Posted on

Kutyadrámák

Kutyadrámák a hétköznapokban. Egy megható kutya Rómeó és Júlia történet kerül terítékre a Naplóban, aztán egy család, ahol már eladogattak mindent, ami mozdítható volt, még a kocsit is vissza kell vinni, aztán el kell adni a házat és végül, ami a legfájóbb, be kell vinni a kutyust is a menhelyre.

Ráadásul a szülők négyéves kislánya erről még nem is tud…

Posted on

Nercprémes Givenchy szemüveg

Az elmúlt szezonban egy rettenetes, láncos strandpapuccsal hívta fel magára a figyelmet Riccardo Tisci, az őszi-téli időszakra pedig egy nem kevésbé rettenetes napszemüveggel készült a Givenchy kreatívigazgatója. A divatház kiegészítői közül a legextravagánsabb a nerc szőrmecsíkkal díszített napszemüveg kollekció: a lecsatolható bundával ellátott szemüveg fekete, konyak, és khaki színben kapható borsos áron, 850 dollárért, azaz 187 ezer forintért – írja a pinksith.com.
Hasonlóan puha és abszurd szemüveget dobott piacra Jean Paul Gaultier, aki a keretet vonta be leopárdmintás műszőrrel. A prémes szemüvegek híve Alexander Wang is, ő 2011 nyarára tervezett fülvédőnek is beillő napszemüveget, melynek két szárán díszelgett szőrpamacs: a meleg évszakban ez pont kevéssé praktikus, de a divat ugye nem a kényelemről szól.
Ön mit gondol a vastag szemöldöknek is beillő prémes kiegészítőről? Állatvédőnek vallja magát, és csak akkor viselne szőrmét, ha a Bering-tenger mellett élne, vagy önnek nem okoz lelkiismeretfurdalást állatok szőrével díszített darabokat viselni? Esetleg úgy gondolja, hogy a luxusmárka tervezője egy ideje kifogyott az ötletekből és csak ilyen szokatlan tárgyakkal képes felhívni magára a figyelmet? Az amerikai celebek biztos villantanak majd pár hasonló szemüveget a sípályák mellett.

Posted on

Vascsővel ütötte agyon, légpuskával lőtte fejbe a kiskutyákat

„Ha tudom, hogy ez lesz, az ismerősöm kutyáját se fogadom be” – mondta a városi bíróságon egy állatkínzás miatt perbe fogott botfai férfi. Az 53 éves férfi tavaly augusztus elején négy alig pár napos kölyköt pusztított el: kettőt vascsővel agyonütött, kettőt légpuskával fejbelőtt.
– Nem tudtam, hogy anyakutya került hozzám, nem látszott rajta a vemhesség a nagy bunda miatt – magyarázta Pitz Géza hétfőn Szalai Csabáné dr. Horváth Katalin bíró kérdésére, miután elismerte bűnösségét az állatkínzásban.
A férfi úgy idézte fel, hogy tulajdonképpen megmentette a közepes termetű keverék kutya életét, amikor nőismerősétől befogadta az állatot még tavaly tél vége felé.
– Nem volt pénze a gazdájának, hogy etesse, már olyan sovány volt szegény állat, alig tudott járni. Én feljavítottam, a családi házam udvarán tartottam, bár van kerítésem, de a többi kutya előtt ez nem volt akadály. Én csak akkor jöttem, rá hogy szuka, amikor az egyik reggel a nagy malteros láda alól hallottam a kölykök nyüszítését. Ötöt találtam, de egy már elpusztult. Az asszony, akitől a kutyát kaptam, azt mondta, kettő kell neki közülük. Mit tehettem volna, a környéken senkinek nem kellettek volna a többiek, pénzem pedig nem volt állatorvosra. Ezért a két szukakölyköt még aznap agyonütöttem és elástam az udvarban. Pár nappal később viszont már azzal jött a korábbi gazdi, hogy mégsem kellenek neki a kutyák. Ő javasolta, lőjem le őket, mert tudta, hogy van légpuskám. Megtettem, a rendőrök meg másnap délelőtt megjelentek nálam. Az asszony szólt nekik, mert biztos haragszik rám – magyarázta.
Ez a történet azonban némileg eltér attól, amit a nyomozóknak vallott, mert akkor még saját elhatározásként számolt be a kutyák lelövéséről. Ennek tisztázása vár egyebek mellett a következő tárgyalásra, amit februárra elnapolt a bíróság.
Az anyakutyát az eset után állatvédők vették át, ivartalanították és másik gazdához adták ki. Helyette bechipezett kankutyát adtak Pitz Gézának, aki elismerte, még tápot is kapott az állat tartásához. Forrás: Zalaihírlap.hu

