Posted on

Farkas – háttérkép

A farkas vagy szürke farkas (Canis lupus) a ragadozók családjába tartozó, kutyaféle állat. Belőle háziasították a kutyát (Canis familiaris). Tágabb értelemben farkasnak neveznek a kutyafélék (Canidae) családján belül több más fajt is: ezek a prérifarkas (Canis latrans), a vörös farkas vagy rőt farkas (Canis rufus) és a sörényes farkas (Chrysocyon brachyurus). Itt a „farkas” alatt a szürke farkas értendő.
Holarktikus faj; (az ember után) a legnagyobb területen elterjedt emlős. Észak-Amerika és Eurázsia északi területeinek meghatározó csúcsragadozója, de megtalálhatjuk képviselőit Közép-Amerikában, Észak-Afrikában és Dél-Ázsiában is. Az egykor összefüggő, hatalmas területen a túlzott vadászat következtében ma már csak elszigetelt csoportjai maradtak fenn, így például Észak-Afrika szavanna övezetéből az ember teljesen kiszorította. Kihalt Japánban is; az Arab-félszigeten erősen veszélyeztetett, szinte el is tűnt. Természetes élőhelyét nehéz meghatározni, hiszen (az ember kivételével) a farkas a különböző biomokhoz leginkább alkalmazkodott emlős: a félsivatagtól a tundrán át a trópusi esőerdőig mindenhol képes megélni.
Jelenleg a legtöbb élőhelyén védett; több alfaja szerepel a Nemzetközi Természetvédelmi Szövetség (IUCN) vörös listáján.
A farkas falkák olyan önfenntartó szaporodó egységek, amelyben az egyedek együttműködve, közösen szerzik meg a táplálékot, és közösen nevelik a kölyköket — nemcsak a szülők, de a falka minden tagja, különösen a fiatalabbak. A falka létszáma az élőhely adottságaitól függően 2–36 lehet; általában 5–9. A falkák tulajdonképpen olyan nagycsaládok, amelyekben a vezető alfa-párhoz és utódaikhoz a szaporodási időszakban más farkasok is csatlakozhatnak — ezek később is a falka tagjai maradhatnak. A falkában szigorú a hierarchia: az abszolút úr az alfa-hím, őt követi az alfa-nőstény. A vezérhímet legyengülése (betegség, sérülés stb.) esetén a béta-hím váltja fel. A falkák időnként feloszlanak, majd (átmenetileg vagy véglegesen) újraalakulhatnak, illetve más falkákkal egyesülhetnek is. A régi falka feloszlásával létrejött új falkák egymással barátságosan viselkednek.
A falka együttműködésének két, ellentétesen motiváló alapja:
– az állandó rivalizálással kialakított rangsor és
– az egymást régóta ismerő tagok erős, kölcsönös kötődése.
Az együttműködés megköveteli:
– a fejlett szociális intelligenciát,
– a jó problémamegoldó képességet és
– a képlékeny, a körülményekhez alkalmazkodó viselkedést.
Ezek együttes hatására a farkas élőhelyeinek csúcsragadozója volt, amíg alul nem maradt az emberrel vívott versengésében.
A farkasra a „letelepedett” és „nomád” életmód váltogatása jellemző. Tavasszal és nyáron kis területen marad, amíg a kölykök fel nem nőnek, ősszel és télen azonban hatalmas távolságokat járhat be.
Táplálkozása: Más kutyaféléktől eltérően egyáltalán nem eszik növényeket, csak húst és csontot. Falkában vadászva főleg önmagánál jóval nagyobb termetű növényevőket zsákmányol (ide értve az olyan nagy patásokat, mint a jávorszarvas és pézsmatulok); a falkából kivert egyedek többnyire rágcsálókat és más, kisebb állatokat — egyebek közt rovarokat és rákokat.
A falka kitartóan, hosszú kilométereken át üldözi a kiszemelt vadat, majd amikor beéri, sorozatosan a farába, lágyékába és marjába marva terítik le. A legnagyobb sikerre törekedve elsősorban az eleve hátránnyal induló: legyengült, beteg vagy öreg vadakat szemelik ki, ezzel fontos szerepet töltenek be a préda populáció létszámának szabályozásában.
A táplálékszerző magatartás egy különleges módja a kiszemelt préda csordájának követése. A farkasok ilyenkor hosszú ideig követik és időnként meghajtják a nagy testű növényevők csordáját. Ha ilyenkor leszakadó (gyenge, idős vagy sebesült) állatot vesznek észre, azt megrohanják és felfalják. A zsákmányállatot körülvevő farkasok igyekeznek egymástól nagyjából azonos távolságot tartani. A támadást (sőt, magát a vadászatot is) mindig az alfa-hím indítja meg, a tagok azonban önállóan, de egymásra mindvégig figyelve vesznek részt benne: a farkasfalka vadászata ettől nagyon hatékony.
