Posted on

Sose feledd, ha kutyád van

1. Minden elválás, még ha rövid időre is hagyjuk magukra, fájdalmas nekik. Vedd ezt fontolóra, mielőtt magadhoz veszed.
2. Ne szidd, és ne büntesd szigorúan. Neked van munkád, szórakozásod, barátaid és céljaid, de neki csak Te vagy.
3. Adj elegendő időt arra, hogy megértse, mit vársz tőle.
4. Mielőtt megütnéd, gondolj arra, hogy könnyedén összeroppanthatná a kezedet, mégsem tenne olyat soha.
5. Beszélj hozzá. Ha szavaidat nem is mindig érti, a hangodat és a hangsúlyodat ismeri, és szüksége van a veled való kommunikációra.
6. A kutya régen szabadon élt. Engedd, hogy időnként erdőn-mezőn mozoghasson, futkározhasson – a mozgás jót tesz Neked is.
7. Ne sajnáld tőle a jó falatokat. Legjobban akkor ízlenek, ha Tőled kapja.
8. Te vagy az ő gazdája, és nem mások. Hacsak nem kényszer, ne kényszerítsd arra, hogy idegeneknek is szót fogadjon.
9. Idővel neki is kialakulnak az egyéni szokásai, sajátos tulajdonságai. Számára ezek ugyanolyan fontosak, mint Neked a sajátjaid.
10. Gondoskodj róla akkor is, ha beteg vagy öreg lett – hiszen Te is leszel öreg egyszer.

Posted on

A dzsungel könyve: A vörös kutyák

A vörös kutyák
Fehér, csodálatos éjszakák – ó, vad rohanás,
bölcs szimatolás, jó vadászat, biztos fogás!
ó, hajnali illat! A harmat elillan érintetlenül!
nekifutás a ködsűrűben, felijesztett vad menekül,
megfordul a zerge, kering, s mindenfelől keríti a baj –
Ó, mennyi veszély hűvös éjeken!
Egész napon át elrejt a hegyalj,
s kezdődik este a küzdelem:
Hajrá-haj!
Maugli életének legkellemesebb része azután kezdődött, hogy a falura rászabadította a Dzsungelt. Nyugodt volt a lelkiismerete, mert megfizette az adósságát; barátja volt az egész Dzsungel – sőt félt is tőle egy kicsit. Amit cselekedett, látott, hallott, egyik néptől a másikhoz járva társaival vagy egymagában – abból sok-sok történet kerekednék ki, éppen olyan hosszú, mint ez itt. Így például sohasem fogjátok meghallani, hogyan találkozott össze a mandlai veszett elefánttal; ez az elefánt huszonkét ökröt ölt meg, akik tizenegy szekér ezüstpénzt vittek a kormányzóság kincstárába, s szétszórta a porba a fényes rúpiákat; nem fogjátok megtudni, hogyan verekedett Drakalával, a krokodilussal egy hosszú éjszakán át az északi mocsarakban, s hogyan törte szét nyúzókését a vadállat hátpikkelyein; hogyan talált új, hosszabb kést egy ember nyakába kötve, akit egy vadkan ölt meg; hogyan nyomozta ki és ölte meg a vadkant, hogy a kés árát megszolgálja; hogyan került egyszer a nagy éhínség idején a költöző őzek közé, akiknek vágtató, fölhevült csordája majdhogy halálra nem tiporta; hogyan mentette meg a Hallgatag Hátit attól, hogy ismét karós verembe essék, s hogyan esett másnap ő maga egy ravaszul megcsinált leopárdverembe; hogyan törte Háti darabokra a feje fölött a vastag gerendákat; hogyan fejte meg a vadbivalyokat a mocsárban; és hogyan…
De hát egyszerre csak egy történetet lehet elmondani. Farkas apó, Farkas anyó meghalt; Maugli nagy sziklát gördített a barlangjuk szája elé, és elmondta fölöttük a Halotti Éneket, Balú nagyon megöregedett és elnehezedett – s még Bagira is, pedig neki acélból voltak az idegei és vasból az izmai, valamivel lassabban vetette már magát a zsákmányára, mint annak előtte. Akela szürke bundája az öregségtől fehér lett, mint a tej; bordái kilátszottak, úgy járt, mintha fából volna, s Maugli vadászott helyette. De a fiatal farkasok, a szétszóródott szioni csapat gyermekei szaporodtak-gyarapodtak, s amikor már vagy negyvenen voltak – gazdátlan, erős hangú, tiszta lábú ötéves farkasok -, Akela azt mondta nekik, hogy gyűljenek össze, tartsák meg a Törvényt, és vezetés alatt járjanak, amint az a Szabad Néphez illik.
Ebbe Maugli nem avatkozott bele, mert azt mondta, evett ő már a keserű gyümölcsből, és ismeri a fáját; hanem amikor Fáó, Fáóna fia (apja a Szürke Nyomkereső volt Akela vezérsége idején) a Dzsungel Törvénye szerint kiverekedte magának a Csapat vezérségét, s a régi kiáltások és énekek újra felhangzottak a csillagos ég alatt: az emlékek kedvéért Maugli is elment a Gyűlés Sziklájára. Ha kedve kerekedett, hogy beszéljen, a Csapat csöndben hallgatta meg, s Akela mellett ült a sziklán, Fáó fölött. Jó vadászat és édes álom napjai voltak ezek. Idegennek eszébe sem jutott, hogy betörjön Maugli népének (mert így hívták a Csapatot) dzsungelrészébe; a fiatal farkasok meghíztak, megerősödtek, és sok kölyköt hoztak el megnézni a Gyűlés Sziklájára. Maugli mindig ott volt, amikor a kölyköket megnézték; visszaemlékezett arra az éjszakára, amikor egy fekete párduc egy csupasz, barna kisgyereket hozott a csapat elé, s a szíve most is megremegett erre a kiáltásra: “Nézzétek meg, farkasok, nézzétek meg jól!” Egyébkor messzire járt a vadonban négy testvérével, új dolgokat ízlelt, tapintott, látott és érzett.
Egy alkonyatkor könnyed lépésekkel ügetett végig a dombok láncolatán, hogy odaadja Akelának az elejtett őzbak felét, a négy testvér pedig utána ballagott, egy kicsit marakodva, egymás hegyén-hátán keresztülbukdácsolva – csak azért, mert örültek az életnek. Egyszerre csak olyan kiáltást hallott, aminő Sir Kán gonosz napjai óta nem ütötte meg a fülét. Fielnek nevezik a Dzsungelben ezt a borzalmas kiáltást: a sakál szokta hallatni, ha tigris nyomában vadászik, vagy ha nagy élő zsákmányra bukkan. Ha el tudjátok képzelni a gyűlölet, diadalmaskodás, félelem és kétségbeesés keveredését valami rosszindulatfélével – akkor lehet egy kis fogalmunk arról a fielről, amely felzúgott, elhalkult, aztán remegve-vakogva halt el messze, túl a Vengungán. A négy testvér egyszerre megállt, morogni kezdett, meredezett a szőre. Maugli a késéhez kapott, és megállt ő is, arcába szökkent a vér, összeráncolta szemöldökét.
– Hm… Itt semmiféle csíkos állatnak nincs joga vadászni – mondotta.
– Ez nem az Előreszaladó kiáltása – felelte Szürke Testvér. – Valami nagy zsákmány lehet. Füleljetek csak!
Újra felhangzott a kiáltás, félig zokogva, félig nevetve, mintha lágy, emberi ajka volna a sakálnak. Maugli ekkor nagyot lélegzett, és rohanni kezdett a Gyűlés Sziklája felé, útközben siető csapatbeli farkasokat érve utol. Fáó és Akela együtt voltak a sziklán; alattuk ültek a többiek. Minden idegszáluk megfeszült. Anyák és kölykeik a tanyájukra menekültek, mert ha a fiel felhangzik, a gyönge teremtéseknek félre kell takarodniuk az útból.
Semmi más nem hallatszott, csak a Vengunga csörgedezése, csobogása a sötétségben, s a könnyű esti szellő zúgása a fák közt – amikor egyszerre megszólalt egy farkas a folyó túlsó partján. Nem csapatbeli farkas, mert azok mind együtt voltak a sziklán. Hangja hosszú, kétségbeesett csaholássá változott; ilyenformán hangzott: “Dól-dól-dól-dól!” Fáradt lábak lépéseit hallották a sziklákon; aztán egy görhes farkas – oldalán véres csíkok, jobb mellső lába sánta, szája habba keveredett – belódult a körbe, és lihegve hevert le Maugli lába elé.
– Jó vadászatot! Ki csapatába való vagy? – szólította meg Fáó komoly hangon.
– Jó vadászatot! Von-tolla a nevem – volt a válasz. Azt jelentette ez, hogy magános farkas, aki maga küszködik magáért, párjáért, kölykeiért valami elhagyatott tanyán, ahogy sok farkas szokta délvidéken. Von-tolla: ez a név annyi, mint Kívülálló – aki minden csapaton kívül áll. Amint a farkas ennyit elmondott, tovább lihegett, s látni lehetett, hogyan rázza meg egész testét szíve dobogása.
– Mi költözik? – kérdezte Fáó, mert az egész Dzsungel ezt szokta kérdezni, ha a fiel felhangzik.
– A dól, a dekkáni dól – a Vörös Kutya, a Gyilkos! Délről jött északra az átkozott fajzatja, azt mondván, hogy a Dekkán üres már – s közben folyvást pusztított a maga területén kívül. Utolsó újholdkor öten voltunk még a párommal és három kölykömmel. A párom tanítani akarta őket: hogyan kell vadászni a legelőkön, rejtekből rávetni magukat az őzbakra – ahogy mi szoktuk, akik nem tartozunk csapathoz. Éjfélkor még hallottam őket; teli torokból csaholtak a nyomon. De amikor a hajnal szellője megindult, mereven feküdtek a fűben – halljad, Szabad Nép, mind a négyen, utolsó újholdkor! Én vérbosszút akartam állni – és összetalálkoztam a Vörös Kutyákkal.
– Hányan voltak? – kérdezte hirtelen Maugli; a Csapat mély hangon morgott magában.
– Nem tudom. Három közülük nem ejt több zsákmányt, de végül meghajszoltak, mint az őzbakot; három lábon futottam előlük. Nézzed, Szabad Nép!
Fölemelte megnyomorodott mellsőlábát. Feketéllett a rászáradt vértől. Az oldalában kegyetlen, mély harapások, a torka tépett, sebzett.
– Egyél – mondta Akela, fölkelve a hús mellől, amit Maugli hozott neki, s a Kívülálló rávetette magát az ételre.
– Megszolgálom – mondta alázatosan, amint kissé elverte az éhségét. – Adj nekem egy kis erőt, Szabad Nép, és én is zsákmányolok majd. Újholdkor tele volt a tanyám, és most üres – s a vérbosszút még nem álltam meg egészen.
Fáó hallotta, hogyan ropogtat fogával egy combcsontot. Elismerően morgott.
– Még szükségünk lehet ezekre a fogakra – mondotta. – Voltak kölykek is a Vörös Kutyák közt?
– Nem, nem. Csupa Vörös Vadász, csapatbeli felnőtt kutyák – nehezek, erősek ahhoz képest, hogy a Dekkánban gyíkhúson élnek.
Von-tolla szavai annyit jelentettek, hogy a dólok, a dekkáni vörös vadászó kutyák zsákmányoló útra indultak – s a Csapat tudta, hogy dóloknak még a tigris is átengedi friss zsákmányát. Egyenes irányban csapnak át a Dzsungelen, s akivel összetalálkoznak, leterítik, és darabokra szaggatják. Nem olyan nagyok, s félig sem olyan okosak, mint a farkas, de igen erősek, és igen sokan vannak. A dól például nem is kezdi csapatnak nevezni magát, amíg századmagával nincs – negyven farkas pedig már erős csapatnak számít. Vándorlásai közben Maugli eljutott a Dekkán magas fűvel benőtt síkságának szélére, s látta a félelmet nem ismerő dólokat aludni, játszadozni, vakarózni azokban a kis üregekben és cserjékben, ahol tanyázni szoktak. Lenézte és gyűlölte őket, mert másféle szaguk volt, mint a Szabad Népnek, mert nem barlangokban laktak – legfőképpen pedig mert szőr volt a lábujjaik közt, ő és barátai pedig tiszta lábúak voltak. De azt tudta – mert Háti elmondta neki -, hogy milyen szörnyű dolog egy vadászó dólcsapat. Még Háti is félrehúzódik előle – s amíg valamennyit meg nem ölik, vagy amíg ritkulni nem kezd a zsákmány, addig meg nem lehet állítani útjában.

