie kellett. Elmagyaráztam nekik, hogy ennek magától értetődő dologgá kell válni, csak semmi hűhó! Ne futkossanak egész nap a kutya után, hogy mikor kell neki épp kimenni, összpontosítsanak inkább a legfőbb időpontokra. Ezek pedig a reggel, továbbá az alvás és az evés utáni pillanatok. A legfontosabb azonban a nyugalom, hogy szűnjön meg a felhajtás a kutya ürítései körül. Kértem őket, próbáljanak meg derűsen és higgadtan viselkedni. Végül pedig mindig legyenek következetesek, hogy D’Arcy könnyen és biztosan értse meg a szituációk lényegét.
Legelőször is le kellett szoktatnunk a kutyát a székletevésről. Megoldásképpen a következőt javasoltam: ha éppen ráér valamelyikük, menjen ki a kutyával, amikor az a dolgát végzi. Várja meg, míg befejezi, majd pedig rögtön hívja oda magához egy kis jutalom segítségével. A jutalom és a dicséret, “Jól van, okos!”, sohase késlekedjen. Amíg D’Arcy a falattal bíbelődik, van idő a hulladék eltüntetésére.
Meg kell említenem, hogy a tisztaságra szoktatás egyike azon kevés alkalmaknak, amikor a gazda is odamehet a kutyához, hogy megjutalmazza. Ez nem fogja összezavarni a kutyát a vezérséggel kapcsolatosan, ellenkezőleg, további megerősítésként szolgál, hogy amit tett, jól tette. Olyan különleges helyzetet idézünk elő ezzel, amely még erősebb igyekezetet fog eredményezni a kutyánál, hogy további jutalmakhoz jusson a helyes magatartás révén. Ugyanakkor a jutalmazást nem kell sokáig folytatni, csak amíg a kölyök rá nem jön, mi a dolga.
D’Arcy hamar felhagyott kellemetlen szokásával. (A leszokást tovább gyorsíthatjuk, ha ananászt keverünk a kutya eledelébe. Ez valamilyen oknál fogva ehetetlenné teszi számukra a székletet.) Erre a sikerre építve továbbléphettem, most már arra biztatva a családot, hogyha itt az idő, vezessék D’Arcyt valamely megfelelő helyre üríteni. Persze most is megkértem őket, hogy bármi történjék is, őrizzék meg a higgadtságukat. Ha a kutya mégis bent végezné el a dolgát, ne csináljanak nagy felhajtást, egyszerűen szedjék föl a székletet. Ugyanez az eljárás követendő, ha nem “rajtakapták” az ebet, hanem csak az “eredménybe” botlottak bele. Elmagyaráztam, hogy teljesen értelmetlen dolog a kutyát jóval az esemény után megfenyíteni, hiszen az már nem emlékszik, mit is követett el, és csak ártanak neki a hirtelen dühkitöréssel. D’Arcy megint csak jó nebulónak bizonyult, és két hét múlva mindig a kertnek ugyanazon részén végezte el a nagydolgát, majd a hulladékot érintetlenül otthagyta. A család végre fellélegezhetett.

Posted on

Kutyapszichológia 19 – Kölyök a házban

A legtöbb esetben olyan kutyákkal akad dolgom, melyeknél valamilyen viselkedési probléma adódik, mint például krónikus pórázhúzás vagy a lakás tönkretétele. Az efféle dolgok gyökere kivétel nélkül a kutya múltjában keresendő. A gazdák, teljesen ártatlanul, de sokszor éveken keresztül olyan jelzéseket adtak állataiknak, amelyek azokban a vezérség téves érzetét építették ki. Az én feladatom ilyenkor az, hogy helyreállítsam a megbillent egyensúlyt, segítsek kialakítani a helyes rangsort, végső soron pedig nyugodtabb, kellemesebb élethez segítsek hozzá kutyát és gazdát egyaránt.
Nem kell ahhoz különösebb észlénynek lenni, hogy rájöjjünk, mindez sokkal könnyebb lenne, ha az ember már kölyökkorától kezdve így foglalkozna a kutyájával. A kiskutya ideális alany arra, hogy rögtön a helyes irányban kezdhessük meg a vele való foglalkozást. Sokan mégis csodálkoznak, milyen gyakran hívnak, hogy kölykök nevelésében segítsek. Az igazság az, hogy én nagyon örülök ezeknek a hívásoknak, mert akiktől jönnek, azok a legjobb kutyatartók. Ők azok, akik már a legelejétől fogva szeretnék megérteni a rájuk bízott állatot, akik a leginkább tisztelik és szeretik a kutyájukat. Sajnos, csak kevés ember veszi a fáradságot magának, hogy előre megismerkedjen azzal a háziállattal, amelyet magához szándékozik venni. Pedig e nélkül nemigen képzelhető el majd az együttélés.
