Posted on

A dzsungel könyve: Ká vadászata

Ká vadászata

Leopárd pettyes bőrére vigyáz; szarvára bölény;
légy tiszta: vadász erejét mutatja sörényén a fény.
Vélnéd: az ökör letipor, vagy agancs átszúrja tüdőd?
Ne mondd: Tudjuk valahányan, tíz évaddal előbb.
Ne fojts idegen fiókát: tán a húgod vagy öcséd.
Lehet, hogy a medve az anyja, s őrzi az életét.
“Ki, ha én se” – rikolt a kölyök első prédája nyomán;
nagy a föld, s a kölyök kicsi: majd okosabb leszen évek után.

Balú medve bölcs mondásai
Az, amit most el akarok mondani, még azelőtt történt, hogy Mauglit kitették a szioni farkascsapatból, s hogy bosszút állt Sir Kánon, a tigrisen. Azokban a napokban volt, amikor Balú tanítgatta a Vadon Törvényére. A hatalmas, komoly, öreg barna medvének nagy gyönyörűsége telt gyors eszű tanítványában, mert az ifjú farkasok csak annyit akarnak a Vadon Törvényéből megtanulni, amennyi az ő csapatjukról és törzsükről szól, s elszaladnak, mihelyt a Vadászó Verset el tudják mondani: “Nesztelen láb, sötétben is látó szem; olyan fül, amely a szelet is meghallja odújában; éles fog: ez az ismertetőjele minden testvérünknek, kivéve a sakált, meg a hiénát, akit gyűlölünk.” De Mauglinak, az emberkölyöknek sokkal többet kellett tanulnia ennél. Bagira, a Fekete Párduc, néha odasompolygott hozzájuk a vadonon keresztül, megnézni, hogy halad kedves testvérkéje, s dorombolva támasztotta fejét egy fa törzséhez, amíg Maugli fölmondta a leckéjét Balúnak. A gyerek majdnem olyan ügyes volt a fára mászásban, mint az úszásban, s az úszásban majdnem olyan ügyes, mint a futásban; így hát Balú, a Törvény Tanítója, az Erdei és Vízi Törvényekre egyaránt megtanította: hogyan kell megkülönböztetni a korhadt ágat az egészségestől; hogyan kell illendően beszélni a vadméhekkel, ha ötven láb magasságban rábukkan egy rajra; mit mondjon Mengnek, a Denevérnek, ha déli álmában megzavarta az ágak közt; hogyan figyelmeztesse a vízikígyókat a tócsákban, mielőtt közéjük csobban. A Dzsungel Népe nem szereti, ha megzavarják, és könnyen nekitámad a betolakodónak. Aztán megtanulta Maugli az Idegen Vadász kiáltását is, amit addig kell hangosan ismételni, amíg válasz nem jön rá, valahányszor idegen területen vadászik valaki a Dzsungel Népéből. Ez a kiáltás emberi nyelven azt jelenti: “Engedjetek itt vadászni, mert éhes vagyok”; a válasz pedig ez: “Vadássz hát ennivalóért, de mulatságból ne.”
Ebből láthatjátok, hogy Mauglinak sok mindent kellett kívülről megtanulnia, s ugyan kifáradhatott, amíg százszor is elmondta ugyanazt a dolgot. De hát Balú azt mondta Bagirának, amikor egyszer elpüfölte Mauglit, s a gyerek dühösen rohant el:
– Hiába, az emberkölyök – emberkölyök. Az egész törvényt meg kell tanulnia.
– De gondold meg, milyen kicsike – mondta a Fekete Párduc, aki elkényeztette volna Mauglit, ha szabadjára engedik. – Hogy férhet meg abban a kis fejben annyi hosszú beszéd?

– Van-e a vadonban olyan kis teremtés, hogy ne lehetne megölni? Ugye, hogy nincs? No, hát ezért tanítom ezekre a dolgokra, és ezért verem meg – persze nagyon szelíden -, ha elfelejti.

– Szelíden? Értesz is te a szelídséghez, te vén Vastalpú! – morogta Bagira. – Az arcát egészen összevissza verted csupa szelídségből. Az ám!