Akela is tudott egyet s mást a dólokról, mert csöndesen odaszólt Mauglinak:

– Jobb Csapatban meghalni, mint vezér nélkül és egyedül. Jó vadászat ez – és az én utolsó vadászatom. De az emberi élet mértéke szerint neked még sok-sok napod és éjszakád van hátra, testvérkém. Eredj északra, és feküdj le, s ha közülünk marad valaki a dólok ittjárta után: az majd hírt visz neked a harcról.

– Ó – mondta nagy-erős komolyan Maugli -, hát a mocsarak közé menjek halat fogni, faodúban hálni, vagy a Majmok Népétől kérjek segítséget, és diót ropogtassak, miközben idelenn harcol a Csapat?

– Halálos harc lesz ez – mondta Akela. – Te még sohasem találkoztál a dóllal – a Vörös Gyilkossal. Még a Csíkos bőrű is…

– Ugyan, ugyan – mondta megvetően Maugli. – Megöltem már egy csíkos bőrű majmot, s gyomrom mélyéig bizonyos vagyok, hogy Sir Kán a tulajdon párját is otthagyta volna a dólok étkéül, ha a harmadik dombon túlról megszimatolja a csapatjukat. Hallgass hát ide: volt egyszer egy farkas – az apám; meg egy másik farkas – az anyám; és volt egy vén szürke farkas (nem egészen jól mondom, most fehér) -, aki apám és anyám volt egyszerre. Ezért tehát – fölemelte a hangját – azt mondom, hogy ha jön a dól, s amikor jön a dól, Maugli és a Szabad Nép egy szívvel-lélekkel vesz részt a vadászaton, s a Bikára mondom, aki megváltott – arra a Bikára, akit Bagira adott értem abban a régi időben, amelyre ti, csapatbeliek már nem emlékeztek -, mondom, s a fák meg a folyó is hallják, és kérjék számon, ha elfelejteném: mondom, hogy ez a kés az én késem, fog lesz a Csapat szolgálatában – és nem hiszem, hogy kicsorbult az éle. Ím, ez a szó, amely kiszállott belőlem.

– Nem ismered te a dólt, farkasnyelvű ember – mondta Von-tolla. – Nekem nincs más kívánságom, csak az, hogy a vérbosszút megállhassam, mielőtt darabokra tépnek. Lassan mozognak, idegen földön zsákmányolva útjukban, de két nap alatt én is megerősödöm egy kissé, és visszafordulok, hogy a Vérbosszút megálljam. De neked, Szabad Nép, azt tanácsolom: menj északra, s elégedjél meg szűk táplálékkal, amíg a dól tovább nem vonult. Ez a vadászat nem hoz zsákmányt.

– Hallgassátok, mit mond a Kívülálló! – kacagott fel Maugli. – Szabad Nép, menjünk északra, ássunk ki gyíkot és patkányt a parti odúkból, nehogy valamiképpen összetalálkozzunk a Vörös Kutyával. Csak pusztítsa a vadászterületünket, mi meg északon bujkáljunk, amíg neki kedve nem szottyan, hogy visszaadja azt, ami a miénk. Kutya az, kölyökkutya, sárga hasú, tanyátlan, s szőr van az ujjai közt. Hat-nyolc kölyket vet egyszerre, mint Csikáj, az ugrópatkány. Hát persze hogy menekülnünk kell, Szabad Nép, s megkérnünk az északi népeket, hogy a döglött szarvasmarha hulladékát engedjék át nekünk! Ismeritek ezt a mondást: “Északon férgek vannak, délen tetvek – mi vagyunk a Dzsungel népe!” Válasszatok, válasszatok! Jó vadászat ez! A Csapatért – az Egész Csapatért -, a tanyáért, a vacokért; az itthoni zsákmányért s az idegen vadászterületért; az őztehenet hajtó párotokért s a barlangbeli icipici kölykökért: szálljunk szembe! Szálljunk szembe! Szálljunk szembe!

