Posted on

Paulo Coelho idézetek az állatokról

Tudja, hogy a gazella hatalma a lábában rejlik. A sirály hatalma meg abban, hogy messziről célba tudja venni a halat. Megtanulta, hogy a tigris nem fél a hiénától, mert tudatában van az erejének.

Egy bikaviadal csak tizenöt percig tart: a bika hamar rájön, hogy becsapták, és ráront a torreádorra. Amikor ez bekövetkezik, nincs az a pompa, érv, értelem vagy vonzerő, ami meg tudná akadályozni a tragédiát.

Posted on

Állati mítoszok amikben hittünk

Nehéz szembesülni a ténnyel, hogy anyukánk vagy kedvenc óvónénink bizony csúnyán átvert bennünket. Egy gyereknek valahol éppen most mesélnek el egy érdekes „tényt”, amit sok évvel ezelőtt valószínűleg egy buta rajzfilmből jegyzett meg a mesélő. Ezeket a történeteket sokszor nem is a lelkes, de annál kevésbé informált szülőktől, hanem egyenesen tanároktól lehet hallani, akik ugyanúgy elhitték a történetet, majd megspórolták azt a három másodpercet, amit egy Google keresésre kellett volna fordítani – nagymamák esetében az utóbbit elnézzük.
A madár – Most gondolj vissza a gyermekkorodra, amikor valakivel elmentél sétálni egy parkba vagy erdőbe. Eljön az alkalom, amikor életedben először látsz élő madárfiókát és mint minden gyerek, te is odaszaladsz, hogy felvedd, megvizsgáld, megszagold, megnyaldosd, vagy valami más olyat csinálj vele, amit a kisgyerekek szoktak. A kísérő azonnal rád kiált: „Nehogy felvedd, mert rajta marad a szagod, és akkor nem fogja többé szeretni az anyukája, elhagyja és meghal.”
A legtöbb gyermek kegyetlen lény, amíg a társadalmi normák nem rögzülnek, de egy madárfióka szándékos meggyilkolására keveseket visz rá a lélek, így marad a parkban heverő fél köbméter vadgesztenye szájba tömködése.
Valószínűleg sok olyan ember van, aki még életében nem fogott kézbe eleven madarat – tekintve, hogy amikor már tudnak repülni, elég nehéz megsimogatni őket – pedig ennek nem kellene így lennie.
A madarak döntő többsége sokkal inkább hagyatkozik a látásra és a hallásra, mint a szaglásra. Még ha észre is venné a borzalmas és visszataszító gyermekbőr-bűzt, akkor sem érdekelné, ugyanúgy nevelné tovább fiókáját, legfeljebb a legközelebbi esőben kicsit megáztatná, ha nagyon zavarja a szag.
A giliszta – Most képzeljük el, hogy a ház vagy az óvoda kertjének azon a részén vagyunk, ahol már valamilyen indokból kiirtottuk a füvet és életünknek még abban a szakaszában járunk, amikor áhított karrierünk egy foglalkozás, melynek fő eszköze az ásó.
Ha nem bibliai szárazság közepén vagyunk, akkor jó eséllyel találkozunk földigilisztával, amit valamiért már sokkal elfogadottabb dolog fogdosni, a madarakat. Itt nem aggódunk az esetleges árván maradó kis giliszták miatt, és gondolkodás nélkül lecsapunk a ásó élével, hogy kettévágjuk az állatot. Aztán a szánk tátva marad, amikor látjuk, hogy a megcsonkított giliszta mindkét része tovább ficánkol. Ekkor megjelenik mellettünk egy felnőtt, aki közli, hogy ha félbevágjuk a gilisztát, akkor kettő lesz belőle.
Elmesélik a történetet a gyík farkáról és azt, hogy a gilisztarészek majd szépen visszanövesztik az elveszített felet, és vidáman élnek tovább. A következő lépéshez vegyünk egy élő tehenet, fűrészeljük ketté és várjuk meg, amíg elkészül a két új tehén.
Ó, ugyan. A tehén sokkal komplexebb élőlény, elvégre gerinces, meg minden. A giliszta pedig gyűrűsféreg. Annak is van idegrendszere, keringése, emésztése, és ahogy a tehén nem tud új fejet növeszteni, úgy a giliszta sem. Ha így lenne, akkor nagy valószínűséggel a giliszták vérszomjas alienekként robbantanák szét az őket megevő állatok hasát és borítanák el a földet.