A zsákmányt leterítve a híres farkasétvággyal egy-egy farkas akár 9 kilogrammot is felfal belőle. Rendkívül erős állkapcsával akár a jávorszarvas vagy a bölény legvastagabb csontjait is el tudja morzsolni.Több amerikai tanulmány is bizonyítja, hogy zápfogaival (Molares) akár 105 kg/cm² (1500 Psi) harapóerőt is kifejthet. A dögöt sem veti meg: a farkas gyakran megpróbálja elkergetni friss zsákmánya mellől a többi farkast, a medvéket és a pumákat. A települések szeméttelepein is megjelenik; hajdan valószínűleg az ősi emberi közösségeket így kerülgető farkasokból háziasíthatták a kutyákat.

Posted on

Kutyapszichológia 12 – Aljasok és mogorvák, az idegesség…

Ahogy híre ment annak, hogy képes vagyok gyógyírt találni a kutyák viselkedési rendellenességeire, egyre gyakrabban hívtak meg betelefonálós rádióműsorokba. Végül aztán 1999 tavaszán a yorkshire-i tévéadótól is megkerestek, hogy egy műsor keretében mutassam be a módszeremet hat problémás állaton. Ezeket a kutyákat hatszáz jelentkező közül választották ki a gazdák levelei alapján, és képviselve volt köztük szinte minden olyan nehézség, melyek orvoslására a módszeremet kifejlesztettem. Egyikük, a Meg névre hallgató aranyszínű cocker spániel különösen rossz természetűnek tűnt.
A gazdái, Steve és Debbie elmesélték, mennyire szeszélyes a kutyájuk, milyen hirtelen hangulatváltozásai vannak. Sikoltozó hangon ugat, amikor idegenek közelednek felé, széttépi a postás által bedobott leveleket. Meg legrosszabb szokása a hamissága volt – nemrég megharapta egyik ismerősük kislányát. Steve-éknek szintén volt három gyermekük, és a szülők maguk is aggódtak, amikor Megnek, úgymond, “idege” volt. Bevallották nekem, hogy két tanácsot már kaptak Meg problémájának kezelésére: vagy sózzanak oda neki időnként, vagy pedig irtassák ki, mielőtt súlyosabb sérülést okozna valakinek.
Mielőtt egyszer is láttam volna Meget, biztos voltam benne, hogy az egyik leggyakoribb kutyaviselkedési zavarban szenved: az ideges agressziótól. Ennek a problémának számos megnyilvánulási ö formája van. Ez rejlik a legtöbb olyan eset hátterében, amikor a 3 kutya harapós vagy túl ugatós, illetve állandóan felugrál a látogatókra. Emiatt nem érezheti magát biztonságban a postás, a villanyszámlás és az újságkihordó. De hiába van ennek a bajnak ennyifajta tünete, az ellenszer mindig egy és ugyanaz: el kell távolítani a kutyát a vezéri posztról.
A kutyák nem egyszeri elhatározásból válnak falkavezérré. A kutya ösztönösen tudja, hogy a falkának vezetőre van szüksége ahhoz, hogy fennmaradjon. Meg gazdái gondatlanok voltak, és akaratlan jelzéseikkel szépen átengedték a vezérséget a kutyájuknak. Ebből a szemszögből nézve Meg viselkedése teljesen érthető volt, hiszen ő egyszerűen csak megpróbálta elvégezni azt a feladatot, amit a magáénak érzett. Agresszív viselkedése abból származott, hogy olyan szituációba került, amelyet nem ismert teljesen, egy olyan világban kellett vezérnek lennie, melynek bonyolultságát fel nem foghatta. Dühöngő fellépése az idegenekkel szemben annak a jele, hogy veszedelmes betolakodóknak látta őket, akiktől meg kell védenie a “falkáját”. A dolgot tovább nehezítette, hogy Meg egyedüli kutya volt a háztartásban. Sokan ismerjük a magányos szülők fokozott aggodalmát a nehéz helyzetekben.
Steve és Debbie hamar rájöttek, hogy a gazda ilyenkor már nem boldogul egyedül. Amiről azt hiszi, hogy segít, azzal is legtöbbször az ellenkezőjét éri el. A kutya ugyanis nem tanácsokat vár a gazdától. A kutya szemében a gazdából csak akkor lesz vezér, ha az erősebb, uralkodóbb és tapasztaltabbnak látszó, mint ő. A gyenge gazdát a kutya lenézi, és ha sokat makacskodik, rendre is utasítja, ami nem más, mint maga az agresszió. Nem is csoda, hogy lassacskán az egész család tartani kezdett Meg szeszélyeitől.
Átéreztem, milyen rossz is lehetett Meg gazdáinak. Szerették a kutyát, és segíteni akartak neki. Nem jöttek rá, hogy erre az a legjobb módszer, ha tudtára adják, itt nem ő a főnök. Ezáltal ugyanis a kutya sokkal nyugodtabban élhet, hiszen nem nyomasztja annyi felelősség.
