Posted on

Nemcsak a kutyáknak, a gazdiknak is elkél a nevelés

Nevelés, tanulás, tanítás, kiképzés, szoktatás, tréningezés – mind szükségszerű és fontos dolog, az ember és a kutya életében szinte egyformán és egyaránt. Ezek hiányából eredően számtalan probléma adódik manapság az ember és kutya kapcsolatában. Ezek közül sok megelőzhető lehetne, ha a kutya nevelésének valamilyen szintű szakszerű oktatás, tanítás szerves részét képezte volna.

Mi mindent képesek megtanulni a kutyák és mi mit művelünk velük, hogy azért ne csináljunk belőlük teljesen bohócot?
Egyre gyakrabban találkozhatunk ún. nemkívánatos viselkedésformákat mutató kutyákkal, és sajnos szintén gyakorta kóros viselkedészavarban szenvedő ebekkel is. A változtatásra, kijavításra természetesen ma már megfelelő módszerek és eszközök állnak rendelkezésre. Viszont ezek javarészt csak akkor vezetnek eredményre, ha a kutya legalább az alapengedelmességi ismeretekkel rendelkezik.
Egyre gyakrabban “5 + 2”-nek nevezik ezt a kutyával foglalkozók. Ez nem mást jelent, mint az 5 alapvezényszót, kommandót, kutyatulajdonosi kívánságot: 1. a behívást, 2. a leültetést, 3. a fektetést, 4. a helyben maradást, 5. a pihenő-, ill. alvó helyre küldést, a “+ 2” alatt pedig az úgynevezett “feloldó” és a “tiltó” vezényszót, utasítást kell érteni. Az első megszabja, hogy a korábban kiadott utasítást már nem kell tovább a kutyának végrehajtania, ismét maga dönthet cselekvése irányáról és mikéntjéről. A második pedig általános tiltást jelent, megszabva, hogy a kutyának mit nem szabad tennie, vagy hogy amit éppen elkezdett csinálni, azt a “falkavezér” nem tartja helyesnek.
Ezt manapság egy jó szakkönyv segítségével, vagy akár anélkül is, minden kutya gazdája saját maga is megtaníthatja a kutyájának. A gyakorlatban azonban nagy segítséget jelenthetnek a kutyaiskolák, illetve azok magas szinten képzett szakemberei. Melyik kutyaiskola milyen, és melyik felel meg legjobban az adott ember/kutya párosnak? Ebben próbálunk az alábbiakban segíteni és tanácsot adni, kutyaiskolai szakemberek bevonásával.
Az EU országaiban nincs egységes jogi szabályozás arra, hogy ki alapíthat és vezethet úgynevezett kutyaiskolát. A szakmai színvonal és az egyes iskolákban követett módszerek meglehetősen széles skálán mozognak. Jelenleg a magyarországi klasszikus kutyaiskolák tevékenysége – tisztelet a kivételnek – leginkább az alapengedelmeségi kiképzésre, az őrző-védő munkakutya-kiképzésre koncentrál. Néhány helyen, fölismerve a mai divatos kutyás szabadidős és sporttevékenységek adta lehetőségeket, agility, dog-dancing és sportkiképzéssel teszik programajánlatukat sokoldalúbbá és vonzóbbá a kutyaiskolák. Ettől eltekintve, természetesen van különbség az egyes kutyaiskolák és az ott tevékenykedő szakemberek, kiképzők, trénerek minőségében és módszereiben. Nem csoda tehát, hogy manapság egy újdonsült kutyatulajdonos nehezen igazodik el és sok esetben tanácstalan, hogy melyik kutyaiskolát válassza, melyik felelne meg legjobban az ő személyes adottságainak, elvárásainak és nem utolsósorban a kutyájának.
Bentlakásos oktatás? – A kutyaiskolák programajánlatai, különféle újságok hirdetései között gyakorta találkozni többnapos vagy hetes bentlakásos kiképzési, oktatási lehetőséggel. Ez röviden azt jelentheti, hogy a kutyatulajdonos leadja a kutyáját, neveletlenül, kiképzetlenül, viselkedészavarosan, vagy ha úgy tetszik, “bután”, majd egy bizonyos idő után és bizonyos összeg kifizetése után elhozza a kutyáját – megnevelten, kiképzetten, viselkedészavaroktól mentesen, ha úgy tetszik: “okosan”. Kétségtelenül jól hangzik ez így, legalábbis az avatatlan, kutyás ismeretekben teljesen járatlan emberi logika szerint. Ám ha viselkedéstanilag, vagy a “kutya, mint falkaállat” szempontjából jobban megvizsgáljuk, van néhány ellentmondásos, vagy enyhén szólva helytelennek mondható pontja ennek módszernek.
– A kutya önszántán kívül, ha rövid ideig is, de elszakítva kell éljen a gazdájától, embertársaitól, a korábban megszokott falkájától és környezetétől. A bentlakásos kutyaiskolába leadott kutyának az idegen szagok, zajok, emberek, ingerek által elszakadási stresszállapotot okoz a gazdája. Közismert az egyedül hagyott kutyák problémás viselkedése, tombolása, ugatása, vonyítása, vagy szomorú, befelé forduló melankóliája. Ezen állapotok valamelyikében a kutyának ráadásul még szembesülnie kell azzal az elvárással is, hogy koncentráltan, figyelmesen tanulnia kellene. Egyértelműen bizonyított az a tény, hogy egy kutya a gazdájától, vagy annak jelenlétében, a gazdája közreműködésével sokkal intenzívebben, jobbkedvűen, hatékonyabban tanul, mint az ellenkező esetben.
– A gazdinak otthonról semmilyen ellenőrzési lehetősége nincs afelett, hogy milyen szakmai felkészültséggel, ki és mennyi időt foglalkozik a kutyával.
– A gazdinak nincs ellenőrzési lehetősége arra vonatkozólag, hogy milyen oktatási módszert, technikai eszközt használnak a kutyájánál.
– Gyakorta nem sokat használ, ha a kutya idegen embertől, idegen környezetben tanul meg valamilyen módon viselkedni, mert így a saját egyéni környezetében és saját embertársaitól nem tanul meg semmit.
A jelenlegi, civilizált környezetben élő kutyák rendkívül fokozottan embercentrikusak, nagyon ragaszkodnak gazdájukhoz, embertársaikhoz. Egy tudományos elemzés során 12 farkas- és 12 kutyakölyköt (különböző anyaállatoktól) születésük után azonnal elválasztottak anyjuktól. A 24 állatot egyforma feltételek mellett gondozónők nevelték 8 hetes korukig. Ez idő alatt a kölykök semmilyen más élőlénnyel nem kerültek kapcsolatba, csakis kizárólag egy emberrel: a gondozóval. A kísérlet következő részében egyenként egy hosszúkás matrac közepére helyezték a kölyköket. A matrac egyik végén egy idegen ember ült, a másik végére egy rendkívül nyugodt, közömbös, öreg belga juhászkutyát ültettek. Amiben a farkas- és kutyakölykök szinte kivétel nélkül megegyeztek: nedves foltot hagytak maguk után a matrac közepén. Amiben viszont különböztek: a farkaskölykök mind a belga juhászkutyához mentek, vagy legalább is abba az irányba indultak el, a kutyakölykök pedig kivétel nélkül a matrac végén ülő emberhez igyekeztek eljutni. Ez egyértelmű bizonyíték arra, hogy a kutya életében mennyire elválaszthatatlan és fontos szerepet játszik az emberi társ, akivel falkaélete kialakult, akihez érzelmileg, bizalmilag leginkább kötődik.
Csoportos vagy egyéni oktatás? – Szintén nem elhanyagolható szempont, hogy a kutyaiskola csak csoportos vagy egyéni foglalkozásokat is tart. Mind a két változatnak vannak előnyei és hátrányai. Hogy melyik kutyának, melyik életkori fázisban mi az alkalmasabb, azt jó esetben a kutyaiskola vezetője egy előzetes beszélgetés alkalmával, esetleg a kutya előzetes megfigyelése után tudja eldönteni. A gyakorlatban olyan eset is előfordul, hogy a csoportos foglalkozásból ki kell venni egy kutyát, mert valamilyen oknál fogva nem tudja figyelmét a többi kutyatárs jelenlétében összpontosítani. Más esetben túlzottan zavarja a többieket a hatékony tanulásban. Az is meghatározó, hogy mi a tanulás vagy a tréning célja. Bizonyos szoktatási gyakorlatokat, tréningcélokat nem lehet egyéni foglalkozásokkal elérni. Ám ugyanez ellenkezőleg is igaz lehet: egy kutya (néha az ember) kitűzött célját nem mindig lehet csoportos foglalkozás keretébe beleilleszteni.