A téves hiedelem kialakulásában közrejátszik az, hogy mint sok más faj, a giliszta is képes regenerálódni, így ha egy picit lecsippentünk a farokrészből, az valóban nagy eséllyel visszanő, de amikor ketté – érdeklődőbb gyermek esetén több darabba – vágjuk, akkor a megfigyelhető mozgás valójában az állat haláltusája közben testében szaladgáló utolsó idegrángások sorozata.
Ugyanez a jelenség megfigyelhető csirkék és emberek esetében is. Utóbbival akkor foglalkoztak sokat, amikor a francia forradalom alatt naponta több alkalommal lehetett külön látni egy embert saját fejétől.
A nyúl és az egér – Térjünk vissza egy picit a jelenbe és írjuk be a Google képkeresőjébe, hogy „nyúl rajz”. A kiadott képek jelentős százalékában a nyuszik valamilyen módon egy répa környezetében vannak. Ha megkérdezünk valakit, hogy mit eszik egy nyúl, nagy valószínűséggel kapjuk azt a választ, hogy répát, pedig – ahogy a nyúlgondozással foglalkozó weboldalak többsége figyelmeztet is: ha nyuszinkat répaalapú diétán tartjuk, akkor elpusztul.
A nyulak rendes tápláléka a széna, a fű, a levél. Gyümölcsöket és répát kizárólag desszertként fogyaszt. Csak répát etetni egy nyúllal olyan, mintha egy gyereknek kizárólag gumicukrot adnánk enni.
A másik gyakori tévedés, hogy az egerek a sajtot szeretik. Ami azt illeti, kevés visszataszítóbb dolog van az egerek számára, mint egy ízletes, érett sajt, ugyanis az egereknek olyan erős szaglásuk van, hogy ha eléjük dugunk egy darab pálpusztait, valószínűleg elolvad az agyuk és kifolyik a fülükön. Az egerek ideális tápláléka a gabonafélék és a gyümölcsök.
A széles körben elterjedt gyilkos nyúldiéta egy igen vicces dologra vezethető vissza. A ’30-as években igazi kultuszfilmnek számított az Egyesült Államokban az Ez történt egy éjszaka című film, melynek főszereplője, Clark Gable az egyik jelenet alkalmával egy répát csámcsogva beszélt partneréhez. A kor másik jelentős mozgóképalkotásának, a Tapsi Hapsi rajzfilmek készítőinek annyira megtetszett a jelenet, hogy az egyik epizódban megrajzolták, ahogy Tapsi úgy eszi a répát mint Gable. Ezt persze akkor mindenki értette, hiszen a filmek olyan felismerhetőek voltak, mintha most a Shrek figurái játszanák el a belassított-lövöldözős (bullet time) részeket a Mátrixból. Az egész ötlet mindenkinek tetszett, így onnantól kezdve Tapsi Hapsi répával tömte magát, a Bolondos Dallamok bejárta a világot, és 75 évvel később nyulak serege pusztul el répatúladagolásban.
Az egerek esete már nem ilyen egyszerű. Az egyik, talán leghihetőbb elképzelés szerint (erre vonatkozólag nem folytattak komoly kutatásokat, de logikusnak tűnik a dolog) a századok során az egereknek muszáj volt ráfanyalodniuk a sajtra, ugyanis a gabonát üvegben tartották, a húsokat besózták és fellógatták, gyümölcs nem mindig volt, így választhattak, hogy a spájzban lévő gusztustalan sajtot viszik be a kis félkör alakú bejáratukon, vagy éhen pusztulnak.
A teve – Ennyi elég is volt a jelenből, utazzunk vissza az óvodába. Amikor először mutattak neked tevét a mesekönyvben, nyilván két dolgot tanítottak meg: a tevének púpja van, és a sivatagban él, mert sokáig bírja víz nélkül. Ennél a pontnál történhetett meg az, hogy a tevét ritkán látott tanerő vagy szülő segítségül hívta a józan paraszti eszet és hozzátette, hogy a teve a púpjában tárolja a vizet. Ez is azon logikus hiedelmek közé tartozik, amit a szomszéd is, meg annak a szomszédja is tud, tehát biztosan így van.