Amikor a kutyákkal és a gazdával dolgozom, szeretem meg is mutatni, hogy mit várok el tőlük. Ha a gazda hajlandó alkalmazni a módszeremet, bemutatom neki, mit érhet el, ha átveszi a vezérséget. Így amikor besétáltam Steve-ék nappalijába, az első látogatástól kezdődően semmibe vettem Meget, rá se néztem, meg sem simogattam. Minden ténykedésem azt hangsúlyozta a kutya számára, hogy az alfa én vagyok, nem félek tőle, és nem kérek a gyámkodásából. Még tovább menve, úgy viselkedtem, mintha ide tartoznék, sőt mintha itt minden az enyém lenne. Az embereket mindig meglepi, micsoda hatalom rejtőzik egy ilyen egyszerű fogásban. Amikor ismét eljöttem, ahelyett hogy a szokásos tombolással fogadott volna, Meg egyszerűen nem vett rólam tudomást. Abban a családban, ahol már rettegtek egy-egy vendég jövetelekor, az ilyesmi valóságos csodának hatott.
Immár annak kellett következnie, hogy Meg gazdáit is megtanítsam erre az uralkodói stílusra. Az első feladat az volt, hogy Stevenek és Debbie-nek úgy kellett kimenni a szobából, hogy nem köszöntek a kutyának. Ezután megkértem őket, hogy jöjjenek is vissza, de úgy, hogy továbbra sem vesznek tudomást Megről, bármit tegyen is az. Akárcsak a legtöbb gazdának, eleinte számukra is rettentő természetellenesnek tűnt így viselkedni. Mondhatni, mindez ugrás volt nekik az ismeretlenbe. Tudták, milyen szeszélyes a kutyájuk, és biztos vagyok benne, eleinte rettegtek attól, vajon hogyan fog reagálni egy ilyen hirtelen visszautasításra. Ám amikor elmagyaráztam nekik, megértették, hogy az örökös visszavonulásukkal csak meghosszabbítanák a kutya rémuralmát. Minden egyes alkalommal, amikor kitüntető figyelmükkel Meg felé fordultak, valamilyen módon megerősítették őt a vezéri pozícióban. Ezzel pedig minden maradt a régiben, sőt egyre rosszabb lett.
Mint annyi más hozzám forduló gazda, Steve és Debbie is kész volt végigcsinálni azt, amire vállalkoztak, így híven követték az utasításaimat. Meg persze végletesen ideges lett ettől. Szemét rám meresztette, úgy, hogy majd’ kifordult üregéből. Fel s alá járkált, mély hangon morgott, és szó szerint remegett. Amikor egy kissé már lecsillapodott, arra biztattam a gazdáit, próbálják odahívni őt magukhoz, kis szárított májdarabkákat kínálva jutalmul. Egy órán belül lett egy olyan kutyájuk, amely szépen odaült melléjük, és érezhetően sokkal kevésbé volt ideges, mint addig valaha is életében. Ami a legfontosabb, kidülledő, dühös szemek helyett, mondhatni, egészen lágyan pillantott ránk. Hosszú évek alatt megtanultam felismerni, hogy az effajta lágy nézés a legbiztosabb jele annak, hogy sikerült megtalálni a hangot a kutyával, hogy már képesek vagyunk kommunikálni vele. Ahogy megpillantottam Meg tekintetében ezt a csillogást, már tudtam, jó úton haladunk a győzelem felé.
Még két hétig dolgoztam Steve-vel és Debbie-vel, megbizonyosodva arról, hogy sikeresen át tudják venni az alfa szerepét a kutyától. Nagyon jól elsajátították a “szívélyes köteléképítés” elméletét. Ha Meg kéretlenül ment oda hozzájuk, nem foglalkoztak vele. A kapcsolatteremtési kísérleteit visszautasították. Ám ha jól reagált valamely szituációban, azonnal jutalomban részesítették a kutyát.
Arra is megtanítottam Meg gazdáit, hogy miként reagáljanak, ha kutyájuk izgatottá válik. Ha például megugatja a postást, egyszerűen mondják neki azt: “Köszönöm.” Ennek az üzenetnek így az a lényege, hogy Meg végzett a feladatával, felhívta a jövevényre a vezér figyelmét.
A régi rossz szokásokat nemcsak az ember, hanem a kutyák is lassan felejtik el. Meg egy darabig még megmorogta a látogatókat, amikor azok bejöttek a társalgóba. Ezekre az esetekre azt tanácsoltam Steve-éknek, hogy ilyenkor keljenek föl és menjenek ki a szobából. Ezzel két dolgot tudtak Meg értésére adni. Először is, tetteinek mindig megvan a következménye. Másodszor, a továbbiakban már nem az ő tiszte eldönteni, ki a kívánatos és a nemkívánatos vendég a háznál. Vezérségének napjai végérvényesen elmúltak immár.