– Inkább én verjem összevissza tetőtől talpig, én, aki szeretem, mintsem hogy tudatlanságból baja essék – felelte Balú nagy komolyan. – Most a Vadon Mesterszavaira tanítom, amik megoltalmazzák a madaraktól és kígyóktól s minden négy lábon vadászó állattól, a maga csapatját kivéve. Ha ezeket a szavakat megjegyzi, az egész Dzsungelben mindenkitől oltalmat kérhet. Hát ez nem ér meg egy kis verést?

– No, csak vigyázz, hogy meg ne öld az emberkölyköt! Nem fatörzs az, hogy rajta élesítsd a tompa körmeidet. De hát mik azok a Mesterszavak? Én ugyan inkább adok, mint kérek segítséget – Bagira kinyújtotta egyik mancsát, s megbámulta a végén ékeskedő acélkék, vésőnél különb karmokat -, de azért szeretném tudni.

– Idehívom Mauglit, ő majd elmondja – ha akarja. Gyere, testvérkém!

– Úgy zúg a fejem, mint a méhraj – szólalt meg egy haragos kis hang a fejük fölött, s Maugli bosszúsan, méltatlankodva csusszant le egy fatörzsről. Amint földet ért a lába, így folytatta:

– Bagira kedvéért jövök, nem teérted, vén, kövér Balú!

– Az mindegy nekem – mondta Balú, ámbár bántotta és megszomorította ez a szó. – Hát mondd el Bagirának a Vadon Mesterszavait, amikre ma tanítottalak.

– Milyen népnek a mesterszavait? – kérdezte Maugli. Gyönyörűsége telt abban, hogy fitogtathatja a tudományát. – Sok nyelv van a Vadonban. Én valamennyit tudom.

– Tudsz ám egy kicsit, de nem sokat. Látod, Bagira, mindig ilyen hálátlanok a tanítójuk iránt. Egy süldő farkas se jött vissza soha, hogy megköszönje a tanítást az öreg Balúnak. Mondd hát a Vadászó Nép szavát, te nagy tudós, te!

– Egy vérből valók vagyunk, ti meg én – mondta Maugli, olyan medvekiejtéssel, ahogy az egész vadásznép szokta.

– Jó. Most a madarakét.

Maugli elmondta, a végén hozzátéve a kánya vijjogását.

– Most a kígyónépét.

A válasz egy leírhatatlan szisszenés volt; Maugli hátrarúgott a lábával, összecsapta a kezét, hogy tapsoljon saját magának, aztán felugrott Bagira hátára. Oldalvást ült, sarkával dobolva a párduc sima, fényes bundáján; Balúra pedig olyan rút fintort vágott, amilyen csak telt tőle.

– No lám, lám! Ez megért egy kis verést – mondta gyöngéden a barna medve. – Majd megemlegetsz te még engem valamikor. – Aztán félrefordult, és elbeszélte Bagirának, hogyan kunyorálta ki a Mesterszavakat Hátitól, a Vad Elefánttól, aki minden ilyesmit tud, s hogyan vitte el Háti Mauglit egy tavacskához, hogy a Kígyók szavát megtanulja egy vízikígyótól, mert ezt Balú nem tudta kimondani. Maugli most már többé-kevésbé biztonságban lehet minden bajtól a Vadonban, mert se kígyó, se madár, se vadállat nem fogja bántani.

– Szóval senkitől sem kell félnie – fejezte be szavait Balú, büszkén ütögetve nagy, bozontos mellét.

– Csak a saját törzsétől – mondta halkan Bagira; aztán fennhangon Mauglihoz fordult: – Vigyázz egy kicsit a bordáimra, testvérkém! Mit táncolsz így rajtam?

Maugli úgy próbálta magára vonni a figyelmet, hogy Bagira nyaka szőrét cibálta, és keményen rugdosta az oldalát. Amikor aztán odahallgattak rá, torkaszakadtából kiáltotta:

– Lesz nekem egy külön törzsem, egész nap azt vezetem majd az ágak közt!

