Posted on

A dzsungel könyve: Tigris! Tigris!

“Jól vadásztál? Mondd el nekem.”
“Testvér, hideg volt a lesen.”
“Hol van, melyet űztél, a vad?”
“Testvér, a sűrűben szalad.”
“Hát büszkeséged merre van?”
“Testvér, behorpad oldalam.”
“Szélsebességed elhagyott?”
“Testvér, odúmban meghalok.”

Most pedig térjünk vissza az első történetünkhöz. Amikor Maugli a Gyűlés Szikláján megverekedett a Csapattal, s elhagyta a farkasbarlangot, lement a szántóföldekre, ahol a parasztok laktak. De nem akart itt megállapodni, mert ez a hely túlságosan közel volt a vadonhoz, és Maugli tudta, hogy legalábbis egy acsarkodó ellensége van ott. Tovább sietett hát a völgyön lefelé haladó göröngyös úton, s kemény lépésben tett meg vagy húsz mérföldet, amíg csak ismeretlen vidékre nem ért. Sziklákkal teleszórt, vízmosásokkal vagdalt nagy síkságra nyílott a völgy. Egyik végén kis falu, másikon a sűrű vadon húzódott le egy tömegben a legelőkig – s ott egyszerre véget ért, mintha kapával vágták volna el. Az egész síkságon mindenfelé tehenek és bivalyok legelésztek. Amint a csordákat őrző kis pásztorfiúk meglátták Mauglit, felkiáltottak és elszaladtak; a sárga kóbor kutyák pedig, amelyek minden indiai falu körül kószálni szoktak, vadul ugatni kezdtek. Maugli csak ment tovább, mert éhes volt, s amikor a falu kapujához ért, észrevette a kapu egyik oldala mellett azt a tüskesövényt, amellyel alkonyatkor el szokták torlaszolni.
– Hm – mondta magában Maugli, mert élelemkereső éjszakai kódorgásai közben akárhányszor került ilyen torlasz az útjába -, hát itt is félnek az emberek a Vadon Népétől.
Leült a kapu mellett, s amikor arra jött egy ember, fölállt, kinyitotta a száját, és rámutatott annak jeléül, hogy éhes, Az ember rábámult, aztán visszaszaladt a falu egyik utcáján, s a papért kiáltozott. Nagy, kövér, fehér ruhás ember volt a pap, s homlokára piros és sárga jel volt festve.
Odament a kapuhoz, s nyomába csődült legalább száz ember, aki mind bámészkodott, fecsegett, kiáltozott, és mutogatott Mauglira.
– Neveletlen népség az Ember – gondolta magában Maugli. – Csak a szürke majmok viselkednének így, mint ezek. – Hátravetette hosszú haját, és morcosan nézett a tömegre.
– Ugyan mitől ijedtetek meg? – kérdezte a pap. – Nézzétek, milyen nyomok vannak a karján, a lábszárán. Csupa farkasharapás. Farkas lopta gyerek, aki megszökött a vadonból.
Az ám: a farkaskölykök, játék közben, sokszor erősebben találtak hozzákapni Mauglihoz, mint ahogy akarták, s karja, lábaszára csakugyan tele volt fehér forradásokkal. De Maugli bizony sohase nevezte volna harapásnak az ilyet. Jól tudta ő, mi az igazi harapás.
– Ajjaj – mondta két-három asszony is egyszerre. – Farkasok harapdálták össze szegénykét! Szép fiúcska. Olyan a szeme, mint a parázs. Bizisten, Messzua, hasonlít a te fiadhoz, akit a tigris ragadott el.
– Hadd nézzem meg – szólt egy asszony, aki csuklóján, bokáján nehéz rézkarikákat viselt, s kezét szeme fölé ernyőzve rábámult Mauglira. – Valóban hasonlít hozzá. Soványabb de máskülönben szakasztott a fiam.
A pap okos ember volt, és tudta, hogy Messzua a falu leggazdagabb parasztjának a felesége. Egy pillanatig fölnézett hát az égre, aztán ünnepélyesen így szólt:
– Amit a vadon elvett, a vadon visszaadta. Vidd haza a fiadat, húgom, s ne feledd, hogy tisztelni kell a papot, aki oly mélyen belelát az emberek életébe.
“A bikára mondom, amely megváltott – gondolta magában Maugli -, hiszen ez az egész fecsegés éppen olyan, mint amikor a Csapat megnézi az embert! Eh, ha már ember vagyok, emberré is kell lennem.”
A tömeg lassan szétoszlott, s az asszony elvezette Mauglit a kunyhójába.
Volt abban egy vörösre lakkozott ágy, egy nagy, agyagból való hombár, furcsa, kidudorodó díszítésekkel, vagy hat darab réz főzőedény, egy kis benyílóban valami indiai isten szobra, a falon pedig egy valóságos tükör, amilyet falusi vásárokon szoktak árulni.
Az asszony kenyeret s egy nagy bögre tejet adott neki, aztán fejére tette kezét, s a szemébe nézett, mert azt gondolta: hátha az ő igazi fia jött vissza a dzsungelból, ahová a tigris elhurcolta.
Így szólt hozzá: – Natú, édes Natú!
Maugli nem mutatta, mintha ismerné ezt a nevet.
– Nem emlékszel arra a napra, amikor új cipőt adtam neked? – Megérintette Maugli lábát: bőre szinte olyan kemény volt, mint a szaru. – Nem – mondotta szomorúan az asszony -, ez a láb sohasem viselt cipőt, de azért nagyon hasonlítasz az én Natúmhoz, s mától fogva a fiam vagy.
Maugli kényelmetlenül érezte magát, mert sohasem volt még födél alatt; de amint a szalmatetőre fölnézett, látta, hogy azt ugyan akármikor át tudja törni, ha szabadulni akar, s az ablak sincs megerősítve semmivel.
“Minek ember az ember – gondolta aztán magában -, ha nem érti meg az ember beszédét? Most olyan buta és néma vagyok, amilyen az ember lenne nálunk a vadonban. Meg kell tanulnom a nyelvüket.”
Nemhiába tanulta meg a farkasok között, hogyan kell utánozni az őzbak kiáltását, a kis vaddisznó röfögését. Mihelyt Messzua kimondott egy szót, Maugli szinte tökéletesen utánozta.
Mire beesteledett, sok mindennek a nevét tudta már a kunyhóban.
Este aztán baj volt, mert Maugli nem akart olyan helyen hálni, amely annyira hasonlított egy párduccsapdához, mint ez a kunyhó; amikor az ajtót becsukták, az ablakon szökött ki.
– Hadd legyen kedve szerint – mondta Messzua férje. – Gondold meg, hogy sohasem alhatott még ágyban. Ha igazán a fiunk helyett került hozzánk, úgysem szökik meg.
Így hát Maugli elnyújtózkodott valami hosszú, tiszta fűben a szántóföld szélén. De még le sem hunyta a szemét, egy puha, szürke orr kezdte az álla alatt tapogatni.
– Piha! – mondta Szürke Testvér (Farkas anyó legidősebb kölyke). – Ezért ugyan érdemes volt húsz mérföldet loholni utánad. Fafüst és tehénhús szaga érzik rajtad, egészen olyan vagy már, mint az emberek. Ébredj, testvérkém: híreket hozok.
– Mindenki jól van a Dzsungelben? – kérdezte Maugli, átölelve a farkas nyakát.
– Mindenki, csak azok a farkasok nem, akiket megégetett a Piros Virág. No de hallgass ide! Sir Kán messze vidékre ment vadászni, amíg újra ki nem nő a bundája, mert csúnyául összeperzselődött. Esküdözik, hogy amikor visszajön, a Vengungába dobálja a csontjaidat.
– Én is ott leszek ám. Magam is megfogadtam valamit. De mindig jó, ha hírt hall az ember. Ma fáradt vagyok – nagyon kifárasztott ez a sok új dolog, Szürke Testvér -, de azért csak hozz majd híreket nekem.
– Nem felejted el, hogy farkas vagy? Nem verik ki a fejedből az emberek? – kérdezte Szürke Testvér aggodalmaskodva.
– Soha. Mindig emlékezni fogok arra, hogy szeretlek téged meg a többieket, akik a barlangban laknak; de azt sem felejtem el soha, hogy kizártak a Csapatból.
– És hogy kizárhatnak egy másik csapatból is. Az ember csak ember, s a beszéde olyan, mint a béka brekegése a pocsolyában. Ha megint lejövök ide, a bambuszok közt várok rád, a legelő szélén.
Ettől az éjszakától fogva három hónapig Maugli alig lépett ki a falu kapuján, olyan szorgalmasan tanulta az emberek viselkedését, szokásait. Mindenekelőtt valami szövetdarabot kellett a dereka köré csavarnia, s ez szörnyen kellemetlen volt neki; aztán pénzről tanulni, amit sehogyan sem tudott megérteni; aztán a szántásról, aminek hasznát nem látta be. Erősen bosszantották a falubeli gyerekek is. Szerencsére a Vadon Törvénye megtanította arra, hogy a nyugalmát megőrizze, mert a vadonban az élet és étel egyaránt a nyugalom megőrzésétől függ; de amikor kicsúfolták, amiért nem ment velük játszani vagy sárkányt eregetni, vagy mert rosszul ejtett ki egy-egy szót: igazán csak azért nem kapta föl és zúzta össze őket, mert tudta, hogy aljas dolog kis csupasz kölyköket megölni.