Végül pedig erre az időszakra az egész családot rávettem a gesztus-evésre. Mindannyiuknak el kellett fogyasztaniuk egy falatkát a kutya szeme láttára, tettetve, mintha csak az ő táljából ennének. Csak amikor már az összes ember végzett a maga falatjával, akkor tették le a kutya tálját a földre. Ezzel a gazda a következőt jelzi: “Rendben, mi jóllaktunk, most már megeheted, ami maradt.” Ahogy korábban már elmagyaráztam, ez újabb fontos lépése a rangsor tisztázásának, valamint segít megszabadítani a kutyát a nem őrá méretezett felelősség alól.
Néhány hét alatt sikerült gyökeresen megváltoztatni Meg személyiségét – és ezzel együtt a házban uralkodó légkört is. A posta érkezése nem járt többé keserű meglepetéssel a szétszaggatott levelek láttán. Ha Meg nyugtalankodni kezdett, gazdáinak elég volt néhány megnyugtató szót szólni, és már csend is lett. A fejvesztett rohanás az ajtó felé a múlt részévé vált. A látogatók anélkül érkezhettek és távozhattak, hogy a kutya rájuk mászott vagy megtámadta volna őket.
A televíziósok ötlete az volt, hogy be tudják mutatni a kutyát “kezelés előtt és után”, vagyis a módszerem alkalmazását megelőzően, majd pedig annak eredményét követően. A kamerák előtt Steve és Debbie elmondták, hogy a változás mértéke egyszerűen lehengerelte őket. Nem tudták elrejteni az érzelmeiket, ahogy Meget átölelték, de annyira, ahogy addig még sohasem. Debbie még sírt is. Azt hiszem, az effajta pillanatok kedvéért érdemes az embernek szívvel-lélekkel küzdenie. Ahogy ott ültem velük, azon vettem észre magam, hogy egy picit nekem is kicsordultak a könnyeim.

Posted on

Kutyapszichológia 11 – Különálló életek, küzdelem a szeparációs stressz ellen

Ha problémás esettel találkozom, legyen az harapós jószág, vagy esetleg egy olyan kutya, amelyik nem képes rászokni a szobatisztaságra, mindig az előző fejezetben tárgyalt köteléképítéssel kezdem a munkát. Csak ha a helyére tettük a kutya téves elképzeléseit a ranglétrán elfoglalt helyéről, akkor köszönt be a gazda otthonába a nyugodt és örömteli kutyás élet. Ám természetesen nincs két egyforma eset, a problémák is annyifélék, ahány kutyánál jelentkeznek. Azt tapasztaltam, hogy ha hoztak egy kutyát, hogy segítsek helyrehozni a viselkedését, mindig kiderült, nem csak az a hiba vele, ami miatt a gazdája aggódott. Ebből következően a módszeremet alkalmassá kellett tennem a mind szélesebb körű válságkezelésre. Hamarosan kiderült, hogy életem bizony soha többé nem lesz már szürke és egyhangú.
Erre nincs is megfelelőbb példa, mint az egyik első esetem, melynek Sally, egy körzeti ápolónő a főszereplője. Sally egy bájos kis falucskában lakik, nem túl messze tőlünk. Egy nap felhívott, és meglehetősen izgatott hangon a következőket mondta: “Hallottam, hogy mivel foglalkozik mostanában. Érdekelne, hogy tudna-e kezdeni valamit az én Bruce-ommal.” Bruce négyéves keverék volt, csinos, kissé rókaszerű külsővel. Sally egyszerűen imádta ezt a kutyát, és Bruce is valahogy hasonlóképpen érezhetett gazdasszonya iránt. Csakhogy ennyi szeretet már talán kicsit sok volt a jóból. A kutyát ugyanis gyakorlatilag nem lehetett magára hagyni.
Amikor Sally otthon tartózkodott, Bruce-t nem lehetett levakarni róla, bárhová ment is. Az állat állandóan láb alatt volt. Az igazi bajok azonban csak akkor kezdődtek, amikor a nővérnek el kellett mennie hazulról. Amikor az ajtót becsukta maga mögött, a lakásban elszabadult a pokol. Bruce összevissza száguldozott a házban, és őrjöngve hurcolta Sally fellelhető ruhadarabjait. A nő gyakran arra tért haza, hogy a kutya csinos kis fekvőhelyet állított elő a ruhatárából. Azt mondanom sem kell, hogy Sally mosodaszámlája csillagászati összegekre rúgott. Néhány kedvenc ruhájától pedig örökre búcsút kellett vennie.
Bruce viselkedésének a legrosszabb vonása mégis az volt, ahogyan a ház bejárati ajtaját kezdte tönkretenni. Először a fából készült ajtótokot rágta meg. A fa engedett, a szilánkok mögül előbukkant a fal. Amikor Sally felhívott, a kutya már átrágta magát a tapétán és a vakolaton, úgyhogy kilátszottak a csupasz téglák. Az ajtó borzalmasan nézett ki. Sally ki akarta hívni a községi ácsot, ugyanakkor tudta, a helyzet mindaddig reménytelen, amíg Bruce fel nem hagy a rombolással.
