Posted on

Kutyapszichológia 27 – A játékszer nem trófea – a játék hatalma

Nem szeretném, ha azt hinné bárki, hogy a módszerem alapját képező ötletek egy az egyben az én találmányaim, és soha senki nem dolgozott még hasonló elvek alapján. Ahogy a könyv elején említettem, sokat merítettem a viselkedéskutatás irodalmából. Mindig örömmel tölt el, ha valahol máshol látok felbukkanni az én módszeremre vagy annak részleteire hasonlító elméleteket. Meglepetésem nem is lehetett volna nagyobb annál, mint amikor 1998 tavaszán a londoni rendőrség kutyakiképző központjában jártam, a Kentben levő Bromleyban. Itt azt tapasztaltam, hogy módszerem egyik eleme az ő kiképzési programjukban is szerepel.
Egy idősebb kiképző, bizonyos Eric munkáját szemlélhettem meg, aki egy csoport német juhásszal éppen azt gyakorolta, hogy a kutyák miképpen ugraszthatnak ki különféle búvóhelyeken rejtőző bűnözőket. A rendőrök igazán figyelemreméltó dolgokat tanítottak a kutyáknak. Az állatoknak például nem volt szabad két méternél közelebb menni a célponthoz. Eric elmagyarázta, hogy ennek életbevágó fontossága van. Ha a kutya közelebb merészkedik, kiteszi magát ellenfele rúgásainak, vagy ami még rosszabb, esetleg egy késszúrásnak.
Ebben a feszült, felfokozott kiképzési szituációban Eric hirtelen valami olyat tett, ami hirtelen mindentudó mosolyt csalt az ajkamra. A feladat az volt éppen, hogy a kutyát olyan őrjöngő, dühödt ugatásra tudják rávenni, ami egyből megadásra készteti az ellenfelet. Hát az biztos, hogy az első kutya gyorsan sarokba szorított minket, olyan elementáris erővel és vérszomjas indulattal kezdett ugatni. Az állat teljesítményével elégedett kiképző ekkor benyúlt a gallérja alá (a kutyákat úgy képezték ki, hogy minden ennél alacsonyabbra irányuló mozdulatra támadjanak). Eric nem holmi veszedelmes fegyvert rántott elő, hanem egy viharvert, alaposan összerágott gumilabdát. Amikor a labdát odadobta a kutyának, az emberevő fenevad egyből bohókásan játszadozó kutyussá változott. A kiképző persze már a tréning első napjaiban megtanította a kutyát, hogy így reagáljon a labdára. Azóta is a labda volt az a jutalom, amely egyedüli és legerősebb jelzésként szolgált a kutya számára, hogy valamit jól csinált. Magam is tapasztalhattam, hogy a játéknál sokszor nincs jobb jutalom.
A játék talán a legmegfelelőbb szituáció, ahol egyesíthetjük a tanulást és a szórakozást – és talán nincs is ennél nagyobb öröm. És mivel a játék ennyire központi jelentőséggel és szereppel bír a kutya-ember kapcsolatokban, nagyon lényeges, hogy jól is használjuk ezt a nagyszerű eszközt. Nem is hiszik el talán, milyen nagy bajt okozhat, ha rosszul játszunk a kutyával. Szerintem minden kutyatartó ismeri azt a szituációt, amikor fáradtan lezöttyen a kedvenc foteljébe egy kimerítő munkanap után, és ebben a pillanatban felbukkan a kutyája panaszos, vádló kifejezéssel a pofáján – és, mondjuk, egy labdával a szájában. A kutya játszani akar, és most szeretne játszani. Bár nehéz észrevenni, ez a helyzet problémák sokaságának a lehetőségét hordozza magában.
A labda eldobását és a kutya által történő visszahozását két szemszögből is nézhetjük. Számunkra a labda nem egyéb holmi játékszernél, ám a kutya sokkal drágalátosabbnak tartja a kedvenc tárgyát. Számára ezek különleges trófeák, vagy ha úgy tetszik, kitüntetések, melyeket meg lehet nyerni (de el is lehet veszíteni) a falka körében. A kölykök, például az alomtestvérek, szinte folyamatosan birkóznak valamilyen tárgy birtoklásáért. A győztes azután úgy páváskodik diadala tárgyával, mintha legalábbis a világbajnoki kupát hordozná körbe.
A jelenség természetesen most is a farkasfalka életében gyökerezik. A természetben a csapat életben maradása nagyrészt a vezér döntéseinek milyenségén múlik. Ennek megfelelően az alfa-pár időről időre be kell hogy bizonyítsa rátermettségét a vezérségre. A kutyák is szinte folyamatosan próbálgatják a gazdáik vezetői értékeit, és a játék ideje kiváló lehetőséget szolgáltat erre. Ha a kutyának megengedjük, hogy azt higgye, ő uralja a gazda által eldobott tárgyakat (“trófeákat”), akkor az állat rögtön következtetéseket von majd le a rangsorban elfoglalt helyéről is. Elengedhetetlen, hogy a gazda játék közben is vezér tudjon maradni.
A bajok akkor kezdődnek, amikor a gazda visszautasítja a játékot. Mint egy gyerek, aki hisztizni kezd, amikor nem kap meg valamit, a kutya is felháborodhat a gazda “rossz viselkedése” láttán. Tudok olyan esetről, ahol a kutya rászokott arra, hogy éjnek idején rendezzen cirkuszt amiatt, mert nem akart senki játszani vele. Ha a dolgok elfajulnak, a kutya akár rombolni vagy támadni is kezdhet.
Van néhány egyszerű, alapvető szabályom játék idejére. Az első és legfontosabb, hogy mi szabjuk meg a közös játék idejét és módját. Nem helyeslem, hogy sokan szanaszét hagyják a lakásban a kutya minden játékszerét. Tökéletesen elegendő, ha egy-két kedvenc játékot hagyunk neki elérhető helyen. Így a kutya, amikor csak akar, játszhat ezekkel, sőt választhat is. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy azokat a játékszereket, melyekkel a gazda és a kutya közösen játszanak, tegyük el a kutya elől. Ezáltal a játék kezdeményezését már a kezdetektől fogva magunknak tartjuk fenn. Csakis a gazda joga eldönteni, hogy mikor jöhet a játék, és melyik tárgy lesz elővéve hozzá. Azt már, hogy miféle játékszereket részesít előnyben, teljesen a gazdára bízom. Helyesebben, azért van egy alapszabály: a játékszerek nem lehetnek veszedelmesek. Ügyeljünk rá, hogy a kutya méretének megfelelő legyen a tárgy, valamint hogy a kutya nehogy megfulladhasson egy alkalmatlan játék lenyelésétől vagy szétrágott darabkáitól.
A játék stílusára vonatkozólag nem kedvelem, ha a gazdák huzigálós-ráncigálós játékokat játszanak a kutyával. Erre két magyarázatom van. Először is, ilyen szituációban a kutya diktálhatja a feltételeket a játék alakulására. Másodszor, és ez a komolyabb kifogás, előfordulhat, hogy “rongyozás” közben a kutya ráébred, hogy ő az erősebb. Ha pedig erősebb a vezérnél, megkérdőjelezhetővé válik az ember alfaként betöltött pozíciója is.
Gyakran használom magam is a játékos helyzeteket arra, hogy gyakoroljam és csiszoljam a saját kutyáim tudását. Az olyasfajta feladatok, mint a behívás és a lábhoz jövés, rendszeres emlékeztetőt kívánnak. A behívás gyakorlására például nagyszerűen alkalmas, ha apportírozás közben eltávolodunk az éppen a tárgyért futó kutyától, majd így hívjuk magunkhoz. A kutya természetesen a játék folytatását szeretné, és tudja, hogy erre csak úgy van módja, ha a labda a kezembe jut. Ezért azután ilyenkor oda is jön mindig hozzám szépen.
Nagyon sok esetem volt ebben a témában. Talán mind közül egy bájos westie, Benji története a legérdekesebb. Neki egy nagyon különös problémája volt. Gazdája, Mavis azért hívott fel, mert a kutya szokatlanul viselkedett, amikor egy új sípolós labdát kapott. Benji nagyon szeretett játszani, különösképpen a sipító-visító labdákkal. A kérdéses új játékszer megpillantásakor viszont valami egészen furát csinált. Amikor ellátogattam Mavishez, magam is láthattam, mi történik. Benji lelapult, a földre fektette a fejét, és szó szerint remegett.
Nem tartott sokáig, és rájöttem, mi okozta a kutya reakcióját. Az idáig Benji mindig perceken belül “kivégezte” az új sípolós labdákat. Ez viszont most egy nagyobb példány volt, és a kis westie nem tudta belemélyeszteni a fogait, így a labda ép maradt. A terrierek kiváló patkányfogók hírében állnak. Úgy okoskodtam, hogy Benji labdaelnémító igyekezete is valahol ebből fakad. Ezúttal azonban nem bírt a nagy labdával, avagy a “Patkánykirállyal”, és ez rémületet keltett benne a labdával szemben.
Letérdeltem hát Benji mellé, és miután meggyőződtem róla, hogy látja, amit teszek, egy csavarhúzóval beleszúrtam a labdába. Figyelmesen nézte, ahogyan kinyomom a levegőt a labdából, és a sípoló hang elhallgat a végén. Abban a pillanatban, hogy elhalt a sivítás, Benji rávetette magát a labdára, nekinyomta a földnek, majd elkezdett a levegőbe ugrálni vele. Fülei felmeredtek, egész testében remegett, ám most az izgatottságtól. “Halálos ellenfele” nem volt többé. Amikor újból odadobtam neki a labdát, diadalittasan szaladt vele körbe. Úgy tudom, hónapokon keresztül ez maradt a kedvenc játéka. A kutyapszichológia cikksorozat véget ért. Írta: Jan Fennell. A korábbi bejegyzések itt. A kép forrása Kutyahírek.hu