Posted on

Ludakat idomít János

Árván maradt két nyári lúd, ezért nem tudtak elrepülni csapatukkal melegebb éghajlatra. Tóth János, a hortobágyi madárkórház solymásza vette őket szárnyai alá.
Nem kevesebbre vállalkozott a hortobágyi madárkórházban Tóth János, mint hogy Tipinek, a lúdlánynak és Tapinak, a kis gúnárnak megtanítja mindazt, amit az anyjuktól kellett volna elsajátítaniuk.
– Az árva kisludakat találták, úgy hozták be nekünk a nyár végén – mesélte a Borsnak a lúdidomár. – Délre kellett volna vonulniuk a társaikkal, de ha nincs a kicsik mellett az anyjuk, akkor nincs kitől tanulniuk. A kis pelyhest Tipinek neveztem el, ő rendkívül ragaszkodó. Sokszor felkéredzkedik a tenyerembe, hiszen az életben az anyjuk hátára is felmásznak a vízben, ha a tolluk átázik. A gúnárt Tapinak neveztem el, ő kicsit magának való, nem olyan barátságos. Megtanítottam nekik, hogyan menjenek a vízbe, mert maguktól nem mentek be. A madárkórház műhelyében alakítottam ki nekik helyet, de nagyon zsiványok. Ha szerelek valamit, ellopják a szögeket, a szerszámokat, és a kis medencéjük vizébe rejtik.
A ludak másfajta madarat nem tűrnek el az ember mellett, mindig ők akarnak lenni a középpontban. A lúdiskolának hátránya is van: túlságosan megszokják az ember közelségét, így megbíznak benne. Most éppen vadászati idény van, és bár nyári lúdra nem szabad lőni, Tóth János nem meri kiengedni a műhelyből védenceit, nehogy valaki lepuffantsa őket. Forrás Borsonline.hu, fotó Miskolczi Janó.