Az elkövetkező években más kutyáknál is nagyon sokszor tapasztaltam ezeket a visszaköszönő tüneteket. Bruce viselkedése klasszikus esetnek számít, az egyik leggyakoribb problémának, amivel dolgom akadt: ez pedig a szeparációs stressz. Nem kétséges, minden kutya számára igencsak kellemetlen, amikor a gazdája magára hagyja. Ez a gyötrelmes érzés vezet oda, hogy egyes állatokból ennyire pusztító hajlamok törnek elő. Láttam kutyákat, amelyek széttépték, megették a bútorokat, függönyöket, ruhákat és újságokat. Emlékszem egy olyan állatra, amely magnókazettát evett meg, úgyhogy végül műtéttel kellett eltávolítani a gyomrában összecsavarodott szalagot. Nem szükséges mondanom, hogy a kutyák esetenként meg is ölhetik magukat ilyen helyzetekben.
Tapasztalataim szerint azonban a kutyák nem úgy szoronganak ilyenkor, mint ahogyan egy magára hagyott gyermek sóvárog a szülei után. A kutyák inkább olyanok, mint egy aggódó szülő, aki elveszítette szem elől a gyermekét. Nem kellett sok idő hozzá, hogy rájöjjek, Bruce esetében is pontosan erről van szó. Az is kiderült, hogy Sally és kutyája életvitele csak tovább erősítette ezt a helyzetet. Amikor először ellátogattam Sallyékhoz, az első tapasztalatom az volt, hogy Bruce felugrál rám. Sally ebben semmi kivetnivalót nem talált. Ebből kifolyólag a kutya nem tisztelte az emberek személyes terét. Továbbá Bruce mindig a nő nyomában volt, bárhová ment is Sally, a kutya szobáról szobára követte. Ragaszkodásuk egymás iránt tulajdonképpen megható volt, különös tekintettel arra, hogy Sally és partnere nemrég szakítottak egymással. Nekem azonban azt kellett szem előtt tartanom, hogy a probléma valahol pont itt gyökerezik.
Amikor arról kérdeztem Sallyt, hogy milyen rendszeres elfoglaltságai vannak a kutyával, kiderült, hogy ilyenek egyszerűen nem léteznek. Mivel ő volt a körzeti nővér, a nap bármely szakában ugraszthatták valahová. Életében ezért semmi állandóság nem volt.
Általában reggel ment dolgozni, néha hazaugrott ebédelni, azonban volt, hogy késő estig bent kellett maradnia. De voltak itt más bajok is. A ház például tele volt az elképzelhető legkülönfélébb játéktárgyakkal. Ezenkívül egy púpozott kekszesvödör állt a bejárati ajtó közelében. Amikor megkérdeztem Sallyt, hogy az mire szolgál, azt felelte, hogy része a távozási szertartásnak. Eszerint a munkába induló Sally megsimogatja Bruce-t, azt mondja neki, hogy ne féljen, hamarosan haza fog jönni, majd ad neki egy kekszet, és kimegy az ajtón. A vödörnyi keksz különben arra szolgált, hogy Bruce az egyedüllétek idején se éhezzen, hanem szépen szolgálja ki magát. Nem volt kétséges, hogy Sally nagyon szereti a kutyáját, ám ezt a szeretetet hibás módon közvetítette Bruce felé. Segítenem kellett, hogy jó irányba tereljük mindezt a gondoskodást.
Nem tartott soká felállítanom a diagnózist. Eléggé biztos voltam benne, hogy olyan kutyával van dolgom, amely felelősséget érez a gazdája iránt. Bruce a kölykeként kezelte Sallyt, ezért ha a nő ment valahová, a kutya jó szülőként követte, nehogy valami baja essen. Az ajtó szétszedése a színtiszta pánik megnyilvánulása volt, ugyanis a lakásból itt vezetett kifelé az út, ő pedig mintegy csapdába esett Sally távozása után. Elveszettnek hitt “kölykéhez” pedig csakis az ajtó szétrágásával juthatott. Amikor mindezt elmagyaráztam Sallynek, ő teljesen megértette, mi motiválhatja a kutyája viselkedését. Hiszen nem esne-e kétségbe bármelyikünk, ha a kisgyermeke valahová az ismeretlenbe távozna tőle? A szegény kutyának mindössze ekkora mozgástere maradt, és nem tehetett mást, mint hogy megpróbált Sally után eredni. (Egyébként tudományos vizsgálatok is igazolták már, hogy a kutyában endorfin szabadul fel rágcsálás közben, és ez a vegyület, az adrenalinhoz hasonlóan, csökkenti a fájdalmat.)