A Csapat egyetlen mély, reccsenő vakkantással válaszolt – úgy hangzott az éjszakában, mintha egy nagy fa dőlne ki. – Szálljunk szembe! – ezt kiáltották mind.

– Maradjatok a többiekkel – szólt Maugli négy testvéréhez. – Szükségünk lesz minden fogra. Fáó és Akela majd előkészítik az ütközetet. Én elmegyek, és megszámolom, hányan vannak azok a kutyák.

– A halálba rohansz! – kiáltotta félig fölemelkedve Von-tolla. – Mit tehet ilyen csupasz teremtés a Vörös Kutya ellen? Jusson eszedbe: még a Csíkos bőrű is…

– No, meglátszik rajtad, hogy Kívülálló vagy – kiáltotta vissza Maugli -, de hát majd akkor beszélünk, ha a dólok megdöglöttek. Jó vadászatot, mint közönségesen!

Elsietett a sötétben, izgatottan, esze nélkül, alig ügyelve, hogy hová lép – s természetesen, ennek az lett a vége, hogy egész hosszában végigesett Ká hosszú testén, aki a folyó közelében egy őzcsapáson leste a zsákmányt.

– Ksssz! – szisszent fel bosszúsan Ká. – Hát vadonba illő dolog ez, így dobogni, dobrokolni, s egész éjszakai vadászatomat elrontani – amikor úgyis olyan gyéren jár a vad?

– Csakugyan hibás voltam – mondta feltápászkodva Maugli. – Pedig téged kerestelek, Laposfejű, de hát valahányszor találkoztunk, mindig annyival vagy hosszabb és szélesebb, mint a karom. Nincs neked párod az egész Vadonban, bölcs, öreg, erős, szépséges Ká.

– Hát ez a nyom vajon hová vezet – mi a szándékod? – kérdezte Ká megenyhült hangon. – Egy hónapja sincs még: valami kést hordozó emberkölyök köveket hajigált a fejemhez, és úgy csúfolódott velem, mint egy gonosz kis majom, amiért a szabadban találtam elaludni.

– Az ám, s a világ négy tája felé riasztottál el minden hajszolt őzet, Maugli pedig vadászott, Laposfejű uram meg süket volt, nem hallotta a füttyét, s nem tisztult el az őzek útjából – felelte nyugodtan Maugli, leülve a kígyó tarka pikkelyeire.

– Most meg ugyanaz az emberkölyök szelíd, csiklandozó szavakkal jön ugyanahhoz a Laposfejűhöz, bölcsnek, erősnek, szépségesnek mondja, és Laposfejű hisz neki, és helyet csinál annak a kőhajigáló emberkölyöknek, és – no, kényelmesen ülsz legalább? Tud-e Bagira ilyen jó pihenőhelyet adni neked?

Ká, mint rendesen, puha függőágyfélévé változott Maugli súlya alatt. Maugli kinyújtotta kezét a sötétségben, s magához húzta Ká sima, kötélszerű nyakát; a kígyó rátette fejét a fiú vállára, s az akkor mindent elmondott neki, ami az éjjel történt a Dzsungelben.

– Lehet, hogy bölcs vagyok – mondta végül Ká -, de süket bizonyosan. Különben meghallottam volna a fielt. Nem csodálom, hogy olyan nyugtalanok a Fűevők. Hányan vannak a Vörös Kutyák?

– Még nem láttam. Egyenesen hozzád jöttem. Te öregebb vagy, mint Háti. Hanem Ká – és Maugli izgett-mozgott örömében -, ez aztán jó vadászat lesz. Kevesen látjuk meg a jövő újholdat.

– Minek avatkozol te ebbe? Jusson eszedbe, hogy ember vagy; ne feledd, hogy melyik Csapat vetett ki magából. Törődjenek a kutyákkal a farkasok. Te ember vagy.

– Tavalyi dió – idei fekete föld; ami elmúlt, elmúlt. Igaz, hogy ember vagyok, de a gyomromban úgy rémlik, hogy ma éjszaka farkasnak mondtam magamat. Tanúságul hívtam a Folyót s a Fákat. A Szabad Néphez tartozom, Ká, amíg a dólok el nem vonultak.

– Szabad Nép! – szisszent fel Ká. – Szabad tolvajok! És te halálos veszedelembe rohansz halott farkasok emlékéért? Ez nem jó vadászat.

– Szavamat adtam. Hallották a Fák, hallotta a Folyó. Amíg a dólok el nem vonultak, szavamat vissza nem vehetem.

– Hssz! Az már egészen más. Azt gondoltam, magammal viszlek az északi mocsarakhoz – de az adott szó – még egy csupasz, szőrtelen kis emberkölyök szava is – adott szó marad. Hát én, Ká, azt mondom…

– Gondold meg jól, Laposfejű, mielőtt magad is halálos veszedelembe rohannál. Nekem nem kell a szavad, mert úgyis tudom…

– No jó – mondta Ká. – Nem adom szavamat; de milyen gondolatot forgatsz a gyomrodban: mit akarsz tenni, ha itt lesznek a Vörös Kutyák?

– Át kell úszniuk a Vengungán. Azt gondoltam, hogy a gázlóknál szembeszállok velük, késemet forgatva, hátam mögött a Csapattal; döfködve, szurkálva lefelé tereljük őket a folyó mentén, vagy lehűtjük a torkukat.

– A dól nem engedi terelni magát, a torka pedig forró – mondta Ká. – Ez után a vadászat után nem marad se emberkölyök, se farkaskölyök, csak lerágott csont.

– Ej, ej, ej… ha meghalunk, meghalunk. Nagyon jó vadászat lesz. De az én gyomrom még fiatal; nem sok Esős Évszakot láttam. Se bölcs nem vagyok, se erős. Nincs jobb terved, Ká?

– Én száz és még egyszer száz Esős Évszakot láttam. Háti még el sem vetette tej-agyarait, amikor az én nyomom már nagy volt a porban. Az Őstojásra mondom, sok fánál öregebb vagyok én, és mindent láttam, ami a Dzsungelben történt.

– De ez új vadászat – mondta Maugli. – Soha még dól nem keresztezte a mi csapásainkat.

– Ami van, az volt is. Ami lesz, az nem más, mint egy visszatérő, elfelejtett esztendő. Maradj csöndben, amíg végigszámolom az éveimet.

Egy jó óra hosszat heverészett Maugli a kígyó gyűrűi közt. Ezalatt Ká, fejét mozdulatlanul a földre fektetve, végiggondolta mindazt, amit látott és tudott, amióta a tojásból kikerült. Mintha szemében kialudt volna a fény, s csak két darab tompa opál lett volna. Egyszer-egyszer apró, merev mozdulatokat tett a fejével jobbra-balra, mintha vadászna álmában. Maugli nyugodtan szundikált, mert tudta, hogy nincs jobb a világon, mint aludni vadászat előtt, s megszokta, hogy elaludjék a nap s az éj akármelyik órájában.

Aztán érezte, hogy Ká háta nagyobbra, szélesebbre nő alatta, amint az óriáskígyó felfújta magát, s olyat szisszent, mint az acélhüvelyből kihúzott kard.

– Láttam valamennyi halott évszakot – szólalt meg végül Ká -, a nagy fákat és vén elefántokat meg a sziklákat, amelyek csupaszak és hegyesek voltak a moha növekedése előtt. Élsz-e még, emberkölyök?

– Csak most ment le a hold – mondta Maugli. – Nem értem…

– Hssz! Már ismét Ká vagyok. Tudtam, hogy csak kis idő telt el. Most pedig lemegyünk a folyóhoz, és megmutatom neked, mit kell tenni a Vörös Kutyák ellen.

Egyenesen, mint a nyíl, a Vengunga főága felé fordult, s kevéssel a Béke Szikláját rejtő mélység fölött csobbant a vízbe. Maugli utána.

– Nem, ne ússzál! Sietek. Hátamra, testvérkém!