Posted on

Tóthh Vera és családja már négy kutyust fogadott örökbe

Ha kell, Csubakka pasikkal hozza össze a gazdit, de ha úgy szükséges, távol tartja őket Tóth Verától és Gabitól egyaránt. Tóth Vera már többször is nevelt saját kutyagyereket, de azok szüleinél, „a nagyiéknál” kötöttek ki.
– Nem vállalhatok még „négylábú gyereket önállóan”, csak napközis felügyelettel. Szüleim Budapesten élnek, kertes házban, de Gabi húgommal állandóan ott vagyunk, talán nincs is olyan nap, hogy valamelyikünk ne dögönyözne kutyát otthon. Amikor a Megasztárban nyertem, egyedül éreztem magam. Boci kutya se nem nagy, se nem kicsi, de haláli pofa, ő lett hát a társam, együtt laktunk, velem élt, de mindenki imádta. Pityke kutyus Boci tesója, őt Gabi a Megasztár után ajándékba kapta. Pityke mégis hozzám került, mert félt a vihartól, meg azt gondoltuk, jobb lesz neki Bocival, ketten nem unatkoznak. A kutyatesók egy ideig nálam éltek, de apu egyfolytában csábította őket, valósággal elszerette és elcsavarta a fejüket a „kertes házával” – meséli Vera, de belátta, Bociéknak jobb a szülői ház kertjében.
Vera viszont igazi állatvédő lett – az egyik örökbefogadó kampány után vállalta el a másikat. Segített rókakifutóért lobbizni, de mosómedvék pancsolója és a gazdátlan ebek sorsa is érdekelte.
– Egy állatvédelmi örökbefogadó napon valaki a hátamra ugrott, egy bokszerfiú volt. Matyi kiválasztott magának, ott helyben beleszerettem, és azonnal jött is velem haza. Sovány volt, legyengült, de hamar feltápláltuk, Matyi már majdnem ötven kiló. Apu nagy kutyahizlaló, még köretet is ad nekik a kajájuk mellé, rizst és párolt zöldséget – meséli Vera, milyen jó dolga van kutyusaiknak a szülői házban.
– Ilyen büdös, koszos állatot még életemben nem láttam és nem is éreztem – emlékszik Vera, mert húga egyenesen neki vitte Csubit, aki ugyan vele élt, de Gabi mindig hajtott rá.
– Néha veszekedtünk, kié legyen, mert imádtam Csubit, olyan a bundája színe, mint a hajam. Amikor költöztem, és egy kis magánéleti válságot éltem át, Gabi magához vette Csubit. – Matyi és Csubi lakásban éltek velem, így sokat vittem őket sétálni, volt is néhány kalandom, mert megfigyeltem, ha velük sétálok, a pasik bátrabban jöttek hozzám ismerkedni, sőt Csubi nemegyszer igyekezett felszedni nekem valakit. Csubi – ránézésre is szabad lelkű hobó –, leült a járdán a kiszemelt ember elé, és elkezdett „beszélni hozzá”, a pofáján látszott, hogy a saját nyelvén valamit iszonyúan magyaráz. Csubi ugyanis bonyolult személyiségű, és olyan a szeme, mint egy emberé.
Osztoztunk rajta a húgommal, mindig valamelyikünkkel jött fellépni. Nyáron Gabival ment egy koncertre, ahol nem kapott testőröket, ahogy általában, és amikor kezdte körülvenni a tömeg, Csubi megérezte, hogy Gabi megijedt. Ugatva, morogva futkosott körülötte, egyre nagyobb köröket leírva tartotta távol a kéretlen rajongókat – meséli Vera legkülönlegesebb kutyájuk igazi fér­fias viselkedését – írja a Blikk.hu

