Posted on

A dzsungel könyve: Kvikvern

A keleti jégnek népe fogy, mint nyár elején a dér,
cukrot, kávét koldul valahány, ha fehér arc arra tér.
A nyugati jégnek népe mind verekedni, lopni tanul,
jó prémjeiket kalmár viszi el, és lelküket idegen úr.
A déli jégnek embere mind jött-menttel alkuszik,
az asszonyokon szalag fityeg, s tépettek a sátraik.
De az örök jég népe között nem járnak az új urak:
narvál-agyar a fegyverük, végső hős-férfiak.
Eszkimó dal fordítása
– Nézz ide, kinyitotta a szemét!
– Dugd vissza a bőrbe. Erős kutya lesz belőle. A negyedik hónapban nevet adunk neki.
– Kiről nevezzük el? – kérdezte Amorák.
Kadlu végigjártatta szemét a bőrökkel bélelt hóházon; tekintete ráesett az alvópadon ülő tizennégy esztendős Kotukóra, aki gombot faragott rozmáragyarból.
– Nevezd el rólam – mondta vigyorogva Kotuko. – Szükségem lesz rá valamikor.
Kadlu visszavigyorgott úgy, hogy szeme csaknem eltűnt lapos, zsíros arcában, s odabólintott Amoráknak. Közben a kutyakölyök anyja haragosan vinnyogott, hogy megláthassa a kicsikéjét, amely elérhetetlen messzeségben kapálózott a fókazsírlámpa fölé akasztott kis fókabőrzacskóban. Kotuko tovább faragcsált, Kadlu meg bedobott egy összegöngyölített csomag bőrből készült kutyahámot egy pici zugba, amely a ház egyik oldalából nyílt; levetette nehéz szarvasbőr vadászruháját, egy másik lámpa fölött lógó halcsonthálóba rakta, s fáradtan leült az alvópadra. Egy darab fagyott fókahúst rágcsált addig is, amíg Amorák, a felesége behozza a főtt húsból és vérlevesből álló komoly ebédet. Kora hajnal óta kinn járt a fókalyukaknál, nyolc mérföldnyire hazulról, s három nagy fókával tért haza. A ház belső ajtajához vezető hosszú hó-folyosónak vagy inkább alagútnak közepe táján kaffogás, ugatás hallatszott: a napi munka után felszabadult szánhúzó kutyák tülekedtek meleg helyekért.
Amikor már túlságosan is hangossá vált az ugatás, Kotuko lustán lehengeredett az alvópadról, felkapott egy ostort, amelynek 18 hüvelyk hosszú nyele volt rugalmas halcsontból, s 25 láb hosszú suhogója nehéz, összefont szíjból. Bemászott a folyosóba, ahonnan olyan hangok hallatszottak, mintha a kutyák elevenen fölfalnák; de ez csak rendes, étkezés előtti imádságuk volt. Amikor a folyosó túlsó végén kimászott, fél tucat bozontos fej nézett utána. Valami cethal-állkapocsból készült akasztófaféléhez lépett, amelyen a kutyák eledele lógott; széles lándzsával nagy koloncokat szabdalt le a fagyott anyagból, s megállt, egyik kezében az ostort, másikban a húst tartva. Nevén szólította mindegyik állatot, először a leggyöngébbiket – s jaj volt annak a kutyának, aki meg mert mozdulni, míg rá nem került a sor; mert a hosszú suhogó úgy csapkodott, mint a villám, s kivágott egy-egy hüvelyknyit a türelmetlenek szőréből-bőréből. Mindegyik kutya morgott, kaffogott, fulladozva falta végre megkapott porcióját, s visszasietett a folyosó menedékébe – a fiú pedig künn állt a havon az északi fény ragyogásában, és osztotta az igazságot. Utoljára a kutyafogat nagy, fekete vezetőjét szolgálta ki, amelyik rendet tartott, amikor a kutyák fel voltak szerszámozva; ez kettős porció húst kapott Kotukótól, de külön ostorcsapást is.
– Ó – mondta Kotuko, összegöngyölítve az ostor suhogóját -, van nekem egy kicsikém odabenn a lámpa fölött, az fog ám istenigazában üvölteni! Szárpok! (Gyerünk befelé!)
Visszamászott az összebújt kutyákon keresztül, letisztogatta prémruhájáról a száraz havat azzal a halcsont pálcával, amelyet Amorák az ajtó mellett tartott, megtapogatta a ház bőrrel bevont mennyezetét, hogy lerázzon minden jégcsapot, ami a fölöttük levő hóboltozatról leeshetett, s azzal felkuporodott a padra. A folyosón morogtak, vinnyogtak álmukban a kutyák, az Amorák bő prémcsuklyájában rugdalózott, fulladozott, gurgulázott a kis fiúbaba, az újonnan elnevezett kutyakölyök anyja pedig ott hevert Kotuko mellett, szemét a fókabőrzacskóra szegezve, amely melegen és biztonságban lógott a lámpa széles sárga lángja fölött.
Mindez pedig messze északon történt, túl Labradoron, túl a Hudson-szoroson, ahol a nagy vízáradat himbálja ide-oda a jeget, északra a Melville-félszigettől, északra még a szűk Fury- és Hekla-szorosoktól is – a Baffin-föld északi partján, ahol Bylot szigete úgy áll a Lancaster-szoros jegén, mint egy fölfordított pudingostál. A Lancaster-szorostól északra már keveset ismerünk a világból, csak Észak-Devont és az Ellesmere-földet; de még ott is él néhány ember, úgyszólván tőszomszédságában az Északi-sarknak.
Kadlu “inuit” volt – más néven eszkimó -, s a törzse összevissza vagy harminc ember, Tununirmiut földjéről való volt. Ez a név azt jelenti: “valaminek a háta mögött levő ország.” A térképek Navy Board-öbölnek nevezik ezt az elhagyatott partot, de az eszkimó elnevezés helyesebb, mert ez a vidék csakugyan az isten háta mögött van. Az esztendő kilenc hónapjában csak jég és hó van itt, s egyik szélvihar a másikat éri; a hideget pedig el sem képzelheti az, aki még nem látta húsz fokkal fagypont alatt a hőmérőt. E kilenc hónapból hat mellesleg sötét is – s ez az, ami oly szörnyűvé teszi az egészet. A három nyári hónapban csak minden másodnap és minden éjjel fagy, s ilyenkor a hó olvadni kezd a délnek néző lejtőkön; egy-két gyalogfűz gyapjas rügyei kimerészkednek, egy apró varjúháj vagy más efféle azt hiszi magáról, hogy virágzik; finom fövennyel, kerek kavicsokkal borított partok futnak le a nyílt tengerre; csiszolt kövek, csíkos sziklák emelkednek ki a szemcsés hóból. De mindez elmúlik néhány hét alatt, s a vad tél ismét mozdulatlanná dermeszti a szárazföldet; a tengeren pedig a jég zajlik ide-oda, széthasadva és összeforrva, felborulva, tornyosulva – amíg eggyé nem fagy az egész tíz láb vastagon, a szárazföldtől a nyílt tenger mély vizéig.
Télen Kadlu a szárazföldi jég széléig üldözte a fókákat, s elejtette lándzsájával, ha feljöttek lélegzetet venni a lékekhez. A fókának nyílt víz kell, hogy élni és halászni tudjon, márpedig tél derekán a jég néha nyolcvan mérföldig elhúzódik a legközelebbi parttól minden törés nélkül. Tavasszal Kadlu és népe visszavonultak az úszó jégtáblákról a sziklás szárazföldre, ott bőrsátrakat ütöttek fel, s tengeri madarakat ejtettek tőrbe, vagy a parton sütkérező fiatal fókákat lándzsázták le. Később dél felé mentek, a Baffin-földre, rénszarvas után, meg hogy megszerezzék az egész esztendőre való lazackészletet, a belső szárazföld száz meg száz patakjából és tavából; szeptemberben vagy októberben pedig visszatértek északra, pézsmaökör-vadászatra s a rendes téli fókafogásra. Ezeket az utakat kutyafogatú szánokon tették meg, húsz-harminc mérföldet egy nap; vagy némelykor a part mentén, bőrből készült nagy “asszony-csónakokon”; ilyenkor a kutyák meg a kisgyerekek az evezősök lába közt hevertek, s az asszonyok énekeltek, miközben egyik hegyfoktól a másikig siklottak a tükörsima hideg vízen. Minden fényűzés, amit a tununirmiut nép ismert, délről jött – szántalpnak való fa, szigonyhegynek való vas, acélkés, cinüst, amelyben sokkal jobban fő az étel, mint a régi zsírkő edényben; acél és kova, sőt még gyufa is, valamint színes szalag az asszonyok hajába, olcsó kis tükrök s vörös posztó a szarvasbőr vadászruhák beszegésére. Kadlu a drága, tejszínű, görbe fogascetszarvval s a pézsmaökör fogával kereskedett (ez éppen olyan értékes, mint a gyöngy) -, ő a déli inuitoknak adta el, azok pedig az Exeter- és Cumberland-öböl cethalászaival meg hittérítő állomásaival kötöttek üzleteket – s így fonódott tovább a lánc; az az üst, amelyet egy hajószakács valahol egy indiai bazárban vásárolt, így végezhette napjait az Északi-sarkkör hidegebbik részében, egy fókazsírlámpa fölött.
Kadlunak, jó vadász létére, bőségesen volt vas szigonya, hóvágókése, madárdárdája s minden egyebe, ami ott a nagy hidegben megkönnyíti az életet; feje volt a törzsének, vagyis ahogy ők mondják, “az az ember, aki gyakorlatból tud mindent”. Nem adott ez neki semmi hatalmat, legföljebb azt tanácsolhatta hébe-hóba a barátainak, hogy változtassanak vadászterületet; de Kotuko felhasználta arra, hogy amolyan hájas, lusta inuit módon uralkodjék egy kicsit a többi fiún, ha éj idején kimentek labdázni a holdvilágra vagy énekelni a Gyermekek Dalát az északi fényhez.
De tizennégy esztendős korában az inuit férfinak érzi magát, s Kotuko megunta, hogy tőröket állítson vadmadaraknak és macskarókáknak, különösen megunta pedig azt, hogy egész álló nap az asszonyoknak segítsen fóka- és szarvasbőrt rágni (ennél jobban semmi sem puhítja a bőrt) – amíg a férfiak vadászni jártak. El akart menni a Kvaggiba, az Éneklő Házba, ahol a vadászok összegyűltek titokzatos szertartásaikra, s az angekok, a varázsló, gyönyörűséges félelmet ébresztett bennük a lámpák kioltása után, és hallani lehetett, amint a Rénszarvas Szelleme toporzékol a háztetőn; s ha lándzsát dugtak ki a sötét éjszakába, forró vérrel borítva húzták vissza. Szerette volna nagy csizmáját a hálóba hajítani a családfő fáradt mozdulatával, s játszani a vadászokkal, ha egyik-másik este becsöppentek a házukba, s valami otthon készült rulettfélével szórakoztak, ami egy cinkannából meg egy szegből állt. Száz meg száz dolgot szeretett volna csinálni, de a felnőttek kinevették, és azt mondták: – Várj még, amíg “megszorul lábadon a csat”, Kotuko. A vadászat nem mindig jelenti azt, hogy megfogod a vadat!
Most, hogy az apja róla nevezett el egy kutyakölyket, derűsebb színben látta a világot. Az inuit nem pazarol el egy jó kutyát a fiára, amíg a fiú nem ért egy kicsit a kutyahajtáshoz; és Kotuko meg volt győződve, hogy nagyszerűen ért hozzá.
Ha a kölyöknek nem lett volna vas szervezete, belepusztult volna a sok etetésbe és hajszolásba. Kotuko csinált neki pici szerszámot gyeplővel, s hajkurászta a ház földjén, ezt kiáltozva: – Aua! Ja aua! (Jobbra!) – Csojacsoj! Ja csojacsoj! (Balra!) – Ohahá! (Állj!) – A kölyöknek egyáltalán nem tetszett a dolog, de ez a hajkurászás még csupa gyönyörűség volt ahhoz képest, amikor először fogták szán elé. Csak leült a hóba, és játszott azzal a fókabőrgyeplővel, amely az ő szerszámjától a pituig, a szánkó orrában levő vastag szíjig vezetett. Aztán megindult a fogat, s a kölyök észrevette, hogy a nehéz, tíz láb hosszú szán szaladni kezd a háta mögött, s vonszolja őt a hóban. Kotuko meg úgy kacagott, hogy a könny csurgott le az arcán. Aztán sok-sok nap következett, amikor a kegyetlen ostor úgy suhogott, mint a szél a jég fölött, s a társai harapdálták, mert nem értette a dolgát; a szerszám dörzsölte a testét, és nem hálhatott többé Kotukóval, hanem a leghidegebb helyre szorult a folyosón. Szomorú idő volt ez a kölyöknek.
Tanult a fiú is éppen olyan keményen, mint a kutya; mert keserves dolog ám kutyaszánt hajtani. Mindegyik állat – a leggyöngébbik legközelebb a kocsishoz – fel van szerszámozva a maga külön gyeplőjével, amely bal mellső lába alól húzódik a főszíjig, ehhez valami gomb- és hurokfélével van odaerősítve, amely a kocsis csuklójának egy fordulatára kibomlik, s így egy kutyát külön szabadíthat fel. Szükséges, hogy ez így legyen, mert fiatal kutyáknak gyakran hátsó lábai közé keveredik a gyeplő, s bevág a csontjukig. Meg aztán mindegyik szereti futás közben meglátogatni a barátait, ki- s be ugrálva a gyeplők közt. Verekszenek is, s ennek eredményeképpen a gyeplő jobban összegubancolódik, mint halászat után a nedves horgászzsineg. Sok bajt el lehet kerülni, ha az ostort nagy tudománnyal forgatja az ember. Minden inuit fiú azzal dicsekszik, hogy mester módjára bánik a hosszú suhogóval; csakhogy könnyű dolog a földön célba találni vele, és nehéz a teljes gyorsasággal száguldó szánon előrehajolni és éppen a válla tövén sújtani meg egy lustálkodó kutyát. Ha elkiáltod valamelyik kutya nevét, amiért “látogatóba megy”, s véletlenül másikat sújtasz meg, ez a kettő tüstént verekedéssel intézi el a dolgot, s megakasztja mind a többit. Ha pedig útitársad van, és beszélgetni kezdesz, vagy magadban énekelgetsz, a kutyák megállnak, visszafordulnak és leülnek, hogy meghallgassák a mondanivalódat. Kotukót egyszer-kétszer elragadták, mert megálláskor elfelejtette megkötni a szánt; sok ostort és nem egy gyeplőszíjat tönkretett, amíg végre egy teljes nyolcas fogatot s a könnyű szánt rá lehetett bízni. De akkor aztán fontos személyiségnek érezte magát, s a sima, fekete jég síkján merész szívvel és mozgékony könyökkel oly gyorsan rohant, mint egy teljes erejéből igyekvő vadászfalka. Tíz mérföldet tett meg a fókalékekig, s ha a vadászterületre ért, egy gyeplőt leoldozott a pituról, felszabadította a nagy, fekete vezetőt, a fogat legokosabb kutyáját. Mihelyt a kutya megszimatolta a légzőléket, Kotuko megfordította a szánt, s mélyen bevert a hóba egy pár lefűrészelt agancsot – amely úgy meredt ki a saroglyából, mint egy útjelzőtábla póznája -, nehogy a fogat el tudjon mozdulni. Aztán hüvelykről hüvelykre előrekúszott, és várt, amíg a fóka fel nem bukkant lélegzetet venni. Akkor gyorsan feléje döfött lándzsájával, amelynek kötél volt a végén; hirtelen felhúzta a fókát a lék szélére; a fekete vezetőkutya odajött, és segített a jégen át a szánhoz vonszolni a zsákmányt. Ilyenkor ugattak, tajtékzottak izgalmukban a felszerszámozott kutyák, s Kotuko valamennyit agyba-főbe csapkodta az ostorral, mint valami izzó vasrúddal, amíg csak az elejtett állat keményre nem fagyott. Hanem a hazatérés volt a legnehezebb. A megrakott szánt végig kellett húzni a hepehupás jégen, a kutyák pedig ahelyett, hogy húzták volna, leültek, és éhesen bámultak a fókára. Végre elérték a faluhoz vezető járt szánutat – akkor aztán hajrá, a csengő jégen, lesunyt fejjel, feltartott farokkal, Kotuko pedig rázendített az “An-gutivaun tai-na tanuna-ne taina” nevezetű dalra, a Visszatérő Vadász dalára, s minden házból hangok szólongatták a homályos, csillagos ég alatt.
Amikor Kotuko, a kutya felnőtt: ő is élvezte az életet. Egymás után vívott kemény harcokban a fogat élén verekedett ki helyet magának, s egy szép estén, etetéskor nekiment a nagy fekete vezetőnek (Kotuko, a fiú ügyelt arra, hogy becsületes legyen a harc), s “második kutyává” tette, ahogy arrafelé mondják. Így hát előlépett, és megkapta a vezető kutya hosszú gyeplőjét, ötlábnyival előtte futott a többinek, kutya kötelessége volt, hogy véget vessen minden verekedésnek befogott és szabadon járó társai közt egyaránt, s vastag, nehéz rézdrótörvet viselt a nyakán. Különös alkalmakkor főtt hússal tartották benn a házban, s néha szabad volt a padon hálnia Kotukóval. Jó fókavadász volt, s a pézsmaökröt is meg tudta állítani úgy, hogy körülötte szaladgált, s a lábánál csaholt. Sőt mi több – s egy szánhúzó kutyánál ez a legfőbb bizonyítéka a bátorságnak -, szembeszállt még a sovány sarkvidéki farkassal is, akitől az északi kutyák rendszerint legjobban félnek minden havat tipró teremtés között. Ő meg a gazdája – a kutyafogat többi, közönséges tagját nem számították a társaságukhoz – sok-sok napon és éjszakán vadásztak együtt: a prémekbe burkolt fiú és a vad, hosszú szőrű, keskeny szemű, fehér agyarú, sárga állat. Az inuitnak nincs más dolga, mint ennivalót és bőröket szerezni magának és családjának. Az asszonynépség ruhát készít a bőrökből, s alkalomadtán segít tőrt vetni az apróvadnak; de az ennivaló legnagyobb részét – márpedig rengeteg sokat esznek – a férfinak kell megszerezni. Ha a készletek kifogynak, nincs akitől vásároljon, kolduljon vagy kölcsönkérjen az ember. Éhen kell pusztulnia.
Az inuit nem gondol ezekre az eshetőségekre, amíg nem muszáj. Kadlu, Kotuko, Amorák meg a pici fiúcska, aki Amorák szőrmecsuklyájában rugdalózott, és egész nap zsírdarabkákat majszolt, olyan boldogok voltak együtt, hogy keresni kellett boldogabb famíliát. Igen szelíd fajból származtak – az inuit ritkán jön ki a sodrából, jóformán sohasem üt meg gyermeket, nem is tudja, mi fán terem a hazugság, és még kevésbé ismeri a lopást. Megelégedtek azzal, ha szigonyaikkal kitéphetik ennivalójukat a keserves, reménytelen hidegség szívéből, kedvesen mosolyoghattak, esténként furcsa kísértet- és tündérhistóriákat mesélhettek, addig ehettek, amíg már nem bírtak tovább, és énekelhették a végtelen asszonyéneket: “Amna, aja, aja, amna, ah, ah!” – hosszú, lámpavilágnál töltött napokon, miközben ruháikat és vadászszerszámaikat javítgatták.
De egy rettenetes télen minden ellenük esküdött. A tununirmiutok visszatértek az évi lazachalászatról, s megépítették házaikat Bylot-sziget északi részének korai jegén, hogy onnan fókavadászatra induljanak, mihelyt a tenger befagy. De korán és vadul köszöntött be az ősz. Egész szeptemberben folytonos viharok voltak, amik föltépték a sima fóka-jeget, amikor még alig négy-öt láb vastag volt, s besodorták a szárazföldre; hatalmas, húsz mérföld széles gátat halmoztak föl töredezett, hegyes jégkoloncokból, amiken lehetetlen volt keresztülhúzni a kutyaszánokat. Annak a jégtáblának a széle, amelynél a fókák tél idején halászni szoktak, vagy húszmérföldnyire volt ezen a gáton túl, s a tununirmiutok nem férhettek hozzá. Még így is átkínlódhatták volna a telet fagyasztott lazac- és felhalmozott halzsírkészleteikkel meg tőrbe ejtett állatok húsával. Csakhogy decemberben egyik vadász egy tupikban (bőrsátor) három félholt asszonyra s egy leányra bukkant. A család férfitagjai messzi északról jöttek le, és a jég összemorzsolta őket kis bőrcsónakjukban, amikor a hosszú szarvú fogascetre vadásztak. Kadlu persze nem tehetett mást; kiosztotta az asszonyokat a téli falu kunyhói közt, mert az inuit sohasem tagadja meg az ételt az idegentől. Sohasem tudhatja, mikor kerül rá a koldulás sora. Amorák magához fogadta a körülbelül tizennégy esztendős leányt olyan szolgálófélének. Hegyes csuklyája szabásáról és fehér szarvasbőr nadrágjának hosszúkás, ferde négyszög alakú mintázatáról úgy gondolták, hogy az Ellesmere-földről való. Soha életében nem látott még cin főzőedényt vagy fatalpú szánt; de Kotuko, a fiú, és Kotuko, a kutya, nagyon megszerették.
Aztán valamennyi fóka délre költözött, s még a rozsomák, a havas tájak tompa eszű, morgó kis tolvaja sem fáradt azzal, hogy végigjárja az üres csapdákat, amiket Kotuko állított fel. A törzs elvesztette két legjobb vadászát, akik csúnyán megnyomorodtak egy pézsmaökörrel való harcukban, s ez annál több munkát rakott a többiek vállára. Kotuko nap nap után útnak indult egy könnyű vadászszánnal és hat-hét legerősebb kutyájával, s szeme fájdultáig kutatott valami tiszta jégfolt után, ahol egy fóka lélegzőléket vághatott. Kotuko, a kutya mindenfelé elbarangolt, s a jégmezők halotti csöndjében Kotuko, a fiú, hallhatta fuldokló, izgatott vonítását egy három mérföldnyire levő fókalyuk fölött – oly tisztán, mintha mellette hallatszott volna. Ha a kutya ilyen lyukat talált, a fiú alacsony kis hófalat épített magának, hogy a kegyetlen széltől némileg védett legyen – s aztán várt tíz, tizenhét, húsz óra hosszat is, hogy a fóka feljöjjön lélegzetet venni, szeme odatapadt arra az apró jelre, amit a lyuk fölé tett, hogy szigonya lehajításában irányítsa. Lába alatt kis fókabőr pokróc volt, lábszárait pedig összefűzte a tutoreang (az a csat, amiről az öreg vadászok beszéltek). Ez segít, hogy ne verődjék össze az ember lába, amíg az éles fülű fóka felbukkanására várakozik. Nem valami izgalmas dolog, de azért könnyen elképzelhetitek, hogy összecsatolt lábbal csöndben üldögélni úgy negyvenfokos hidegben – a legkeményebb munka, amit az inuit ismer. Ha fogtak egy fókát, Kotuko, a kutya előrerohant, s a gyeplője utána vonszolódott; segített a testet fölrakni a szánra, amíg a többi fáradt és éhes kutya rosszkedvűen hevert a széltől oltalmazó jégtörmelék mögött.
Egy fóka nem tartott valami sokáig, mert a kis falu minden szájának joga volt ahhoz, hogy teletömjék; s nem pazarolták el se csontját, se bőrét, se inait az állatnak. A kutyák tápláléka most az embernek szolgált, s Amorák a kutyákat régi nyári bőrsátrak darabjaival etette, amiket az alvópadok alól kotortak elő. Üvöltöttek, üvöltöttek egyre, s csak azért ébredtek föl, hogy éhesen üvöltsenek tovább. Már a kunyhók zsírkőlámpáiról is észre lehetett venni, hogy közel az éhínség. Jó évszakokban, amikor bőviben voltak a zsírnak, két láb magasra is felcsapott a láng a hajó alakú lámpákban – vidáman, simán, sárgán. Most alig ért föl hathüvelyknyire: Amorák gondosan letört a mohából való lámpabélből, ha az őrizetlenül hagyott láng felragyogott egy pillanatra, s az egész család szemével kísérte keze mozdulatát. Ott, a nagy hidegben, ínség idején, nem annyira a haláltól félnek, mint inkább attól, hogy sötétben kell meghalni. Minden inuit retteg a sötétségtől, amely minden esztendőben hat hónapig nehezedik rá szüntelenül; s ha a lámpák lángja alacsony a házban, megrázkódik és megzavarodik az emberek lelke.
De jött még nagyobb baj is.
A kiéhezett kutyák kaffogtak, morogtak a folyosókon a hideg csillagokra bámulva s a metsző szélben szimatolgatva minden éjszaka. Ha abbahagyták az üvöltést, a csönd ismét oly megátalkodott, oly súlyos volt, mint az ajtót betemető hófúvás; az emberek hallották vérük lüktetését a fül vékony járataiban s a szívük zakatolását, amely olyan hangos volt, mint a varázsló dobjának pergése a hóban. Egy éjszaka Kotuko, a kutya, aki szokatlanul dacos volt a hámban, felugrott, és Kotuko térdét kezdte döfölni fejével. Kotuko megsimogatta, de a kutya hunyászkodva, vakon tovább döfködött. Ekkor felébredt Kadlu, megragadta az állat nehéz, farkasforma fejét, s belebámult üveges szemébe. A kutya vinnyogott, reszketett Kadlu térdei közt. Nyakán fölmeredt a szőr; úgy morgott, mintha idegen állna az ajtó előtt; aztán örvendezve ugatott, hempergett a földön, s Kotuko csizmáját harapdálta, mint egy kutyakölyök.
– Mi ez? – kérdezte Kotuko, mert félni kezdett.
– Ez a betegség – felelte Kadlu. – A kutyabetegség.
Kotuko, a kutya fölkapta az orrát, s tovább üvöltött.
– Sose láttam még ilyet. Mit akarhat? – szólt Kotuko.
Kadlu vállat vont, és átment a kunyhó másik oldalára kurta szigonyért. A nagy kutya ránézett, újra üvöltött, és kioldalgott a folyosóra; a többi kutya jobbra-balra húzódott előle. Amikor már kinn volt a hóban, dühösen ugatott, mintha egy pézsmaökör nyomában volna, s ugatva, ugrálva eltűnt a szem elől. Nem volt megveszve: egyszerűen megbolondult. A hideg meg az éhség, de mindenekfölött a sötétség megzavarta a fejét; s ha ez a rettenetes betegség egyszer bekap a kutyák közé, futótűzként terjed. A legközelebbi vadászó napon másik kutya betegedett meg, s Kotuko azon nyomban megölte, amikor felszerszámozva harapott és verekedett. Aztán a fekete második kutya, az egykori vezető kezdett hirtelen csaholni egy képzelt rénszarvasnyomon, s amikor elengedték a pitu elől, rávetette magát egy jégszirtre, s aztán elrohant, hátán a szerszámmal, éppen, mint a vezető. Ezek után senki sem akarta többé kivinni a kutyákat. Másra kellettek, s a kutyák tudták ezt, s bár meg voltak kötözve, és kézből etették őket, szemük tele volt kétségbeeséssel és félelemmel. Mindennek tetejébe az öregasszonyok kísértethistóriákat kezdtek mesélni, s azt mondogatták, hogy találkoztak a múlt ősszel elpusztult vadászok szellemeivel, s azok mindenféle szörnyűségeket jósoltak.
Kotukót mindennél jobban bántotta a kutyája elvesztése; mert az inuit hallatlanul sokat eszik ugyan, de tud éhezni is. Hanem az éhség, a sötétség, a hideg, a fagyban való hosszas várakozás kikezdte az erejét, s kezdett képzelt hangokat hallani és képzelt alakokat látni. Egy éjszaka – tíz óra hosszat várakozott egy “vak” fókalyuk fölött, s akkor oldta le lábáról a csatot, s félig ájultan, szédelegve támolygott haza a faluba – megállt, és nekitámaszkodott egy sziklának, amely véletlenül csak úgy ingadozva állt egy kiszögellő hegyes jégtömbön. Kotuko súlya megzavarta a szikla egyensúlyát; nagy robajjal lefordult, s amikor Kotuko félreugrott, hogy elkerülje, csikorogva, sziszegve utána csúszott a jéglejtőn.
Ez éppen elég volt Kotukónak. Abban a hitben nevelkedett, hogy minden sziklának, vándorkőnek megvan a maga gazdája, inuája, rendesen valami félszemű nőszemély, egy tornák, s ha a tornák segíteni akar valakin, utána gurul kőházastul, és megkérdi: akarja-e védőszelleméül elfogadni. (Nyári olvadás idején a jéggel alátámasztott sziklák, vándorkövek mindenfelé gurulnak, csúszkálnak a szárazföldön: ebből könnyű megérteni, hogyan támadhatott az élő sziklák gondolata.) Kotuko hallotta a vér lüktetését a fülében, mint ahogy hallotta egész nap, s azt hitte, hogy a kőben lakó tornák beszél hozzá. Még haza sem ért, már bizonyos volt abban, hogy beszélgetést folytatott vele, s mivel a családja nagyon is lehetségesnek tartotta a dolgot, senki sem mondott ellent neki.
– Azt mondta: “Leugrom, leugrom a helyemről a hóba!” – kiáltotta Kotuko tágra meredt szemmel, előrehajolva a félig sötét kunyhóban. – Azt mondta: “Vezetni foglak.” Azt mondta: “Elvezetlek a jó fókalyukhoz.” Holnap kimegyek, s a tornák lesz a vezetőm.
Ekkor belépett az angekok, a falu varázslója, s Kotuko másodszor is elmondta neki az esetét, ismét elképesztve vele hallgatóit. Nem hagyott ki semmit.
– Csak menj a tornait, a kövek szelleme után, s azok megint ennivalóhoz juttatnak bennünket – mondta az angekok.
Az északi leány a lámpa közelében feküdt; napok óta keveset evett, és még kevesebbet beszélt; de amikor másnap reggel Amorák és Kadlu megraktak és felszerszámoztak Kotukónak egy kis kéziszánt, beletették vadászruháját s annyi zsírt meg fagyott fókahúst, amennyit csak nélkülözhettek: a lány megfogta a húzókötelet, és merészen odalépett a fiú mellé.
– A te házad az én házam – mondta, amint a kis csonttalpú szán nyikorogva bukdácsolt mögöttük a félelmetes sarkvidéki éjszakában.
– Az én házam a te házad – mondta Kotuko -, de azt hiszem, Szednához megyünk mind a ketten.
Szedna pedig az Alvilág úrnője, s az inuitok azt hiszik, hogy minden halott egy esztendőt kénytelen tölteni az ő szörnyű birodalmában, mielőtt Kvadliparmiutba, a Boldog Helyre jut, ahol sohasem fagy, s ahol a kövér rénszarvas éppen akkor toppan az ember elé, amikor hívja.
Végig a falun azt kiáltozták az emberek:
– A tornaitok beszéltek Kotukóval. Léket mutatnak neki a jégen! Fókát hoz nekünk ismét!
Hangjukat hamarosan elnyelte a hideg, üres sötétség, s Kotuko meg a leány szorosan egymáshoz bújva húzták a kötelet, vagy emelgették a szánt a jéghalmokon át a Sarki-tenger felé. Kotuko erősködött, hogy a kőben lakó tornák azt mondta neki: menjen észak felé – és északnak tartottak, Tuktuk-dzsung, a Rénszarvas nyomán, amit mifelénk Göncöl szekerének neveznek.
Európai ember öt mérföldet sem tudott volna megtenni egy nap a jégtörmeléken s az éles hegyű jégtorlaszokon át; de ők ketten pontosan tudták, milyen csuklómozdulat kényszeríti a szánt, hogy egy jégtorlaszt megkerüljön, milyen rándítással lehet jóformán kiemelni egy jéghasadékból; mennyi erő kell a lándzsafejjel való néhány nyugodt ütéshez, amely a legreménytelenebb helyzetben is ösvényt tud hasítani.
A leány nem szólt semmit, csak lehajtotta fejét, s hermelinkucsmájának hosszú rozsomákprémes szegélye csapkodta széles, sötét arcát. Az ég mély, bársonyos fekete színű volt a fejük fölött; a látóhatáron, ahol utcai lámpák gyanánt égtek a nagy csillagok, vöröses csík húzódott: Időnként az északi fény zöldes hulláma csapott végig a magas ég ürességén; lobogott, mint a zászló, aztán eltűnt; vagy egy hullócsillag száguldott – sötétségből sötétségbe -, szikrazáport hurcolva maga után. Ilyenkor különös, vörös, rezes, kékes színekkel kipontozva, összevonalazva látták az úszó jég ráncos, barázdás felszínét; de a rendes csillagfénynél mindennek fagyos, szürke színe volt. Az úszó jeget – emlékezhettek rá – addig csapkodták, hajszolták az őszi viharok, amíg megfagyott földrengés nem lett belőle. Voltak ott árkok, vízmosások, kavicsbányákhoz hasonló üregek a jégbe vágva; koloncok, szétszórt darabok, amik odafagytak az úszó jég egykori felszínére; régi, fekete jégtömbök, amiket az egyik vihar az úszó jég alá sodort, a másik ismét fölemelt; kerekded jégsziklák; fűrész alakú sarkok, amiket a szélsodorta hó faragott ilyenre; süllyedések, ahol harminc-negyven holdnyi terület alacsonyabb szintre került a földnél. Kis távolságról a jégkoloncokat fókának vagy rozmárnak, felfordult szánnak vagy vadászó embereknek lehetett nézni – vagy akár magának a nagy Tízlábú Fehér Szellem-Medvének; de bár a jégmező tele volt ezekkel a majdnem élő, furcsánál furcsább alakokkal, sehol semmi hang, még halvány visszhang sem hallatszott. És ebben a hangtalan pusztaságban, ahol hirtelen fények villantak fel és tűntek el újra, a szán s a két szánhúzó ember úgy mászott, mint valami lidérces álom szereplői – rémlátomás a világ végéről – valahol a világ végén.
Amikor kifáradtak, Kotuko – a vadászok nyelvén szólva – “félházat” csinált, pici hókunyhót, amelyben összebújtak, és útilámpájukkal igyekeztek felolvasztani a fagyott fókahúst. Aludtak egyet, és továbbmentek – harminc mérföldet tettek meg egy nap, hogy tíz mérföldet haladjanak észak felé. A leány mindig nagyon hallgatag volt, de Kotuko dörmögött magában, s énekelte azokat a dalokat, amelyeket az Éneklő Házban tanult – a nyárról, a rénszarvasról, a lazacról – egyik sem illett semmiképpen ehhez az évszakhoz. Kijelentette, hogy hallotta, amint a tornák morgott neki valamit, s vadul fölszaladt egy jéghalomra, hadonászott a karjával, és erős, fenyegető hangon beszélt. Az igazat megvallva, Kotuko ekkor igen közel járt a megőrüléshez; de a leány meg volt győződve, hogy védőszelleme vezeti, és jóra fordul minden. Meg sem lepte hát, amikor a negyedik napi járás után Kotuko (akinek szeme úgy égett, mint két tüzes golyó) azt mondta neki, hogy az ő tornákja kétfejű kutya alakjában jő utánuk a havon. A leány arra nézett, amerre Kotuko mutatott, s valami mintha csakugyan besurrant volna egy szakadékba. Semmi esetre sem volt ember formájú, de mindenki tudta, hogy a tornaitok legjobban szeretnek medve, fóka vagy más efféle alakban megjelenni.
Lehetett az maga a Tízlábú Fehér Szellem-Medve is vagy akárki más, mert Kotuko meg a leány annyira kiéhezett már, hogy káprázott a szeme mind a kettőnek. Tőrben nem fogtak meg semmit, s nyomát sem látták vadnak, amióta a falut elhagyták; az elemózsiájuk nem elég még egy hétre – és vihar közeledett. A sarki vihar tíz napig is tud dühöngeni szünet nélkül, s ilyenkor úton lenni biztos halált jelent. Kotuko akkora hókunyhót emelt, hogy a kéziszánt is belétehették – nehogy az ennivalójuktól elszakadjanak -, s míg az utolsó szabálytalan jégtömeget vagdosta, amelyet a tető zárókövének szánt, megpillantott valamit, ami egy fél mérföldnyire levő kis jégszirtről nézett rá. A levegő ködös volt; az a valami negyven láb hosszúnak és tíz láb magasnak látszott, húszlábnyi farokkal; egész alakjának körvonalai remegtek. Látta a leány is, s ahelyett hogy rémületében felkiáltott volna, nyugodtan mondta: – Ez Kvikvern. Mi következik ezután?
– Szólani fog hozzám – mondta Kotuko, de a hóvágókés reszketett a kezében, amíg beszélt, mert akármennyire hiszi is valaki magáról, hogy különös és rút szellemekkel van barátságban, ritkán örül annak, hogy szaván fogják. Kvikvern egy óriási, fogatlan, szőrtelen kutya kísértete, akiről azt tartják, hogy messzi északon él, s bejárja az országot, ha “készül valami”. Az a valami lehet jó is, rossz is; de Kvikvernről még a varázslók sem szívesen beszélnek. A kutyák megvesznek tőle. Éppen mint a Szellem-Medvének, neki is több lába van a rendesnél – hat vagy nyolc -, ennek a ködben föl és le szökdécselő alaknak pedig több lába volt, mint akármelyik valóságos kutyának. Kotuko meg a leány gyorsan bebújt a kunyhóba. Persze ha Kvikvern rosszat forral ellenük, darabokra zúzhatja a kunyhót a fejük fölött, de mégis nagy megnyugvás volt azt érezni, hogy lábnyi vastag hófal van köztük és a gonosz sötétség közt. Vonatfüttyhöz hasonló süvítéssel kitört a vihar, s tartott három nap, három éjjel; sem irányát nem változtatta, sem meg nem enyhült egy pillanatra sem. Térdük közt tartva táplálták a kőlámpát, harapdálták a félig fölmelegedett fókahúst, és figyelték a mennyezeten felgyülemlő fekete kormot – hetvenkét hosszú óráig. A leány számba vette a szánon levő ennivalót: már csak két napra elég; Kotuko pedig megvizsgálta a szigonya vasfejét, szarvasínkötését meg fókalándzsáját és madárdárdáját. Egyebet nem lehetett tenni.
– Szednához megyünk – hamar, nagyon hamar – suttogta a leány. – Három nap sem telik belé, lefekszünk, és elpusztulunk. Hát nem csinál semmit a te tornákod? Énekelj neki egy angekok dalt, hogy jöjjön ide.
Kotuko énekelni kezdett, a varázsénekek éles, magas hangján, s a vihar lassanként elcsöndesedett. Az ének közepén a leány összerezzent, s előbb ujjatlan kesztyűbe bújtatott kezét, aztán fejét tette a kunyhó jégpadlójára. Kotuko követte példáját; térdeltek mind a ketten, egymás szemébe bámulva s minden idegszálukkal hallgatózva. Kotuko letört egy vékony halcsontforgácsot a szánon levő madártőr széléről, kiegyenesítette, felállította egy kis lyukban a jégen, s odaerősítette kesztyűjével. Majdnem olyan érzékenyen volt elhelyezve, mint egy iránytű; most már nem hallgatóztak, hanem néztek. A vékony pálcika remegett kissé – milyen icipici kis mozdulat volt ez! -, aztán néhány másodpercig erősen rezgett, megnyugodott, újra rezgett, ezúttal más világtáj felé bólintva.
– Túlságos korán! – mondta Kotuko. – Valami nagy jégtömb elszabadult, messze künn a vízen.
A leány a pálcikára mutatott, s fejét rázta. – Ez a nagy jégzajlás – mondotta. – Hallgasd az alsó jeget. Kopog.
Most, amikor letérdeltek, igen furcsa, tompa morajt és kopogást hallottak, amely mintha a lábuk alatt hangzott volna. Némelykor mintha vak kutyakölyök nyivákolna valahol a lámpa fölött; aztán mintha követ köszörülnének kemény jégen; aztán ismét tompa dobütések szóltak; de mindez oly szaggatottan, halkan, mintha nagy messzeségből, kis hallócsövön át hallatszanék.
– Harc nélkül nem jutunk el Szednához – mondta Kotuko. – Ez a jégzajlás. A tornák megcsalt bennünket. Meghalunk.
Lehet, hogy mindez túlzottnak hangzik, de a két ifjú ember valóban nagy veszedelemmel nézett szembe. A háromnapos vihar délnek hajtotta a Baffin-öböl mély vizét, s feltorlaszolta annak a messzire kinyúló szárazföldi jégnek a szélén, amely a Bylot-szigettől húzódik nyugat felé. Az az erős áramlat pedig, amely a Lancaster-öböltől keletnek tart, mérföldekre terjedő, zajló jeget hordozott magával – darabos jeget, amely nem fagyott össze jégmezővé -, s ez a tömeg bombázta a part menti jégtáblákat ugyanakkor, amikor a vihar korbácsolta tenger hullámzása alulról gyöngítette, vékonyította. Amit Kotuko meg a leány hallottak, az ennek a harminc-negyven mérföldnyi távolságban folyó harcnak gyönge visszhangja volt, s ettől remegett a kis hírmondó pálcika.
Mármost: az inuit nép azt tartja, hogy ha a jég egyszer fölébred hosszú téli álma után, nem lehet tudni, mi történhet, mert a szilárd jégtábla majdnem olyan gyorsan változtatja alakját, mint a felhő.
A vihar nyilvánvalóan korán jött tavaszi vihar – és lehetséges minden.
De a két ifjú teremtés boldogabb volt most, mint eddig. Ha az úszó jég felszakad, vége a várásnak, a szenvedésnek. Szellemek, manók, boszorkák sürögnek-forognak a hasadozó jégen, s ők ketten mindenféle vad teremtmény társaságában vonulhatnak be Szedna birodalmába, arcukon még az izgalom pirosságával. Amikor a vihar után kiléptek a kunyhóból, a látóhatáron állandóan erősödött a zaj, s a szívós jég mindenütt nyögött, zúgott körülöttük.
– Még vár – mondta Kotuko.
Egy halom tetején ott ült vagy gubbasztott a nyolclábú Valami, amit három nappal azelőtt láttak – és félelmesen üvöltött.
– Menjünk utána – mondta a leány. – Tudhat valami utat, amely nem vezet Szednához. – De támolygott a gyöngeségtől, amikor a húzókötelet megfogta. A Valami lassan, esetlenül mozgott a jégsziklákon, mindig nyugatnak, a szárazföld felé, ők pedig mentek utána, miközben az úszó jég széléről mind közelebb-közelebb hallatszott a mennydörgés moraja. A jég felszíne minden irányban megrepedezett, összehasadozott három-négy mérföldnyi szélességben, a nagy, tíz láb vastag jéglapok – egyik néhány méter széles, a másik néhány hold területű – tornyosultak fel, buktak le, omlottak egymásba s a még töretlen jégbe, ahogy a súlyos hullámzás emelkedett, esett, csapkodott közöttük. Ez a faltörő kosnak használt jég volt úgyszólván az első hadsereg, amelyet a tenger csatába küldött az úszó jégtáblák ellen. Ezeknek a jégtömböknek folytonos recsegése, rengése majdnem elfojtotta a zajló jégrétegek repesztő hangját, amelyeket az ár úgy tolt be az úszó jégtábla alá, mint amikor valaki hirtelen az asztalterítő alá csúsztat egy kártyát. Ahol sekély volt a víz, ezek a jéglapok egymásra halmozódtak, amíg a legalsó feneket nem ért ötven láb mélységben, s az elfakult tenger vize föltornyosult az iszapos jég mögött, amíg a növekvő nyomás megint előre nem hajszolta az egészet. A jégtáblákon és a zajló jégen kívül a vihar és a tengeráramlások igazi, úszó jéghegyeket is hoztak le a víz grönlandi partjáról vagy a Melville-öböl északi részéről. Ezek ünnepélyesen úsztak közelebb, a hullámok fehér tarajosan törtek meg körülöttük, s úgy haladtak a jégtábla felé, mint egy régimódi, kiterített vitorlákkal közeledő hajóhad. Egy-egy győzedelmesen előrenyomuló jéghegy hirtelen tehetetlenül megfeneklett a mély vízben, felfordult, s a tajték, az iszap, a köpködő fagyott szilánkok áradatában fetrengett; egy sokkal kisebb és alacsonyabb pedig behasította a lapos jégtáblát, és belenyargalt, tonnaszámra hajigálva kétfelé a jeget, s mérföldes barázdát vágva, amíg végre megállt. Némelyik úgy csapott le, mint a kard, fűrészszélű csatornát hasítva; mások darabokra szakadtak, húsztonnás jégdarabok záporát szórva szanaszét, amely ott örvénylett, süvöltözött a jéghalmok közt. Ismét mások kiemelkedtek a vízből, amikor sekély helyre értek, mintha kínjukban nyújtóznának ki, s egy darabban dőltek oldalt, miközben a tenger átcsapott a vállukon. A jégnek ez a dörömbölése, tülekedése, elhajlása, lemerülése, minden lehető alakban való felívelése mindenütt folyt, ameddig a szem elláthatott az úszó jégtábla északi határán. Ahol Kotuko meg a leány állott, onnan nézve ez az egész zűrzavar nem tűnt egyébnek, mint nyugtalan, hullámzó, kapaszkodó mozgásnak a látóhatár alatt; de pillanatról pillanatra közeledett feléjük, s messze a szárazföld felől valami nehéz dörgést hallottak – olyat, mint a ködben hallatszó távoli ágyúzás. Ez azt jelentette, hogy az úszó jégtáblát csapkodja a tenger a Bylot-sziget ércszirtjeihez: ez a föld délre volt a hátuk mögött.
– Soha még ilyen nem volt a világon – mondta Kotuko, bután maga elé bámulva. – Nem most van itt az ideje. Hogy törhet össze ilyenkor az úszó jégtábla!
– Menjünk ez után! – kiáltotta a leány, rámutatva a Valamire, ami eszeveszetten, sántítva rohant előttük. Utánamentek, maguk után ráncigálva a szánt, miközben a jég mennydörögve mind közelebb ért hozzájuk. Végül a jégmezők mindenütt fölrepedeztek, a táblák magasra meredtek körülöttük; a repedések kinyíltak, összecsapódtak, akár a farkas állkapcsa. De ahol a Valami volt – régi, széttört jégtömbök ötven láb magas halma -, ott nem mozdult semmi. Kotuko vadul ugrált előre, maga után vonszolva a leányt, s odakúszott a halom aljához. A jég beszéde egyre hangosabb lett körülöttük, de a halom szilárdan állt – s amint a leány ránézett, Kotuko jobb könyökét fölfelé és kifelé lökte: ez az inuit jel szárazföldet, mégpedig szigetet jelent. És csakugyan szárazföld volt az, ahová a nyolclábú, sántító Valami vezette őket – valami gránithegyű, homokpartú szigetecske a part közelében, úgy befödve, beburkolva, elleplezve jéggel, hogy senki sem tudta volna az úszó jégtől megkülönböztetni – de az alapja mégis szilárd föld, nem vándorló jégtömeg! Széleit lekoptatta a jégtáblák odacsapódása, visszapattanása, köszörülődése, szétmorzsolódása; észak felé menedékes zátony húzódott, félreterelve a legsúlyosabb jég rohamát, éppen úgy, ahogy az eke vasa felfordítja a rögöt. Persze az a veszedelem még mindig megvolt, hogy valami súlyosan megrázott jégmező felcsap a partra, és leborotválja a kis sziget csúcsát; de ez már nem aggasztotta Kotukót meg a leányt, amint fölépítették hókunyhójukat, és enni kezdtek, s hallották, hogyan kalapál és csörömpöl a jég a part mentén. A Valami eltűnt, Kotuko pedig, miközben a lámpa körül kuporogtak, izgatottan beszélt arról, hogy neki hatalma van a szellemeken. A nagy mondások kellős közepén elnevette magát a leány, s elé-hátra himbálta a derekát.
Válla mögött lassan, óvatosan mászva be a kunyhóba, két fej jelent meg – egy sárga meg egy fekete, a világ két legszégyenkezőbb, legbánatosabb kutyafeje. A Kutya-Kotuko volt az egyik, a fekete vezető a másik. Kövér volt most mind a kettő, látszott rajtuk, hogy jó állapotban vannak, és visszanyerték eszüket, de igen furcsa módon voltak összekötve egymással. Emlékeztek, hogy amikor a fekete vezető megszökött, rajta volt a szerszám. Összetalálkozott a Kutya-Kotukóval, s nyilván játszott és verekedett vele, mert a vállán levő hurok beleakadt Kotuko örvének vert rézdrótjába, és szorosra húzódott – úgyhogy egyik sem férhetett a gyeplőhöz, hogy szétrágja, hanem mind a kettő oda volt kötve oldalvást a másik nyakához. Ez – no meg a szabad vadászat kigyógyította őket a bolondságukból. Ép eszén volt mind a kettő.
A leány odataszigálta a két szégyenkező teremtést Kotuko elé, s nevettében zokogva kiáltott fel: – Ez itt Kvikvern, aki biztos talajra vezetett bennünket! Nézd, nyolc lába van, és két feje!
Kotuko kiszabadította őket, s a két kutya a nyakába ugrott; próbálták megmagyarázni neki, hogyan nyerték vissza ép eszüket. Kotuko végigjáratta kezét a bordáikon. Mind a kettő kigömbölyödött, s a szőrük gyapjas volt.
– Ezek ennivalót találtak – mondta Kotuko. – Azt hiszem, egyhamar nem megyünk Szednához. A tornákom küldte őket. A betegségük elmúlt.
Mihelyt Kotukót köszöntötték, egymás torkának rohant a két kutya, aki az utolsó hetekben kénytelen volt együtt aludni, enni, vadászni – s igen szép csata zajlott le a hókunyhóban.
– Éhes kutya nem verekszik – mondta Kotuko. – Ezek fókát találtak. Aludjunk. Találunk ennivalót.
Amikor fölébredtek, a sziget északi partján szabad volt a víz, s az egész leszakított jég elúszott a szárazföld felé. A hullámverés első hangja a legnagyobb gyönyörűség az inuit fülének, mert ez a tavasz jöttét jelenti. Kotuko és a leány megfogták egymás kezét, és mosolyogtak, mert a hullámok tiszta, telihangú zúgása a jég között a lazac és rénszarvas idejére meg a virágzó gyalogfűzek illatára emlékeztette őket. Már mialatt odanéztek, a tenger kezdett újra befagyni az úszó jégdarabok közt, akkora volt a hideg; de a láthatáron nagy, vörös izzás látszott: a lehanyatlott nap fénye. Inkább olyan volt ez, mintha ásított volna egyet álmában, felkeléshez bizony nem hasonlított, s az izzás is csak néhány percig tartott: de mégiscsak ez jelezte, hogy fordul az esztendő. Érezték, hogy ezen már semmi sem változtathat.
Kotuko rajtakapta a kutyákat, amint egy frissen megölt fókán verekedtek. A fóka a halakat üldözte; azokat mindig szétzavarja a vihar. Ez volt az első valami húsz-harminc fóka közül, aki ezen a napon kijött a szigetre, s amíg a tenger keményre nem fagyott, száz meg száz mohó fekete fej élvezte a sekély szabad vizet, s úszkált az úszkáló jég között.
Jó volt bizony ismét fókamájat enni: bátran megtölteni zsírral a lámpákat, s nézni, hogy lobog fel a láng háromlábnyira; de mihelyt a tenger friss jege megbírta őket, Kotuko meg a leány megrakták a kéziszánt, a két kutyát pedig úgy meghajszolták, mint még soha, mert félve gondoltak arra, hogy mi történhetett ezalatt a faluban. Az idő éppen olyan könyörtelen volt, mint rendesen; de könnyebb egy ennivalóval megrakott szánt húzni jóllakottan, mint éhesen vadászni. Huszonöt fóka testét temették a part jegébe – mind megenni való -, azzal siettek vissza az övéikhez. Mihelyt Kotuko megmondta a kutyáknak, hogy mit akar, azok megmutatták nekik az utat, s bár határkőnek vagy egyéb ismertetőjelnek nyoma sem volt sehol, két nap múlva már Kadlu háza előtt csaholtak. Csak három kutya válaszolt nekik, a többit megették, s a házak mind sötétek voltak. De amikor Kotuko elkiáltotta magát: – Ojo! (főtt hús) – gyönge hangok feleltek vissza, s amikor egyenként hangosan sorolta fel a falubeliek nevét: nem hiányzott senki.
Egy óra múlva lobogtak a lámpák Kadlu házában; hólevet melegítettek; a fazekak zümmögni kezdtek, s a hó csöpögött a tetőről, amikor Amorák lakomát főzött az egész falunak; a csuklyába dugott fiúbaba egy szelet zamatos, dióízű zsírt majszolt, a vadászok pedig lassan, annak rendje és módja szerint ették torkig magukat fókahússal. Kotuko meg a leány elmondták a történetüket. A két kutya ott ült köztük, s valahányszor a nevük előfordult, mind a kettő fülét hegyezte, s fölöttébb szégyenkező arcot vágott. Az a kutya, amelyik egyszer megbolondult, s aztán észre tért, sohasem bolondul meg többet az inuitok szerint.
– Így hát a tornák nem feledkezett meg rólunk – mondta Kotuko. – Zúgott a vihar, repedezett a jég, s a fóka partra úszott a vihartól megriadt halak után. Most az új fókalyukak alig kétnapi járóföldre vannak. Menjenek el holnap a jó vadászok, s hozzák haza a fókákat, amiket ledöftem: huszonötöt temettem el a jégbe. Ha ezeket megettük, valamennyien az úszó jégre megyünk, fókavadászatra.
– Hát te mit csinálsz? – kérdezte a varázsló Kotukót olyan hangon, ahogy Kadluval, Tununirmiut leggazdagabb emberével szokott beszélni.
Kotuko hosszan ránézett az északról jött lányra, s nyugodtan felelte:
– Mi házat építünk. – Azzal apja házának északnyugati oldalára mutatott, mert a megházasodott fiú vagy férjhez adott lány mindig ezen az oldalon lakik.
A lány fölfelé fordította tenyerét, és kétségbeesetten megrázta a fejét. Hiszen ő idegen, az éhhaláltól mentették meg, és semmit sem hozhat a házhoz.
Amorák leugrott a padról, ahol ült, s elkezdett mindenféle holmit hajigálni a lány ölébe – kőlámpákat, vas bőrvakarókat, cinüstöket, pézsmaökör fogával díszített szarvasbőröket, valóságos vitorlavarró tűket -, szebb hozományt sohasem kapott még lány a távoli sarkkör táján, s az északról jött lány földig hajtotta a fejét.
– Ezeket is! – mondta Kotuko, s nevetve intett a kutyáknak, azok meg a lány arcához dugták hideg orrukat.
– Hm – mondta fontoskodó köhintéssel az angekok, mintha az egészet végiggondolta volna. – Mihelyt Kotuko kiment a faluból, az Éneklő Házba mentem, és bűbájos dalokat énekeltem. Végigénekeltem ezeket a hosszú éjszakákat, és idéztem a Rénszarvas szellemét. Az én varázsénekem idézte föl a vihart is, amely megtörte a jeget, és odahajszolta a két kutyát Kotukóhoz, amikor a jég összezúzta volna csontjait. Az én énekem hajtotta partra a fókákat a megtört jég nyomában. A testem még a kvaggiban hevert, de a szellemem a jégen vágtatott, és vezette Kotukót meg a kutyákat minden cselekedetükben. Én tettem mindent.
Mindenki torkig lakott, és álmos volt, hát senki sem mondott ellent neki; s az angekok hivatalánál fogva még egy darab főtt húst vett ki magának, azzal lefeküdt aludni a többiek közé a meleg, világos, olajszagú házban.
Kotuko, aki igen jól tudott inuit módra rajzolni, mindezekről a kalandokról képeket karcolt egy hosszú, lapos elefántcsontdarabra, amelynek lyuk volt az egyik végén. Amikor ő meg a leány északra mentek, az Ellesmere-földre, a Be-nem-fagyott Tenger Csodálatos Esztendejében, otthagyta ezt a megrajzolt történetet Kadlunál. Kadlu elvesztette a kavics közt, amikor kutyaszánja összetört egy nyáron Nikosziringben, a Netillig-tó partján. Egy tóparti inuit a következő évben megtalálta, s eladta egy imigeni embernek, aki tolmács volt egy cetvadászhajón a Cumberland-öbölben. Ez eladta Hans Olsennek, aki később szállásmester lett egy nagy gőzösön, amely turistákat vitt Norvégiába, az Északi-fokhoz. A turistaévad elmúltával a gőzös London és Ausztrália közt közlekedett, megállt Ceylonban, s Olsen ott eladta az elefántcsontot egy szingaléz ékszerésznek két hamis zafírkőért. Én holmi limlom közt rátaláltam egy colombói házban, s elejétől végig lefordítottam.