Maugli bal karjával átfogta Ká nyakát, jobb kezét erősen a testéhez szorította, lábát kifeszítette. Aztán Ká szelni kezdte a víz árját, úgy, ahogy csak ő tudta, s a pettyes víz fodra ott tajtékzott Maugli nyaka körül, lábát erre-arra ringatta az örvény, amely a kígyó csapkodó teste alatt kavargott. Egy-két mérföldnyire a Béke Sziklája fölött a Vengunga összeszűkül, nyolcvan-száz láb magas márványsziklák között, s vize úgy rohan, mint a malomárokban, mindenféle rút kövek közt és fölött. De Mauglinak nem fájt a feje a víz miatt; nemigen akadt olyan víz a világon, amely őt megijesztette volna. Nézegette a szoros két oldalát, és aggodalmasan szimatolt, mert volt valami keserű-édes illat a levegőben, olyasféle, mint egy nagy darázsfészek illata forró nyári napon. Ösztönszerűen mélyebbre merült a vízbe, csak időnként emelte föl a fejét, hogy lélegzetet vegyen. Ká horgonyt vetett, kétszeresen rácsavarta farkát egy elsüllyedt sziklára, Mauglit is körülgyűrűzte, s így tartotta meg a vadul rohanó vízben.

– Ez a Halál Helye – mondta a fiú. – Minek jövünk ide?

– Alszanak – mondta Ká. – Háti nem szalad meg a Csíkosbőrű elől. De Háti és a Csíkosbőrű egyképpen megszalad a Vörös Kutya elől – és azt mondják, a Vörös Kutya senki elől nem szalad meg. De hát ki elől szalad meg a Sziklák Pici Népe? Mondd meg nekem, Dzsungel Ura – ki az ura a Dzsungelnek?

– Ezek – suttogta Maugli. – Ez a Halál Helye. Gyerünk innét!

– Nem: nézd meg jól, mert most alszanak. Éppen olyan ez a hely, mint amikor a karodnál is kurtább voltam.

A Vengunga-szoros hasadozott, viharverte szikláit a Dzsungel kezdete óta a Sziklák Pici Népe lakta – India szorgalmas, dühös, fekete vadméhei; és Maugli jól tudta, hogy minden nyom, minden csapás félrekanyarodik félmérföldnyivel a szoros előtt. Évszázadok óta lakott ezen a helyen a Pici Nép, rajzott hasadékról hasadékra, továbbrajzott ismét, odaszáradt mézzel festette be a fehér márványt, s mélyre nyúló, nagy lépeket készített a belső barlangok sötétjében, ahol sem ember, sem állat, sem tűz, sem víz nem érhetett hozzájuk soha. A szoros mindkét oldala mintha csillogó fekete bársonyfüggönnyel lett volna teleaggatva, s Maugli megborzadt, amint megpillantotta – mert ez a függöny nem volt más, mint millió meg millió összekapaszkodott, alvó méh. Azonkívül is mindenféle kolonc, füzér, odvas fatörzshöz hasonló dolog volt a sziklafalakra erősítve: elmúlt esztendőkből való lépek vagy új méhvárosok, amik a széltől védett szoros árnyékában épültek, s nagy tömeg szivacsos, rothadt törmelék, ami a tetőről legurult, és fennakadt a sziklafalba kapaszkodó fák és kúszónövények között. Maugli fülelés közben nemegyszer hallotta, amint egy mézzel megrakott lép suhogva, csusszanva felborult vagy leesett valahol a sötét folyosókban; hallotta a szárnyak bosszús zúgását, a kárba veszett méz csökönyös csöp-csöp-csöpögését, amíg végre valami párkányon kiért a szabad levegőre, és lustán folydogált lefelé az ágakon. Volt egy pici kis part a folyó egyik oldalán, alig öt láb széles; ezen magasra felhalmozódott számtalan év hulladéka. Volt ott halott dolgozó méh, here, söpredék, régi lép, mézet keresve betévedő, rabló pillék szárnya – mindez a legfinomabb fekete por sima oszlopaiban felhalmozva. Ennek a halomnak éles szaga is elriaszthatott minden szárnyatlan teremtést, ha tudta, hogy mi az a Pici Nép.

Ká ismét fölfelé haladt a folyón, amíg a szoros elején egy homokzátonyhoz nem ért.

– Itt az idei zsákmány – mondotta. – Nézd!

A zátonyon hevert egy pár fiatal őz meg egy bivaly csontváza. Maugli láthatta, hogy sem farkas, sem sakál nem nyúlt a csontokhoz; a maguk természetes módján feküdtek.

– Ezek átléptek a vonalon, nem tudták a Törvényt – mormogta Maugli -, s a Pici Nép megölte őket. Gyerünk innét, mielőtt fölébrednek.

– Hajnalig nem ébrednek föl – mondta Ká. – És most elbeszélek neked valamit. Egy délvidéki, űzött őzbak sok-sok esős évszakkal ezelőtt idejött délről. Nem ismerte a Dzsungelt, és farkascsapat járt a nyomában. A félelem elvakította, leugrott a magasból, s a Csapat rohant utána fölhevülve, elvakulva. Magasan járt a nap, a Pici Népből sokan voltak künn, és igen haragosak voltak. Sokan ugrottak a Csapatból a Vengungába, de ezek meghaltak, még mielőtt a vízbe értek volna. Akik nem ugrottak le, fönt haltak meg a sziklák között. De az őzbak életben maradt.

– Hogyan?

– Mert elsőnek jött; futott, hogy az életét megmentse, leugrott, mielőtt a Pici Nép észre vette volna, s már a vízben volt, mire összegyűltek, hogy gyilkoljanak. Az utána rohanó Csapat tökéletesen elpusztult a Pici Nép támadásától.

– És a bak megélt? – ismételte lassan Maugli.

– Legalábbis nem akkor halt meg, ámbár senki sem várta a leugrását, hogy erős testével fenntartsa a vízen, mint ahogy egy bizonyos vén, kövér, süket, sárga Laposfejű megtenné egy emberkölyök kedvéért – igenis, még ha az egész Dekkán valamennyi Vörös Kutyája volna is a nyomában. No, mit forgatsz a gyomrodban?

Ká feje közel volt Maugli füléhez. A fiú csak kis idő múltán válaszolt.

– Olyan ez, mintha a Halál bajuszát cibálná meg az ember – hanem azért, Ká, te igazán a legbölcsebb teremtés vagy az egész Dzsungelben.

– Sokan mondták már ezt. Hát, szóval, ha a Vörös Kutyák üldözőbe vesznek…

– Bizonyos, hogy üldözőbe vesznek. Hohó! Sok kis tüske van a nyelvem alatt, amivel a bőrüket megszurkálhatom.

– Ha nekihevülve, elvakulva utánad erednek, s csak a válladat nézik: azok, akik odafönt meg nem halnak, vagy itt érnek a vízbe vagy lejjebb – mert a Pici Nép fölbolydul, és elborítja őket. No mármost, a Vengunga éhes víz, s nekik nem lesz barátjuk, aki fenntartsa őket; aki élve marad, lesodródik a Szioni-tanyák gázlójáig – ott aztán nyakon csípheti a csapatod.

– Hé, hahó! Ennél jobb már csak az lehetne, ha eső esnék a száraz évszakban. Most már csak az a kis futás és ugrás van hátra. Megmutatom magamat a dóloknak, hogy jó közelről üldözzenek.

– Láttad a sziklákat a fejed fölött? A szárazföld felől?

– Bizony nem. Arról megfeledkeztem.

– Eredj, és nézd meg! Korhadt talaj, tele hasadékkal, lyukkal. Ha csak egyszer nem vigyázol, hogy hová teszed azt az esetlen lábadat: vége a vadászatnak. Itt hagylak most, és – egyedül a te kedvedért – üzenetet viszek a Csapatnak, hogy tudja, hol várjon a dólokra. Ami engem illet, én semmiféle farkasnak nem vagyok bőrrokona.

Ha Kának nem tetszett valami ismeretség, kellemetlenebb tudott lenni, mint akárki a Dzsungel Népe közül – talán az egy Bagirát kivéve. – Leúszott a folyón, s a sziklával szemközt rátalált Fáóra meg Akelára, akik az éjjeli neszekre füleltek.

