Posted on

A kutyakiképzésről általában

A kertes házak őrzésére és sportkiképzésre egyaránt a nagy termetű fajták egyedei a legalkalmasabbak, így hát van kereslet a német juhászkutyák, a boxerek, a dobermannok, a rottweilerek, a belga juhászkutyák, az óriás schnauzerek, és a német dogok iránt.
Társas együttlétükkor ezek a kölykök rendkívül játékosak, ennek során alakul ki a falkában elfoglalt helyük. Az emberrel való érintkezésük nyomán az a képzetük támad, hogy az ember ugyanolyan falkatárs, mint saját fajtársaik.

Egy éves kor körül kifejezetten örömüket lelik az ellenszegülésben, s gyakran egyszerűen nem szándékoznak szót fogadni. Hogyan kerüljük ezt el? A válasz könnyű: kiképzés útján!
A jó nevelés egy egész életre bevésődik a kutyába, de a helytelen is! Engedjük, hogy a kölyök kitombolja magát, így egészségesen, erőteljesen fejlődhet, és az igazi kiképzés csak az első életév betöltése után kezdődjön el. Ott, ahol a gazda a tanítás során csak erőszakkal és kényszerrel botladozik előre, biztosan zsákutcába jut. Biztosabb eredményt ígér, ha a fiatal kutyában rejlő ösztönöket használjuk ki. A durva erőszak félelmet és kedvetlenséget vált ki nála, és kárt szenved a gazdával szembeni bizalom is. Az örömmel dolgozó eb mindig a legtöbbet fogja teljesíteni.
Játékos ösztön magában rejti azt a lehetőséget, hogy nagyobb fáradtság nélkül hajtassunk végre vele csaknem minden alapvető gyakorlatot.
Az elhozási hajlam (apport) előfeltétele a nyomkövetési kedvnek, amely már 8-10 hetes korában megvan a kutyában. Nagyon fontos, hogy a nyomkövetés tanítása érdekében megtartsuk ezt a zsákmányolási ösztönt.
A kiképzés semmiképpen sem jelent csupán játékos tanítást. A játékosság arra kényszeríti a kutyát, hogy kezdetben “bolondozva” hajtsa végre azt, ami tőle kívánunk. Kizárólag fokozatosan alkalmazzuk a kényszert akkor, ha a kutya egyszer már felismerte azt, hogy mit várunk tőle. Semmi néven nevezendő nevelés nem nélkülözhet bizonyos kényszert. A helyes viselkedés ösztönzéseként, a dicséretet és a büntetést alkalmazhatjuk.
Egyetlen kutya sem fogja kifogástalanul végrehajtani a tőle elvárható összes gyakorlatot, ugyanakkor egy bizonyos területen csaknem minden eb tud valami különlegeset teljesíteni. A nagyon elfoglalt emberek gyakran bíznak meg más személyt kutyájuk kiképzésével. Ennek igazán sok értelme nincs, hiszen többnyire a kiképzőnek fog engedelmeskedni, a gazdának sajnos nem! Ezért kell magunknak foglalkozni a kutyánkkal, így megtanuljuk az alapkiképzés gyakorlatait. Egy nagytermetű kutya felett csak úgy lehetünk úrrá, ha tanítványunk szívesen engedelmeskedik. Ha az engedelmesség tanítását elmulasztottuk, akkor jóval nehezebb a dolgunk. Ilyenkor szinte elölről kell kezdenünk a kiképzést. Amennyiben csalódásra is sor kerül, ne veszítsük el lélekjelenlétünket, hanem gondoljunk arra, hogy előbb-utóbb sikerül.
Ősidők óta él benne vad őseitől örökölt falkaösztön (a közösségi hajlam), de a harc árán kialakult rangsort is magáévá tette. A falka élén mindig a falkavezető áll. A falka minden tagja pedig engedelmeskedik neki. A falkavezető kutya helyére a falkavezető ember került. Amennyiben helyt akarunk állni, legyünk képesek arra, hogy alárendeltségre kényszerítsük kedvencünket. Meg kell tanulnia, hogy lemondjon mindenről, ami számunkra nem kívánatos, és megtegyen mindent, amit kívánunk tőle. Előnyös, ha a kutya jól nevelt, illetőleg jól kiképzett. Semmi sem olyan értékes nála, mint az engedelmesség, és a megbízható éberség.
Miként az ember, úgy a kutya is érez örömet, gyűlöletet, szeretett, barátságot, a szerint, ahogyan egy bizonyos dolgot érzékelt, illetve átélt, és ennek megfelelően állítja be magát azzal a dologgal szemben. Ebből adódik az, hogy ha meg akarjuk tartani kedvencünk munkában tanúsított örömét, úgy nem szabad soha olyan kellemetlen érzést kelteni, amelyre azonnal visszaemlékszik, mihelyt tőle a gyakorlat végrehajtását kívánjuk meg.