Külön említést érdemel a csoportok nagysága. Ennek egyik tényezője a rendelkezésre álló terület mérete. Kutyaiskolai tevékenységre ideálisnak mondható a 2000-3000 m2-es terület. Ekkora helyen maximum 4-6 kutyával és emberrel lehet figyelmesen, hatékonyan, informatívan csoportos foglalkozást tartani. A másik tényező, hogy egy-egy oktató vagy tréner képtelen jónak mondható szinten hatnál több embernek és kutyának információt átadni, azok mozgását koordinálni, megfigyelni és rájuk felügyelni.
A csoportos foglalkozások külön kategóriáját képezik az ún. “kölyökkutya”, vagy “kutyaóvoda” foglalkozások, melyek nagyon fontos és lényeges részét kell hogy képezzék a kutyaiskolák tevékenységének. Ezeken lehet alkalmat adni a tapasztalatlan, újdonsült kutyatulajdonosoknak a kutyatartási, kutyanevelési alapinformációk megismerésére és kölcsönös kicserélésére. A kölyökkutyáknak lehetőséget lehet adni arra, hogy szocializálódása tökéletesebb, a későbbi emberi elvárásoknak megfelelőbb legyen. A jelen környezetünkben – itt és most, Európában – a szocializálódás egyik fontos részét képezi, hogy a kölyökkutya rendszeres kontaktusba kerüljön más kutyákkal, nemre, korra, fajtára, méretre, színre való tekintet nélkül. A kutyaiskoláknak egészségügyileg és szakmailag ellenőrzött körülmények között lehetőséget kell nyújtaniuk arra, hogy a kölyökkutyák már a szenzibilis fázisban (8 és 12 hetes koruk között) játékosan, csoportosan kontaktust vehessenek föl egymással és idősebb kutyatársaikkal, illetve idegen emberekkel.
Fontos, hogy ez esetben a kutyaiskolák szigorúan vegyék az oltási, féregtelenítési kötelezettséget, illetve ezek ellenőrzését, mivel a kölyökkutyák ebben a korban sokkal fogékonyabbak a fertőzésekre, baktériumokra, vírusokra, mint korosabb társaik.
Nem utolsósorban itt kell megemlíteni, hogy a kölyökkutya-tulajdonosokból lesznek a kutyaiskolák későbbi potenciális kuncsaftjai, tehát amelyik kutyaiskola erre a területre nagy hangsúlyt fektet és kiváló színvonalat nyújt, az egyben a jövőjét alapozza meg.
Otthoni oktatás? – Ez az oktatási forma abból a logikus fölismerésből fakadt, hogy a jelenlegi kutyatartók túlnyomó részének törzskönyv nélküli vagy keverék kutyája van, ennélfogva nem vonzódnak sem az FCI küllemkiállításokra felkészítő tanfolyamaihoz, sem pedig a különféle fajtaegyesületek, szervezetek, csoportosulások kutyaiskoláihoz, de még csak a munkakutya-kiképzőkhöz sem. ráadásul nekik más az igényük, elvárásuk, elképzelésük az egész kutyaiskola, kutyaoktatás témakörről. Nem akarják, hogy a kutyájuk körbefusson a ringben és megálljon a bíró előtt, eltűrve, hogy annak ellenére, hogy ő nem falkatag, mégis beletúrjon a fogai közé. Nem akarják, hogy a pincherjük átugorja a kétméteres palánkot, vagy a collie-juk szabályosan fogja a csibészeltető segéd kipárnázott karját. Ezeknek a kutyatartóknak másfajta, egyre szaporodó hétköznapi elvárásai vannak kutyáikkal szemben.
Néhány példa, hogy mik ezek az elvárások:
– a kutya nyugodtan maradjon otthon egyedül,
– ne kezdjen tombolni, ha idegen jön a lakásba,
– legyen szobatiszta,
– ne ugráljon föl a gyerekre,
– szálljon be az autóba és ott nyugodtan maradjon,
– ne kaparja ki a kertben a virágot.
Ezt a fölsorolást bizonyára sok olvasó tovább tudná – saját tapasztalatai alapján – folytatni.
Ezeket és az emberi alapelvárásokat (nyakörvhöz, hámhoz, pórázhoz szoktatás, a kutya nevének megtanítása stb.) sokkal jobban meg lehet tanítani az ember és a kutya megszokott környezetében, mint a kutyaiskolában.
Ugyancsak elgondolkodásra érdemes minden kutyaiskolai szakember számára az a gyakran hallható kutyatulajdonosi panasz is, hogy “a kutyaiskolában mindent megcsinál a kutyám, de itthon nem fogad szót”. Ennek oka egyetlen esetben sem a kutya! Feltehetően ezen esetekben az otthoni oktatás vagy a kettő kombinációjának (a kutyaiskolában is,és otthon, a megszokott környezetben is) eredménye nem okozott volna csalódást a gazdinak.
Az sem elhanyagolható tény, hogy a kutyatartók nagy részének egyre inkább behatárolt az időbeosztása. Van ideje a kutyájával foglalkozni, de akkor, amikor ő akarja, naponta változó időpontban, szinte telefonhívásra kell a kutyatrénernek a helyszínen lennie. Ez ellentmond a hagyományos kutyaiskolai órarendbeosztásnak (ekkor-ettől-eddig). A kutyaiskoláknak a jövőben rugalmasan, autóval gyorsan a helyszínre érkezni tudó, éjjel-nappal mobiltelefonon elérhető oktatókra és trénerekre lesz szükségük, akik a személyi és helyi adottságokat figyelembe véve a kutyának és embernek egyaránt testreszabott oktatási programmal rendelkeznek.
Az a fontos, hogy a kutya hogyan tanul – Az ember sok mindenre és sokféleképpen taníthat meg egy kutyát. Mielőtt valaki kutyájával egy kutyaiskolába beiratkozik, ajánlott minél többet megtudnia a vezető és az ott dolgozók szakmai képesítéséről, továbbképzéseiről, speciális szakterületeken szerzett képesítéseikről, és nem utolsósorban ezek időpontjairól. Egy több évtizeddel ezelőtt szerzett “koszorús mesterkiképző” cím nagyfokú tapasztaltságra éppen úgy utalhat, mint idejétmúlt, nem időszerű módszerekre.
A “klikkertréner” megnevezés mögött állhat néhány napos, internetről merített elméleti ismeretanyag éppen úgy, mint egy korszerű és kiváló oktatási módszer többéves komoly gyakorlati ismerete.
A kutyaiskolák szakembereinek manapság elegendő módszer és technikai segédeszköz áll rendelkezésére, hogy a kutyatulajdonosok igényeit és kívánalmait maximális kielégítse. Semmi nem indokolja, hogy az állatnak fájdalmat okozó módszereket kelljen alkalmaznia. Annál is inkább, mert a fojtónyakörv, szöges nyakörv, elektromos sokkhatást okozó berendezések használata, a kutyaverése, bármilyen eszközzel történő bántalmazása sérti az 1998. évi XXVIII. törvény az állatok védelméről II. fejezet 9 § / 1. pontjában kimondottakat. (Ausztriában már törvényileg tilos a Teletakt, Innotek és hasonló eszközök forgalmazása és használata, Németországban most van folyamatban a BHV – kutyanevelők és viselkedési tanácsadók szakmai szövetsége – indítványozására a készülékek általános betiltása.) Egy bernáthegyivel vagy egy német doggal begyakorolni valamit természetesen más, mint egy chow-chow-val vagy egy tacskóval. A fajtabeli különbségek sok esetben más és más oktatási módszert igényelnek. Az igazán jó kutyaiskola figyelembe veszi ezt a csoportbeosztásnál és az egyéni oktatásnál egyaránt.
A kutyaiskolai foglalkozás minőségét legjobban mindenki a saját kutyáján mérheti le. A kutya mozgása, testbeszéd-jelei, csillapító jelei mind árulkodó jelek arra vonatkozólag, hogy jól érzi-e magát a kutya a kutyaiskolában, szívesen tanul-e, jó hangulatban, koncentráltan vesz-e részt a gyakorlatokon, vagy nem. Tanácsolni tudom mindenkinek, hogy próbálja ki kutyájával a kutyaiskolát, kérjen egy ingyenes próbaórát, mielőtt döntését meghozza és a szerződést vagy megállapodást aláírja. Figyelje meg kutyáját ott, a helyszínen! A hátsó lábak közé behúzott farok, erős lihegés, gyakori ásítás, a kutya fejének gyakori ide-oda forgatása, a hasmenés a leggyakoribb jelei annak, hogy a kutya nem érzi jól magát a kutyaiskolában, hogy stresszt, nem pedig szórakozást, örömöt okoz neki az ottlét.
Gondoljon rá, hogy Ön most a kutyája helyett is olvasott – az ember és a kutyajobb együttéléséért! Forrás: Kutya.hu

