Posted on

Petőfi Sándor Anyám tyúkja

Helyzete azért kivételes mégis, mert – szemben a nagy nemzeti költeményekkel – nem köthető politikai eszméhez, történelmi fordulóponthoz, példás költői magatartáshoz. Viszont óvodás korunk óta tanuljuk (s előbb-utóbb meg is tanuljuk), gondolom, a Magyarországon élő és nevelkedett magyarok legtöbbjének ez a vers az elsők között jut az eszébe, ha „vers” vagy „Petőfi” a hívószó. Az Anyám tyúkját akként olvasni, hogy valami újat vegyünk benne észre – nem kis nehézségek elé állít. A következőkben – hommage-ként Margócsynak, aki maga is azon dolgozik, hogy elevenné, izgalmassá, sokszínűvé tegye az Anyám tyúkja költőjét – megpróbálkozom azzal, hogy néhány szempontot adjak, nagyon röviden, egy ilyen elemzéshez.


Anyám tyúkja

Ej, mi a kő! tyúkanyó, kend
A szobában lakik itt bent?
Lám, csak jó az isten, jót ád,
Hogy fölvitte a kend dolgát!

Itt szaladgál föl és alá,
Még a ládára is fölszáll,
Eszébe jut, kotkodácsol,
S nem verik ki a szobából.

Dehogy verik, dehogy verik!
Mint a galambot etetik,
Válogat a kendermagban,
A kiskirály sem él jobban.

Ezért aztán, tyúkanyó, hát
Jól megbecsűlje kend magát,
Iparkodjék, ne legyen ám
Tojás szűkében az anyám. –

Morzsa kutyánk, hegyezd füled,
Hadd beszélek mostan veled,
Régi cseléd vagy a háznál,
Mindig emberűl szolgáltál,

Ezután is jó légy, Morzsa,
Kedvet ne kapj a tyúkhusra,
Élj a tyúkkal barátságba’…
Anyám egyetlen jószága.