Posted on

Állatvédő voltam Vietnámban

Az ötletet egy barátomtól kaptam: töltsek el néhány hónapot önkéntesként egy fejlődő országban. Még be sem fejeztem az egyetemet, kinek tudnék én segíteni ilyen kevés tapasztalattal? – morfondíroztam magamban éjszakánként. Aztán úgy döntöttem: megpróbálom.
A Magyar Önkéntesküldő Alapítvány honlapján (www.hvsf.hu) végigolvastam az erre az évre kiírt pályázatokat, és találtam közöttük egy szimpatikus vietnámi projektet, ami a biológus tanulmányaimhoz is jól jött: természet védelemmel kapcsolatos munka Hanoiban.
Első lépésként angol nyelvű életrajzot és motivációs levelet kellett beküldeni. Esténként, mikor a biokémia és a növényrendszertan szépségeiből már nem tudtam többet befogadni, nekiültem kitalálni, mivel győzhetném meg a bizottságot, hogy én vagyok a megfelelő ember.
A német küldő szervezet, a GLEN (Global Education Network) minden évben 40-50 pályázatot ír ki, (egy részüket francia, de nagyobb részt angol nyelven) és ezekre párokat választ ki, amelyeknek egyik tagja mindig német, a másik pedig valamelyik európai ország önkéntese. Magyarország ebben az évben 3 helyet kapott, ezekért indult meg a háromfordulós verseny.
A második fordulóban a kreativitást, alkalmazkodást, a csapatmunkát és a kommunikációt igyekeztek megfigyelni a jelentkezőkön, a harmadik fordulóban a hosszas beszélgetés a motivációról és a tervekről bizonyult olyan hatásosnak, hogy májusban már boldogan ültem a vonaton Wertpful felé, az első felkészítő szemináriumra.
Ez a hét, majd egy hónap múlva a következő tábor teljesen felforgatott bennem mindent, amit eddig az önkéntességről gondoltam. Önkéntesen – felelősen! Így szól az Önkéntes küldő Alapítvány jelmondata, ezzel az érzéssel ugrottam le a repülőgépről Hanoiban.
Augusztusban indultam neki a három hónapos utazásnak, tele kétségekkel és kérdésekkel, hogy vajon milyen veszélyes betegséget fogok kapni az első héten, milyen fűszert kell tennem a bogarakra, hogy elnyomjam a gyomorforgató ízt és főleg: az őserdők eldugottabb részeiben összefuthatok-e még a vietkongokkal.
fogadó szervezetünk, ami az „Education for Nature in Vietnam” nevet viselte, minden várakozással és más önkéntesek fejlődő országokbeli rossz tapasztalataival ellentétben valóban működött, bár nagyon kis részben foglalkozott azzal, amiről a honlapjukon olvasni lehetett.
Lydivel, a tandempartneremmel azt a feladatot kaptuk, hogy a szervezet kommunikációját javítsuk, új, kreatív utakat keressünk a lakosság megszólítására, illetve figyelemfelkeltő utcai akciókat szervezzünk. A szervezet profilja, a névvel ellentétben már nagyrészt a védett állatokkal kapcsolatos bűncselekmények visszaszorítására és a forródrót üzemeltetésére szorult vissza.
Állandó ellenőrzés alatt tartották az illegális medvefarmokat, a védett vadvilágot árusító boltokat és éttermeket. Néhány hetente kiállításokat és előadásokat szerveztek az önkénteseikkel, újságot szerkesztettek külön fiatal és felnőtt korosztálynak, és hatalmas menhelyeket tartottak fent a lefoglalt állatoknak.
Mindezek ellenére sokszor az volt az érzésünk, hogy a szervezet tehetetlenül vergődik a külföldi nagyfőnök, Doug nélkül, aki személyesen tartott kézben mindent Amerikából, és akivel folytonos skype-kapcsolatban álltak a managerek, minden felelősség és döntési szabadság nélkül. Ez kissé meglassított mindent a munkában.
De a lelkesedésünk nem hagyott alább, ötleteltünk, beszélgettünk, kidolgoztunk jó néhány utcai akciót, PR-kampányt szerveztünk a Hanoi civil szervezeteknek és nagykövetségeknek és segítettünk a rendezvényeik lebonyolításában, amíg meg nem érkezett Doug.
Innentől kezdve fénysebességre gyorsult az élet, tele lettünk feladattal, végre igazán hasznosnak éreztük magunkat. Egy hetet a teknős menhelyen töltöttünk, a látogatói programot alakítottuk át, segítettünk az új teknősmedencék berendezésében és az etetésben is.
Egy hét a Cuc Phuong nemzeti park elvarázsolt dzsungelében egy nyaralással is felért. A következő héten mi is éttermeket és boltokat ellenőriztünk védett állatokra vadászva, motoroztunk a városban és a megadott helyeken, mint a kémek: álruhában kikérdeztünk a teknősvacsorák és tigrisfogak tulajdonosait.
Egy másik projekt keretében internetes lehetőséget kreáltunk a vadvilággal kapcsolatos bűncselekmények bejelentésére, ismertetőket írtunk a védett állatokról, hogy az avatatlan szem is könnyen felismerje, és egyből be is jelenthesse őket. Munka után kezdődött maga a gyönyörűség. Felfedezni a várost, lubickolni a színekben, az élettel teli, mozgalmas utcákban, elkóborolni a szűk sikátorok mélyére, elnézegetni az emberek arcát.
Három hónap alatt a hétvégéken bejártuk Vietnám északi és középső részét. Sapától Hoi Anig végigbuszoztuk a hullámvasútszerű utakat, amit a vietnámiak nagy része egyszerűen végighányt, fürödtünk az óceánban és meghódítottuk az ország legmagasabb hegyét, a Fansipant.
Kajakoztunk a Ha Long öbölben, megkóstoltunk békát, bogarat, megbarátkoztunk a hosszú körmökkel és a vérző szájú öreganyókkal, vietnámiul tanultunk, és egyre jobban átjárt minket az ország békéje és a pagodák gyönyörű nyugalma. Megcsapott az önkéntesség és a világjárás szele, úgy érzem, kevés dolog van, amibe ennél jobban megéri belevágni. Forrás: Turizmusonline.hu