Posted on

Kutyapszichológia 27 – A játékszer nem trófea – a játék hatalma

Nem szeretném, ha azt hinné bárki, hogy a módszerem alapját képező ötletek egy az egyben az én találmányaim, és soha senki nem dolgozott még hasonló elvek alapján. Ahogy a könyv elején említettem, sokat merítettem a viselkedéskutatás irodalmából. Mindig örömmel tölt el, ha valahol máshol látok felbukkanni az én módszeremre vagy annak részleteire hasonlító elméleteket. Meglepetésem nem is lehetett volna nagyobb annál, mint amikor 1998 tavaszán a londoni rendőrség kutyakiképző központjában jártam, a Kentben levő Bromleyban. Itt azt tapasztaltam, hogy módszerem egyik eleme az ő kiképzési programjukban is szerepel.
Egy idősebb kiképző, bizonyos Eric munkáját szemlélhettem meg, aki egy csoport német juhásszal éppen azt gyakorolta, hogy a kutyák miképpen ugraszthatnak ki különféle búvóhelyeken rejtőző bűnözőket. A rendőrök igazán figyelemreméltó dolgokat tanítottak a kutyáknak. Az állatoknak például nem volt szabad két méternél közelebb menni a célponthoz. Eric elmagyarázta, hogy ennek életbevágó fontossága van. Ha a kutya közelebb merészkedik, kiteszi magát ellenfele rúgásainak, vagy ami még rosszabb, esetleg egy késszúrásnak.
Ebben a feszült, felfokozott kiképzési szituációban Eric hirtelen valami olyat tett, ami hirtelen mindentudó mosolyt csalt az ajkamra. A feladat az volt éppen, hogy a kutyát olyan őrjöngő, dühödt ugatásra tudják rávenni, ami egyből megadásra készteti az ellenfelet. Hát az biztos, hogy az első kutya gyorsan sarokba szorított minket, olyan elementáris erővel és vérszomjas indulattal kezdett ugatni. Az állat teljesítményével elégedett kiképző ekkor benyúlt a gallérja alá (a kutyákat úgy képezték ki, hogy minden ennél alacsonyabbra irányuló mozdulatra támadjanak). Eric nem holmi veszedelmes fegyvert rántott elő, hanem egy viharvert, alaposan összerágott gumilabdát. Amikor a labdát odadobta a kutyának, az emberevő fenevad egyből bohókásan játszadozó kutyussá változott. A kiképző persze már a tréning első napjaiban megtanította a kutyát, hogy így reagáljon a labdára. Azóta is a labda volt az a jutalom, amely egyedüli és legerősebb jelzésként szolgált a kutya számára, hogy valamit jól csinált. Magam is tapasztalhattam, hogy a játéknál sokszor nincs jobb jutalom.
A játék talán a legmegfelelőbb szituáció, ahol egyesíthetjük a tanulást és a szórakozást – és talán nincs is ennél nagyobb öröm. És mivel a játék ennyire központi jelentőséggel és szereppel bír a kutya-ember kapcsolatokban, nagyon lényeges, hogy jól is használjuk ezt a nagyszerű eszközt. Nem is hiszik el talán, milyen nagy bajt okozhat, ha rosszul játszunk a kutyával. Szerintem minden kutyatartó ismeri azt a szituációt, amikor fáradtan lezöttyen a kedvenc foteljébe egy kimerítő munkanap után, és ebben a pillanatban felbukkan a kutyája panaszos, vádló kifejezéssel a pofáján – és, mondjuk, egy labdával a szájában. A kutya játszani akar, és most szeretne játszani. Bár nehéz észrevenni, ez a helyzet problémák sokaságának a lehetőségét hordozza magában.
A labda eldobását és a kutya által történő visszahozását két szemszögből is nézhetjük. Számunkra a labda nem egyéb holmi játékszernél, ám a kutya sokkal drágalátosabbnak tartja a kedvenc tárgyát. Számára ezek különleges trófeák, vagy ha úgy tetszik, kitüntetések, melyeket meg lehet nyerni (de el is lehet veszíteni) a falka körében. A kölykök, például az alomtestvérek, szinte folyamatosan birkóznak valamilyen tárgy birtoklásáért. A győztes azután úgy páváskodik diadala tárgyával, mintha legalábbis a világbajnoki kupát hordozná körbe.
A jelenség természetesen most is a farkasfalka életében gyökerezik. A természetben a csapat életben maradása nagyrészt a vezér döntéseinek milyenségén múlik. Ennek megfelelően az alfa-pár időről időre be kell hogy bizonyítsa rátermettségét a vezérségre. A kutyák is szinte folyamatosan próbálgatják a gazdáik vezetői értékeit, és a játék ideje kiváló lehetőséget szolgáltat erre. Ha a kutyának megengedjük, hogy azt higgye, ő uralja a gazda által eldobott tárgyakat (“trófeákat”), akkor az állat rögtön következtetéseket von majd le a rangsorban elfoglalt helyéről is. Elengedhetetlen, hogy a gazda játék közben is vezér tudjon maradni.