Posted on

A kutyakiképzésről általában

A kertes házak őrzésére és sportkiképzésre egyaránt a nagy termetű fajták egyedei a legalkalmasabbak, így hát van kereslet a német juhászkutyák, a boxerek, a dobermannok, a rottweilerek, a belga juhászkutyák, az óriás schnauzerek, és a német dogok iránt.
Társas együttlétükkor ezek a kölykök rendkívül játékosak, ennek során alakul ki a falkában elfoglalt helyük. Az emberrel való érintkezésük nyomán az a képzetük támad, hogy az ember ugyanolyan falkatárs, mint saját fajtársaik.

Egy éves kor körül kifejezetten örömüket lelik az ellenszegülésben, s gyakran egyszerűen nem szándékoznak szót fogadni. Hogyan kerüljük ezt el? A válasz könnyű: kiképzés útján!
A jó nevelés egy egész életre bevésődik a kutyába, de a helytelen is! Engedjük, hogy a kölyök kitombolja magát, így egészségesen, erőteljesen fejlődhet, és az igazi kiképzés csak az első életév betöltése után kezdődjön el. Ott, ahol a gazda a tanítás során csak erőszakkal és kényszerrel botladozik előre, biztosan zsákutcába jut. Biztosabb eredményt ígér, ha a fiatal kutyában rejlő ösztönöket használjuk ki. A durva erőszak félelmet és kedvetlenséget vált ki nála, és kárt szenved a gazdával szembeni bizalom is. Az örömmel dolgozó eb mindig a legtöbbet fogja teljesíteni.
Játékos ösztön magában rejti azt a lehetőséget, hogy nagyobb fáradtság nélkül hajtassunk végre vele csaknem minden alapvető gyakorlatot.
Az elhozási hajlam (apport) előfeltétele a nyomkövetési kedvnek, amely már 8-10 hetes korában megvan a kutyában. Nagyon fontos, hogy a nyomkövetés tanítása érdekében megtartsuk ezt a zsákmányolási ösztönt.
A kiképzés semmiképpen sem jelent csupán játékos tanítást. A játékosság arra kényszeríti a kutyát, hogy kezdetben “bolondozva” hajtsa végre azt, ami tőle kívánunk. Kizárólag fokozatosan alkalmazzuk a kényszert akkor, ha a kutya egyszer már felismerte azt, hogy mit várunk tőle. Semmi néven nevezendő nevelés nem nélkülözhet bizonyos kényszert. A helyes viselkedés ösztönzéseként, a dicséretet és a büntetést alkalmazhatjuk.
Egyetlen kutya sem fogja kifogástalanul végrehajtani a tőle elvárható összes gyakorlatot, ugyanakkor egy bizonyos területen csaknem minden eb tud valami különlegeset teljesíteni. A nagyon elfoglalt emberek gyakran bíznak meg más személyt kutyájuk kiképzésével. Ennek igazán sok értelme nincs, hiszen többnyire a kiképzőnek fog engedelmeskedni, a gazdának sajnos nem! Ezért kell magunknak foglalkozni a kutyánkkal, így megtanuljuk az alapkiképzés gyakorlatait. Egy nagytermetű kutya felett csak úgy lehetünk úrrá, ha tanítványunk szívesen engedelmeskedik. Ha az engedelmesség tanítását elmulasztottuk, akkor jóval nehezebb a dolgunk. Ilyenkor szinte elölről kell kezdenünk a kiképzést. Amennyiben csalódásra is sor kerül, ne veszítsük el lélekjelenlétünket, hanem gondoljunk arra, hogy előbb-utóbb sikerül.
Ősidők óta él benne vad őseitől örökölt falkaösztön (a közösségi hajlam), de a harc árán kialakult rangsort is magáévá tette. A falka élén mindig a falkavezető áll. A falka minden tagja pedig engedelmeskedik neki. A falkavezető kutya helyére a falkavezető ember került. Amennyiben helyt akarunk állni, legyünk képesek arra, hogy alárendeltségre kényszerítsük kedvencünket. Meg kell tanulnia, hogy lemondjon mindenről, ami számunkra nem kívánatos, és megtegyen mindent, amit kívánunk tőle. Előnyös, ha a kutya jól nevelt, illetőleg jól kiképzett. Semmi sem olyan értékes nála, mint az engedelmesség, és a megbízható éberség.
Miként az ember, úgy a kutya is érez örömet, gyűlöletet, szeretett, barátságot, a szerint, ahogyan egy bizonyos dolgot érzékelt, illetve átélt, és ennek megfelelően állítja be magát azzal a dologgal szemben. Ebből adódik az, hogy ha meg akarjuk tartani kedvencünk munkában tanúsított örömét, úgy nem szabad soha olyan kellemetlen érzést kelteni, amelyre azonnal visszaemlékszik, mihelyt tőle a gyakorlat végrehajtását kívánjuk meg.
Érdemes megjegyeznünk: csaknem minden kutya szívesen tanul, hajtja végre az akaratunkat. Mindenekelőtt azonban magunk tanuljuk meg azt, amit tőle kívánunk, ne verjük meg őt saját ostobaságunk miatt. Míg a tanítványunk egész életén át arra törekszik, hogy megértsen minket, használjuk fel életünk egy kis töredékét arra, hogy mi is megértsük őt. Csak ekkor fogjuk szeretni, és benne értéket látni. Ha van szívünk és lelkiismeretünk, nem bánunk soha igazságtalanul a kutyánkkal.
A kutya nem olyan teremtmény, mint az ember, aki képes beszélni. De nem is gép, hanem lélekkel bíró lény. Nem tudja azt, hogy mi a jó, és mi a rossz. Érzi azonban az örömet és a bánatot, a vidámságot és a fájdalmat, mint ahogy mi is. Hibája is van, mint önnek és nekem. Tanulni akar, de szeretetre is szüksége van. Hamar felismeri, vajon a javát akarjuk-e? Ha veszélyben vagyunk, mellettünk marad. Minthogy a kutya őse a falka legerősebbjeinek engedelmeskedett, így mi is csak akkor imponálunk neki, ha féken tudjuk tartani. Nem helyes, ha egy gyenge ember igen kemény, erőteljes kutyát tart. Ha a kutya megharapja saját gazdáját, akkor az rendszerint annak jele, hogy az illető nem méltó hozzá.
Sajnos sok emberben nincs meg a szükséges erő és tehetség a kutya kiképzéséhez. Kiterjedt tanulmányozás és az ezen a területen nyert ismeretek ellenére is sikertelenség mutatkozik náluk. Ugyanakkor mások viszont, akik elméletileg jóformán egyáltalán nem foglalkoznak nevelési kérdésekkel, szép eredményeket érnek el.
Dicsérettel és feddéssel mértéket kell tartani. Nem szükséges az, hogy a kész kutya minden teljesítményéért jutalomban részesüljön ahhoz, hogy előtte a jó és a rossz fogalma tisztázódjék. Azt a felfogást, hogy a kutyának jutalomfalat formájában adott dicséret a legmagasabb elismerés bizonyítéka lenne, nem biztos, hogy helytálló.
Valamely felmutatott teljesítményért a kutyát kezdetben legalább is barátságos – “Jól van. Okos!” – szavakkal jutalmazzuk. Nagyon lényeges, hogy minden gyakorlás után jó egyetértésben váljunk el tanítványunktól. Emiatt a gyakorlat végén mindig olyan feladatot hajtassunk végre vele, amelyet nagyon könnyedén és szívesen visz véghez, s dicsérjük meg.
A keménységgel és a fenyítéssel nagyon takarékosan bánjunk. Mindig csak valamely nem kívánt cselekedettel kapcsolatosan büntessük meg tanítványunkat. Sohase alkalmazzunk fenyítést, ha nem vagyunk biztosak abban, hogy a kutya is felismeri a büntetés célját. Egy elkövetett csintalanság utólagos büntetésével kapcsolatosan a legtöbb esetben nem várhatjuk el tőle azt, hogy megértse annak okát! Azt a büntetést, amelyben a kutya részesül, a legtöbb esetben a gazda érdemli ki. Vagyis, ha nem tudom kényszeríteni tanítványomat valamilyen feladat végrehajtására, akkor helytelen bármilyen büntetésben részesítenem. Ugyanakkor, ha a fenyítés helyett az engedelmességi gyakorlatok bizonyos mennyiségével büntetem a kutyámat, akkor tudatom vele fölényemet és kívánságomat.
A kutya nem ismer emberi értelemben vett erkölcsöt, ezért nem is helyes fenyítésről, dicséretről beszélni. Azonban már annyira hozzászoktunk az állati lélek emberiesítéséhez, hogy ezek a kifejezésmódok egészen magától értetődőnek tűnnek számunkra. Az a tragédiája a kutyának, hogy emberi gondolatokat, erényeket és gyengeségeket feltételezünk nála. Amennyiben a kutya emberi értelemben okos lenne, úgy mindent megtenne, hogy az engedetlenség következményeit elkerülje.
Minden gazdának lebegjen szeme előtt, hogy nem szabad olyan valamiért büntetni kedvencét, ami előzőleg, mint tilos, nem vált előtte ismeretessé. Tartsuk féken az egyéni haragunkat. Vannak olyan érzékeny kutyák, amelyek az egyszeri ütést sem felejtik el sohasem! Az ilyeneknél a “Szégyelld magad rászólással többet érünk el, mint a többinél egy kisebb fenyítéssel.
Dr. Szinák János (Kutya.hu)

Posted on

Kutyapszichológia 28 – “Hogy vót, hölgyem?”