ANGUTIVUN TINA
(Inuit-eszkimó ének szabad fordítása.
Hazatérő fókavadász férfiak dala)
Kesztyűnk fagyott vértől merev,
prémünk dermeszti dér.
Jövünk: zsákmányunk a fóka, a fóka,
hol a nagy jég véget ér.
Au jana! aua! oha! hakk!
Vágtass, kutyaszán, síntalpú szekér!
Korbács kanyarog, ember gomolyog,
hol a nagy jég véget ér.
Füleltük a fóka halk zörejét,
míg rejtekébe tér,
jeleztünk és lapultunk,
hol a nagy jég véget ér.
Felemelkedik lélegzeni –
lássuk: lándzsánk mit ér?
Eszén túljárva, ledöftük ott,
hol a nagy jég véget ér.
Szemünket hófúvás reszeli,
kesztyűnket enyvezi vér;
jövünk, várnak ránk asszonyaink,
hol a nagy jég véget ér.
Au jana! aua! oha! hakk!
Vágtass, kutyaszán, síntalpú szekér!
Asszonycsapat elénk szalad,
hol a nagy jég véget ér.

Posted on

A dzsungel könyve: Rátok szabadítom a Dzsungelt

Fátylat boríts rá, gyomlepel!
Folyondár, sződd kanyarogva át!
Arcát, hangját feledjük el
és érintését és szagát:
Oltárkövön sötét hamunyom:
a fehér zápor mossa le.
Őz-ünő kölykez a parlagon,
nem háborítják már sose.
Mállás az ajtótlan falon,
nem lakja többé senki se.

Emlékeztek még, ugye, hogy amikor Maugli odaszegezte Sir Kán bundáját a Gyűlés Sziklájára, azt mondta a szioni csapat ottmaradt tagjainak, hogy mostantól fogva egymagában jár majd vadászni a vadonba; Farkas apó és anyó négy kölyke pedig kijelentette, hogy vele tart. De nem olyan könnyű ám egy perc alatt új életet kezdeni – a vadonban különösen nem. Amikor a szétzüllött csapat eloldalgott, Mauglinak első dolga az volt, hogy hazament a Farkas család barlangjába, s egy napot meg egy éjszakát végigaludt. Aztán elmondott Farkas apónak és anyónak annyit, amennyit az emberek közt átélt kalandjaiból megérthettek; s amikor nyúzókésének pengéjét megcsillantotta a reggeli nap fényében (az a kés volt az, amellyel Sir Kánt megnyúzta) – azt mondták rá, hogy mégiscsak tanult valamit. Aztán Akela és Szürke Testvér magyarázták el, hogy mi részük volt a vízmosásbeli nagy bivaly hajszában. Balú is földöcögött a dombra, hogy mindent meghalljon, Bagira pedig vakarózott gyönyörűségében, hogy mily pompásan vezette Maugli ezt a hadjáratot.
Régen fölkelt már a nap, de lefekvésre senki sem gondolt. Farkas anyó beszélgetés közben egyszer-egyszer hátravetette a fejét, s elégedetten szippantott, amikor a szél odavitte hozzá a tigrisbőr szagát a Gyűlés Sziklájáról.
– Akela és Szürke Testvér nélkül – mondta végül Maugli – semmit sem tehettem volna. Ó, anyám, anyám! Ha láttad volna a fekete bivalybikákat, amint lerohantak a vízmosáson, vagy be a kapun, amikor az Embercsapat kővel hajigált engem!
– Örülök, hogy ezt nem láttam – mondta ridegen Farkas anyó. – Nem szoktam eltűrni, hogy a kölykeimet ide s tova hajszolják, mint valami sakálokat. Én bizony bosszút álltam volna az Embercsapaton; de megkíméltem volna az asszonyt, aki tejet adott neked. Bizony, egyedül azt kíméltem volna meg.
– No, no, csöndesebben, Ráksa – mondta lustán Farkas apó. – Fő, hogy visszajött a mi kis Békánk, s olyan bölcs lett, hogy tulajdon apja is megnyalhatja a lábát; mit árt az, hogy egy-két sebhellyel több vagy kevesebb van a fején? Hagyj békét az embereknek! – Balú is, Bagira is utánamondták: – Hagyj békét az embereknek!
Maugli lehajtotta a fejét Farkas anyó derekára, elégedetten mosolygott, s azt mondta, hogy ami őt illeti, ő ugyan holta napjáig sem akart embert látni, hallani – de még szagolni sem.
– De mi lesz – szólalt meg fülét hegyezve Akela -, mi lesz, ha ők nem hagynak békét neked, testvérkém?
– Öten vagyunk – mondta Szürke Testvér körülnézve a társaságban s az utolsó szónál összekaffantva fogait.
– Mi is részt vennénk abban a vadászatban – mondta Bagira Balúra pillantva, s megsuhogtatta farkát. – De minek gondolsz most az emberekre, Akela?
– Megmondom – felelte a Ridegfarkas. – Amikor annak a sárga tolvajnak a bundája kiterítődött a sziklára, én visszamentem a nyomainkon a faluba. Beleléptem a saját régi nyomomba, kitértem az irányból, lefeküdtem, hogy vegyes nyomot hagyjak, ha valaki üldözni találna bennünket. De amikor már úgy összezavartam a nyomot, hogy magam is alig ismertem rá, Meng, a denevér jött arra, a fák közt vadászgatva, s a fejem fölött akaszkodott meg. Azt mondta Meng: – Az Embercsapat faluja, ahonnét az emberkölyköt elkergették, úgy zúg, mint a darázsfészek.
– Nagy követ hajítottam belé – nevetett Maugli. Gyakran szokott mulatságból érett gyümölcsöt hajítani a darázsfészekbe – aztán elrohant a legközelebbi tavacskáig, s a darazsak nem érték utol.
– Megkérdeztem Menget, hogy mit látott. Azt mondta, hogy a Piros Virág kinyílt a falu kapujában, s puskás emberek ülnek körülötte. No mármost: én tudom, mert jó okom van rá – és Akela lenézett az oldalán, horpaszán lévő régi kicserzett sebhelyekre -, hogy az emberek nem hordanak puskát csak úgy mulatságból. Testvérkém, nemsokára puskás ember követi a nyomunkat – ha ugyan nincs nyomon máris.
– De miért? Az emberek kivetettek maguk közül. Mit akarnak még? – kérdezte bosszúsan Maugli.

– Te ember vagy, testvérkém – felelte Akela. – Nem a mi dolgunk, Szabad Vadászoké, hogy megmondjuk, mit s miért tesznek a testvéreid.

Éppen csak annyi ideje volt, hogy visszarántsa a mancsát, mert a nyúzókés mélyen beledöfött a helyén a földbe. Maugli gyorsabban sújtott, semhogy emberi szem követhette volna – de hát Akela farkas volt; még a kutyával is megeshetik, pedig az már messze eltávolodott ősétől, a vadfarkastól, hogy mély álmából ébreszti föl az oldalát megérintő kerék, és sértetlenül ugrik félre, mielőtt a kerék lelapítaná.

– Máskor – mondta nyugodtan Maugli, visszatéve kését a tokjába – ne merj egy lélegzetre emlegetni engem meg az embereket.

– Tyű, de éles fog – mondta Akela, a késpenge vágását szimatolva -, de azért megromlott a szemed, testvérkém, amíg az Embercsapattal éltél. Megöltem volna egy őzbakot, amíg te lecsaptál rám.

Bagira talpra ugrott, fölszegte fejét, amennyire csak tudta, szimatolni kezdett, s egész testében megmerevedett. Szürke Testvér gyorsan követte példáját; kissé balra tartott tőle, hogy felfogja a jobbról jövő szelet; Akela pedig ötven lépést szaladt szél irányában, s félig lapuló helyzetben megmerevedett ő is. Maugli irigykedve nézte őket. Igen kevés emberfiának volt olyan szaglása, mint neki, de a vadonbeliek orrának hajszálrugó-érzékenységét sohasem érte utol; a füstös faluban töltött három hónap pedig sokat rontott rajta. De azért megnedvesítette az ujját, orrához dörzsölte, s egyenesen állt, hogy a magasban járó szagot fogja el. Ez a leggyöngébb, de legtisztább szag.

– Ember! – mondta Akela, és leült.

– Buldeó! – mondta Maugli, és ő is visszatelepedett a helyére. – Nyomon követ bennünket. Ni, ott csillog a napfény a puskáján.

A napfény csak egy szemrebbenésnyi időre tört meg az ócska flinta sárgaréz veretén, de a vadonban semmi sem hasonlít ehhez a villanáshoz, csak amikor a felhők száguldanak az égen: olyankor villan meg így egy darab csillámkő, egy tócsa vagy egy sima falevél. De most felhőtlen, csöndes nap volt.

– Tudtam, hogy emberek jönnek majd utánunk – diadalmaskodott Akela. – Nemhiába voltam én a Csapat vezére!

A négy kölyök nem szólt semmit, csak hasmánt lecsúszott a dombról, úgy beleolvadva színével a tüskés bozótba, mint a vakond a mezőbe.

– Hová mentek csak úgy szó nélkül?! – kiáltott utánuk Maugli.

– Pszt! Amíg a nap delelőre érne, idegurítjuk a koponyáját! – felelte Szürke Testvér.

– Vissza! Vissza – és várjatok! Embernek nem szabad embert enni! – kiáltotta Maugli.

– Hát ki volt farkas mostanáig? Ki vágott felém késsel, amiért embernek gondoltam? – szólt Akela, amikor a négy farkas bosszúsan visszatért és letelepedett.

– Nem vagyok köteles minden tettemnek okát adni! – mondta dühösen Maugli.

– No lám, ez az ember! Most az ember beszél! – morogta bajusza alatt Bagira. – Éppen így beszéltek az emberek Udipurban is, a Királyi Ketrecek körül. Mi, vadonbeliek tudjuk, hogy az ember a legbölcsebb a világon. Ha hinnénk a fülünknek, tudnánk, hogy ő a legbolondabb. – Aztán hangosan folytatta: – Ebben igaza van az emberkölyöknek. Az ember csapatosan jár vadászni. Egyet megölni, hacsak nem tudjuk, hogy a többi mit akar: rossz vadászat. No, gyerünk, tudjuk meg, mi a szándéka velünk ennek az embernek.

– Nem megyünk – morogta Szürke Testvér. – Vadássz egyedül, testvérkém. Mi tudjuk, hogy mit akarunk… Azt a koponyát eddig már ide is hozhattuk volna.

Maugli egyik barátjáról a másikra nézett, szeme könnyel telt meg. Előrelépett a farkasok felé, s fél térdre ereszkedve így szólt:

– Hát én nem tudom, mit akartok? Nézzetek rám!

Látszott rajtuk, hogy kényelmetlenül érzik magukat, s ha szemük elkalandozott, Maugli újra meg újra visszakényszerítette. Végül már minden szőrük szála égnek állt, minden porcikájuk reszketett – Maugli pedig csak meresztette rájuk a szemét.

– No hát – mondotta -, ki a vezér ötünk közül?

– Te vagy a vezér, testvérkém – mondta Szürke Testvér, és megnyalta Maugli lábát.

– Hát akkor kövessetek! – szólt Maugli, s a négy kölyök farkát behúzva szegődött a nyomába.

– Ez is azért van, mert az Embercsapattal élt – mondta Bagira utánuk settenkedve. – Most már valami egyéb is van a vadonban, Balú, nemcsak a Dzsungel Törvénye.

A vén medve nem szólt semmit, de annál többet gondolt.

Maugli nesztelenül vágott át a vadonon, egyenest Buldeó ösvényének, amíg csak a bozótot széthajtva meg nem pillantotta az öreget, aki puskáját vállán hordva loholt a kétnapos nyomon.

Emlékeztek, ugye, hogy amikor Maugli távozott a faluból, Sir Kán nyers bőre nehezedett a vállára, Akela és Szürke Testvér pedig mögötte ügettek – úgyhogy ez a hármas nyom igen világos volt. Most odaért Buldeó, ahová Akela, mint tudjátok, visszament, és összekeverte a nyomokat. Itt leült, köhögött, dörmögött, meg-megindult erre-arra a vadonban, hogy újra megtalálja a nyomot – s egész idő alatt kőhajításnyira volt azoktól, akik lestek rá. Senki sem tud olyan csöndes lenni, mint a farkas, ha nem akarja, hogy meghallják; és Maugli is ámbár a farkasok véleménye szerint igen esetlenül mozgott, úgy jött-ment, mint az árnyék. Úgy vették körül az öreget, mint delfinek gyűrűje a sebesen haladó gőzöst – s miközben körülvették, nyugodtan beszélgettek egymással, mert az ő beszédjük a legalsó foka alatt kezdődik annak a hanglétrának, amelyet a gyakorlatlan emberi fül meg tud hallani. (A másik végén van Mengnek, a denevérnek vékony visongása, amit igen sok ember egyáltalán nem hall. Ennél a hangnál kezdődik a madarak, denevérek és rovarok beszéde.)

– Különb ez minden zsákmánynál – mondta Szürke Testvér, miközben Buldeó hajlongott, bámészkodott és lihegett. – Olyan, mint egy eltévedt vaddisznó a folyó menti vadonban. Mit beszél? – mert Buldeó dühösen motyogott magában.

Maugli tolmácsolta Buldeó szavait:

– Azt mondja, hogy egész farkashordák táncolhattak körülöttem. Azt mondja, hogy soha életében nem látott ilyen nyomot. Azt mondja, hogy fáradt.

– Majd megpihen, mielőtt megint nyomra lelne – mondta hidegen Bagira, megkerülve egy fatörzset, mintha szembekötősdit játszanának. – Hát most meg mit csinál az a sovány jószág?

– Eszik – vagy füstöt ereget a szájából. Az emberek mindig játszanak a szájukkal – mondta Maugli, s a néma cserkészek látták, amint az öreg rátölt vízipipájára, rágyújt, és pöfékel. Örültek a dohány szagának, mert ettől ezután sötét éjszaka is megismerhetik Buldeót, ha kell.

Aztán egy kis csapat szénégető jött le az ösvényen; természetesen megálltak egy-két szóra Buldeóval, aki legalábbis húszmérföldnyi vidéken híres vadász volt. Aztán mind leültek és pipáztak. Bagira meg a többiek odamentek a közelükbe, és figyeltek, miközben Buldeó mesélni kezdte Mauglinak, az ördögfiókának történetét – elejétől végig, sok toldással és kitalálással fűszerezve. Hogy hát tulajdonképpen ő ölte meg Sir Kánt; Maugli átváltozott farkassá, és egész álló délután küzdött vele, aztán megint fiúvá változott, és megbabonázta Buldeó flintáját, úgyhogy a golyó megfordult a levegőben, amikor Mauglira célzott, s magának Buldeónak egyik bivalyát ölte meg; a falu pedig jól tudván, hogy ő a legbátrabb vadász Szioniban, elküldte, hogy ölje meg ezt az ördögfiókát. De közben a falu rátette a kezét Messzuára meg az urára, akik nyilván szülei ennek az ördögfiókának; eltorlaszolta őket tulajdon kunyhójukban, s most megfogják kínozni mind a kettőt, hogy boszorkány és varázsló voltukat bevallják – akkor aztán megégetik őket.

– Mikor? – kérdezték a szénégetők, mert ők is nagyon szerették volna látni a ceremóniát.

Buldeó azt felelte, hogy semmi sem történik addig, amíg vissza nem tér, mert a falu azt akarja, hogy előbb ölje meg a Dzsungel fiát. Aztán majd ítélkeznek Messzua és az ura fölött, s a falubeliek szétosztják maguk közt a földjeiket meg a bivalyaikat. Messzua urának van egynéhány gyönyörű szép bivalya. – Kitűnő dolog boszorkányokat elpusztítani mondta Buldeó -, márpedig olyan emberek, akik farkaskölyköket tartanak a házuknál, mi egyebek lehetnének, mint a legrosszabb fajta boszorkányok?

– De hát – vetették közbe a szénégetők – mi lesz, ha az angolok neszét veszik a dolognak? Úgy hallották, hogy sült bolond nép az angol: azt se tűri, hogy becsületes gazdaemberek békességben égethessék meg a boszorkányokat.

– Ej – mondta Buldeó -, a falu bírája azt jelenti majd, hogy Messzua meg az ura kígyómarástól pusztultak el. Ez már rendben volna, most csak a farkaskölyköt kell még megölni. Nem láttak véletlenül valami ilyenféle teremtést?

A szénégetők óvatosan körülnéztek, s köszönték jó csillaguknak, hogy nem láttak semmi effélét; de nem kételkedtek abban, hogy ha valaki, hát olyan bátor ember, mint Buldeó, majd csak rátalál. Lemenőben volt a nap, s a szénégetőknek az a gondolatuk támadt, hogy lemennek Buldeó falujába, és megnézik a gonosz boszorkányt. Buldeó azt mondta, hogy neki ugyan kötelessége az ördögfiókát megölni, de a világért sem engedheti, hogy egy csapat fegyvertelen ember menjen át a vadonon – hiszen ha ő nincs velük, minden pillanatban előbukkanhat a farkaskísértet. Elkíséri hát őket, s ha véletlenül megjelenik előttük a boszorkány fajzatja – hát majd megmutatja, hogyan bánik el az ilyenekkel Szioni legjobb vadásza. A pap azt mondta, hogy olyan varázsszert adott neki ez ellen a teremtés ellen, hogy tökéletesen biztos a dolgában.

– Mit mond? Mit mond? Mit mond? – ismételgették minden percben a farkasok; és Maugli sorban tolmácsolta Buldeó szavait, amíg csak a boszorkányhistóriához nem értek – ezt maga sem fogta fel, hát azt mondta, hogy azt a pár embert, aki olyan jó volt hozzá, csapdába ejtették.

– Hát szokott ember embert csapdába ejteni? – kérdezte Bagira.

– Azt mondja. Nem értem, mit beszél. Bolondok ezek valamennyien. Mi köze hozzám Messzuának meg az urának, hogy csapdába ejtik őket? És miért beszélnek a Piros Virágról? Ennek nyomára kell jönnöm. Akármit akarnak is tenni Messzuával, nem teszik meg addig, amíg Buldeó vissza nem tér. Így hát… – Maugli erősen gondolkozott, ujja játszadozott a nyúzókés nyelével; Buldeó meg a szénégetők pedig bátran lépdeltek tovább libasorban. – Tüstént visszamegyek az Embercsapathoz – mondta végül Maugli.

– S mi történjék ezekkel? – kérdezte Szürke Testvér, éhes pillantást vetve a szénégető barna vállára.

– Kísérd őket haza énekszóval – mondta gúnyosan mosolyogva Maugli -, nem akarom, hogy sötétség előtt a falu kapujához érjenek. Vissza tudjátok tartani őket?

Szürke Testvér megvetően mutogatta fehér fogait.

– Körbe-karikába vezethetjük őket, mint a pórázra kötött kecskét – ha jól ismerem az embert.

– Arra nincs szükség. Csak énekelj egy kicsit, hogy ne ballagjanak olyan magánosan, és nem kell a legédesebb éneket kiválasztani, Szürke Testvér. Eredj velük, Bagira, és segíts énekelni. Ha leszáll az éjszaka, találkozunk a falu előtt. – Szürke Testvér tudja, hol.

– Nem könnyű vadászat emberkölyköt szolgálni. Mikor aludjam? – mondta ásítozva Bagira, ámbár látszott a szemén, hogy tetszik neki a mulatság. – Még hogy csupasz bőrű embereknek énekeljek? No de hát próbáljuk meg.

Lehajtotta fejét, hogy jobban törjön ki belőle a hang, s hosszúra nyújtva elkiáltotta: – Jóóó vadászatooót! – Alkonyatkor elég félelmes kezdet volt ez az éjféli kiáltás. Maugli hallotta, amint zúgott, emelkedett, halkult, s valami félelmes nyöszörgésfélében elhalt a háta mögött – s kacagott magában, amíg a vadonon keresztülrohant. Látta az egy csomóba verődött szénégetőket; a vén Buldeó flintáját, amelynek csöve ingadozott, mint a banán levele, egyszerre mind a négy világtáj felé. Aztán Szürke Testvér nekieresztette a jalahi jalaha-kiáltást, amit őzbakhajszoláskor szoktak hallatni, meg amikor a nilgájt, a nagy, kék tehenet hajtják maguk előtt. Mintha a világ végéről jött volna ez a kiáltás, közelebb, egyre közelebb, s egy hirtelen elhallgató sikolyban végződött. Aztán felelni kezdett a másik három – már maga Maugli is megesküdött volna, hogy egy egész csapat üvölt torkaszakadtából -, aztán mind a négy rázendített a Dzsungel nagyszerű Reggeli Dalára – s el nem engedtek egyetlen cifrázatot, cirádát, trillát sem, amit minden mély torkú farkas tud a csapatban. Én csak úgy nagyjából tudom ideírni ezt az éneket – de képzeljétek el, hogyan hangozhatik, amikor a Dzsungel délutáni csöndjét veri föl:

Egy percre még testünk sötét
árnyékot nem vetett,
most lenge árny nyomunkba jár,
léptünk hazaüget.
Csend, nyugalom; lomb és orom
éles karéjt vetít.
Nyugtot neked, ha tiszteled
a Vadon Törvényeit!