Bevallom, határozott elképzelésem van arról, milyen embernek való és milyennek nem való egy kutyakölyök. Még egyszerűbben, vannak, akik szerintem alkalmatlanok a kutyatartásra, főképpen pedig egy kölyök nevelésére. Egy kiskutyát például sohasem szabadna kisgyermeknek adni ajándékba. Nem félek ezt kimondani. Ha a gyermek játékszert szeretne, vegyenek neki babát vagy játék vonatot. Az állat, a kutya nem játékszer!
Az igazság az, hogy az ilyen kijelentéseimen sokan felháborodtak már. Nagyon ritkán fordult elő, hogy úgy adtam volna valakinek egy kiskutyát, hogy akkor láttam először az illetőt. Szeretek meggyőződni arról, hogy jó helyre kerül-e majd az állat, és erről bizonyosságot szoktam szerezni. Megtörtént, hogy nem adtam el egy kölyköt egy családnak, akik háromszázötven kilométert autóztak – mert addig abszolút nem ismertem őket. Máskor olyan vevőkről mondtam le, akik karácsonyi ajándékul szerettek volna beszerezni egy kölyköt. A gyermekeiknek szerették volna adni, és amikor én nem álltam kötélnek, első reakciójuk az volt, hogy akkor majd máshol vesznek egyet. Persze biztos találtak volna olyasvalakit, aki eladott volna nekik egy kiskutyát. Vannak olyan “tenyésztők”, akik mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül adogatják el bárkinek a szaporulatukat. Ebben az esetben azonban végül is ezek az emberek megértették, miért ellenkezem. Úgy érveltem, hogy a karácsonyi kutyaajándékozás ellentmond a kutyákkal kapcsolatos alapelvemnek: nyugalom és kiegyensúlyozottság! A karácsony cseppet sem nevezhető az év legnyugodtabb időszakának…
A család tanakodott. Örömmel számolhatok be arról, hogy végül is egyetértettek velem. Ahelyett, hogy kiskutyát ajándékoztak volna karácsony napján a gyerekeknek, egy nappal az ünnep előtt együtt eljöttek hozzám. A gyerekek nagyon örültek, amikor meglátták leendő barátjukat, de megértették, hogy legjobb lesz, ha várnak a hazavitelével addig, amíg elmúlik az ünnep, és minden visszatér a normális kerékvágásba. A család hozzáállása bebizonyította, hogy érdemesek egy kutya sorsának kézbevételére, hogy náluk jó helye lesz az állatnak. Újévkor boldogan adtam oda a kiskutyát, mert tudtam, hogy szép élet vár rá.
Van egy-két aranyszabály arra az esetre, ha kiskutyát veszünk magunkhoz. Az első, hogy a kölyköt ne hozzuk el nyolchetes koránál fiatalabban az anyja mellől. Azért mondom ezt, mert így igazodunka legjobban a kutyák természetes adottságaihoz. Minden kölyök számára eleinte az alom az ideális környezet. Itt fogja megtanulni az élethez szükséges legalapvetőbb dolgokat. A testvérei között, az anyja mellett fogja elsajátítani a társas lét szabályait, itt gyakorolja be a kommunikációhoz szükséges jeleket. Ha kiszakítjuk a kiskutyát az anyai közegből, mielőtt véget ér ez a rendkívül eseménydús, mondhatni, zsúfolt első nyolc hét, azzal jóvátehetetlen károkat okozhatunk neki.
Ha elhoztuk és hazavittük a kölyköt, új otthonában az első két nap a legkritikusabb időszak a számára. Fontos, hogy tudjuk: a kegyetlen valóság az, hogy a kutyakölyök falkaállat, és mi elszakítottuk őt a falkájától. Korábbi napjait az alomtestvérei között töltötte, egy élettel teli, vidám társaságban. Most pedig elvitték őt egy teljesen idegen helyre, melyet nem ő választott magának. Ha úgy bánunk a kölyökkel, mint egy felnőtt kutyával tennénk, teljesen összetörhetjük a fiatal állatot. Nem fogja idegileg bírni a dolgot, hiába szeretjük őt a legjobb tudásunk szerint. Az első két napon kell kialakítanunk vele a lehető legszorosabb köteléket.