Fogalma sem volt az erejéről. A vadonban gyönge volt a vadállatokhoz képest, de a falu népe azt mondta róla, hogy olyan erős, mint a bika.

Aztán meg arról sem volt fogalma Mauglinak, hogy a kaszt, a társadalmi osztály, amelyhez valaki tartozik, micsoda különbséget jelent ember és ember között. Ha a fazekas szamara beleragadt az agyagos árokba, Maugli megragadta a farkánál fogva, és segített hátára rakni a kanivarai vásárra szánt cserépedényt. Ez is erősen megbotránkoztatta az embereket, mert a fazekas alacsony kaszthoz tartozott, a szamara pedig még nála is alábbvaló volt. Amikor a pap megdorgálta ezért, Maugli azzal fenyegette meg, hogy őt is felrakja a szamár hátára. A pap azt mondta Messzua férjének, hogy jó volna Mauglit minél hamarabb munkára fogni. A falu bírája rászólt Mauglira, hogy másnap hajtsa ki a bivalyokat, és őrizze, amíg legelnek. Maugli azt se tudta, hová legyen örömében. Ezen az estén, mivelhogy úgyszólván a község szolgálatába fogadták, ő is elment abba a társaságba, amely egy téglával kirakott helyen tanyázgatott esténként, egy nagy fügefa tövében. Ez volt a falu kaszinója: itt találkozott, itt pipázgatott a bíró, a bakter, a borbély (aki a falu minden pletykáját tudta) meg az öreg Buldeó, a falu vadásza, akinek kovás puskája is volt. A fa felső ágain majmok ültek és fecsegtek, a téglával kirakott hely alatt pedig kobrakígyó élt egy lyukban; ez minden este megkapta a maga kistányér tejét, mert szent állat volt. Az öregemberek a fa körül ültek és beszélgettek, s késő éjszakáig szívták a hukát, a nagy vízipipát. Csodálatos történeteket mondtak el istenekről, emberekről, kísértetekről; Buldeó pedig még csodálatosabbakat az őserdei vadállatok szokásairól. A körön kívül üldögélő gyermekeknek a szeme is majd kiugrott, úgy hallgatták. A történetek legnagyobb része állatokról szólt, hiszen a vadon szinte a házak ajtajáig ért. Az őz, a vaddisznó feltúrta a szántóföldeiket, s hébe-hóba a falu kapujából látni lehetett, amint alkonyatkor a tigris magával hurcolt egy embert.