A bajok akkor kezdődnek, amikor a gazda visszautasítja a játékot. Mint egy gyerek, aki hisztizni kezd, amikor nem kap meg valamit, a kutya is felháborodhat a gazda “rossz viselkedése” láttán. Tudok olyan esetről, ahol a kutya rászokott arra, hogy éjnek idején rendezzen cirkuszt amiatt, mert nem akart senki játszani vele. Ha a dolgok elfajulnak, a kutya akár rombolni vagy támadni is kezdhet.
Van néhány egyszerű, alapvető szabályom játék idejére. Az első és legfontosabb, hogy mi szabjuk meg a közös játék idejét és módját. Nem helyeslem, hogy sokan szanaszét hagyják a lakásban a kutya minden játékszerét. Tökéletesen elegendő, ha egy-két kedvenc játékot hagyunk neki elérhető helyen. Így a kutya, amikor csak akar, játszhat ezekkel, sőt választhat is. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy azokat a játékszereket, melyekkel a gazda és a kutya közösen játszanak, tegyük el a kutya elől. Ezáltal a játék kezdeményezését már a kezdetektől fogva magunknak tartjuk fenn. Csakis a gazda joga eldönteni, hogy mikor jöhet a játék, és melyik tárgy lesz elővéve hozzá. Azt már, hogy miféle játékszereket részesít előnyben, teljesen a gazdára bízom. Helyesebben, azért van egy alapszabály: a játékszerek nem lehetnek veszedelmesek. Ügyeljünk rá, hogy a kutya méretének megfelelő legyen a tárgy, valamint hogy a kutya nehogy megfulladhasson egy alkalmatlan játék lenyelésétől vagy szétrágott darabkáitól.
A játék stílusára vonatkozólag nem kedvelem, ha a gazdák huzigálós-ráncigálós játékokat játszanak a kutyával. Erre két magyarázatom van. Először is, ilyen szituációban a kutya diktálhatja a feltételeket a játék alakulására. Másodszor, és ez a komolyabb kifogás, előfordulhat, hogy “rongyozás” közben a kutya ráébred, hogy ő az erősebb. Ha pedig erősebb a vezérnél, megkérdőjelezhetővé válik az ember alfaként betöltött pozíciója is.
Gyakran használom magam is a játékos helyzeteket arra, hogy gyakoroljam és csiszoljam a saját kutyáim tudását. Az olyasfajta feladatok, mint a behívás és a lábhoz jövés, rendszeres emlékeztetőt kívánnak. A behívás gyakorlására például nagyszerűen alkalmas, ha apportírozás közben eltávolodunk az éppen a tárgyért futó kutyától, majd így hívjuk magunkhoz. A kutya természetesen a játék folytatását szeretné, és tudja, hogy erre csak úgy van módja, ha a labda a kezembe jut. Ezért azután ilyenkor oda is jön mindig hozzám szépen.
Nagyon sok esetem volt ebben a témában. Talán mind közül egy bájos westie, Benji története a legérdekesebb. Neki egy nagyon különös problémája volt. Gazdája, Mavis azért hívott fel, mert a kutya szokatlanul viselkedett, amikor egy új sípolós labdát kapott. Benji nagyon szeretett játszani, különösképpen a sipító-visító labdákkal. A kérdéses új játékszer megpillantásakor viszont valami egészen furát csinált. Amikor ellátogattam Mavishez, magam is láthattam, mi történik. Benji lelapult, a földre fektette a fejét, és szó szerint remegett.
Nem tartott sokáig, és rájöttem, mi okozta a kutya reakcióját. Az idáig Benji mindig perceken belül “kivégezte” az új sípolós labdákat. Ez viszont most egy nagyobb példány volt, és a kis westie nem tudta belemélyeszteni a fogait, így a labda ép maradt. A terrierek kiváló patkányfogók hírében állnak. Úgy okoskodtam, hogy Benji labdaelnémító igyekezete is valahol ebből fakad. Ezúttal azonban nem bírt a nagy labdával, avagy a “Patkánykirállyal”, és ez rémületet keltett benne a labdával szemben.
Letérdeltem hát Benji mellé, és miután meggyőződtem róla, hogy látja, amit teszek, egy csavarhúzóval beleszúrtam a labdába. Figyelmesen nézte, ahogyan kinyomom a levegőt a labdából, és a sípoló hang elhallgat a végén. Abban a pillanatban, hogy elhalt a sivítás, Benji rávetette magát a labdára, nekinyomta a földnek, majd elkezdett a levegőbe ugrálni vele. Fülei felmeredtek, egész testében remegett, ám most az izgatottságtól. “Halálos ellenfele” nem volt többé. Amikor újból odadobtam neki a labdát, diadalittasan szaladt vele körbe. Úgy tudom, hónapokon keresztül ez maradt a kedvenc játéka. A kutyapszichológia cikksorozat véget ért. Írta: Jan Fennell. A korábbi bejegyzések itt. A kép forrása Kutyahírek.hu