Amióta megalkottam ezt a módszernek nevezett ötletegyüttest, egyre biztosabban hiszem, hogy igazam volt, és hogy ember és kutya között különleges kapcsolat létezik. Amikor egy újságban vagy tudományos folyóiratban olyan eredményekkel találkozom, melyek alátámasztják az elméletemet, még inkább hiszek abban, hogy az általam a kutya irányában alkalmazott “nyelv” valahogy összeköt bennünket az ősi, elfeledett múlttal.
Minél több kutyafajtával és problématípussal volt dolgom, annál egységesebbé és kidolgozottabbá vált az elméletem és a módszerem is. Ahogyan maga a kutya-ember kapcsolat, a nevelési eljárások is folyamatosan változnak, egyfajta evolúció alatt áll mindkettő. Az emberek gyakran szakértőnek hívnak, én erre azt mondom: a kutya az igazi szakértő, én csak egy olyan illető vagyok, aki ért a nyelvükön, meghallgatja, amit mondanak, majd megosztom azt a többiekkel is.
Remélem, eddigi munkámmal máris sokaknak tudtam segíteni abban, hogy igazán kellemes életet éljenek a kutyáikkal. Természetesen olyan esetek is előfordultak, amikor a legjobb akarattal sem sikerült megoldanom az elém kerülő problémát. Végső soron mindig a gazda az, akinek a módszeremet alkalmaznia kell – ez nem egy gyorstapasz, amit egyszer kell felrakni, hanem sokkal inkább életforma, kutya és gazda közös életvitele. Voltak, szerencsére nagyon kevesen, akik nem tudták megragadni a módszer lényegét, és persze a kutyáik látták ennek is kárát.
Az esetek túlnyomó többségében sikerült segítenem. Ahogy a módszernek híre ment, és kezdtek elismerni, egyre megrázóbb, szívbemarkolóbb esetekkel találtam magam szemközt. Nemegy-szer olyan kutyákhoz hívtak el, amelyek közvetlenül az elpusztítás előtt álltak. Ezek egyike volt Dylan, az akita.
Dylan gazdája egy Helen nevű üzletasszony volt. A hölgy mindig magával vitte a kutyát az üzleti útjaira, amikor széltében-hosszában járta az országot. Dylan egyszerre volt társ és testőr. Tekintve, hogy az akiták félelmetesen erős és vad kutyák, Dylan könnyűszerrel bevált mint elrettentő kíséret. Sajnos azonban védelmező ösztönei túl erősnek bizonyultak.
Egy nap Helen épp bevásárolni volt a közeli szupermarketben. Ahogy indulni készült az autóval, egyszer csak odalépett hozzájuk egy ismerőse. Kinyílt a kocsiajtó. Ahogy az ismerős nő kinyújtotta a kezét Helen felé, Dylan már ugrott is. Olyan csúnyán megharapta a szerencsétlen nőt, hogy kórházba kellett vinni, és össze kellett varrni a•sebet a karján. Az esethez kihívták a rendőröket is, és Helen és Dylan ellen eljárást indítottak a veszélyes kutya tartására vonatkozó törvény alapján. Dylan élete vagy halála ezek után a bíró döntésétől függött csupán.
Helen az ügyvédjén keresztül megkeresett engem. Két okból kérte a segítségemet. Először is, természetesen, szerette volna megmenteni a kutyáját. Másodszor, és ez az, ami külön figyelmet érdemel, ki akarta deríteni, mi okozta a szerencsétlenséget. Persze a két dolog összefüggésben volt egymással, hiszen ha sikerülne kideríteni és orvosolni a kutya viselkedési problémáját, a bíróság sokkal elnézőbben tekintene a bűnösre.
Teljesen elfogadhatónak tartottam, hogy nem érti a történteket. “Igazán nem tudom, miért tette ezt – ismételgette folyton -, hiszen Dylan annyira imádnivaló.” Mint annyi más gazda, Helen sem vette észre azokat az intő jeleket, melyeket pedig Dylan annak rendje és módja szerint mutatott. Amikor megkérdeztem, vajon 1. szokta-e kísérgetni őt Dylan fel s alá a házban; 2. ideges lesz-e az állat, ha vendég jön a házhoz; és 3. meg szokta-e őt védeni Dylan – mindhárom kérdésre igenlő választ kaptam.
Megmondtam Helennek, hogy teljes mértékben hűen és szorgalmasan kell végeznie az általam javasolt gyakorlatokat. Volt már egy szomorú esetem egy akitával, melynek a gazdája nem tartotta be az utasításaimat. Nem alkalmazta következetesen a szükséges jelzéseket, és a kutya nem is fejlődött semmit. Habár ott nem került bíróság elé az ügy, amikor a kutya ismét megharapott valakit, el kellett altatni szegényt. A gazda pedig, milyen érdekes, vigasztalhatatlan volt…
Helennek mintegy két hónapja volt a bírósági döntésig. A határidő lejártakor részletes szakvéleményt kellett benyújtanom a hatóságnak. A kutya sorsa azon múlott, hogy sikerül-e megváltoztatnunk a magatartását két hónap leforgása alatt.
Dylan vitathatatlanul vezéralkat volt. Ahogy szoktam, elővettem a “szívélyes köteléképítés” lépéseit, hogy letaszítsam őt a trónjáról. Az ő esetében különösen a veszélyes szituációk észlelésére kellett koncentrálnunk, hiszen ilyen helyzetben történt a tragikus támadás is. Ha megtanítom neki, hogyan kell viselkedni ilyen helyzetben, van remény a megmentésére.
Nem volt nehéz rájönni, miért védelmezte Dylan ilyen erősen a gazdáját. A házukban a kutya szinte elválaszthatatlan volt a nőtől. Helen korlátozás nélkül engedte az akitát tombolni az ajtónál, vonszolni a pórázt, és akkor simogatta a kutyát, amikor az kikövetelte. Amikor Helen nekilátott a köteléképítésnek, Dylan más szemmel kezdett nézni rá. Mostantól a nő volt a vezér, aki a döntéseket hozza, és aki megvédi a falkát. Dylan állandó őrködésének vége szakadt.
A bírósági tárgyalás előtt úgy egy héttel megírtam a jelentést. Ebben beszámoltam arról, hogy véleményem szerint Dylan többé nem jelent fenyegetést az emberekre. Elmondtam a levélben a bírónak, hogy a kutya gazdája most már tudja, hogy korábban rossz jelzéseket adott az állatnak, ezért történt a szerencsétlenség. Most viszont már képessé vált helyesen kommunikálni az állattal, így a jövőben nem történhet szerencsétlenség. Természetesen a bírónak jogában állt figyelmen kívül hagyni a véleményemet, ám úgy gondoltam, Dylan magatartási problémáját sikerült megszüntetnünk.
Mindig szeretném megóvni a rám bízott kutyákat, azt hiszem, néha még túl erősek is az érzelmi szálak, melyek kialakulnak közöttem és alkalmi védenceim között. Be kell vallanom, mégis valahogy elaludtam a sorsdöntő órát, így lemaradtam a tárgyalásról. A telefonra ébredtem, Helen hívott a bíróságról. A könnyeivel küszködött, és csak két szót tudott kimondani, mielőtt sírva fakadt volna: “Dylan szabad!”, mondta.
A bíró tíz perc alatt letárgyalta az esetet, Dylant felügyelet mellett visszahelyezve a gazdájához. Ha a kutyára nem érkezik több panasz, továbbra is a gazdájával élhet. Azóta öt hasonló, komoly ügyem volt, és örömmel mondhatom, mindegyiknél sikerült megmentenünk a kutya életét.