A legjobb, amit tehetünk, hogy úgy alakítsuk ki a kiskutya új otthonát, hogy a lehető legbiztonságosabban érezze ott magát. Ebből az okból javasolni szoktam a gazdáknak, hogy első éjszaka aludjanak együtt a kölyökkel. Ez nem azt jelenti, hogy a kutyát engedjük föl az ágyunkba. Elég, ha melléfekszünk egy kanapéra vagy a földre terített matracra. Ez a kis kényelmetlenség később bőségesen meghozza gyümölcsét, mert nagyon sok megerősítést ad a kiskutyának ebben a különösen sebezhető időszakban. Ha kialakul az erős kötődés a gazda iránt, másnap a kölyök már sokkal bátrabban fog mozogni új környezetében. Elengedhetetlen, hogy a kutya biztonságban érezze magát az otthonunkban. Hiszen ezentúl itt kap enni, itt fognak játszani vele, és itt fog pihenni is.
Ugyanakkor arra is szükség van, hogy már a kezdet kezdetétől jó szokásokat tanítsunk a kiskutyának. Később részletezendő okok miatt a gesztus-evést nem tartom szükségesnek a kölykök esetében. A köteléképítés másik három elemét azonban minél hamarabb el kell kezdenünk náluk is.A legeslegfontosabb, hogy az elválásaink alatti rangsorviszonyokat helyesen alakítsuk ki. Persze ez nem könnyű, hiszen minden gazda tudja, milyen nehéz ellenállni az elénk rohanó ennivaló kölyökkutya dédelgetésének, amikor hazajövünk valahonnan. Egyértelműen jeleznünk kell ilyenkor: “Játszom veled, de nem most. Majd szólok, hogy mikor.” Ezt már a legelejétől meg kell értetnünk vele, akkor is, ha a kiskutya csak átment a másik szobába, és mi nem láttuk őt egy rövid ideig.
Mindez persze ellentmondásosnak tűnhet. Hogyan szeretheti a gazda minden erejével a kutyáját, amikor ilyen szigorú szabályokat kényszerít rá folyamatosan? Azt kell hogy mondjam, hogy ha a kiskutya megtanulja a helyes szokásokat például a játék terén, sokkal nagyobb örömöt fog a gazdájának szerezni, mint egy szabadosabb légkörben felnövő társa. Egyáltalán nem igaz, hogy a módszeremmel kiöljük a szeretetet a kutyatartásból, éppen ellenkezőleg! Mindössze arról van szó, hogy a kényeztetést a megfelelő alkalmakra tartogatjuk.
Az a szerencse, hogy a viszontlátáskor alkalmazandó ötperces szabály kölykök esetében tényleg elég, ha csak öt percig tart. A felnőtt, rakoncátlan kutyáknak szinte kimeríthetetlen készleteik vannak viselkedési trükkökből, hogy felhívják magukra a figyelmet, valamint meglehetősen kitartóak is tudnak lenni. Ebben nagy eltérések lehetnek, láttam kutyát, amely tíz másodperc alatt feladta, de olyat is, amelyik másfél óráig próbálkozott. A felnőtt kutyák szinte végeérhetetlenül képesek ugrándozni, csaholni és szűkölni. Egy kölyöknél szó sincs ilyesmiről.
Ha megnyugodott a kiskutya, következhet a behívás szokásos gyakorlása. És itt következik az igazi élvezet! Ennek első részét az képezi, hogy nevet adunk a kutyának. Nagyon fontos, hogy a legelejétől ezen a néven hívjuk az állatot. A gazdának ekkor kell a lehető legtöbbet foglalkoznia a kutyával. Azt szoktam tanácsolni, hogy lehetőleg annyiszor hívjuk oda magunkhoz a kiskutyát, amennyiszer csak lehetőség adódik rá. Ilyenkor persze mindig adjunk jutalmat is neki, és dicsérjük meg, ha szépen odaszaladt hozzánk. Tapasztalatom szerint a “Jól van, okos kutya!” dicséretet nem lehet elég sokszor mondani az első hetekben.
A kölykökkel való foglalkozás legnagyobb örömét talán az adja, hogy láthatjuk, új társunk milyen gyorsan fejlődik. Az a tapasztalatom, hogy akármilyen apró trükköt tanítsunk is éppen a kiskutyának, elegendő azt háromszor megismételni, és ő máris tudni fogja. A felnőtt kutyákhoz hasonlóan a kicsiknél is világosan látszik, mikor értük el a célunkat a köteléképítés során. Amikor a kiskutya szép nyugodtan, farkcsóválva áll, vagy kényelmesen ül, és azt figyeli, mikor nézünk rá, ez annak a jele, hogy elfogadja a vezérségünket. Amikor idáig jutott, a gazda továbbléphet a köteléképítés többi területére. Azt ajánlom, hogy a kiskutyát csak az első oltási sorozat vége után két héttel vigyük először az utcára. Ez körülbelül tizennégy hetes kort jelent. A kölyök ekkor persze még nincs felkészülve a nagyvilág befogadására. Sokkal jobb szerintem, ha eleinte keresünk neki egy jól összeszokott kölyökcsoportot, ahol kedvére rohangálhat, hiszen ez a környezet erősen hasonlít arra, amilyent az alomtestvérei körében élvezhetett.