Érdemes megjegyeznünk: csaknem minden kutya szívesen tanul, hajtja végre az akaratunkat. Mindenekelőtt azonban magunk tanuljuk meg azt, amit tőle kívánunk, ne verjük meg őt saját ostobaságunk miatt. Míg a tanítványunk egész életén át arra törekszik, hogy megértsen minket, használjuk fel életünk egy kis töredékét arra, hogy mi is megértsük őt. Csak ekkor fogjuk szeretni, és benne értéket látni. Ha van szívünk és lelkiismeretünk, nem bánunk soha igazságtalanul a kutyánkkal.
A kutya nem olyan teremtmény, mint az ember, aki képes beszélni. De nem is gép, hanem lélekkel bíró lény. Nem tudja azt, hogy mi a jó, és mi a rossz. Érzi azonban az örömet és a bánatot, a vidámságot és a fájdalmat, mint ahogy mi is. Hibája is van, mint önnek és nekem. Tanulni akar, de szeretetre is szüksége van. Hamar felismeri, vajon a javát akarjuk-e? Ha veszélyben vagyunk, mellettünk marad. Minthogy a kutya őse a falka legerősebbjeinek engedelmeskedett, így mi is csak akkor imponálunk neki, ha féken tudjuk tartani. Nem helyes, ha egy gyenge ember igen kemény, erőteljes kutyát tart. Ha a kutya megharapja saját gazdáját, akkor az rendszerint annak jele, hogy az illető nem méltó hozzá.
Sajnos sok emberben nincs meg a szükséges erő és tehetség a kutya kiképzéséhez. Kiterjedt tanulmányozás és az ezen a területen nyert ismeretek ellenére is sikertelenség mutatkozik náluk. Ugyanakkor mások viszont, akik elméletileg jóformán egyáltalán nem foglalkoznak nevelési kérdésekkel, szép eredményeket érnek el.
Dicsérettel és feddéssel mértéket kell tartani. Nem szükséges az, hogy a kész kutya minden teljesítményéért jutalomban részesüljön ahhoz, hogy előtte a jó és a rossz fogalma tisztázódjék. Azt a felfogást, hogy a kutyának jutalomfalat formájában adott dicséret a legmagasabb elismerés bizonyítéka lenne, nem biztos, hogy helytálló.
Valamely felmutatott teljesítményért a kutyát kezdetben legalább is barátságos – “Jól van. Okos!” – szavakkal jutalmazzuk. Nagyon lényeges, hogy minden gyakorlás után jó egyetértésben váljunk el tanítványunktól. Emiatt a gyakorlat végén mindig olyan feladatot hajtassunk végre vele, amelyet nagyon könnyedén és szívesen visz véghez, s dicsérjük meg.
A keménységgel és a fenyítéssel nagyon takarékosan bánjunk. Mindig csak valamely nem kívánt cselekedettel kapcsolatosan büntessük meg tanítványunkat. Sohase alkalmazzunk fenyítést, ha nem vagyunk biztosak abban, hogy a kutya is felismeri a büntetés célját. Egy elkövetett csintalanság utólagos büntetésével kapcsolatosan a legtöbb esetben nem várhatjuk el tőle azt, hogy megértse annak okát! Azt a büntetést, amelyben a kutya részesül, a legtöbb esetben a gazda érdemli ki. Vagyis, ha nem tudom kényszeríteni tanítványomat valamilyen feladat végrehajtására, akkor helytelen bármilyen büntetésben részesítenem. Ugyanakkor, ha a fenyítés helyett az engedelmességi gyakorlatok bizonyos mennyiségével büntetem a kutyámat, akkor tudatom vele fölényemet és kívánságomat.
A kutya nem ismer emberi értelemben vett erkölcsöt, ezért nem is helyes fenyítésről, dicséretről beszélni. Azonban már annyira hozzászoktunk az állati lélek emberiesítéséhez, hogy ezek a kifejezésmódok egészen magától értetődőnek tűnnek számunkra. Az a tragédiája a kutyának, hogy emberi gondolatokat, erényeket és gyengeségeket feltételezünk nála. Amennyiben a kutya emberi értelemben okos lenne, úgy mindent megtenne, hogy az engedetlenség következményeit elkerülje.
Minden gazdának lebegjen szeme előtt, hogy nem szabad olyan valamiért büntetni kedvencét, ami előzőleg, mint tilos, nem vált előtte ismeretessé. Tartsuk féken az egyéni haragunkat. Vannak olyan érzékeny kutyák, amelyek az egyszeri ütést sem felejtik el sohasem! Az ilyeneknél a “Szégyelld magad rászólással többet érünk el, mint a többinél egy kisebb fenyítéssel.
Dr. Szinák János (Kutya.hu)