Sokan és sokszor bélyegeztek már naiv teremtésnek, aki csak a jót veszi észre mindenben, és a rosszat úgy kezeli, mint kiváló alkalmat a tanulásra. Nem tiltakozom ez ellen, inkább mondom a félig töltött poharat félig telinek, mint félig üresnek. Ezek után kissé ironikus, hogy amikor 1998-ban meglehetősen komoly körülmények között bizonyított a módszerem, én voltam az utolsó, aki észrevette ebben az esetben a jót.
Egy forró nyári estén elvittem a kutyáimat a kedvenc helyünkre, egy gyönyörű lincolnshire-i tájra. Beugrasztottam őket a kocsiba, így mentünk egy gyalogútig, amely egy bájos kis patak mentén húzódott. Amint ott sétáltunk, épp azon elmélkedtem, milyen csodálatos is az idő. A nap már a nyugati horizonthoz ért, a madarak daloltak, és gyengéd szellő paskolta az arcomat. A kutyák sem panaszkodhattak: vidáman nyargalásztak körülöttem, időnként belevetve magukat a vízbe is. Az élet minden szempontból szépnek és tökéletesnek tűnt.
A séta azonban hirtelen rémálommá változott. A kutyák, mint ilyenkor mindig, főképpen előttem haladtak, ezzel nem is volt semmi baj, hiszen tudtam, bármikor visszahívhatom őket. Az ösvény kissé jobbra kanyarodott, így egy pillanatra szem elől tévesztettem őket. Ekkor hirtelen vonítás verte fel a csöndet. Futásnak eredtem a hang irányába, és majdnem legázoltam az egyik spánielt, Mollyt, aki pont előttem forgolódott és csattogtatta a fogát veszettül. Előrepillantva észrevettem a többi kutyát is, ők is mániákusan ugattakés ugrándoztak. Egy pillanat alatt átláttam, mi történhetett. Közvetlenül előttünk méhkaptárak sorakoztak. Szegény kutyákat egyik méhraj a másik után rohamozta!
A következő pár pillanatban mintha minden lassított felvételen játszódott volna le. Ahogy megpróbáltam összeszedni magam, a méhek engem is megtámadtak. Életem egyik legrémesebb pillanata volt. Nem is tudom szavakba önteni a félelmet, amit akkor éreztem. Arcom előtt a kavargó méhekkel képtelen voltam bármit is látni. Fülemben a méhek dühödt zúgásával is hallhattam, amint a kutyáim sikoltoznak és agonizálnak valahol előttem.
Ösztönösen sarkon fordultam és a lehető leggyorsabban visszavonulásba kezdtem a mintegy hatszáz méterre álló autónk felé. Gyötrelmesen lassan haladhattam csak. Karjaimmal megpróbáltam elhessegetni a méheket, szinte teljesen hasztalan. Ekkor az addig a nyakamban lógó vékonyka pórázokkal kezdtem el csapkodni a levegőbe. A méhcsípésekkel, melyek pedig tucatjával érték kezemet, nyakamat és arcomat, igazság szerint nem is törődtem. Erőimet a haladásra összpontosítottam, ha elestem, talpra kecmeregtem. Soha még ilyen hosszúnak nem tűnt az a hatszáz méter!
Végül aztán mégiscsak odaértem az autóhoz. A kezem olyan szörnyen reszketett, hogy egy örökkévalóságnak tűnt, míg a kulcsot a helyére tudtam illeszteni. Először kinyitottam a hátsó ajtót, és beeresztettem a kutyákat. Ezek után bevetettem magam a vezetőülésre, beindítottam a motort, és kinyitottam az összes létező ablakot, hogy a méhek kirepülhessenek. Úgy tűnt, hogy egy kutya sem hiányzik. Ekkor gázt adtam, és a lehető leggyorsabban kilőttünk. Legnagyobb döbbenetemre a méhek még vagy egy kilométeren keresztül üldöztek minket a keskeny, kanyargós csapáson. Végre aztán kiértünk az országútra, és megszabadultunk tőlük.
A hazaútból kevésre emlékszem csak. Amikor a házamhoz értünk, behívtam a kutyákat, és nekiláttam a sérülések számbavételének. Barmie úszta meg a legkönnyebben, talán mert ő a legalacsonyabb. A két spániel, Molly és Spike Milligan már kaptak pár szúrást, de amennyire láttam, nem túl sokat. Hosszú, lelógó füleik megvédték a pofájukat, bár az ajkuk azért csúnyán feldagadt. Sajnos épp a legnagyobb, legerősebb kutyáim, a német juhászok jártak a legrosszabbul.
Chaser, Sadie akkor hat hónapos kölyke nyújtotta a legszomorúbb látványt. A jobb szemét nem is lehetett látni, úgy bedagadt. A duzzadt szemhéj tűzpirosra színeződött. Amikor a kiérkező állatorvos megnézte, azt mondta, vigyem azonnal a kórházba. A többi kutya is elég rondán festett, de ők nem voltak annyira súlyos állapotban, hogy ne tudjam őket otthon hagyni, míg Chaserrel kórházba megyünk.
Ott az egyik ismerős állatorvos, Simon fogadott minket. Amikor megpillantotta Chasert, rögtön adott neki egy antihisztamin-injekciót, majd átnézte a bőrét, további fullánkok után kutatva. Amikor végzett a kezeléssel, hosszú idő óta először lazíthattam egy kicsit. Azt hiszem, csak ekkor, amikor az idegességem kezdett enyhülni, kezdtem érezni fejemben a lüktető fájdalmat, és kezdtem kiszedegetni a fullánkokat a testemből. Feltehetően ijesztő látványt nyújtottam. Elöntött az önsajnálat, ma is úgy gondolom, hogy eddig ez volt életem legrémesebb élménye. A kutyáim látványa, amint a kínok kínját élik, olyan emlék, amit semmiképpen sem kívánok senkinek, legkevésbé pedig még egyszer magamnak. Aztán Simon elkezdett érdeklődni az eseményekről, és én csak akkor döbbentem rá, milyen jelentős dolgok is történtek velünk.
Simon jól ismert engem és a kutyáimat is. Elmondtam neki mindent, és ő szörnyülködött. Megkérdezte, hogy mennyi időbe telt, míg összeszedtem, megtaláltam minden kutyámat. “Biztos világgá mentek”, tette hozzá segítőkészen. Csak ekkor ébredtem rá, hogy mindeme káosz, minden rettentő fájdalom közepette a kutyáim végig mellettem maradtak. A menekülés közben egyszerűen nem is tudtam velük foglalkozni, minden magától történt. Valahogy teljesen természetesnek tűnt, amikor kinyitottam a kocsiajtót, hogy ott vannak és be is szállnak.
A kórházból hazafelé tartva döbbentem csak rá igazán a történtek jelentőségére. Hiába voltak nálam sokkal jobb futók, hiába mehettek volna, amerre csak akarnak, és hiába csípték őket a méhek folyamatosan, a kutyáim végig mellettem maradtak. Bíztak bennem, hogy majd én kimentem őket ebből a veszedelmes helyzetből. Olyan élő bizonyítéka volt ez a módszerem hatékonyságának, amelyet a lehető legszigorúbb körülmények között kaptam. Azon az estén ott ültem a padlón, és a szokásosnál is többet dédelgettem a kutyáimat. Ott ültem és nevettem közöttük, miközben könnyek gördültek végig az arcomon.