Maugli persze tudott egyet s mást arról, amiről ezek beszéltek, s el kellett takarnia az arcát, hogy a nevetését észre ne vegyék, amikor Buldeó, kovás puskáját ölében tartva, egyik csodálatos történetet a másik után mondta el. Mauglinak csak úgy rázkódott a válla nevettében.

Buldeó azt magyarázgatta, hogy az a tigris, amelyik Messzua fiát elragadta, kísértettigris, s a testében egy gonosz vén uzsorás lelke lakik, aki néhány esztendeje halt meg.

– Azért is tudom, hogy ez igaz – mondotta -, mert Purun Dász sántikált attól az ütéstől, amit egy zendülés közben kapott, amikor az adóskönyveit elégették. És sántikál az a tigris is, amelyikről beszélek, mert egyenetlenek a lábnyomai.

– Igaz, igaz, ennek így kell lenni – mondták bólogatva az öregek.

– Vajon a többi história is mind ilyen bolond szófiabeszéd? – szólalt meg Maugli. – Az a tigris azért sántikál, mert bénának született. Tudja azt mindenki. Gyerekbeszéd azt mondani, hogy egy uzsorás lelke lakik olyan állatban, akinek annyi bátorsága se volt soha, mint valami sakálnak.

Buldeónak a meglepetéstől egy pillanatra torkán akadt a szó, a bíró pedig tágra meresztette a szemét.

– Ohó, ez az a kis erdei kölyök, ugye? – mondta aztán Buldeó. – Hát ha olyan nagy bölcs vagy, legjobb lesz, ha elviszed a bundáját Kanivarába, mert a kormány száz rupiát tűzött ki a fejére. De még annál is jobb, ha nem járatod a szádat, amikor az idősebbek beszélgetnek.

Maugli fölállt, hogy elmenjen.

– Egész este itt hevertem, és odahallgattam – kiáltott vissza félvállról -, s Buldeó egyszer-kétszer ha mondott egy-egy igaz szót a vadonról, pedig hát itt van, a háza ajtaja előtt! Hát akkor hogy higgyem el, amit kísértetekről, istenekről meg tündérekről mesél, akiről azt mondja, hogy látta őket?!

– Ideje már, hogy marhát őrizni menjen ez a gyerek – mondta a bíró; Buldeó meg szipákolás közben zsörtölődött Maugli szemtelensége miatt.

Legtöbb indiai faluban az a szokás, hogy néhány fiú kora reggel legelőre hajtja a teheneket és bivalyokat, s csak estére tér vissza velük. Ezek a csordák halálra tipornák a fehér embert, de tűrik, hogy orrukig is alig érő gyerkőcök üssék-verjék, riogassák, terelgessék őket. A fiúk tökéletes biztonságban vannak az állatok közt, mert a csordát még a tigris sem meri megrohanni. De ha elkódorognak virágot szedni vagy gyíkot kergetni, néha elhurcolják őket.

Hajnalban Maugli végigment a falu utcáján, Rámának, a csorda hatalmas bikájának hátán; s a palakék színű bivalyok, ezek a vad szemű, hosszú, hátrahajló szarvú otromba állatok egyenként lépegettek ki az istállókból, s eregéltek utána. A Mauglival tartó gyerekek hamarosan megértették, hogy ő az úr közöttük. Hosszú, sima bambuszbottal ütötte a bivalyokat, s ráparancsolt Kámiára, az egyik fiúra, hogy a teheneket külön legeltesse, amíg ő továbbmegy a bivalyokkal – s nagyon ügyeljen, el ne kódorogjon a csordától.

Indiában a legelő csupa szikla, bozót, cserje, apró vízmosás – ezek közt szétszóródik, eltűnik a csorda. A bivaly rendszerint a pocsolyákhoz, sáros helyekhez ragaszkodik, s órák hosszat elhever a meleg sárban hemperegve, sütkérezve. Maugli továbbhajtotta a bivalycsordát a síkság széléig, oda, ahol a Vengunga folyó előtör a Vadonból; aztán lecsusszant Ráma hátáról, eltűnt egy bambuszkertben, s ott találta Szürke Testvért.

– Ó – mondta Szürke Testvér -, hány napja várok már itt! Mit jelent az, hogy most csordát terelgetsz?

– Megparancsolták – felelte Maugli. – Egy darabig én leszek a falu pásztora. Mi újság Sir Kánról?