Kürt, puskapor követ nyomon:
bújjunk vackunkba csak!
Szirt, domb alatt lapuljanak
az erdei urak.
Emberi nép sok ökre lép,
igát húz, és ekét,
félelmetes hajnal repes,
lángban dereng a rét.

Barlangba bújj! A Nap kigyúl,
lélegzik sok fűszál.
Bambusz között, mint kis tücsök:
int és cirrenve száll.
Óvatosan és nyugtalan
lesünk mindenfelé,
s az ég alól vadréce szól:
“A nappal: emberé!”

A harmatot, mely áthatolt
bundánkon: nap nyeli;
az itatót, az úsztatót
posvánnyá perzseli.
Már a sötét senkit se véd,
csuklyát ránk nem terít.
Nyugtot neked, ha tiszteled
a Vadon Törvényeit.

De hát nem lehet emberi nyelven kifejezni, hogyan hatott ez az ének, azt az üvöltő dühöt sem, amit a négy farkas vitt bele minden egyes szóba. Hallották a fák recsegését, amint az emberek sietve felmásztak az ágak közé. Buldeó újra meg újra elmondta bűvös varázsigéit. – A farkasok aztán lefeküdtek és aludtak, mert mindent a maga rendje és módja szerint csináltak (mint mindenki, aki a maga munkájából él) – senki sem tud jól dolgozni, aki nem alszik.

Eközben Maugli egymás után hagyta maga mögött a mérföldeket, kilencet egy óra alatt; rohant, és örült, hogy ilyen mozgékony tudott maradni, holott hónapokig poshadt az emberek között. A fejében az az egy gondolat járt csak, hogy Messzuát meg az urát ki kell menteni a csapdából, akármiféle is az; mert természettől fogva idegenkedett minden csapdától. Később aztán – fogadkozott magában – bőségesen megfizeti majd adósságát a falunak.

Bealkonyodott már, amikor meglátta a jól ismert legelőket s a dák-fát, amelynek tövén Szürke Testvér várt rá Sir Kán megölésének reggelén. Akármennyire haragudott is az egész emberi fajzatra, valami szorongatta a mellét, fojtogatta a torkát, amikor a falusi kunyhók tetejét megpillantotta. Észrevette, hogy mindenki szokatlanul korán tért haza a mezőről, s ahelyett hogy ki-ki hazamenne, s az estebédjével törődnék, az emberek csoportba verődnek a falu fája alatt, fecsegnek, lármáznak.

– Hiába: az ember nem lehet meg anélkül, hogy csapdát ne állítson a másik embernek – gondolta magában Maugli. – Múlt éjszaka Maugli volt… de mintha sok esős évszak telt volna el az óta az éjszaka óta. Ma éjszaka Messzuán s az urán van a sor. Holnap s aztán még sok éjszakán ismét Maugli következik majd.

A fal mellett surrant el egészen Messzua kunyhójáig, s az ablakon át benézett a szobába. Ott feküdt Messzua: szája felpeckelve, keze-lába összekötve; nehezen lélegzett, nyögött; az urát cifra festésű ágyhoz kötözték. A kunyhónak az utcára nyíló ajtaja erősen be volt zárva, három-négy ember ült előtte, hátával hozzátámaszkodva.

Maugli igen jól ismerte a falusiak viselkedését és szokásait. Tudta, hogy amíg ehetnek, beszélgethetnek, pipázhatnak, addig nem csinálnak semmi egyebet, de ha egyszer jóllaktak, veszedelmessé válnak. Buldeó nemsokára megérkezik – s ha kísérete megtette kötelességét, igen érdekes történetet mondhat el. Így hát Maugli bemászott az ablakon, fölébe hajolt a férfinak meg az asszonynak, elvágta a testüket szorító köteleket, kiszedte szájukból a pecket, s körülnézett, hogy nincs-e egy kis tej a kunyhóban.

Messzua majd megőrült már kínjában és félelmében (egész délelőtt ütötték-verték, kővel hajigálták) – s Maugli éppen jókor tapasztotta szájára a kezét, hogy kiáltását elfojtsa. Az ura csak riadt és dühös volt; ült a földön, s a piszkot szedegette ki a szakállából.

– Tudtam, tudtam, hogy eljön – zokogta végül Messzua. – Most már tudom, hogy az én fiam! – és szívére ölelte Mauglit. Maugli idáig tökéletesen nyugodt volt, de most egész testében remegni kezdett, s ez roppantul meglepte.

– Mire valók ezek a kötelek? Miért kötöztek meg? – kérdezte egy kis idő múlva.

– Hogy megöljék, amiért fiává fogadott téged – mi egyébért? – mondta mogorván a férfi. – Nézz ide! Folyik a vérem.

Messzua nem szólt egy szót sem, de Maugli az ő sebeit nézte – hallották, hogy a fogát csikorgatja, amikor meglátta a vért.

– Ki tette ezt? – kérdezte Maugli. – Megfizet érte!

– Az egész falu. Azért vádolnak boszorkánysággal, mert téged befogadtunk.

– Nem értem. Hadd mondja el Messzua.

– Tejet adtam neked, Natú, emlékszel? – szólalt meg félénken Messzua. – Mert a fiam voltál, akit elvitt a tigris, és mert nagyon szerettelek. Azt mondták: anyád vagyok, egy ördög anyja, s ezért megérdemlem a halált.

– Micsoda az az ördög? – kérdezte Maugli. – Halált, azt láttam már.

A férfi sötéten pillantott föl, de Messzua nevetett.

– Látod – szólt az urához -, tudtam – mondtam, hogy nem varázsló. – Az én fiam – az én fiam!

– Akár fiad, akár varázsló, mit érünk azzal? – felelte a férfi. – Annyi, mintha már meg is haltunk volna.

– Ott az út a Dzsungel felé – szólt Maugli az ablakra mutatva. – Kezetek-lábatok szabad. Gyertek!

– Mi nem ismerjük úgy a Dzsungelt, fiam, mint – mint te – szólalt meg Messzua. – Nem hiszem, hogy messzire eljutnánk.

– S a férfiak meg az asszonyok nyomunkban lesznek, és visszahurcolnak ide – mondta az ura.

– Hm – mondta Maugli, és nyúzókése hegyével csiklandozta a tenyerét -, senkit sem akarok bántani ebben a faluban – most még. De nem hiszem, hogy megállítanának. Egyéb gondjuk lesz nemsokára. Ó! – fölkapta fejét, s a kívülről behallatszó lármára és lábdobogásra figyelt. – No hát hazaengedték végre Buldeót?

– Azért küldték el ma reggel, hogy téged megöljön! – kiáltott fel Messzua. – Találkoztál vele?

– No igen – találkoztunk. Találkoztam. Lesz neki egy kis mesélnivalója, s amíg elmondja, mi sokat végezhetünk. De előbb meg kell tudnom, mit akarnak. Gondoljátok meg, hová mentek, s mondjátok meg nekem, ha majd visszajövök.

Kiugrott az ablakon, s megint végigfutott a falu védőfala mellett, amíg annyira nem jutott, hogy meghallgassa a fügefa körül tolongó emberek beszédét. Buldeó köhögve, morogva hevert a földön, s a többiek faggatták. Haja a vállára hullott; kezéről, lábáról lejött a bőr a fáramászástól; beszélni is alig tudott, de erősen érezte, hogy milyen nevezetes ember lett belőle. Időnként mondott valamit ördögökről, éneklő ördögökről, varázslatról – éppen csak annyit, hogy a tömeg ízelítőt kapjon abból, ami következik. Aztán vizet kért.

– Eh – mondta magában Maugli. – Locsogás-fecsegés. Az emberek édestestvérei a Bender-lognak, a Majmok Népének. Most kimossa a száját vízzel; most füstöt ereget; ha mindezzel elkészül, még hátra van, hogy elmondja a históriáját. Nagyon bölcs népség az ember, azt meg kell adni. Senkit sem hagynak ott Messzua őrizetére, amíg a fülük jól nem lakott Buldeó meséivel. Én pedig – éppen úgy ellustulok, mint ők!

Megrázkódott, és visszasurrant a kunyhóhoz. Éppen az ablakhoz ért, amikor érezte, hogy egy nyelv megérinti a lábát.

– Anyám – mondotta, mert jól ismerte ezt a nyelvet -, mit csinálsz te itt?

– Hallottam a gyermekeim énekét az erdőben, s utána jöttem a legkedvesebbiknek. Kis Békám, szeretném látni azt az asszonyt, aki tejet adott neked – mondta a harmattól csurom vizes Farkas anyó.

– Megkötözték, és meg akarják ölni. Elvágtam a köteleit, s az urával átmegy a Dzsungelen.

– Elkísérem én is. Öreg vagyok, de a fogam még megvan. – Farkas anyó hátsó lábaira állt, és benézett az ablakon a sötét kunyhóba.

– Én adtam neked először tejet; de jól mondja Bagira: az ember végül is az emberhez szegődik.

– Lehet – mondta Maugli baljóslatú arckifejezéssel -, de ma éjjel éppenséggel nem ezen a nyomon járok. Várj itt, és vigyázz, hogy meg ne lásson az asszony!

– Te sohasem féltél tőlem, Kis Békám – mondta Farkas anyó; azzal behátrált a magas fű közé, és eltűnt úgy, ahogy csak ő tudott eltűnni.

– Most pedig – mondta vidáman Maugli, amikor ismét beugrott a kunyhóba – valamennyien ott ülnek Buldeó körül, s az elmond nekik mindenfélét, ami nem történt meg. Ha befejezte a meséjét, azt mondják, okvetlenül idejönnek a Piros – idejönnek tűzzel, s elégetnek titeket. Mi lesz akkor?

– Beszéltem az urammal – mondta Messzua. – Kanivara harminc mérföld ide, de Kanivarában angolokat találunk.

– Miféle csapat az? – kérdezte Maugli.

– Nem tudom. Fehérek: azt mondják, ők kormányozzák az egész országot, s nem engedik, hogy az emberek elégessék, vagy tanúskodás nélkül verjék egymást. Ha odaérhetünk ma éjszaka, életben maradunk. Ha nem: meghalunk.

– Hát akkor éljetek. Ma éjszaka egy ember sem megy ki a kapukon. De hát mit csinál ő?

Messzua ura térdelve ásta fel a földet a kunyhó egyik sarkában.

– A pénzecskéjét szedi elő – mondta Messzua. – Egyebet nem vihetünk magunkkal.

-Ahá. Az a valami, ami kézről kézre jár, és sohasem melegszik meg. Hát egyebütt is van rá szükség, nemcsak itt? – kérdezte Maugli.

A férfi bosszúsan bámult rá.

– Bolond ez, nem ördög – mormogta magában. – Pénzen lovat vehetek. Így összetörve nem tudunk messzire menni, s a falu nyomunkban lesz egy óra múlva.

– Mondom, hogy nem lesz a nyomotokban, amíg én nem engedem; de azért a ló helyes gondolat, mert Messzua fáradt. – Messzua ura felállt, s az utolsó rúpiát a deréktakarójába kötötte. Maugli kisegítette Messzuát az ablakon. A hűvös éjjeli levegő felfrissítette az asszonyt, de a Dzsungel igen sötétnek és félelmetesnek látszott a csillagok fényében.

– Tudjátok a Kanivarába vezető nyomot? – suttogta Maugli.

A házaspár rábólintott.

– Jó. Ne feledjétek: nincs mitől félni. Sietni is fölösleges. Csak – csak – meglehet, lesz valami kis éneklés előttetek és mögöttetek a Dzsungelben.

– Azt hiszed, el mernénk tölteni a Dzsungelben egy éjszakát, ha a megégetéstől nem kellene félnünk? Jobb, ha vadállatok ölnek meg, mint ha emberek – mondta Messzua férje; de Messzua Mauglira nézett, és mosolygott.

– Mondom – folytatta Maugli, éppen úgy, mintha Balú volna, és századjára ismételné a Dzsungel valamelyik törvényét egy buta kölyök előtt -, mondom, hogy a Dzsungelben egyetlen fogat sem fennek, egyetlen mancsot sem emelnek rátok. Meg nem állít sem ember, sem állat, amíg Kanivarát meg nem pillantjátok. Őrizni fognak benneteket. Gyorsan Messzuához fordult, s így szólt:

– Ő nem hiszi, de te hiszed, ugye?

– Hiszem, fiam. Ember, kísértet, vadonbeli farkas – hiszem.

– Ő meg fog ijedni, ha a népem énekét hallja. Te tudni fogod, mi az, és megérted. Most eredj, de lassan: nincs miért sietni. A kapuk zárva vannak.

Messzua zokogva vetette magát Maugli lábához, de az gyorsan fölemelte, és összeborzongott. Aztán a nyakába borult Messzua, és minden áldó szót ráárasztott, amit csak tudott; hanem az ura sóvár szemmel nézte a földjeit, s így beszélt: – Ha elérünk Kanivarába, és meghallgatnak az angolok, olyan pört akasztok a papnak, a vén Buldeónak meg a többinek a nyakába, hogy csontig rágja a falut. Kétszeresen megfizetnek a műveletlen maradt földekért s az éhen maradt bivalyaimért. Nagy igazságot akarok!

Maugli felkacagott.

– Nem tudom, mi az az igazság – no de gyertek csak ide jövő esőzéskor, s nézzétek meg, mi maradt a faluból.

Elindultak a Dzsungel felé, és Farkas anyó előbukkant rejtekhelyéről.

– Menj utánuk – szólt Maugli -, s ügyelj, hogy az egész Dzsungel tudja: ezt a két embert nem szabad bántani! Szólalj meg csak egy kicsit… Bagirát szeretném idehívni.

Felhangzott, elhalkult a hosszú-hosszú üvöltés, s Maugli látta, hogy Messzua ura összerezzen és megfordul – már-már vissza akar menekülni a kunyhóba.

– Menjetek csak tovább! – kiáltotta vígan Maugli. – Mondtam, hogy énekelni fognak. Ez a kiáltás elkísér benneteket Kanivaráig. Ez a Dzsungel Vendéglátása!

Messzua előrenoszogatta az urát, s a sötétség elnyelte őket meg Farkas anyót, amikor egyszerre csak fölbukkant Bagira, szinte Maugli lába előtt, reszketve gyönyörűségében az éjszakától, amely megvadítja a Dzsungel Népét.

– Szégyellem magamat a testvéreid miatt – mondta dorombolva.

– Miért? Talán nem daloltak elég édes hangon Buldeónak? – kérdezte Maugli.

– Nagyon is édes hangon! Nagyon is! Még én is megfeledkeztem miattuk a büszkeségemről, s a Letört Zárra mondom, amely megszabadított, magam is énekelve jöttem át a Dzsungelen, mintha a tavasz motoszkált volna bennem! Nem hallottál bennünket?

– Egyéb dolgom is volt. Kérdezd meg Buldeót, tetszett-e neki a dal. De hol a négy testvér? Azt akarom, hogy az Embercsapatból senki se lépjen ki a kapukon ma éjszaka.

– Mi szükség van ehhez a négy testvérre? – szólt Bagira, egyik lábáról a másikra állva, izzó szemmel hangosabban dorombolva, mint valaha. – Magam is meg tudom állítani őket, testvérkém. De lesz-e legalább zsákmány? Az ének meg a fára kapaszkodó emberek nagyon megnövelte a kedvemet. Ugyan micsoda az ember, hogy törődjünk vele – az a meztelen, barna, szőrtelen, fogatlan földtúró, földevő? Egész nap követtem – fényes délben – ragyogó napsütésben. Terelgettem, mint farkas az őzbakot. Bagira vagyok én! Bagira! Bagira! Úgy táncoltam azokkal az emberekkel, mint most az árnyékommal. Ide nézz! – A nagy párduc felugrott, ahogy a macskakölyök ugrik a feje fölött szállongó hervadt levél után -, jobbra-balra sújtott az üres levegőbe, hogy csak úgy suhogott; nesztelenül visszahullt a földre, felugrott újra meg újra; a félig doromboló, félig morgó hang úgy hangzott, mint a gőz forrongása az üstben. – Bagira vagyok én – a Dzsungelben – az éjszakában – s magamban van az erőm. Ki tudja kiállni az ütésemet? Emberkölyök, halljad: lábamnak egyetlen ütésével olyan laposra tudnám verni a fejedet, mint a döglött béka nyáron!

– Üss hát! – mondta Maugli, nem a Dzsungel, hanem a falu nyelvén – s az emberi szótól egyszerre megállt Bagira, leült, a véknya remegett, feje éppen egy magasságban volt Maugliéval. Maugli újra rámeredt – úgy, ahogy a lázongó farkaskölykekre nézett volt -, tekintete belefúródott a párduc berillzöld szemébe. A zöld szem mélyén lassan kialudt a vöröses láng, mint egy húszmérföldnyire ellátszó világítótorony kialvó fénye; Bagira lesütötte szemét, nagy fejét lehajtotta – lejjebb, egyre lejjebb -, s reszelős piros nyelve nyalni kezdte Maugli lábát.

– Testvér – testvér – testvér! – suttogta Maugli, gyöngéd, de határozott kézzel simogatva Bagira nyakát, remegő hátát. – Nyugodj meg! Nyugodj meg! Az éjszaka a hibás, nem te.

– Ez a sok éjjeli illat – mondta bűnbánóan Bagira. – A levegő hangos szóval beszél hozzám. De hogy tudhatod ezt te?

Igen: az indiai falu körül mindenféle illattal tele a levegő, s az olyan teremtésre, aki jóformán az orrával gondolkozik, éppen olyan bolondító hatással vannak az illatok, mint az emberre a zene meg a kábítószerek. Maugli még tovább becézgette egy-két percig a párducot; az pedig lefeküdt, mint a macska a tűz mellett: lábát szügye aláhúzta, szemét félig lehunyta.

– Te hozzá is tartozol a Dzsungelhez meg nem is – szólalt meg végre. – Én meg csak egy fekete párduc vagyok. De szeretlek téged, testvérkém.

– Soká fecsegnek ezek ott a fa alatt – mondta Maugli, eleresztve füle mellett a párduc utolsó szavait. – Sok mesét mondhatott nekik Buldeó. Most már hamarosan nekiindulnak, hogy kivonszolják az asszonyt meg az urát a csapdából, és beledobják a Piros Virágba. De széttörve találják a csapdát – hahaha!

– Hallgass ide! – szólt Bagira. – Már nem lázas a vérem. Engedd, hogy engem találjanak ott! Nem sokan hagyják el a házukat, ha egyszer velem találkoznak. Nem először volnék ketrecben; s alig hiszem, hogy engem meg tudnának kötözni.

– Hát jó, de légy okos – mondta nevetve Maugli, mert maga is olyan vakmerő kezdett már lenni, mint a párduc, amely besurrant a kunyhóba.

– Phű – dörmögte Bagira -, csupa emberbűz ez a hely, no de éppen olyan ágy van itt, amilyenen Udipurban feküdtem, a Királyi Ketrecben. Hát akkor most lefekszem… (És Maugli hallotta, amint az ágy fonott kötelei megreccsennek a hatalmas állat súlya alatt.) – A Letört Zárra, amely megszabadított: azt fogják hinni, hogy nagy zsákmányt ejtettek! Gyere, ülj le mellém, testvérkém; majd együtt kívánunk nekik “jó vadászatot”!

– Nem, más gondolat jár a gyomromban. Ne tudja meg az Embercsapat, mi részem volt nekem ebben a mulatságban. Vadássz a magad szakállára. Én nem akarom látni őket.

– Hát legyen úgy – mondta Bagira. – Ohó, jönnek is már!

A fügefa alatt, a falu másik végén mind zajosabbra fordult a tanakodás. Vad kiáltások hallatszottak; férfiak és asszonyok rohantak az utcán, bunkósbottal, bambusszal, sarlóval, kézzel hadonászva. Buldeó meg a pap jártak elöl, a tömeg a sarkukban, s azt kiáltozták mind: – Lássuk a boszorkányt! Lássuk a varázslót! Izzó pénzzel kell sütögetni őket, hogy valljanak! Fejükre kell gyújtani a kunyhót! Majd megtanítjuk, hogyan fogadjanak be farkasördögöket! Nem, üssük előbb! Fáklyát! Több fáklyát! Buldeó, forró legyen a puskád csöve!

Az ajtó reteszével egy kis baj volt. Túlságosan is megerősítették; de a tömeg nekiveselkedett, és letépte, s a fáklyafény beáradt a szobába. Ott pedig – egész hosszában elnyúlva az ágyon, keresztbe vetett mancsait lelógatva az ágy fejénél – feketén, mint a pokol, félelmesen, mint egy gonosz lélek – Bagira hevert. Fél percig tartó, kétségbeesett csönd – a tömeg első sorai meghőkölnek, és utat törnek maguknak, vissza a küszöbről -, és ebben a pillanatban Bagira fölemeli fejét, és ásít – hosszan, megfontoltan, tüntetően -, ahogy akkor ásítana, ha magával egyenlő rangú teremtést akarna megsérteni. Rojtos ajka hátraszalad, tágra nyílik, vörös nyelve felgöndörödik; álla úgy leereszkedik, hogy mélyen belátni forró torkába, ínyéből világosan merednek ki a roppant szemfogak, amíg végre össze nem csapódnak, olyan zajjal, mint egy páncélszekrény bezáruló ajtaja.

A következő pillanatban üres volt az utca; Bagira kiugrott az ablakon, s ott állt Maugli mellett, az ordító, visítozó tömeg pedig egymás hegyén-hátán bukdácsolva, halálos rémületben rohant ki-ki a maga kunyhója felé.

– Ezek meg se moccannak reggelig – mondta nyugodtan Bagira. – És most mit csinálunk?

Mintha a délutáni álom csöndje ereszkedett volna a falura, de amint füleltek, meghallották, hogy nehéz hombárokat húzogatnak földes padlón az ajtók elé. Bagirának tökéletesen igaza volt: a falu nem mozdul meg napkelte előtt. Maugli csöndesen ült, gondolkozott, s az arca egyre jobban elsötétült.

– Rosszat tettem? – kérdezte végre Bagira, és hízelkedve simult a lábához.

– Nagyon is jól tettél mindent. Most őrizd őket napkeltéig. Én alszom egyet. – Maugli berohant a Dzsungelba, végignyúlt egy sziklán, mint a halott, s aludt, átaludta az egész következő napot az éj leszálltáig.

Amikor fölébredt, Bagira állt mellette: lába előtt frissen elejtett őzbak. Bagira kíváncsian figyelte, amint Maugli munkához látott nyúzókésével, evett, ivott, s állát kezére támasztva megfordult.

– Az ember meg az asszony épségben eljutottak addig, ahonnan már látni lehetett Kanivarát – mondta Bagira. – Farkasanyád hazaüzent Csillel, a keselyűvel. Még éjfél előtt találtak egy lovat a szabadulásuk éjszakáján, és gyorsan haladtak. Jól van-e így?

– Jól van – felelte Maugli.

– A falubeli Embercsapat pedig nem mozdult, amíg magasan nem járt a nap ma reggel. Aztán evett, és gyorsan visszaszaladt ki-ki a házába.

– Nem láttak meg téged véletlenül?

– Meglehet. Pirkadatkor a porban hemperegtem a kapu előtt, s lehet, hogy egy kicsit énekelgettem is magamban. No, testvérkém, itt már nincs tennivalónk. Gyere vadászni velem és Balúval. Új vadméhodvakat akar megmutatni neked, s mind azt szeretnénk, ha velünk élnél megint, úgy, mint régen. Ne nézz olyan csúnyán, hiszen még én is megijedek tőled! Az embert meg az asszonyt nem dobják be a Piros Virágba, a Dzsungelben pedig rendben van minden. Nem igaz? Felejtsük el az Embercsapatot.

– Nemsokára a varjú se károg utánuk. Hol legelész ma éjszaka Háti?

– Ahol neki tetszik. Ki tudhatja a Hallgatag szándékait? De hát miért kérdezed? Mit tud Háti, amit mi nem tudunk megtenni?

– Mondd meg neki, hogy jöjjön ide hozzám a három fiával.

– No de testvérkém… jól tudod: Hátival nem lehet ám csak úgy beszélni, hogy “gyere ide” meg “eredj oda”. Jusson eszedbe, hogy ő a Dzsungel ura – s amikor még az Embercsapat nem változtatta meg a nézésedet, ő tanítgatott a Dzsungel Mesterszavaira.

– Mindegy. Most tudok olyan Mesterszót, amelynek ő is engedelmeskedik. Mondd meg neki, hogy jöjjön el Mauglihoz, a Békához; és ha nem akarja mindjárt meghallani, mondd azt, hogy a burtpuri mezők elpusztítása dolgában.

– A burtpuri mezők elpusztítása dolgában – ismételgette kétszer-háromszor Bagira, hogy el ne tévessze. – Megyek. Lehet, hogy Háti rettentően megharagszik, de én szívesen odaadnám egyhavi zsákmányomat olyan Mesterszóért, amely a Hallgatagnak parancsolni tud.

Elment; Maugli pedig dühösen döfködte a földet nyúzókésével. Sohasem látott még embervért, amíg Messzua vérét meg nem látta – s ami neki sokkal többet jelentett: meg nem szagolta – a húsába vágó köteleken. Messzua pedig jó volt hozzá, és Maugli, amennyire egyáltalán tudott valamit szeretetről, oly mélységesen szerette Messzuát, ahogy a többi embert gyűlölte. De bármennyire utálta is őket, fecsegésüket, kegyetlenségüket, gyávaságukat – a Dzsungel minden kincséért sem szánta volna rá magát, hogy embert öljön, s újra érezze orrában azt a rettenetes vérszagot. A terve egyszerűbb volt, de sokkal alaposabb; S nevetett magában, amikor elgondolta, hogy az egészet a fügefa tövében mesélő Buldeó szavai juttatták az eszébe.

– Csakugyan Mesterszó volt – súgta fülébe Bagira. – A folyó mentén legelésztek, s úgy engedelmeskedtek, mint holmi bivalyok. Nézd, jönnek is már!

Háti és három fia a maguk szokott módján, némán értek oda. A folyó iszapja meg sem száradt még az oldalukon, s Háti elgondolkozva rágcsálta egy fiatal banánfa zöld szárát, amit agyaraival kibillentett a földből. De hatalmas testének minden ízén látta Bagira (mert tudott ám látni, ha szeme előtt voltak a dolgok) – hogy itt most nem a Dzsungel Ura beszél egy emberkölyökkel, hanem egy megijedt teremtés olyan valakivel, aki nincs megijedve. Három fia egymás mellett lépdelt az apjuk nyomában.

Maugli alig emelte fel a fejét, amikor Háti “jó vadászatot” kívánt neki. Hagyta Hátit himbálózni, egyik lábáról a másikra állni, s csak nagy későre szólalt meg; amikor végre kinyitotta a száját, akkor is Bagirához beszélt, nem az elefántokhoz.

– Elmondok egy történetet, attól a vadásztól hallottam, akit ti ma meghajszoltatok – szólalt meg Maugli. – Egy öreg, bölcs elefántról szól, aki verembe esett, s a verem fenekéből kiálló hegyes karó végighasította a testét, jóformán talpától a válla hegyéig – a hasítás fehér nyoma máig is látszik rajta. – Maugli kinyújtotta kezét, s amint Háti megfordult, a holdfényben látszott palaszínű oldalán a hosszú, fehér kéreg – mintha izzó korbáccsal vágtak volna végig rajta. – Emberek jöttek oda, hogy kihúzzák a veremből – folytatta Maugli -, de az elefánt elszakította a köteleit, mert erős volt; elment, és nem is mutatkozott, amíg a sebe be nem gyógyult. Akkor aztán egy éjszaka haragosan megjelent a vadászok földjén. Igen, most jut eszembe: három fia is volt. Sok-sok Esős Évszak elmúlt már azóta – és messze történt a dolog, a burtpuri mezőkön. Mit arattak azokon a földeken a következő aratáskor, Háti?

– Én arattam le a termést a három fiammal – felelte Háti.

– És hogyan szántottak aratás után? – kérdezte Maugli.

– Ott nem szántottak – mondta Háti.

– És mi lett az emberekkel, akik a föld terméséből éltek?

– Elmentek.

– És a kunyhókkal, amikben az emberek aludtak?

– A tetejüket szétszaggattuk, a falaikat elnyelte a vadon.

– Hát aztán?

– A Dzsungel annyi jó földet vett el kelettől nyugatig, amennyit én két éjszaka tudok bejárni; északtól délig annyit, amennyit én három éjszaka járok be. Öt falura szabadítottuk rá a Dzsungelt; és ezekben a falvakban meg a hozzájuk tartozó földeken, legelőkön és puha szántókon ma egyetlenegy embert sem táplál a föld. Ez volt a burtpuri mezők elpusztítása, amit én meg a fiaim vittünk véghez; s most azt kérdem tőled, emberkölyök, hogyan jutott hozzád ennek a híre? – szólt Háti.

– Egy ember mondotta – s most látom, hogy Buldeó igazat is tud beszélni. Jól csináltad, fehér sebhelyes Háti; de másodjára még jobban csinálod majd, mert ember fog irányítani. Ismered azt a falut, ahonnan engem kivetett az Embercsapat? Lusták, esztelenek, kegyetlenek valamennyien, játszanak a szájukkal, s nem zsákmányul, de mulatságból ölik meg azt, aki gyöngébb náluk. Ha teleették magukat, tulajdon fajtájukat is készek behajtani a Piros Virágba. Szememmel láttam. Nem helyes, hogy tovább éljenek itt. Gyűlölöm őket!

– Hát öld meg – mondta Háti legifjabb fia; kitépett egy fűcsomót, mellső lábain leverte gyökereiről a földet, s eldobta, közben pedig lopva tekingetett jobbra-balra kis piros szemével.

– Mit csináljak én fehér csontokkal? – felelte bosszúsan Maugli. – Farkaskölyök vagyok én, hogy koponyákkal játszadozzam a napon? Megöltem Sir Kánt, s a bundája ott rothad a Gyűlés Szikláján; de – de nem tudom, hogy hová lett Sir Kán, s a gyomrom még mindig üres. Most olyat akarok elvenni, amit a szememmel látok, a kezemmel megérinthetek. Szabadítsd rá a Dzsungelt arra a falura, Háti!

Bagira összerázkódott és lekuporodott. Azt meg tudta érteni, hogy ha nagy az ínség, gyorsan végigrohan valaki a falu utcáján, és jobbra-balra belevág a tömegbe, vagy csellel megöli az alkonyatkor szántogató embereket; de ez a terv – hogy egy egész falut meggondolatlanul eltöröljenek ember és állat szeme elől -, ez megrémítette. Felfogta már, miért hivatta Maugli Hátit. Csak a hosszú életű elefánt tervezhet és folytathat ilyen háborút.

– Meneküljenek, ahogy a burtpuri mezőkről menekültek az emberek – amíg nem szántja földjeiket, csak az eső, s az orsóik pergése helyett csak az esőcseppek peregnek a vastag levelekről -, amíg Bagira meg én a pap házában nem ütünk tanyát, s az őzbak a templom mögött levő víztartóhoz nem jár inni! Szabadítsd rájuk a Dzsungelt, Háti!

– De hát nekem – nekünk semmi bajunk nincs velük – s a nagy kínszenvedés vörösen látó dühe kell ahhoz, hogy leszaggassuk a födelet az alvó emberek feje fölül – mondta habozva Háti.

– Hát ti vagytok talán az egyetlen fűevők a Dzsungelben? Hajtsátok oda a népeiteket. Hadd végezzék a dolgot az őzek, a vaddisznók, a nilgájok. Te akár egy tenyérnyit se mutass meg a bőrödből, amíg az egész mezőt le nem tarolták. Szabadítsd rájuk a Dzsungelt, Háti!

– Gyilkolás nem lesz? Az agyaram vörös volt a burtpuri mezők elpusztításakor – és azt a szagot nem akarom érezni többé.

– Én sem. Azt sem akarom, hogy a csontjaik ott heverjenek a puszta földön. Hadd menjenek, találjanak új tanyát. Itt nem maradhatnak. Láttam és szagoltam annak az asszonynak a vérét, aki ennem adott, akit megöltek volna, ha én nem vagyok. Ezt a szagot csak a küszöbükön növő friss fű szaga fojthatja el. Itt ég a számban. Szabadítsd rájuk a Dzsungelt, Háti!

– Ó – mondta Háti -, így égett az én bőrömön is a karó hasította seb, amíg csak azt nem láttuk, hogyan halnak meg a falvak a tavaszi növények sarjadása közt. Most már értek mindent. A te háborúd a miénk is lesz. Rájuk szabadítjuk a Dzsungelt!

Maugli lihegése még alig csendesedett – egész testét rázta a düh és a gyűlölet -, már üres is volt a hely, ahol az elefántok álltak. Bagira rémülten nézett rá.

– A Letört Zárra mondom, amely megszabadított – szólalt meg nagy sokára a párduc -, te volnál az a csupasz kis jószág, akiért szót emeltem a Csapat előtt, amikor még minden olyan fiatal volt? Dzsungel Ura, ha erőm elfogy, emelj szót értem – Balúért – mindnyájunkért! Kölykek vagyunk hozzád képest! Letört, földre tapodott ágak! Őzgidák, akiket elhagyott az anyjuk!

Mauglit elképesztette az a gondolat, hogy Bagira holmi kis eltévedt őzgida; kacagott, visszafojtotta lélegzetét, zokogott, újra kacagott – végül is belevetette magát egy nagy tóba, hogy el tudjon hallgatni. Körbeúszkált, fel-felbukkant a holdsugarak közt, akárcsak a béka, amelyről nevét kapta.

Eközben Háti és a fiai megindultak négyen négy irányba, s némán lépdeltek lefelé a völgyeken, egymérföldnyire onnét. Mentek, mendegéltek két álló napig – vagyis jó hatvanmérföldnyire – a Dzsungelen keresztül, és minden lépésüket, ormányuknak minden meglóbálását megfigyelte, szóvátette, meghányta-vetette Meng meg Csil meg a Majmok Népe meg valamennyi madár. Aztán legelészni kezdtek, s nyugodtan legelésztek vagy egy hétig. Háti és fiai olyanok, mint Ká, az Óriáskígyó. Sohasem sietnek, amíg nem muszáj.

Ennek az időnek a vége felé valami szóbeszéd kezdett átszivárogni a vadonon – senki sem tudta, ki indította el -, hogy ebben meg ebben a völgyben jobb enni-innivalót lehet találni.

A vaddisznók – azok persze a világ végére is elmennének, csak jóllakhassanak – elsőnek mozdultak meg, csapatostul, a sziklákon keresztülrobogva; aztán jöttek az őzek azokkal az apró vadrókákkal, amelyek a nyájak elhullásából élnek; a vaskos vállú nilgájok egy vonalban haladtak az őzekkel, mögöttük meg a mocsarakból jövő vadbivalyok. Akármilyen kicsiség visszafordította volna ezeket a szétszórt, kószáló nyájakat; legelésztek, bolyongtak, ittak, és legeltek megint; de valahányszor riadalom támadt, mindig akadt, aki megnyugtassa őket. Egyszer Ikki, a Tüskésdisznó, aki csodákat mesélt arról, hogy milyen pompás legelők vannak egy kicsivel odább; másszor Meng rikkantott vidáman, s végigröpült egy tisztáson, hogy megmutassa: nincs ott senki; vagy Balú ballagott el egy ingadozó sor mellett, gyökereket majszolva, s félig ijesztéssel, félig esetlen taszigálással visszaterelte a helyes útra. Sokan visszafordultak, sokan elfutottak, sokan megunták a vándorlást – de nagyon sok maradt olyan, aki tovább ment előre. A következő tíz nap végén így állt a dolog: az őzek, a vaddisznók, nilgájok nyolc-tíz mérföldes sugarú körben keringtek, a Húsevők pedig a körön kívül cikáztak. A kör közepén volt a falu, a falu körül érőben volt a vetés, a vetés közt, magas rudak tetején, amolyan galambdúcfélékben ültek az emberek, hogy a madarakat és egyéb tolvajokat elriasszák. Most már nem csalogatták tovább az őzeket. A Húsevők a sarkukban voltak, s kényszerítették őket előre – befelé.

Egy sötét éjszakán Háti és három fia lelopódzott a vadonból, és ormányával kitördelte a madárijesztők karóit; úgy zuhantak le, mint a virágzó bürök levágott szára, s a lepotyogó emberek közvetlen közelből hallották az elefántok mély öblögetését. Aztán a megriadt őzek seregének előőrsei árasztották el a falu legelőit és szántóföldjeit; és velük jött az éles csülkű turkáló vaddisznó; amit az őz meghagyott, azt a vaddisznó tette tönkre. Időnként farkasriadalom zavarta meg a nyájakat; ide-oda futkostak kétségbeesésükben, letiporva a fiatal árpát s laposra döngölve az öntözőcsatornák partjait. Hajnalhasadás előtt a kör külső oldalán egy helyütt enyhült a nyomás. A Húsevők hátrább húzódtak, és nyílt ösvényt hagytak déli irányban; ezen az ösvényen egyik őznyáj a másik után menekült el. Mások – a merészebbek – a bozótban telepedtek meg, hogy másnap éjjel fejezzék be a lakomát.

De a munkájukat voltaképpen elvégezték. Amikor a falubeliek reggel kinéztek a földjeikre: látták, hogy oda a termés. Ez pedig annyit jelentett, hogy vagy meg kell halni, vagy el kell menni innét – hiszen évről évre olyan közel voltak az éhhalálhoz, mint hozzájuk a Dzsungel. Amikor a bivalyokat legelőre küldték, az éhes állatok látták, hogy az őzek lekopasztották a legelőt; továbbmentek hát a vadonba, és elkalandoztak vad testvéreikkel. Alkonyatkor a falu három-négy póni lova bevert fejjel nyúlt el az istállóban. Ezeket az ütéseket csak Bagira mérhette rájuk, s csak Bagirának juthatott eszébe olyan szemtelenség, hogy az utolsónak élettelen testét kihurcolja az utcára.

A falubeliek nem mertek ezen az éjszakán tüzet rakni a mezőn, s így Háti és három fia nyugodtan tallózhatták, amit a többi meghagyott; ahol pedig Háti tallózik, ott nincs szükség utána senki másra. Az emberek elhatározták, hogy a félretett vetőmagból éldegélnek az esős évszak végéig, aztán cselédnek szegődnek el, amíg az elveszett évet ki nem tudják pótolni; de amikor a gabonakereskedő éppen a maga teli gabonáskosaraira gondolt, s arra, hogy milyen jó áron adhatja majd el a vetőmagot: Háti erős agyarai kiásták vályogkunyhója sarkát, és szétzúzták a tehéntrágyával kitapasztott nagy, fonott hombárt, amelyben a drága magvakat tartogatta.