A módszeremből fakadó legnagyszerűbb élményem az, ahogyan ez a munka lassan teljesen új irányba terelte az életemet. Így például1998 őszén felkértek a helyi humberside-i BBC-stúdióból, hogy legyek a riporterük. Négyéves szerződést írtak alá velem, mely szerint rendszeres időközönként részt veszek egy élő, telefonos műsorban, ahová az emberek a kutyájukkal kapcsolatos problémáikkal fordulhatnak. Úgy látszik, a szerkesztő elégedett lehetett velem, mert idővel még több feladatot bízott rám. Az első egy napi összefoglaló volt a Cruft’s kiállításról, ami szintén jól sikerült, úgyhogy megbízást kaptam a folytatásra is. Meg kell hogy mondjam, még a szavam is elakadt, amikor később felkértek, készítsek egy hosszú interjút magával Monry Robertsszel.
Nagy sikerű könyvének, Az igazi suttogónak köszönhetően Monryból mostanra igazi világhíresség lett. A kiváló Robert Redfordfilm, melynek címe szintén A suttogó, tovább növelte az állatokkal folytatott újszerű, emberséges kommunikációs módszerek elismertségét. Amikor Monty Roberts ismét Angliába jött, hogy Market Rasen városában tartson egy bemutatót, beleegyezett, hogy interjút ad a mi rádiónknak is.
Amióta először találkoztunk, körülbelül húsz lóval láttam Montyt dolgozni. Minden újabb alkalommal csak fokozódott bennem az iránta érzett csodálat. Ugyanakkor erősödött az a meggyőződésem is, hogy az ember képes az állatokkal kommunikálni. Mivel korántsem vagyok vérbeli újságíró, míg egyik felemet kellemes izgatottság töltötte el, hogy újból láthatom Montyt munka közben, másik felem rettegett az interjú elkészítésétől. Így aztán öröm és szorongás vegyes érzésével utaztam le Market Rasenbe. A helyszínen beszéltem Monty hivatalos angliai munkatársával, Kelly Marksszal. Szó szerint megrázott a hír, amikor Kelly, aki valaha zsoké volt, mára pedig Monry egyik legtehetségesebb neveltje és követője, azzal fogadott, hogy már hallott a munkásságomról. Döbbenetem csak tovább fokozódott, amikor később Kelly egyszerűen odakiáltott Montynak, hogy “Hé, ez itt Jan Fennell!” Monty pontosan ugyanaz a zseniális, utánozhatatlan cowboy volt, mint amilyennek először láttam őt. Arcán meleg mosollyal jött oda hozzám. “Úgy hallottam, sikerült a módszeremet kutyákon is alkalmaznia – kezdte, majd így folytatta: – Hát hogy is vót ez, hölgyem?” Erre így feleltem: “Hallgattam őket, és suttogtam hozzájuk.” Erre ő elnevette magát.
Még beszélgettünk egy kicsit, mielőtt sor került volna a rádióriportra. Monty megtisztelt azzal, hogy megkért, maradjak ott vele, amíg kiválasztja az aznapi bemutatóhoz szánt lovakat. Mindez nagyon is beleillett a riportba, úgyhogy örömmel fogadtam el a meghívást. A délután vége felé Monry megkérdezte, volna-e kedvem elmenni az esti bemutatóra. Amikor igennel feleltem, búcsúzóul még hozzátette, hogy talán majd csinálunk valamit közösen is. Így váltunk el.
Az igazat megvallva nem is nagyon foglalkoztam az utolsó megjegyzésével. El voltam foglalva azzal, hogy ellenőrizzem a felvételeket, hogy időben hazaérjek, ellássam a kutyáimat, átöltözzem, és siessek vissza a bemutatóra. Csak amikor visszaértem Market Rasenbe, és megpillantottam Kellyt, kezdett derengeni, hogy valami készül itt nekem. A nézőtér zsúfolásig telt. Monty annyira népszerű volt, hogy az ezer jegyet már hetekkel azelőtt elkapkodták. Kelly megkért, hogy menjek be vele az arénába, közvetlenül Monty karámja mellé. Be kell vallanom, habár igyekeztem magabiztosan viselkedni, ugyanakkor megpróbáltam a legkevésbé feltűnő helyre húzódni.
Monty a szokásos lenyűgöző formáját hozta. Kétszer félórás műsort mutatott be. Az első részben egy még betöretlen, fiatal lovat nyergelt fel, a másodikban pedig egy vad, rúgós lovat szelídített meg. Amikor ez a felvonás kezdődött, jöttem csak rá, mit eszelt ki számomra Monty és Kelly. Ahogy Monty visszatért, Kelly behívott engem is a porondra. Egy pillanatig tétováztam, de Monry rám mosolygott, és szinte bevezetett a körbe, mintha én is egy vonakodó musztáng lennék, akit kezelésbe kell vennie. Mire észbe kaptam, Kelly már be is mutatott a nézőseregnek.
Rövid beszédet tartott, melyben elmagyarázta, hogy Monry módszere másokat is megihletett. Amióta Monty közzétette módszere lényegét, újból és újból meglepetéssel tapasztalja, milyen szép eredményeket érnek el a követői. Kelly elmondta, hogy mindezek közül azon lepődtek meg a legjobban Montyval, hogy a módszert sikerült kutyákra is átültetni, mégpedig egy angol asszonynak. Ebben a pillanatban én természetesen már vérvörös arccal álltam ott mellettük. Mielőtt bármit is tehettem volna, Kelly már be is fejezte a beszédet, majd felkért, beszéljek a kutyákkal folytatott munkáról, és átadta nekem a mikrofont. A szívem a torkomban dobogott. Valahogy mégiscsak sikerült erőt vennem magamon, és elkezdtem beszélni a zsúfolt nézőtér előtt. Elmeséltem, hogy első találkozásom Montyval, az, ahogy a lovakkal bánt, miképpen változtatta meg az életemet. Szóltam arról, hogy hogyan kezdtem alkalmazni az ő ötletét a kutyákon. Csak amikor a közönség megérteni látszott az általam előadottakat, kezdett derengeni számomra, hogy módszerem milyen kerek egészet képez, amikor röviden kell vázolnom a lényeget.
Persze ott, akkor minden elmosódott volt a számomra. Minden, kivéve egyet. Ahogy a mikrofont visszaadtam Kellynek, ütemes tapsot hallottam az arénában. Lassan körbefordultam, és észrevettem, hogy maga Monry az, aki a legjobban tapsol. Végig az ő tevékenysége ihlette az eddig eltelt kilenc évben végzett munkámat. Az ő hite adott erőt nekem, hogy ember és állat között kialakítható egyfajta harmonikus érintkezés és együttműködés. És ezen a bemutatón Monty kinyilvánította – mégpedig nagyközönség előtt -, hogy elismeri munkám eredményeit. Csodálatos pillanata volt ez az életemnek, olyan, melyet sohasem felejtek el.
Életem legszebb huszonöt évét töltöttem azzal, hogy kidolgozzam és alkalmazzam azt az elméletet, melynek esszenciáját tarthatja kezében az Olvasó. Meg kell mondanom, hosszú, lassú és sokszor fájdalmas küzdelem volt ez, melyet nem nyerhettem volna meg néhány igen értékes, különleges elhivatottságú ember segítsége nélkül. Nagy öröm számomra, hogy könyvemet a nekik szóló, szívből jövő köszönettel fejezhetem be.
Elsőként mégis a föld egyik legtöbbet üldözött állatának, a farkasnak szentelnék pár gondolatot. Ettől a nagyszerű, nemes fajtól igen sokat tanulhattam, és nemcsak a kutya viselkedését illetően, hanem az emberek által elkövethető hibák természetéről is. Olyan szomorú, hogy míg az ember a szívébe zárta és maga mellé emelte a kutyát, legközelebbi, vadon élő rokonát majdnem eltörölte a föld színéről. A farkasok után természetesen szeretnék megemlékezni a kutyáimról is, akikkel megosztottam és megosztom ma is a napjaimat, és akiktől szintén rengeteget tanulhattam. Jan Fennell