Posted on

Kutyapszichológia 18 – Félelem a zajoktól

Sokan nem értik, mi abban a rossz, ha a kutya vezérnek képzeli magát, hiszen mi, emberek is azt tanultuk, hogy az önbizalom nagyon fontos, erőt adó tulajdonság. Ha a kutyától elvesszük a vezérséget, vajon nem fosztjuk meg ezzel az önbecsülésétől, a magabiztosságától is? Nos, ha egy olyan világban élnénk, amit kutyák alakítottak ki kutyák számára, lehet, hogy igaza lenne azoknak, akik ilyesmit állítanak. A helyzet azonban az, hogy ez a világ kizárólag az emberi igényeknek megfelelően lett megalkotva, és a kutyáknak ebben kell boldogulniuk. Itt szoktak a problémák kezdődni. És ez az oka annak, hogy a kutyák vezérségére egyértelműen nemet kell mondanunk. A kutyák a legmesszebbmenőkig hisznek abban a hierarchikus csoportszerkezetben, amelyben a farkassal közös ősük evolúciója zajlott. Ha a kutya azt képzeli, hogy ő az alfa, ez azt jelenti, hogy azt is hiszi, ő többet tud az összes alárendeltjénél. A rendszer logikus és egyszerű. Ha valaki a falkából többet tudna nála, akkor már az lenne a vezér. Amíg a kutya biztos a vezérségben, magára vállalja a mindenkori döntéshozó szerepét. Nagyon veszélyes dolog átengedni a kutyának a vezetést – váratlan és ismeretlen helyzetben ugyanis teljesen a maga feje szerint dönt majd.
Szemlélhetjük a dolgot a kisgyermekekkel vont párhuzamon keresztül is. Legyen bár a legokosabb és a legmagabiztosabb egy ötéves kisfiú vagy kislány, vajon melyik szülő engedné meg neki, hogy a város közepén ő vezesse a család autóját a bevásárlókörút során? Persze hogy senki sem tenne ilyet, hiszen a gyerekek még nem tudnának megbirkózni egy effajta feladattal. Van viszont egy nagy különbség: a gyerekek idővel felnőnek. A kutyák viszont bizonyos szempontból egész életükben kis kölykök maradnak, akikre nem bízhatunk felelősségteljes döntéseket.
A magát vezérnek képzelő kutya talán akkor jelenti a legnagyobb veszélyt, amikor hirtelen olyan hanggal vagy látvánnyal szembesül, amelyet képtelen megérteni. Az efféle ingereket természetesen úgy fogja kezelni, mint amelyek veszélyt jelenthetnek a falkára. Ha láttak már autót kergető kutyát, vagy olyan állatot, amely szinte megtébolyodott a mennydörgéstől, átérezhették ezeknek az állatoknak a szorongását és rettegését.
Már sok efféle esetnél kértek meg, hogy segítsek. Volt közöttük olyan kutya, amelyik mintha eszét vesztette volna az elhaladó teherautók zajára; voltak olyanok is, amelyek folyamatos ugatásban vonításban törtek ki, ha dörgött az ég, vagy ha petárda robbant valahol. Az ilyen események rettentően meg tudják ijeszteni a kutyát. Szerintem sokan hallottak már Önök közül is olyan ebekről, amelyek az autók kerekei alatt vesztek oda, mert egy váratlan zajtól megriadva az úttestre rohantak. Nagyon fontos problémáról van szó! Ráadásul mindig egy és ugyanaz a bajok gyökere: ezek a kutyák nem bírnak a vezérség rájuk nehezedő súlyával. Ezt legtöbbször maga az állat is érzi, belátva, hogy képtelen megfelelően fellépni. A végső megoldás törvényszerű és veszélyes: a pánik.
A legtöbb tapasztalatot a saját kutyáimmal való foglalkozás alatt szereztem. Néhány évvel ezelőtt még valósággal rettegtem november ötödikétől, amely Nagy-Britannia legzajosabb éjszakájának számít. A mellett a nyílt terület mellett lakom, ahol a környék legnagyobb tűzijátékát szokták rendezni az említett napon. Az évek során valóságos menedékhely létesült nálam a zilált idegzetű kutyák számára. Emlékszem, ahogy egy robbanásoktól hangos éjszakán egyszer csak hisztérikus dörömbölés hallatszott a kapu felől. Egy járókelő volt az, aki a kertem előtt az úttesten ülő, a rémülettől szinte megbénult kutyára lett figyelmes. A jóember tévesen azt hitte, hogy az én kutyám, hiszen gazdának nyoma sem volt az állat közelében. Keserűen mosolyogtam, ahogy az ember megpróbálta odacsalogatni a kutyát egy keksz segítségével. Nincs a földön olyan csemege, amely ezt a szegény állatot kiragadhatta volna a robbanások keltette rettegéséből. Gyengéden felemeltem a kutyát az útról, és bevittem a házba. Később tudtam meg, hogy Sophie-nak hívják. Órákon keresztül ült reszketve a konyhában. Miután elláttam étellel és innivalóval, magára hagytam. Három nap telt el, míg aztán jelentkezett a gazdája, hogy visszakérje tőlem.
A következő évben szinte pontosan ugyanígy jártam, akkor egy fekete-fehér border collie volt az áldozat. Gyakorlatilag a gazdája mellől rohant el, ahogy elkezdődtek a robbanások. Úgy próbáltam megnyugtatni, hogy a tűzijáték idejére beültettem a járó motorú autómba, és még a rádiót is bekapcsoltam neki. Szerencsére az ő gazdája hamarabb rájött, merre kereshetné a kutyáját, és még aznap este, láthatóan megkönnyebbülve, átvette tőlem.
Az én kutyáim sem voltak immúnisak az efféle rémisztő hatások ellen. Kim nevű beagle-m a tűzijáték hallatán szinte halálra rémült. Emlékszem, amikor először élte át az ünnep éjszakáját, az ölemben tartottam, úgy ringattam ezt a szegény kis reszkető teremtést. Következő évben aztán bepakoltam az összes kutyámat a kocsiba, és elvittem őket éjszakára messze, a lincolnshire-i vadon szívébe, hogy ne féljenek a robbanásoktól. Most már látom, hogy pont úgy reagáltam a kutyáim rémületére, mint amikor a gyerekeim kicsi korukban éjszaka felriadtak a mennydörgéstől és villámlástól. Az ösztöneink ilyenkor azt parancsolják nekünk, hogy gyűjtsük magunk köré a szeretteinket, és így nyugtatgassuk őket. Olyan ez, mintha eljátszanánk a Muzsika hangja című film ama jelenetét, amikor Julie Andrews összegyűjti a von Trapp gyerekeket a vihar alatt, és mindenféle vidám dologról énekelnek együtt. Én mindig azt mondtam a kicsiknek, hogy a mennydörgés attól van, hogy az angyalok kugliznak az égben.
Később jöttem csak rá, amikor már a módszeremet csiszolgattam, milyen nagy hibát is követtem el, amikor a kutyáimat is úgy kezeltem, mintha gyerekek volnának. Ugyanis a magatartásommal mintegy megjutalmaztam őket azért, ahogyan a dörrenésekre reagáltak. Éppen hogy tudomást sem kellett volna vennem az egészről, nem lett volna szabad reagálnom az eseményekre. Mindez a helyére került, amikor végre megértettem, mennyire bíznak a kutyák a vezér mindenhatóságában. Amikor a kutya kiválasztotta és elismerte a vezért, onnantól kezdve értelemszerűen úgy kezeli, hogy az sokkal többet tud nála – hiszen máskülönben nem ő volna a vezér! Rájöttem, hogy a leghelyesebb, ha ilyenkor tüntetően semmibe veszem a kialakult helyzetet. Nyugodt maradok, és mit sem törődöm a zajjal. Ismét csak Kiplingre kell gondolni: amikor mindenki elveszti a fejét, a vezérnek akkor is higgadtnak kell maradnia. Ha a kutya számára a gazdája az alfa, és ez az alfa rá sem hederít az égzengésre, pontosan így fog tenni a kutya is.
Hogy mennyire igazam van, világosan megmutatkozott, amikor egy olyan kutyával dolgoztam, amelyik az autók dübörgésétől félt. Tapasztalataim szerint az autómotor zaja néhány méteres közelségből az egyik legrémületesebb dolog, amivel egy kutya találkozhat. Ismertem olyan gazdákat, akik gyakorlatilag sehová sem vihették a kutyájukat, ahol útközben autókkal találkoztak volna. És ha az illető sűrűn beépített környéken lakik, az effajta probléma gyakorlatilag bebörtönzi a kutyát és gazdáját egyaránt.
Röviddel azután, hogy a módszeremet elkezdtem alkalmazni, felkeresett egy idősebb úriember, akinek súlyos gondjai voltak a kutyájával. Mintyt, ezt az igazán csinos, blue merle színű border collie-t a fia bízta rá, mivel a tengerentúlon vállalt munkát. Az öregúr mindennap ebédidőben és este meglátogatta a feleségét, aki a közelben lévő idősek otthonában lakott. A baj csak az volt, hogy a séták során Minty minden alkalommal pánikba esett, amikor meglátott vagy meghallott egy autót. Ráadásul a szeretetotthonhoz egy igen forgalmas úton kellett menniük. Az idős férfinak nemegyszer vissza kellett fordulnia a kutya miatt, és ez a helyzet lassan tarthatatlanná vált.
A munkát otthon kezdtük, a köteléképítés négy lépcsőjével. Ismételten megjegyzem, hogy ebben a stádiumban nincs megfelelőbb környezet a család otthonánál a tanításhoz. Ennek két oka van. Először is, a kutya otthon mutatja a legigazibb valóját, ha elvisszük valahová, teljesen megváltozhat a viselkedése. Még a legnyugodtabb, legkiegyensúlyozottabb kutya is ijedőssé válhat egy idegen helyen. A másik jó dolog abban, hogy elmegyek a család otthonába, az, hogy a gazda pontosan láthatja, mit is csinálok. Így a cselekedeteimet nem burkolom valamiféle misztikus ködbe, nem keltem a rejtélyesség látszatát. A gazda is felszabadultabban tud otthon viselkedni. És minél nyugodtabb a gazda, annál gördülékenyebben fog folyni a köteléképítés.
A most tárgyalt esetben a gazda szintén ügyesen átvette módszerem lényegét. Ugyanakkor nyilvánvaló volt, hogy Minty problémái főképpen az utcai forgalomra összpontosulnak. Kitaláltam egy egyszerű megoldást. Szerettem volna, ha Mintyt pozitív élmények érik menet közben az utcán. Ezért aztán, miután már körülbelül egy órája foglalkoztam a kutyával, és kiépítettem benne magam iránt a vezér tiszteletét, rácsatoltam a pórázt, és kivittem az utcára.
Jó nagy forgalom volt, pontosan úgy, ahogy szerettem volna. Ahogy a kutya elkezdett ugatni az első arra jövő autóra, rászóltam, “Minty, gyere csak!”, és egy kis darab sajttal csalogattam magamhoz. Minden egyes autónál eljátszottam ugyanezt a játékot. Ha nem hagyta abba az ugatást valamelyik kocsinál, egyszerűen nem törődtem vele, hiszen a rossz választ nem szabad jutalmazni. Ha azonban odajött hozzám, mindig megdicsértem, és adtam neki egy kis sajtot. Mindvégig ezt tettem, amíg az út mellett haladtunk. A forgalom nagy volt, mégis, nem tettünk meg túl hosszú utat, és Minty már sokkal inkább engem figyelt, mint a közeledő autókat. Mire úgy tíz-tizenkét autóval találkoztunk, máris elhagyhattam a sajt adagolását, olyan jól viselkedett a kutya. Az egész mindössze negyed órát tartott. Tulajdonképpen nagyon egyszerű a magyarázat: a rossz tapasztalatokat jókra cseréltem. Az öregúr egy megváltozott kutyát kapott vissza, és hamarosan már nyugodtan sétált az állattal a szeretetotthon felé, hogy ott is elújságolja a jó hírt.
Vannak olyan kutyák is, amelyek egy robbanásnál jóval kisebb zaj esetén is megrémülnek. Bonnie-nál, ennél a Revesbyből való fekete-sárga corgi-border collie keveréknél elég volt egy telefoncsörgés is, és máris állt a bál. Mint az gyakran előfordul, Bonnie gazdája, Pat egy sor különféle problémáról számolt be, amikor felhívott. Ott volt ezek között a krónikus pórázhúzás s persze a felugrálás és
állandó ugatás is. Miközben Pattel beszéltem, megtudtam, hogy van Bonnie-nak egy különleges szokása is: a rendkívüli telefonreakció. Ha meghallja a csörgést, szinte önkívületbe esik: ugrál, liheg, és szinte sikoltozik. Ez a viselkedés olyan vadhajtásokba torkollott már a vége felé, hogy a kutya a telefon hangjára elkezdte nyalogatni a szőnyeget, és a csengő elhallgatása után is vagy negyed órán keresztül folytatta ezt a különös rituálét.
Kíváncsi lettem erre a különleges kutyára, úgyhogy elhatároztam, meglátogatom őket, és Pat nappalijában ülve felhívom a rádiótelefonomról a szobai telefonjukat, hadd lássam a műsort. Hát, egyedi látványban volt részem, annyi biztos. Bonnie tombolása közben sok mindent megértettem Pattel és a kutyájával kapcsolatban. Pat szidta a kutyát, miközben torkaszakadtából azt sikította: “Hagyd abba!” Megtudtam, hogy a kialakult helyzetre való tekintettel, ha megszólalt a telefon, valósággal vágtatott, hogy mielőbb felkapja a kagylót. A nő reakciója persze csak rontott a kutya viselkedésén.
Bonnie ideges agresszióját az okozta, hogy úgy képzelte, ő a falka vezére, és a telefoncsörgés ismeretlen veszélyforrásként jelent meg a számára. Amikor nem tudott mit kezdeni ezzel a “fenyegetéssel”, teljesen pánikba esett. Amikor Pat ideges lett ettől, az csak tovább fokozta a kutya szenvedését. A szőnyeg nyaldosása olyan eltorzult reakció volt, amelyet a kutya a teljes reménytelenség idején mutatott. Elsőként is enyhítenem kellett a szituáció súlyosságán, vagyis meg kellett győznöm Bonnie-t arról, hogy a telefoncsörgésben nincs semmi borzasztó.
Ahogy megérkeztem hozzájuk, vezérként viselkedtem. Amikor láttam, hogy tisztelettel néz rám, pórázra vettem, és csendben leültem vele a szobában. Ezután a mobiltelefonomról ismét felhívtam őket. A telefon csörögni kezdett, én pedig teljesen nyugodt maradtam. Egyáltalán nem reagáltam a csöngésre. Bonnie nyugtalankodni kezdett, de aztán észrevette, hogy a helyzet most teljesen eltér az eddig megszokottól. Hogy fokozzam a szituáció újfajta kellemességét, adtam neki egy darabka finom sajtot. A célom az volt, hogy pozitív emlékei támadjanak a jövőben, ha meghallja a telefont. Bonnie elég jól reagált, és bár izgatottan, de azért ott maradt az oldalamon. A következő órában úgy tizenöt percenként eljátszottam vele ezt a színjátékot. Amikor negyedszer szólaltattam meg a telefont, a kutya már a fülét sem mozdította a hangjára. Abbamaradtak a hisztériás kitörések, csakúgy, mint a szőnyeg nyaldosása. Értesüléseim szerint azóta is békésen megvan a telefonnal.
A saját három fiatal kutyám esete mutatta leginkább, hogy végül is helyesnek bizonyult a pozitív asszociáción alapuló módszerem. Sadie, Sasha lánya egy év körül járt, Molly és féltestvére, Spike Milligan, a kis springer spánielek pedig hét és öt hónaposak voltak. Közeledett november ötödike és a tűzijáték, én pedig azt szerettem volna, ha nem rémülnek meg, ezért gondos előkészületeket tettem. Pár órával az események előtt bezártam őket a házba, a konyhába pedig, ahol enni és pihenni szoktak, beállítottam egy tvkészüléket. Arra gondoltam, a televízióból jövő zajok majd elvonják a figyelmüket, amikor megkezdődik a tűzijáték.
A gondolataim azonban máshol jártak éppen, így aztán elfelejtettem becsukni magam mögött az ajtót, amikor kimentem a kertbe a tűzijátékot nézni. Mielőtt észbe kaptam volna, mind a három kölyök kirohant utánam. Az időzítés nem is lehetett volna rosszabb (illetve jobb!). Szinte ugyanabban a pillanatban ívelt fölfelé az első rakéta, majd robbant szét a fejünk felett izzó sziporkákká.
Nem volt időm rá, hogy megcsodáljam; a robbanás pillanatában Spike pánikba esett. A földhöz lapult, és a lábam köré csavarodott. A másik kettő összekuporodott, és tágra meredt szemmel, segélykérőn meredtek rám. Ekkorra már tudtam, hogyan kell viselkednem ilyen helyzetekben. Ezért hát egyszerűen rájuk mosolyogtam, és így szóltam: jó nagy durranás volt, mi?” Mindezt a lehető legkönnyedebb hangsúllyal ejtettem ki, majd folytattam a bámészkodást. Ennyi elég is volt a kutyáknak, hogy megnyugodjanak. Pár pillanat múlva fel is keltek és odébb mentek tőlem. A maradék fél órában velem együtt nézték a tűzijátékot. A következő évben, amikor elkezdődtek a robbanások, odarohantak az ajtóhoz, hogy ismét megnézzék az esti látványosságot. Szerintem azóta is november ötödike a kedvenc éjjelük!