Mindemellett Sally egy sor olyan dolgot is művelt, ami csak tovább rontott a helyzeten. Többek között az a mód, ahogy távozott hazulról, még jobban felizgatta Bruce-t. Az indulás előtti rítus megerősítette a kutyát abban, hogy ő a vezére ennek a kicsiny falkának. Ahogy megértette a rítus lényegét, arra is képessé vált, hogy megjósolja a hamarosan bekövetkező rémes eseményt. Ő volt a felelős vezér, és nem akarta, hogy a nő kilépjen abba a világba, amit nem ismer kellőképpen – hiszen, a definíció szerint, az alfa mindig mindent jobban tud.
A kutya szorongását csak fokozta gazdája hangulata hazaérkezéskor. Amikor a belépő Sally valami disznóságot talált a lakásban, mindig összeszidta Bruce-t. A kutya szemében ezt a magatartást a gazdánál csakis valami olyan inzultus válthatta ki, ami távollétében érte. Így a kutya ideges volt, amikor gazdája távozott, és akkor is, amikor megjött. Vajon mi történhet vele odakinn? De még ez sem volt elég, ugyanis a helyzetet tovább élezte Sally szokása, miszerint a kekszutánpótlást elérhető helyen hagyta az ajtó mellett. Hiszen mit is jelent ez? Az étel felett a vezér rendelkezik, tehát ha mindig van ételed – te vagy a vezér!
Amikor efféle esetekkel találkoztam, mindig eszembe jutott Pán Péter története, amikor is Wendy és a gyerekek elrepülnek Gilinggalanggal, a tündérrel. Amikor felszállnak, a tündér varázsporából rászáll egy kevés Nanára, a kutyára is, aki azután képes lesz velük repülni. Amikor a lánc visszarántja a kutyát, pofáján a szomorúság és a rémület kifejezése ül. Aggódott a mesebeli állat, vajon hová is megy a családja, és kétségbe is esett, hiszen a továbbiakban már nem oltalmazhatja őket. Nagyon sajnáltam szegény párát, és most ugyanúgy megsajnáltam Bruce-t is. Mint oly sok más eb, amellyel találkoztam, ő is azt képzelte, hogy ő felel a gazdájáért. Mivel a kutya egy olyan rendszer leszármazottja, ahol a falka fennmaradása mindenek felett áll, a kölyke elvesztése mély kétségbeesésbe taszíthatta. Az én feladatom tehát az volt, hogy megváltoztassam a szerepeket és újraosszam a feladatokat.
Minden gazda esetében ugyanúgy szoktam kezdeni a munkát. Sallynek is át kellett esnie a “szívélyes köteléképítésen”. Csak ha végigcsinálja a négy lépést és megszabadítja Bruce-t a felelősség terhétől, akkor tudja elhárítani felőle a szorongást is. Sally nagyon szerette a kutyáját, ezért eleinte borzasztó kegyetlen dolognak érezte, hogy semmibe kell vennie őt. Mint annyian mások, úgy képzelte, a kutyája teljesen bele fog rokkanni ebbe. Mind a mai napig a legáltalánosabb reakció ilyenkor az, hogy a hozzám forduló kijelenti: “A kutyám biztosan azt fogja hinni, hogy már nem is szeretem őt.” Erre én azt felelem, hogy mi, emberek túlzottan is függünk a magunk emberi ideáitól, különösen, ami az emberi szeretetre vonatkozik. Pedig ha nagyon szeretünk valakit vagy valamit, minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy jót tegyünk vele. Ennek szellemében arra kérem a gazdákat, ez egyszer próbáljanak kevesebbet gondolni a saját igényeikre, és törődjenek inkább a kutyájukkal. Különben is, ha már egyszer sikerült a helyes előjelű kötelékeket kialakítani a kutyánkkal, annyit babusgathatjuk, amennyit csak akarjuk – mert mindez már egy teljesen más alaphelyzetben fog történni.
Bruce ekkor már négyéves volt, és olyan régóta élt ebben a helytelen rendszerben, hogy minden tekintetben egyfajta mintapéldánya volt az elrontott kutyáknak. Hogy az egyedül hagyás problémáját külön orvosolhassam, mélyebbre kellett ásnom a baj gyökeréhez. Az első dolog az volt, hogy megkértem Sallyt, ne hangoztassa, mikor fog elmenni hazulról. Azt szerettem volna, hogy valódi vezérként viselkedjék, aki akkor megy és jön, amikor csak kedve szottyan rá. Azt is javasoltam neki, hogy távozását ne kísérje túl sok változás a házban. Amikor Sally otthon tartózkodott, állandóan szólt a tv és a rádió, ő pedig vagy a kutyájához beszélt, vagy a telefonban csevegett valakivel. Így amikor elment otthonról, a kutyát hirtelen fojtogató csönd vette körül. A zajos, élettel teli ház egyszerre olyan hellyé változott, ahol nincs semmi, csak üresség és magány. A kutyának minden azt sugallta, hogy Sally otthagyta őt. Sallynek arról is le kellett szoknia, hogy élelmet hagyjon szanaszét a kutyának. Ez teljesen rossz irányba terelte a dolgokat, mert azt az érzést erősítette Bruce-ban, hogy ő a vezér. Ráadásul semmi értelme sem volt, hiszen a kutya nem is evett a kekszből. Hogyan is ülhetne le egy “szülő” enni, amikor épp nem tudja, merre járhat a féltett “gyermek”? Ehelyett azt tanácsoltam Sallynek, hogy saját maga etesse Bruce-t, alkalmazza a gesztus-evést, hogy ezzel is hangsúlyozza a saját fensőbbségét. A következő két hétben ezzel kellett foglalkoznia.