Amikor ezt a veszteséget is fölfedezték, a papon volt a beszéd sora. Imádkozott az istenekhez, de választ nem kapott. Lehetséges, mondotta, hogy a falu, tudtán kívül, megsértette a Dzsungel valamelyik istenét – mert annyi bizonyos, hogy a Dzsungel fordult ellenük. Így hát elhívatták a vándor Gond nép legközelebb fekvő törzsének vezetőjét. Apró, bölcs, erősen fekete bőrű vadászok voltak ezek a Gondok, a Dzsungel legmélyén éltek, őseik India legrégibb fajtájából származtak – valamikor övék volt az ország. Jóltartották a Gondok vezetőjét mindennel, amijük volt; az pedig fél lábon állt, kezében tartva az íját; haja csimbókján két-három mérgezett nyíl volt keresztülütve; félig ijedten, félig megvetően nézte az aggódó parasztokat és tönkretett földjeiket. Azt akarták tudni, nem az ő istenei – a Régi Istenek – haragszanak-e rájuk, s milyen áldozatokkal kellene megengesztelni őket. A Gond nem szólt semmit, csak fölkapott egy karelaindát, amelyen a vad, keserű tök terem, s keresztül-kasul kötözte vele a templom kapuját a merev tekintetű, vörös bálvány orra előtt. Aztán karjával a levegőbe bökött a Kanivarába vezető út felé; visszaindult a maga Dzsungeljébe, és figyelte a Vadon Népét, amely lassan szivárgott át az erdőn. Tudta, hogy ha a Dzsungel megmozdul: csak fehér ember remélheti, hogy kitéríti az útjából.

Nem volt szükség arra, hogy megkérdezzék a vélekedését. Vadtök fog nőni azon a helyen, ahol ők az istenüket tisztelték – s minél előbb menekülnek onnét, annál jobb.

Csakhogy nehéz dolog ám egy falut a maga horgonyköteleiről leszakítani. Ottmaradtak, amíg csak valami nyári eledelük maradt, s megpróbáltak diót szedni az erdőben; de villogó szemű árnyékok figyeltek rájuk, és álltak eléjük még fényes délben is, s ha rémülten futottak vissza a falaik közé – azokról a fatörzsekről, amelyek mellett alig öt perccel azelőtt jöttek el, közben valami hatalmas állat karmos mancsa hasogatta, véste le a kérget. Minél többen ültek otthon a falujukban, annál merészebbé váltak azok a vadak, amelyek a Vengunga-parti legelőkön szökdeltek és csaholtak. Nem győzték kifoldozni, újra tapasztani a vadon felé eső üres istállók hátsó falait; a vaddisznó bedöntötte, a csomós gyökerű kúszóindák utána siettek, és széjjelterpeszkedtek az újonnan nyert területen, a durva fű pedig úgy meredezett az indák mögött, mint a visszavonulókat üldöző manósereg lándzsái. Először a legényemberek menekültek el, s vitték a hírt mindenfelé, hogy a falu el van átkozva. – Ki harcolhatna – mondották – a Dzsungel ellen vagy a Dzsungel Istenei ellen, amikor még a falu kobrakígyója is otthagyta a fügefa alatt lévő odúját? Így aztán ami kis érintkezésük volt a külső világgal, az is összezsugorodott, s a síkságra vezető járt ösvények megritkultak, begyepesedtek. Végül már nem zavarta őket Hátinak és három fiának éjszakai trombitálása – mert nem volt több vesztenivalójuk. A lábon álló termés, a földben levő mag mind elpusztult. A külső földek már kezdték elveszteni régi alakjukat – ideje volt, hogy a kanivarai angolok irgalmára bízzák magukat.

A bennszülöttek szokása szerint egyre halogatták az indulást egyik napról a másikra – végül is ott érte őket az esős évszak kezdete. A javítatlan háztetőkön csak úgy zuhogott be a víz, a legelőn bokáig ért. A nyári forróság után egyszerre kizöldült minden. Akkor aztán útnak eredtek – férfiak, asszonyok, gyermekek – a vakító, forró reggeli esőben. De természetesen búcsúzóul visszanéztek még egyszer az otthonukra.

Amikor az utolsó, teherrel megrakott család kilépett a kapun, hulló gerendák és beomló szalmatetők recsegését hallották a falak mögül. Látták egy pillanatra, amint egy fényes, kígyózó fekete ormány fölemelkedik, és szétveri a korhadt tetőket. Eltűnt – aztán megint egy reccsenés, a nyomában visítás. Háti úgy tépdeste a háztetőket, mint mi a vízililiomot, s egy visszapattanó gerenda megdöfte. De csak ez kellett neki, hogy egész erejével nekiveselkedjék. Az egész Dzsungelben senki sincs, aki olyan gyönyörűségét lelné a pusztításban, mint a megdühödött vad elefánt. Hátrarúgott egy vályogfal felé; az összegörnyedt ettől a rúgástól, és sárga sárrá olvadt szét a zuhogó esőben. Aztán tovább forgott és visított Háti, végigszáguldott a szűk utcán, jobbra-balra nekidőlt a kunyhóknak, megrázta a rozoga ajtókat, az ereszeket felkunkorította – három fia pedig úgy tombolt mögötte, mint egykor, a burtpuri mezők elpusztítása idején.

– A Dzsungel el fogja nyelni ezeket a kagylóhéjakat – mondta egy nyugodt hang a pusztítás közepette. – Most a külső falat kell ledönteni – és Maugli, akinek csupasz vállán és karján lecsurgott az eső, félreugrott egy fal mellől, amely leroggyant, mint a fáradt bivaly.

– Minden meglesz a maga idején – lihegte Háti. – Ó, de Burtpurban vörös volt az agyaram! A külső falhoz, fiaim! Fejjel! Egyszerre! Most!

A négy elefánt egymás mellett feszült neki a falnak; a külső fal behorpadt, meghasadt, ledőlt – s a falubeliek a rémülettől megnémulva látták a rombolók agyaggal mocskolt, vad fejét a tátongó rés mögött. Aztán futottak hajléktalanul, étel-ital nélkül, végig a völgyön – falujuk pedig düledezve, szétcibálva, megtaposva, beleveszett mögöttük az esőbe.

Egy hónap múlva az egész hely csupa gödör és halom volt, fiatal, puha zöld növényekkel borítva; s az Esős Évszak végén zúgó Dzsungel hullámzott mindenütt, ahol fél esztendővel azelőtt még békén szántogattak az emberek.

MAUGLI ÉNEKE AZ EMBEREK ELLEN

Indák kanyarogjanak ellenetek,
a rengeteg oltsa ki tűzhelyetek!
A ház, a tető befonódjék,
amíg a gerenda meging,
s a karéla, sötét, keserű karéla
kötözze, temesse be mind!

Falkám majd dőlt kapunál dalol,
csűrben denevér hintázva honol,
s őrszem lesz a mérges kígyó,
hol tűz ragyogott-lobogott,
s a karéla, sötét, keserű karéla
szaporán gyümölcsözik ott.

Halljátok e zajt, dideregve, vakon:
holdkelte előtt majd kérem adóm,
és pásztorotok lesz a farkas,
határaitok köve rom,
s a karéla, sötét, keserű karéla
felmagzik az ágyatokon.

A földeteket majd én aratom,
s nyomorogtok a hulladékmagokon,
szarvas legyen ökrötök eztán
a vetetlen puszta felett,
a karéla, sötét, keserű karéla
hajtson lugast, ezeret.

Indákat küldök: erős seregek
fojtó hóhéraitok legyenek!
A fák induljanak ellenetek,
míg a holt gerenda meging,
s a karéla, sötét, keserű karéla
kötözze, temesse be mind!

Posted on

A dzsungel könyve: A király ankusa

A király ankusa
E négy a harmat kezdete óta be nem telhet sohasem:
krokodiltorok, keselyűgyomor, majomkéz s emberi szem.

Dzsungeli közmondás
Ká, az Óriáskígyó, talán kétszázadszor vedlett meg, amióta a világra jött; és Maugli, nem feledkezvén meg arról, hogy Ká az életét mentette meg a Hideg Tanyán végzett éjszakai munkájával – talán emlékeztek még erre -, elment hozzá, hogy felköszöntse. A vedlés mindig bosszússá, kedvetlenné teszi a kígyót, amíg az új bőr gyönyörűen csillogni nem kezd. Ká sohasem csúfolódott többé Mauglival, hanem elismerte a Dzsungel urának, mint a többiek – s megvitt neki minden hírt, amit egy ekkora óriáskígyó természetesen meghall. Amit Ká nem tudott az úgynevezett Középső Vadonról – a föld közelében s a föld alatt folyó életről, a sziklák, barlangok és faodúk életéről – azt bizony legkisebb pikkelyére is föl lehetett volna írni.
Aznap délután Maugli ott ült Ká összegöngyölődött testének gyűrűjében, s tapogatta a szétrongyolt, repedezett, régi bőrt, amely úgy hevert még összegabalyodva-tekeredve a sziklák közt, ahogy Ká otthagyta. Ká udvariasan odagyűrte magát Maugli széles, csupasz válla alá, úgyhogy a fiú valóságos élő karosszékben pihent.
– Minden megvan rajta, még a szemhéj is – mondta halkan Maugli, a bőrrel játszadozva. – Különös érzés, hogy valaki a lába előtt lássa a tulajdon fejebőrét!
– Igen, csakhogy nekem nincs lábam – mondta Ká -, és mivelhogy a vedlés szokása az egész fajtámnak, nem találok benne semmi különöset. Te sohasem érzed vénnek, durvának a bőrödet?
– Olyankor megmosakszom, Laposfejű; de annyi igaz, hogy nagy hőségek idején nem bántam volna, ha fájdalom nélkül ki tudok bújni a bőrömből, s bőr nélkül szaladgálhatok.
– Én mosakszom is, vedlem is. Milyennek találod az új ruhámat?
Maugli végigjártatta kezét a kígyó óriási hátának kockás mintázatán. – A teknősbéka háta keményebb, de nem ilyen tarka – mondta az ítélkező bíró hangján. – A béka, akiről elneveztek, tarkább, de nem ilyen kemény. Igazán szép – mint a liliomkehely tarka pettyei.
– Víz kellene neki. Az új bőr sohasem kapja meg az igazi színét az első fürdés előtt. Gyerünk fürödni!
– Majd elviszlek – mondta Maugli; kacagva hajolt le, és fölemelte Ká nagy testének középső részét, éppen ott, ahol legvastagabb volt. Akárcsak egy férfi próbált volna egy két láb vastag vízvezetékcsövet fölemelni. Ká nyugodtan hevert, és csöndesen mulatott rajta. Aztán megkezdődött a rendes esti játék – a fiú, pompázó fiatal erejében, s a kígyó ragyogó új ruhájában, szemtől szemben álltak egymással, hogy megbirkózzanak, szemüket és erejüket összemérjék. Persze, Ká egy tucat Mauglit is összemorzsolhatott volna, ha nekiveselkedik; de óvatosan játszott, s erejének tizedrészét sem engedte soha szabadjára. Amióta Maugli elég erős volt ahhoz, hogy egy kis durva bánásmódot elbírjon, Ká megtanította erre a játékra, és semmi sem tehette volna hajlékonyabbá a fiú tagjait. Maugli sokszor szinte nyakig be volt csavarva Ká gyűrűi közé; erőlködött, hogy fél karját kiszabadítsa, és torkon ragadja Kát. A kígyó ekkor meglágyította szorítását, s Maugli két gyorsan mozgó lábával megpróbált belekapaszkodni óriási farkába, amely hátranyúlt, s valami sziklát vagy fatörzset keresett tapogatózva. Ide-oda himbálóztak, szemtől szemben, mind a kettő várta az alkalmas pillanatot – akkor a szép, szoborszerű csoport a fekete-sárga gyűrűk és hadonászó karok, lábak örvényévé változott – aztán fölegyenesedett megint. – No most! No most! No most! – mondta Ká, cselt vetve a fejével, amit még Maugli gyors keze sem tudott elhárítani. – Ide nézz! Most itt talállak el, testvérkém! Most itt meg itt! Hát megbénult a kezed? Most itt, megint!
A játék vége mindig ugyanaz volt – egy egyenes, taszító ütés a kígyó fejével, amitől a fiú felbucskázott. Maugli sohasem tanulta meg, hogyan védekezzék a villámgyors támadás ellen, s Ká vélekedése szerint hiába is próbálta volna.

– Jó vadászatot! – dörmögte végül Ká; és Maugli, mint rendesen, vagy hatlépésnyire repült el lihegve, kacagva. Amikor fölkelt, a keze tele volt fűvel. Aztán elkísérte Kát a bölcs kígyó kedves fürdőhelyére – mély, szurokfekete kis tó volt az, sziklák vették körül, s elsüllyedt fatörzsek tették érdekessé. A fiú, vadonbéli szokás szerint, némán siklott bele, és a víz alatt kezdte átúszni; hangtalanul emelkedett ki a vízből, hanyatt feküdt, karját feje alá téve, elnézte a sziklák fölött felkelő holdat, s lábujjaival szétpaskolta a tükörképét. Ká csiszolt gyémánt alakú feje úgy szelte a vizet, mint a borotva; aztán kiemelkedett, hogy megpihenjen Maugli vállán. Csöndesen feküdtek, testük gyönyörűséggel szívta magába a hűs vizet.

– Milyen jó itt – mondta végül álmosan Maugli. – Az Embercsapat, ha jól emlékszem, ilyenkor kemény deszkára fekszik holmi sárcsapdákban, gondosan kizárja a jó, tiszta szelet, bűzös szövetekbe takargatja nehéz fejét, és csúnyán énekel az orrán keresztül. Bizony, jobb itt a Dzsungelben!

Egy siető kobrakígyó végigsiklott egy sziklán, ivott, odaszólt nekik: – Jó vadászatot! – és továbbsurrant.

– Ssssz! – szisszent föl Ká, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami. – Hát szóval a Dzsungel megád neked mindent, amit valaha is kívántál, testvérkém?

– Mindent éppen nem – nevetett Maugli -, különben minden hónapban akadna egy új, erős Sir Kán, akit megöljek. Néha a magam kezével is szeretnék harcolni, a bivalyok segítsége nélkül. Megkívántam azt is, hogy az Esős Évszakban süssön a nap, nyár derekán pedig esőfelhők takarják el a napot; és valahányszor üres volt a gyomrom, mindig kívántam, hogy bárcsak elejthetnék egy kecskét; és valahányszor kecske volt a zsákmányom, mindig azt kívántam, bárcsak őzbak lenne; ha őzbak volt, nilgájt szerettem volna. De hát így érezzük ezt mind, ahányan vagyunk.

– Egyéb vágyad nincs? – kérdezte az óriáskígyó.

– Mi egyebet kívánhatnék? Itt van a Dzsungel s a Dzsungel barátsága! Mi egyéb lehet még napkelte és napnyugta közt?

– Hát, a kobra azt mondta… – szólalt meg Ká.

– Miféle kobra? Az, amelyik az imént siklott el erre, nem szólt semmit. Vadászott.

– Egy másik.

– Sokszor szóba állasz a Mérges Néppel? Én békét hagyok nekik. Halált hordoznak az elülső fogukban, s ez veszedelmes, mert olyan kicsikék. De melyik tarajossal beszéltél?

Ká lassan oldalára fordult a vízben, mint a gőzös a viharos tengeren. – Három-négy hónapja lehet – mondotta -, a Hideg Tanyán vadásztam. Gondolom, emlékszel még arra a helyre. Az az állat, amelyet kergettem, visítva futott előlem, túl a víztartókon, abba a házba, amelynek az oldalát egyszer betörtem a kedvedért, s bemenekült a földbe.

– De hiszen a Hideg Tanya népe nem él föld alatti odúkban! – Maugli tudta, hogy Ká a Majmok Népéről beszél.

– Nem is élt az, csak szeretett volna élni – felelte Ká, s megrándult a nyelve. – Bemenekült egy föld alatti üregbe, amely nagyon messzire nyúlt el. Utána mentem, megöltem, aztán elaludtam. Amikor fölébredtem, beljebb mentem az üregbe.

– A föld alatt?

– Az ám! A végén ráakadtam egy Fehértarajosra, egy kobrakígyóra, s az olyan dolgokról beszélt nekem, amikről sohase tudtam, s olyasmiket mutatott meg, amikhez hasonlót sohase láttam.

– Újfajta vadat? Jó vadászat volt? – kérdezte Maugli hirtelen feléje fordulva.

– Nem volt az vad, a fogam beletört volna; de a Fehértarajos azt mondta, hogy egy ember az életét is odaadná érte, ha csak láthatná is ezeket a dolgokat. És úgy beszélt, mint aki ismeri az embert.

– Megnézzük – mondta Maugli. – Most jut eszembe: valamikor ember voltam.

– Lassan, lassan. A sietség ölte meg a Sárga Kígyót, aki a napot megette. Beszélgettünk ott a föld alatt, s én szólottam rólad – úgy, mint emberről. A Fehértarajos pedig azt mondta – s az olyan öreg ám, mint a Dzsungel! -, rég nem láttam embert. Hozd ide, hadd lássa meg mindezeket a dolgokat, amiknek legkisebbikéért is sok-sok ember meghalna.

– Bizonyosan valami újfajta vad. Pedig a Mérges Nép nem szokta nekünk elárulni a vadat. Barátságtalan nép az.

– Nem vad. Hanem – hanem – én nem tudom megmondani, micsoda.

– Elmegyünk oda. Fehértarajost se láttam még soha, s szeretném látni a többit is. Megölte?

– Csupa halott dolog az. Azt mondja, hogy ő az őrizője valamennyinek.

– Hm! Mint ahogy a farkas áll a hús fölött, amit elvitt a maga tanyájára. Gyerünk!

Maugli partra úszott, meghengergett a fűben, hogy megszáradjon, s azzal megindultak a Hideg Tanya felé – abba az elhagyott városba, amelyről hallottatok már. Maugli akkoriban cseppet se félt a Majmok Népétől, de a majmok bezzeg rettegtek tőle. Hanem a majomtörzsek most a Dzsungelben portyáztak, s a Hideg Tanya üresen, némán állott a holdfényben. Ká a királyné kerti háza felé tartott, amely a teraszon emelkedett, átsiklott a romhalmazon, lebukott a félig beomlott lépcsőn, amely a kerti ház közepéből vezetett lefelé. Maugli elmondta a kígyókiáltást: – Egy vérből valók vagyunk, ti meg én! – s négykézláb utána mászott. Sokáig másztak le egy lejtős ide-oda kanyargó folyosón, s végül olyan helyre jutottak, ahol egy harminclábnyi magasban fejük fölött növő nagy fa gyökere kimozdított egy hatalmas követ a falból. Keresztül másztak a résen, s egy nagy, boltozatos pincébe jutottak, amelynek kupolás tetejét ugyancsak összerombolták a gyökerek, úgyhogy egy-két fénysugár behatolt a sötétségbe.

– Biztos tanya – mondta lábra állva Maugli -, de túlságosan messze van ahhoz, hogy mindennap idejárjon az ember. Aztán mi látnivaló van itt?

– Hát én semmi sem vagyok? – szólalt meg egy hang a pince közepén. Maugli valami fehérséget látott mozogni, s egyszerre csak fölmeredt előtte a legnagyobb kobrakígyó, amelyet életében látott – egy szinte nyolc láb hosszú teremtés. Az örökös sötétség sárgás elefántcsontfehér színre fakította. Még fölmeredő tarajának pápaszemrajza is halványsárgára fakult. Szeme pislogott, akár a rubin – mindenestül csudálatos egy teremtés volt.

– Jó vadászatot! – mondta Maugli, aki udvariasságától és késétől egyformán nem vált meg soha.

– Mi újság a városban? – kérdezte a kobra, nem viszonozva a köszöntést. – Mi újság a fallal övezett nagy városban – a száz elefánt, húszezer ló és megszámlálhatatlan szarvasmarha városában – a Húsz Király Királyának városában? Megsüketülök itt, és régen nem hallottam a hadigongok döngését.

– A fejünk fölött vadon van – mondta Maugli. – Nem ismerek más elefántot, csak Hátit meg a fiait. Bagira minden lovat agyonsújtott egy faluban – a király pedig – mi az: király?

– Mondtam neked – szólt Ká szelíden a kobrához -, mondtam neked már négy hónapja, hogy a városod nincs többé.

– A város – a nagy erdei város, amelynek kapuit a Király Tornyai őrzik – sohasem múlhatik el. Akkor építették, amikor még az apám apja sem bújt ki a tojásból – és állni fog akkor is, amikor a fiam fia olyan fehér lesz, mint én. Szalomdi építette, Csandrabidzsa fia, Vijedzsa unokája, Jegaszuri dédunokája, Bappa Raval idejében. Hát ti ki jószága vagytok?

– Itt nyomot vesztettünk – mondta Maugli, Kához fordulva. – Nem értem, amit beszél.

– Én sem. Nagyon öreg már… Ó, Kobrák Atyja, csak a Dzsungel van itt, miként kezdettől fogva volt.

– Hát akkor kicsoda ez – kérdezte a Fehér Kobra -, kicsoda ez, aki félelem nélkül ül itt előttem, nem tudja a Király nevét, és emberi ajakkal beszél a nyelvünkön? Kicsoda ez a kést hordó, kígyónyelvű teremtés?

– Mauglinak hívnak – volt a válasz. – A Dzsungelból való vagyok. Népem a Farkasok; Ká a testvérem. Kobrák Atyja – ki vagy te?

– Én a Király Kincsének őrzője vagyok. Kurrun Rádzsa rakatta fölém ezt a követ, amikor még fekete volt a bőröm: hogy meghalni tanítsam azokat, akik lopni jönnek ide. Aztán a fölemelt kő helyén leeresztették a kincset, s hallottam uraimnak, a papoknak énekét.

– Hm – mormogta magában Maugli. – Volt már dolgom pappal az Embercsapatban, és – tudom, amit tudok. Hamarosan baj lesz itt.

– Ötször emelték fel a követ, amióta idejöttem, de mindig csak azért, hogy még több kincset eresszenek le, sohasem azért, hogy elvegyenek belőle. Nincs ehhez a gazdagsághoz hasonló sehol – száz király kincse van itt. De réges-régen történt, hogy a követ utoljára megmozdították, s azt hiszem, a városom megfeledkezett róla.

– Nincs itt város. Nézz föl! Ott vannak a nagy fák gyökerei, amik szétrepesztgetik a köveket. Fa és ember nem nő egy helyen – erősködött Ká.

– Kétszer-háromszor jutottak ide emberek – felelte vadul a Fehér Kobra -, de nem szólaltak meg, amíg a sötétben tapogatózva hozzájuk nem férkőztem – s akkor sem kiáltoztak soká. De te hazugságokkal jössz ide, te kígyóember, s el akarod velem hitetni, hogy a város – nincs, s az őrségemnek vége. Az ember sokat változik esztendők múltával. De én nem változom soha! Amíg a követ föl nem emelik, s a papok le nem jönnek, azokat a dalokat énekelve, amiket én ismerek, s meleg tejjel meg nem itatnak, és föl nem visznek megint a napvilágra: addig én – én – én vagyok a Király Kincsének Őrizője, én és senki más! Azt mondod, a város kihalt, és itt vannak a fák gyökerei? Hát akkor hajolj le, és vidd el, amit akarsz. Te kígyónyelvű ember: ha élve kijutsz arra, amerre bejöttél, szolgáid lesznek a kisebb Királyok.

– Megint nyomot vesztettünk – mondta hidegen Maugli. – Lehetséges az, hogy egy sakál ilyen mélyre lemászott, és megmarta a Fehértarajost? Bizonyosan megveszett. Kobrák Atyja, nem látok én itt semmi elvinnivalót.

– A Nap és a Hold Isteneire mondom, halálos veszettség szállta meg ezt a fiút – sziszegte a kobra. – Mielőtt örökre lezárul a szemed, megadom neked ezt a kegyet. Nézz hát, és lásd meg, amit ember nem látott soha!

– A Dzsungelben rosszul jár az, aki kegyről beszél Mauglinak – mondta foga közt a fiú -, de hát a sötétség mindent elváltoztat, tudom. Megnézem, ha ezzel örömet szerzek neked.

Hunyorgó szemmel nézett körül a pincében, s egy marék csillogó valamit emelt fel a földről.

– Ohó – mondta -, ez afféle limlom, amilyennel az Embercsapat szokott játszani: csakhogy ez itt sárga, az meg barna volt.

Ledobta az aranypénzeket, és előbbre ment. A pince padozatát öt-hat lábnyira elborította a vert arany és ezüst, amely a kirepedt zsákokból folyt szét, s a hosszú évek során rétegekbe rakódott az érc, mint apálykor a homok. Rajta, benne vagy kiemelkedve belőle, mint roncsok a homokból, ékkövekkel kirakott, kalapáltezüst elefántülések, vertarany lemezekkel borítva, karbunkulussal és türkizzel díszítve. Gyaloghintók, hordozóágyak királynék számára, ezüsttel és zománccal befoglalva és kiverve, nefrit tartórudakkal, borostyán függönykarikákkal; arany gyertyatartók, aminek karjain átfúrt smaragdok remegtek; rég elfelejtett istenek öt láb magas, felékített szobrai, ezüstből, drágakő szemmel; páncélruhák, acéljuk arannyal bevonva, összeaszott, megfeketedett gyöngyszemekkel beszegve, sisakok, taréjukon és szegélyükön galambvérszínű rubinnal; pajzsok lakkból, teknősbékahéjból, orrszarvúbőrből, vörös aranytartóval és díszítéssel, szélükön smaragddal kirakva; egész rakás gyémántmarkolatú kard, tőr és vadászkés; arany áldozati csészék és kanalak, olyan hordozható oltárok, aminőket sehol sem látni a világon; nefrit serlegek és karkötők; tömjénfüstölők, fésűk, illatszeres, körömfestékes, szemfestékes tégelyek, mind csupa domborított aranyból; megszámlálhatatlan orrgyűrű, karperec, ujjra való gyűrű, fejdíszítő abroncs; hét ujj széles derékkötők, négyszögletesre csiszolt gyémántokból és rubinokból; vassal háromszorosan kivert faládikák, amiknek fája már szerteporlott, s halomszámra látszott bennük a csiszolatlan csillagzafír, opál, macskaszem, zafír, rubin, gyémánt, smaragd és gránát.

A Fehér Kobrának igaza volt. Nincs a világon annyi pénz, amennyivel meg lehetett volna vásárolni ezt a kincset, évszázados háború, fosztogatás, kereskedés, adóztatás válogatott zsákmányát. Maga a vert pénz is fölbecsülhetetlen volt, nem is beszélve a drágakövekről; pusztán az arany és ezüst nyers súlya két-háromszáz tonna lehetett. Manapság is minden bennszülött indiai uralkodónak, még ha szegény is, van egy kincstára, amelyet folyton növel. Megesik néha, hogy egy felvilágosodott fejedelem elküld negyven-ötven bivalyosszekérre való ezüstöt, hogy állampapírokra váltsa be; de a legtöbb ma is titkos helyen őrzi a kincseit.

Hanem hát Maugli természetesen nem értette, mit jelent ez a holmi. A kések érdekelték egy kicsit, de nem lehetett olyan jól forgatni őket, mint az övét, hát ledobta. Végül talált valamit, ami igazán elbűvölte, a pénzek közt félig eltemetett elefánt-ülés elejére fektetve. Egy három láb hosszú ankus, vagyis elefántösztöke volt az – olyasmi, mint egy kisebbfajta hajóskampó. A felső vége kerek, ragyogó rubin volt, s attól lefelé a nyele vagy nyolc hüvelyknyi hosszúságban szorosan egymás mellé helyezett nyers türkizekkel volt kirakva, úgyhogy igen jó fogás esett rajta. Ez alatt nefrit szegély volt virágmintákkal körülvéve – a levelek smaragdból, a virágok kelyhe csupa rubin, belemélyesztve a hideg, zöld kőbe. A nyél többi része tiszta elefántcsont volt; az ösztöke alsó vége pedig – a hegye meg a kampója – aranyberakású acél, elefántfogást ábrázoló képekkel; ezek a képek érdekelték Mauglit, mert látta, hogy van valami közük barátjához, a Hallgatag Hátihoz.

A Fehér Kobra folyton a sarkában volt.

– Hát nem érdemes meghalni ezért a látványért? – kérdezte. – Nem voltam-e igen kegyes hozzád?

– Nem értem – mondta Maugli. – Ez a holmi kemény és hideg, semmiképpen nem ennivaló. Hanem ezt – és fölemelte az ankust -, ezt el szeretném vinni, hogy napvilágon nézzem meg. Azt mondtad, hogy tiéd itt minden? Add ezt nekem, hozok helyette békákat, hogy megedd.

A Fehér Kobra valósággal összerázkódott gonosz gyönyörűségében. – Persze hogy odaadom – mondotta. – Neked adok mindent, ami itt van – amíg el nem mégy.

– De most elmegyek. Ez a hely sötét és hideg, s ezt a hegyes holmit ki szeretném vinni a Dzsungelbe.

– Nézz a lábad alá! Mi van ott?

Maugli felemelt egy fehér, sima valamit.

– Egy ember koponyája – mondta nyugodtan. – S itt van két másik.

– Sok esztendővel ezelőtt jöttek ide, hogy elvigyék a kincset. Szóltam hozzájuk egyet-kettőt – s most csöndben vannak.

– De mi szükségem van nekem erre a holmira, amit kincsnek neveznek? Ha ideadod az ankust, hogy elvigyem, az jó vadászat. Ha nem, úgyis jó vadászat. Én nem verekszem a Mérges Néppel, s tudom a törzsed Mesterszavát is.

– Itt csak egy Mesterszó van – az enyém!

Ká villogó szemmel lódult előre.

– Ki mondta nekem, hogy idehozzam az Embert? – sziszegte.

– Persze hogy én – susogta a vén Kobra. – Rég nem láttam Embert, s ez itt a mi nyelvünkön beszél.

– De arról nem volt szó, hogy megölöd. Hogy menjek vissza a Dzsungelbe, ha azt kell mondanom, hogy a halálba vezettem? – mondta Ká.

– Még nem beszélek arról, hogy megölöm. Hogy pedig te hogyan menj vissza? Hát ott a lyuk a falban! Most csend legyen vén majomvadász! Ha megérintem a nyakadat, többet híredet se hallja a Dzsungel. Innen még ember élve nem távozott. Én a Király Kincsének Őrizője vagyok!

– De hát, te fehér pincebogár, mondom neked, hogy nincs itt se király, se város! Körülöttünk mindenfelé a Dzsungel van! – kiáltotta Ká.

– A kincs meg itt van. De azért egyvalamit megtehetünk. Várj egy kicsit, Sziklák Lakója, s nézd meg, hogy szalad a fiú. Van itt elég hely a kergetőzésre. Élni jó. Szaladgálj, kergetőzz egy kicsit, fiú!

Maugli nyugodtan Ká fejére tette a kezét.

– Ez a fehér jószág eddig csak az Embercsapatból való emberekkel akadt össze. Engem nem ismer – suttogta. – Ő akarta ezt a hajszát. Legyen neki kedve szerint.

Maugli úgy állt ott, hogy lefelé fordította a kezében lévő ankus hegyét. Most hirtelen elhajította, s az egyenesen a nagy kígyó taraja mögé repült, s a földhöz szegezte. Ká egy szempillantás alatt egész súlyával a vonagló testre vetette magát, s a tarajától farkáig megbénította. A Kobra vörös szeme lángolt, s az a hathüvelyknyi rész, ami a fejéből szabadon maradt, dühösen csapkodott jobbra-balra.

– Öld meg! – kiáltotta Ká, amikor Maugli a késéhez kapott.

– Nem – mondta a fiú a pengét előrántva -, nem ölök soha többé, csak ha ennem kell. Hanem nézz csak ide, Ká! – Megragadta a kígyót a taraja mögött, a kés pengéjével kifeszítette a száját, s megmutatta a felső állkapocs szörnyű méregfogait, amik feketén, kiszáradva hevertek az ínyében. A Fehér Kobra tovább élt, mint a mérge. Megesik ez kígyókkal.

– Kiszáradt fa – mondta Maugli; intett Kának, hogy engedje el, kirántotta az ankust, és felszabadította a Fehér Kobrát.

– A Király Kincsének új őrizőre van szüksége – mondta komolyan. – Kiszáradt fa, rosszat cselekedtél. Szaladgálj, kergetőzzél, kiszáradt fa!

– Megszégyenítettél, ölj meg! – sziszegte a Fehér Kobra.

– Túlságosan sokat beszéltél már ölésről. Most megyünk. Ezt a hegyes dolgot elviszem, Kiszáradt fa, mert harcoltam veled, és legyőztelek.

– Hát akkor vigyázz, hogy ez a dolog téged ne öljön meg végül. Ez a halál! Eszedbe jusson: ez a Halál! Elég ereje van, hogy egész városom minden lakóját megölje. Nem lesz soká a tiéd, Dzsungelbeli Ember, de azé sem, aki elveszi tőled. Ölni, ölni, ölni fognak a kedvéért! Az én erőm kiszáradt, de az ankus elvégzi a dolgomat. Ez a Halál! Halál! Halál!

Maugli kimászott a lyukon a folyosóra, s csak annyit látott még, hogy a Fehér Kobra dühösen mardossa ártalmatlan fogaival a földön heverő istenek merev arany-ábrázatát, s azt sziszegi: – Ez a Halál!

Örültek, hogy ismét kijuthattak a napvilágra, s amikor visszaérkeztek a maguk Dzsungeljába, s Maugli megcsillogtatta az ankust a reggeli napsugárban, majdnem olyan öröme telt benne, mintha friss virágot tűzött volna a hajába.

– Ragyogóbb ez még Bagira szeménél is – mondta gyönyörködve, amint a rubint forgatta. – Megmutatom neki, de mit akart mondani a Kiszáradt fa, amikor a halálról beszélt?

– Nem tudom. Farkam hegyéig szomorú vagyok, amiért nem kóstolta meg a késed ízét. Csupa gonoszság van azon a Hideg Tanyán – föld felett, föld alatt egyaránt. De most megéheztem. Jössz-e velem vadászni ma hajnalban? – kérdezte Ká.

– Nem, Bagirának látni kell ezt a holmit. Jó vadászatot! – Maugli eltáncolt a nagy ankust forgatva, s időnként megállva, hogy megbámulja, amíg csak el nem ért a Dzsungelnek abba a részébe, ahol Bagira többnyire tartózkodni szokott. Amikor rátalált, a párduc éppen ivott valami nagy zsákmány után. Maugli elejétől végig elmondta neki kalandját, s Bagira közben időnként az ankust szimatolgatta. Amikor Maugli a Fehér Kobra utolsó szavaihoz ért, a párduc helyeslően morgott.

– Hát igazat mondott a Fehértarajos? – kérdezte gyorsan Maugli.

– Én az udipuri Királyi Ketrecekben születtem, s gyomromba vettem, hogy tudok egy s mást az emberekről. Sok ember van, aki háromszor is gyilkolna egy éjszaka magáért azért a nagy piros kőért.

– De hiszen a kő csak megnehezíti a használatát. Az én fényes kis késem többet ér – és nézd! -, a piros kő nem ennivaló. Hát akkor miért gyilkolnának miatta?

– Eredj aludni, Maugli. Emberek közt éltél és –

– Emlékszem. Az ember akkor is öl, amikor nem vadászik – mulatságból, időtöltésből. Ébredj föl, Bagira! Minek csinálták ezt a hegyes holmit?

Bagira félig kinyitotta szemét – igen-igen álmos volt -, s huncutul hunyorgatott.

– Azért csinálták, hogy Háti fiainak fejébe döfködjék, hogy a vér szivárogjon belőle. Láttam ilyet Udipur utcáján, a ketreceink előtt. Ez a holmi sok Háti-fajtának a vérét megkóstolta már.

– De minek döfködik az elefántok fejét?

– Hogy megtanítsák őket az Ember Törvényére. Az embernek se karma, se agyara nincs, hát ilyen dolgokat készít – s még rosszabbakat is.

– Mindig csak vérről, vérről hallok, ha csak ember készítette dologhoz nyúlok is – mondta undorodva Maugli. Kissé fárasztotta már az ankus súlya. – Ha tudtam volna ezt, el sem hozom. Először Messzua vére a kötélen, most meg Hátié… Sohasem akarom hasznát venni. Ide nézz!

Az ankus csillogva elröpült, s heggyel lefelé eltemetkezett a fák közt, vagy harminc lépésnyire innét.

– Így tiszta marad a kezem a Haláltól – mondta Maugli a friss, nedves földbe dörgölve a tenyerét. – A Kiszáradt fa azt mondta, hogy nyomon fog követni a Halál. Vén, fehér, veszett jószág.

– Már akár fehér, akár fekete, akár élet, akár halál, én lefekszem és alszom, testvérkém. Nem tudok egész éjjel vadászni és egész nap üvölteni, mint némelyek.

Bagira elment egy kétmérföldnyire levő vadásztanyára, amit csak ő ismert. Maugli könnyűszerrel kiválasztott magának egy alkalmas fát, összebogozott három-négy kúszónövényt, s amennyi idő alatt ezt elmondom, már fönn is lebegett egy függőágyban, ötven láb magasságban. Őt ugyan nemigen bántotta az erős napfény, de azért követte a barátai szokását, s kerülte a napot, amennyire lehetett. Amikor a fák túlságosan hangos lakói felébresztették, ismét alkonyodott. Közben azokról a szép kavicsokról álmodozott, amiket elhajigált.

– Legalább megnézem még egyszer azt a holmit – mondotta, s egy kúszónövény szárán lesiklott a földre; de Bagira ott állt előtte. Maugli hallotta szuszogását a félhomályban.

– Hol az a hegyes dolog?! – kiáltotta Maugli.

– Egy ember elvitte. Itt a nyoma.

– No, most meglátjuk, igazat mondott-e a Kiszáradt fa. Ha ez a hegyes dolog a Halál, az ember meghal. Gyerünk utána.

– Előbb zsákmányról gondoskodjunk – mondta Bagira. – Az üres gyomor figyelmetlenné teszi a szemet. Az ember lassan szokott járni, s a Dzsungel elég nedves, hogy a legkönnyebb nyomot is megőrizze.

A zsákmányt megszerezték, amily hamar csak lehetett, de azért majdnem három órába tellett, amíg elkészültek evéssel, ivással, és nekiláttak a nyom követésének. A Dzsungel Népe tudja, hogy az evést semmiféle okból nem szabad elsietni.

– Azt gondolod, hogy az a hegyes dolog megfordul az ember kezében, és megöli? – kérdezte Maugli. – A Kiszáradt fa azt mondta róla, hogy Halál.

– Meglátjuk, ha megtaláljuk – mondta Bagira, leeresztett fejjel ügetve. – Páratlan láb (ezzel azt akarta mondani, hogy csak egy ember nyomát látja) – s annak a dolognak a súlya mélyen benyomta a talpát a földbe.

– Hohó! Hisz ez olyan világos, mint a nyári villám – felelte Maugli, s gyors, szaggatott, nyomozó ügetéssel haladtak, hol árnyékban, hol meg a hold fényében, a két csupasz láb nyomán.

– Most gyorsan szalad – mondta Maugli. – A lábujjai szétállnak. – Aztán valami nedves talajra értek. – Miért fordult itt félre?

– Várj csak! – mondta Bagira, és nagyszerű ugrással olyan messzire vetette magát előre, amennyire csak tudta. – Az első tennivaló, ha egy nyom érthetetlenné válik, hogy előreugrunk, és nem hagyjuk ott a magunk zavaró nyomait a földön. – Bagira szembefordult Mauglival, s odakiáltotta: – Itt egy Másik nyom találkozik az elsővel. Ez kisebb láb nyoma, s az ujjai befelé fordulnak.