– Hssz! Kutyák! – mondta jókedvűen. – A dólok a folyón fognak leúszni. Ha nem féltek, megölhetitek őket a gázlóknál.

– Mikor jönnek? – kérdezte Fáó. – És hol az én emberkölykem? – tette hozzá Akela.

– Jönnek, amikor jönnek – mondta Ká. – Várjatok, majd meglátjátok. Ami a te emberkölykedet illeti, akinek szavát vetted, s ezzel a halálba küldted, a te emberkölyked velem van – s ha még nem halt meg, arról nem te tehetsz, te fehér kutya! Várj itt a dólokra, s örülj, hogy az emberkölyök meg én a te pártodon harcolunk.
Ká ismét felúszott a folyón, s lehorgonyozta magát a szoros közepén, fölnézve a sziklapárkány vonalára. Egyszerre meglátta Maugli fejét, amint a csillagok felé kiemelkedett a szikla mögül – aztán zizzenés hallatszott a levegőben, majd a lábbal lefelé vízbe zuhanó test éles, tiszta csobbanása -, s egy perc múlva a fiú ismét Ká testének gyűrűjében pihent.
– Nem éjszakára való ugróhely ez – mondta nyugodtan Maugli. – Ugrottam én kétekkorát is mulatságból, de ez rossz hely odafönt – alacsony bokrok, mély hasadékok, mind tele Pici Néppel. Három hasadék mellett nagy köveket raktam egymásra. Ezeket majd futás közben letaszítom, s a Pici Nép dühösen ébred föl a hátam mögött.
– Ez emberi beszéd és emberi ravaszság – mondta Ká. – Bölcs vagy, de a Pici Nép mindig haragos.
– Nem: alkonyatkor távol és közel minden szárny megpihen egy időre. Alkonyatkor fogok játszani a dólokkal, mert azok legjobban szeretnek napvilágnál vadászni. Most Von-tolla vérnyomait követik.
– Csil nem hagyja ott a döglött ökröt, s a dól sem a vérnyomot – mondta Ká.
– Hát én majd új vérnyomot adok neki a tulajdon véréből, ha lehet, s piszokkal etetem meg. Itt maradsz-e, Ká, amíg visszajövök az én Vörös Kutyáimmal?
– Igen, de mi lesz, ha megölnek téged a Vadonban, vagy ha a Pici Nép megöl, mielőtt le tudnál ugrani a folyóba?
– Ha itt lesz a holnap, majd gondoskodunk a holnapi zsákmányról – idézte Maugli a dzsungelbeliek mondását, s hozzátette: – Ráérsz halotti dalt énekelni, ha már meghaltam. Jó vadászatot, Ká!
Eleresztette az óriáskígyó nyakát, s leúszott a szoroson, mint a fatörzs a megáradt folyón, a túlsó part felé igyekezve, ahol álló vizet talált, s hangosan felkacagott boldogságában. Semmit sem szeretett úgy Maugli, mint a “Halál bajuszát megcibálni” – ahogy ő mondotta -, s megmutatni a Dzsungelnek, hogy ő a legfőbb ura. Balú segítségével gyakran fosztott ki méhfészkeket magános fákon, s tudta, hogy a Pici Nép irtózik a vadfokhagyma szagától. Szedett hát belőle egy kis csomót, összekötötte háncskötéllel, aztán megindult a Von-tolla vére nyomán; a nyom déli irányban haladt a tanyáktól vagy ötmérföldnyire. Közben félrehajtott fejjel nézegette a fákat, és nevetett magában.
– Béka-Maugli voltam – mondta magában -, Farkas-Mauglinak neveztem magamat. Most előbb Majom-Maugli leszek, aztán Őzbak-Maugli. A végén pedig: Ember-Maugli. Hahó! – és végigcsúsztatta hüvelykujját a kése tizennyolc hüvelyknyi élén.
Von-tolla nyoma, amelyen véges-végig érzett a sötét vérfoltok szaga, vastag, sűrű fákból álló erdőben futott. Az erdő északkelet felé terjedt, s fokozatosan ritkult, amíg kétmérföldnyire a Méhek Sziklájától véget nem ért. Az utolsó fától a Méhek Sziklájának alacsony bozótjáig nyílt térség volt, ahol egy farkas aligha találhatott rejtekhelyet. Maugli végigloholt a fák között, mérte a távolságokat egyik ágtól a másikig; itt-ott fel is mászott egy fára, s próbából átugrott egyikről a másikra, amíg a nyílt térségre nem jutott. Ezt gondosan vizsgálgatta vagy egy óra hosszat. Aztán megfordult, tovább haladt Von-tolla nyomán ott, ahol elhagyta, megtelepedett egy fának kiugró ágán, vagy nyolc láb magasan, s csöndesen üldögélt, kését fenve a talpán, és magában dudorászva.

Kevéssel dél előtt, amikor már igen melegen sütött a nap, meghallotta a dólcsapat lépéseinek neszét, s megérezte utálatos szagukat, amint könyörtelenül ügetnek Von-tolla nyomán. Felülről nézve a Vörös Kutya feleakkorának sem látszik, mint a farkas, de Maugli tudta, milyen erős a lába meg az állkapcsa. Megfigyelte a nyomot szimatoló vezér rikító pejszínű fejét, s odakiáltotta neki: – Jó vadászatot!

A vadállat felnézett, társai megálltak a háta mögött – egész sereg vörös kutya. Farkuk lelóg, válluk izmos, combjuk gyönge, szájuk véres. A dól rendszerint igen csöndes nép, s tulajdon dzsungelében sem udvariaskodik. Jó kétszázan csődülhettek össze Maugli alatt, de ő látta, hogy a vezetőik éhesen szimatolják Von-tolla nyomát, s tovább akarják ragadni magukkal a Csapatot. Ez így nem lesz jó, mert még fényes nappal találnak a Tanyákhoz érni – Maugli pedig sötétedésig a fa alatt akarta őket tartani.
– Kinek az engedelmével jöttök ide? – kérdezte Maugli.
– Minden vadon a mi vadonunk – volt a válasz, s az a dól, aki felelt, megmutatta fehér fogait. Maugli mosolyogva pillantott le, és tökéletesen utánozta a Csikájnak, a Dekkán ugrópatkányának cincogását – értésére adván ezzel a Vörös Kutyáknak, hogy nem becsüli őket többre, mint Csikájt. A Csapat szorosan körülfogta a fa törzsét, s a vezér vad ugatással fán ülő majomnak nevezte Mauglit. Válaszképpen Maugli lenyújtotta egyik csupasz lábszárát, és éppen a vezér feje fölött facsargatta szőrtelen ujjait. Ez aztán bőségesen elég volt, hogy őrült dühre gerjessze az egész Csapatot. Akinek szőr van a lábujjai közt, nem szereti, ha emlékeztetik erre. Maugli elkapta a lábát, amikor a vezér felugrott a levegőbe, és mézédes hangon lekiáltotta neki: – Kutya, Vörös Kutya! Eredj vissza a Dekkánba, és egyél gyíkot! Eredj a testvéredhez, Csikájhoz – kutya, kutya, vörös kutya! Valamennyi lábujjad közt szőr van! – azzal újra széttárta a lábujjait.
– Gyere le, amíg ki nem éheztetünk, te szőrtelen majom! – ordította a Csapat. Éppen ez kellett Mauglinak. Végignyúlt az ágon, arcát a fa kérgére fektetve; jobb karja szabadon maradt. Alaposan megmondta a Csapatnak, hogy mit gondol és mit tud róluk, viselkedésükről, szokásaikról, párjukról és kölykeikről. Nincs a világon olyan méreggel itatott csípős nyelv, mint a vadonbelieké, ha haragjukat és megvetésüket akarják kifejezni. Ha egy kicsit gondolkoztok a dolgon, beláthatjátok, hogy ennek így is kell lenni. Ahogy Kának mondotta Maugli: sok kis tüske volt a nyelve alatt, s lassan, megfontoltan hajszolta a dólokat hallgatásból morgásba, morgásból ordításba, ordításból rekedt, őrjöngő üvöltésbe. Próbáltak visszavágni csípős szavaira, de hát akárcsak egy kölyök akart volna a dühöngő Kának megfelelni; s Maugli jobb keze egész idő alatt tettre készen hajlott be az oldala mellett, lába pedig belekapaszkodott az ágba. A nagy, pejszínű vezér sokszor ugrott föl a levegőbe, de Maugli nem mert egy elhibázott döfést megkockáztatni. Az állat természetes erejét végül úgy megnövelte a düh, hogy hét-nyolc lábnyi magasra ugrott föl. Akkor aztán előreszökkent Maugli keze, akárcsak egy fán ülő kígyó feje; megragadta a nyaka tövénél: az ág megrázkódott, amikor ez a súly húzni kezdte, s majdhogy le nem rántotta Mauglit a földre. De Maugli szorítása nem enyhült, s lassan-lassan fölhúzta az ágra az állatot, amely úgy lógott, mint egy vízbe fúlt sakál. Bal kezével a kése után nyúlt, és levágta vörös, lompos farkát, aztán ismét ledobta a dólt a földre. Csak ez kellett neki. A Csapat most már nem megy tovább Von-tolla nyomán, amíg meg nem ölte Mauglit vagy Maugli őket. Látta, hogy körben letelepszenek, véknyuk reszketése azt jelentette, hogy ott is maradnak. Felmászott hát egy magasabb ágra, kényelmesen megvetette a hátát, és elaludt.