A legfontosabbnak azonban azt tartottam, hogy szűnjenek meg a drámai jelenetek, amelyek Sally távozását és visszatérését övezték. Ezeknek az eseményeknek ezentúl a lehető legtermészetesebben kellett zajlaniuk. Hogy Bruce megtanulhassa, hogy Sally jövése-menése teljesen természetes dolog, kidolgoztam számára a ,,gesztus-távozás” módszerét. Meg kell, hogy mondjam, Sally elég furcsa képet vágott, amikor először megemlítettem, hogy mit várok tőle. Ennek ellenére becsülettel kitartott, és folytatta a tréninget. Azt szerettem volna, ha Bruce nem kerülne olyan izgatott állapotba, amikor Sally elmegy hazulról. A bejárati ajtót érthető okokból nem lehetett erre a célra felhasználni, hiszen Bruce keserveinek nagy része a lakásnak ehhez a pontjához kötődött. Sajnos a háznak nem volt más ajtaja, így Sallynek a nappali ablakán kellett kimásznia.
Habár ily módon a távozás nem volt éppen mindennapi látvány, Sallynek az öltözködést, a kabát és cipő felvételét feltétlenül Bruce szeme láttára kellett végrehajtani. A rádiót is bekapcsolva kellett hagynia, hogy a lakás megszokott légköre minél kevésbé változzon meg, ha ő elmegy. Ezek után kimászott az ablakon, körbement a ház mellett, majd visszajött a bejárati ajtón keresztül. Amikor belépett, Bruce-t észre sem volt szabad vennie. Az üzenet világos: ő a vezér, akkor és úgy távozik és tér vissza, amikor és ahogy épp kedve tartja. Ehhez nincs szüksége a kutya engedélyére. Sally elmondása alapján Bruce arcán a maximális értetlenség honolt ezekben az időkben. Egyszerűen nem értette, hogy mi folyik körülötte. Ennél sokkal fontosabb azonban, hogy egyáltalán nem esett kétségbe a változások miatt. Felbátorodva ezen, azt tanácsoltam Sallynek, ismételje meg az ablakos mutatványt, de most már öt percig maradjon kint, mielőtt visszajönne. Bruce-t továbbra sem volt szabad észrevenni. A kutya most is nyugodtan szemlélte gazdája távozását és visszatérését. Az ajtó sem tanúskodott újabb rombolásról.
Sokszor megkérdezték már tőlem, vajon miért kell újból és újból megerősíteni a vezér pozícióját, ha újra viszontlátjuk a kutyánkat. Ennek számos oka van. Az egyik legfontosabb választ most is a vadon szolgáltatja nekünk. A farkasfalka szerkezete állandóan változik. Amikor a farkasok vadászni mennek, egyáltalán nem biztos, hogy mindannyian túlélik a kalandot. Mindig fennáll a lehetőség, hogy az alfa-egyedek valamelyike vagy egyik-másik alárendeltjük megsérül, elpusztul. Így hát újból és újból szükség mutatkozhat az erőviszonyok tisztázására, hogy az egyedek tudják, aktuálisan ki vezeti őket, és melyiküknek mi lesz a feladata az elkövetkezőkben. A kutyában ugyanezek az ösztönök munkálkodnak, és ezek a háziasítás során sem változtak lényegesen. Amikor eltűnünk a kutya szeme elől, ő nem tudhatja, hová megyünk, és mikor jövünk majd vissza. Így hát, amikor visszatérünk, nem számít, mennyit voltunk távol, a kutyának meg kell győződnie arról, ki is a vezér tulajdonképpen. Ez az egyedüli módja, hogy a rendszer megtartsa nyugalmi helyzetét.
Nagyon imponáló volt, ahogy Sally végig kitartott, és hosszú időn keresztül végezte kutyájával a gyakorlatokat. Egy hétvégén láttunk neki a munkának. Megkértem, hogy minden kimászás során maradjon öt perccel tovább odakinn. Vasárnapra Bruce már sokkal nyugodtabban tűrte az egyedüllétet, és nem nyúlt az ajtóhoz. Nem tudom, a szomszédok mit gondolhattak, amikor azt látták, hogy egy nő folyamatosan ugrál kifele a háza ablakán, de, őszintén szólva, ez sem őt, sem engem nem érdekelt.
Sally akkor is folytatta a megkezdett feladatot, amikor ismét munkába kellett mennie. Hamarosan Bruce már nem ugrált föl rá, ha megjött este, hanem szépen farkcsóválva álldogált. Kettőjük kapcsolata szorosabbá vált, mint valaha. És Sally végül megejthette az oly régóta vágyott telefont a helyi ácsmesterrel.