Posted on

Farkasokkal a villalakók

A Villalakókat emberhez szelídített európai szürkefarkas falkába engedték, és figyelték, hogy az állatok ki iránt érdeklődnek a leginkább. Ki az, akit falkavezérnek is választanának akár, vagy akit a köztük lévő rangsor megváltoztatására alkalmasnak találnak?
Lomposok és ordasok közt a valósághősök. A Villa lakói közül sokan hónapok óta még a szomszédos stúdióig sem jutottak el, és most rögtön egy farkaskalandba csöppentek.
A farkasok, amiket meglátogattak születésük óta emberek közelségében élnek, 10 napos koruktól imprintálódtak, vagyis emberhez szoktak. A testvérfarkasok közé később bekerült még három fiatal hím is, de a falka őket is gyorsan befogadta.
A játékosok nem leplezték, hogy tartanak a farkasoktól. Aztán kinyílt a ketrec ajtaja, és többé nem volt visszaút.

Posted on

Farkasok közé eresztették a villalakókat

A nyolc játékos a Veresegyházi Medveparkba látogatott el, hogy kiderítsék, ki is az igazi falkavezér a villában.
– Ők nagyon ártalmatlan lények, kölyökkoruk óta emberekhez vannak szokva. Az európai szürke farkasok valóban alkalmasak arra, hogy egy falkán belül kiválasszák azokat a személyeket, akik megkönnyítik a társaságba való beilleszkedésüket. Vagyis, nem feltétlenül alfahímek, hanem olyan személyiséggel bírnak, hogy támaszai lehetnek a többieknek – mondta Kuli Bálint, igazgató.
A villalakók eleinte félve közelítettek az állatokhoz, a legvisszahúzódóbb Kinga (22) volt, aki – miután az igazgató megnyugtatta őt afelől, hogy semmi bántódása nem eshet, hiszen ezek az állatok rendkívül szelídek – bemerészkedett a falka közé. Az egyik állat pedig egy hatalmas ugrással üdvözölte. – Akinél a legtöbb időt töltik el az állatok, az lesz a kiválasztott. Ez esetben Fecóra (28) és Eszterre (29) esett a választásuk – mondta az igazgató. Blikk.hu