Három-négy óra múlva fölébredt, és megszámolta a Csapatot. Ott volt valamennyi, csöndesen, rekedten, kiszáradt torokkal, acélvillogású szemmel. A nap hanyatlóban volt. Félóra múlva a Sziklák Pici Népe abbahagyja a munkát – s amint tudjátok, a Vörös Kutya nem tud jól verekedni a félhomályban.

– Nem volt szükségem ilyen hűséges őrizőkre – mondta udvariasan felállva egy ágon -, de ezt nem fogom elfelejteni. Igazi vörös kutyák vagytok, de véleményem szerint sokan vagytok ebből a fajtából. Ezért nem adom vissza a farkát annak a nagy gyíkevőnek. Talán nem tetszik, Vörös Kutya?

– Magam tépem ki a gyomrodat! – üvöltötte a vezér a fa tövét kaparva.

– No, csak gondold meg a dolgot, ó, bölcs dekkáni patkány. Sok-sok farkatlan kis vörös kutya jő ezután a világra, sebzett vörös farkcsonkkal, ami viszketni fog, ha forró lesz a homok. Eredj haza, Vörös Kutya, és sírd el otthon, hogy egy majom tette ezt veled. Nem akarsz menni? No jó, hát gyere velem, majd megtanítalak én bölcsességre!

Majom módra átlendült a legközelebbi fára, aztán a másikra, onnan ismét a másikra, s a Csapat, éhes fejét emelgetve, utána. Néha-néha úgy tett, mintha leesnék, s a Csapat egymás hegyén-hátán rohant, hogy ott legyen a koncolásnál. Különös látvány volt – a fiú, aki az alkonyi világításban csillogó késével a magas ágak közt ugrált, s a néma Csapat, amely odalenn tülekedve követte, és vörös szőre csak úgy lángolt. Amikor Maugli az utolsó fához ért, elővette a vadfokhagymát, egész testét gondosan bedörzsölte vele, s a dólok odalent megvetően üvöltöttek. – Farkasnyelvű majom, azt hiszed, eltünteted ezzel a nyomodat? – mondták. – Utánad megyünk halálig!

– Fogd a farkadat – mondta Maugli, s hátradobta a farkat arra, amerről jött. A Csapat ösztönszerűen utánavetette magát. – Most aztán gyertek utánam – halálig!

Lecsusszant a fáról, s meztelen lábával szélsebesen indult el a Méhek Sziklája felé, mielőtt még a dólok észrevették volna, hogy mi a szándéka.

Mély hangon fölüvöltöttek, s nekiindultak azzal a lassú, nehézkes ügetéssel, amely a végén mindig legyőzi azt, aki rohanva menekül előlük. Maugli tudta, hogy csapattempójuk sokkal lassúbb, mint a farkasoké; különben sohasem merte volna megkockáztatni, hogy két mérföldet vágtasson a szemük láttára. A vörös kutyák bizonyosra vették, hogy a fiú végül is a karmaik közé kerül, ő pedig bizonyos volt abban, hogy úgy játszhatik velük, ahogy akar. Csak arra kellett ügyelnie, hogy elég fölhevülten üldözzék, nehogy időnek előtte visszaforduljanak. Ügyesen, egyenletesen, rugalmasan futott; a farkatlan vezér alig ötméternyire járt a nyomában; a Csapat vagy negyedmérföldnyi területen szóródott szét, őrjöngve, elvakultan a mészárlás dühös vágyától. Maugli fülével ítélte meg a távolságot, és állandóan megtartotta; utolsó erőfeszítését arra tartogatta, hogy a Méhek Szikláján gyorsan száguldjon át.

A Pici Nép nyugalomra tért, mihelyt alkonyodni kezdett, mert nem a későn nyíló virágok évszaka volt; de amint Maugli első lépéseitől döngeni kezdett az üreges talaj: olyan hangot hallott, mintha az egész föld zümmögne. Most aztán úgy rohant, ahogy még soha életében, egymás után rúgott föl egy-két-három kőrakást, bele a sötét, édes illatú hasadékokba; olyan zúgást hallott, mint ahogy a tenger zúgása hallatszik egy pincebarlangban; szeme sarkából látta, hogy háta mögött elsötétül a levegő; látta messze maga alatt a Vengunga folyását s a vízben egy lapos, gyémánt alakú fejet; teljes erejéből előreugrott, a farkatlan vörös kutya a válla felé kaffantott a levegőben – aztán Maugli talpa megérintette a biztonságot adó folyót. Bent volt a vízben, elakadó lélegzettel, de diadalmasan. Egyetlen csípés nem érte a testét, mert a fokhagyma szaga megállította a Pici Népet arra a néhány pillanatra, amíg közöttük volt. Amint a víz alól felbukkant, Ká gyűrűi körülfogták. A szikla párkányáról egymás után ugrottak le valami koloncok – úgy látszott, mintha összekapaszkodott méhek zuhannának le, egyenesen, mint a mérőón; de mielőtt a kolonc a vizet érte volna, a méhek fölrepültek, s egy dól teste táncolt csak lefelé a folyón. Odafentről dühös, kurta vakkantásokat lehetett hallani, s ezeket mintha a parton megtörő hullámok zúgása fojtotta volna el – a Pici Nép szárnyainak zaja. Sok dól beesett a hasadékokba, amelyek föld alatti barlangokkal voltak összeköttetésben – ott fulladozott, küszködött, kaffogott a felabajgatott lépek között; s végül még holtan is fölemelték az alatta hullámzó méhtömegek, és kilökték valami lyukon át a folyó felé, hogy leguruljon a fekete hulladékhalmokra. Voltak dólok, amelyek rövidet ugrottak, fennakadtak a sziklák közt növő fákon; ezeket teljesen elborították a méhek; de a legnagyobb részük, őrjöngve a csípésektől, a folyóba vetette magát, a Vengunga pedig – ahogy Ká mondotta – éhes víz.

Ká erősen tartotta Mauglit, amíg a fiú lélegzethez nem jutott.

– Itt nem maradhatunk – mondta. – A Pici Nép csakugyan fölébredt. Gyere!

Maugli lassan úszva s gyakran a víz alá bukva, lefelé haladt a folyón; kését a kezében tartotta.

– Lassan-lassan – mondta Ká. – Egy fog nem ölhet meg száz ellenséget, hacsak nem kobrafog – és sok dól gyorsan a vízbe ugrott, amikor látta, hogy a Pici Nép fölébred.

– Annál több dolga lesz hát a késemnek. Tyhű, hogy jön utánunk a Pici Nép! – Maugli újra a víz alá bukott. A víz színét ellepték a vadméhek haragosan zúgva és megcsípve mindenkit, akit találtak.