És nem így van. A tevék púpjukban zsírt raktároznak, melyet a hosszú sivatagi utakra egyfajta energiatartalékként visznek magukkal, hiszen sivatagban ételből sincs kifejezetten sok.
„Igen, de a zsírban is van valamennyi víz nem?” – gondolná az ember fia, és igaza is van. Valóban, az elégetett zsírból visszaszivárog valamennyi az állat szervezetébe, de ez korántsem ér fel egy jófajta ivással. Pláne, ha figyelembe vesszük, hogy egy megtermett és szomjas teve 135 liter víz elfogyasztására képes mindössze 13 perc alatt.
A titok nyitja a teve testhőmérsékletében és keringésében keresendő. A sivatag lova sokkal tovább képes testét hűvösen tartani, és vérnyomása sem esik le a testsúlycsökkenés hatására, így sokkal később szárad ki, mint mondjuk az ember.
A mítosz eredetéhez egészen a római korig kell visszamenni, ahol a neves és elismert filozófus-természettudós, Caius Plinius Caecilius feltételezte, hogy a tevéknek két gyomruk van – míg az egyikben az ételt, a másikban vizet tárolnak. Neki persze ezt mindenki elhitte anélkül, hogy megnézték volna. A helyzeten azok a későbbi mendemondák sem segítettek, miszerint az arabok veszély esetén felvágják tevéiket, így vízhez is, ételhez is hozzájutnak a sivatagban. Ez utóbbi egyébként részben igaz, hiszen a félig emésztett trutyival teli tevegyomorból valóban lehet egy kis vizet kiszűrni, de ezt csak a legvégső esetben teszik, amikor a vizelet már elfogyott.
A bika – A legtöbb embernek a spanyol kultúráról a bikaviadalok jutnak eszébe (reménykedem benne, hogy olvasóinknak Salvador Dalí vagy García Lorca neve is beugrik). Ha pedig látunk egy bikát, az első dolog amit teszünk, hogy megnézzük, nincs-e rajtunk valami piros, hiszen minden képen, amit valaha láttunk a hatalmas állattal küzdő torreádorokról, ott van a nagy vörös lepel. Félelmünk alaptalan, ugyanis a bikák teljesen színvakok.
Amin viszont nagyon felhúzzák magukat, az a lengetett vászon hangja. Ha önvizsgálatot tartunk és belegondolunk a helyzetbe, egy idő után minket is nagyon idegesítene, főleg, ha egy hosszabb éheztetés után bezavarnának minket az arénába, ahol állandóan ezt kellene hallgatnunk.
A zavar oka valószínűleg az, hogy kevesen láttunk még élő bikaviadalt. Az esemény három részből áll, melyből az első kettőben a capotenak nevezett lepel sárga felével a végletekig felidegesítik a szerencsétlen állatot, majd a harmadik részben már annak piros oldalával jelzik, hogy itt várható az akció. Addigra viszont a bika felől lehetne a lepel hupilila vagy szivárványszínű is apró csillámokkal, már csak az érdekli, hogy a földbe tiporja a matadort. Forrás: Kultúrpart.hu
Az egész emberszag teória két dologra vezethető vissza: az egyik, hogy ha még meg is sérült volna a fióka – ami az esetek döntő többségében nem úgy van – akkor sem tudná egy átlagos hétéves és kedves anyukája rendbe hozni, ugyanis a madárnevelés bonyolult és összetett feladat, így ha a hideg talajról el is visszük a fiókát, kicsivel később biztos elpusztul. A másik, hogy ha már mi sem foghattunk madarat, akkor a gyerek se tegye, meg különben is mindenféle bacilusok, visszataszító, pihe-puha tollacskák, pfujj. Mivel a kisgyereknek ezt elmagyarázni olyan sikerrel lehet, mint egy tintahalat megtanítani az angol vécé használatára, egyszerűbb azt mondani: „ha hozzányúlsz, meghal, és a te apró lelkeden fog száradni a halála.”