Posted on

Cerberos Kutyaiskola

Cerberos Kutyaiskola – A Cerberos Kutyaiskola immár négy esztendeje működik a főváros X. és XVI. kerületének határán. Elsősorban viselkedés-problémás, antiszociális ebekkel foglalkozunk.
Kiképzőink sok éves tapasztalattal rendelkeznek ezen a téren. Számtalanszor találkoztunk kétségbeesett gazdikkal. Őket hallgatva felmerült egy kérdés: „Miért nem keresnek fel egy kutyaiskolát?” Hiszen egy hozzáértő szakember tudna segíteni a kutyával kapcsolatos problémákon. Feltéve a kérdést, mindig hasonló válaszokat kaptunk: ”Elvittem, de azt mondták: öreg, agresszív, összeférhetetlen, hiperaktív, harapós, félős… Egy szóval problémás.”
A menhelyekre tíz kutyából hármat azért adnak be, mert megharapott valakit, vagy csak kezelhetetlen. Mivel ez a zavar általában tanult hibás viselkedésforma, a kutyák 98%-ánál a gazdák együttműködésével jelentős javulás érhető el.
Célunk, hogy munkánkkal csökkentsük a kutyatámadások számát, s hogy a kutyák élhetőkké – együtt élésre alkalmassá váljanak. Jelentős azon ebek száma is, amelyek ezáltal menekültek meg attól, hogy az amúgy is zsúfolt menhelyek egyikén, netán az utcán – veszélyeztetve embereket és állatokat – vagy injekció által fejezzék be életüket.
Olyan szakemberek fogtak össze akik szeretnék, ha Magyarországon is beszélhetnénk kultúrált állattartásról. Van közöttünk kiképző, állatorvos, kutyakozmetikus, viselkedési szaktanácsadó…
Az elmúlt három év alatt több mint négyszáz eb és gazda fordult meg nálunk, köztük Adrian Paul angol színész és élettársa kutyáikkal; Nógrádi Bence, dél-afrikai író és családja kutyáikkal; Péter Szabó Szilvia, a NOX énekesnője kedvencével, Ganxsta Zolee és felesége argentín dogjaikkal és mentő csapatukkal; Dögei Éva szinkronszínésznő Szusi kutyájával, Molnár Ilona szinkronszínésznő Kuszi kutyusával, Dr. Böhm György rendező, színdarabíró, MüPa művészeti igazgató az örök ovis Fügével, és más ismert személyiségek is.
A Cerberos Kutyaiskola 2009. májusában megnyitotta 2. iskolájának kapuit. A Kecskeméti iskola felépítésében, működésében teljes mértékben az anyaiskola elveit követi. Kiképzői országosan elismert szakemberek, akik munkájukkal szeretnék elérni, hogy a kulturált állattartás ne csak a fővárosban, hanem Budapesttől távol is elérhetővé váljon.
Klubtagjaink szabadidejükben menhelyeken, gyepmesteri telepeken segítik az ottani önkéntesek munkáját.
Foglalkozásainkon, tanfolyamainkon kívül ingyenes előadás-sorozatokat szervezünk (Mentési Alapismeretek Tanfolyam, Állatvédő Klub), ezzel is segítve a felelősségteljes és kulturált állattartás megismertetését. Oktatók: Joó István, Trungel László, Mézes Dorottya, Kormos Noémi, Selmecy Balázs, Dorogi Zita, Ifj. Joó István, Flóra Renáta, Paréj Zsuzsanna, Kurucz Krisztina, Tora Lilla, Zárug Ildikó, Fássy Zoltán, Bleicher Kata, Bálint Andrea, .  Segédoktató: Pajor Andrea