– A hallgatás még sohasem ártott meg senkinek – mondta Ká (az ő pikkelyein fullánk nem hatolt át) -, s az egész hosszú éjszaka előtted áll még, hogy vadászhass. Hallgasd csak, hogy üvöltenek!

A csapatnak majdnem fele észrevette, hogy milyen csapdába kerültek a társaik, s hirtelen oldalt kanyarodva ott ugrált a vízbe, ahol a szoros sziklái már egyszerű meredek parttá alacsonyodtak. Dühös kiáltásaik s a “fán ülő majomra” szórt fenyegetéseik, aki így megcsúfolta őket, összekeveredtek azoknak vakkantásaival és morgásával, akiket a Pici Nép megbüntetett. A parton maradni annyit jelentett, mint elpusztulni – ezt minden dól tudta. Csapatjuk lefelé úszott a folyón, a Béke Sziklájának mély örvényei felé, de a haragos Pici Nép még ott is üldözte, és visszakényszerítette a vízbe. Maugli hallotta a farkatlan vezér hangját, amint ráparancsolt a népére, hogy tartson ki, és gyilkoljon le minden szioni farkast. De Maugli nem vesztegette idejét hallgatózásra.

– A sötétben gyilkolnak mögöttünk! – kaffant föl egy Vörös Kutya. – Itt vérrel van festve a víz!

Maugli lebukva úszott, mint a vidra, a víz alatt megdöfött egy küszködő kutyát, mielőtt még a száját is kinyithatta volna, s a vízen sötét hullámok gyűrűztek, amikor a test féloldalt fordulva felbukkant. A dólok meg akartak fordulni, de az ár nem engedte, a Pici Nép szurkálta fejüket, fülüket – s közben hallhatták a szioni csapat kihívó kiáltását, amely egyre hangosabban és mélyebben zúgott a sűrűsödő homályban. Maugli újra lebukott, s megint elmerült, és megint holtan bukkant föl egy dól, s a csapat végében újra felharsant a lárma; némelyek azt üvöltötték, hogy jobb lenne kimenni a partra, mások azt kiáltották oda a vezérnek, hogy vezesse vissza őket a Dekkánba, mások meg Mauglinak parancsolgatták, hogy mutassa meg magát, hadd öljék meg.

– Úgy mennek a harcba, hogy kétféle szándék van a gyomrukban és sokféle hang a torkukban – mondta Ká. – A többi már a te lenn várakozó testvéreid dolga. A Pici Nép hazamegy aludni. Messzire üldözött bennünket. Most visszafordulok én is, mert semmiféle farkasnak nem vagyok bőrrokona. Jó vadászatot, testvérkém, s el ne felejtsd, hogy a Vörös Kutya alacsonyan harap.

A part mentén egy farkas rohant három lábon, fel s alá ugrálva, fejét a földhöz közel, féloldalt tartva, hátát összegörbítve, magasan felszökkenve a levegőbe, mintha a kölykeivel játszanék. Von-tolla volt, a Kívülálló. Egy szót sem szólt, csak folytatta szörnyű mulatságát a dólok mellett. Ezek már régóta a vízben voltak, nehezen úsztak, bundájuk átázott, súlyos volt, lompos farkuk úgy húzódott utánuk, mint a szivacs; oly fáradtak és összetörtek voltak, hogy hallgattak ők is, s némán figyelték a velük egy vonalban mozgó, lángoló farkasszemet.

– Nem jó vadászat ez – mondta lihegve az egyik.

– Jó vadászatot! – mondta Maugli, amint vakmerően kiemelkedett a vadállat mellett, s válla mögé döfte a hosszú kést, erős taszítással, hogy a haldokló utolsó harapását elkerülhesse.

– Itt vagy, emberkölyök? – kiáltott át a vízen Von-tolla.

– Kérdezd ettől a halottól, Kívülálló! – felelte Maugli. – Egy se jött le a vízen? Én megtöltöttem szeméttel ezeknek a kutyáknak a száját; kifogtam rajtuk fényes nappal, vezetőjük elvesztette a farkát; de egynéhány maradt még neked is. Merre hajtsam őket?

– Várok rájuk – mondta Von-tolla. – Előttem van az egész éjszaka.

Mind közelebbről hallatszott a szioni farkasok csaholása. – A Csapatért, az Egész Csapatért: szálljunk szembe! – És a folyó kanyarulata továbbhajszolta a dólokat a Tanyákkal szemközt lévő homokzátonyok és gázlók közé.

Ekkor már észrevették tévedésüket. Fél mérföldnyivel följebb kellett volna a partra szállniuk, hogy szárazföldön rohanhassák meg a farkasokat. Most már késő volt. A parton véges-végig csupa lángoló szem – és a szörnyű fielen kívül, amely napnyugta óta el nem hallgatott, semmi más hang nem hallatszott a Dzsungelben. Úgy rémlett, mintha Von-tolla kaffantana rájuk, hogy lépjenek ki a partra; a dólok vezére azt kiáltotta: – Forduljatok meg, és fogjátok meg! – Az egész csapat a part felé fordult, lubickolva csapott át a sekély vízen; a Vengunga vize fölkavarodott, tajtékzott, nagy hullámok jártak egyik parttól a másikig, mint egy hajó hullámverése. Maugli utánuk rohant, szúrta-vágta a dólokat, amint összegabalyodva, egy hullámban zúdultak föl a folyó partjára.

És ekkor hosszú küzdelem kezdődött, dagadt, feszült, szétforgácsolódott, szűkült, tágult a vörös, nedves zátonyokon, összefonódott fatörzsek fölött és között, át a bozóton, fűcsomók közt, mert még most is két dól jutott minden farkasra. De olyan farkasokkal állottak szemben, akik az Egész Csapatért harcoltak; és nemcsak a Csapat kurta, magas, domború mellkasú vadászaival, hanem az aggodalmas szemű anyafarkasokkal is, akik a kölykeikért küzdöttek; itt-ott egy süldő, egyéves farkassal, akinek első bundája még alig gyapjasodott meg, s már ott cibálta-rángatta anyja mellett az ellenséget. Tudnivaló, hogy a farkas az ellenség nyakának ugrik, vagy oldalába kap, a dól pedig a hasat szereti kiharapni, tehát amikor a dólok kikászálódtak a vízből, és föl kellett emelni a fejüket, az előny a farkasok részén volt. Szárazföldön a farkasok álltak rosszabbul; de Maugli kése vízben és parton egyaránt szüntelenül járt. A négy testvér utat vágott magának Mauglihoz. Szürke Testvér, a fiú térdei közt sunnyadva, a hasát védelmezte – a többiek hátát és két oldalát -, vagy fölötte állt, ha leverte lábáról egy ugró, ordító dól, amely egész súlyával rávetette magát a nekifeszített pengére.

A többi – összegabalyodott zűrzavar volt, zilált, hullámzó tömeg, amely jobbról balra, balról jobbra vonszolódott a part mentén, s közben lassan meg is fordult saját középpontja körül. Itt egy duzzadó halom, mint valami vízhólyag egy örvényben, s úgy is pattant szét, mint egy vízhólyag, fölvetve négy-öt megtépázott kutyát, amely mind küszködve igyekszik vissza az örvény közepére; amott két-három kutya földre terített egy magános farkast, de az nagy üggyel-bajjal továbbvonszolja őket, s elmerül a többi közt; itt egy esztendős süldőt fenntart a lábán a körülötte lévő nyomás, pedig már megölték – az anyja pedig, néma dühében őrjöngve, földön meghengergetve, kaffog és harcol tovább; s valahol a harcolók legsűrűjében egy farkas meg egy dól, minden egyébről megfeledkezve, addig ravaszkodik, hogy elsőnek ragadhassa meg a másikat, amíg mind a kettőt el nem söpri a dühös harcosok áradata. Maugli egyszer elsodródott Akela mellett, akinek mindkét oldalába egy dól kapaszkodott, míg a farkas majdnem fogatlan állkapcsa egy harmadiknak véknyába kaffant össze; egyszer meg Fáót látta, aki egy dól nyakába mélyesztette fogait s előrevonszolta a huzakodó vadállatot oda, ahol már az egyévesek is végezhettek vele. De a harc dandárja vak zűrzavar volt a sötétségben; ütés, taposás, hempergés, kaffogás, morgás, fojtogatás, cibálás, tépdelés körös-körül, elöl-hátul. Az éj előbbre haladtával nőtt a kerge körbeforgás is. A dólok féltek megtámadni az erősebb farkasokat, de még nem mertek megfutamodni sem. Maugli érezte, hogy közeledik a vég, s megelégedett azzal, hogy súlyos sebeket ejtett. Az egyéves süldő farkasok nekibátorodtak; hellyel-közzel volt már idő lélegzetet venni, szót szólni egy barátjához, s akárhányszor a kés puszta villanása is félreterelt egy-egy kutyát.