Posted on

Kutyapszichológia 16 – Pórázról elszabaduló kutyák

Amikor a kutyát eleresztjük a pórázról, talán a legfontosabb az, hogy vissza is tudjuk majd hívni. Lehetnek olyan esetek is, amikor ez élet-halál kérdésévé válik. Ez egyike azon szituációknak, amikor a kutyának a gazdájában a vezért kell látnia, a személyt, akinek a feladata (és képessége is) a létfontosságú döntések meghozatala.
Hosszú évek munkája során nem egy esetet láttam már, amikor az irányíthatatlanság végzetes eseményeknek lett az okozója. Különösen az egyik ilyen vérfagyasztó történet jut eszembe sokszor. Reggel volt, éppen az orvosom háza előtt várakoztam. Az épület közelében forgalmas főút húzódott. Ahogy ott várom, hogy a rendelő kinyisson, egyszer csak megpillantok egy Yorkshire terriert, amint a közeli birtokról egyenesen az út irányába rohan. A kutya nyomában három gyermek szaladt, akik mindhiába kiabáltak és integettek neki. A kis terrier mindig megállt, hátrapillantott, aztán ahogy a gyerekek közeledtek, továbbszaladt.
Az úton közben zajlott a reggeli forgalom, mindenfelé autók robogtak. A kutya pontosan az út felé tartott. Tudtam, hogy nem késlekedhetem, ezért torkom szakadtából rákiabáltam a gyerekekre, hogy álljanak meg. Biztos elcsodálkoztak, hogy ki lehet ez az őrült, aki úgy ordít és integet feléjük, mintha legalábbis a világvége jött volna el. Ám ugyanakkor nagy bajban is voltak, úgyhogy szerencsére úgy cselekedtek, ahogy kértem. Először is azt mondtam, hogy maradjanak csöndben. Majd arra utasítottam őket, hogy forduljanak meg, és fussanak vissza a birtok felé. Nagy megkönnyebbülésemre a terrier észrevette ezt és megállt, alig pár lépésnyire az útpadkától. Majd megfordult, és a gyerekek után iramodott. Dermesztő pillanat volt. Ha a gyerekek tovább üldözték volna a kutyát, az szinte biztos berohan az autók kerekei alá.
Abban a pillanatban persze nem volt időm arra, hogy megmagyarázzam a gyerekeknek, mit is csináltak rosszul. Amikor elkezdtek futni a kutya után, akkor mintegy leálltak vele játszani, és elfogadták, hogy ő vezeti őket. Ennek a fogócskának márpedig véget kellett vetni és újraosztani a szerepeket. Biztos vagyok benne, hogy a lecke hatásos volt. Mindennél fontosabb, hogy megértessük a kutyával, mit is akarunk. Ehhez pedig, mint mindig, most is állhatatosságra és higgadtságra van szükség az ember részéről.
Az egyik legemlékezetesebb esetem Beau, a bernáthegyi volt. Vele is a Yorkshire-i Televízió bemutató jellegű programjának keretében találkoztam. Mindannyian ismerjük, micsoda hírnévre tettek szert a bernáthegyiek mint mentőkutyák. A legendás pálinkás hordóval a nyakörvükön a nagy termetű bundások számtalan bajba jutott hegymászót és utazót mentettek meg az Alpok bércei között. Nos, Beau még csak a közelébe sem ment a hegyeknek. Ő egy olyan különleges bernáthegyi volt, aki nem kereste az embereket. Ehelyett inkább az emberek próbálták megtalálni őt.
Beau gazdája, egy Heidi nevű hölgy, ideje java részét azzal töltötte, hogy a kutyáját kergette a közeli parkok valamelyikében. Bármit tett is, képtelen volt visszahívni magához az állatot. Már odáig jutott, hogy kezdte feladni a próbálkozásokat. Séta közben nem csatolta le többé Beau-t a hosszú póráz végéről. A hölgy nem merte elengedni a kutyát.
Mivel azonban Heidi ugyanakkor lelkiismeretes gazda is volt, jól tudta, ez a megoldás nem az igazi a kedvence számára. Beaunak, mint a kutyák többségének, némi leckére volt szüksége. Megkértem hát Heidit, engedje el Beau-t a pórázról. A bernáthegyi azonnal eliramodott, hatalmas tankként robogva a parkban. Amikor aztán arra került a sor, Heidi pontosan olyan hiábavalóan kezdte szólongatni a kutyát, ahogyan azt megjósolta nekem. Úgy hatszor hívta, azután feladta. A hiba, amit Heidi elkövetett, elég szokványos volt. Amikor szétnéztem a lakásában, azt tapasztaltam, hogy az asszony mindenfelé táplálékot hagyott szanaszét a kutya számára. Séta közben mindig ő követte Beau-t, ha az szökésben volt éppen. Ez pedig nem jelez mást a kutyának, mint hogy ő az igazi vezér, nem pedig a gazda. Heidi megengedte, hogy minduntalan a kutya diktálja a feltételeket, a saját játékszabályai szerint.
Heidinek először is le kellett rohannia Beau-t a neki szóló jelzésekkel, amelyek természetesen a köteléképítés négyes szabályrendszeréről szóltak. Ugyanis mindig otthon kell megtanulni bánni a kutyával ahhoz, hogy azután már nyugodtan kiléphessünk vele az utcára. Beau alapjában véve jó természetű kutya volt, aki gyorsan felfogta, mi is az új felállás. Ez az időszak persze a legtöbb gazda számára nem tartozik a legkönnyebbek közé. Én mégis arra szoktam kérni őket, szilárdan tartsanak ki, amíg csak nincsenek teljesen készen az átneveléssel. Két hétbe tellett, amíg Beau kezdett engedelmeskedni Heidi hívásának a házban és a kertben. A gazda megtanulta jutalmazni a jó viselkedést, cserében a kutya rájött, hogy melyik magatartást követi az ízletes falat. Ekkor következett a döntő pillanat, az asszonynak ki kellett terjeszteni az otthon szerzett tiszteletet. Úgy kellett fellépnie, mint a személynek, aki majd a “vadászatot” is vezeti. Ez egyáltalán nem ígérkezett könnyűnek.
Beau mindig nagyon izgatott lett, amikor Heidi elővette a pórázt. Ezért arra kértem a nőt, hogy próbálja minél nyugodtabban megoldani ezt a szituációt. Ha a kutya elkezdett tombolni, a pórázt tegye le az asztalra, és menjen odébb. Ennek az üzenetnek a következő a lényege: “A kutya elrontotta a dolgot, ezért elmarad a vadászat.” Beau-nak fel kellett ismernie, hogy cselekedeteinek következményei vannak. Amikor a kutya lecsillapodott végre, Heidi csak akkor csatolta rá a pórázt, és indult el vele az ajtó felé. Nagyon fontos volt, hogy már ekkor, a séta legelején nyilvánvalóvá váljon, ki is vezet kit. Így tehát, amikor az ajtón kilépve Beau elkezdte húzni a pórázt, Heidinek ismét “ki kellette szállnia”, vagyis megfordulnia és visszamenni a házba. Három vagy négy napig is eltartott, amíg sikerült nekik a kapun kívülre kerülni. Beau állandóan húzott, ezért a séta mindig hamvába holt. Végül azonban a kutya megértette, mit akarunk tőle, és már nem feszítette a pórázát.
Most már a visszahívás gyakorlása következett. Heidi egy hosszú kötél betoldásával meghosszabbította a pórázt. Ezután azt tanácsoltam, hogy engedje a kutyát mintegy kétméteres távolságba, és onnét hívja vissza jutalomfalat segítségével. Ha sikerült a dolog, fél-egy méterrel mindig messzebbre engedhette a kutyát a következő alkalommal. Beau szépen teljesítette a gazdája kérését, amíg végül a kötél teljes tízméteres hosszúsága ki nem bontakozott. Ekkor pedig már nem volt más hátra, mint hogy Heidi elengedje a kutyát.
Ezek után pontosan azt kellett gyakorolniuk póráz nélkül, amit addig póráz segítségével. Heidinek újra meg újra be kellett hívnia a kutyát. Minderre otthon került sor, és a sok fáradozásnak hamarosan meglett az eredménye. Heidinek mind nagyobb távolságról sikerült magához édesgetnie Beau-t, akit a táplálék varázsa mindig visszakormányozott a gazdájához. Hamarosan már ötven méterről is sikerült behívni a bernáthegyit. Egy hónap sem telt bele, és Heidinek végre része lehetett abban a hatalmas örömben, amit mindig is várt a kutyasétáltatástól. Elmúltak azok az idők, amikor a séták abból álltak, hogy a nő kétségbeesetten hajszolta bóklászó kutyáját. ,-{ Beau szinte az első szóra ott termett a gazdájánál. Ennél jobban nem is sikerülhetett volna a dolog, és érzésem szerint a végére Beau is sokkal vidámabb, egészségesebb kutyává alakult.
Hosszú évek alatt azt is megtanultam, hogy a kutyákkal való munka mindig megkívánja, hogy az ember képes legyen a rögtönzésre. Éppen ezért módszeremet a rugalmasság is jellemzi, hogy minél inkább az adott gazda életviteléhez alakíthassuk azt. Amikor a saját német juhászomat neveltem, rájöttem, hogy az is kell, hogy a ;’ kutya személyiségéhez passzoljon a tanítási módszer. Mindig is az volt a véleményem, hogy minél intelligensebb egy kutya, annál jobban ragaszkodik a saját szokásaihoz. Az okos kutyák folyton a saját megoldásaikon törik a fejüket. Bármire próbáljuk is rávenni őket, mintha mindig azt kérdeznék, miért is kell nekik ezt megtenni. Ugyanakkor ezért van az is, hogy az értelmes kutyák könnyen alakíthatóak a módszeremmel. Hamar rájönnek, megértik, hogy nekik ebből csak jó származhat, és már el is fogadják az új rendet. A német juhászkutyánál kevés értelmesebb fajta létezik. És még kevesebb olyan kutyát láttam, aki gyorsabban haladt volna a tanulásban, mint Daisy May, az általam tenyésztett német juhász. Daisy May kirobbanóan energikus kutya, akivel igazi öröm együtt lenni. Nagyon könnyen elsajátította a módszeremet, és egykettőre beilleszkedett a falkámba. Mígnem aztán egy nap, amikor éppen a szabadban voltunk, hirtelen próbatétel elé állított.
Mindig is szerettem kisebb autós kirándulásokra indulni a kutyákkal. Az említett alkalommal is efféle kirándulást tettünk egy földúton, hogy a kutyák kedvükre rohangászhassanak egyet. Amikor aztán már ideje volt hazafelé indulnunk, Daisy kerek perec megtagadta, hogy beszálljon az autóba. Ott álltam a kocsiajtó mellett, s hívtam a kutyát. De az egyre csak ugrált körülöttem, és esze ágában sem volt beszállni.
Persze megtehettem volna, hogy egyszerűen a grabancánál fogva berakom az autóba. Azonban, ahogyan ezt már többször említettem, én azt szeretem, ha a kutyák a maguk akaratából teljesítik a kéréseimet. A célom mindig is az volt, hogy az együttműködésről pozitív tapasztalataik legyenek. Ha most betuszkoltam volna Daisy Mayt az autóba, az nagyon rossz emlékeket hagyott volna benne. Tehát valami mással kellett próbálkoznom. Amikor a kutya egyre csak játszadozott, én szépen beültem a kocsiba, és elhajtottam – nélküle. Világos válaszút elé állítottam. Ott belül minden arra késztette, hogy a falkában a helye, hogy nélkülünk nem tudna élni. Vagy mégis a falkán kívüliséget választja?
Alig húsz méter megtétele után megálltam, kiszálltam, és hívtam megint. Daisy May odaszaladt, de ismét csak ugrándozott körülöttem. Világosan látszott, hogy folytatni akarja a játékot, és esze ágában sincs beszállni. Én erre ismét visszaültem és elhajtottam, ám ezúttal már gyorsabban és messzebbre. Ezzel mintegy azt kérdeztem: “Tényleg el akarsz válni tőlünk?” Közben figyeltem a kutyát a visszapillantó tükörben. Ott futott a kocsi mögött. Amikor azután megálltam, habozás nélkül beugrott a többi kutya közé. Nagy-nagy dicsérettel jutalmaztam érte.
Más gazdák kutyáinál szerzett tapasztalataim arra intettek, hogy az efféle nagy jelentőségű leckéket, amilyen hamar csak lehet, meg kell ismételni. Így hát a következő napon újból elmentünk ugyanarra a helyre. Daisy May először ismét nem akart beszállni az autóba. Most már egyáltalán nem volt kedvem játszadozni vele. Ahogy elkezdett ugrabugrálni, elhatároztam, hogy megmutatom, mire számíthat, ha nem viselkedik rendesen. Beültem az autóba, és sebesen elhajtottam, mintegy kétszáz méterre a nyílt mezőre. Hozzá kell tennem persze, hogy a közelünkben legalább ötszáz méteres körzetben nem volt autóút. Daisy May ész nélkül loholt utánunk. Amikor kinyitottam az ajtót, már ugrott is befelé. Ez volt az utolsó alkalom, hogy szükség volt erre a színjátékra. Daisy May azontúl mindig az első volt a kutyáim közül, ha beszállásról volt szó.