– Micsoda új bolondság ez már megint, te kis álomlátó? – kérdezte Bagira.

– Igenis, és ágakat meg szemetet dobálunk az öreg Balúra – folytatta Maugli. – Megígérték nekem. Ohohó!

– Brumm! – Balú nagy mancsa lerántotta Mauglit Bagira hátáról, s amikor a gyerek ott feküdt hatalmas lábai közt, észrevehette, hogy Balú haragszik.

– Maugli! – mondta Balú. – Te a Bender-loggal álltál szóba, a Majmok Népével!

Maugli Bagirára nézett, hogy vajon az is haragszik-e. A párduc szeme olyan kemény volt, mint a jáspiskő.

– A Majmok Népével voltál együtt – a szürke majmokkal -, a Törvényt nem ismerő néppel – azokkal, akik akármit megesznek. Ez nagy szégyen.

– Amikor Balú fejbe ütött – mondta Maugli, még mindig hanyatt fekve -, elmentem, és a szürke majmok lejöttek a fáról, és megsajnáltak. Senki más nem törődött velem. – Szipogott egy kicsit.

– A majomnép szánakozása! – horkant fel Balú. – A hegyi patak némasága! A nyári nap hidege! – No, s aztán, emberkölyök?

– Aztán… aztán… diót meg más jó dolgokat adtak ennem, és – és – kezükben vittek föl a fák tetejére, és azt mondták, vérbeli testvérük vagyok, éppen csak farkam nincs, és valamikor a vezérük lehetek.

– Nincs is vezérük – mondta Bagira. – Hazudnak. Mindig is hazudtak.

– Kedvesek voltak hozzám, és kértek, hogy jöjjek el megint. Miért is nem vittetek el soha a Majmok Népéhez? Úgy állnak a lábukon, akárcsak én. Nem vernek erős mancsokkal. Egész nap játszadoznak. Engedjetek föl hozzájuk. Gonosz Balú, engedj föl! Megint játszani akarok velük!

– Hallgass ide, emberkölyök – mondta a Medve, s hangja úgy zúgott, mint forró éjszakán a mennydörgés. – Megtanítottalak a Vadon egész törvényére, minden nép törvényére, csak a majmokéra nem, akik a fák tetején laknak. Azoknak nincs törvényük. Azok nem tartoznak sehová. Még külön nyelvük sincs, lopott szavakat használnak, amiket úgy csíptek el, hogy az ágak közt hallgatóztak, leskelődtek. Mi nem járhatunk velük egy úton. Vezérük nincs. Emlékezőtehetségük nincs. Dicsekednek, fecsegnek, nagy népnek mondják magukat, amely nagy dolgokat visz majd végbe a Dzsungelben, de ha egy dió lepottyan a fáról, kacagva ugranak utána, és megfeledkeznek mindenről. Mi, vadonbeliek, szóba sem állunk velük. Nem iszunk ott, ahol a majmok isznak; nem járunk arra, amerre majmok járnak; nem vadászunk, amerre ők vadásznak; nem halunk meg ott, ahová meghalni húzódnak. Hallottál-e engem valaha a mai napig a Bender-logról beszélni?

– Nem – felelte suttogva Maugli, mert most, hogy Balú elhallgatott, nagyon csöndes lett az erdő.

– A Vadon népe kivetette a majmokat beszédéből és elméjéből. Sokan vannak, gonoszak, piszkosak, szemérmetlenek, s ha egyáltalán van valami határozott kívánságuk, hát azt kívánják, hogy a Vadon népe észrevegye őket. De mi nem vesszük észre őket, még ha diót és szemetet hajigálnak is a fejünkre.

Alighogy elhallgatott, egész dió és gallyzápor zuhogott le az ágak közül, s fönn a levegőben, a vékony ágak közt, vakogás, üvöltés, dühös ugrálás hallatszott.

– A Majmok Népe tilalmas – mondta Balú -, tilalmas a Vadon Népének. Ezt ne feledd el!