Iskolavezető kiképzők

Cerberos Kutyaiskola - Kiképzőink - Joó István
 Joó István “Suttogó”
Iskolavezető
Trungel László
Kiképzésvezető
 

 Kiképzők

Cerberos Kutyaiskola - Kiképzőink
 Mézes Dorottya
bemutatócsoport, Cerberos klub,
kistestű kutya kezdő, szocializáció
Kurucz Krisztina
kezdő, BH, ringdresszúra,
szocializáció
Cerberos Kutyaiskola
Ifj. Joó István
óvoda
 Flóra Renáta
óvoda
Tora Lilla
középhaladó
Paréj Zsuzsanna
kistestű kutya kezdő, klub
Kormos Noémi
Selmecy Balázs
 Kormos Noémi
kezdő, szocializáció
 Selmecy Balázs
kezdő, szocializáció
Zárug Ildikó
Zárug Ildikó
kezdő, ovis bemutatócsoport
 Fássy Zoltán
ovi, kezdő, szocializáció
Kiképzőink - Kata
 Kiképzőink - Andi
Bleicher Kata
klub
 Bálint Andrea
kezdő
   
 Dorogi Zita
klub
 
Kiképzőink Cerberos
 Szabó Attila (Kecskemét)
Iskolavezető
Hornyik Adrienn
(Kecskemét)
Kiképzőink Cerberos
Kiképzőink Cerberos
Urbán Borbála
(Kecskemét)
 Pocsai Ivett
(Kecskemét)

Posted on

Lónevelés, pálca vagy cukor?

Mi segíti az idomítást? Ne becsüljük alá a répa, kockacukor illetve hangok erejét?
Az állatvilágban a tanulás elsősorban az alkalmazkodást, a fajfenntartást szolgálja. Tanulásnak nevezzük azt a folyamatot, amelynek során a viselkedésben tartós változás történik a gyakorlás eredményeképp.

Ivan Pavlov orosz biológus kutyákkal folytatott élettani vizsgálatokat. Pavlov alapvetően a nyálelválasztást kutatta, miközben érdekes felfedezést tett. Az állat nyálelválasztása már jóval azelőtt fokozódott, hogy az ételhez ért volna. Tehát az étel puszta látványa is beindította a folyamatot, később pedig ez a reflex az etetőtál látványára és a kutató lépésének közeledtére is beindult. Ezek után szisztematikus vizsgálatokat végzett: bevezetett egy hangjelzést és csak azt követően adta az ételt. A hangjelzésre, ami alapvetően egy semleges inger – mivel nem vált ki reflexválaszt – beindult a kutya nyálelválasztása. Ezt persze lovaknál is láthatjuk, mivel az ő biológiai órájuk kifejezetten érzékeny: ha minden nap 6 órakor kapnak vacsorát, 6 óra előtt 5 perccel nem csoda, ha nem bírunk velük.
Az ilyen tanítási módszerrel viszont nagyon következetesnek kell lennünk. Fontos, hogy úgy adjuk a jutalmat, hogy a ló rájöjjön, megértse, miért kapta. Piaffe tanításánál, az első lépéseknél akkor kéne adnunk a cukrot/jutalmat, amikor emeli a lábát, hiszen ezt kérjük tőle, nem pedig miután megcsinálja, mert akkor azt közvetítjük, hogy jól csinálta, hogy leállt. Mivel elég macerás belegyömöszölni a cukrot a ló szájába, miközben a lába a levegőben van, léteznek olyan feladatok, amikor más módszert kell választanunk.
Thorndike macskákkal kísérletezett, akik ketrecben éhesen szaladgáltak, mert látták a ketrecen kívül elhelyezett halakat. A helyzet nyitja azonban a ketrecben lévő beépített pedál volt, amelyre ha ráléptek, kinyílt az ajtó, így megszerezhették a halat. Ez persze kezdetben véletlenül történt, de miután azonosították a helyzetet, lecsökkentek a felesleges mozdulatok száma. Ez abban tér el az előző tanítási módszertől, hogy az állat nem passzív, hanem aktív résztvevője a kísérletnek.
Én személy szerint jobban pártolom a répát és egyéb finomságokat, mint a kockacukrot, de ha következetesen használjuk, többet érhetünk el vele, mint ha “beleverjük a lóba” a feladatot. Remélem, hogy érdekes infókkal segítek a pontos átgondolásban és a “hogyan?” kérdés feszegetésében – írja a Zabla és kengyel blog.

Posted on

Börtönben talált kutyatársra

Alapfokú engedelmességi tanfolyamot szervezett árva, örökbefogadásra váró kutyusoknak a Menhely az Állatokért és Környezetünkért Alapítvány a fiatalkorúak kecskeméti börtönében. A tanfolyamon a kutyavezetők fogvatartottak, akik mindig ugyanazzal a kutyussal vesznek részt az órákon. A vizsga novemberben lesz a Wéber Ede utcai objektumban.
A kecskeméti alapítvány hat kutyája több héttel ezelőtt kezdte meg a börtönben az alapengedelmességi kiképzést. Tőzsér Judit, a Menhely az Állatokért és Környezetünkért Alapítvány elnöke, és Szabó Attila, a Cerberos kutyaiskola vezetőjének ötlete volt, hogy fiatalkorú fogvatartottakat vonjanak be a menhelyi blökik 40 órás tanfolyamába. Kecskeméten ugyanis egyre több árva, menhelyre került kutyát eleve kiépezve adnak ki az új tulajdonosoknak. Nem okoz gondot a kutyáknak az „ül, fekszik, helyben marad!” parancs, és türelmesen elviselik egy másik kutya társaságát. Ezek pedig – lehet mondani – a rácsok mögötti új gazdiknak sem ártottak…
– A terápiás kutyakiképzésre olyanokat választottunk, akik az intézeti közösségben periférián vannak. Vagy erőszakos bűncselekmények miatt kerültek hozzánk – magyarázta Sinkó Éva büntetés-végrehajtási őrnagy, a fiatalkorúak kecskeméti börtönének vezető nevelője. – Jó úton járunk, mert a kutyavezetők magatartásában lehet mérni a változást. Fegyelmet tanulnak, és közben még a „kutyatárs” élményt is megtapasztalják.
A hat kutyából az egyiknek már biztosan van új gazdája. A budapesti Szabina ugyanis azt tervezi, hogy április szabadulását követően kiveszi a menhelyről Caspert, az egy éves keverék kutyust, akit a tanfolyamon ismert meg, és hazaviszi magával a fővárosba.