Maugli odaszaladt, és megnézte.

– Ez egy Gond vadász lába – mondotta. – Nézd! Itt a fűben vonszolta az íját. Ezért fordult olyan gyorsan félre az első nyom. Nagylábú elbújt Kislábú elől.

– Igaz – mondta Bagira. – No most, nehogy egymás nyomait keresztezve eltöröljük a jeleket, mindegyikünk induljon el külön nyomon. Én vagyok Nagylábú, testvérkém, te pedig Kislábú, a Gond vadász.

Bagira visszaugrott az eredeti nyomhoz, s otthagyta Mauglit, aki a kis erdei vadember különös, keskeny nyoma fölé hajolt.

– Most – mondta Bagira, lépésről lépésre haladva a lábnyomok fonalán – én, Nagylábú, itt oldalt fordulok. Most elbújok egy szikla mögé, és csöndesen állok, a lábamat se merem fölemelni. Halljuk a te nyomodat, testvérkém!

– Most én, Kislábú, odamegyek a sziklához – mondta Maugli a nyomon végigsietve. – Most leülök a szikla alá, a jobb kezemre támaszkodom, az íjam a lábujjaim közt van. Soká várok, mert mély itt a lábam nyoma.

– Én is – mondta Bagira, a szikla mögött elrejtőzve. – Várok, s egy kőre támasztom a hegyes dolog végét. Elcsúszik, mert a kövön karcolást látok. Halljuk a te nyomodat, testvérkém!

– Egy-két gally meg egy nagy ág le van itt törve – mondta halkan Maugli. – No, most hogy mondjam el ezt? Ahá! Világos már. Én, Kislábú, elmegyek, zajt ütve, dobogva, hogy a Nagylábú meghallhasson. – Lépésről lépésre távozott a sziklától a fák között, felemelve hangját, amint egy kis vízeséshez közeledett. – Messze – megyek – ahol – a vízesés – zaja – elfojtja – lépésem – neszét – és itt – várok. Halljuk a te nyomodat, Bagira, Nagy lábú!

A párduc mindenfelé kutatta, hová vezet Nagylábú nyoma a szikla mögül. Aztán megszólalt:

– A szikla mögül térden bújok elő, a hegyes dolgot magam után vonszolva. Nem látok senkit, hát rohanni kezdek. Én, Nagylábú, gyorsan rohanok. A nyom világos. Ki-ki kövesse a magáét. Én rohanok!

Bagira továbbrohant a világosan jelzett nyomon, Maugli pedig a Gond vadász lépéseit követte. Egy ideig csönd volt a Dzsungelben.

– Hol vagy, Kislábú? – kiáltotta Bagira. Maugli hangja jobb felől válaszolt, alig ötven lépésnyiről.

– Hm – mondta nagyot köhintve a párduc -, ezek egymás mellett futnak, s egyre közelebb kerülnek egymáshoz!

Még fél mérföldet vágtattak, mindig megőrizve körülbelül ugyanazt a távolságot, amikor Maugli, akinek a feje nem volt oly közel a földhöz, mint Bagiráé, felkiáltott:

– Összetalálkoztak! Jó vadászatot – nézz ide! Itt volt Kislábú, sziklán térdelve – és az ott csakugyan Nagylábú!

Nem egészen tízlépésnyire előttük, egy töredezett sziklarakáson elterülve, ott feküdt egy környékbeli paraszt teste – hosszú, könnyűtollú Gond nyílvessző ment be a hátán, és jött ki a mellén.

– No, hát olyan vén, olyan veszett bolond volt a Kiszáradt fa, testvérkém? – kérdezte halkan Bagira. – Egy halál máris történt.

– Gyerünk tovább. De hol van az elefántvérivó – a vörös szemű tüske?

– A Kislábúnál – talán. Most megint páratlan nyom következik.

A nyomozók éles szeme most egy könnyű ember páratlan nyomát látta, aki gyorsan szaladt, és terhet cipelt a bal vállán. A nyom egy száraz fűvel borított, kiugró terület körül futott – úgy látszott, mintha minden egyes lépés izzó vasba nyomódott volna.

Egyikük sem szólalt meg, amíg a nyom egy vízmosásba rejtőző tábortűz hamvához nem vezetett.

– Már megint! – mondta Bagira, s megállt, mintha kővé meredt volna. Egy ráncos Gond vadász teste hevert ott, lábával a hamuban, s Bagira kutatóan nézett Mauglira.

– Bambusszal ütötték le – mondta a fiú, egy pillantást vetve a holttestre. – Én is használtam ilyet a bivalyok közt, amikor az Embercsapatnak szolgáltam. A Kobrák Atyja – sajnálom, hogy kicsúfoltam – jól ismerte ezt a fajzatot… ahogy én is ismerhettem volna. Nem mondtam, hogy az ember mulatságból gyilkol?

– Valójában a piros meg a kék kövek kedvéért gyilkoltak – felelte Bagira. – Jusson eszedbe, hogy én Udipurban voltam a Királyi Ketrecekben.

– Egy, két, három, négy nyom – mondta Maugli a hamu fölé hajolva. – Négy patkolt lábú ember nyoma. Ezek nem járnak olyan gyorsan, mint a Gondok. Ugyan mit vétett nekik ez a kis erdei ember? Nézd, itt álltak és beszélgettek mind az öten, mielőtt megölték. Jerünk vissza, Bagira! Nehéz a gyomrom, s mégis úgy mozog ide-oda, mint a sárgarigó fészke az ág végén.

– Nem jó vadász aki lábon hagyja a zsákmányt. Tovább! – mondta a párduc. – Az a nyolc patkós láb nem jutott messzire.

Többet nem is beszéltek egy álló óráig, miközben a négy “patkós lábú” ember széles nyomát követték.

Világos, meleg nap volt már, s Bagira egyszerre csak megszólalt:

– Füstöt érzek.

– Az ember mindig jobban szeret enni, mint szaladni – felelte Maugli, ki- s beszaladgálva a most felkutatott új Dzsungel alacsony, törpe bozótjai közt. Bagira, kissé balra tőle, leírhatatlan torokhangot hallatott.

– Ez sem eszik már többé – mondotta. Tarka ruharongyok hevertek egy bokor alatt s körülöttük egy kis elszórt liszt.

– Ezt megint bambusszal csinálták – mondta Maugli. – Nézd! Ezt a fehér port eszik az emberek. Elvették a zsákmányt ettől, aki az ételüket vitte – őt magát meg Csilnek, a keselyűnek adták zsákmányul.

– Ez már a harmadik – mondta Bagira.

– Friss, nagy békákat viszek a Kobrák Atyjának, és kövérre hizlalom – gondolta magában Maugli. – Az elefántvérivó maga a Halál – de azért még mindig nem értem a dolgot!
– Tovább! – mondta Bagira.
Fél mérföldet sem haladtak még, amikor meghallották Kót, a varjút. Halotti dalt énekelt egy tamariszkfa tetején, amelynek árnyékában három ember feküdt. A kör közepén félig kialudt tűz füstölgött egy vaslemez alatt, amelyen kovásztalan, feketére égett kenyértészta volt. A tűz mellett hevert a rubinos-türkizes ankus, ragyogva a nap fényében.
– Ez aztán gyorsan dolgozik, itt mindennek vége – mondta Bagira. – Hogy haltak meg ezek, Maugli? Semmi külső jel sincs egyiken sem.
A vadon lakója tapasztalásból éppen annyit megtanul a mérges növényekről és bogyókról, mint akárhány doktor. Maugli szagolgatta a tűzből felszálló füstöt, letört egy darabot a megszenesedett kenyérből, megkóstolta és kiköpte.
– A halál almája – mondta köhögve. – Az első tehette bele ezeknek az ételébe, akik előbb a Gond vadászt ölték meg, aztán őt.
– Ez az igazi jó vadászat! Egyik zsákmány a másik után! – mondta Bagira.
A halál almájának nevezik a vadonban a tüskealmát vagy daturát, egész India leggyorsabban ölő mérgét.
– Mi lesz most? – szólalt meg újra a párduc. – Most nekünk kell megölnünk egymást ezért a vörös szemű gyilkos szerszámért?
– Tud ez beszélni? – kérdezte suttogva Maugli. – Megbántottam, amikor elhajítottam? Nekünk kettőnknek nem árthat, mert mi nem kívánjuk azt, amit az emberek kívánnak. Ha itt marad, bizonyosan tovább gyilkolja az embereket egymás után, olyan gyorsan, mint ahogy a dió hull a szélben. Nem szeretem az embereket, de mégsem kívánom, hogy hatosával haljanak meg egyetlen éjszakán.
– Hát aztán? Hiszen csak emberek. Megölték egymást, és tetszett nekik a mulatság – mondta Bagira. – Az az első kis erdei ember ügyesen vadászott.
– Azért mégiscsak kölykök, a kölyök pedig vízbe fullad, hogy beléharaphasson a vízben tükröződő holdba. Én voltam a hibás – mondta Maugli, aki úgy beszélt most, mintha mindenről mindent tudna a világon. – Sohasem hozok többé idegen holmit a Dzsungelbe – még ha olyan szép lenne is, mint a virág. Ez – és óvatosan megfogta az ankust – visszamegy a Kobrák Atyjához. De először is aludnunk kell, és nem fekhetünk le ezek mellé az alvók mellé. Ezt is el kell temetnünk, különben megszökik, és másik hat embert öl meg. Áss egy lyukat az alatt a fa alatt.
– De testvérkém – mondta Bagira, s elindult, amerre Maugli küldte -, mondom neked, hogy nem a vérivó a hibás. Az emberekben van a hiba.
– Mindegy – felelte Maugli. – Áss egy mély lyukat! Majd ha fölébredünk, kiásom és visszaviszem.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Harmadnap éjjel, amint a Fehér Kobra búslakodva, megszégyenülve, kirabolva, magányosan ült a sötét pincében, a fal lyukán keresztül beröpült hozzá a türkiz ankus, s lecsapódott a földön szétszórt aranypénzek közé.
– Kobrák Atyja – mondta Maugli (gondosan a fal másik oldalán maradva) -, szerezz egy fiatal és érett társat a népedből, aki segítsen neked őrizni a király kincsét, nehogy valaha élő ember kikerüljön innét.
– Ahá! Hát visszajött… Mondtam, hogy ez a dolog a Halál. Hogy lehet az, hogy te még élsz? – motyogta a vén Kobra, szeretettel köréje tekeredve az ankus nyelének.
– A Bikára mondom, amely megváltott: nem tudom! Ez a holmi hatszor gyilkolt egyetlen éjszakán. Ne engedd ki többé!

DAL A KIS VADÁSZRÓL

Ha Mor, a páva rebben, ha majomnép kiált,
ha Csil keselyű csap le, s a földön megpihen,
egy árny, egy sóhaj libben a sűrűségen át,
a félelem, kicsiny vadász, a félelem!
Lapulva, titkosan egy sejtelem suhan,
és fojtott suttogás széttárul nesztelen
és verejtéközön váj a szemöldökön:
a félelem, kicsiny vadász, a félelem!

A Hold a hegyre kúszott, fénybordás lett a szirt,
hideg nyirok diderget búvó ösvényeken,
horkanva-szimatolva egy lehelet legyint:
a félelem, kicsiny vadász, a félelem!
Feszítsed íjadat, röpítsed nyiladat,
lándzsád a légbe szúr a gúnyos sűrűben,
kezed erőtelen és orcád vértelen:
a félelem, kicsiny vadász, a félelem!

Forró felhő vihart küld, zuhannak a fenyők,
fénylő záporlökések paskolnak élesen,
s a mennyet túlharsogva egy benső hang dörög:
a félelem, kicsiny vadász, a félelem!
Redőket vés a víz, szökdel sok kis kavics,
minden levéleret látsz villámfényesen,
de torkod kiapadt, szíved mint fejsze csap:
a félelem, kicsiny vadász, a félelem!

Posted on

A dzsungel könyve: Tigris! Tigris!

“Jól vadásztál? Mondd el nekem.”
“Testvér, hideg volt a lesen.”
“Hol van, melyet űztél, a vad?”
“Testvér, a sűrűben szalad.”
“Hát büszkeséged merre van?”
“Testvér, behorpad oldalam.”
“Szélsebességed elhagyott?”
“Testvér, odúmban meghalok.”

Most pedig térjünk vissza az első történetünkhöz. Amikor Maugli a Gyűlés Szikláján megverekedett a Csapattal, s elhagyta a farkasbarlangot, lement a szántóföldekre, ahol a parasztok laktak. De nem akart itt megállapodni, mert ez a hely túlságosan közel volt a vadonhoz, és Maugli tudta, hogy legalábbis egy acsarkodó ellensége van ott. Tovább sietett hát a völgyön lefelé haladó göröngyös úton, s kemény lépésben tett meg vagy húsz mérföldet, amíg csak ismeretlen vidékre nem ért. Sziklákkal teleszórt, vízmosásokkal vagdalt nagy síkságra nyílott a völgy. Egyik végén kis falu, másikon a sűrű vadon húzódott le egy tömegben a legelőkig – s ott egyszerre véget ért, mintha kapával vágták volna el. Az egész síkságon mindenfelé tehenek és bivalyok legelésztek. Amint a csordákat őrző kis pásztorfiúk meglátták Mauglit, felkiáltottak és elszaladtak; a sárga kóbor kutyák pedig, amelyek minden indiai falu körül kószálni szoktak, vadul ugatni kezdtek. Maugli csak ment tovább, mert éhes volt, s amikor a falu kapujához ért, észrevette a kapu egyik oldala mellett azt a tüskesövényt, amellyel alkonyatkor el szokták torlaszolni.
– Hm – mondta magában Maugli, mert élelemkereső éjszakai kódorgásai közben akárhányszor került ilyen torlasz az útjába -, hát itt is félnek az emberek a Vadon Népétől.
Leült a kapu mellett, s amikor arra jött egy ember, fölállt, kinyitotta a száját, és rámutatott annak jeléül, hogy éhes, Az ember rábámult, aztán visszaszaladt a falu egyik utcáján, s a papért kiáltozott. Nagy, kövér, fehér ruhás ember volt a pap, s homlokára piros és sárga jel volt festve.
Odament a kapuhoz, s nyomába csődült legalább száz ember, aki mind bámészkodott, fecsegett, kiáltozott, és mutogatott Mauglira.
– Neveletlen népség az Ember – gondolta magában Maugli. – Csak a szürke majmok viselkednének így, mint ezek. – Hátravetette hosszú haját, és morcosan nézett a tömegre.
– Ugyan mitől ijedtetek meg? – kérdezte a pap. – Nézzétek, milyen nyomok vannak a karján, a lábszárán. Csupa farkasharapás. Farkas lopta gyerek, aki megszökött a vadonból.
Az ám: a farkaskölykök, játék közben, sokszor erősebben találtak hozzákapni Mauglihoz, mint ahogy akarták, s karja, lábaszára csakugyan tele volt fehér forradásokkal. De Maugli bizony sohase nevezte volna harapásnak az ilyet. Jól tudta ő, mi az igazi harapás.
– Ajjaj – mondta két-három asszony is egyszerre. – Farkasok harapdálták össze szegénykét! Szép fiúcska. Olyan a szeme, mint a parázs. Bizisten, Messzua, hasonlít a te fiadhoz, akit a tigris ragadott el.
– Hadd nézzem meg – szólt egy asszony, aki csuklóján, bokáján nehéz rézkarikákat viselt, s kezét szeme fölé ernyőzve rábámult Mauglira. – Valóban hasonlít hozzá. Soványabb de máskülönben szakasztott a fiam.
A pap okos ember volt, és tudta, hogy Messzua a falu leggazdagabb parasztjának a felesége. Egy pillanatig fölnézett hát az égre, aztán ünnepélyesen így szólt:
– Amit a vadon elvett, a vadon visszaadta. Vidd haza a fiadat, húgom, s ne feledd, hogy tisztelni kell a papot, aki oly mélyen belelát az emberek életébe.
“A bikára mondom, amely megváltott – gondolta magában Maugli -, hiszen ez az egész fecsegés éppen olyan, mint amikor a Csapat megnézi az embert! Eh, ha már ember vagyok, emberré is kell lennem.”
A tömeg lassan szétoszlott, s az asszony elvezette Mauglit a kunyhójába.
Volt abban egy vörösre lakkozott ágy, egy nagy, agyagból való hombár, furcsa, kidudorodó díszítésekkel, vagy hat darab réz főzőedény, egy kis benyílóban valami indiai isten szobra, a falon pedig egy valóságos tükör, amilyet falusi vásárokon szoktak árulni.
Az asszony kenyeret s egy nagy bögre tejet adott neki, aztán fejére tette kezét, s a szemébe nézett, mert azt gondolta: hátha az ő igazi fia jött vissza a dzsungelból, ahová a tigris elhurcolta.
Így szólt hozzá: – Natú, édes Natú!
Maugli nem mutatta, mintha ismerné ezt a nevet.
– Nem emlékszel arra a napra, amikor új cipőt adtam neked? – Megérintette Maugli lábát: bőre szinte olyan kemény volt, mint a szaru. – Nem – mondotta szomorúan az asszony -, ez a láb sohasem viselt cipőt, de azért nagyon hasonlítasz az én Natúmhoz, s mától fogva a fiam vagy.
Maugli kényelmetlenül érezte magát, mert sohasem volt még födél alatt; de amint a szalmatetőre fölnézett, látta, hogy azt ugyan akármikor át tudja törni, ha szabadulni akar, s az ablak sincs megerősítve semmivel.
“Minek ember az ember – gondolta aztán magában -, ha nem érti meg az ember beszédét? Most olyan buta és néma vagyok, amilyen az ember lenne nálunk a vadonban. Meg kell tanulnom a nyelvüket.”
Nemhiába tanulta meg a farkasok között, hogyan kell utánozni az őzbak kiáltását, a kis vaddisznó röfögését. Mihelyt Messzua kimondott egy szót, Maugli szinte tökéletesen utánozta.
Mire beesteledett, sok mindennek a nevét tudta már a kunyhóban.
Este aztán baj volt, mert Maugli nem akart olyan helyen hálni, amely annyira hasonlított egy párduccsapdához, mint ez a kunyhó; amikor az ajtót becsukták, az ablakon szökött ki.
– Hadd legyen kedve szerint – mondta Messzua férje. – Gondold meg, hogy sohasem alhatott még ágyban. Ha igazán a fiunk helyett került hozzánk, úgysem szökik meg.
Így hát Maugli elnyújtózkodott valami hosszú, tiszta fűben a szántóföld szélén. De még le sem hunyta a szemét, egy puha, szürke orr kezdte az álla alatt tapogatni.
– Piha! – mondta Szürke Testvér (Farkas anyó legidősebb kölyke). – Ezért ugyan érdemes volt húsz mérföldet loholni utánad. Fafüst és tehénhús szaga érzik rajtad, egészen olyan vagy már, mint az emberek. Ébredj, testvérkém: híreket hozok.
– Mindenki jól van a Dzsungelben? – kérdezte Maugli, átölelve a farkas nyakát.
– Mindenki, csak azok a farkasok nem, akiket megégetett a Piros Virág. No de hallgass ide! Sir Kán messze vidékre ment vadászni, amíg újra ki nem nő a bundája, mert csúnyául összeperzselődött. Esküdözik, hogy amikor visszajön, a Vengungába dobálja a csontjaidat.
– Én is ott leszek ám. Magam is megfogadtam valamit. De mindig jó, ha hírt hall az ember. Ma fáradt vagyok – nagyon kifárasztott ez a sok új dolog, Szürke Testvér -, de azért csak hozz majd híreket nekem.
– Nem felejted el, hogy farkas vagy? Nem verik ki a fejedből az emberek? – kérdezte Szürke Testvér aggodalmaskodva.
– Soha. Mindig emlékezni fogok arra, hogy szeretlek téged meg a többieket, akik a barlangban laknak; de azt sem felejtem el soha, hogy kizártak a Csapatból.
– És hogy kizárhatnak egy másik csapatból is. Az ember csak ember, s a beszéde olyan, mint a béka brekegése a pocsolyában. Ha megint lejövök ide, a bambuszok közt várok rád, a legelő szélén.
Ettől az éjszakától fogva három hónapig Maugli alig lépett ki a falu kapuján, olyan szorgalmasan tanulta az emberek viselkedését, szokásait. Mindenekelőtt valami szövetdarabot kellett a dereka köré csavarnia, s ez szörnyen kellemetlen volt neki; aztán pénzről tanulni, amit sehogyan sem tudott megérteni; aztán a szántásról, aminek hasznát nem látta be. Erősen bosszantották a falubeli gyerekek is. Szerencsére a Vadon Törvénye megtanította arra, hogy a nyugalmát megőrizze, mert a vadonban az élet és étel egyaránt a nyugalom megőrzésétől függ; de amikor kicsúfolták, amiért nem ment velük játszani vagy sárkányt eregetni, vagy mert rosszul ejtett ki egy-egy szót: igazán csak azért nem kapta föl és zúzta össze őket, mert tudta, hogy aljas dolog kis csupasz kölyköket megölni.

Fogalma sem volt az erejéről. A vadonban gyönge volt a vadállatokhoz képest, de a falu népe azt mondta róla, hogy olyan erős, mint a bika.

Aztán meg arról sem volt fogalma Mauglinak, hogy a kaszt, a társadalmi osztály, amelyhez valaki tartozik, micsoda különbséget jelent ember és ember között. Ha a fazekas szamara beleragadt az agyagos árokba, Maugli megragadta a farkánál fogva, és segített hátára rakni a kanivarai vásárra szánt cserépedényt. Ez is erősen megbotránkoztatta az embereket, mert a fazekas alacsony kaszthoz tartozott, a szamara pedig még nála is alábbvaló volt. Amikor a pap megdorgálta ezért, Maugli azzal fenyegette meg, hogy őt is felrakja a szamár hátára. A pap azt mondta Messzua férjének, hogy jó volna Mauglit minél hamarabb munkára fogni. A falu bírája rászólt Mauglira, hogy másnap hajtsa ki a bivalyokat, és őrizze, amíg legelnek. Maugli azt se tudta, hová legyen örömében. Ezen az estén, mivelhogy úgyszólván a község szolgálatába fogadták, ő is elment abba a társaságba, amely egy téglával kirakott helyen tanyázgatott esténként, egy nagy fügefa tövében. Ez volt a falu kaszinója: itt találkozott, itt pipázgatott a bíró, a bakter, a borbély (aki a falu minden pletykáját tudta) meg az öreg Buldeó, a falu vadásza, akinek kovás puskája is volt. A fa felső ágain majmok ültek és fecsegtek, a téglával kirakott hely alatt pedig kobrakígyó élt egy lyukban; ez minden este megkapta a maga kistányér tejét, mert szent állat volt. Az öregemberek a fa körül ültek és beszélgettek, s késő éjszakáig szívták a hukát, a nagy vízipipát. Csodálatos történeteket mondtak el istenekről, emberekről, kísértetekről; Buldeó pedig még csodálatosabbakat az őserdei vadállatok szokásairól. A körön kívül üldögélő gyermekeknek a szeme is majd kiugrott, úgy hallgatták. A történetek legnagyobb része állatokról szólt, hiszen a vadon szinte a házak ajtajáig ért. Az őz, a vaddisznó feltúrta a szántóföldeiket, s hébe-hóba a falu kapujából látni lehetett, amint alkonyatkor a tigris magával hurcolt egy embert.

Maugli persze tudott egyet s mást arról, amiről ezek beszéltek, s el kellett takarnia az arcát, hogy a nevetését észre ne vegyék, amikor Buldeó, kovás puskáját ölében tartva, egyik csodálatos történetet a másik után mondta el. Mauglinak csak úgy rázkódott a válla nevettében.

Buldeó azt magyarázgatta, hogy az a tigris, amelyik Messzua fiát elragadta, kísértettigris, s a testében egy gonosz vén uzsorás lelke lakik, aki néhány esztendeje halt meg.

– Azért is tudom, hogy ez igaz – mondotta -, mert Purun Dász sántikált attól az ütéstől, amit egy zendülés közben kapott, amikor az adóskönyveit elégették. És sántikál az a tigris is, amelyikről beszélek, mert egyenetlenek a lábnyomai.

– Igaz, igaz, ennek így kell lenni – mondták bólogatva az öregek.

– Vajon a többi história is mind ilyen bolond szófiabeszéd? – szólalt meg Maugli. – Az a tigris azért sántikál, mert bénának született. Tudja azt mindenki. Gyerekbeszéd azt mondani, hogy egy uzsorás lelke lakik olyan állatban, akinek annyi bátorsága se volt soha, mint valami sakálnak.

Buldeónak a meglepetéstől egy pillanatra torkán akadt a szó, a bíró pedig tágra meresztette a szemét.

– Ohó, ez az a kis erdei kölyök, ugye? – mondta aztán Buldeó. – Hát ha olyan nagy bölcs vagy, legjobb lesz, ha elviszed a bundáját Kanivarába, mert a kormány száz rupiát tűzött ki a fejére. De még annál is jobb, ha nem járatod a szádat, amikor az idősebbek beszélgetnek.

Maugli fölállt, hogy elmenjen.

– Egész este itt hevertem, és odahallgattam – kiáltott vissza félvállról -, s Buldeó egyszer-kétszer ha mondott egy-egy igaz szót a vadonról, pedig hát itt van, a háza ajtaja előtt! Hát akkor hogy higgyem el, amit kísértetekről, istenekről meg tündérekről mesél, akiről azt mondja, hogy látta őket?!

– Ideje már, hogy marhát őrizni menjen ez a gyerek – mondta a bíró; Buldeó meg szipákolás közben zsörtölődött Maugli szemtelensége miatt.

Legtöbb indiai faluban az a szokás, hogy néhány fiú kora reggel legelőre hajtja a teheneket és bivalyokat, s csak estére tér vissza velük. Ezek a csordák halálra tipornák a fehér embert, de tűrik, hogy orrukig is alig érő gyerkőcök üssék-verjék, riogassák, terelgessék őket. A fiúk tökéletes biztonságban vannak az állatok közt, mert a csordát még a tigris sem meri megrohanni. De ha elkódorognak virágot szedni vagy gyíkot kergetni, néha elhurcolják őket.

Hajnalban Maugli végigment a falu utcáján, Rámának, a csorda hatalmas bikájának hátán; s a palakék színű bivalyok, ezek a vad szemű, hosszú, hátrahajló szarvú otromba állatok egyenként lépegettek ki az istállókból, s eregéltek utána. A Mauglival tartó gyerekek hamarosan megértették, hogy ő az úr közöttük. Hosszú, sima bambuszbottal ütötte a bivalyokat, s ráparancsolt Kámiára, az egyik fiúra, hogy a teheneket külön legeltesse, amíg ő továbbmegy a bivalyokkal – s nagyon ügyeljen, el ne kódorogjon a csordától.

Indiában a legelő csupa szikla, bozót, cserje, apró vízmosás – ezek közt szétszóródik, eltűnik a csorda. A bivaly rendszerint a pocsolyákhoz, sáros helyekhez ragaszkodik, s órák hosszat elhever a meleg sárban hemperegve, sütkérezve. Maugli továbbhajtotta a bivalycsordát a síkság széléig, oda, ahol a Vengunga folyó előtör a Vadonból; aztán lecsusszant Ráma hátáról, eltűnt egy bambuszkertben, s ott találta Szürke Testvért.

– Ó – mondta Szürke Testvér -, hány napja várok már itt! Mit jelent az, hogy most csordát terelgetsz?

– Megparancsolták – felelte Maugli. – Egy darabig én leszek a falu pásztora. Mi újság Sir Kánról?

– Visszajött a mi vidékünkre, és soká lesett itt reád. Most újra elment, mert ritka a vad. De meg akar ölni.

– Jól van – mondta Maugli. – Amíg távol van, addig te, vagy valamelyik a négy testvér közül üljön itt ezen a sziklán, hogy láthassam, amikor kijövök a faluból. Ha visszajön, várj rám a vízmosásban, a dák-fa közelében, a síkság közepén. Nem muszáj, hogy belesétáljunk Sir Kán szájába.

Akkor aztán Maugli kiválasztott egy árnyékos helyet, lefeküdt és aludt, a bivalyok pedig legelésztek körülötte. A csorda őrzése a világ legkényelmesebb munkája Indiában. A jószág mendegél, legelészik, továbbmendegél; még bőgni sem szokott. Mordul egyet-egyet, de a bivaly ennyi hangot is ritkán ad: egymás után telepszik bele az iszapos pocsolyákba, s addig-addig fúrja bele magát az iszapba, hogy végül már csak orra és bámész porcelánkék szeme látszik ki belőle – akkor aztán mozdulatlanul hever, mint a tuskó. A sziklák mintha remegnének a forró napsütésben, a pásztorfiúk hallják, amint egy keselyű (sohase több) megsikkan a fejük fölött szinte láthatatlanul. Tudják, hogy ha meghalnának, vagy egy tehén felfordulna, ez a keselyű leereszkednék; a legközelebbi keselyű – mérföldekre innét – látná a leereszkedését, és utána indulna; aztán jönne a másik, aztán újra másik – s jóformán meg se haltak volna még, már egész sereg éhes keselyű teremne elő a semmiből.

…Aztán elalszanak, fölébrednek, újra elalszanak; kis kosarakat fonnak száraz fűből, tücsköket raknak azokba; vagy fognak két imádkozó sáskát, és összeverekedtetik; vagy nyakláncot fonnak piros és fekete erdei dióból; vagy elnézik a gyíkot, amint a sziklán sütkérezik, vagy a kígyót, amint békára vadászik a pocsolyák szélén. Aztán egy-egy hosszú-hosszú nótát énekelnek, s a végén furcsán rezegtetik a hangjukat, ahogy csak arrafelé szokás. A napjuk hosszabbnak tetszik, mint sok más embernek egész élete. Olykor palotát raknak sárból, embereket, lovakat, bivalyokat gyúrnak; az emberek kezébe nádszálat dugnak, s azt mondják, hogy ezek királyok, a többi meg a hadseregük – vagy istenek, akiket imádni kell. Aztán leszáll az este, a gyerekek hujjogni kezdenek, a bivalyok feltápászkodnak a ragadós iszapból, olyan cuppogással, mintha puskákat sütögetnének el egymás után, s az egész csorda csöndesen eregél a szürke síkságon át vissza, a falu pislogó lámpásai felé.

Maugli nap nap után kiterelte a bivalyokat a pocsolyákhoz, nap nap után látta Szürke Testvér hátát másfél mérföldnyiről, a síkság másik végén – erről tudta, hogy Sir Kán nem jött vissza -, s nap nap után heverészett a fűben, hallgatva a halk neszeket maga körül s álmodozva a vadonban töltött régi szép időkről. Ha Sir Kán elcsúszott volna béna lábával odafent a Vengunga-parti erdőségekben: ezeken a hosszú, csöndes délelőttökön Maugli azt is meghallotta volna.

De végül elkövetkezett az a nap, amikor nem látta Szürke Testvért a megbeszélt helyen. Nevetett, és a dák-fa mellett levő vízmosás felé terelte a bivalyokat. A vízmosást egészen elborították az aranyos-piros virágok. Ott állt Szürke Testvér, s a hátán égnek meredt minden szál szőr.

– Egy hónapra elbújt, hogy te megfeledkezzél az óvatosságról. Ma éjszaka bebarangolta a környéket Tabakival, s mindenütt nyomodban jár – mondta lihegve a farkas.

Maugli összeráncolta a szemöldökét.

– Sir Kántól nem félek, de Tabaki nagyon ravasz.

– Ne félj – mondta Szürke Testvér, kissé megnyalva a száját. – Hajnalban találkoztam Tabakival. Most már a keselyűknek mondja el bölcsességeit, de nekem mindent elmondott, mielőtt letörtem a derekát. Sir Kán azt tervezi, hogy ma este a falu kapujánál les rád – rád és senki másra. Most odafönt hever a Vengunga nagy, kiszáradt vízmosásában.

– Evett-e már ma, vagy üres gyomorral vadászik? – kérdezte Maugli. A válasz életet vagy halált jelentett neki.

– Hajnalban megölt egy disznót – és ivott is. Ne felejtsd, hogy Sir Kán nem tud böjtölni, még a bosszú kedvéért sem.

– Ó, az a szamár! Az a szamár! Kölyökebb a kölyöknél! Evett-ivott, s azt hiszi, megvárom, amíg ki is alussza magát! Hol fekszik? Ha csak tízen volnánk, lefülelhetnénk fektében. Ezek a bivalyok nem mozdulnak, amíg meg nem szimatolják, a nyelvükön pedig nem tudok. Nem kerülhetnénk hátulról úgy a nyomába, hogy megérezzék a szagát?

– Messzire leúszott a Vengungán, hogy nyomát veszítsék – mondta Szürke Testvér.

– Ezt Tabaki tanácsolta neki, annyi bizonyos. Magától sohasem eszelte volna ki. – Maugli az ujját szopogatta, és gondolkozott. – A Vengunga nagy vízmosása a síkságba torkollik, nem egészen félmérföldnyire innét. Az erdőn át elvezethetem a csordát a vízmosás eredetéhez, s levágtathatnánk rajta, csakhogy a végén kimenekülhet. Azt a végét is el kell zárni Szürke Testvér, ketté tudnád szakítani a csordát a kedvemért?

– Én talán nem, de bölcs segítőtársat hoztam magammal. – Szürke Testvér elloholt, s eltűnt egy lyukban. Aztán a lyukból kiemelkedett egy óriási szürke fej, amelyet Maugli jól ismert, s a forró levegőt megremegtette a vadon legkeservesebb hangja: a farkas déli vadászó üvöltése.

– Akela! Akela! – kiáltotta Maugli, és összecsapta kezét örömében. – Tudhattam volna, hogy te nem feledkezel meg rólam. Nagy dologban járunk, Akela. Szakítsd ketté a csordát. Tartsd össze a teheneket meg a borjakat, s vágd el tőlük a bikákat meg az igás bivalyokat.

A két farkas kanyargó vonalban szaladgált a morgó, öklelődző csorda közt, és két csoportra szakította. Egyikben voltak a bivalytehenek, borjaikat közrefogva; szemüket meregették, lábukat emelgették, hogy ha valamelyik farkas egy pillanatra is megáll, halálra tiporják. A másikban a bikák meg a növendék bikák fújtak, toporzékoltak. Félelmesebbnek látszottak, de nem voltak olyan veszedelmesek, mert nem volt borjuk, amit védelmezzenek. Hat ember se tudta volna ilyen pontosan kettéválasztani a csordát.

– Hát most mit parancsolsz? – lihegte Akela. – Ezek megint megpróbálnak összekeveredni.

Maugli fölvetette magát Ráma hátára. – Tereld balra a bikákat, Akela! Te meg, Szürke Testvér, ha mi elmentünk, tartsd össze a teheneket, és hajtsd a vízmosás aljához!

– Meddig? – kérdezte Szürke Testvér lihegve, fogait csattogtatva.

– Odáig, ahol már magasabb a vízmosás partja, mint amekkorát Sir Kán ugrani tud! – kiáltotta Maugli. – És tartsd ott őket, amíg mi le nem érkeztünk!

A bikák nekiiramodtak, amint Akela csaholni kezdett; Szürke Testvér pedig ott termett a tehenek előtt. Rárohantak, ő meg futásnak eredt előttük, egyenest a vízmosás aljához, miközben Akela bal felé hajszolta a bikákat.

– Jól van! Még egy csaholás, s annak rendje és módja szerint útnak erednek. De most vigyázz, Akela! Ha eggyel többet csahintasz a kelleténél, neked fordulnak a bikák. Hajhó! Nehezebb mesterség ez, mint őzbakot hajszolni. Gondoltad volna-e, hogy ez a jószág ilyen gyorsan szalad? – kiáltotta Maugli.

– Va-vadásztam én ilyenekre is a régi jó időkben – hápogta a porfelhőben Akela. – Betereljem-e őket a vadonba?

– Igen, tereld! Gyorsan! Ráma majd megvész már dühében. Ó, csak meg tudnám neki mondani, hogy mit akarok ma tőle!

A bikákat most jobb felé terelték. Nagy recsegés-ropogás közben betörtek a sűrű bozótba. A többi pásztorgyerek, aki félmérföldnyire onnét őrizte a jószágot, nyaka közé kapta a lábát, s rohant a faluba, azt kiáltozva, hogy a bivalyok megvadultak s elbogároztak.

De Maugli terve elég egyszerű volt. Csak végig kellett kerülni a domb taréján, feljutni a vízmosás eredetéhez, aztán levezetni rajta a bikákat, s megszorítani Sir Kánt a bikák és tehenek között, mert tudta, hogy ha Sir Kán teleette-itta magát, sem harcolni nem tud, sem felmászni a vízmosás martjára. Most szavával csöndesíteni kezdte a bivalyokat, Akela pedig messzire elmaradt, s csak egyet-egyet nyikkant, hogy a lógósokat megriassza. Nagy kört írtak le, mert nem akartak túlságosan közel kerülni a vízmosáshoz, nehogy Sir Kán megérezze a pecsenyeillatot. A megriadt csorda végül Maugli vezetésével körülfogta a vízmosás eredetét, egy füves helyet, ahonnan meredek csapás vezetett le magába a vízmosásba. Ebből a magasságból, a fatetők fölött, le lehetett látni egészen a síkságig; de Maugli a vízmosás martját vizsgálgatta. Nagy örömére olyan meredek volt az mindenütt, akár a fal. A vadszőlőbe meg egyéb kúszónövénybe, ami benőtte, hiába próbált volna egy menekülő tigris belékapaszkodni.

– Hadd szusszanjanak, Akela – mondta Maugli, kezét magasra emelve. – Még nem szimatolták meg. Hadd szusszanjanak. Meg kell mondanom Sir Kánnak, hogy ki jár itt. Most már benne van a csapdában.

Szája elé tette két markát, s lekiáltott a vízmosásba – mintha alagútba kiáltott volna bele -, s a visszhang szikláról sziklára verte a hangját.

Hosszú idő múlva visszaérkezett az álmából felébresztett, telezabált tigris nyújtott, álmos morgása.

– Ki szólít? – kérdezte Sir Kán, s a vízmosásból rikoltva rebbent föl egy pompás tollú páva.

– Én, Maugli. Te marhatolvaj, ideje, hogy megjelenj a Gyűlés Szikláján! – Lefelé – hajszold őket lefelé, Akela! Lefelé, Ráma, lefelé!

A csorda megállt egy pillanatra a meredek lejtő szélén, de Akela teli torokból rázendített vadászkiáltására – s akkor, mint az örvény fölött hirtelen átsikló gőzhajók, egymás hegyén-hátán csusszantak le; lábuk nyomán szállott a por, röpült a kő. Amint egyszer megindultak, nem volt többé megállás. Még jóformán le sem jutottak a vízmosás medrébe: Ráma megszimatolta Sir Kánt, és elbődült.