– Tilalmas – mondta Bagira -, de azért mégis azt hiszem, hogy Balú óvhatott volna tőlük.

– É-én? Hogy is juthatott volna eszembe, hogy ilyen piszkokkal kezd játszani? A Majmok Népe! Piha!

Újabb zápor zuhogott a fejükre. Elsiettek onnét, és Mauglit magukkal vitték.

Amit Balú mondott a majmokról, a tiszta színigazság volt. A fák tetején éltek, s mert a vadállat ritkán szokott fölnézni, nem akadt alkalom, hogy a majmok és a Vadon Népe egymás útját keresztezzék. De ahol egy beteg farkasra, sebzett tigrisre vagy medvére bukkantak, a majmok megkínozták, s ágakkal, dióval hajigáltak meg minden állatot – csak úgy, mulatságból s abban a reményben, hogy észreveszik őket. Aztán értelmetlen nótákat üvöltöttek, visítottak, s biztatták a Vadon Népét, hogy másszék fel a fára, és verekedjék meg velük; vagy egymás között kezdtek dühös harcokat semmiért, s a halottaikat otthagyták, ahol a Dzsungel Népe is megláthatta. Mindig úgy volt, hogy éppen most fognak vezetőt választani, törvényeket és szokásokat elhatározni – de sohasem tették meg, mert emlékezetük nem tartott egyik naptól a másikig -, így aztán ezzel a mondással intézték el a dolgokat: “Amit a Bender-log most gondol, azt gondolja majd később a vadon.” Ez a mondás nagy vigasztalás volt nekik. Egy vadállat sem férkőzhetett hozzájuk, viszont egyik sem vette észre őket, s ezért örültek annyira, amikor Maugli eljött játszani velük és lettek dühösek, mikor meghallották, hogy Balú haragszik.

Sohasem szándékoztak ennél többet cselekedni – a Bender-log egyáltalán nem ismeri a szándékot; de valamelyikük kitalált valamit, amit nagyszerű dolognak tartott. Azt mondta a többinek, hogy Mauglinak sok hasznát vehetnék, ha megtartanák törzsükben, mert ágakat fonhatna össze, amik megvédenék őket a szél ellen, s ha velük maradna, őket is megtaníthatná erre. Persze Maugli, a favágó gyermeke, sokféle ösztönt örökölt, s apró kunyhókat szokott építeni lehullott ágakból, nem is gondolkozva azon: hogyan, miért csinálja ezt; a fákon leselkedő majmok pedig csodálkozva nézték a játékát. Most aztán – azt mondták – igazán lesz vezérük, s a legbölcsebb nép lesz belőlük a vadonban – olyan bölcs, hogy mindenki észreveszi és irigyli majd őket. Ezért csöndesen nyomon követték Balút, Bagirát és Mauglit a vadonon keresztül, amíg a déli szundikálás ideje el nem érkezett. Maugli, aki erősen szégyellte magát, elaludt a párduc és a medve közt; szentül elhatározta már, hogy soha többé nem keveredik össze a Majmok Népével.