– Visszajött a mi vidékünkre, és soká lesett itt reád. Most újra elment, mert ritka a vad. De meg akar ölni.

– Jól van – mondta Maugli. – Amíg távol van, addig te, vagy valamelyik a négy testvér közül üljön itt ezen a sziklán, hogy láthassam, amikor kijövök a faluból. Ha visszajön, várj rám a vízmosásban, a dák-fa közelében, a síkság közepén. Nem muszáj, hogy belesétáljunk Sir Kán szájába.

Akkor aztán Maugli kiválasztott egy árnyékos helyet, lefeküdt és aludt, a bivalyok pedig legelésztek körülötte. A csorda őrzése a világ legkényelmesebb munkája Indiában. A jószág mendegél, legelészik, továbbmendegél; még bőgni sem szokott. Mordul egyet-egyet, de a bivaly ennyi hangot is ritkán ad: egymás után telepszik bele az iszapos pocsolyákba, s addig-addig fúrja bele magát az iszapba, hogy végül már csak orra és bámész porcelánkék szeme látszik ki belőle – akkor aztán mozdulatlanul hever, mint a tuskó. A sziklák mintha remegnének a forró napsütésben, a pásztorfiúk hallják, amint egy keselyű (sohase több) megsikkan a fejük fölött szinte láthatatlanul. Tudják, hogy ha meghalnának, vagy egy tehén felfordulna, ez a keselyű leereszkednék; a legközelebbi keselyű – mérföldekre innét – látná a leereszkedését, és utána indulna; aztán jönne a másik, aztán újra másik – s jóformán meg se haltak volna még, már egész sereg éhes keselyű teremne elő a semmiből.

…Aztán elalszanak, fölébrednek, újra elalszanak; kis kosarakat fonnak száraz fűből, tücsköket raknak azokba; vagy fognak két imádkozó sáskát, és összeverekedtetik; vagy nyakláncot fonnak piros és fekete erdei dióból; vagy elnézik a gyíkot, amint a sziklán sütkérezik, vagy a kígyót, amint békára vadászik a pocsolyák szélén. Aztán egy-egy hosszú-hosszú nótát énekelnek, s a végén furcsán rezegtetik a hangjukat, ahogy csak arrafelé szokás. A napjuk hosszabbnak tetszik, mint sok más embernek egész élete. Olykor palotát raknak sárból, embereket, lovakat, bivalyokat gyúrnak; az emberek kezébe nádszálat dugnak, s azt mondják, hogy ezek királyok, a többi meg a hadseregük – vagy istenek, akiket imádni kell. Aztán leszáll az este, a gyerekek hujjogni kezdenek, a bivalyok feltápászkodnak a ragadós iszapból, olyan cuppogással, mintha puskákat sütögetnének el egymás után, s az egész csorda csöndesen eregél a szürke síkságon át vissza, a falu pislogó lámpásai felé.

Maugli nap nap után kiterelte a bivalyokat a pocsolyákhoz, nap nap után látta Szürke Testvér hátát másfél mérföldnyiről, a síkság másik végén – erről tudta, hogy Sir Kán nem jött vissza -, s nap nap után heverészett a fűben, hallgatva a halk neszeket maga körül s álmodozva a vadonban töltött régi szép időkről. Ha Sir Kán elcsúszott volna béna lábával odafent a Vengunga-parti erdőségekben: ezeken a hosszú, csöndes délelőttökön Maugli azt is meghallotta volna.

De végül elkövetkezett az a nap, amikor nem látta Szürke Testvért a megbeszélt helyen. Nevetett, és a dák-fa mellett levő vízmosás felé terelte a bivalyokat. A vízmosást egészen elborították az aranyos-piros virágok. Ott állt Szürke Testvér, s a hátán égnek meredt minden szál szőr.

– Egy hónapra elbújt, hogy te megfeledkezzél az óvatosságról. Ma éjszaka bebarangolta a környéket Tabakival, s mindenütt nyomodban jár – mondta lihegve a farkas.

Maugli összeráncolta a szemöldökét.

– Sir Kántól nem félek, de Tabaki nagyon ravasz.

– Ne félj – mondta Szürke Testvér, kissé megnyalva a száját. – Hajnalban találkoztam Tabakival. Most már a keselyűknek mondja el bölcsességeit, de nekem mindent elmondott, mielőtt letörtem a derekát. Sir Kán azt tervezi, hogy ma este a falu kapujánál les rád – rád és senki másra. Most odafönt hever a Vengunga nagy, kiszáradt vízmosásában.

– Evett-e már ma, vagy üres gyomorral vadászik? – kérdezte Maugli. A válasz életet vagy halált jelentett neki.

– Hajnalban megölt egy disznót – és ivott is. Ne felejtsd, hogy Sir Kán nem tud böjtölni, még a bosszú kedvéért sem.

– Ó, az a szamár! Az a szamár! Kölyökebb a kölyöknél! Evett-ivott, s azt hiszi, megvárom, amíg ki is alussza magát! Hol fekszik? Ha csak tízen volnánk, lefülelhetnénk fektében. Ezek a bivalyok nem mozdulnak, amíg meg nem szimatolják, a nyelvükön pedig nem tudok. Nem kerülhetnénk hátulról úgy a nyomába, hogy megérezzék a szagát?

– Messzire leúszott a Vengungán, hogy nyomát veszítsék – mondta Szürke Testvér.