Posted on

Kutyapszichológia 10 – Az étel hatalma

A farkasfalkában zajló kommunikáció és irányítás jó részét természetesen nem áll módunkban utánozni. Még ha akarnánk, sem volnánk képesek az alfákhoz hasonló agresszióval és testbeszéddel fellépni a vezérségért folyó küzdelemben. Ám ha kihasználjuk az emberi leleményesség lehetőségeit, véleményem szerint mégis a kezünkben lehet az alfák egyik leghatékonyabb eszköze. A köteléképítés alapvető eleme ugyanis a táplálkozás idején lezajló rangsorviták tisztázása.
Hamarosan kiderül, miért hívom ezt a lépést “gesztus-evés”-nek. Az újdonsült gazdának mintegy két hétig kell alkalmaznia ezt a technikát. Az a jó, ha lehetőség szerint az összes családtag részt vesz benne. Ha egységes csapatként viselkednek, a közvetített üzenet sokkal erőteljesebb lesz, és mindannyian a kutya fölé kerülhetnek a családi ranglistán. A lényeg, hogy az ember elsőbbsége megfellebbezhetetlen szabályként jusson a kutya tudomására, tehát az említett kéthetes periódusban ezt a “játékot” a kutya minden étkezésekor be kell mutatni. Megértem, hogy praktikus okokból nagyon sok tulajdonos napi egyszer, az esti órákban ad enni a kutyájának. Mégis, a módszerem maximális hatékonyságának érdekében arra kérném őket, lehetőleg kétszer, reggel és este etessenek.
A módszer egyszerű. Mielőtt a kutya ételét összekevernénk, egy magasan fekvő asztalon készítsünk oda minden jelen lévő személy számára egy-egy kis falatot egy tálcára. Bármilyen kis finomság megteszi, keksz, süti vagy ropi, mindegy. Ezután tegyük a kutya tálját is a tálcára. Győződjünk meg róla, hogy az állat figyeli a mozdulatainkat, majd töltsük bele a tálba az ételét. Ezután, anélkül hogy szólnának a kutyához vagy ránéznének, a családtagok vegyék el és egyék meg a saját falatjukat. Csak miután mindenki végzett az evéssel, akkor tegyük le a földre a kutya adagját. Fontos, hogy eközben se foglalkozzunk sokat a kutyával, próbáljunk szenvtelenül viselkedni. Végül a gazda odébb sétálhat, hagyva enni a kutyát.
Ezzel a kis színjátékkal nagyon erős üzenetet küldtünk a kutya felé. A farkasfalkában a rangsor tisztán kifejeződik az evés idején. Először a vezér és a közvetlenül alatta álló nyúlhat a zsákmányhoz. Csak miután ők jóllaktak, következhet a falka többi, alacsonyabb rangú tagja. Hogy mondandónkat kellően kihangsúlyozzuk, vegyük el nyomban annak a kutyának az eledelét, amelyik otthagyja azt evés közben. Ne aggassza a gazdát, hogy állata esetleg éhezni fog ettől. A kutya nagyon hamar meg fogja érteni a szituációt, higgyék el nekem. Újból csak az a közölnivalónk ezzel a kutya felé, hogy csupán a megfelelő viselkedésért jár neki jutalom. A gazda diktálja a feltételeket, amelyek révén ételhez jut az állat. Ha az nem úgy viselkedik, ahogy kell, ezúttal legfeljebb az éhkoppot nyelheti.
A kutyák falkaállatok, szeretnek csoportban élni. Azt szoktam mondani, két kutyával feleannyi a gond, mint eggyel. Játszanak egymással, szórakoztatják egymást, ha pedig a gazda nincs otthon, társaságot adnak a másiknak. Ám akármilyen családi berendezkedés szerint éljünk is, gondoljunk arra, hogy a kutya a környezetében élő állatokat (és ide értendők az emberek is) a falka tagjaként kezeli. Mindannyiunkra ugyanazok a falkatörvények érvényesek, és a kutyának még inkább szüksége van ezekre a szabályokra, mint nekünk. Az én módszeremnek az a lényege, hogy egy olyan szabályrendszert állítsunk fel, amelyet a kutya könnyen felfoghat a falka viszonylatában. Ha egy gazda alkalmazni kezdi az előbbiekben tárgyalt négy alapelvet, két hét sem telik bele, és a kutyája teljesen tisztában lesz az új szabályokkal. Természetesen az is igaz, hogy nincs két egyforma kutya. Minél inkább sérült a kutya magatartása az előélete során, minél súlyosabb viselkedési hibákkal van dolgunk, annál több időbe telik majd, míg helyre tudjuk hozni a hibákat. Az én módszerem nem jár sem fájdalommal, sem rettegéssel, a tanácsom mindig ugyanaz: türelem, kedvesség – és az eredmény nem marad el.