– Haha! – kacagott fel a bika hátán Maugli. – Tudod-e végre, mi ez? – És a fekete szarvak, tajtékzó szájak, kimeredt szemek áradata úgy söpört végig a vízmosáson, mint áradáskor a kőgörgeteg. A gyöngébb bivalyokat kinyomták a mart felé, s ott a kúszónövények közt téptek utat maguknak. Tudták már mind, hogy mi a dolguk – a bivalycsorda szörnyű rohama, amely előtt a világ semmiféle tigrise meg nem állhat. Sir Kán hallotta a csülkeik mennydörgését, föltápászkodott, és lefelé cammogott a vízmosáson, jobbra-balra nézegetve, hogy nem menekülhetne-e ki valamerre, de a vízmosás martja meredek volt mindenütt, s tovább kellett cammognia, ételtől-italtól elnehezedve. Semmi kedve nem volt a harcra. A csorda keresztülcsubukolt a pocsolyán, amelyből Sir Kán éppen most kelt ki, s a szűk hasadék csak úgy zengett a bivalybőgéstől. Maugli hallotta a vízmosás aljából felelgető bőgést, látta, hogy Sir Kán megfordul (a tigris tudta, hogy ha már két rossz közt lehet csak választani, okosabb a bikákkal szembeszállni, mint a borjas tehenekkel) – aztán Ráma bicsaklott egyet, botlott egyet, keresztülgázolt valami puhaságon… aztán a bikák még mindig nyomában voltak, amikor teljes erejéből beleütközött a másik csordába. Az összeütközés ereje leverte lábukról a gyöngébb bivalyokat. Ezzel a rohammal mind a két csorda kikerült a síkságra, öklelőzve, toporzékolva, nagyokat horkantva.

Maugli kivárta a kellő időt, akkor lecsusszant Ráma nyakából, botjával jobbra-balra csapkodva.

– Gyorsan, Akela! Válaszd szét, szórd szét őket, különben egymást öklelik fel! Tereld el őket, Akela! Hő, Ráma! Hó, hó, gyermekeim! Csöndesedjetek már le. Vége a veszedelemnek.

Akela és Szürke Testvér ide-oda futkostak, belekapkodva a bivalyok inába. A csorda megfordult, hogy újra felrohanjon a vízmosáson, de Mauglinak sikerült Rámát másfelé téríteni, s Ráma nyomán aztán a többi is megindult a pocsolyák felé.

Sir Kánnak nem kellett több taposás. Halott volt, s már gyülekeztek fölötte a keselyűk.

– Úgy halt meg, testvéreim, mint a kutya – mondta Maugli, kését keresgélve, amit nyakába akasztva egy tokban mindig magánál hordott, amióta emberek között élt. – De úgyse állta volna meg soha a harcot. A bundája szép lesz majd a Gyűlés Szikláján. Siessünk!

Emberek közt nevelődött gyermek sohasem is álmodott volna arról, hogy maga nyúzzon meg egy tíz láb hosszú tigrist – de Maugli jobban tudta, mint akárki más, hogy hová s hogyan tapad egy állat bőre, hogyan lehet lehúzni. Hanem azért mégis kemény munka volt; egy óra hosszat vagdalt, tépett, nyögött Maugli; a farkasok meg a nyelvüket lógatták, vagy ha rájuk parancsolt, odamentek, és cibálták a bőrt.

Egyszerre csak azt érzi Maugli, hogy egy kéz nehezedik a vállára. Fölnéz, és Buldeót pillantja meg a kovás puskájával. A gyermekek elmondták a faluban a bivalyok megiramodását, s Buldeó haragosan jött ki: nagy kedve volt, hogy megbüntesse Mauglit, amiért nem vigyázott jobban a csordára. A farkasok egy szempillantás alatt eltűntek, mihelyt a közeledő embert észrevették.

– Micsoda bolondság ez? – szólalt meg bosszúsan Buldeó. – Azt hiszed, meg tudsz te nyúzni egy tigrist? Hol ölték meg a bivalyok? No lám, ez a béna tigris. Száz rúpia van kitűzve a fejére. No jó, hát ez egyszer megbocsátunk, amiért elszalasztottad a csordát, s talán adok is neked egy rúpiát a jutalomból, ha majd bevittem a bőrt Kanivarába.

Kotorászott a zsebében, acélt, kovát keresve, s lehajolt, hogy Sir Kán bajuszát lepörkölje. A bennszülött vadászok rendesen lepörkölik a tigris bajuszát, nehogy a lelke feljárjon hozzájuk kísérteni.

– Hm – mondta Maugli, mintha csak magában beszélne, miközben a tigris egyik mellső lábáról rántotta le a bőrt. – Szóval el akarod vinni a bőrt Kanivarába a jutalomért, s talán nekem is adsz belőle egy rúpiát? No, hát én csak annyit mondok, hogy nekem magamnak van szükségem erre a bőrre. Hé, öreg, félre onnét azzal a tűzzel!

– Hogy mersz így beszélni a falu fővadászával? A szerencse meg a bivalyaid butasága segített ehhez a zsákmányhoz. Éppen jól volt lakva a tigris, különben húszmérföldnyire járna azóta. Még meg se tudod nyúzni tisztességesen, adta kis koldusfajzata, és nekem, Buldeónak mered azt mondani, hogy ne pörköljem le a bajuszát! Egy fityinget sem adok neked a jutalomból, hanem egy jó verést, azt igen. Hagyd ezt a dögöt!

– A Bikára mondom, aki megváltott – szólt Maugli, közben nekilátva a váll nyúzásának -, csak nem fogok egész nap ezzel a vén majommal nyűgölődni? Gyere, Akela, bosszant ez az ember!

Buldeó, aki még mindig Sir Kán feje fölé hajolt, egyszerre csak azt érezte, hogy a fűben hever, s egy szürke farkas áll fölötte. Maugli úgy nyúzta tovább a tigrist, mintha egyedül lenne széles Indiában.

– I-igen – mondta a foga közt. – Tökéletesen igazad van, Buldeó. Egy fityinget sem adsz nekem a jutalomból. Régi háborúság volt e közt a béna tigris közt meg énköztem – nagyon régi háborúság, és – én lettem a győztes.

Ne legyünk igazságtalanok Buldeó iránt. Ha tíz esztendővel fiatalabb, s az erdőben összetalálkozik Akelával, bizonyosan szembeszáll vele, de az olyan farkas, amelyik engedelmeskedik ennek a fiúnak, akinek meg külön háborúságai vannak az emberevő tigrisekkel… az olyan farkas nem lehet közönséges állat. “Boszorkányság ez, varázslat, mégpedig a leggonoszabb fajta” – gondolta magában Buldeó, s azon töprengett, vajon megvédelmezi-e a nyakában viselt amulett. Meg se moccant fektében, s egyre várta, hogy Maugli is tigrissé változik.

– Maharadzsa! Nagy király! – suttogta rekedt hangon.

– No, mit akarsz? – kérdezte Maugli. Magában nevetett egy kicsit, de a fejét sem fordította meg.

– Öregember vagyok. Nem tudtam, hogy több vagy közönséges pásztorfiúnál. Megengeded, hogy fölkeljek és elmenjek, vagy össze fog tépni a szolgád?

– Eredj, béke veled! De máskor ne avatkozz a vadászatomba! Engedd el, Akela!

Buldeó elbaktatott a falu felé, amily gyorsan a lába bírta; visszanézett a válla fölött, hogy vajon nem változik-e át Maugli valami szörnyeteggé. A faluba érve olyan mesét tálalt föl varázslatról, bűbájosságról, boszorkányságról, hogy a pap igen komoly képet vágott a hallatára.

Maugli folytatta a munkáját, de bealkonyodott már, mire a farkasok segítségével lehúzta Sir Kán testéről tarka bundáját.

– No, most rejtsük ezt el, és hajtsuk haza a bivalyokat! Segítsd összeterelni őket, Akela.

A csorda összeverődött a ködös alkonyatban, s mire a falu közelébe értek, Maugli világot látott égni, s összevert kagylók zörgését, templomi harangok kongását hallotta. Úgy látszott, a fél falu várja őket a kapunál.

– “Azért van ez, mert megöltem Sir Kánt” – gondolta, míg a feje körül kőzápor fütyörészett, s a parasztok azt kiáltozták:

– Varázsló! Farkasfajzat! Erdei szellem! Távozz tőlünk! Siess innét, különben megint farkassá változtat a papunk. Lőj rá, Buldeó, lőj rá!
A vén kovás puska nagyot pukkant, s egy növendék bivaly elbődült kínjában.
– Ez is boszorkányság! – kiáltották a parasztok. – Elhárítja a puskagolyót! Buldeó, a tulajdon bivalyodat találtad el!
– Mi ez! – kérdezte megrökönyödve Maugli, amint sűrűbben kezdtek hullani a kövek.
– Hasonlítanak a Csapathoz ezek a te testvéreid! – mondta Akela nyugodtan letelepedve.
– Azt gondolom, hogy ha van valami értelme ennek a lövöldözésnek, akkor ki akarnak téged zárni maguk közül.
– Farkas! Farkaskölyök! Eredj innét! – kiáltotta a pap, a szent tulszi növény ágát lóbálva.
– Már megint? A múltkor azért, mert ember voltam. Most azért, mert farkas vagyok. Gyerünk, Akela!
Egy asszony – Messzua volt – keresztültörte magát a csordán, és felkiáltott:
– Ó, fiam, édes fiam! Azt mondják rólad, hogy varázsló vagy, és olyan vadállattá tudsz változni, amilyenné akarsz. Én nem hiszem – de azért menj el, mert különben megölnek. Buldeó azt mondja, hogy boszorkánymester vagy, de én tudom, hogy Natú haláláért álltál bosszút.
– Gyere vissza, Messzua! – kiáltotta a tömeg. – Gyere vissza, különben megkövezünk!
Maugli valami kurta, csúnya kis kaccanást hallatott, mert egy kő szájon ütötte.
– Rohanj vissza, Messzua! Ez is olyan ostoba mese, amilyeneket a nagy fa tövében mondogatnak esténként. Legalább megfizettem a fiad életéért. Isten áldjon; gyorsan szaladj, mert sebesebben küldöm rájuk a csordát, mint ahogy az ő tégladarabjaik röpködnek. Nem vagyok boszorkánymester, Messzua, isten áldjon!
– No, még egyszer: rajta, Akela! – kiáltotta Maugli. – Hajtsd be a csordát!
A bivalyok amúgy is nagyon igyekeztek már, hogy bejussanak a faluba. Nem sok szükség volt Akela csahintására: úgy rohantak át a kapun, mint a forgószél, jobbra-balra szórva szét a tömeget.
– Számoljátok meg! – kiáltotta megvetően Maugli. – Hátha elloptam egyet! Számoljátok meg, mert én nem őrzöm tovább a csordátokat. Isten áldjon benneteket, emberek fiai, s köszönjétek Messzuának, hogy rátok nem megyek a farkasaimmal, s föl-alá nem hajkurászlak az utcátokon.
Sarkon fordult, és elment a Ridegfarkassal; s amikor felnézett a csillagokra, boldognak érezte magát.
– Többet nem alszom csapdában, Akela. Szedjük föl Sir Kán bundáját, és menjünk tovább. Nem – a falut nem bántjuk, mert Messzua jó volt hozzám.
Amikor fölkelt a hold, és tejszínűre festette a síkságot, az elszörnyedt parasztok látták Mauglit, amint két farkassal a nyomában, fején valami göngyöleget cipelve, azzal a kemény farkasügetéssel haladt, amely úgy eszi a hosszú mérföldeket, mint a tűz. A harangokat hangosabban kongatták, a kagylókat lármásabban csörgették, mint valaha; Messzua sírt, Buldeó pedig kicifrázta erdei kalandjának históriáját – végül már azt állította, hogy Akela hátsó lábaira állt, és úgy beszélt, mint az ember.
Lemenőben volt már a hold, amikor Maugli meg a két farkas odaért ahhoz a dombhoz, ahol a Gyűlés Sziklája volt, és megállt Farkas anyó barlangjánál.
– Kizártak az Embercsapatból, anyám – kiáltotta Maugli -, de Sir Kán bundájával jöttem vissza, hogy szavamnak álljak!
Farkas anyó mereven lépdelt ki a barlangból nyomában a kölykei; szeme izzani kezdett, amint a tigrisbőrt meglátta.
– Megmondtam neki azon a napon, amikor fejét-vállát begyúrta ebbe a barlangba, s a te életedre tört, Kis Békám – hogy valamikor zsákmány lesz a vadászból. Jól tetted.
– Jól tetted, testvérkém – szólalt meg egy mély hang a sűrűségből. – Nagyon elhagyatottak vagyunk itt a vadonban nélküled – és Bagira odarohant Maugli meztelen lábához.
Együtt másztak fel a Gyűlés Sziklájára, és Maugli kiterítette a bőrt arra a lapos kőre, amelyen Akela szokott ülni; odaszögezte négy bambuszszilánkkal, Akela pedig végigheveredett rajta, és elharsogta a régi kiáltást: – Nézzétek meg, farkasok, nézzétek meg jól! Éppen úgy, mint amikor Mauglit először hozták ide.
Amióta Akelát letették, a Csapatnak nem volt vezére; ki-ki kedve szerint vadászott, verekedett. De megszokásból eljöttek a hívó kiáltásra; némelyik béna volt, mert csapdába esett, másik lőtt seb miatt sántikált; sok megrühösödött, mert olyat evett, amit nem kellett volna; hiányoztak is sokan; de aki életben maradt, mind eljött a Gyűlés Sziklájára, és látta Sir Kán csíkos bundáját a kövön, látta az üresen lógázó lábak végén fityegő óriási karmokat. És Maugli ekkor énekelni kezdett – formátlan volt az éneke, csak úgy magától tört ki belőle -, és hangosan kiáltotta el, föl s alá ugrálva a zörgő bőrön, sarkával ütve a taktust, amíg csak ki nem fogyott a lélegzetből. Szürke Testvér meg Akela közbe-közbe üvöltöttek.
– Nézzétek meg jól, farkasok! Megtartottam-e szavamat? – mondta végezetül Maugli. A farkasok azt felelték:
– Meg! – És egy ütött-kopott ordas felüvöltött:
– Vezess minket ismét, Akela! Vezess minket ismét, ó, emberkölyök, mert megcsömörlöttünk a törvény nélkül való élettől, szeretnénk megint Szabad Néppé lenni!
– Nem – morogta Bagira -, az nem lehet. Ha egyszer jóllaktok, megint rátok jöhet a veszettség. Nemhiába neveznek benneteket Szabad Népnek. Szabadságért harcoltatok, hát meg is kaptátok. Egyétek meg, ó, Farkasok!
– Kizárt magából az Embercsapat is, a Farkascsapat is – mondta Maugli. – Ezentúl egyedül vadászok a vadonban.
– Mi pedig veled vadászunk – mondta a négy kölyök.
Így hát Maugli elment, s e naptól fogva a négy kölyökkel vadászott a Vadonban. De nem maradt mindig egyedül, mert esztendők múlva férfi lett belőle, és megházasodott.
Hanem ezt majd később beszélem el.

Posted on

A dzsungel könyve: Hogyan született a félelem

Hogyan született a félelem

Száraz a tó, szikkadt az ér,
sorstársak lettünk, te meg én,
torkunk lázas, bundánk poros.
Parton mind egymásra tapos;
mindent rémület csendesít,
már egyik sem vadászik itt;
gida lapul anyja alatt,
s lát megrettent farkashadat;
áll tikkadt parton a bika,
mellette apja gyilkosa.
Száraz a tó, szikkadt az ér,
pajtások lettünk, te meg én.
Ha felhő száll és meghasad:
fegyverszünetünk megszakad.

A Dzsungel Törvénye a legrégibb törvény az egész világon. Szó van abban jóformán mindenről, ami a Dzsungel Népével megeshetik. Olyan tökéletes, amilyenné csak az idő és a szokás tehet egy törvénykönyvet. Tudjátok, hogy Maugli életének nagy részét a szioni farkascsapatban töltötte, s Balútól, a Barna Medvétől tanulta a Törvényt. Balú mondotta neki, amikor a fiú unni kezdte az örökös parancsokat, hogy a Törvény olyan, mint egy óriási Kúszónövény: mindenkit befon, senki sem menekülhet előle.

– Ha majd olyan öreg leszel, mint én, testvérkém, meglátod, hogy legalábbis egy törvénynek az egész Dzsungel engedelmeskedik. S az nem lesz valami gyönyörűséges látvány – mondta Balú.

Ez a beszéd Maugli egyik fülén bement, a másikon kijött: mert olyan gyerek, akinek egész élete evéssel meg alvással telik el, semmivel sem törődik, amíg valóban ott nem áll a szeme előtt. De aztán valamelyik esztendőben igaza lett Balúnak, s Maugli látta, hogy a Törvénynek az egész Dzsungel engedelmeskedik.

Akkor kezdődött a dolog, amikor egyszer majdnem egészen elmaradtak a téli esőzések, s Ikki, a Tüskésdisznó egy bambuszbozótban összetalálkozván Mauglival, elmondta neki, hogy a vad yamgyökerek kiszáradóban vannak. Azt pedig mindenki tudja, hogy Ikki nevetséges módon válogatós étel dolgában, s csak azt eszi meg, ami a legjobb, legérettebb. Maugli tehát felkacagott, s azt kérdezte:

– Mi közöm nekem ehhez?

– Most még nem sok közöd van hozzá – mondta Ikki mereven, kellemetlenül rázogatva a tüskéit -, hanem később… azt majd meglátjuk. Szoktál-e még beleugrálni a mély vízbe a Méhek Sziklája alatt, testvérkém?

– Nem. Az a bolondos víz egészen kiszárad, s nekem semmi kedvem, hogy betörjem a fejemet – mondta Maugli, aki akkoriban szentül hitte, hogy egymagának annyi esze van, mint öt dzsungellakónak együttvéve.

– Elég kár, egy kis repedésen talán menne belé valami bölcsesség. – Ikki gyorsan összegömbölyödött, nehogy Maugli meg találja cibálni a bajuszát. Maugli pedig elmondta Balúnak Ikki szavait. Balú igen komoly arcot vágott, s félig-meddig magában dünnyögte:

– Ha magam volnék, most más vadászterületet keresnék, mielőtt még a többiek gondolkodóba esnek. De hát idegen helyen verekedéssel szokott végződni a vadászat, s még bántani találnák az emberkölyköt. Várjunk, s lássuk, hogyan virágzik a móva-fa.

De azon a tavaszon egyáltalán nem virágzott a móva-fa, amelyet Balú annyira szeretett. A zöldes-sárgás hamvas virágokat már születésük előtt megölte a hőség, s csak egy-két rossz illatú szirom hullott le a fáról, amikor Balú hátsó lábaira állt, és megrázta. Aztán a szörnyű forróság lépésről lépésre kúszott be a Dzsungel szívébe. Előbb sárgára aszalta, aztán barnára, végül feketére. A szakadékok martján a zöld kúszónövények halott, töredezett, összevissza görbült szálakká égtek; a rejtett tavacskák kiapadtak, és a föld keményre sült körülöttük, széleiken úgy megmaradt az utolsó kis lábnyom is, mintha acélba metszették volna; a dús nedvű élősdi növények lehulltak a fákról, amikre felkapaszkodtak, s ott haltak meg a tövükben; a kiszáradt bambusz zörgött a forró szélben, s a Dzsungel legmélyén a moha lehámlott a fák törzséről – oly csupaszon, oly forrón álltak ott, akárcsak a remegő kék görgetegkövek a folyó medrében.

A madarak meg a majmok már korán elköltöztek észak felé, mert tudták, mi következik; az őzek, a vaddisznók messzire kitörtek a lesült szántóföldekre, s akárhányszor ott pusztultak el az emberek szeme láttára, akik maguk is gyöngék voltak ahhoz, hogy megöljék őket. Csil, a keselyű ottmaradt, meghízott, mert dögben nem volt hiány, s minden este hordozta a híreket a vadaknak, akiknek nem volt már erejük, hogy új vadászterületet harcoljanak ki maguknak. Elmondta nekik, hogy háromnapi járásnyira mindenfelé megölte a Dzsungelt a nap.

Maugli, aki sohasem ismerte az igazi éhséget, végül is állott, háromesztendős mézre fanyalodott, amit elhagyott sziklaodúkból kapart ki. Ez a méz fekete volt, mint a kökény, s poros a kiszáradt cukortól. Vadászott a fák kérge alatt mélyen elrejtőző rovarlárvákra is, s elrabolta a darazsak frissen kikelt fiókáit. Az erdő minden vadja csupa csont és bőr volt; Bagira hármat is megölhetett egy éjszaka, akkor sem lakott jól. De a víz hiánya volt a legnagyobb baj; mert a Dzsungel Népe ritkán iszik, de akkor aztán nagyot.

És a hőség egyre növekedett, kiszívott minden nedvességet – végül már a Vengunga főága volt az egyetlen folyó, amelynek halott partjai közt egy kis víz csörgedezett. Háti, a Vad Elefánt, aki már százesztendősnél is öregebb volt, megpillantott egy hosszú, vékony, kék sziklataréjt, amely szárazon állt a folyó kellős közepén. Tudta, hogy a Béke Szikláját látja. Föltartotta hát az ormányát, és azon nyomban kihirdette a Víz-békét, mint apja cselekedte volt ötven esztendővel annak előtte. Az őzek, vaddisznók, bivalyok rekedten adták tovább a kiáltást; Csil pedig, a keselyű, nagy körökben szállt el messze-messze figyelmeztető sikkantásokkal.

A Dzsungel Törvénye halállal bünteti azt, aki Víz-béke idején vadászni mer az ivóhelyeken. Ennek oka pedig az, hogy az ivás fontosabb az evésnél. A Dzsungel minden lakója el tud tengődni valahogy, ha csak a vadászzsákmány gyérül meg; de a víz – az víz, s ha csak egy forrásból lehet inni, minden vadászat megszűnik arra az időre, amíg a Vadon Népe ott jár, hogy szomját olthassa. Jó időkben, amikor bőven volt víz, mindenki az életét kockáztatta, ha lement inni a Vengungához – vagy akárhová – s ez a veszedelem csak fokozta az éjszakai járás-kelések varázsát. Lemenni a vízhez olyan ügyesen, hogy levél se zörrenjen meg közben; térdig járni a zúgó sekély vízben, amely minden hátulról jövő hangot elfojt; ivás közben hátranézegetni, minden izmot megfeszítve a hirtelen rémület okozta, kétségbeesett ugrásra; végighengeredni a homokos víz szélén, s aztán vizes orral, az ivástól kigömbölyödve térni vissza a bámuló csordához – mindebben nagy gyönyörűsége telt minden nagy agancsú fiatal őzbaknak, éppen azért, mert tudták, hogy Bagira vagy Sir Kán minden pillanatban rájuk vetheti magát, és földre terítheti őket. De most vége volt ennek az egész életre-halálra szóló játéknak, s a Vadon Népe kiéhezve vonszolta fáradt testét az összezsugorodott folyóhoz – tigris, medve, őz, bivaly, vaddisznó együtt itta a poshadt vizet, s ott lézengett körülötte, mert ahhoz is gyönge volt, hogy odább álljon.

Őzek, vaddisznók egész nap jártak-keltek, hogy valami különb ennivalót találjanak száraz fakéregnél és hervadt levélnél. A bivalyok nem találtak pocsolyát, amiben hűsöljenek, zöld vetést, amibe belegázoljanak. A kígyók elhagyták a vadont, és lementek a folyóhoz, azt remélve, hogy találnak egy eltévedt békát. Nedves kövek közé csavarodtak, és sohasem támadtak neki a turkáló vaddisznónak, ha kinyomta őket a helyükből. A vízi teknősbékát már régen kipusztította Bagira, a legügyesebb vadász; a halak mélyen belétemetkeztek a kiszáradt iszapba. Csak a Béke Sziklája feküdt keresztül hosszú kígyó gyanánt a sekély vízen, s a fáradt kis hullámok sisteregve száradtak el forró oldalán.

Ide járt Maugli esténként, hűs levegőt és társaságot keresve. Ilyenkor még a legéhesebb ellensége sem törődött volna vele. Csupasz bőre a többinél is soványabbnak, nyomorultabbnak mutatta. Haját csepűszínűre fakította a nap; bordái úgy kiugrottak, mint egy kosár bordái; térdén, könyökén olyan dudorodások voltak a négykézláb-mászástól, hogy összezsugorodott tagjai bogba kötött fűszálakhoz hasonlítottak. De csapzott haja alól hűvösen, nyugodtan nézett ki a szeme, mert ebben a nehéz időben Bagira volt a tanácsadója. Azt mondta neki, hogy nyugodtan járjon, lassan vadásszon, és soha, semmi körülmények között el ne veszítse a nyugalmát.

– Gonosz idő ez – mondta a Fekete Párduc egy este, amikor olyan meleg volt, mint a kemencében -, de majd csak elmúlik, ha élve ki tudjuk várni a végét. Tele van-e a gyomrod, emberkölyök?

– Megraktam, de az nem sokat ér. Mit gondolsz, Bagira: megfeledkeztek rólunk az Esők, és sohasem jönnek el többé?

– Dehogy feledkeztek! Látjuk mi még virágozni a móvafát, s látunk még friss füvön hízott őzgidákat is. Gyere le a Béke Sziklájához, hallgassuk meg, mi újság. Ülj a hátamra, testvérkém.

– Nem arra való idő ez, hogy terhet cipelj. Még meg tudok állni a lábamon. Hanem az szent igaz, hogy nem vagyunk hizlalt ökrök mi ketten.

Bagira végignézett kócos, poros oldalán, s azt suttogta:

– Az éjszaka megöltem egy igába fogott ökröt. Olyan mélyre süllyedtem már, hogy azt hiszem, nem mertem volna ráugrani, ha szabadon van. Huuú!

Maugli kacagott.

– Az ám, nagy vadászok vagyunk mi most – mondotta. – Én nagy hős vagyok – a csimaszevésben!

Azzal lementek együtt a recsegő bozót közt a folyó partjára, ahonnét minden irányban száraz homokzátonyok húzódtak el.

– Itt sem maradhat meg soká a víz – mondta hozzájuk szegődve Balú. – Nézzetek át a túlsó partra! Odaát olyan nyomok vannak, mintha emberek tapostak volna utat maguknak.

A szemközt levő part sík földjén a Vadon merev füve állva fonnyadt el, és száradt múmiává holtában. Az őzek és vaddisznók törte csapások – mind a folyó irányában – poros csatornákkal csíkozták végig ezt a színtelen síkságot a tíz láb magas fű között. Akármilyen korán volt is még, valamennyi ösvény tele volt az elsőnek érkezőkkel, akik a vízhez siettek. Hallani lehetett az őztehenek és gidák horkantásait az orrcsiklandozó porban.

Feljebb a folyón, a Béke Sziklája körül lassan folydogáló víz kanyarodójánál, a Víz-béke őrzőjeként állt Háti, a vad elefánt a fiaival. Sovány volt és szürke a hold fényében, s jobbra-balra ringatta a testét folytonosan. Kevéssel alatta állt az őzek előőrse; lejjebb a vaddisznó és vadbivaly; a szemközt levő parton pedig, ahol a víz széléig húzódtak le a nagy fák, a Húsevők helye volt – a tigris, a farkasok, a párduc meg a többiek helye.

– Csakugyan egy Törvény parancsol mindnyájunknak – mondta Bagira, miközben belegázolt a vízbe, s elnézte a sok zörgő agancsot és kidülledt szemet, az egymást taszigáló őzeket és vaddisznókat. – Jó vadászatot, véreim – tette hozzá, s egész hosszában elnyúlt. Egyik oldala kiállt a sekély vízből. A foga közt azt morogta: – Akkor volna igazán jó vadászat, ha a Törvény nem volna!

Az őzek éles füle meghallotta ezt az utolsó mondatot, s ijedt suttogás szaladt végig a soraikon.

– A Béke! Ne feledd a Békét!

– Béke legyen itt, Béke! – mordult rá Háti, a vad elefánt. – Még nincs vége a Békének, Bagira. Nem szabad vadászatról beszélni.

– Ki tudhatja jobban ezt, mint én? – felelte Bagira, fölfelé forgatva sárga szemét. – Hiszen én teknősbékaevő, békahalász vagyok! Hauú! Bárcsak faágrágással jól tudnék lakni!

– Azt mi szeretnők legjobban – bégette egy fiatal őzgida, aki csak ezen a tavaszon született, s éppenséggel nem örült az életnek. Akármilyen nyomorult állapotban volt is a Vadon Népe, még Háti sem tudott elfojtani egy halk kacagást; Maugli pedig, a meleg vízben könyökölve, hangosan kacagott, s lábával csapkodta a víz tajtékját.

– Helyes a bőgés, te kis rügyező szarvú – dorombolta Bagira. – Ha majd vége lesz a Békének, nem feledkezem meg erről a szavadról – és élesen rászegezte szemét a sötétben, hogy bizonyosan ráismerjen majd az őzgidára.

Lassanként föl s lefelé mindenütt megkezdődött a beszélgetés az ivóhelyek közt. Hallani lehetett, amint a taszigálódó, röfögő vaddisznó egy kicsivel több helyet kért; a bivalyok morgolódtak maguk közt, amint cammogtak a homokzátonyokon át, az őzek pedig siralmas történeteket beszéltek, keserves táplálékkereső vándorlásaikról. Egyszer-egyszer a túlsó parton levő Húsevőktől is kérdeztek valamit, de csupa rossz újságot hallottak, s a Vadonból süvöltő forró szél ide-oda csapódott a sziklák meg a recsegő ágak között, gallyakkal és porral szórva tele a vizet.

– Az emberek is sorra halnak az ekéik mellett – mondta egy fiatal őzbak. – Három ember mellett mentem el napkelte és alkonyat között. Mozdulatlanul hevertek az ökreikkel együtt. Nemsokára mi is mozdulatlanul heverünk majd.

– A folyó apadt tegnap éjjel óta – mondta Balú. – Ó, Háti, láttál-e valaha ehhez hasonló szárazságot?

– Majd elmúlik, majd elmúlik – szólt Háti, ormányából vizet fecskendezve hátára és oldalára.

– Van itt köztünk valaki, aki nem bírja sokáig – mondta Balú, s a fiúra nézett, akit szeretett.

– Én? – szólalt meg méltatlankodva Maugli, és felült a vízben. – Nekem nincs hosszú szőröm, ami a csontjaimat eltakarja, de – de ha a te bundádat lehúznák, Balú…

Háti egész testében összerázkódott erre a gondolatra, Balú pedig szigorúan jelentette ki:

– Emberkölyök, ilyet nem illik mondani a Törvény Tanítójának. Engem még soha senki sem látott bunda nélkül.

– Nem akartalak megbántani, Balú; de hát te olyan vagy, mint a kókuszdió héjastul – én meg olyan, mint a kókuszdió – héja nélkül. Márpedig az a te barna héjad…

Maugli keresztbe tett lábbal ült, és szokás szerint mutatóujjával magyarázgatta a dolgokat; hanem most Bagira kinyújtotta puha mancsát, úgy megtaszította, hogy hanyatt feküdt a vízben.

– Egyre szebb lesz a dolog – mondta a Fekete Párduc, miközben Maugli prüszkölve vackolódott ki a vízből. – Előbb azt mondtad, hogy nyúzzák meg Balút, most meg kókuszdiónak nevezed. Vigyázz, hogy úgy ne tegyen, ahogy az érett kókuszdió szokott.

– Mit csinál az érett kókuszdió? – kérdezte Maugli, egy pillanatra megfeledkezvén az óvatosságról (pedig hát ez a legrégibb ugratások közé tartozik a vadonban).

– Beveri a fejedet – felelte Bagira nyugodtan, s újra visszalökte Mauglit.

– Kár a tanítómesteredet kicsúfolni – mondta a medve, amikor Mauglit harmadjára buktatták a vízbe.

– Kár? Úgy kell neked! Ez a meztelen kölyök itt szaladgál köztünk, majmok csúfjává teszi a régi híres vadászokat, és csupa mulatságból bajuszuknál fogva rángatja az erdő legkülönb vadjait!

Sir Kán beszélt így, a béna tigris, a víz felé sántikálva. Megállt egy kicsit, és gyönyörködve nézte, mekkora riadalom támadt a láttára a túlsó parton, az őzek között. Aztán lehajtotta négyszögletes, bodros fejét, szürcsölni kezdett, s azt morogta:

– Úgy látszik, a Vadonból csupasz kölykök tanyája lett manapság. Nézz a szemembe, emberkölyök!

Maugli ránézett, vagyis inkább rámeresztette a szemét olyan hetykén, ahogy csak telt tőle – s egy pillanat múlva Sir Kán megzavarodva fordult félre.

– Emberkölyök ide, emberkölyök oda – dörmögte magában ivás közben -, nem ember ez, nem is kölyök, különben megijedt volna. Jövőre még talán tőle kell majd engedelmet kérnem, ha inni akarok. Aurrh!

– Még az is meglehet – mondta Bagira, és keményen a szeme közé nézett. – Még az is meglehet… Piha, Sir Kán! Micsoda szégyent hoztál ránk már megint?

A béna tigris bemártotta állát és pofáját a vízbe, és sötét, olajszerű csíkok kezdtek lefelé úszni a nyomán.

– Ember volt – mondta hidegen Sir Kán -, egy órával ezelőtt öltem meg. – S tovább dörmögött, mormogott magában.

Az állatok sora megrázkódott, hullámzani kezdett, suttogás támadt, amely kiáltássá erősödött.

– Embert! Embert! Embert ölt!

Aztán mindenki Hátira nézett, a Vad Elefántra, de az úgy tett, mintha nem hallana semmit. Háti sohasem cselekszik, amíg az ideje el nem érkezett: azért is olyan hosszú életű.

– Embert ölni, ilyenkor! Hát más zsákmányod nem akadt?! – riadt rá hangosan Bagira, miközben kimászott a vérrel mocskolt vízből, s macska módra megrázta mind a négy mancsát.

– Kedvtelésből öltem, nem azért, mert enni akartam.

A szörnyülködő suttogás újra kezdődött, s Háti figyelő kis fehér szeme Sir Kán felé kezdett kacsintani.

– Kedvtelésből – ismételte elnyújtott hangon Sir Kán. – Most pedig inni és mosakodni jöttem ide. Meri-e valaki megtiltani?

Bagira háta meggörbült, mint szélben a bambusz, de Háti fölemelte ormányát, s nyugodtan szólalt meg:

– Kedvtelésből öltél? – kérdezte; és ha Háti kérdez valamit, ajánlatos felelni.

– Úgy van. Jogom volt hozzá! Ez az én éjszakám volt. Hiszen tudod, Háti. – Sir Kán majdnem udvariasan beszélt.

– Igen, tudom – felelte Háti. Hallgatott egy pillanatig, aztán így folytatta: – Eleget ittál már?

– Ma éjszakára eleget.

– Hát akkor eredj. A folyó vize ivásra való, nem arra, hogy bemocskolják. Csak a béna tigristől telhetett ki, hogy a jogával hetvenkedjék ilyen időben, amikor – amikor együtt szenvedünk, emberek és vadonbeliek egyaránt. Akár tisztára fürödtél, akár nem, eredj a vackodba, Sir Kán!

Ezek az utolsó szavak már úgy harsogtak, mint az ezüsttrombita, s Háti három fia fél lépésnyivel előbbre moccant, ámbár erre semmi szükség nem volt. Sir Kán elsompolygott, még csak morogni sem mert. Tudta, amit mindenki tudott, hogy ha kenyértörésre kerül a dolog: Háti a Vadon Ura, nem más.

– Miféle jogról beszél Sir Kán? – súgta Maugli Bagira fülébe. – Embert ölni mindig szégyen. A Törvény így szól. És Háti mégis azt mondja…

– Kérdezd meg tőle. Én nem tudom, testvérkém. De akár volt joga, akár nem: ha Háti meg nem szólal, én megtanítottam volna móresre azt a béna mészárost. Idejönni a Béke Sziklájához, mindjárt egy ember meggyilkolása után – s ezzel még dicsekedni is -, hát ez sakálhoz illő dolog. Mellesleg szólva, a tiszta vizet is bemocskolta.

Maugli várt egy pillanatig, amíg össze tudta szedni a bátorságát, mert Hátit nemigen merték egyenesen megszólítani – aztán így kiáltott fel:

– Miféle joga van Sir Kánnak, Háti?

Mind a két part visszhangozta szavait, mert a Dzsungel Népe roppantul kíváncsi természetű, s most olyasvalami játszódott le a szeme előtt, amit senki sem értett meg – talán csak Balú, aki nagyon elgondolkozó képet vágott.

– Régi történet ez – mondta Háti -, még a Vadonnál is régibb. Csönd legyen mind a két parton, akkor elbeszélem.

Egy-két pillanatig tartott még a lökdösődés, taszigálás a vaddisznók meg a bivalyok közt – aztán a csordák vezetői egymás után dörmögték: – Várunk! – és Háti előrejött, amíg szinte térdig nem lábalt a vízben a Béke Sziklája mellett. Sovány volt, ráncos bőrű, sárga agyarú; de azért látszott rajta, hogy az, aminek a Vadon tartja: mindnyájuk ura.

– Tudjátok, gyerekek – kezdte -, hogy senkitől, semmitől nem féltek annyira, mint az Embertől.

Helyeslő suttogás hallatszott.

– Ez a történet rád is vonatkozik, testvérkém – szólt Bagira Mauglihoz.

– Énrám? Én a Csapathoz tartozom – és a Szabad Népből való vadász vagyok – felelte Maugli. – Mi közöm nekem az Emberhez?

– De azt nem tudjátok – folytatta Háti -, hogy miért féltek tőle. Hát elmondom. Amikor a Vadon kezdődött – senki sem tudja, mikor volt az -, mi, vadonbeliek együtt jártunk, és nem féltünk egymástól. Akkor nem volt szárazság; egy fán nőtt a levél, a virág, a gyümölcs, s mi semmi mást nem ettünk, csak levelet, virágot, füvet, gyümölcsöt és fakérget.

– Örülök, hogy nem abban az időben éltem – mondta Bagira. – A fakéreg csak karom-élesítésre jó.

– És a Vadon Ura Tá volt, az Első Elefánt. Ő hajtotta ki a mély vizekből ormányával a Vadont, s amerre agyarával barázdát vont a földön, arra folytak a folyók; ahol lábával toppantott, azon a helyen édesvízű tavak fakadtak; és ha fújt egyet az ormányán keresztül – így ni -, ledőltek a fák. Így alkotta meg Tá a Vadont, így mondták el nekem ezt a történetet.

– Egy kicsit tódíthattak rajta, amíg elbeszélték – suttogta Bagira, s Maugli, a száját eltakarva, nevetett a szaván.

– Abban az időben nem volt még gabona, se dinnye, bors meg cukornád; kis kunyhók se voltak, amilyeneket mi mindnyájan láttunk; és a Dzsungel Népe semmit sem tudott az Emberről, hanem együtt élt a Vadonban, és egy nép volt. De egyszerre csak veszekedni kezdtek egymással az ennivaló miatt, pedig volt itt legelője mindenkinek. Ellustultak. Mindenki ott akart enni, ahol éppen hevert – ahogy most is megtehetjük néha, amikor bőséges tavaszi esők vannak. Tá, az első elefánt, éppen új vadonokat teremtett, s a folyókat vezetgette a medrükben. Nem lehetett mindenütt egyszerre, hát az Első Tigrist tette meg a Vadon urává és bírájává, hogy a Dzsungel Népe elébe járulhasson a pörlekedéseivel. Akkor még az Első Tigris is gyümölcsöt és füvet evett, mint a többiek. Akkora volt, mint én, s nagyon szép – egész testének olyan volt a színe, mint a sárga futóka virágé. Azokban a szép időkben, amikor a Dzsungel új volt még, semmiféle csík vagy folt nem látszott a bundáján. A Dzsungel egész népe félelem nélkül járult eléje, s a szava törvénye volt az egész Dzsungelnek. Ne feledjétek, hogy akkor egy nép voltunk!