– Ezt Tabaki tanácsolta neki, annyi bizonyos. Magától sohasem eszelte volna ki. – Maugli az ujját szopogatta, és gondolkozott. – A Vengunga nagy vízmosása a síkságba torkollik, nem egészen félmérföldnyire innét. Az erdőn át elvezethetem a csordát a vízmosás eredetéhez, s levágtathatnánk rajta, csakhogy a végén kimenekülhet. Azt a végét is el kell zárni Szürke Testvér, ketté tudnád szakítani a csordát a kedvemért?

– Én talán nem, de bölcs segítőtársat hoztam magammal. – Szürke Testvér elloholt, s eltűnt egy lyukban. Aztán a lyukból kiemelkedett egy óriási szürke fej, amelyet Maugli jól ismert, s a forró levegőt megremegtette a vadon legkeservesebb hangja: a farkas déli vadászó üvöltése.

– Akela! Akela! – kiáltotta Maugli, és összecsapta kezét örömében. – Tudhattam volna, hogy te nem feledkezel meg rólam. Nagy dologban járunk, Akela. Szakítsd ketté a csordát. Tartsd össze a teheneket meg a borjakat, s vágd el tőlük a bikákat meg az igás bivalyokat.

A két farkas kanyargó vonalban szaladgált a morgó, öklelődző csorda közt, és két csoportra szakította. Egyikben voltak a bivalytehenek, borjaikat közrefogva; szemüket meregették, lábukat emelgették, hogy ha valamelyik farkas egy pillanatra is megáll, halálra tiporják. A másikban a bikák meg a növendék bikák fújtak, toporzékoltak. Félelmesebbnek látszottak, de nem voltak olyan veszedelmesek, mert nem volt borjuk, amit védelmezzenek. Hat ember se tudta volna ilyen pontosan kettéválasztani a csordát.

– Hát most mit parancsolsz? – lihegte Akela. – Ezek megint megpróbálnak összekeveredni.

Maugli fölvetette magát Ráma hátára. – Tereld balra a bikákat, Akela! Te meg, Szürke Testvér, ha mi elmentünk, tartsd össze a teheneket, és hajtsd a vízmosás aljához!

– Meddig? – kérdezte Szürke Testvér lihegve, fogait csattogtatva.

– Odáig, ahol már magasabb a vízmosás partja, mint amekkorát Sir Kán ugrani tud! – kiáltotta Maugli. – És tartsd ott őket, amíg mi le nem érkeztünk!

A bikák nekiiramodtak, amint Akela csaholni kezdett; Szürke Testvér pedig ott termett a tehenek előtt. Rárohantak, ő meg futásnak eredt előttük, egyenest a vízmosás aljához, miközben Akela bal felé hajszolta a bikákat.

– Jól van! Még egy csaholás, s annak rendje és módja szerint útnak erednek. De most vigyázz, Akela! Ha eggyel többet csahintasz a kelleténél, neked fordulnak a bikák. Hajhó! Nehezebb mesterség ez, mint őzbakot hajszolni. Gondoltad volna-e, hogy ez a jószág ilyen gyorsan szalad? – kiáltotta Maugli.

– Va-vadásztam én ilyenekre is a régi jó időkben – hápogta a porfelhőben Akela. – Betereljem-e őket a vadonba?

– Igen, tereld! Gyorsan! Ráma majd megvész már dühében. Ó, csak meg tudnám neki mondani, hogy mit akarok ma tőle!

A bikákat most jobb felé terelték. Nagy recsegés-ropogás közben betörtek a sűrű bozótba. A többi pásztorgyerek, aki félmérföldnyire onnét őrizte a jószágot, nyaka közé kapta a lábát, s rohant a faluba, azt kiáltozva, hogy a bivalyok megvadultak s elbogároztak.

De Maugli terve elég egyszerű volt. Csak végig kellett kerülni a domb taréján, feljutni a vízmosás eredetéhez, aztán levezetni rajta a bikákat, s megszorítani Sir Kánt a bikák és tehenek között, mert tudta, hogy ha Sir Kán teleette-itta magát, sem harcolni nem tud, sem felmászni a vízmosás martjára. Most szavával csöndesíteni kezdte a bivalyokat, Akela pedig messzire elmaradt, s csak egyet-egyet nyikkant, hogy a lógósokat megriassza. Nagy kört írtak le, mert nem akartak túlságosan közel kerülni a vízmosáshoz, nehogy Sir Kán megérezze a pecsenyeillatot. A megriadt csorda végül Maugli vezetésével körülfogta a vízmosás eredetét, egy füves helyet, ahonnan meredek csapás vezetett le magába a vízmosásba. Ebből a magasságból, a fatetők fölött, le lehetett látni egészen a síkságig; de Maugli a vízmosás martját vizsgálgatta. Nagy örömére olyan meredek volt az mindenütt, akár a fal. A vadszőlőbe meg egyéb kúszónövénybe, ami benőtte, hiába próbált volna egy menekülő tigris belékapaszkodni.

– Hadd szusszanjanak, Akela – mondta Maugli, kezét magasra emelve. – Még nem szimatolták meg. Hadd szusszanjanak. Meg kell mondanom Sir Kánnak, hogy ki jár itt. Most már benne van a csapdában.

Szája elé tette két markát, s lekiáltott a vízmosásba – mintha alagútba kiáltott volna bele -, s a visszhang szikláról sziklára verte a hangját.

Hosszú idő múlva visszaérkezett az álmából felébresztett, telezabált tigris nyújtott, álmos morgása.