Posted on

Kutyapszichológia 15 – Felugrálós kutyák

Vannak olyan gazdák, akik képesek leszoktatni kutyájukat a felugrálásról, mások pedig (többnyire aprócska kutyusok tulajdonosai) elbűvölő szokásnak tartják ezt. Többnyire azonban csupa bosszúság emiatt az élet, gondoljunk csak a sáros mancsnyomokra a ruhánkon, valamint a kezünkből kilökött és szanaszét szóródó holmikra. Számomra mégis a gazda és kutya közötti megértés hiánya okoz szenvedést az efféle jelenetek láttán. Kölcsönösen nem értik ugyanis, mit szeretne a másik. Az én szerepem itt is a közvetítőé, vagy ha úgy tetszik, a tolmácsé lesz.
Voltaképpen minden páciensem emlékezetes a maga módján. A legfelejthetetlenebb mind közül talán mégis Simmy, ez a fakó színű keverék kutya, amely külsejét tekintve talán leginkább egy whippet és egy terrier között volt félúton. Alan és Kathy, Simmy gazdái a lincolnshire-i Scunthorpe-ból akkor hívtak fel telefonon, amikor már a türelmük végére értek. Elmondásuk alapján Simmy legfőbb hibája az volt, hogy felugrált a házba érkező látogatókra. A felugrálás szerintem is a kutyák egyik legutálatosabb szokása. Ebből rögtön újabb ízelítőt kaptam, amikor először találkoztam Simmyvel.
Amint beléptem a házukba, Simmy felágaskodott, és mindent megtett, csak hogy elérje az arcomat. Természetesen már nagyon sok ilyen kutyával volt dolgom. Simmyt nem is maga a viselkedése tette különlegessé, hanem az atletikus ügyesség, ahogyan próbálkozott. Szerintem nem volt magasabb, mint harmincöt centiméter, ám mégis jóval egy méter fölé tudott ugrani, amikor a szemem magasságába akart jutni. Még figyelemreméltóbb volt, hogy ezt a pattogást szinte szünet nélkül képes volt folytatni. Tulajdonképpen tökéletes keveréke volt a két fajtának, melyben a whippetek rugalmassága és ügyessége elegyedett a terrierek kitartásával. Tigris jutott eszembe róla a Micimackó szereplői közül. Simmy legfőbb tudománya a szökdécselés volt. A gazdái elmesélték, hogy minden vendéggel ezt teszi, soha el nem fáradva, és nem számít az sem, az illető áll-e vagy pedig ül. Ugye nem kell ecsetelnem, milyen idegesítő és kellemetlen magatartás ez? A tulajdonosok láthatóan a kiborulás szélén voltak. Tudtam, hogy ezúttal nem lesz könnyű dolgom.
Ahogy már mondtam, a testbeszéd rendkívül fontos a kutyák kommunikációs eszköztárában. A fölugrálás jelentése pedig egyszerű és világos. Megértéséhez azonban ismét a farkasok világához kell fordulnunk. A kutyafélék a saját fizikai megjelenésükkel tudatják fensőbbségüket, előkelő rangjukat. Ez az eszköz természetesen nekünk, embereknek is a rendelkezésünkre áll. Ha nem hisznek nekem, gondoljanak csak két bokszolóra a mérkőzés első pillanataiban, ahogy egymást méregetik. Mind a ketten a puszta megjelenésükből próbálnak előnyt kovácsolni, mielőtt még a tulajdonképpeni küzdelem megkezdődne. Mind a ketten ugyanazt próbálják üzenni a másiknak: “Én vagyok a főnök, és ezt mindjárt meg is mutatom neked!”
A farkasoknál azonban több ez, mint puszta pózolás. A kisfarkasok már egészen fiatalon gyakorolni kezdik, az alomban is megfigyelhető a kölykök felugrálása. Ahogy a kis állatok egyre rutinosabban játszanak, megpróbálnak testük első felével fölébe kerülni a letepert játszótárs legfontosabb testrészeinek, vagyis a feje és nyaka fölé. Ennek a póznak azután egész életükben fontos szerepe lesz. Ez a hatalom és vezérség pozitúrája.
A felnőttek falkájában az alfa-pár ezt a pózt használja arra, hogy beosztottjait emlékeztesse a helyükre a ranglétra alacsonyabb fokain. Ugyanez a rituálé ismétlődik meg például a vadászat után. A visszatérő vezérek ráhajtják nyakukat az alárendelt létfontosságú tarkótájékára, kifejezve ezzel mindenható erejüket. A mondanivalója ennek a mozdulatnak a következő: “Le tudlak győzni, sőt ha kell, meg is ölhetlek! Emlékezz rá, hogy a vezér én vagyok.” Hogy Simmy problémáját megoldhassam, nekem is hasonlóan erőteljes jelzéseket kellett adnom. A legtöbb esetben módszerem révén nagyon könnyű leszoktatni a kutyákat a felugrálásról. A lényeg, hogy sohasem szabad törődni ezzel a viselkedéssel. Ha a kutya felugrik előttünk, lépjünk hátra, majd pedig távolodjunk el tőle. Ha nincs elegendő tér körülöttünk, vagy pedig túlzottan vehemens a kutya, egyik kezünkkel finoman toljuk el magunktól. Az a legfontosabb, hogy közben ne szóljunk a kutyához, de még csak ne is nézzünk a szemébe. Emlékezzünk arra, hogy nem szabad behódolnunk a vezéri próbálkozásainak.
Mindazonáltal Simmy elképesztő igyekezete még engem is megdöbbentett. Ennek ellenére sem voltam hajlandó kizökkenni szokásos “belépőm” ritmusából. Ahogy belül kerültem a lakásajtón, látványosan hanyagoltam a kutyát. Ez persze korántsem volt olyan egyszerű, mint ahogy leírja az ember. Időnként sikerült egész egyszerűen a képembe nyomnia a pofáját. Ez volt az a pillanat, amikor Alan (teljesen érthetően) elvesztette az önuralmát. Kinyújtotta a kezét, hogy megragadja Simmy nyakörvét, és a kutyát erővel lenyomja a földre. Én gyorsan közbeléptem, kérve őt, hogy ne tegye ezt, hiszen kulcsfontosságú, hogy a kutya maga tanuljon meg önkontrollt gyakorolni. Azt szerettem volna, ha magától teszi a dolgokat, nem pedig azért, mert a gazdája kényszeríti rá. Nem kétlem, hogy nehéz volt Alannek teljesítenie a kérésemet, ő mégis megtette. Miközben Simmy folytatta a pattogást, én szép nyugodtan elbeszélgettem a gazdáival, mit sem törődve a kutyával. Mondandóm lényege dióhéjban az volt, hogy Kathy és Alan soha ne vegyen részt a fölugrálási rituáléban. Ez azt jelenti, hogy ne reagáljanak, ha Simmy felugrik rájuk vagy másvalakire. Ha ugyanis leállnak a kutyát fegyelmezni, ezzel mintegy elismerik, hogy hatalma van fölöttük.
Egyre csak beszélgetve a tulajdonosokkal, lassan besétáltunk a nappaliba. Eközben Simmy végig ott hátrált előttem, folyamatosan felfelé szökdécselve. Teljesítménye legalábbis Oscar-díjat érdemelt volna. Én pedig pontosan ezt akartam tőle, hogy tegye. Hamarosan azonban mégis megváltozott valami a magatartásában. Meg kell mondanom, hogy a legokosabb kutyákkal a legnehezebb boldogulni. Ők valahogy folyamatosan azon töprengenek, hogy mi az oka az eseményeknek. Valahogy így: “Ugyan miért tennék úgy, ahogy te akarod? Miért ne tehetnék úgy, ahogy én szeretném?” Simmy minden kétséget kizáróan okos kutya volt. Ezért aztán, amikor látta, hogy az eddigiekkel semmi hatást nem ért el, taktikát váltott, és hangosan elkezdett ugatni engem. Szegény gazdái újból elkezdtek aggódni és szégyenkezni miatta. Ám én továbbra is rendíthetetlen maradtam, és levegőnek néztem Simmyt. A gazdáit pedig megnyugtattam, hogy a kezelés hamarosan hatni fog.
Úgy negyedóra elteltével Simmy ereje végül lankadni kezdett. Rájött, hogy mutatványaival semmire sem megy, úgyhogy szépen elnyúlt a lakás egy távoli zugában. Ha ez lett volna a második világháború, ez a pillanat egyenértékű volt a normandiai partraszállással. A döntő ütközetet megnyertük, ám a háborúnak még korántsem volt vége. Simmy tíz percen belül visszatért. A közbeiktatott pihenő alatt valószínűleg az eseményeken töprengett, és úgy döntött, a dolog megér még egy próbálkozást. Újabb szökdécselés és ugatóroham vette kezdetét. Az ugrándozás most azonban már csak fél percig tartott, az ugatás pedig talán kétszer addig. Miután látta, hogy változatlanul egy pillantásra sem méltatom, ismét elkullogott.
Már nagyon sokszor tanúja voltam annak a folyamatnak, amin most Simmy is keresztülment. Ráébredt, hogy a környezetében alapvető változások történtek. Ahányszor csak visszajött, arra spekulált, hogy csak sikerül találnia egy repedést az új vezérjelölt sebezhetetlennek tűnő páncélján. Ismertem olyan kutyákat, amelyek vagy egy tucatszor is megpróbálkoztak ezzel, mielőtt feladták volna. Elszántságuk minden egyes alkalommal kisebb lett valamennyivel. A végén pedig már csak valamiféle szánalmas kis vinnyogásra futotta az erejükből tiltakozásképpen. A siker kulcsa pedig az, hogy emlékezzünk: az ötperces szabály gyakorlása csak akkor következhet, ha a kutya kifogyott ebből a repertoárból. Ha idő előtt próbálunk a kutyával kommunikálni, kudarcra ítéltetünk.
Kathy és Alan hamarosan már maguk is használhatták a módszeremet, sikerrel alkalmazva a köteléképítés négy szabályát, hogy átvehessék a vezérséget Simmytől. Számukra különösen az volt a fontos feladat, hogy a kutyát megszabadítsák a látogatók fogadásának felelősségétől. Ezt persze úgy kellett tenniük, hogy alkalmazkodjanak a vendég vérmérsékletéhez is. Ha az idős nagymama érkezett, Simmyt bezárták egy másik szobába. Amikor Alan testvére jött, neki az ajtóban kellett találkoznia Simmyvel. Ha azonban a kutya elkezdett föl-le ugrálni, azonnal faképnél hagyták őt. Az üzenet világos volt: nem a kutya feladata, hogy az effajta helyzetekben kezdeményezzen. Ő csak maradjon szépen veszteg, és törődjön a saját dolgaival. Többé már senki sem állt le vele vitatkozni egy ilyen szituációban. Simmy pedig, hasonlóan a többi okos kutyához, gyorsan megtanulta a leckét. Alan és Kathy vendégeit nemsokára már csak egy pillantással köszöntötte a kutya. A szökdécselés immár a múlté volt, és szerintem senki sem bánkódott emiatt.