Hanem egy éjszaka valami vita támadt két őzbak között – olyanféle vita a legelő miatt, amilyeneket ti most aganccsal és mellsőlábbal szoktatok elintézni -, s azt mondják, hogy amint ezek ketten elmagyarázták a dolgot a virágok közt heverő Első Tigrisnek, egyik őz meglökte az agancsával, az Első Tigris pedig elfelejtette, hogy ő ura és bírája a Dzsungelnek, rávetette magát az őzbakra, és eltörte a derekát.

Addig az éjszakáig senki sem halt meg közülünk. Az Első Tigris, látván, hogy mit cselekedett, őrjöngeni kezdett a vér szagától, s elrohant az északi mocsarak közé. Mi, dzsungelbeliek, hogy így bíró nélkül maradtunk, harcolni kezdtünk egymással. Tá meghallotta a harc zaját, és visszajött. Akkor egyikünk ezt mondta, másikunk amazt, de Tá, látva a halott őzbakot a virágok között, megkérdezte, hogy ki ölte meg. Mi, dzsungelbeliek nem mondtuk meg, mert a vér szaga minket is megbolondított. Körbeszaladgáltunk, összevissza ugráltunk, kiáltoztunk, fejünket ráztuk. Tá ekkor megparancsolta a lelógó ágú fáknak s a Dzsungel földön kúszó növényeinek: jelöljék meg az őzbak gyilkosát, hogy ráismerhessen. Aztán azt kérdezte: – Ki lesz most már a Vadon Népének ura? – Ekkor odaugrott a szürke majom, aki a faágak közt él, s azt mondta: – Ezentúl én leszek a Dzsungel ura. – Tá nevetett ezen, és így szólt: – Úgy legyen – és nagy haraggal ment el.

Ismeritek a Szürke Majmot, gyerekek? Éppen olyan volt akkor is, mint most. Eleinte bölcs arcot vágott, de kisvártatva vakarózni, ugrándozni kezdett, s amikor Tá visszajött, a szürke majom éppen fejjel lefelé lógott egy fáról, csúfolkodva az alatta állókkal, azok meg visszacsúfolták. Így hát nem volt Törvény a Dzsungelben – csak bolondos fecsegés, értelmetlen szóbeszéd.

Ekkor Tá mindnyájunkat összehívott, és így szólt hozzánk: – Első urunk Halált hozott a Dzsungelra, a második Szégyent. Most már itt az ideje, hogy törvényünk legyen, olyan Törvény, amelyet nem szabad megszegni. Meg fogjátok ismerni a Félelmet, s ha megismertétek, tudni fogjátok, hogy ő az uratok, parancsolótok. A többi magától következik.

Mi, dzsungelbeliek, azt kérdeztük erre: – Mi az a Félelem? – Tá pedig azt felelte: – Keressétek, míg meg nem találjátok. – Mi tehát elkezdtük bejárni a Vadont, Félelmet keresve, s egyszerre csak a bivalyok…

– Hüm! – szólalt meg Misa, a bivalyok vezére, az ő homokzátonyukon.

– Igen bizony, Misa, a bivalyok voltak… Azzal a hírrel jöttek vissza, hogy a Dzsungel egyik barlangjában lakik a Félelem – nincs szőre, a hátsó lábain jár. Mi, vadonbeliek követtük a csordát, amíg a barlanghoz nem értünk, s a Félelem csakugyan ott állt a barlang szájánál. Mint ahogy a bivalyok mondották: nem volt szőre, s a hátsó lábain járt. Amikor bennünket meglátott: felkiáltott, s a hangja hallatára belénk szállt a félelem, amelytől azóta se tudunk megszabadulni, ha halljuk. Elrohantunk, egymást tiporva-tépve félelmünkben. Azon az éjszakán – így mondották nekem – mi, dzsungelbeliek nem feküdtünk le együtt ahogy addig szoktunk, hanem minden törzs külön húzódott – vaddisznó a vaddisznóval, őz az őzzel, szarv szarvval, csülök csülökkel, hasonló hasonlóval -, így hevertünk reszketve a Dzsungelben.

Csak az Első Tigris nem volt velünk, mert az még az Északi Mocsarak közt bujkált; s amikor hírét hallotta annak a Valaminek, amit a barlangban láttunk, így szólt: – Odamegyek ahhoz a Valamihez, és kitöröm a nyakát. – Egész éjjel rohant, amíg csak a barlanghoz nem ért; de amerre ment, a fák és kúszónövények megemlékeztek Tá parancsáról, lehajtották az ágaikat, és megjelölték futtában, végighúzva ujjaikat hátán, oldalán, homlokán, arcán. Ahol megérintették, jel maradt, csík maradt sárga bundáján. És ezeket a csíkokat viselik a gyermekei mind a mai napig. Amikor a barlanghoz ért, a Félelem, a szőrtelen, kinyújtotta kezét, és így nevezte el: “az a Csíkos, aki éjszaka jár” – és az Első Tigris megijedt a Szőrtelentől, és üvöltve nyargalt vissza a mocsarak közé.

Maugli itt csöndesen kuncogott, állát a vízbe lekapva.

– Olyan hangosan üvöltött, hogy Tá meghallotta, és így szólt: – Mi bajod? – és az első tigris, arcát az újonnan teremtett égre emelve (az is megöregedett ám azóta!) azt felelte: – Add vissza a hatalmamat, Tá! Megszégyenültem az egész Dzsungel szeme láttára, elmenekültem a Szőrtelen elől, s az szégyenletes nevet adott nekem. – És miért? – kérdezte Tá. – Mert bekent a mocsár iszapja – mondta az Első Tigris. – Akkor hát ússzál, és henteregj a nedves fűben, s ha csakugyan iszap az, lemosódik rólad – mondta Tá; s az Első Tigris úszott, aztán addig hentergett a fűben, hogy a Dzsungel már forgott körülötte: de egy foltocska sem változott meg a bőrén. Tá csak nézte és nevette. Akkor ezt kérdezte az Első Tigris: – Mit tettem én, hogy így kellett járnom? – Megölted az őzet – felelte Tá -, szabadjára engedted a Vadonban a Halált, s a Halállal együtt megjött a Félelem is, a Dzsungel népei félnek egymástól, mint ahogy te is félsz a szőrtelentől. – Tőlem sohasem fognak félni – mondta az Első Tigris -, mert én kezdettől fogva ismerem őket. – Hát menj és lássad – felelte erre Tá. És az Első Tigris rohant erre, rohant arra, hangosan kiáltozott az őzeknek, vaddisznóknak, a tüskésdisznóknak s minden vadonbélinek – és mind elmenekültek előle, egykori bírájuk elől, mert féltek tőle.

Ekkor visszajött az Első Tigris; a büszkesége megtört, fejét a földhöz verte, mind a négy lábával szaggatta a földet, s így szólott: – Ne feledd, hogy valaha a Dzsungel Ura voltam. Ne feledkezzél meg rólam, Tá! Hadd emlékezzenek a gyermekeim is arra, hogy valamikor nem ismertem a szégyent és a félelmet! – Tá pedig így felelt: – Ennyit megteszek a kedvedért, mert mi ketten együtt láttuk a Vadon születését. Legyen úgy minden esztendőben egy éjszakára, mint az őzbak megölése előtt volt – neked és gyermekeidnek. Ezen az egy éjszakán, ha összetalálkoztok a Szőrtelennel – annak neve pedig: Ember -, nem ti fogtok tőle félni, hanem ő fél tőletek, mintha a Dzsungel bírái és minden dolgoknak urai volnátok. Légy irgalmas hozzá félelmének éjszakáján, mert megismerted már, hogy mi a Félelem.

Erre így felelt az Első Tigris: – Ez elég nekem. – De amikor legközelebb ivott, meglátta a fekete csíkokat az oldalán; eszébe jutott, hogy milyen nevet adott neki a szőrtelen, újra fellobbant haragja. Egy esztendeig a mocsarak közt élt, várván, hogy Tá a szavának álljon. És egy éjszakán, amikor a Hold Sakálja, az esti csillag ragyogva állt a Dzsungel fölött: érezte, hogy az ő éjszakája elérkezett, s elment a barlanghoz, hogy találkozzék a Szőrtelennel. És úgy történt, ahogy Tá ígérte, mert a Szőrtelen leborult előtte, és a porban hevert, az Első Tigris pedig rásújtott, és eltörte a gerincét – mert azt hitte, hogy csak egy ilyen Valami van a Dzsungelben, s most megölte a Félelmet. Amikor a zsákmányát szagolgatta: hallotta, hogy Tá lejő az Északi Erdőkből – s egyszerre csak az Első Elefánt hangja, az a hang, amelyet éppen most hallunk…

A mennydörgés végigdübörgött a száraz, kiaszott dombok közt, de esőt nem hozott – csak száraz villámok lobbantak végig a dombok gerincén -, és Háti így folytatta:

– Ezt a hangot hallotta, s a hang így szólt hozzá: – Hát ez a te irgalmad? – Az Első Tigris a száját nyalogatta, s így felelt: – Hát aztán?! – Megöltem a Félelmet! – Tá pedig azt mondta: – Ó, te vak, bolond teremtés! Eloldoztad a Halál lábát, s most holtodig nyomon követ. Megtanítottad az Embert – ölni.

Az Első Tigris mereven állt a zsákmánya mellett, s így beszélt: – Ez is olyan most, mint az őzbak volt. Félelem nincs többé! Mától fogva ismét bíráskodni akarok a Vadon Népén.

Tá pedig azt felelte: – Soha többé nem fordul hozzád a Dzsungel Népe. Nem kerül többé utadba, nem alszik a közeledben, nem jár a nyomodban, és nem legelész a vackod körül. Csak a Félelem fog követni, s olyan ütéssel, amelyet nem is láthatsz, arra kényszerít, hogy engedelmeskedjél az akaratának. Megnyitja lábad alatt a földet, hurokká szorítja a nyakad körül a kúszónövényeket; a fatörzseket magasabban növeszti össze körülötted, mint amekkorát ugrani tudsz – és végül elveszi a bundádat, hogy kölykeit burkolja belé, ha fáznak. Nem voltál irgalmas hozzá: ő sem lesz az tehozzád.

Az Első Tigris nagyon hetvenkedett, mert ez az éjszaka az övé volt még, így szólott: – Tá ígérete, az Tá ígérete. Csak nem akarja elvenni az éjszakámat? – És Tá ezt mondta: – Ez az éjszaka a tiéd, úgy, ahogy mondottam, de meg kell fizetni az árát. Megtanítottad az Embert ölni, s az Ember gyors eszű tanítvány.

– Itt van a lábam alatt – szólt az első tigris -, s eltört a gerince. Hadd tanulja meg a Dzsungel, hogy megöltem a Félelmet.

Tá erre elnevette magát, és így szólt:

– Megöltél egyet a sok közül, de csak mondd el magad a Dzsungelnek – mert az éjszakád véget ért.

Fölkelt a nap; és a barlang szájából másik Szőrtelen lépett ki; látta a csapáson heverő zsákmányt s fölötte az Első Tigrist – és fogott egy hegyes botot…

– Most valami vágószerszámot dobálnak – mondta Ikki, és zörögve gurult le a parton, mert a gond nép nagyon ízes falatnak tartotta Ikkit – az ő nyelvükön Ho-Igunak nevezték -, s volt egynémely tapasztalata arról a gonosz kis fejszéről, amely úgy surrog végig a tisztáson mint a szitakötő.

– Hegyes bot volt az, amilyeneket a vermek fenekébe szoktak beverni – mondta Háti. – A Szőrtelen elhajította a botot, s az mélyen belefúródott az Első Tigris oldalába. Úgy történt minden, ahogy Tá mondotta. Az Első Tigris üvöltve szaladgált összevissza a Vadonban, amíg végre ki tudta tépni sebéből a botot. Az egész Dzsungel megtudta, hogy a Szőrtelen messziről tud sebezni, s a Félelem nagyobb lett, mint annak előtte. Így történt, hogy az első tigris megtanította a Szőrtelent – ölni. És jól tudjátok, mennyi kárt okozott azóta mindnyájunknak, hurokkal, veremmel, csapdával, repülő bottal, a fehér füstből kiszálló csípős léggyel (Háti a puskagolyóra gondolt) – meg a Piros Virággal, amely kikerget bennünket a szabad ég alá. De azért minden esztendőnek van egy éjszakája, amikor a Szőrtelen fél a Tigristől, Tá ígérete szerint, s a Tigris nem is adott neki soha okot arra, hogy enyhüljön a félelme. Ott öli meg, ahol találja, mert eszébe jut az Első Tigris megszégyenülése. Egyebekben pedig: a Félelem éjjel-nappal keresztül-kasul járja a Dzsungelt.

– Hihi! Huhú! – füttyögtek az őzek, arra gondolván, hogy mit jelent mindez őnekik.

– És csak amikor mindenkit nagy, közös Félelem fog el, mint most: akkor tudjuk mi, vadonbeliek félretenni a magunk kis félelmeit; akkor tudunk úgy összetalálkozni egy helyen, ahogy most tesszük.

– Az Ember csak egy éjszakán fél a tigristől? – kérdezte Maugli.

– Csak egy éjszakán – felelte Háti.

– De hiszen én is, más is, az egész Dzsungel tudja, hogy Sir Kán kétszer-háromszor is öl Embert egy hónapban.

– Úgy van. De ilyenkor hátulról ugrik rá, és ütés közben félrefordítja a fejét, mert tele van félelemmel. Ha az Ember ránézne, megszaladna. Ezen az egy éjszakán azonban nyíltan megy le a faluba. Bemegy a házak közé, bedugja a fejét az ajtón, az emberek arcra borulnak – ő pedig megöl egyet. Egyet, ezen az éjszakán.

– Ó – kiáltott fel Maugli a vízben hemperegve -, most már értem, miért parancsolta Sir Kán, hogy nézzek a szemébe! Rosszul járt, mert nem bírta el a tekintetemet, én pedig, annyi szent, nem borultam a lábához. De hát én nem vagyok ember, és a Szabad Néphez tartozom.

– Hm – morogta Bagira szőrös torka mélyén. – Hát aztán tudja-e a Tigris, hogy mikor van az ő éjszakája?

– Csak akkor, amikor a Hold Sakálja tisztán ragyog az esti köd felett. A Tigris egyetlen éjszakája néha száraz nyárra esik, néha meg az esőzések idejére. Az Első Tigris nélkül sohasem lett volna ez így – és egyikünk sem ismerte volna meg a Félelmet.

Az őzek búsan mormogtak, Bagira szája pedig gonosz mosolyra rándult. – Hát az emberek ismerik-e ezt a mesét? – kérdezte.

– Senki sem ismeri, csak a tigrisek meg mi, elefántok – Tá gyermekei. Most ti is hallottátok, akik a víz mellett ültök – és én elvégeztem a mondanivalómat.

Háti a vízbe mártotta ormányát, annak jeléül, hogy többet nem akar beszélni.

– De – de – szólalt meg Maugli, Balúhoz fordulva – miért nem evett az Első Tigris tovább is füvet, levelet, fakérget? Hiszen csak kitörte az őzbak nyakát. Nem ette meg. Mi csábította arra, hogy húst egyék?

– A fák és a kúszónövények megbélyegezték, testvérkém, s olyan csíkos bundájú állattá tették, amilyennek mi ismerjük. Sohasem akart többé enni a gyümölcseikből; de attól a naptól fogva az őzeken meg a többi Fűevőn bosszulta meg magát – mondta Balú.

– Hát akkor te tudtad ezt a történetet, mi? Miért nem hallottam én soha?

– Mert a Dzsungel tele van ilyen történetekkel. Se vége, se hossza nem volna, ha egyszer elkezdeném. Ereszd el a fülemet, testvérkém.

Posted on

A dzsungel könyve: Ká vadászata

Ká vadászata

Leopárd pettyes bőrére vigyáz; szarvára bölény;
légy tiszta: vadász erejét mutatja sörényén a fény.
Vélnéd: az ökör letipor, vagy agancs átszúrja tüdőd?
Ne mondd: Tudjuk valahányan, tíz évaddal előbb.
Ne fojts idegen fiókát: tán a húgod vagy öcséd.
Lehet, hogy a medve az anyja, s őrzi az életét.
“Ki, ha én se” – rikolt a kölyök első prédája nyomán;
nagy a föld, s a kölyök kicsi: majd okosabb leszen évek után.

Balú medve bölcs mondásai
Az, amit most el akarok mondani, még azelőtt történt, hogy Mauglit kitették a szioni farkascsapatból, s hogy bosszút állt Sir Kánon, a tigrisen. Azokban a napokban volt, amikor Balú tanítgatta a Vadon Törvényére. A hatalmas, komoly, öreg barna medvének nagy gyönyörűsége telt gyors eszű tanítványában, mert az ifjú farkasok csak annyit akarnak a Vadon Törvényéből megtanulni, amennyi az ő csapatjukról és törzsükről szól, s elszaladnak, mihelyt a Vadászó Verset el tudják mondani: “Nesztelen láb, sötétben is látó szem; olyan fül, amely a szelet is meghallja odújában; éles fog: ez az ismertetőjele minden testvérünknek, kivéve a sakált, meg a hiénát, akit gyűlölünk.” De Mauglinak, az emberkölyöknek sokkal többet kellett tanulnia ennél. Bagira, a Fekete Párduc, néha odasompolygott hozzájuk a vadonon keresztül, megnézni, hogy halad kedves testvérkéje, s dorombolva támasztotta fejét egy fa törzséhez, amíg Maugli fölmondta a leckéjét Balúnak. A gyerek majdnem olyan ügyes volt a fára mászásban, mint az úszásban, s az úszásban majdnem olyan ügyes, mint a futásban; így hát Balú, a Törvény Tanítója, az Erdei és Vízi Törvényekre egyaránt megtanította: hogyan kell megkülönböztetni a korhadt ágat az egészségestől; hogyan kell illendően beszélni a vadméhekkel, ha ötven láb magasságban rábukkan egy rajra; mit mondjon Mengnek, a Denevérnek, ha déli álmában megzavarta az ágak közt; hogyan figyelmeztesse a vízikígyókat a tócsákban, mielőtt közéjük csobban. A Dzsungel Népe nem szereti, ha megzavarják, és könnyen nekitámad a betolakodónak. Aztán megtanulta Maugli az Idegen Vadász kiáltását is, amit addig kell hangosan ismételni, amíg válasz nem jön rá, valahányszor idegen területen vadászik valaki a Dzsungel Népéből. Ez a kiáltás emberi nyelven azt jelenti: “Engedjetek itt vadászni, mert éhes vagyok”; a válasz pedig ez: “Vadássz hát ennivalóért, de mulatságból ne.”
Ebből láthatjátok, hogy Mauglinak sok mindent kellett kívülről megtanulnia, s ugyan kifáradhatott, amíg százszor is elmondta ugyanazt a dolgot. De hát Balú azt mondta Bagirának, amikor egyszer elpüfölte Mauglit, s a gyerek dühösen rohant el:
– Hiába, az emberkölyök – emberkölyök. Az egész törvényt meg kell tanulnia.
– De gondold meg, milyen kicsike – mondta a Fekete Párduc, aki elkényeztette volna Mauglit, ha szabadjára engedik. – Hogy férhet meg abban a kis fejben annyi hosszú beszéd?

– Van-e a vadonban olyan kis teremtés, hogy ne lehetne megölni? Ugye, hogy nincs? No, hát ezért tanítom ezekre a dolgokra, és ezért verem meg – persze nagyon szelíden -, ha elfelejti.

– Szelíden? Értesz is te a szelídséghez, te vén Vastalpú! – morogta Bagira. – Az arcát egészen összevissza verted csupa szelídségből. Az ám!

– Inkább én verjem összevissza tetőtől talpig, én, aki szeretem, mintsem hogy tudatlanságból baja essék – felelte Balú nagy komolyan. – Most a Vadon Mesterszavaira tanítom, amik megoltalmazzák a madaraktól és kígyóktól s minden négy lábon vadászó állattól, a maga csapatját kivéve. Ha ezeket a szavakat megjegyzi, az egész Dzsungelben mindenkitől oltalmat kérhet. Hát ez nem ér meg egy kis verést?

– No, csak vigyázz, hogy meg ne öld az emberkölyköt! Nem fatörzs az, hogy rajta élesítsd a tompa körmeidet. De hát mik azok a Mesterszavak? Én ugyan inkább adok, mint kérek segítséget – Bagira kinyújtotta egyik mancsát, s megbámulta a végén ékeskedő acélkék, vésőnél különb karmokat -, de azért szeretném tudni.

– Idehívom Mauglit, ő majd elmondja – ha akarja. Gyere, testvérkém!

– Úgy zúg a fejem, mint a méhraj – szólalt meg egy haragos kis hang a fejük fölött, s Maugli bosszúsan, méltatlankodva csusszant le egy fatörzsről. Amint földet ért a lába, így folytatta:

– Bagira kedvéért jövök, nem teérted, vén, kövér Balú!

– Az mindegy nekem – mondta Balú, ámbár bántotta és megszomorította ez a szó. – Hát mondd el Bagirának a Vadon Mesterszavait, amikre ma tanítottalak.

– Milyen népnek a mesterszavait? – kérdezte Maugli. Gyönyörűsége telt abban, hogy fitogtathatja a tudományát. – Sok nyelv van a Vadonban. Én valamennyit tudom.

– Tudsz ám egy kicsit, de nem sokat. Látod, Bagira, mindig ilyen hálátlanok a tanítójuk iránt. Egy süldő farkas se jött vissza soha, hogy megköszönje a tanítást az öreg Balúnak. Mondd hát a Vadászó Nép szavát, te nagy tudós, te!

– Egy vérből valók vagyunk, ti meg én – mondta Maugli, olyan medvekiejtéssel, ahogy az egész vadásznép szokta.

– Jó. Most a madarakét.

Maugli elmondta, a végén hozzátéve a kánya vijjogását.

– Most a kígyónépét.

A válasz egy leírhatatlan szisszenés volt; Maugli hátrarúgott a lábával, összecsapta a kezét, hogy tapsoljon saját magának, aztán felugrott Bagira hátára. Oldalvást ült, sarkával dobolva a párduc sima, fényes bundáján; Balúra pedig olyan rút fintort vágott, amilyen csak telt tőle.

– No lám, lám! Ez megért egy kis verést – mondta gyöngéden a barna medve. – Majd megemlegetsz te még engem valamikor. – Aztán félrefordult, és elbeszélte Bagirának, hogyan kunyorálta ki a Mesterszavakat Hátitól, a Vad Elefánttól, aki minden ilyesmit tud, s hogyan vitte el Háti Mauglit egy tavacskához, hogy a Kígyók szavát megtanulja egy vízikígyótól, mert ezt Balú nem tudta kimondani. Maugli most már többé-kevésbé biztonságban lehet minden bajtól a Vadonban, mert se kígyó, se madár, se vadállat nem fogja bántani.

– Szóval senkitől sem kell félnie – fejezte be szavait Balú, büszkén ütögetve nagy, bozontos mellét.

– Csak a saját törzsétől – mondta halkan Bagira; aztán fennhangon Mauglihoz fordult: – Vigyázz egy kicsit a bordáimra, testvérkém! Mit táncolsz így rajtam?

Maugli úgy próbálta magára vonni a figyelmet, hogy Bagira nyaka szőrét cibálta, és keményen rugdosta az oldalát. Amikor aztán odahallgattak rá, torkaszakadtából kiáltotta:

– Lesz nekem egy külön törzsem, egész nap azt vezetem majd az ágak közt!

– Micsoda új bolondság ez már megint, te kis álomlátó? – kérdezte Bagira.

– Igenis, és ágakat meg szemetet dobálunk az öreg Balúra – folytatta Maugli. – Megígérték nekem. Ohohó!

– Brumm! – Balú nagy mancsa lerántotta Mauglit Bagira hátáról, s amikor a gyerek ott feküdt hatalmas lábai közt, észrevehette, hogy Balú haragszik.

– Maugli! – mondta Balú. – Te a Bender-loggal álltál szóba, a Majmok Népével!

Maugli Bagirára nézett, hogy vajon az is haragszik-e. A párduc szeme olyan kemény volt, mint a jáspiskő.

– A Majmok Népével voltál együtt – a szürke majmokkal -, a Törvényt nem ismerő néppel – azokkal, akik akármit megesznek. Ez nagy szégyen.

– Amikor Balú fejbe ütött – mondta Maugli, még mindig hanyatt fekve -, elmentem, és a szürke majmok lejöttek a fáról, és megsajnáltak. Senki más nem törődött velem. – Szipogott egy kicsit.

– A majomnép szánakozása! – horkant fel Balú. – A hegyi patak némasága! A nyári nap hidege! – No, s aztán, emberkölyök?

– Aztán… aztán… diót meg más jó dolgokat adtak ennem, és – és – kezükben vittek föl a fák tetejére, és azt mondták, vérbeli testvérük vagyok, éppen csak farkam nincs, és valamikor a vezérük lehetek.

– Nincs is vezérük – mondta Bagira. – Hazudnak. Mindig is hazudtak.

– Kedvesek voltak hozzám, és kértek, hogy jöjjek el megint. Miért is nem vittetek el soha a Majmok Népéhez? Úgy állnak a lábukon, akárcsak én. Nem vernek erős mancsokkal. Egész nap játszadoznak. Engedjetek föl hozzájuk. Gonosz Balú, engedj föl! Megint játszani akarok velük!

– Hallgass ide, emberkölyök – mondta a Medve, s hangja úgy zúgott, mint forró éjszakán a mennydörgés. – Megtanítottalak a Vadon egész törvényére, minden nép törvényére, csak a majmokéra nem, akik a fák tetején laknak. Azoknak nincs törvényük. Azok nem tartoznak sehová. Még külön nyelvük sincs, lopott szavakat használnak, amiket úgy csíptek el, hogy az ágak közt hallgatóztak, leskelődtek. Mi nem járhatunk velük egy úton. Vezérük nincs. Emlékezőtehetségük nincs. Dicsekednek, fecsegnek, nagy népnek mondják magukat, amely nagy dolgokat visz majd végbe a Dzsungelben, de ha egy dió lepottyan a fáról, kacagva ugranak utána, és megfeledkeznek mindenről. Mi, vadonbeliek, szóba sem állunk velük. Nem iszunk ott, ahol a majmok isznak; nem járunk arra, amerre majmok járnak; nem vadászunk, amerre ők vadásznak; nem halunk meg ott, ahová meghalni húzódnak. Hallottál-e engem valaha a mai napig a Bender-logról beszélni?

– Nem – felelte suttogva Maugli, mert most, hogy Balú elhallgatott, nagyon csöndes lett az erdő.

– A Vadon népe kivetette a majmokat beszédéből és elméjéből. Sokan vannak, gonoszak, piszkosak, szemérmetlenek, s ha egyáltalán van valami határozott kívánságuk, hát azt kívánják, hogy a Vadon népe észrevegye őket. De mi nem vesszük észre őket, még ha diót és szemetet hajigálnak is a fejünkre.

Alighogy elhallgatott, egész dió és gallyzápor zuhogott le az ágak közül, s fönn a levegőben, a vékony ágak közt, vakogás, üvöltés, dühös ugrálás hallatszott.

– A Majmok Népe tilalmas – mondta Balú -, tilalmas a Vadon Népének. Ezt ne feledd el!

– Tilalmas – mondta Bagira -, de azért mégis azt hiszem, hogy Balú óvhatott volna tőlük.

– É-én? Hogy is juthatott volna eszembe, hogy ilyen piszkokkal kezd játszani? A Majmok Népe! Piha!

Újabb zápor zuhogott a fejükre. Elsiettek onnét, és Mauglit magukkal vitték.

Amit Balú mondott a majmokról, a tiszta színigazság volt. A fák tetején éltek, s mert a vadállat ritkán szokott fölnézni, nem akadt alkalom, hogy a majmok és a Vadon Népe egymás útját keresztezzék. De ahol egy beteg farkasra, sebzett tigrisre vagy medvére bukkantak, a majmok megkínozták, s ágakkal, dióval hajigáltak meg minden állatot – csak úgy, mulatságból s abban a reményben, hogy észreveszik őket. Aztán értelmetlen nótákat üvöltöttek, visítottak, s biztatták a Vadon Népét, hogy másszék fel a fára, és verekedjék meg velük; vagy egymás között kezdtek dühös harcokat semmiért, s a halottaikat otthagyták, ahol a Dzsungel Népe is megláthatta. Mindig úgy volt, hogy éppen most fognak vezetőt választani, törvényeket és szokásokat elhatározni – de sohasem tették meg, mert emlékezetük nem tartott egyik naptól a másikig -, így aztán ezzel a mondással intézték el a dolgokat: “Amit a Bender-log most gondol, azt gondolja majd később a vadon.” Ez a mondás nagy vigasztalás volt nekik. Egy vadállat sem férkőzhetett hozzájuk, viszont egyik sem vette észre őket, s ezért örültek annyira, amikor Maugli eljött játszani velük és lettek dühösek, mikor meghallották, hogy Balú haragszik.

Sohasem szándékoztak ennél többet cselekedni – a Bender-log egyáltalán nem ismeri a szándékot; de valamelyikük kitalált valamit, amit nagyszerű dolognak tartott. Azt mondta a többinek, hogy Mauglinak sok hasznát vehetnék, ha megtartanák törzsükben, mert ágakat fonhatna össze, amik megvédenék őket a szél ellen, s ha velük maradna, őket is megtaníthatná erre. Persze Maugli, a favágó gyermeke, sokféle ösztönt örökölt, s apró kunyhókat szokott építeni lehullott ágakból, nem is gondolkozva azon: hogyan, miért csinálja ezt; a fákon leselkedő majmok pedig csodálkozva nézték a játékát. Most aztán – azt mondták – igazán lesz vezérük, s a legbölcsebb nép lesz belőlük a vadonban – olyan bölcs, hogy mindenki észreveszi és irigyli majd őket. Ezért csöndesen nyomon követték Balút, Bagirát és Mauglit a vadonon keresztül, amíg a déli szundikálás ideje el nem érkezett. Maugli, aki erősen szégyellte magát, elaludt a párduc és a medve közt; szentül elhatározta már, hogy soha többé nem keveredik össze a Majmok Népével.

A legközelebbi dolog, amire emlékezett, az az érzés volt, hogy kezek fogdossák lábát, karját – kemény, erős kis kezek -, aztán ágak súrolják az arcát – aztán az ingó ágak közül lebámulva hallgatta, hogyan veri fel Balú a vadont mély bömbölésével, s nézte, hogy ugrik föl Bagira a fa törzsére, valamennyi fogát villogtatva. A Bender-log diadalmasan üvöltött, s tovább ugrált a magasabb ágakra, ahová Bagira nem mert utána menni; közben mind ezt kiáltozta: – Észrevett minket! Bagira észrevett minket! A Vadon egész népe bámulja a mi ügyességünket és ravaszságunkat! – Aztán menekülni kezdtek; és a Majmok Népének menekülése az erdőn keresztül olyan dolog, amit senki sem tud leírni. Vannak rendes útjaik és keresztútjaik, hegynek föl, völgynek le; valamennyi ötven-hetven-száz láb magasan a föld felett; ezeken az utakon éjjel is tudnak járni, ha kell. A legerősebb két majom hóna alatt fogta meg Mauglit, s átugrált vele egyik fatetőről a másikra, húszlábnyi ugrásokkal. Magukban kétszer akkorát is tudtak volna ugrani, de a fiú súlya visszatartotta őket. Akárhogy émelygett és szédült Maugli, akaratlanul is élvezte ezt a vad rohanást, ámbár megijedt, amikor messze maga alatt pillantotta meg a földet, s a szíve mintha a torkában dobogott volna, amikor az üres levegőn keresztüllódulva, rettentő zökkenéssel, rázkódással értek át a másik fára. Kísérői olyan magasra rángatták fel, amíg recsegni, hajladozni nem érezte alattuk a legvékonyabb, legmagasabb ágakat – aztán egy csahintással és sikoltással a levegőbe lendültek – kifelé, lefelé, amíg kezükkel vagy lábukkal meg nem kapaszkodtak a legközelebbi fa alsóbb ágain. Néha mérföldekre ellátott a csöndes, zöld vadon fölött, mint ahogy az árboc tetejéről mérföldekre ellát az ember a tengeren – aztán ágak, levelek vágódtak az arcába, s két őrzőjével együtt majdnem a földön volt megint. Így száguldott végig, nagy ugrálás, recsegés, rikoltozás, visítozás közben a Majmok Népe a fák országútján a foglyul ejtett Mauglival.

Egy ideig attól félt, hogy le találják ejteni, aztán megharagudott, de volt esze, hogy ne küzdjön velük; végül gondolkozni kezdett. Az első dolog, hogy üzenetet küldjön Balúnak és Bagirának, mert tudta, hogy a gyorsan haladó majmok messzire elhagyják a barátait. Lefelé hiába nézett volna, mert csak az ágak tetejét látta, hát fölfelé meresztette a szemét, s a messzi kékségben megpillantotta Csilt, a keselyűt, amint ringatózva, keringve figyelte a vadont, és dögöt keresett. Csil látta, hogy a majmok cipelnek valamit, s néhány száz méterrel lejjebb ereszkedett, hogy meglássa: ennivaló-e, amit visznek. Meglepetve füttyentett egyet, amint észrevette, hogy Mauglit éppen fölhurcolják egy fa tetejére, s meghallotta ajkáról a keselyűkiáltást: – Egy vérből valók vagyunk, te meg én! – Az ágtenger összecsapódott a fiú fölött, de Csil továbbröppent a legközelebbi fáig, s éppen jókor ért oda: látta, amint ismét fölmerült a barna kis arc. – Figyeld a nyomomat! – kiáltotta Maugli. – Szólj a szioni csapatból való Balúnak és a Gyűlés Sziklájára járó Bagirának!

– Kinek a nevében, testvér? – Csil sohasem látta még Mauglit, de persze hallott már róla.

– Maugli, a Béka nevében. Emberkölyöknek neveznek! Figyeld a nyomo-maat!

Az utolsó szavakat visítva kiáltotta, mert a levegőn lódították keresztül, de Csil bólintott, és fölemelkedett olyan magasra, hogy már csak porszemecskének látszott, s ott függött, figyelve a fatetők ingását, amint Maugli kísérete végigviharzott rajtuk.

– Nem mennek ezek messzire – mondta magában nevetve. – Sohasem hajtják végre, amit elhatároztak. A Bender-log mindig új dolgokat kap föl. Most, ha nem tévedek, nagy bajba keverednek, mert Balú nem mai gyerek, Bagira pedig, azt hiszem, nemcsak kecskékkel tud elbánni.

Így hát tovább ringatózott szárnyain, lábát maga alá húzva – és várt.

Ezalatt Balú és Bagira őrjöngött dühében és bánatában. Bagira úgy mászott a fákra, mint soha azelőtt, de a vékony ágak letörtek a súlya alatt, és lecsúszott, a karmai tele voltak fakéreggel.

– Miért nem figyelmeztetted az emberkölyköt? – ordított rá szegény Balúra, aki nehézkes ügetésbe fogott abban a reményben, hogy utoléri a majmokat. – Érdemes volt félholtra verni, ha erre nem figyelmeztetted?

– Ó, siessünk! Még elcsíphetjük őket! – lihegte Balú.

– No, ez a gyorsaság egy sebesült tehenet se fárasztana ki. Te Törvénytanító, kölyöknáspángoló – hiszen megpukkadsz, ha még egy mérföldet szaladgálsz így összevissza! Maradj nyugodtan, és gondolkozzál. Csinálj tervet. Nem szabad hajkurászni őket. Leejtik, ha nagyon a sarkukban vagyunk.

– Brumm, brumm, huú! Hiszen már eddig is leejthették, elunhatták a cipelést. Ki bízik a Bender-log kitartásában? Ó, hajigálj döglött denevéreket a fejemhez! Adj fekete csontokat ennem! Guríts be a vadméhek odvaiba, hogy halálra csípjenek, és temess el a hiéna mellé, mert én vagyok a világ legnyomorultabb medvéje! Brumm-brumm-buhú! Ó, Maugli, Maugli! Miért is nem óvtalak a Majmok Népétől ahelyett, hogy bevertem a fejedet? Talán ki is vertem a fejedből a mai leckét, s most egyedül maradsz a vadonban a Mesterszavak nélkül!

Balú fülére csapta mancsát, és jajgatva hempergett a földön.

– No, a szavakat legalább helyesen mondta el nekem az imént – szólalt meg türelmetlenül Bagira. – Balú, benned sem emlékezőtehetség, sem önérzet nincs. Mit szólna a Dzsungel, ha én, a fekete párduc így hemperegnék, mint Ikki, a tüskésdisznó, s üvöltöznék hozzá?

– Bánom is én, mit szól a Vadon! Eddig meg is halhatott az a gyerek.

– Hacsak mulatságból le nem dobják a fáról, vagy szeszélyből meg nem ölik, nem féltem az emberkölyköt. Bölcs és tanult gyerek, s mindenekfölött a szemétől fél a Vadon Népe. Csakhogy (és ez a nagy baj) a Bender-log hatalmában van – a majmok pedig, mert fatetőn élnek, senkitől sem félnek közülünk. – És Bagira elgondolkozva nyalogatta egyik mellső lábát.

– Micsoda bolond vagyok én! Ó, én kövér, barna, gyökérásó bolond! – mondta Balú, egy rándulással kiegyenesedve. – Nagyon igaz, amit Háti, a Vad Elefánt szokott mondani: “mindenki fél valakitől”. A Bender-log, a Majmok Népe, Kától fél, az óriáskígyótól. Az éppen úgy tud fára mászni, mint ők. Éjszakánként majomkölyköket lopdos. Ha a nevét elsuttogják, hideg rázza a nyomorultakat. Jerünk Kához.

– Ugyan, mit tesz az meg miértünk? Nem tartozik a törzsünkhöz, mert lábatlan, és nagyon gonosz a szeme – mondta Bagira.

– De nagyon öreg és ravasz. Mindenekfölött pedig örökké éhes – mondta reménykedve Balú. – Ígérj neki sok kecskét.

– Egy teljes hónapig alszik, ha egyszer teleette magát. Lehet, hogy alszik most is, s még ha ébren van is: mi lesz, ha maga akarja megölni magának a kecskét? – Bagira nem sokat tudott Káról, és gyanakodó természete volt.

– Hát akkor te meg én, öreg vadászok, észre térítjük majd. – Balú odadörgölte kopott bundáját, barna vállát Bagirához, s elindultak, hogy megkeressék Kát, az Óriáskígyót.