– Ki szólít? – kérdezte Sir Kán, s a vízmosásból rikoltva rebbent föl egy pompás tollú páva.

– Én, Maugli. Te marhatolvaj, ideje, hogy megjelenj a Gyűlés Szikláján! – Lefelé – hajszold őket lefelé, Akela! Lefelé, Ráma, lefelé!

A csorda megállt egy pillanatra a meredek lejtő szélén, de Akela teli torokból rázendített vadászkiáltására – s akkor, mint az örvény fölött hirtelen átsikló gőzhajók, egymás hegyén-hátán csusszantak le; lábuk nyomán szállott a por, röpült a kő. Amint egyszer megindultak, nem volt többé megállás. Még jóformán le sem jutottak a vízmosás medrébe: Ráma megszimatolta Sir Kánt, és elbődült.

– Haha! – kacagott fel a bika hátán Maugli. – Tudod-e végre, mi ez? – És a fekete szarvak, tajtékzó szájak, kimeredt szemek áradata úgy söpört végig a vízmosáson, mint áradáskor a kőgörgeteg. A gyöngébb bivalyokat kinyomták a mart felé, s ott a kúszónövények közt téptek utat maguknak. Tudták már mind, hogy mi a dolguk – a bivalycsorda szörnyű rohama, amely előtt a világ semmiféle tigrise meg nem állhat. Sir Kán hallotta a csülkeik mennydörgését, föltápászkodott, és lefelé cammogott a vízmosáson, jobbra-balra nézegetve, hogy nem menekülhetne-e ki valamerre, de a vízmosás martja meredek volt mindenütt, s tovább kellett cammognia, ételtől-italtól elnehezedve. Semmi kedve nem volt a harcra. A csorda keresztülcsubukolt a pocsolyán, amelyből Sir Kán éppen most kelt ki, s a szűk hasadék csak úgy zengett a bivalybőgéstől. Maugli hallotta a vízmosás aljából felelgető bőgést, látta, hogy Sir Kán megfordul (a tigris tudta, hogy ha már két rossz közt lehet csak választani, okosabb a bikákkal szembeszállni, mint a borjas tehenekkel) – aztán Ráma bicsaklott egyet, botlott egyet, keresztülgázolt valami puhaságon… aztán a bikák még mindig nyomában voltak, amikor teljes erejéből beleütközött a másik csordába. Az összeütközés ereje leverte lábukról a gyöngébb bivalyokat. Ezzel a rohammal mind a két csorda kikerült a síkságra, öklelőzve, toporzékolva, nagyokat horkantva.

Maugli kivárta a kellő időt, akkor lecsusszant Ráma nyakából, botjával jobbra-balra csapkodva.

– Gyorsan, Akela! Válaszd szét, szórd szét őket, különben egymást öklelik fel! Tereld el őket, Akela! Hő, Ráma! Hó, hó, gyermekeim! Csöndesedjetek már le. Vége a veszedelemnek.

Akela és Szürke Testvér ide-oda futkostak, belekapkodva a bivalyok inába. A csorda megfordult, hogy újra felrohanjon a vízmosáson, de Mauglinak sikerült Rámát másfelé téríteni, s Ráma nyomán aztán a többi is megindult a pocsolyák felé.

Sir Kánnak nem kellett több taposás. Halott volt, s már gyülekeztek fölötte a keselyűk.

– Úgy halt meg, testvéreim, mint a kutya – mondta Maugli, kését keresgélve, amit nyakába akasztva egy tokban mindig magánál hordott, amióta emberek között élt. – De úgyse állta volna meg soha a harcot. A bundája szép lesz majd a Gyűlés Szikláján. Siessünk!

Emberek közt nevelődött gyermek sohasem is álmodott volna arról, hogy maga nyúzzon meg egy tíz láb hosszú tigrist – de Maugli jobban tudta, mint akárki más, hogy hová s hogyan tapad egy állat bőre, hogyan lehet lehúzni. Hanem azért mégis kemény munka volt; egy óra hosszat vagdalt, tépett, nyögött Maugli; a farkasok meg a nyelvüket lógatták, vagy ha rájuk parancsolt, odamentek, és cibálták a bőrt.

Egyszerre csak azt érzi Maugli, hogy egy kéz nehezedik a vállára. Fölnéz, és Buldeót pillantja meg a kovás puskájával. A gyermekek elmondták a faluban a bivalyok megiramodását, s Buldeó haragosan jött ki: nagy kedve volt, hogy megbüntesse Mauglit, amiért nem vigyázott jobban a csordára. A farkasok egy szempillantás alatt eltűntek, mihelyt a közeledő embert észrevették.

– Micsoda bolondság ez? – szólalt meg bosszúsan Buldeó. – Azt hiszed, meg tudsz te nyúzni egy tigrist? Hol ölték meg a bivalyok? No lám, ez a béna tigris. Száz rúpia van kitűzve a fejére. No jó, hát ez egyszer megbocsátunk, amiért elszalasztottad a csordát, s talán adok is neked egy rúpiát a jutalomból, ha majd bevittem a bőrt Kanivarába.

Kotorászott a zsebében, acélt, kovát keresve, s lehajolt, hogy Sir Kán bajuszát lepörkölje. A bennszülött vadászok rendesen lepörkölik a tigris bajuszát, nehogy a lelke feljárjon hozzájuk kísérteni.