Posted on

A tenyészbika sosem volt kapcsolatban tehénnel

Hazai génbankba került a világ legjobb tenyészbikája, Amighetti Numero Uno. Mezőhegyesen azt remélik: a 14 hónapos állat egymillió adag örökítőanyagot ad majd, de tehénnel sosem találkozik.
Kivételes ellátásban van része Mezőhegyesen Amighetti Numero Unónak. Igaz, csupán speciális, fehérjedús táppal kényeztetik az Olaszországból érkezett 14 hónapos tenyészbikát, amely a génvizsgálatok szerint jelenleg a világ legjobb örökítőanyag-donorja.
– A bikák génállományának értékét egy összetett mutató, a GTPI határozza meg. Ez egy kiemelkedő képességű bikánál átlagosan 2000 körüli, Amighettinél viszont 2632. Az istállónkban található 86 másik bika közül őt l e g – jobban Cabon Fernand és Junior közelíti meg, a maga 2379-es és 2265-os értékével – magyarázza dr. Szollár István, a Génbank- Semex Magyarország Kft. főállatorvosa. Mindez azt jelenti, hogy Amighetti felveszi a versenyt azokkal a főleg Kanadában és az Egyesült Államokban élő bikákkal, amelyektől életük során egymilliónál is több adag spermát vettek le. A felhasznált adagok közül többnyire minden harmadikból lesz biztosan utód, így ezek a marhaapák 300-400 ezer gyermekkel büszkélkedhetnek. Úgy vélik, Numero Uno legalább ennyi utód nemzésére lesz képes – kizárólag mesterségesen. – Ezek a bikák ugyanis tehenet sohasem látnak – szögezi le a szakember.
A holstein-fríz marhák örökítőanyagának hatalmas a nemzetközi piaca. Egy adag bikasperma átlagosan 5 ezer forintba kerül, de nem ritka a 10 ezer feletti ár sem. De egy olyan jó génállományú állat, mint Numero Uno örökítőanyaga jelentősen többet is érhet. Így mire teljesíti a tőle elvárt 1 milliós anyagleadást, addigra több milliárd forintot kereshet tulajdonosainak. Forrás: Borsonline.hu

Posted on

Az utolsó bikaviadal Spanyolországban

Az állatvédők nagy örömére beszüntetik a bikaviadalokat Barcelonában. Hosszú éves harcok után úgy döntött Barcelona vezetősége, hogy véget vetnek e hagyomány-nak. Az oka nem más, mint az évek óta tartó harc a különböző szervezetekkel, akik barbárságnak tartják ezen műfajt.
Bár nem minden harc végződik a bika halálával, ám valóban nem lehet számára nyugtató élmény az esemény. A másik nagy ok a játékok leállítására az emberi sérülések. Minden óvintézkedés ellenére sok ember sérül meg. Maguk a torreádorok, az ő védelmüket szolgáló, szintén porondon lévő bohócok, de sok esetben a közönség közül kerül ki az áldozat, ha a bika elszabadul és tör-zúz.
Az utolsó viadalra természetesen minden jegy elkelt, és már eseménysorozatok is épültek köré. Tény, hogy a viadal hagyománya az országnak, ám tény az is, hogy a modern kor megkövetel néminemű változást a kultúrákban is.
A képen művérrel bekent állatvédő aktivisták tüntetnek a bikaviadalok ellen az aréna közelében a spanyolországi Mallorca szigetén Palma de Mallorca városában. Nagyjából száz aktivista követelte az általuk állatkínzásnak tekintett bikaviadalok betiltásáért, mint olvashatjuk, sikerrel.

Posted on

Az elszabadult bika és a magyar Maugli hátborzongató története

17 év után megtaláltuk azt a fiút, aki 4 éves koráig kutyák között nevelkedett. De hogyan maradt életben, és mi történt Bercivel azóta? A Fókuszban döbbenetes felvételek mutatunk be egy szabadon garázdálkodó bikáról is, amely ma halálra rémisztette Dunakeszit.

4 éves koráig állatok között élt egy magyar fiú. A szenzáció annak idején még az újságokba is bekerült. 17 év után megtaláltuk Bercit, aki televízióban először meséli el hátborzongató történetét.
17 év telt el azóta, hogy a szabadban megtaláltak egy hányatott sorsú, négy éves kisfiút. Fejletlen volt, beszélni nem tudott. Történetét az újságok is megírták, Maugliként emlegették, és egy ország kezdett aggódni érte.
Berci élete ezután sem volt könnyű, de erről már nem szóltak híradások. A fiú közben szép lassan felnőtt. Szívében fájdalommal, lelkében pedig sebekkel próbált érvényesülni, de szinte csak pofonokat osztott neki a sors. 17 év után talán végre meghallja valaki, hogy amin keresztül ment, arról nem tehet, és hogy esély neki is jár.
Meglátogattuk otthonában, annál a családnál, amely magához vette az intézetből. Berci elmondta hogyan tanult meg beszélni, mire emlékszik a gyerekkorából, és persze álmairól is mesélt. Hogy egyszer talán ő is segíthet majd egy szülők nélkül nevelkedő srácnak boldogulni.