Amikor rátaláltak, éppen sütkérezett a délutáni nap melegében, s bámulta szép új ruháját, mert tíz nap óta visszavonultan élt, megvedlett, s most ragyogott a bőre; nyújtogatta a föld felett nagy, tömpe orrú fejét, harminc láb hosszú teste különös gyűrűkbe tekeredett; nyalogatta a száját, közelgő ebédjére gondolva.

– Nem evett még – dörmögte megkönnyebbülten Balú, mihelyt a szépen tarkázott, sárgásbarna új ruhát megpillantotta. – Vigyázz, Bagira! Vedlés után mindig vak egy kicsit, s könnyen nekitámad annak, aki közeledik hozzá.

Ká nem volt mérges kígyó – sőt meg is vetette, gyávának tartotta a mérges kígyókat -, ereje a szorításában volt, s ha óriási gyűrűivel egyszer körülcsavart valakit, annak örökre befellegzett.

– Jó vadászatot! – kiáltotta Balú két lábra állva, Ká is, mint egész fajtája meglehetősen süket volt, s előszörre nem hallotta meg a kiáltást. Aztán összegöngyölödött mindenre felkészülve, s lesunyta a fejét.

– Jó vadássszatot mindnyájunknak – felelte. – Hohó, Balú, mi járatban vagy itt? Jó vadássszatot, Bagira! Legalábbisssz egyikünknek ennivaló kéne. Nem tudtok valami lábon járó vadról? Egy ssszarvasssztehénről vagy akár egy fiatal őssszbakról? Üresssz vagyok, mint a kissszáradt kút.

– Vadászgatunk – felelte közömbösen Balú. Tudta, hogy Kát nem szabad sürgetni. Túlságosan nagy darab állat.

– Engedjétek meg, hogy veletek tartssszak – mondta Ká. – Nektek, Bagira meg Balú, mindegy, hogy eggyel többet vagy kevessszebbet üttök – de én, én kénytelen vagyok napokig elvárni egy erdei csapássszon, vagy fél éjssszaka a fákon mássszkálni azért a reményssszégért, hogy egy kölyökmajmot elcsíphetek. Sz-ssz! Bissszony, nem olyanok már az ágak sssze manapssszág, mint fiatal koromban. Csupa korhadt ág, csupa ssszárasssz gally.

– Talán a tested nagy súlyának is lehet ebben egy kis része – mondta Balú.

– Hát meglehetősssz hossszúra nyúltam, meglehetősssz hossszúra – mondta kissé rátartian Ká. – De assszért mégisssz az új fákban van a hiba. Az utolssszó vadássszatomon majdhogy le nem esssztem – igassszán kisssz híja volt -, a lecsússszássszom sszaja, merthogy a farkam nem csavarodott ssszorossszan a fa köré, fölébresssztette a majmokat, sssz asszok csak úgy ssszórták rám a ssszidalmakat.

– Lábatlan, sárga giliszta – morogta a bajusza alatt Bagira, mintha igyekeznék visszaemlékezni valamire.

– Sz-sssz! Essszt isssz mondták rám?! – kiáltott fel Ká.

– Valami effélét kiáltoztak a múlt hónapokban, de mi sohasem vesszük észre őket. Összebeszélnek azok mindenfélét, még azt is, hogy valamennyi fogad kihullott, s nem mersz szembeszállni kecskegidánál nagyobb állattal, mert (no de igazán szemérmetlenek ezek a majmok) – mert azt mondják, félsz a kecskebak szarvától – folytatta mézédes hangon Bagira.

Egy kígyó, különösen olyan vén, óvatos óriáskígyó, mint Ká, ritkán árulja el, hogy haragszik, de Balú és Bagira láthatták, hogyan törődnek és duzzadnak Ká nyakának mindkét oldalán a hatalmas nyelőizmok.

– A majmok elköltösssztek – mondta nyugodtan. – Ma, amikor kijöttem a napra, hallottam, amint kiáltosssztak a fák tetején.

– Éppen – éppen a majmokat üldözzük most – kezdte mondani Balú; de torkán akadt a szó, mert medve-emlékezet óta most először vallotta be valaki a Vadon Népéből, hogy törődik a majmok dolgaival.

– Kétssszégtelenül nagy dolog lehet, ami két ilyen vadássszt (akik bissszonyossszan vessszérek a maguk vadonában) a Bender-log hajssszolássszára indít – udvariaskodott Ká, miközben majd kifúrta oldalát a kíváncsiság.

– Az igazat megvallva – szólalt meg Balú -, én nem vagyok egyéb, csak a szioni farkaskölykök öreg és sokszor bolondos törvénytanítója; Bagira pedig…

– Az Bagira – mondta a fekete párduc, s összekaffantotta a száját, mert nem sokat várt az alázatosságtól. – Megmondom, miről van szó, Ká. Ezek a diótolvajok, ezek a pálmalevéltépdesők ellopták az emberkölykünket. Talán hallottál már róla.

– Hallottam egy sssz mássszt Ikkitől (a jámbor nagyon büssszke a tüssszkéire) valami emberféléről, aki beállt egy farkassszcsapatba. Hallottam, de nem hittem. Ikki teli van olyan történetekkel, amiket fél füllel hallott, ésssz igen rosszul mond el.

– Csakhogy ez igaz ám. Olyan emberkölyök az, amilyet még nem látott a világ – mondta Balú. – A legjobb, legbölcsebb, legbátrabb emberkölyök – az én tulajdon tanítványom, aki minden vadonban híressé fogja tenni Balú nevét. Amellett pedig – én sze… mi szeretjük, Ká.

– Sz-sssz! – Sz-sssz! – mondta Ká, fejét rázogatva – Tudtam én isssz valaha, hogy mi a ssszeretet. Olyan történeteket mondhatnék el!…

– Majd egy világos éjszakán, amikor mind jól leszünk lakva, hogy méltóképpen élvezhessük – szólt közbe gyorsan Bagira. – A mi emberkölykünk a majmok keze közt van – és tudjuk, hogy azok a vadon egész népéből egyedül Kától félnek.

– Egyedül tőlem félnek. Van isssz rá okuk – mondta Ká. – Fecsegő bolond, hiú – hiú, bolond, fecsegő népssszég a majom. De ha emberféle kerül a kessszükbe, az nagy baj. Megunják a diót, amit lessszedtek, és ledobják. Fél napig cipelnek egy ágat, azt hissszik, hogy nagy dolgokat visssznek majd véghesssz vele, asssztán kettétörik. Nem irigylem asszt asssz emberkét. Mit isssz mondtak rólam? Hogy ssszárga hal vagyok?

– Giliszta, giliszta – mondta Bagira. – Mondtak azok egyebet is, de szégyellem elismételni.

– Majd megtanítjuk őket, hogy tisssztessszégessszen bessszéljenek uruk-parancsolójuk ssszemélyéről. Sssz-sssz! Ssszegítünk assszon a félrekalandossszó emlékesssző tehetssszégükön. Hát hová mentek assszal a kölyökkel?

– Azt csak a Dzsungel tudja. Napnyugat felé, azt hiszem – mondta Balú. – Azt hittük, te fogod tudni, Ká.

– Én? Hát honnan tudnám? Elcsípem őket, ha utamba kerülnek, de nem vadássszok én sssze majmokra, sssze békákra – sssze ssszöld hínárra a pocsolya ssszínén, ami assszt illeti.

– Föl, föl! Föl, föl! Hahó, hahó, hahó! Nézz föl, Balú, a szioni farkascsapat medvéje!

Balú fölnézett, hogy lássa, honnét jő a hang: hát Csil volt, a keselyű, lefelé ereszkedve felgörbült szárnya szélén csillogott a napfény. Közel járt már az az idő, amikor el szokott ülni, de végigkeringett az egész vadon fölött. A medvét kereste, de a sűrű lombok eltakarták a szeme elől.

– Mi baj? – kérdezte Balú.

– Láttam Mauglit a majmok között. Kért, hogy mondjam meg nektek. Figyeltem őket. Átvitték a folyón a majomvárosba – a Hideg Tanyára. Hogy egy éjszakát vagy tízet töltsenek ott, vagy csak egy órát – ki tudja? Megmondtam a denevéreknek, hogy őrködjenek, amíg a sötétség tart. Hát ez volt az üzenet. Jó vadászatot mindnyájatoknak odalent!

– Teli gyomrot és mély álmot, Csil! – kiáltotta Bagira. – Megemlékezem rólad, amikor legközelebb zsákmányt ejtek, s a fejét egyedül neked teszem félre, drága Keselyűm.

– Szót sem érdemel az egész. A fiú tudta a Mesterszót. Ez volt a legkevesebb, amit megtehettem. – Azzal Csil keringve megindult a háló-ága felé.

– Nem felejtette el, amire tanítottam – mondta büszke kuncogással Balú. – Ha elgondolom, hogy kölyök létére eszébe jutott a madarak Mesterszava, mialatt egyik fáról a másikra rángatták!

– Elég erősen beleverted a fejébe – mondta Bagira. – De azért büszke vagyok rá. Most induljunk a Hideg Tanyára.

Valamennyien tudták, hol van ez a hely, de a Dzsungel Népe közül kevesen jártak arra, mert amit ők a Hideg Tanyának neveztek, egy régi, elhagyott város volt, amely beléveszett, belétemetődött a vadonba – s vadállatok ritkán telepszenek meg olyan helyen, ahol valaha ember tanyázott. A vaddisznó igen, de a vadásztörzsek soha. Mellesleg: ott laktak a majmok is, már amennyire róluk el lehet mondani, hogy egyáltalán laknak valahol – s olyan állat, aki ad magára valamit, arccal se fordult felé, hacsak szárazság idején nem, amikor a félig beomlott víztartókban és medencékben maradt egy kis víz.

– Fél éjszakát is megtart ez az út – ha nagyon sietünk – mondta Bagira. Balú igen komoly képet vágott. – Olyan gyorsan megyek, ahogy tudok – mondta aggodalmas hangon.

– Nem várhatunk rád. Gyere utánunk, Balú. Ká meg én nyakunk közé szedjük a lábunkat.

– A lábunkat? – mondta sértődötten Ká. – Nyugodt lehetsssz, lépéssszt tartok én a te négy lábaddal.

Balú tőle telhetően igyekezett, de kénytelen volt lihegve leülni, s a másik kettő otthagyta: jöjjön utánuk. Bagira előresietett gyors párducügetéssel. Ká egy szót sem szólt, de akárhogy nyargalt is Bagira, az óriáskígyó lépést tartott vele. Ha vízhez értek, Bagira volt előnyben, mert átugrott rajta. Ká pedig átúszott, fejét s vagy kétlábnyit a nyakából magasra tartva, de sík földön megint kipótolta ezt a veszteséget.

– Az Összezúzott Zárra mondom, amely megszabadított – szólt alkonyattájban Bagira -, nem lehet rád fogni, hogy lassan bandukolsz.

– Éhesssz vagyok – felelte Ká. – Ésssz különben isssz foltosssz békának nevesssztek.

– Gilisztának, Ká, földi gilisztának – méghozzá sárgának.

– Mindegy. Gyerünk tovább – és Ká, mintha csak végigfolyt volna a földön: szúrós szemével megtalálta a legrövidebb utat, és arról sohasem tért le.

A Hideg Tanyán a majmoknak eszükbe sem jutottak Maugli barátai. Elvitték a fiút az Elveszett Városba, s egyelőre nagyon meg voltak elégedve magukkal. Maugli sohasem látott még indiai várost, s ez, ámbár jóformán romba dőlt már, mégis csodálatos és pompázó volt. Valami király építtette réges-régen egy kis dombra. Még nyomon lehetett követni a kőből épült műutakat, amelyek a leomlott kapukhoz vezettek, ahol egy-egy megmaradt faszilánk lógott még a kopott, rozsdás sarokvasakon. Fák nőttek kívül-belül a falakon; a mellvédek szétmállottak; vad kúszónövények lógtak ki a bástyatornyok ablakaiból.

A domb tetejét nagy, fedetlen palota koronázta; az udvarok s a szökőkutak márványa megrepedezett, vörös és zöld foltok éktelenkedtek rajta, s még a kövezett udvart is, ahol a király elefántjai szoktak tartózkodni, tökéletesen fölverte a fű – de még fiatal fák is nőttek rajta. A palotából hosszú sorait lehetett látni a várost alkotó tetőtlen házaknak: mint megannyi üres kaptár, tele sötétséggel; a téren, ahol négy út találkozott össze, idomtalan kőtömb sötétlett – valaha bálvány lehetett; látszottak az árkok és gödrök az utcák sarkán, ahol valamikor a közutak voltak, s a templomok töredezett kupolái, amiknek oldalán vadfüge sarjadt ki. A majmok az ő városuknak nevezték ezt a helyet, s úgy tettek, mintha lenéznék a Vadon Népét, amiért az erdőben él. Pedig hát fogalmuk se volt arról, mire valók ezek az épületek, és hogyan kellene hasznukat venni. Körbeültek a király tanácstermének padozatán, bolhászkodtak, és embernek hitték magukat, vagy ki s be szaladgáltak a tetőtlen házakban, vakolatot és régi téglákat gyűjtöttek össze egy sarokba, aztán elfelejtették, hogy hová dugták, csapatostul összeverődtek, kiáltoztak – aztán egyszerre, uzsgyi, játszani mentek, föl s alá futkosva a király kertjének teraszain, s mulatságból rázogatták a rózsafákat, a narancsfákat, csak azért, hogy a virágot, a gyümölcsöt lehullani lássák. Kikutatták a palotának minden folyosóját, sötét alagútját, száz meg száz sötét kis szobáját, de sohasem emlékeztek arra, hogy mit láttak, mit nem, így jöttek-mentek, egyedül, kettesben vagy seregestül, s mondogatták egymásnak, hogy azt cselekszik, amit az emberek. Ittak a víztartókból, s beszennyezték a vizet, aztán verekedtek érte, aztán csoportokba verődtek, s azt kiáltották: “Nincs az egész Dzsungelben olyan bölcs, jó, okos, erős és nemes nép, mint a Bender-log, a Majmok Népe!” Aztán újrakezdték az egészet, amíg meg nem unták a várost, és vissza nem tértek a fák tetejére, remélvén, hogy a Vadon Népe észreveszi őket.

Maugli, akit a Dzsungel Törvénye szerint neveltek, nem szerette és nem is értette ezt az életet. A majmok késő délután cipelték a Hideg Tanyára, s nem feküdtek le – mint ahogy Maugli tette volna ilyen hosszú utazás után -, hanem egymást kézen fogva körtáncot jártak, s énekelték a maguk bolondos dalait. Egyik majom beszédben közölte társaival, hogy Maugli elfogatása új korszakot jelent a Bender-log történetében, mert Maugli meg fogja tanítani őket, hogyan kell botokat, vesszőket összefonni, védelmül eső és hideg ellen. Maugli felkapott néhány indát, és csavargatni kezdte, s a majmok meg is próbálták utánozni; de egy-két perc múlva már nem érdekelte őket a dolog, kezdték egymás farkát cibálni, s négykézláb ugrándoztak, nagyokat vakkantva.

– Ehetném – mondta Maugli. – Idegen vagyok ebben a részében a vadonnak. Hozzatok ennivalót, vagy engedjetek vadászni.

Húsz-harminc majom rohant el egyszerre, hogy diót és vadgyümölcsöt hozzon neki; de útközben összeverekedtek, s ami kevés gyümölcs megmaradt, azzal kár is lett volna vissza térni. Maugli fáradt volt, bosszús és éhes; kóborolt az üres utcákon, el-elharsogva az Idegen Vadász kiáltását, de senki sem válaszolt neki, s Maugli érezte, hogy csakugyan átkozottul rossz helyre került. – Mind csupa színigazság, amit Balú mondott a Bender-logról – gondolta magában. – Nincs törvényük, nincs Vadászkiáltásuk, nincsenek vezetőik – csak bolond szavaik vannak, és apró, nyúlkáló, tolvaj kezük. Az én hibám lesz, ha itt éhen halok, vagy megölnek. De megpróbálom, hátha visszatérhetek a magam vadonába. Balú bizonyosan elver, de még az is jobb, mint buta rózsaszirmokat hajszolni a majmok között.

Mihelyt a város faláig eljutott: visszarángatták a majmok. Azt mondták neki: nem is tudja, mennyire boldog – és megcsipkedték, hogy hálálkodásra kényszerítsék. Összeszorította a fogát, s egy szót sem szólt, fölment a lármázó majmokkal egy teraszra, a vörös homokkő-víztartók fölött, amelyek félig tele voltak esővízzel. A terasz közepén egy romba dőlt, fehér márvány nyári lak volt, amely száz esztendővel azelőtt meghalt királyok számára épült valamikor. Kupolás teteje félig beomlott, s eltorlaszolta a palotából odavezető föld alatti folyosót, amelyen a királynék szoktak járni; de a falait áttört márványfaragások, szépséges, tejfehér kőcsipkék díszítették, agáttal, karneollal, jáspissal, lápiszlazulival kirakva – s amikor a hold feljött a domb mögött, keresztülragyogott az áttört falon, olyan árnyékot vetve a földre, mint valami fekete bársonyhímzés. Akármilyen fáradt, álmos és éhes volt is Maugli, akarva, nem akarva, kacagnia kellett, amikor egyszerre húsz majom is mondani kezdte neki, hogy mily nagyok, bölcsek, erősek és nemesek ők, s mekkora bolond volt, hogy el akarta hagyni őket.

– Nagyok vagyunk. Szabadok vagyunk. Csodálatra méltók vagyunk. Legcsodálatosabb népe a Vadonnak! Mindnyájan azt mondjuk, hát lehetetlen, hogy igaz ne legyen! – kiáltozták. – És mert te még nem hallottad ezt, elmondhatod a szavainkat a Vadon Népének, hogy ezentúl észrevegyenek bennünket: mindent elbeszélünk neked a mi nagyszerű népünkről.

Maugli nem tett semmi ellenvetést, a majmok pedig százával gyűltek a teraszra, hogy meghallgassák szónokaikat, akik a Bender-log dicsőségét zengték; s valahányszor egy szónok elhallgatott, mert elakadt a lélegzete, valamennyien egyszerre kiáltották:

– Úgy van! Igaz! Mindnyájan azt mondjuk!

Maugli bólogatott, pislogott, igent mondott, ha kérdeztek tőle valamit, s a feje csak úgy zúgott a lármától.

“Valamennyit Tabaki, a sakál haraphatta meg – gondolta magában -, most megvesztek. Ez bizonyosan nem más, mint veszettség. Hát sohasem fekszenek le ezek? No, most felhő kezdi eltakarni a holdat. Ha elég nagy lenne a felhő, megpróbálnék elillanni a sötétségben. Csakhogy fáradt vagyok.”

Ezt a felhőt figyelte a két jó barát is a város fala alatt húzódó, omladozó árokban; mert Bagira és Ká jól tudta, hogy nagy tömegben milyen veszedelmes a Majmok Népe, s nem akart veszedelembe kerülni. A majmok sohasem harcolnak, ha legalább százan nincsenek egy ellen, s nem sokan vannak a Dzsungelben, akik az ilyen túlerőnek fittyet hánynak.

– Én majd a nyugati falhosssz megyek – sziszegte Ká -, gyorssszan lekússszom, úgy, hogy védjen a lejtő. Rám nem isssz fogják ssszássszával vetni magukat, de…

– Tudom – mondta Bagira. – Bárcsak Balú itt volna! De hát tegyük meg, ami tőlünk telik. Ha a felhő eltakarja a holdat, a teraszra megyek. Ott valami tanácskozásféle folyik a gyerek dolgában.

– Jó vadássszatot – mondta Ká elszántan, és tovasiklott a nyugati fal felé. Véletlenül ez volt a legkevésbé rossz állapotban, s a nagy kígyónak sok idejébe tellett, amíg utat talált fölfelé a kövek közt.

A felhő eltakarta a holdat, s miközben Maugli azon törte a fejét, hogy mi is fog történni, egyszerre csak meghallotta Bagira könnyű lépéseit a teraszon. A fekete párduc szinte nesztelenül nyargalt le a lejtőn, és szétütött (igen, mert volt esze, hogy harapással ne vesztegesse az időt) – szóval, jobbra-balra szétütött a majmok között, akik ötvenes-hatvanas sorokban ültek Maugli körül. A rémület és a düh üvöltése tört ki belőlük; amikor aztán Bagira belebotlott a lába alatt hempergő, rugdalózó testekbe, az egyik majom felkiáltott: – Egyedül van! Öljük meg! Öljük meg!

Egész dulakodó tömeg vetette magát Bagirára; harapták, karmolták, tépték, rángatták, ahogy csak győzték; öt-hat majom pedig Mauglit fogta le, fölcibálta a nyári lak falára, s belökték a romladozó bolthajtás hasadékán. Ember nevelte fiú csúnyán összezúzta volna magát ettől a jó tizenöt lábnyi zuhanástól, de Maugli a Balú tanítása szerint esett, és talpával érte a földet.

– Várj itt, amíg meg nem öltük a barátaidat – kiáltották a majmok -, aztán majd játszunk veled, ha ugyan a Mérges Kígyók Népe életben hagy!

– Egy vérből valók vagyunk, ti meg én – mondta el Maugli gyorsan a Kígyók kiáltását. Surrogást, sziszegést hallott maga körül a kőtörmelékben. Biztonság kedvéért megismételte a kiáltást.

– Sssszép! Mindenki hajtsssza le a fejét! – sziszegte vagy fél tucat csöndes hang. (Indiában minden rom előbb vagy utóbb kígyók tanyájává lesz; a régi nyári lakban csak úgy nyüzsögtek a kobrák.)

– Állj ssszép csöndessszen, kissz tesssztvér, nehogy ránk taposssz!

Maugli olyan mozdulatlanul állt, ahogy csak tudott; kibámult az áttört faragványok résein, s hallgatta a Fekete Párduc körül dühöngő harc veszett lármáját – a kiáltozást, makogást, pufogást, s Bagira mély, rekedt hörgését, amint előre-hátra rohant, keringett, és elmerült ellenségei tömegében. Amióta megszületett, Bagira először verekedett életre-halálra.

“Balúnak valahol a közelben kell lennie, Bagira nem jött volna el egyedül” – gondolta Maugli, aztán hangosan felkiáltott: – A víztartóhoz, Bagira! Gurulj a víztartó felé! Gurulj, és ugorj bele! Bújj a vízbe!

Bagira meghallotta, s ez a kiáltás új bátorságot öntött belé: hiszen Maugli él! Kétségbeesett, néma ütésekkel, lépésről lépésre verekedte ki az útját a víztartó felé. Ekkor a vadonhoz legközelebb eső, romba dőlt falon felhangzott Balú mennydörgő harci kiáltása. A vén medve megtette, ami tőle telt, de nem tudott hamarább érkezni.

– Bagira! – kiáltotta – itt vagyok! Mászom! Sietek! Huuú! A kövek kicsúsznak a lábam alól… Várjatok csak, adta nyomorult majmai, itt vagyok már!

Föllihegett a teraszra. A majmok tüstént elborították a feje tetejéig, de egyszerre két lábra állt, kinyújtotta mellső mancsait, magához szorított annyi majmot, ahányat meg tudott fogni – és csapkodni kezdett köztük szabályos csattanásokkal, mint a gőzhajó kereke. Egy reccsenés, egy csobbanás elárulta Mauglinak, hogy Bagira el tudott verekedni a víztartóig, ahová a majmok nem tudták követni. A párduc lihegve hevert, éppen csak fejét emelve ki a vízből, a majmok pedig hármas sorokban álltak a piros lépcsőkön, toporzékoltak dühükben, és lesték, hogy mindenfelől ráugorjanak, ha kijő a vízből, hogy Balút megsegítse. Ekkor történt az, hogy Bagira fölemelte csöpögő állát, s kétségbeesésében elmondta a kígyók oltalomkérő kiáltását – egy vérből valók vagyunk, ti meg én -, mert azt hitte, hogy Ká kereket oldott az utolsó pillanatban. Még Balú is, akit a majmok félig agyonnyomtak már a terasz szélén, kénytelen volt elnevetni magát, hallván, hogy a fekete párduc segítségért kiált.

Ká még csak most tudott átpecekedni a nyugati falon, olyan lódulással érve a földre, amely a párkány egyik kövét legurította az árokba. Esze ágában sem volt, hogy lemondjon kedvező helyzetéről; egyszer-kétszer összetekeredett és kinyújtózkodott, meg akarván bizonyosodni afelől, hogy hosszú testének minden porcikája sértetlen.

Közben tovább folyt Balú harca; a víztartó szélén ordítoztak a majmok Bagira körül; Meng, a denevér ide-oda csapongva hordta szét a csata hírét a rengetegben – végül már Háti, a Vad Elefánt is trombitálni kezdett; a Majmok Népének szétszórt csapatai messzi tájon fölébredtek, s a fatetőúton ugrálva jöttek bajtársaik segítségére a Hideg Tanya felé; a harc lármája sok mérföldnyi távolságra felriasztotta az alvó nappali madarakat.

Ekkor aztán előjött Ká, egyenesen, gyorsan, gyilkolni vágyóan. Az óriáskígyó harci ereje abban rejlik, hogy a fejével üt hatalmasat az ellenfelére; ennek az ütésnek lendületét testének egész ereje és súlya támogatja. Ha el tudtok képzelni egy lándzsát vagy egy ötmázsás faltörő kost, amelynek a nyelében hűvös, nyugodt hajtóerő lakozik: akkor nagyjából elképzelhetitek azt is, hogy milyen volt Ká, amikor harcolt. Egy négy-öt láb hosszú óriáskígyó le tud ütni egy embert, ha egyenesen mellbe vágja. Ká pedig, amint tudjátok, harminc láb hosszú volt. Első ütése egyenest a Balú köré sereglett majmok legsűrűjébe csapott – csöndesen, hangtalanul. Másodikra nem volt szükség. A majmok szétrebbentek ezzel a kiáltással: – Ká! Ká! Fussunk! Fussunk!

A majmoknak egész nemzedékeit nevelték illendőségre a szüleik azokkal a történetekkel, amiket Káról, az éjszakai tolvajról beszéltek el nekik. Ká olyan hangtalanul siklik végig a fák között, mint a fű növése, s el tudja lopni a világ legerősebb majmát is. Az öreg Ká oly hasonlatossá tud válni egy száraz ághoz vagy korhadt fatörzshöz, hogy a legbölcsebb állat sem ismeri meg, amíg a faág meg nem ragadja. Minden, amitől a majmok félnek a vadonban: Ká volt, kinek senki sem ismerte a hatalma határát, senki sem tudott a szeme közé nézni, és senki sem került még ki élve a szorításából. Így hát rémült makogással rohantak fel a házak falaira, tetejére, s Balú megkönnyebbülten lélegzett föl. Sokkal vastagabb bundája volt, mint Bagirának, de azért keservesen megszenvedte ezt a harcot.

Ká csak most nyitotta ki először a száját egy hosszú szisszenésre – s a messziről jött majmok, akik a Hideg Tanya védelmére siettek, kushadva álltak meg ott, ahol voltak, amíg csak a megrakott ágak hajladozni, recsegni nem kezdtek alattuk. A falakon, az üres házakban elhallgattak a kiáltozó majmok, s a városra boruló csendben Maugli még azt is hallotta, amint Bagira megrázta nedves bundáját, és kimászott a víztartóból. Aztán újra kitört a lárma. A majmok magasabbra másztak a falakon, ott csimpaszkodtak a nagy kőbálványok nyaka körül, s visítva mászkáltak a mellvéd párkányzatán; Maugli pedig táncra perdült a nyári lakban, aztán kilesett az áttört faragványok közt, és elülső fogai közül bagolyhuhintást eresztett meg, ezzel adván értésére a majmoknak, hogy kikacagja őket.

– Szabadítsátok ki az emberkölyköt abból a csapdából, én már nem bírom tovább – lihegte Bagira. – Vegyük magunk mellé az emberkölyköt, és gyerünk! Hátha újra megtámadnak!

– Nem mossszdulnak assszok, amíg én nem ssszólok rájuk. Maradjatok csak ssszép nyugodtan! – Ká szisszent egyet, s a város újra elcsöndesedett. – Nem jöhettem hamarább, tesssztvér, de assszt hissszem, hallottam hívó szavaidat! – szólt Bagirához.

– Hm… igen, lehet, hogy kiáltottam a harc hevében – felelte Bagira. – Megsebesültél-e, Balú?

– Még most sem tudom, nem szaggattak-e szét száz kis medveboccsá – mondta komoly képpel Balú, egymás után rázogatva meg a tagjait. – Huh, minden porcikám sajog! Ká, azt hiszem, az életünket köszönhetjük neked – Bagira meg én.

– Ssszót ssszem érdemel. Hol asssz emberke?

– Itt, csapdában! Nem tudok kimászni! – kiáltotta Maugli. A romladozó bolthajtás íve a feje fölött volt.

– Vigyétek el! Úgy táncol, mint Maó, a páva; összetiporja a kicsikéinket! – kiáltoztak odabenn a kobrakígyók.

– Hohó! – kacagott fel Ká. – Ennek asssz emberkének mindenütt barátai vannak. Hússszódj hátra, emberke; ti meg bújjatok el, Mérgesssz Kígyók! Betöröm a falat.

Ká figyelmesen körülnézett, amíg föl nem fedezett a kicsipkézett márványban egy halvány repedést, amely elárulta, hogy itt gyönge pont van; kétszer-háromszor gyöngén megkoppintotta a fejével, hogy a távolságot kimérje, aztán testéből hatlábnyit fölemelt a földről, s orrával vagy hatszor teljes erejéből nekivágott a falnak. Az áttört márvány por- és törmelékfelhőben omlott össze. Maugli kiugrott a nyíláson, s egyenesen odarepült Balú és Bagira közé – egyik karjával az egyiket, másikkal a másikat ölelte át.

– Megsebesültél? – kérdezte Balú, miközben gyöngéden fölemelte.

– Fáj mindenem, éhes vagyok, egy csomó zúzódást is kaptam – hanem veletek gyalázatosan elbántak, testvéreim! Véreztek mind a ketten.

– Véreztek itt mások is – mondta Bagira, s ajkát nyalogatva nézett végig a teraszon meg a víztartó körül heverő majomhullákon.

– Ez mind semmiség, fő, hogy te épségben maradtál, büszkeségem, kicsi Békám – pityergett Balú.

– Erről majd később beszélünk – mondta Bagira olyan rideg hangon, hogy Maugli megriadt tőle. – De itt van Ká, akinek mi a győzelmet köszönjük, te meg az életedet. Köszönd meg neki a mi szokásunk szerint, Maugli.

Maugli megfordult, s meglátta az óriáskígyó fejét, amely egylábnyira ringatózott az ő feje fölött.

– Úgy, hát esssz asssz emberke – mondta Ká. – A bőre nagyon puha. Meglehetőssszen hassszonlít a majmokhosssz. Vigyásssz, emberke, nehogy majomnak találjalak néssszni egyssszer, félhomályban, vedlésssz után.

– Egy vérből valók vagyunk, te meg én – felelte Maugli. – Az életemet köszönhetem neked ezen az éjszakán. Az én zsákmányom a tiéd is, ha egyszer megéhezel, ó Ká.

– Kössszönöm, tesssztvérkém – mondta Ká, ámbár csúfondárosan hunyorgatott a szemével. – Hát asssztán miféle zsákmányt ejt el egy ilyen merésssz vadásssz? Assszért kérdessszem, hogy utánad mehessszek, ha legközelebb vadássszni indulsssz.

– Én nem ejtek semmiféle zsákmányt – én még nagyon kicsi vagyok -, de kecskét szoktam felhajtani azoknak, akik hasznát tudják venni. Ha üres a gyomrod, gyere hozzám, és meglátod, hogy igazat beszélek. Van valami ügyesség ezekben itt (kinyújtotta két kezét) – s ha valamikor csapdába kerülsz, még megfizethetem, amivel neked meg Bagirának meg Balúnak tartozom. Jó vadászatot mindnyájatoknak, tanítómestereim!

– Jól beszéltél – dörmögött Balú, mert Maugli csakugyan szépen mondott köszönetet nekik. Az óriáskígyó egy pillanatig könnyedén Maugli vállán nyugtatta a fejét. – Bátor ssszív ésssz udvariasssz nyelv – mondotta. – Essszel még ssszokra viheted a vadonban, emberke. De mossszt eredj innét gyorssszan a barátaiddal. Eredj aludni, mert lenyugssszik a hold, sssz ami mossszt követkessszik, azt neked nem lesssz jó látni.

A hold lebukóban volt a dombok mögött, s a falakon, párkányokon összebújt remegő majmok körvonalai rozoga, roskatag rongyrakásokhoz hasonlítottak. Balú lement inni a víztartóhoz, Bagira a bundáját kezdte rendbe szedni, miközben Ká a terasz közepére siklott, s olyan csattanással csukta össze a száját, hogy valamennyi majomnak feléje fordult a szeme.

– Lenyugssszik a hold – mondotta. – Van-e még annyi világossszág, hogy látni lehessszen?

A falakról olyan nyögés hallatszott, mint mikor a szél jár a fatetők közt.

– Látunk, ó Ká.

– Jól van. Mossszt kessszdődik a tánc – asssz éhesssz Ká tánca. Üljetek nyugodtan, ésssz figyeljetek.

Kétszer-háromszor megfordult, nagy körben, jobbról-balról ingatva a fejét. Aztán kanyargott, nyolcasokat írt le a testével, meg lágy, lassú háromszögeket, amik négy- és ötszögekbe olvadtak át, aztán összegöngyölödött hatalmas halomba, sohasem pihenve, sohasem sietve, és sohasem hagyva abba halk, zümmögő énekét. Eközben egyre sötétedett; végre el is tűntek a vonagló, tekergő gyűrűk, csak a pikkelyek súrlódó nesze hallatszott.

Balú és Bagira kővé meredten álltak, magukban brummogva, s nyakukon felmeredt a szőr. Maugli figyelt és csudálkozott.

– Majmok – szólalt meg végre Ká hangja -, tudjátok-e kessszeteket-lábatokat mossszgatni, ha én nem parancsolom? Bessszéljetek!

– Ha te nem parancsolod, ó Ká, se kezünket, se lábunkat nem tudjuk mozdítani!

– Jól van! Hát jyertek mind egy lépéssszel kössszelebb hossszám.

A majmok sorai tehetetlenül vánszorogtak előbbre, S Balú meg Bagira is mereven velük.

– Kössszelebb! – sziszegte Ká, s mind megmozdultak újra.

Maugli rátette kezét Balú és Bagira vállára, hogy elvezesse őket, s a két nagy vadállat úgy összerezzent, mintha álomból riadtak volna fel.

– Tartsd a vállamon a kezedet – suttogta Bagira. – Tartsd ott, különben vissza kell mennem, vissza kell mennem Kához. Áá!

– Csak az öreg Ká karikázik a porban – mondta Maugli -, gyerünk! – S hárman átcsusszantak a fal hasadékán, vissza a Dzsungelba.

– Húú! – szólalt meg Balú, amikor ismét a csöndes fák tövében álltak. – Sose szövetkezem többé Kával – és egész testében összerázkódott.

– Többet tud, mint mi – mondta reszketve Bagira. – Ha még egy kicsit ottmaradok, magam is besétálok a torkába.

– Sokan megjárják azt az utat, amíg a hold újra felkel – mondta Balú. – Jó vadászata lesz – a maga módja szerint.

– De hát mit jelentett ez az egész? – kérdezte Maugli, aki semmit sem tudott az óriáskígyó elbűvölő erejéről. – Én csak annyit láttam, hogy egy nagy kígyó bolondos karikákat csinál, amíg be nem sötétedik. S az orra egészen össze volt verve, haha!

– Maugli – mondta haragosan Bagira -, az orra miattad volt összeverve, mint ahogy az én fülem, oldalam, mancsom meg Balú nyaka, válla miattad van összeharapdálva. Se Balúnak, se Bagirának nem fog öröme telni a vadászatban jó egynéhány napig.

– Semmiség – mondta fáradtan Balú – fő, hogy az emberkölyök megvan!

– Igaz, de sok időnkbe került, amit jó vadászattal tölthettünk volna el, sok sebünkbe, sok szőrünkbe, a hátamat félig megkopasztották, és végül majdhogy a becsületünk is rá nem ment. Mert eszedbe jusson, Maugli: én, a Fekete Párduc, kénytelen voltam Kától oltalmat kérni, s Balút meg engem szinte úgy elbutított az Éhes Kígyó tánca, mint holmi kis madarat. És ez mind azért volt, emberkölyök, mert te a majmokkal játszottál.

– Igaz, igaz – hagyta rá szomorúan Maugli. – Gonosz emberkölyök vagyok, s bánatot is érzek a gyomromban.

– Hm! Hogy szól a Vadon Törvénye, Balú?

Balú nem akarta már több bajba keverni Mauglit, de a Törvénnyel nem lehet tréfálni, hát azt morogta:

– A bánat nem állíthatja meg a büntetést. – De ne felejtsd el, Bagira, hogy milyen kicsi szegényke.

– Nem felejtem el; de rosszat cselekedett, és meg kell verni érte. Van-e valami mondanivalód, Maugli?
– Nincs. Rosszat cselekedtem. Balú meg te megsebesültetek. Megérdemlem a büntetést.
Bagira vagy hatszor rápaskolt: párducszemmel nézve a dolgot, ezek az ütések talán föl sem ébresztették volna az ő kölykeit, de egy hétesztendős fiú úgy érezhette, hogy irtózatosan helybenhagyták. Amikor a verésnek vége volt, Maugli prüszkölt egyet, s egy árva szó nélkül föltápászkodott.
– Most pedig – mondta Bagira – ugorj a hátamra, testvérkém: hazamegyünk.
A Vadon Törvényének szépségei közé tartozik az is, hogy a büntetés minden rovást eltöröl. Utána nincs többé korholás.
Maugli lehajtotta fejét Bagira hátára, s oly mélyen elaludt, hogy föl sem ébredt, amikor odahaza a barlangban letették Farkas anyó mellé.

A MAJOM-TÖRZS VÁNDORÉNEKE

Lengő fűzérben szökkenünk,
a féltékeny Holdig megyünk.
Rajunkat nem irigylitek?
Kívánnátok még egy kezet:
farkat, amely ügyesen kacsol?
Ámor nyíl íve így hajol.
Acsarkodtok ránk? Hasztalan:
farkad hátul lelóg, fiam!

Ágon sorban gubbaszkodunk,
gondolkodunk, sokat tudunk,
nagy hőstetteket álmodunk,
perc, és mindennel kész vagyunk.
Mi jó, nemes, bölcs, óriás:
megteremti rágondolás,
és visszatér, ha elsuhan.
farkad hátul lelóg, fiam!

Hallgattunk sok beszédre már,
mit dúvad mondott vagy madár,
uszony, toll, pikkely, lepkeszárny –
hadarjuk karban, mindahány.
Kiváló! Még egyszer! Remek!
Beszélünk, mint az emberek.
Lám, kik vagyunk mi! Semmi baj:
farkad hátul lelóg, fiam!
Majomszokás, ős múltja van.

Ugorj velünk, barát, a píniákon át,
tűzijátékként beragyogjuk a vadszőlőindák sorát.
Gomolyban ébredünk, nemes zajt művelünk,
megládd, olyat teszünk, amely nagy és saját!