– Hm – mondta Maugli, mintha csak magában beszélne, miközben a tigris egyik mellső lábáról rántotta le a bőrt. – Szóval el akarod vinni a bőrt Kanivarába a jutalomért, s talán nekem is adsz belőle egy rúpiát? No, hát én csak annyit mondok, hogy nekem magamnak van szükségem erre a bőrre. Hé, öreg, félre onnét azzal a tűzzel!

– Hogy mersz így beszélni a falu fővadászával? A szerencse meg a bivalyaid butasága segített ehhez a zsákmányhoz. Éppen jól volt lakva a tigris, különben húszmérföldnyire járna azóta. Még meg se tudod nyúzni tisztességesen, adta kis koldusfajzata, és nekem, Buldeónak mered azt mondani, hogy ne pörköljem le a bajuszát! Egy fityinget sem adok neked a jutalomból, hanem egy jó verést, azt igen. Hagyd ezt a dögöt!

– A Bikára mondom, aki megváltott – szólt Maugli, közben nekilátva a váll nyúzásának -, csak nem fogok egész nap ezzel a vén majommal nyűgölődni? Gyere, Akela, bosszant ez az ember!

Buldeó, aki még mindig Sir Kán feje fölé hajolt, egyszerre csak azt érezte, hogy a fűben hever, s egy szürke farkas áll fölötte. Maugli úgy nyúzta tovább a tigrist, mintha egyedül lenne széles Indiában.

– I-igen – mondta a foga közt. – Tökéletesen igazad van, Buldeó. Egy fityinget sem adsz nekem a jutalomból. Régi háborúság volt e közt a béna tigris közt meg énköztem – nagyon régi háborúság, és – én lettem a győztes.

Ne legyünk igazságtalanok Buldeó iránt. Ha tíz esztendővel fiatalabb, s az erdőben összetalálkozik Akelával, bizonyosan szembeszáll vele, de az olyan farkas, amelyik engedelmeskedik ennek a fiúnak, akinek meg külön háborúságai vannak az emberevő tigrisekkel… az olyan farkas nem lehet közönséges állat. “Boszorkányság ez, varázslat, mégpedig a leggonoszabb fajta” – gondolta magában Buldeó, s azon töprengett, vajon megvédelmezi-e a nyakában viselt amulett. Meg se moccant fektében, s egyre várta, hogy Maugli is tigrissé változik.

– Maharadzsa! Nagy király! – suttogta rekedt hangon.

– No, mit akarsz? – kérdezte Maugli. Magában nevetett egy kicsit, de a fejét sem fordította meg.

– Öregember vagyok. Nem tudtam, hogy több vagy közönséges pásztorfiúnál. Megengeded, hogy fölkeljek és elmenjek, vagy össze fog tépni a szolgád?

– Eredj, béke veled! De máskor ne avatkozz a vadászatomba! Engedd el, Akela!

Buldeó elbaktatott a falu felé, amily gyorsan a lába bírta; visszanézett a válla fölött, hogy vajon nem változik-e át Maugli valami szörnyeteggé. A faluba érve olyan mesét tálalt föl varázslatról, bűbájosságról, boszorkányságról, hogy a pap igen komoly képet vágott a hallatára.

Maugli folytatta a munkáját, de bealkonyodott már, mire a farkasok segítségével lehúzta Sir Kán testéről tarka bundáját.

– No, most rejtsük ezt el, és hajtsuk haza a bivalyokat! Segítsd összeterelni őket, Akela.

A csorda összeverődött a ködös alkonyatban, s mire a falu közelébe értek, Maugli világot látott égni, s összevert kagylók zörgését, templomi harangok kongását hallotta. Úgy látszott, a fél falu várja őket a kapunál.

– “Azért van ez, mert megöltem Sir Kánt” – gondolta, míg a feje körül kőzápor fütyörészett, s a parasztok azt kiáltozták:

– Varázsló! Farkasfajzat! Erdei szellem! Távozz tőlünk! Siess innét, különben megint farkassá változtat a papunk. Lőj rá, Buldeó, lőj rá!
A vén kovás puska nagyot pukkant, s egy növendék bivaly elbődült kínjában.
– Ez is boszorkányság! – kiáltották a parasztok. – Elhárítja a puskagolyót! Buldeó, a tulajdon bivalyodat találtad el!
– Mi ez! – kérdezte megrökönyödve Maugli, amint sűrűbben kezdtek hullani a kövek.
– Hasonlítanak a Csapathoz ezek a te testvéreid! – mondta Akela nyugodtan letelepedve.
– Azt gondolom, hogy ha van valami értelme ennek a lövöldözésnek, akkor ki akarnak téged zárni maguk közül.
– Farkas! Farkaskölyök! Eredj innét! – kiáltotta a pap, a szent tulszi növény ágát lóbálva.
– Már megint? A múltkor azért, mert ember voltam. Most azért, mert farkas vagyok. Gyerünk, Akela!
Egy asszony – Messzua volt – keresztültörte magát a csordán, és felkiáltott:
– Ó, fiam, édes fiam! Azt mondják rólad, hogy varázsló vagy, és olyan vadállattá tudsz változni, amilyenné akarsz. Én nem hiszem – de azért menj el, mert különben megölnek. Buldeó azt mondja, hogy boszorkánymester vagy, de én tudom, hogy Natú haláláért álltál bosszút.
– Gyere vissza, Messzua! – kiáltotta a tömeg. – Gyere vissza, különben megkövezünk!
Maugli valami kurta, csúnya kis kaccanást hallatott, mert egy kő szájon ütötte.
– Rohanj vissza, Messzua! Ez is olyan ostoba mese, amilyeneket a nagy fa tövében mondogatnak esténként. Legalább megfizettem a fiad életéért. Isten áldjon; gyorsan szaladj, mert sebesebben küldöm rájuk a csordát, mint ahogy az ő tégladarabjaik röpködnek. Nem vagyok boszorkánymester, Messzua, isten áldjon!
– No, még egyszer: rajta, Akela! – kiáltotta Maugli. – Hajtsd be a csordát!
A bivalyok amúgy is nagyon igyekeztek már, hogy bejussanak a faluba. Nem sok szükség volt Akela csahintására: úgy rohantak át a kapun, mint a forgószél, jobbra-balra szórva szét a tömeget.
– Számoljátok meg! – kiáltotta megvetően Maugli. – Hátha elloptam egyet! Számoljátok meg, mert én nem őrzöm tovább a csordátokat. Isten áldjon benneteket, emberek fiai, s köszönjétek Messzuának, hogy rátok nem megyek a farkasaimmal, s föl-alá nem hajkurászlak az utcátokon.
Sarkon fordult, és elment a Ridegfarkassal; s amikor felnézett a csillagokra, boldognak érezte magát.
– Többet nem alszom csapdában, Akela. Szedjük föl Sir Kán bundáját, és menjünk tovább. Nem – a falut nem bántjuk, mert Messzua jó volt hozzám.
Amikor fölkelt a hold, és tejszínűre festette a síkságot, az elszörnyedt parasztok látták Mauglit, amint két farkassal a nyomában, fején valami göngyöleget cipelve, azzal a kemény farkasügetéssel haladt, amely úgy eszi a hosszú mérföldeket, mint a tűz. A harangokat hangosabban kongatták, a kagylókat lármásabban csörgették, mint valaha; Messzua sírt, Buldeó pedig kicifrázta erdei kalandjának históriáját – végül már azt állította, hogy Akela hátsó lábaira állt, és úgy beszélt, mint az ember.
Lemenőben volt már a hold, amikor Maugli meg a két farkas odaért ahhoz a dombhoz, ahol a Gyűlés Sziklája volt, és megállt Farkas anyó barlangjánál.
– Kizártak az Embercsapatból, anyám – kiáltotta Maugli -, de Sir Kán bundájával jöttem vissza, hogy szavamnak álljak!
Farkas anyó mereven lépdelt ki a barlangból nyomában a kölykei; szeme izzani kezdett, amint a tigrisbőrt meglátta.
– Megmondtam neki azon a napon, amikor fejét-vállát begyúrta ebbe a barlangba, s a te életedre tört, Kis Békám – hogy valamikor zsákmány lesz a vadászból. Jól tetted.
– Jól tetted, testvérkém – szólalt meg egy mély hang a sűrűségből. – Nagyon elhagyatottak vagyunk itt a vadonban nélküled – és Bagira odarohant Maugli meztelen lábához.
Együtt másztak fel a Gyűlés Sziklájára, és Maugli kiterítette a bőrt arra a lapos kőre, amelyen Akela szokott ülni; odaszögezte négy bambuszszilánkkal, Akela pedig végigheveredett rajta, és elharsogta a régi kiáltást: – Nézzétek meg, farkasok, nézzétek meg jól! Éppen úgy, mint amikor Mauglit először hozták ide.
Amióta Akelát letették, a Csapatnak nem volt vezére; ki-ki kedve szerint vadászott, verekedett. De megszokásból eljöttek a hívó kiáltásra; némelyik béna volt, mert csapdába esett, másik lőtt seb miatt sántikált; sok megrühösödött, mert olyat evett, amit nem kellett volna; hiányoztak is sokan; de aki életben maradt, mind eljött a Gyűlés Sziklájára, és látta Sir Kán csíkos bundáját a kövön, látta az üresen lógázó lábak végén fityegő óriási karmokat. És Maugli ekkor énekelni kezdett – formátlan volt az éneke, csak úgy magától tört ki belőle -, és hangosan kiáltotta el, föl s alá ugrálva a zörgő bőrön, sarkával ütve a taktust, amíg csak ki nem fogyott a lélegzetből. Szürke Testvér meg Akela közbe-közbe üvöltöttek.
– Nézzétek meg jól, farkasok! Megtartottam-e szavamat? – mondta végezetül Maugli. A farkasok azt felelték:
– Meg! – És egy ütött-kopott ordas felüvöltött:
– Vezess minket ismét, Akela! Vezess minket ismét, ó, emberkölyök, mert megcsömörlöttünk a törvény nélkül való élettől, szeretnénk megint Szabad Néppé lenni!
– Nem – morogta Bagira -, az nem lehet. Ha egyszer jóllaktok, megint rátok jöhet a veszettség. Nemhiába neveznek benneteket Szabad Népnek. Szabadságért harcoltatok, hát meg is kaptátok. Egyétek meg, ó, Farkasok!
– Kizárt magából az Embercsapat is, a Farkascsapat is – mondta Maugli. – Ezentúl egyedül vadászok a vadonban.
– Mi pedig veled vadászunk – mondta a négy kölyök.
Így hát Maugli elment, s e naptól fogva a négy kölyökkel vadászott a Vadonban. De nem maradt mindig egyedül, mert esztendők múlva férfi lett belőle, és megházasodott.
Hanem ezt majd később beszélem el.