Posted on

Könyvajánló: Jan Fennell – Kutyapszichológia

A vezérség átvétele  Alig telt el néhány hónap, és máris többet tudtam meg, mint arra valaha is számítottam. Ahogy elkezdtem alaposabban megfigyelni a kutyáimat, és fülelni kezdtem, hogy mit ,mondanak” nekem, hirtelen egy addig rejtett világ tárult fel előttem. A vadon élő állatok viselkedése termett ott a házamban, mégpedig a saját kutyáim révén. Most már észrevettem, amint egymásra kényszerítik az akaratukat, ahogy kifejezésre juttatják fensőbbségüket, dominanciájukat. Pedig mindezt nem kísérte kiabálás, hiszen a kutyák nem ordítoznak; és nem kísérték pofonok sem, mert a kutyák nem így küzdenek. Három olyan szituációt tudtam megkülönböztetni, amikor a kutyáim jellegzetes viselkedéselemeket mutattak egymással szemben: 1. amikor veszélyt észleltek; 2. amikor sétálni indultunk; 3. és amikor egyesült a falka. Minden ilyen alkalommal megfigyelhettem, hogy vannak olyan kutyák, akiket „a helyükre kell tenni”: a vezér kinyilvánítja előjogait és a többiek el is fogadják ezt. Engem most már az érdekelt, mindezt a tudást hogyan fordíthatnám a magam hasznára. Monty Roberts példájából számomra az volt a legmegkapóbb, ahogy ember létére képes volt felvenni egy ló szerepét. Rájöttem, hogy nekem is meg kell próbálnom “kutyául viselkedni”. Kíváncsi voltam, vajon okozna-e valami különbséget, ha farkasként törnék a falka élére, ahogy az a természetben is történik. Alapvetően azonban az izgatott, egyáltalán lehetséges-e megvalósítani mindezt. Volnának- e, úgymond, mellékhatásai, és képes lennék-e ily módon javítani a kutyák életén? Ezeket a megfontolásokat szem előtt tartva akartam kidolgozni egy módszert a kutyák irányítására, melynek során végül is ők maguk hozzák meg a döntéseket. Ahogy Monty mondaná, olyasmit akartam, amikor az ember mint egy társaság demokratikusan választott vezetője működik az állatok között. Mit mondjak, ijesztő feladatnak tűnt.
Már az elején tisztában voltam két tényező elsődleges fontosságával. Rövidesen a „két K” szabályának kezdtem nevezni őket, miszerint az embernek mindig következetesnek és kedvesnek kell lennie a kutyakiképzés során. Évszázadokon keresztül úgy tanultuk, hogy a kutyák engedelmességre szoktatásához az kell, hogy parancsokat üvöltözzünk feléjük. „Ülj!”, „Maradj!”, „Pitizz!”, „Gyere ide!” – ilyesmiket mondtunk nekik. Magam is efféle parancsokat használtam. Persze a kutyák engedelmeskednek, de nem azért, mintha értenék e kifejezések értelmét. Azért hajtják végre az utasításainkat, mert megtanulják a kapcsolatot a saját viselkedésük és a gyakran ismételt szó között. Meggyőződésem, hogy minden efféle kondicionálás eredményessége azon a következetességen múlik, ahogy az utasításokat adjuk a kutyának..” A teljes könyv itt.