Posted on

Farkas – háttérkép

A farkas vagy szürke farkas (Canis lupus) a ragadozók családjába tartozó, kutyaféle állat. Belőle háziasították a kutyát (Canis familiaris). Tágabb értelemben farkasnak neveznek a kutyafélék (Canidae) családján belül több más fajt is: ezek a prérifarkas (Canis latrans), a vörös farkas vagy rőt farkas (Canis rufus) és a sörényes farkas (Chrysocyon brachyurus). Itt a „farkas” alatt a szürke farkas értendő.
Holarktikus faj; (az ember után) a legnagyobb területen elterjedt emlős. Észak-Amerika és Eurázsia északi területeinek meghatározó csúcsragadozója, de megtalálhatjuk képviselőit Közép-Amerikában, Észak-Afrikában és Dél-Ázsiában is. Az egykor összefüggő, hatalmas területen a túlzott vadászat következtében ma már csak elszigetelt csoportjai maradtak fenn, így például Észak-Afrika szavanna övezetéből az ember teljesen kiszorította. Kihalt Japánban is; az Arab-félszigeten erősen veszélyeztetett, szinte el is tűnt. Természetes élőhelyét nehéz meghatározni, hiszen (az ember kivételével) a farkas a különböző biomokhoz leginkább alkalmazkodott emlős: a félsivatagtól a tundrán át a trópusi esőerdőig mindenhol képes megélni.
Jelenleg a legtöbb élőhelyén védett; több alfaja szerepel a Nemzetközi Természetvédelmi Szövetség (IUCN) vörös listáján.
A farkas falkák olyan önfenntartó szaporodó egységek, amelyben az egyedek együttműködve, közösen szerzik meg a táplálékot, és közösen nevelik a kölyköket — nemcsak a szülők, de a falka minden tagja, különösen a fiatalabbak. A falka létszáma az élőhely adottságaitól függően 2–36 lehet; általában 5–9. A falkák tulajdonképpen olyan nagycsaládok, amelyekben a vezető alfa-párhoz és utódaikhoz a szaporodási időszakban más farkasok is csatlakozhatnak — ezek később is a falka tagjai maradhatnak. A falkában szigorú a hierarchia: az abszolút úr az alfa-hím, őt követi az alfa-nőstény. A vezérhímet legyengülése (betegség, sérülés stb.) esetén a béta-hím váltja fel. A falkák időnként feloszlanak, majd (átmenetileg vagy véglegesen) újraalakulhatnak, illetve más falkákkal egyesülhetnek is. A régi falka feloszlásával létrejött új falkák egymással barátságosan viselkednek.
A falka együttműködésének két, ellentétesen motiváló alapja:
– az állandó rivalizálással kialakított rangsor és
– az egymást régóta ismerő tagok erős, kölcsönös kötődése.
Az együttműködés megköveteli:
– a fejlett szociális intelligenciát,
– a jó problémamegoldó képességet és
– a képlékeny, a körülményekhez alkalmazkodó viselkedést.
Ezek együttes hatására a farkas élőhelyeinek csúcsragadozója volt, amíg alul nem maradt az emberrel vívott versengésében.
A farkasra a „letelepedett” és „nomád” életmód váltogatása jellemző. Tavasszal és nyáron kis területen marad, amíg a kölykök fel nem nőnek, ősszel és télen azonban hatalmas távolságokat járhat be.
Táplálkozása: Más kutyaféléktől eltérően egyáltalán nem eszik növényeket, csak húst és csontot. Falkában vadászva főleg önmagánál jóval nagyobb termetű növényevőket zsákmányol (ide értve az olyan nagy patásokat, mint a jávorszarvas és pézsmatulok); a falkából kivert egyedek többnyire rágcsálókat és más, kisebb állatokat — egyebek közt rovarokat és rákokat.
A falka kitartóan, hosszú kilométereken át üldözi a kiszemelt vadat, majd amikor beéri, sorozatosan a farába, lágyékába és marjába marva terítik le. A legnagyobb sikerre törekedve elsősorban az eleve hátránnyal induló: legyengült, beteg vagy öreg vadakat szemelik ki, ezzel fontos szerepet töltenek be a préda populáció létszámának szabályozásában.
A táplálékszerző magatartás egy különleges módja a kiszemelt préda csordájának követése. A farkasok ilyenkor hosszú ideig követik és időnként meghajtják a nagy testű növényevők csordáját. Ha ilyenkor leszakadó (gyenge, idős vagy sebesült) állatot vesznek észre, azt megrohanják és felfalják. A zsákmányállatot körülvevő farkasok igyekeznek egymástól nagyjából azonos távolságot tartani. A támadást (sőt, magát a vadászatot is) mindig az alfa-hím indítja meg, a tagok azonban önállóan, de egymásra mindvégig figyelve vesznek részt benne: a farkasfalka vadászata ettől nagyon hatékony.
A zsákmányt leterítve a híres farkasétvággyal egy-egy farkas akár 9 kilogrammot is felfal belőle. Rendkívül erős állkapcsával akár a jávorszarvas vagy a bölény legvastagabb csontjait is el tudja morzsolni.Több amerikai tanulmány is bizonyítja, hogy zápfogaival (Molares) akár 105 kg/cm² (1500 Psi) harapóerőt is kifejthet. A dögöt sem veti meg: a farkas gyakran megpróbálja elkergetni friss zsákmánya mellől a többi farkast, a medvéket és a pumákat. A települések szeméttelepein is megjelenik; hajdan valószínűleg az ősi emberi közösségeket így kerülgető farkasokból háziasíthatták a kutyákat.