– A hús már közel jár a csonthoz! – kiáltotta Szürke Testvér. Vagy húsz mély sebből vérzett.
– De még a csontot is össze kell törni – mondta Maugli. – Hujjahó! Így csináljuk ezt mi a Dzsungelben! – s a vörös penge végigszaladt egy dól oldalán, akinek hátsó részét eltakarta egy rákapaszkodott farkas.
– Ez az én zsákmányom! – horkant fel összeráncolt orrlyukain át a farkas. – Hagyd ezt nekem!
– Még mindig üres a gyomrod, Kívülálló? – kérdezte Maugli. Von-tolla félelmesen helyben volt hagyva, de szorítása megbénította a dólt, aki nem tudott megfordulni és hozzáférkőzni.
– A bikára, amely megváltott! – mondta Maugli keserű kacagással -, hisz ez a farkatlan kutya! – és csakugyan, a nagy pejszínű vezér volt az.
– Nem okos dolog kölyköket és anyafarkasokat ölni – bölcselkedett tovább Maugli, kitörölve szeméből a vért -, hacsak a Kívülállót is meg nem öli az, aki ezt megtette; a gyomrom úgy gondolja, hogy ez a Von-tolla megöl most téged.
Egy dól odaugrott a vezére segítségére; de mielőtt belevághatta volna fogát Von-tolla véknyába, Maugli kése a torkában volt, s a többit elvégezte Szürke Testvér.
– Így csináljuk mi ezt a Dzsungelben – mondta Maugli.
Von-tolla egy szót sem szólt, csak állkapcsa csattant össze újra meg újra a Vörös Kutya gerincén, miközben az élet elapadt benne. A kutya megrázkódott, feje lekonyult, nem mozdult többet – Von-tolla pedig lezuhant rá.
– Hú, a Vérbosszút megálltad – mondta Maugli. – Énekeld el a Diadaléneket, Von-tolla.
– Ez nem vadászik többet – mondta Szürke Testvér -, és Akela is régóta hallgat már.
– A csont összetört! – mennydörögte Fáó, Fáóna fia. – Mennek! Űzzétek, öljétek, Szabad Nép vadászfiai!
Egyik dól a másik után sompolygott a sötét, véres homokzátonyokról a folyóhoz, neki a sűrű vadonnak, fölfelé vagy lefelé a folyó mentén, amerre szabad utat láttak.
– Vérbosszú! Vérbosszú! – kiáltotta Maugli. – Vérbosszút kell állni! Megölték a Ridegfarkast! Egyetlen kutyát se engedjetek el élve!
Kését villogtatva rohant a folyó felé, hogy útját állja minden dólnak, aki a vízben keres menekülést – de ekkor megpillantotta Akelának kilenc halott halomba roskadt teste alól kibukkanó fejét és mellét – és Maugli térdre roskadt a Ridegfarkas mellett.
– Ugye megmondtam, hogy ez lesz az utolsó harcom? – lihegte Akela. – Jó vadászat volt. Hát te hogy vagy, testvérkém?
– Élek, és sokat megöltem.
– Én is. Most pedig meghalok, és szeretném, ha melletted halhatnék meg, testvérkém.
Maugli térdére fektette a rettentően összeszabdalt fejet, s átkarolta a megtépett nyakat.
– Régen elmúlt már Sir Kán ideje meg az emberkölyöké, aki meztelenül hempergett a porban.
– Nem, nem: én farkas vagyok. Tejtestvére vagyok a Szabad Népnek! – kiáltotta Maugli. – Nem akarok ember lenni!
– Ember vagy, testvérkém, szemem fénye. Ember vagy, mert különben a Csapat megfutamodott volna a Vörös Kutyák elől. Én neked köszönöm az életemet, s ma éppen úgy megmentetted a csapatot, mint én egykor téged. Elfelejtetted? Most minden adósság meg van fizetve. Menj a magad népéhez. Újra mondom neked, szemem fénye: ennek a vadászatnak vége van. Menj a magad népéhez.
– Soha. Egyedül fogok vadászni a Dzsungelben. Megmondtam.
– Nyár után Esős Évszak jön, azután tavasz. Menj vissza, amíg nem kergetnek.
– Ki kergetne engem?
– Maugli fogja Mauglit kergetni. Menj vissza a magad népéhez. Menj az Emberhez.
– Majd ha Maugli kergeti Mauglit, elmegyek – felelte a fiú.
– Nincs több mondanivalóm – szólt Akela. – Lábra tudnál segíteni, testvérkém? Én is voltam valaha a Szabad Nép vezére.
Maugli óvatosan, gyöngéden félreemelte a holttesteket, átölelte Akelát mind a két karjával, és talpra segítette. A Ridegfarkas pedig nagyot lélegzett, és belekezdett a Halotti énekbe, amit minden Csapatvezérnek el kell énekelnie halála előtt. Az ének lassan-lassan erőre kapott, mind emeltebb hangon zengett-zúgott messze túl a folyón – aztán az utolsó “Jó vadászatot!” kiáltásra került a sor, Akela egy rázkódással kiszabadította magát Maugli öleléséből, felugrott a levegőbe, és holtan esett vissza utolsó és legrettentőbb zsákmányára.
Maugli csak ült, fejét térdére hajtva, nem törődve semmivel a világon, miközben a menekülő dólok maradványait utolérték és letiporták a könyörtelen anyafarkasok. Lassan-lassan elhaltak a kiáltások, s a farkasok a sebektől mereven, sántikálva tértek vissza, hogy a veszteséget számba vegyék. A csapatbeliek közül tizenöt s rajtuk kívül vagy hat anyafarkas hevert holtan a folyó partján, de seb nélkül nem maradt senki. Maugli csak ült, ült a hűvös hajnalhasadásig, amikor Fáó a kezébe hajtotta nedves, vörös fejét, s Maugli hátrahúzódva mutatott rá Akela sovány testére.
– Jó vadászatot! – mondta Fáó, mintha Akela élne még; aztán összeharapdált válla fölött hátraszólt: – Üvöltsetek, kutyák! Farkas halt meg az éjjel!
De a kétszáz harcos Vörös Kutya közül, akik azzal dicsekedtek, hogy minden vadon az ő vadonjuk, s hogy semmi élő teremtés meg nem állhat előttük: hírmondó sem maradt, aki a Dekkánba megvigye ezt a szót.

CSIL ÉNEKE
(Ezt a dalt Csil akkor vijjogta, amikor a keselyűk sorra lecsaptak a tetemekkel telt folyómederbe a nagy harc után. Csil mindenkinek jó barátja, de szíve rideg: hiszen tudja, hogy a Dzsungel csaknem minden lakója előbb-utóbb az ő csőrére jut.)
Elmentek a társak az éj sűrűjén.
(Csil! Ints nékünk, Csil!)
Már szűnik a harc dühe: jelt adok én.
(Csil! Vezérünk, Csil!)
Engem hívtak, ha préda jutott,
őket hívtam, ha zerge futott.
A nyomok tűnnek: mind béna, halott.
Merész vezetők, sebesen követők,
(Csil! Ints nékünk, Csil!)
szarvast terelők és leteperők,
(Csil! Vezérünk, Csil!)
a vérszag után ólálkodók,
az óvatosak s a dulakodók:
mind nyomtalan, örökös éjbe bukók.
Jó társak voltak. Halni de kár!
(Csil! Ints nékünk, Csil!)
Nyugosztalom őket én, a madár:
(Csil! Vezérünk, Csil!)
Dermedt szem, alvadt vér a fogon,
feküsznek, holtak a holtakon,
s az én rajaim falnak szilajon.