Vác, 1848. február

Amellett, hogy a vers – természetesen – elhelyezhető a falusi életképek, az otthont megéneklő vagy a szülőket megörökítő művek sorában, tehát ebben az európai és magyar tematikai és poétikai hagyományban, ne feledkezzünk meg a „házi kedvencekről” szóló költői művek szövegcsoportjáról sem. Petőfi versének főszereplője nem azért különös, mert a tyúk nagyon kilógna a korszakban szokásos kedves háziállatok sorából. Robert Herricknek (1591-1674) – még a 17. században – spánielje és verebe is volt, de feljegyezték róla, hogy háziállatként disznót is tartott; Petőfi idősebb kortársa, Gérard de Nerval Párizs utcáin rákot sétáltatott – kék zsinórra fűzve; Ibsennek skorpió volt az íróasztalán; Byronnak cambridge-i tanulmányai idején medvéje volt, a szabályok ugyanis kutya tartását nem engedélyezték az egyetemen; Burns két verset is írt Szegény Mallie-ről (Poor Mallie), a házi kedvencként dédelgetett anyajuhról; Proustnak pedig kardhala volt.
A fenti, hóbortos és mulatságos állat-választások olyan tekintetben méltóak a vizsgálatra, hogy felszólítanak arra: helyezzük el a lényt többféle dimenzióban, s mérlegeljük, melyiknek felel meg. Megkülönböztethető egyrészt a „haszonállat” és a „kedvenc”; másrészt az idomíthatatlan kontra háziasított állat; vannak olyan állatok, amelyeknek érzelmeket tulajdonítunk, s úgy hisszük, érzelmekre reagálnak – más állatokról ezt nem gondoljuk; valamint szembeállítható az értelmes és az értelem nélküli állat. A kutya és a macska, az európai kultúra legkedveltebb háziállatai sajátos, átmeneti pozícióban vannak: a macska hasznot hajt, amennyiben egeret fog, ez az, amiért érdemes tartani – a kutya őrizheti a házat, használható állatok terelésére, versenyeztethető, vagy lehet vele vadászni – ennyiben tehát egyik sem kifejezetten és kizárólagosan „kedvenc”. Az idők során azonban mindkettő tartása az érdek (és haszon) nélküliség irányába tolódott el. (Ami nem, vagy kevéssé fordult elő a például a lóval.) Halak közül azokat szokás otthoni akváriumba tenni, amelyek ha ehetők is, elsődlegesen nem erre szolgálnak; a húsvéti nyulak megevése vagy meg nem evése megannyi családban okoz súlyos konfliktusokat. Herrick disznaja éppen ezt a haszonelvűség-határt vonja kétségbe, amikor is hagyományosan materiális célzattal tartott állatot tesz meg a szeretet tárgyává. Nerval, Ibsen és Proust háziállata azért különös, mert a rák, a skorpió, vagy a kardhal esetében mind az érzelmekkel átitatott viszony, mind az értelmes kommunikáció lehetősége erősen kétséges. A madarak közül azok szoktak házi kedvenc pozíciót betölteni, amelyek vagy kicsik, elesettek, gondoskodásra szorulnak (mint a verebek), vagy azt a benyomást keltik, hogy értelmesek: például beszélnek (mint a papagáj vagy a szajkó), vagy beidomítva felszólításra vadásznak (mint a sólyom). Azt mondhatnánk ezért, hogy a tyúk megszólítása jóval közelebb áll ahhoz, hogy a beszélő a télhez fordul (ilyen vers éppen az Anyám tyúkja mellett van a kiadásokban), mint ahhoz, ha egy kutyához. A tyúk ráadásul még csak azon természeti tárgyak vagy elvont fogalmak hagyományos sorába sem illik, amelyeket a költészetben megszólítani szokás volt: nap, hold, hegyek, évszakok, vihar, szél, folyó, madár, éjszaka stb. Ebben a lényben semmi magasztos, fenséges, csodálatos vagy szimbolikus nincs – inkább csak mulatságos; a tyúk megszólítása éppolyan alkalmatlan alany közreműködésével megvalósuló aktus, mint J. L. Austin híres példájában a pingvinek megkereszteléséről6. Az efféle cselekedet kudarcra van ítélve, nem boldogulunk vele – voltaképpen semmi értelmeset, hasznosat, célravezetőt nem teszünk. A tyúk megszólítása tehát önmagában is egyfajta vicc, amely éppúgy irányul a megszólított felé, mint az értelmetlenül, vakon szónokló „költő” felé. (Aki tehát voltaképpen nem a tyúknak beszél: magában zsörtölődik, Morzsa kutyával vagy bárki mással, aki a szózatot hallja, akarja megértetni dohogását. Éppoly automatikusan viselkedik – és Bergson szerint ez volna a nevetségesség előfeltétele -, mint valamely oktalan állat – például a tyúk.)

Végül pedig – s ez volna a harmadik rövidke hozzájárulás az Anyám tyúkja érdekesebb olvasásához – érdemes belegondolni a vers referenciájába szociológiai értelemben. A családi otthon ábrázolása igencsak szűkös: egy ládáról és egy szobáról értesülünk, a tyúk jólétének csimborasszója pedig a kendermag (és a lehetőség arra, hogy a szobában legyen, a ládára felszállhasson). Az olvasó nyilván szokványos falusi-családi idillt asszociál a szófukar ábrázolás mögé. Figyeljünk viszont fel arra, hogy Petőfi gyakran poénnal zárja humoros verseit. A probléma az, hogy az Anyám tyúkja csattanója alig észrevehető, nem is szokás számításba venni – pedig az utolsó előtti sort végző három pont előre figyelmeztet. De lássuk be: a mai olvasat számára az utolsó sor aligha csattan. Forrás: Szép magyar irodalom, Kultúrpart, Origo

Vélemény, hozzászólás?