Posted on

Kutyapszichológia 14 – Több mint testőr, amikor az őrzés teher

A kutya teljesen megérdemelten vívta ki az “ember legjobb barátja” címet. Nemcsak szórakoztató és megértő társunk, hanem a puszta megjelenése, párosulva figyelmes, gondoskodó természetével, sokunkban kelti a biztonság érzetét is. Ugyanakkor a legtöbben tapasztaltuk már azt is, hogy a legszelídebb négylábú is őrjöngő fúriává változhat, amikor szeretett gazdáját veszélyben érzi.
A házikedvencek védelmező ösztönei azonban nem jelentenek feltétlen jótéteményt, főleg akkor, ha a családon belül törnek elő. Nagyon sok olyan esetem volt, amikor a kutya túlzott ragaszkodása egyes családtagokhoz nagyon sok baj forrásává vált. A legszélsőségesebb példát a Toby nevű springer spániel szolgáltatta, aki Grimsbyben élt gazdáival, Jimmel és Debbie-vel. Toby Debbie iránti védelmező ösztönei éjszaka működtek a legintenzívebben, olyannyira, hogy egy idő múlva Jim és Debbie már rettegtek a lefekvéstől.
Napközben Toby teljesen jól nevelt kutya volt, ám éjjelre valósággal átalakult. Amikor a pár nekilátott leoltogatni a házban a lámpákat, és elindultak az emeleti hálószoba felé, Toby megelőzte őket, berontott a hálóba, és felugrott az ágyra. Debbie-t minden további nélkül hagyta lefeküdni, ám ha Jim akár csak egy lépést is tett a2 ágy felé, Toby riasztó hörgésekkel és morgással adta tudtára a nemtetszését. Olyannyira elszántnak tűnt feleség és férj elválasztásában, hogy Jim már-már attól tartott, meg fogja harapni őt a saját kutyája.
Jim már minden cselt bevetett, hogy megelőzze a kutyát az ágyén folyó versenyfutásban. Volt, hogy lopva megpróbált felosonni a lépcsőn már jóval Debbie előtt, de az is előfordult, hogy a kutya figyelmét igyekezett eltéríteni valami színlelt ribillióval a ház egy másik részén. Így például Jim elkezdett dörömbölni a hátsó ajtón, mintha valaki jött volna, és amikor a kutya odaszaladt, a férj ész nélkül rohant az ágy felé, szinte fejest ugorva a paplan alá. Ez egy darabig még mókásnak is tűnhetett, ám amikor Jim és Debbie végül felhívtak engem, a dolog már korántsem volt ennyire vicces.
Kevés olyan tulajdonságot ismerek még, ami annyira mélyen és erősen gyökerezne a kutyában, mint a Toby által is mutatott védelmező ösztön. Viselkedése ezért lehetett olyan elszánt és heves, akár a féltékeny vőlegényé, amikor felbukkan jegyese mellett egy csábító harmadik. A dolog mégsem érthető meg egykönnyen, hacsak nem a farkasfalka törvényeiből indulunk ki újból. Ahogy azt már elmondtam, a falka élete az alfa-pár uralmára alapozódik. Ennek a két állatnak olyan nagy hatalma van, hogy a szaporodási jog is egyedül az övék. A lényeg tehát az, amikor felismerjük, hogy Toby, a család egyedüli kutyája, amely magát vezérnek tekintette, partnert választott magának “emberi alárendeltjei” közül. Választása pedig Debbie-re esett Jim helyett. Toby számára ezt követően a két ember intim közelsége teljesen elképzelhetetlen volt. Amikor Jim (az ő “alattvalója”) meg akarta osztani az ágyat az ő alfa-párjával, Debbie-vel, ez ellenkezett mindazon szabályokkal, amelyek Toby világképét megszabták. Ha erről az oldalról szemléljük a dolgot, rögtön érthetőbbé válik, miért volt annyira erőszakos a kutya. A dolgot csak tovább súlyosbíthatta, hogy Toby valószínűleg tisztában volt azzal, hogy Jim férfi, Debbie pedig nő.
Mindig bele szokott telni egy kis időbe, amíg a gazdák elfogadják az érveimet és az általam felállított kórképet. Jim és Debbie is nehezen tudtak megbarátkozni a gondolattal, hogy Tobyt ténylegesen úgy kell elképzelniük, mint egy féltékeny barátot, aki megpróbálja leradírozni riválisát a pályáról. Ahogy tovább magyaráztam nekik, és amikor aztán elkezdték alkalmazni a módszeremet, már belátták, hogy valószínűleg igazam van. Az első, amire megkértem őket, hogy ne engedjék be Tobyt a hálószobájukba. Nem azért mondtam ezt nekik, mintha bármilyen különösebb kifogásom lenne az ellen, hogy a kutya a gazdával egy helyiségben aludjék. Azt ugyan már nem szeretem, ha a kutya az ágyban alszik, de különben miért ne oszthatná meg a gazdával a helyiséget, ha az az embernek is örömet okoz?
Arra az esetre, ha Toby a tudtuk nélkül mégis besurranna valahogy a hálószobába, azt tanácsoltam nekik, hogy jutalomfalat segítségével csalogassák ki onnét. Ha netalántán felugrana az ágyra, amikor a férfi ott fekszik, Jimnek el kell kezdenie forgolódni, hogy a kutya ne tudjon kényelmesen elhelyezkedni. Az nagyon fontos volt, és ezt hangsúlyoztam is, hogy a kutyát soha ne dobják ki erőszakkal az ágyból. Az erőszakos fellépés harcra ingerelhette volna a kutyát, ezt pedig mindig el kell kerülni. Sokkal hatásosabb, ha a kutya a saját belátásából dönt a távozás mellett. Toby viselkedése hamarosan meg is javult, így Jim és Debbie házába (és ágyába) visszaköltözött a nyugalom.
A kutyák hihetetlenül értelmes állatok, rengeteg módszerük van uralkodói pozíciójuk megtartására. A Tobynál tapasztalt csak egy volt ezek közül. Számtalan kutyával volt már dolgom, amelyek egy másik érdekes trükköt fejlesztettek ki. Ezek menet közben mindig finoman nekitámaszkodtak a gazdájuknak. Előrehaladottabb állapotában ez a magatartás szinte teljes mértékben képes meggátolni a normális közlekedést.
Könnyű megérteni, mi is történik egy ilyen helyzetben. A kutya megpróbálja irányítani a gazdáját, rákényszeríteni a saját akaratát, egyszóval kifejezésre juttatja, hogy ő itt a vezér, senki más. Ez természetesen nem helyes, és nem szabad hagynunk, hogy így folytatódjon tovább. Az igazság az, hogy nemigen találkoztam ezzel a problémával, amíg nem kezdtem el népszerűsíteni a módszeremet szélesebb körben. Azóta sokkal több érdekes esettel találkoztam, ebből a szempontból Zack, a német juhász története a legemlékezetesebb a számomra.
Susie, Zack gazdája nagyon szeretett a kutyája mellett üldögélni a földön. Normális esetben persze kevés szebb és természetesebb dolog van, mint igazán meghitt közelségbe kerülni azzal, akit nagyon szeretünk. A bajok ott kezdődtek, amikor Zack már túlzásba vitte a szeretetet. Amikor Susie a földre telepedett, Zack nemcsak hogy nekidőlt, hanem szépen keresztbe feküdt a lábain, mintegy a földhöz szegezve gazdáját. Magam is láttam ezt, amikor ellátogattam hozzájuk. Abban a pillanatban, amikor a nő elhelyezkedett, a kutya egy szemvillanás alatt rátelepedett. Susie egy darabig még fel tudta húzni a térdeit, de azután Zack szépen lenyomta őket, kihasználva a testsúlyát. Ezek után valósággal elterült Susie lábán. A német juhászok erős, nagy testű kutyák, Susie pedig vékony kis asszony volt. A szó szoros és átvitt értelmében is Zack foglyának számított, aki nem mehetett sehová a kutya “engedélye” nélkül. Hogy a helyzetet még jobban kihasználja, Zack ekkor a hátára fordult, hogy Susie megvakargathassa a hasát. Hamarosan megtudtam, hogy mindez rendszeres és bevett része volt a kettős mindennapjainak.
Zack nyilvánvalóan sikeresen elérte, hogy rákényszerítse akaratát a gazdájára. Ahogy ott ültek előttem a földön, először is megkértem Susie-t, hogy hagyja abba a kutya hasának vakargatását. A nő vonakodott így cselekedni, mondván: “Akkor rögtön ideges lenne és elkezdene morogni rám.” Hát meg kell adni, a csiklandozás abbamaradására Zackból nyomban elég vészjósló hangok törtek elő. Susie végül megértette, mit szeretnénk elérni, és kitartóan munkálkodott azon, hogy megszabaduljon négylábú béklyójától. Kihúzta lábát a kutya alól, és egyszerűen odébb sétált. Ezek után nekilátott, hogy gyakorolja a jól bevált “szívélyes köteléképítést”, különös tekintettel arra, hogy nyomban keljen fel, mihelyt a kutya megpróbálna rátelepedni. Minden ilyen alkalom egy lépést jelentett a teljes felszabadulás felé. Zack gyorsan felfogta, hogy vége az uralmának, és most már Susie minden kellemetlen kényszert mellőzve telepedhetett le mellé a padlóra.
Szerintem már mindannyian jártunk olyan ház közelében, ahol egy túlzottan is őrző-védő hajlamú kutya uralkodott. Az ilyen állat a közeledő idegen első jelére felpattan, őrületes ugatásban tör ki, és a lehető legnagyobb hűhót csapja, fel-alá száguldozva a fal vagy a kerítés mentén, amely birodalma határát jelenti ő és a “betolakodó” között. Az üzenet világos: “Hé te! Veszedelmesen közel jöttél a területemhez! A saját érdekedben jobban teszed, ha elkotródsz!” Nagyon sok ember meg is fogadja e tanácsot, és messze elkerüli az efféle helyeket.