Ekkoriban már eljön az ideje annak is, hogy az alapvető szabályokat megtanítsuk neki. Erre otthon vagy a kertben kerüljön sor. Értessük meg a kutyával, hogy számára a lehető legjobb hely a gazdája oldalán van. Most is dolgozzunk jutalom és dicséret segítségével. Ha a kutya előreszalad, lazítsunk a pórázon, és hívjuk vissza a helyes pozícióba. Mindenképpen szoktassuk le a pórázvonszolásról. A kiskutyák semmit sem szeretnek annyira, mint játszani, és nekik a pórázhúzás nagyszerű szórakozásnak tűnhet. Azonban ez nem a játék ideje, most másféle szabályok vannak érvényben. Ha az ember nem alakítja ki a maga szabályrendszerét, higgyék el, a kutya nagyon hamar ki fogja alakítani a magáét.
Szerintem alapvető fontosságú, hogy a gazda milyen hangnemben beszél a kutyájához. Kérem Önöket, ne ordítsanak vagy sikoltozzanak az állattal, hanem kellemes hangon szóljanak hozzá. Emlékezzenek: a kutya az ember legjobb barátja kell hogy legyen. Önök hogyan szólnak a jó barátaikhoz: kiabálnak, vagy pedig kedvesen és nyugodtan társalognak velük? Ha a kutya megtanult a normális hangfekvésű utasításokra reagálni, tovább halkíthatunk rajtuk, egészen addig, míg csaknem suttogunk már. Egy ilyen jól nevelt állat biztosan odafigyel majd arra is, ha valami miatt a gazdának mégis fel kell emelnie néha a hangját.
Az ajtónál történő döntéshozatali szituációknál a kiskutyát szinte ne is vegyük észre, amikor belépünk. A helyzet kettőssége nyilvánvaló: egy pici kutya fölött könnyebb elnézni, viszont az emberek érzelmi kitöréseit semmi sem váltja ki biztosabban, mint egy bűbájos kölyök. Mégis, döntő fontossággal bír, hogy ebben a szituációban mindig következetesen viselkedjünk. Hiszen milyen gyakran halljuk a figyelmeztetést, hogy a kutyakölyök nemcsak karácsonyra szól, hanem velünk lesz egy életen keresztül?! Ugyanez érvényes az én módszeremre is, ez nem olyasvalami, amit felszedünk, majd eldobunk idővel. Ha a gazda egyszer hozzáfogott, ki is kell tartania mellette.
Már beszéltem az élelemhez jutás hatalmáról. A kölykök nevelésekor ez a legnagyobb hatalom a kezünkben. Ugyanakkor a táplálékkal történő nevelést hozzá kell igazítani a kölykök speciális igényeihez. A fő üzenet, amelyet továbbítunk, most is a vezérségünk megerősítése lesz. Egy nyolchetes kiskutyát átlagosan négyszer kell etetni naponta. Az ennyire gyakori etetés alkalmat ad a gazdának, hogy akaratát erős és megfelelő módon érvényesítse. A falkában a gazda az élelem adója, legfőbb elosztója. Ilyen körülmények között nem látom sok értelmét a gesztus-evés alkalmazásának a kölykök esetében. Miért használnánk ugyebár pörölyt, hogy megtörjünk egy mogyorót?
Az élelem más viselkedésformák tanításakor is jó szolgálatot tehet. Talán a legegyszerűbb az ültetés. Már korábban is mondtam, hogy ha megtanítjuk a kutyát ülni, szinte ingyen juthatunk egy nagyon is hasznos eszközhöz az irányításánál. A bemutatott technika révén (a falatot előbb a kutya feje fölé, majd hátrafele mozgatva) könnyűszerrel kialakítható az ülő póz. Megint csak a régi játék ez: amikor a kutya azt kérdezi magában “Mi ebben a jó nekem?”, mi megmutatjuk neki ezt a jót, így tesszük érdekeltté őt a cselekvésben. Magam is mindig meglepődöm, milyen gyorsan tanulnak a kiskutyák.