Az ilyesfajta viselkedés, kiváltképp, ha egy nagy termetű, erős, mérges kinézetű és agresszívan hangos kutya az elkövető, igencsak zavarja az arra járókat. Sokan megtorpannak, sőt akár kitérőt is tesznek, hogy ne kelljen átélniük az ehhez hasonló kellemetlen helyzeteket. Különösen a gyerekek szoktak megrémülni az ilyen kutyáktól. Sajnos szinte mindenütt élnek olyan kutyatartók, akik éppen hogy büszkék harcias ebeikre és az efféle erőfitogtatásra. És sajnos vannak olyan járókelők is, akik szándékosan hergelik a kutyákat, mert beteges vágyaikat élik ki a szinte őrjöngésig heccelt állatokat nézve.
Az esetek túlnyomó többségében azonban ezek az események éppannyira terhére vannak a kutyának és gazdájának, mint az utcán haladóknak. A probléma gyökerét én az úgynevezett “határ menti rohangálásban” látom, ami nyilvánvalóan a territoriális magatartásból ered. A kutya, amelyik vezérnek hiszi magát, minden arra járóban a falka területére hatoló, potenciálisan veszedelmes betolakodót lát. Hosszú évek munkája alatt már jó pár olyan kutyát láttam, amelyet szinte összeroppantott a területvédelem óriási és jórészt “képzelt” felelőssége. Eszembe jut egy eset, amikor egy ilyen kutya körbe-körbe szaladt a kerítés minden oldala mentén. A szegény pára csak rohant és rohant, egyre szűkebb köröket rótt, végül szinte maga körül pörgött az őrjöngésig fokozódott idegességtől. A jó hír azonban az, amit a következő két történettel részletesen be is mutatok mindjárt, hogy a határszéli rohangálást meglehetősen egyszerű kikezelni a kutyákból.
Az első eset főszereplője egy Mary nevű hölgy és az ő Tess névre hallgató border collie-ja. Saroktelken laktak, így hát szinte folyamatos jövés-menés zajlott a kerítés mellett. A fő gondot mégis az egyik szomszéd hölgy jelentette, akinek szintén border collie-ja volt, amelyet minden reggel azonos időben sétáltatott az utcán. Tesst a végsőkig felkavarta ez a látvány. A kutya tiszta erejéből rohangált a kerítés mentén, ugatva és acsarkodva a kívül elhaladó párosra. Igazság szerint a kutyasétáltató szomszéd még hergelte is Tesst azzal, hogy hagyta a saját kutyáját, hadd ugráljon az is és hörögjön befelé a kerítésen. Mary mindent megpróbált, hogy úrrá legyen a helyzeten – ám mindhiába. Amikor telefonált nekem, már eljutott a béketűrés legvégső határáig.
Mary az összes szokásos hibát elkövette. Így például állandóan kiabált Tess-szel. Ha a gazda azt üvölti, “Fejezd be!”, ezzel csak azt éri el, hogy a kutya még véletlenül se hagyja abba a nemkívánatos viselkedést. Az effajta közbeavatkozás csak megerősíti a kutyát a dolgában, és tovább hergeli az állatot. Megkértem Maryt, kezdjük a legelejéről, a “szívélyes köteléképítéssel”. Ezenfelül azt is kértem, hogy legalább egy napig ne engedje ki Tesst, amíg a terápia el nem kezd hatni. Azért volt minderre szükség, mert így a vezéri pozícióját megerősítő Mary ettől fogva sokkal erősebb hatással tud lenni a kutyájára, amikor arra szüksége lesz.
A valódi próbára pár nap múlva került sor, amikor Mary reggel kiengedte Tesst. Hamarosan fel is bukkant Tess régi ellenfele az utcán, és a kutya a megszokott módon nekilátott a rohangászásnak és ugatásnak. Mary feladata az volt, hogy hárítsa el a felelősséget a kutyájáról azzal, hogy maga indul “a határt megvédeni”. Ehhez Marynek ki kellett terjesztenie az addig csak a házon belül gyakorolt kérés-jutalom módszert a kertre is. Tess olyan állapotban volt addigra, hogy alig vette észre a gazdáját, amikor az odalépett a háta mögé. Én már számítottam erre, ezért azt tanácsoltam a nőnek, először érintse meg a kutya nyakörvét, majd adjon neki rögtön jutalmat. Amikor ilyen nehezen kezelhető és idegesítő szituációkra kerül sor, azt szoktam javasolni a gazdáknak, hogy olyan jutalomfalatot használjanak, amely szerintük a legjobban ízlik a kutyának. Én személy szerint a sajtra esküszöm, mert nagyon szeretik a kutyáim, ám csak ritkán kapnak belőle. Az igencsak kedvelt falatok hatékonyan segítik a kutyákat, hogy bizonyos (kívánatos) viselkedésformákat összekapcsoljanak a kellemes következményekkel. Marynek tehát magára kellett vonnia Tess figyelmét. Amikor ez sikerült, a már tanult csalogatási módszerekkel el kellett hívnia a kutyát a kerítéstől. A következő napon is így cselekedett, szép finoman elcsalva Tesst az idegesítő helyszínről. Ezt a problémát most nem sikerült gyorsan megoldanunk, hosszabb időre volt szükség. A negyedik napra azonban Tess már annyira lehiggadt, hogy észrevette Maryt, amint az elindult felé a kerítéshez. Hamarosan Marynek már csak az út háromnegyedét kellett megtennie, és Tess már szaladt is hozzá a jutalomfalatért. A kutya láthatóan kezdte felfogni a lényeget.
Egy hét elteltével már az is elég volt, ha Mary megjelent a ház ajtajában, a lépcső tetején, ami tizenöt méterre volt a kerítéstől. Tess továbbra is megugatta a másik kutyát, azonban most már korántsem olyan őrült dühvel. Azonkívül, amint meglátta gazdáját a lépcső tetején, odaszaladt hozzá, és az ugatásnak vége szakadt. Még pár nap, és már oda sem ment a kerítéshez. Kelletlenül ugyan vakkantott párat, ám most már csak a kert közepéről. Végül aztán Tess és a másik kutya teljes nyugalomban élhettek tovább, a reggeli tombolás megszűnt egyszer és mindenkorra.
Mostanában viszonylag kevés kerítés mellett őrjöngő kutyával akadt dolgom. Kathy és Susie, a két schnauzer esetében azonban egyszerre több állatot kellett lecsillapítanom. Szokatlan elhelyezkedésű telken laktak, ezért rendkívül hosszú “határszakaszt” kellett védeniük. Ez a telek hosszában húzódott legalább húsz, teraszosan kiképzett kertes ház mögött. Ez azt jelentette, hogy rövid oldalával az összes ház kertje Kathy és Susie otthona felé nézett. Akármelyik szomszéd jött is ki a kertjébe, a két schnauzer azonnal akcióba lépett. A szomszédok teljesen érthető módon nem lelkesedtek az effajta népszerűségért. Természetesen a gazdák számára is kényelmetlenséget jelentett ez a helyzet, hiszen nem vágytak ennyi kellemetlenségre a kutyák miatt.
Emlékszem, egy forró nyári estén látogattam meg őket. Eleinte eléggé kételkedtek, hogy képes leszek boldogulni a kutyáikkal. Szerencsére Susie és Kathy gyorsan a segítségemre siettek, hogy bebizonyítsam az igazamat. Az, hogy egyszerre két kutya is volt, persze okozott némi nehézséget. Attól a perctől kezdve, hogy beléptem hozzájuk, a már bevett módon sugároztam magamból a vezérség és felsőbbrendűség egyszerű, ám hatásos jeleit. Úgy egy órával később zaj hallatszott valamelyik szomszédos kertből, és a két kutya elviharzott a kerítés irányába. Nem kiabáltam utánuk, csak odamentem az ajtóhoz, és szépen hívtam őket vissza. A tulajdonosok szinte szájtátva bámultak, ahogy a schnauzerek sarkon fordultak és odaszaladtak hozzám, a nekik kínált jutalomért. Azt már mondanom sem kell, gazdáik ettől a perctől kezdve mélységesen hittek minden szavamnak.
Persze a gazdák esetében már nem volt olyan drámai a hatás, mint amikor én hívtam magamhoz a kutyákat. A gazda számára ugyanis mindig több időt vesz igénybe, amíg sikerül újraformálnia a kutyájához fűződő viszonyát. Addig nem fognak nagy változásokat tapasztalni, míg a köteléképítés be nem fejeződött, és a kutya tisztában nem lesz új helyével, lejjebb a rangsorban. Minden a következetességen és a türelmen múlik. A mostani esetnél arra is megkértem Susie és Kathy gazdáit, hogy beszéljenek a szomszédokkal, és kérjék meg őket, hogy segítsenek a kutyák átnevelésében. Amíg a módszeremet alkalmazzák, a szomszédoknak az volt a feladatuk, hogy egyáltalán ne vegyenek tudomást a kutyákról. Szerencsére a szomszédok megértőnek bizonyultak, és együttműködésüknek hamarosan meg is lett az eredménye. A kutyák lassan, de biztosan kezdtek formálódni, egyre inkább felhagyva a kerítés melletti acsarkodással. Egy hét leforgása alatt a schnauzerek teljesen közömbössé váltak a szomszédoktól jövő zajokra. A nyár hátralévő részét mind a tulajdonosok, mind pedig a szomszédaik sokkal kellemesebb környezetben tölthették.

Posted on

Kutyapszichológia 13 – Békéltetés, a harapós kutyák

A harapósság kétségkívül a legnehezebb, legzavaróbb és leginkább veszélyes probléma, amivel az embernek a kutyák között dolga akadhat. Elég, ha felidézem magamban a saját kutyám, Purdey emlékét ahhoz, hogy átérezzem, milyen szörnyű is a felismerés, amikor rájövünk: a kutyánk képes megharapni egy embert. A legtöbb embernél, ahogyan apámnál is, a harapás egy olyan határ átlépését jelenti, amely már egyszerűen elfogadhatatlan. A számát se tudom már annak, amikor olyan kutyák esetében kérték kétségbeesetten a közbeavatkozásomat és segítségemet, amelyeknek ez volt az utolsó esélyük – ha kudarcot vallunk, a kutyát elpusztítják. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a legtöbbjüket sikerült megmentenem ettől a sorstól.
Amikor ezzel a problémával szembesülünk, legelőször is realista módon kell szemlélnünk a dolgokat. A nyers valóság márpedig az, hogy a kutyák egyszerűen képtelenek elfelejteni azt, amire az ösztöneik révén be lettek programozva. Bennük ugyanolyan mélyen gyökerezik az önvédelemre való késztetés, mint bennünk. Ha fenyegetve érzik magukat, három lehetőség közül választhatnak: menekülés, mozdulatlanná válás, vagy pedig a harc. És időnként kétségtelenül az utolsó lehetőséget választják majd, élve jogukkal az önvédelemre. Ilyen egyszerű az egész.
Ahogyan minden egyéb viselkedési zavar esetében, a harapós kutyák is mind másmilyenek. A bajok forrása általában ugyanaz, ám a megjelenési forma változhat, hiszen a kutyák maguk is egyedi jellemvonásokkal bírnak. A most bemutatásra kerülő három eset is különbözni fog egymástól. Hosszú évek tapasztalata képessé tett arra, hogy felismerjek bizonyos kuryajellemtípusokat anélkül, hogy akár egyszer is láttam volna magát az állatot. Így volt ez Spike-kal is, a fehér német juhásszal, amely két fivéré volt. Steve és Paul Manchester külvárosában lakott a kutyával. Azért hívtak fel, mert azt remélték, módszeremmel elérhetik, hogy Spike felhagyjon a házba érkező látogatók megtámadásával. A kutya ugyanis mind veszélyesebbé vált. Így például Spike lassan mindenkire rátámadt, aki el akarta hagyni a házat. Abban a pillanatban, amikor valaki, beleértve a fivéreket is (!), kezét a bejárati ajtó kilincsére tette, Spike felugrott és csúnyán odakapott. A családtagok már nem is merték meglátogatni őket, annyira féltek a kutyától. Steve és Paul komolyan aggódtak, hogy sürgősen meg kell válniuk Spike-tól, ha nem sikerül valami megoldást találniuk.
Nem is kellett belépnem a lakásba, máris tudtam, hogy borzalmas teremtménnyel lesz dolgom. Ugatása olyan mély, olyan erős és haragos tónusú volt, valamint annyira intenzíven művelte, hogy amint felfelé mentem a lépcsőn az ajtóhoz, megértettem: ez a kutya halálosan biztos abban, hogy ebben a falkában ő az egyedüli úr.
Előérzetem bizonyosságra váltott, mihelyt bejutottam a lakásba. Birodalma határain belül Spike csak úgy sugározott az uralkodói méltóságtól és erőszakosságtól. Csaknem érinthető volt ez az aura a kutya körül. Ahogy nagy kevélyen fel-alá lépkedett, az üzenet félreérthetetlen volt. Jó felépítésű állat volt, és tisztában is volt az erejével. Ő volt az alfa, és szándékai szerint ezt mindenkinek tiszteletben kellett tartania. Ahogy beléptem, szemét rám meresztette, majd mintegy méternyi távolságról félelmetesen megugatott.
Ahogy már említettem, a tiszteletadás minden kutya-ember kapcsolat kulcsfontosságú tényezője. Ha tiszteletet tanúsítasz feléjük, ők visszatükrözik azt feléd. Spike kapcsán tudtam, hogy ennek most különösen nagy jelentősége lesz. Mint mindig, az első az volt, hogy megmutassam Spike-nak: én is alfa vagyok. Továbbá az ő esetében az is kellett, hogy bemutassam: rettenthetetlen vagyok. Már a kezdet kezdetétől ennek szellemében viselkedtem: a szokásos módon észre sem vettem a kutyát. Igaz, ezúttal kiegészítettem a magatartásomat azzal, hogy nem tettem semmiféle hirtelen mozdulatot, ami még jobban felidegesíthette volna Spike-ot. A tapasztalataim figyelmeztettek, hogy ilyenkor még a legártatlanabb mozdulat is, például amikor az ember keresztbe teszi a lábát, támadásra ingerelhet egy ilyen erős jellemű állatot. Nagyon vékony határmezsgyén kellett egyensúlyoznom. Egyfelől nem mutathattam gyengeséget, ugyanakkor ellenségesnek sem volt szabad látszanom. Közben mindvégig igyekeztem a farkasfalkára gondolni. Olyan helyzetet akartam teremteni, ahol kölcsönösen tiszteljük egymás személyes terét.
A két fivér már számos helyen próbált tanácsot kérni, mielőtt hozzám fordultak. Némelyik javaslat egészen megdöbbentett. Például volt, aki egy jó verést ajánlott, mondván: “Bele kell verni az engedelmességet.” Egy másik illető, a legnagyobb rémületemre, azt tanácsolta, hogy egyszerűen bámuljanak a kutya szemébe, ameddig az zavarba nem jön ettől. Szerintem azon kívül, hogy egyenesen rátámadunk, nincs biztosabb módja ennél, hogy direkt összeütközést provokáljunk ki az állatból. A rámeredés ugyanis a kihívás jele, és a Spike típusú kutyák nem restek megvédeni magukat. Szerencsére a két fivér túlzottan szerette a kutyát ahhoz, hogy bármelyik előbb említett módszert kipróbálja. Beleborzongtam, amikor arra gondoltam, micsoda következményei lehettek volna, ha kevésbé bölcsen döntenek.
Amikor felvázoltam nekik, mi a helyzet a kutyájukkal, látták,
hogy még nincs minden veszve. Spike kétséget kizáróan felelősséget érzett azért, hogy mind a házat, mind pedig a benne lakókat megvédje. Az ajtónál tanúsított agresszív magatartása tisztán mutatta: így kíván őrködni a bázis határánál. Nem tudhatta pontosan, mi is rejtőzhet odakint; ő csak abban volt biztos, bármi legyen is az, ő megvédi tőle a bent lakókat. Amikor már sokat beszélgettem a fivérekkel, rájöttem: Spike harapásai sokkal inkább csípések voltak, ami nem igazán lepett meg engem. Csak nagyon kevés kutya harap meg úgy valakit, hogy komoly kárt tenne benne. Ők inkább csak figyelmeztetnek ezzel. Ha egy kutya, főleg egy Spike-hoz hasonló német juhász, igazán meg akarna harapni valakit, annak borzalmas következményei volnának. Az ilyenre azt mondjuk: “Ember ne lássa!”
Spike reakciója eléggé jellemző a pásztorkutyákra, például a skót juhászra vagy a sheltie-re. Az ember hosszú ideig őrködésre, vigyázásra szelektálta őket, ehhez értenek a legjobban. Most is ezt szeretnék tenni, egy olyan környezetben, amit már nem igazán képesek felfogni, megérteni. Ahogy jobban megismertem Spike-ot és gazdáit, rájöttem, hogy agresszivitása egyre csak rosszabbodott, mivel a házban mindenki rettegett tőle. Amikor soha senki nem vonta kétségbe a vezérségét, egyre inkább megnőtt az ereje. Ezt a helyzetet gyökeresen át kellett formálni, a gazdákat meg kellett tanítanom arra, hogyan is bánjanak a hatalommal.
Az volt a célom, hogy segítsek a fivéreknek megvetni a lábukat a családi rangsor, a falka élén. Ehhez nyugodt és rettegésmentes környezetet kellett teremtenünk. Szerencsémre kiváló szövetségesre leltem ehhez a munkához a házvezetőnőben. Vannak emberek, akik teljesen természetesen és nyugodtan tudnak viselkedni egy kutya jelenlétében. Néha arra gondolok, talán ők többet megőrizhettek abból a rég elvesztett, ősi nyelvből. Ugyanakkor persze vannak olyanok is, akiket szörnyen idegesítenek a kutyák. Biztosan ismernek olyan embereket, akik lábujjhegyen, szinte a falhoz lapulva próbálnak odébb kúszni, ha meglátnak egy kutyát a közelben. Az ő idegességük persze nem marad észrevétlen a kutya előtt sem. Az igazság az, hogy a legtöbb ilyen félelem teljesen alaptalan. Ha helyesen bánnak velük, szinte mindegyik kutya ártalmatlan, senkinek nem okoz semmilyen sérülést.
Nem kétséges, a házvezetőnő melyik embertípusba tartozott. Ottlétem alatt végig jelen volt ő is, csendben végezve a takarítást, mosogatást és törölgetést. Mindazonáltal szinte rá sem nézett a kutyára eközben. És csodák csodája, Spike teljes mértékben tiszteletet tanúsított vele szemben! Még fel is ugrott a fektéből, ha a hölgy arra jött a tisztítószereivel.
A házvezetőnőt használtam fel arra, hogy az ő példáján keresztül elmagyarázhassam a fivéreknek, mit kellene nekik is tenniük. Láthatták, hogy ez a nő semmi ijesztőt nem tett a kutyával. Ám azzal, hogy egyszerűen nem hódolt be Spike-nak, elérte, hogy a kutya nálánál magasabb rangúnak tartsa őt. Ennél nagyszerűbb modellt el sem lehetett volna képzelni a fivérek számára.
Tudtam persze, hogy a feladat, amelyet eléjük állítottam, hatalmasnak tűnik nekik. Megmondtam, hogy az agresszivitást egy tízes skálán mérve az átlagos kutyák ritkán érik el a négyes-ötös értéket. Nos, Spike ezen a skálán érzésem szerint úgy a nyolcas körül lehetett. Közöltem velük, hogy a hatalom átvétele a szokásos hetek helyett inkább hónapokig fog tartani. Szerencsére buzgó tanulóknak bizonyultak, és becsületesen elsajátították a módszeremet. A következő két hét során időnként felhívtak, főképpen olyan tanácsokért, hogy bizonyos konkrét helyzetekben miként kell viselkedniük. A legtöbb esetben pontosan úgy cselekedtek, ahogy kellett, jól elkapták az elméletem lényegét.
Négy hónappal azután, hogy náluk jártam, felhívott egy rokonuk, hogy segítsek neki a kutyájával kapcsolatban. Ő mondta, hogy Spike teljesen megváltozott. A fivérek teljes mértékben urai voltak a helyzetnek. A családjuk is kezdett visszamerészkedni hozzájuk egy-egy látogatásra…
Természetesen nem mindegyik kutya olyan erős és magabiztos, mint Spike. Agresszivitásuk ettől azonban még nem kevésbé veszedelmes. Ezerkilencszázkilencvenhat novemberében fogtam hozzá egy telefonos tanácsadó programhoz a BBC rádióban, nehezen kezelhető kutyák gazdáinak. Az egyik legelső betelefonálóm egy pár, Jen és Steve voltak Driffieldből. A város úgy hetven kilométerre feküdt a lakhelyemtől. Fél évvel azelőtt magukhoz vettek egy hároméves cocker spánielt, bizonyos Jazzie-t. A kutyának meglehetősen rossz híre volt, ám ők, mint gyakorlott kutyatartók, úgy gondolták, bírnak majd vele. Erőfeszítéseiket sajnos nem koronázta siker. Hogy a helyzet még rosszabb legyen, Jazzie elkezdett harapni, mindkettőjüket megtámadva, amikor éppen nem volt kedve megtenni, amit akartak tőle.
Ismét meglehetősen tiszta képpel érkeztem a helyszínre, bár még sohasem láttam a kutyát. Ahogy az ajtóhoz közeledtem, hisztérikus ugatást hallottam, ám most valahogy másként, mint a magában annyira bízó Spike esetében. Ez most őrült staccato volt, már-már egy pánikba esett kutya hangja. Gyanúm rögvest beigazolódott, mihelyt a lakásba léptem. Ahogy jen és Steve üdvözöltek, Jazzie előrenyomakodott, még agresszívabban ugatva, mint addig. Testbeszéde nem is lehetett volna ellentmondásosabb, ám ami az igazi különbség volt a korábbi esettel szemben, az a kutya helyezkedése volt. Spíke gyakorlatilag a képembe mászott, míg Jazzie biztonságos, mintegy kétméteres távolságot tartott tőlem. Egy pillanat alatt nyilvánvalóvá vált a számomra, hogy ez a kutya legalább annyira meg van rémülve, mint az általa megtámadott emberek. Vonakodó alfa volt, kutya, akinek az ölébe hullott a vezérség, de aki ugyanakkor teljesen alkalmatlan volt erre a feladatra. Meg kellett őt szabadítanunk ettől a felelősségtől.
Már említettem, hogy a kutyák mindig reagálnak, ha az ő szabályaik és az ő módjuk szerint jelzünk nekik. Egyesek, mint amilyen Spike is volt, csak nagyon kelletlenül adják át a vezérséget, annyira erősek belül, hogy szinte el sem tudják képzelni, hogy ne ők legyenek a falka vezérei. Valami hasonlót láthatunk egyes politikusok esetében is… Tipikus példája volt ennek Margaret Thatcher, aki még akkor is annyira ragaszkodott a hatalom ideájához, amikor pedig már semmi esélye sem volt. Vannak azonban olyan kutyák is, amelyek egyenesen megkönnyebbülnének, ha nem kellene a vezérség ezernyi gondját cipelniük. Jazzie is ebbe a típusba tartozott.
Nekiláttam a munkának. Elmagyaráztam jennek és Steve-nek a módszeremet, és megkértem őket, haladéktalanul lássanak neki a foglalkozásoknak. Amíg beszélgettünk, Jazzie ott állt a szobában, tartva a biztos távolságot, szinte folyamatosan ugatva-hörögve. Én természetesen már immúnis vagyok az efféle zavaró tényezőkkel szemben, ám a gazdák, szokásukhoz híven, hamarosan elérkeztek a tűréshatárhoz. Kérték, hadd vigyék ki a kutyát. Én azt mondtam, próbálják elviselni, amit ők meg is tettek. Fél óra elteltével kitartásuknak meg is lett az eredménye. Jazzie hirtelen abbahagyta az ugatást, megfordult és kiment a lépcsőházba. Látványosan elvonult előttünk, majd lehuppant a legfelső lépcsőfokra, háttal nekünk. Ha egy kisgyerekről lett volna szó, biztos azt mondtuk volna rá, hogy most duzzog.
Minden helyzetben nagyon fontos, hogy hagyjuk meg a kutyának a menekülés lehetőségét, hogy ha akar, kiszállhasson. A legrosszabb az, ha sarokba szorítják az állatot. Ekkor lép életbe a maradék két lehetősége: a dermedés vagy a támadás. És itt kezdődnek a problémák is. Ezért aztán hagytuk Jazzie-t, csak üljön ott nyugodtan. Steve és Jen felvetették, esetleg vissza kellene hozniuk őt, ám én megnyugtattam őket, hogy ebben a helyzetben Jazzie pont azt teszi, amit vártunk tőle. Világosan láttam, hogy ez a kutya éppen értékeli az új helyzetet, és talán kezdi felfogni, mi is lesz a sorsa a jövőben. Azt tanácsoltam a gazdáinak, hogy többé még véletlenül se menjenek föl a kutyáért, hanem őt hívják magukhoz ilyenkor. Elengedhetetlen, ha harapós kutyákkal foglalkozunk, hogy ne hozzuk őket olyan helyzetbe, amikor csak a védekezés marad nekik.
Jazzie legalább fél óráig ült a lépcső tetején. Akkor hirtelen felkelt, lekullogott a lépcsőn, és lefeküdt a szőnyegre. Hamarosan teljesen elnyúlva hevert a lábainknál. Emlékszem, mintha hirtelen napfényözön borította volna el a szobát. Arra gondoltam, Steve és Jen életéről tovalibbentek a sötét fellegek. Az erőviszonyok mindössze egyetlen óra leforgása alatt gyökeresen megváltoztak. Hirtelen úgy látszott, Jazzie többé nem aggasztja magát semmivel az égadta világon. Már nem tartotta magát felelősnek senkiért sem a benn lévők közül. Ehelyett inkább mintha arra várt volna, hogy hódolhasson az újdonsült vezéreknek. Jen és Steve új életet kezdhetett, egy örömteli életet kutyájukkal. Később tudtam csak meg, hogy Jazzie-t mindössze napok választották el attól, hogy elpusztíttassák. Az én közbeavatkozásom valójában az utolsó szalmaszál volt a számára. Leírhatatlan örömöt és elégtételt éreztem abban a pillanatban.
Kiegészítésképpen még el kell mondanom, hogy két évvel később egyszer csak felhívott jen telefonon. Steve-vel együtt aggódni kezdtek, mert Jazzie ismét morogni kezdett az idegenekre. Nekik is odakapott a kezükhöz, amikor el akartak venni tőle valamit. Amikor kérdeztem, hogy vajon tartják-e még magukat a tőlem tanult “ötperces szabályhoz”, azt felelték, hogy már nem. Ugyanis Jazzie annyira megjavult korábban, hogy úgy gondolták, lazíthatnak kissé a szabályokon.
Azt mondtam jennek, amit minden hozzám forduló gazdának mondani szoktam. Az én módszerem inkább egyfajta életmód, nem pedig egy gyors kúra. Folyamatosan szükség van rá, a vérünkké kell hogy váljon. A kialakult helyzetben az volt mégis a jó, hogy Jen és Steve képesek voltak nagyon hamar úrrá lenni az elhajláson. Azt tanácsoltam nekik, hogy mindent kezdjenek a legelejéről, és úgymond, “kapcsolják le” Jazzie-t ismét. Mindig nagyon érdekelnek azok a családok, akiknek segítettem. Így hát másnap felhívtam Jent, hogy mi történt azóta. Egyszerűen belekacagott a kagylóba. Jazzie visszatért a kedvesebbik énjéhez. Mindössze négy órába telt, és a módszeremmel sikerült eltüntetni az összes kellemetlenséget.
Mondanom sem kell, akárhányszor harapós kutyával van dolgom, felrémlik előttem Purdey története. Minden alkalommal újra végigélem a harminc évvel ezelőtti szörnyű időszakot.
Most már tudom, hogy Purdey viselkedése sok kutyára jellemző. Ugyanúgy, ahogy Spike vagy Jazzie, egy olyan feladattal viaskodott, amelyről azt képzelte, hogy az övé. Nem az ő hibája, hogy teljességgel alkalmatlan volt egy efféle súly hordozására. Amikor felugrott Tony fiamra és ráugatott, nem tett egyebet, mint rendreutasította a falka egy alacsonyabb rangú tagját. A gyermek akaratlanul is belegázolt valahogy a vezéri jogaiba, ő pedig úgy reagált, ahogy azt helyesnek látta. Az már a szerencsétlen helyszínnek volt köszönhető, hogy mindebből olyan rémes baleset származott.
Ha újraélhetném azokat a hónapokat, a mai tudásommal már teljesen másként reagálnék sok mindenre, ami később a tragédiához vezetett. Nem fenyíteném meg a kutyát, ha rosszalkodott. Tudnám, hogy azért tesz hosszú kirándulásokat a környékre, mert úgy gondolja, vadásznia kell a falkája számára. Most már képes lennék rá, hogy elvegyem tőle a vezérség minden nyűgét, és izgalmaktól mentesen, derűsen élhetné az életét, mindenféle tragédiák nélkül. Az effajta ábrándozás és múltba révedés persze csodálatos dolog, ám Purdeyn nem segíthetek már vele. Arra azonban nagyon is alkalmas, hogy hitet és elszántságot adjon, hogy erőmhöz mérten minden “Purdeyt” megmentsek, aki az utamba kerül. Ez a késztetés akkor a legerősebb bennem, amikor az eseményeknek gyermekek is szenvedő alanyaivá válnak.
Meg vagyok győződve arról, hogy a kutyák másként tekintenek a gyermekekre, mint a felnőttekre. Szerintem ennek két oka van. Az első, hogy a gyerekek még inkább képesek zavarba ejteni a kutyákat, mint a felnőttek. Könnyen beláthatjuk, miért van ez így. A gyerekek hadarnak, gyorsan mozognak, és a viselkedésük kevésbé kiszámítható. Ahogy azt már említettem, a kutyákkal való jó kapcsolatteremtés alapvető eszköze a nyugalom és a következetesség. A gyerekek nem arról híresek, hogy mindezen tulajdonságokkal rendelkeznének.
A második ok, ha lehet, még nyilvánvalóbb. A gyerekek a szó szoros értelmében közelebb vannak a kutya szintjéhez. A kutya ezért egyszerre lát bennük nagyobb fenyegetést, ám ugyanakkor olyan teremtményt is, akinek különösen nagy védelemre van szüksége. Főképp az előbbi jelent aztán sok gondot jó pár kutyatartónak. A véleményem egyértelmű ebből a szempontból: a nagyon kis gyermekeket és a kutyákat el kell különíteni egymástól, és legfeljebb felügyelet mellett szabad összeengedni őket. Mindkettőjüknek térre van ugyanis szükségük, ahol kifejleszthetik a megfelelően összeillő, alkalmazkodó viselkedésformáikat. Adjuk meg nekik ezt a teret!
Ugyanakkor egy olyan kutya, amelyik védi, óvja a gyermekeinket, feltétlenül szívet melengető látvány. Nem hiszem, hogy van ennél varázslatosabb kötelék. Elképesztő, milyen erős tud lenni ez a kapocs. Magam is átéltem ilyesmit, évekkel ezelőtt, Donna nevű kutyámmal. De még az effajta kapcsolat is okozhat nehézségeket. Erre azonnal rájöttem, amikor Bennel, egy erőszakos, fekete keverék kutyával kezdtem foglalkozni. Ben gazdái, Carol és John, valamint kilencéves fiuk, Danny, a lancashire-i Salfordban laktak.
Ben egyszerűen imádta a kisfiút, és dühödten védelmezte. A legagresszívebben John apjával, vagyis Danny nagyapjával szemben lépett fel. Persze nem volt nehéz kideríteni, hogy miért. A nagypapa igen messze, Walesben lakott, és csak ritkán, rendszertelen időközönként látogatta meg a családot. Amikor azután megérkezett, szinte beborította az unokáját szeretetével, kényeztetésével. Ben természetesen mit sem sejtett az e mögött lévő rokoni kapcsolatról, és az öregemberben egyszerűen fenyegetést látott, ami ellen meg kell védeni Dannyt. Olyannyira támadólag lépett fel, hogy a nagypapa többször egy karosszékbe szorítva találta magát, ahonnét mozdulni sem tudott, olyan ádáz hörgéssel és vad pillantásokkal acsarkodott rá a kutya.
Az ilyen helyzetek a végsőkig meg szokták terhelni egy család tűrőképességét. Megindul a vádaskodás és féltékenykedés. A gazdákat azzal gyanúsítják, hogy jobban szeretik a kutyájukat, mint a saját véreiket. Nagyon veszélyesek az ilyen események. Szerencsére megint olyan emberekkel volt dolgom, akik megértették, mit akarok, és hogyan kell viselkedniük ennek érdekében. A felnőttekkel kezdtem, oly módon, ahogy azt már eddig is bemutattam. Elég jól ment nekik a “szívélyes köteléképítés”. Ám tudtam, hogy most Danny bevonása lesz a folyamat kulcslépése.
A módszerem szempontjából a gyermekek kritikus pontnak számítanak. Nem szoktam csodálkozni azon, hogy az ő számukra nehezen érthetőek azok a megfontolások, amelyeket én tanítok. Már mondtam, hogy a legjobbnak azt tartom, ha a nagyon kis gyerekeket különválasztjuk a kutyáktól, ha már nagyon vadul játszanak. Azonban a három-négy évnél idősebb gyermekek már általában képesek felfogni a dolgok lényegét, és együtt fognak működni velünk, főleg akkor, ha a módszert mint valami játékot mutatjuk be nekik. Tapasztalataim szerint a kicsik nagyon hamar megtanulják, hogy ne vegyenek tudomást egy hozzájuk siető kutyáról. Persze a gyerekek hamar ráunnak a legtöbb játékra, így lehet, hogy ezt a “játékot” is szeretnék majd abbahagyni. Mindenképpen a szülők belátására van bízva, hogyan ítélik meg az ilyesfajta helyzeteket.
Danny esetében nem haboztam őt is szerepeltetni a terápiában. Mindentől eltekintve, egyszerűen nélkülözhetetlen volt a segítsége ebben a speciális helyzetben. Persze könnyű elképzelni, milyen nehéz volt megállnia, hogyne simogassa a továbbiakban Bent. Amikor ismételten kértem, hogy hagyjon fel ezzel, elmondta, hogy már megpróbálta, de számára nagyon nehéz így viselkedni a legkedvesebb játszótársával. Ekkor azután (persze a szülők hozzájárulásával) elmeséltem neki a lehetséges fejleményeket. Nagyon gyengéden ugyan, de értésére adtam, hogy ha a dolgok a régi módon folytatódnak, Ben már nem sokáig lehet a pajtása. Nem az volt a célom, hogy összetörjem a kisfiú lelkét, hanem hogy megértessem vele a lényeget. Szerencsére ez sikerült is, és a továbbiakban Danny mindannyiszor zsebre dugta a kezét, valahányszor csak Ben közelében tartózkodott.
Két órán keresztül tartott a próba, mialatt Ben mindennel megpróbálkozott, csak hogy a család figyelmét magára vonja. Bevallhatom, hogy a vége felé már mindannyian kezdtünk meglehetősen idegessé válni. És ekkor hirtelen Ben megmutatta, hogy nem hiába vesztegettük az időnket. A kutya láthatóan kimerítette a figyelemfelkeltő magatartáskészletét, és lefeküdt a kandalló elé, ahol a kedvenc pihenőhelye volt. Amikor ezt láttam, már tudtam, hogy rájött, itt most hiába töri magát. A légkör érezhetően megenyhült, és a nagypapa, felállva a karosszékből, odament az unokájához. Ahogy odaért hozzá, szinte automatikusan kinyúlt és rátette a kezét a kisfiú vállára. Ben mozdulatlanul feküdt a kandalló előtt. Amikor eljöttem tőlük, a kutya miatti ideges hangulat látványosan semmivé foszlott. Két héttel később beszéltem velük, és ők büszkén újságolták, hogy azóta sem történt semmiféle kellemetlenség. Danny a jövőben már többször számíthatott a nagypapa látogatásaira…