A legközelebbi dolog, amire emlékezett, az az érzés volt, hogy kezek fogdossák lábát, karját – kemény, erős kis kezek -, aztán ágak súrolják az arcát – aztán az ingó ágak közül lebámulva hallgatta, hogyan veri fel Balú a vadont mély bömbölésével, s nézte, hogy ugrik föl Bagira a fa törzsére, valamennyi fogát villogtatva. A Bender-log diadalmasan üvöltött, s tovább ugrált a magasabb ágakra, ahová Bagira nem mert utána menni; közben mind ezt kiáltozta: – Észrevett minket! Bagira észrevett minket! A Vadon egész népe bámulja a mi ügyességünket és ravaszságunkat! – Aztán menekülni kezdtek; és a Majmok Népének menekülése az erdőn keresztül olyan dolog, amit senki sem tud leírni. Vannak rendes útjaik és keresztútjaik, hegynek föl, völgynek le; valamennyi ötven-hetven-száz láb magasan a föld felett; ezeken az utakon éjjel is tudnak járni, ha kell. A legerősebb két majom hóna alatt fogta meg Mauglit, s átugrált vele egyik fatetőről a másikra, húszlábnyi ugrásokkal. Magukban kétszer akkorát is tudtak volna ugrani, de a fiú súlya visszatartotta őket. Akárhogy émelygett és szédült Maugli, akaratlanul is élvezte ezt a vad rohanást, ámbár megijedt, amikor messze maga alatt pillantotta meg a földet, s a szíve mintha a torkában dobogott volna, amikor az üres levegőn keresztüllódulva, rettentő zökkenéssel, rázkódással értek át a másik fára. Kísérői olyan magasra rángatták fel, amíg recsegni, hajladozni nem érezte alattuk a legvékonyabb, legmagasabb ágakat – aztán egy csahintással és sikoltással a levegőbe lendültek – kifelé, lefelé, amíg kezükkel vagy lábukkal meg nem kapaszkodtak a legközelebbi fa alsóbb ágain. Néha mérföldekre ellátott a csöndes, zöld vadon fölött, mint ahogy az árboc tetejéről mérföldekre ellát az ember a tengeren – aztán ágak, levelek vágódtak az arcába, s két őrzőjével együtt majdnem a földön volt megint. Így száguldott végig, nagy ugrálás, recsegés, rikoltozás, visítozás közben a Majmok Népe a fák országútján a foglyul ejtett Mauglival.

Egy ideig attól félt, hogy le találják ejteni, aztán megharagudott, de volt esze, hogy ne küzdjön velük; végül gondolkozni kezdett. Az első dolog, hogy üzenetet küldjön Balúnak és Bagirának, mert tudta, hogy a gyorsan haladó majmok messzire elhagyják a barátait. Lefelé hiába nézett volna, mert csak az ágak tetejét látta, hát fölfelé meresztette a szemét, s a messzi kékségben megpillantotta Csilt, a keselyűt, amint ringatózva, keringve figyelte a vadont, és dögöt keresett. Csil látta, hogy a majmok cipelnek valamit, s néhány száz méterrel lejjebb ereszkedett, hogy meglássa: ennivaló-e, amit visznek. Meglepetve füttyentett egyet, amint észrevette, hogy Mauglit éppen fölhurcolják egy fa tetejére, s meghallotta ajkáról a keselyűkiáltást: – Egy vérből valók vagyunk, te meg én! – Az ágtenger összecsapódott a fiú fölött, de Csil továbbröppent a legközelebbi fáig, s éppen jókor ért oda: látta, amint ismét fölmerült a barna kis arc. – Figyeld a nyomomat! – kiáltotta Maugli. – Szólj a szioni csapatból való Balúnak és a Gyűlés Sziklájára járó Bagirának!

– Kinek a nevében, testvér? – Csil sohasem látta még Mauglit, de persze hallott már róla.

– Maugli, a Béka nevében. Emberkölyöknek neveznek! Figyeld a nyomo-maat!

Az utolsó szavakat visítva kiáltotta, mert a levegőn lódították keresztül, de Csil bólintott, és fölemelkedett olyan magasra, hogy már csak porszemecskének látszott, s ott függött, figyelve a fatetők ingását, amint Maugli kísérete végigviharzott rajtuk.

– Nem mennek ezek messzire – mondta magában nevetve. – Sohasem hajtják végre, amit elhatároztak. A Bender-log mindig új dolgokat kap föl. Most, ha nem tévedek, nagy bajba keverednek, mert Balú nem mai gyerek, Bagira pedig, azt hiszem, nemcsak kecskékkel tud elbánni.

Így hát tovább ringatózott szárnyain, lábát maga alá húzva – és várt.

Ezalatt Balú és Bagira őrjöngött dühében és bánatában. Bagira úgy mászott a fákra, mint soha azelőtt, de a vékony ágak letörtek a súlya alatt, és lecsúszott, a karmai tele voltak fakéreggel.

– Miért nem figyelmeztetted az emberkölyköt? – ordított rá szegény Balúra, aki nehézkes ügetésbe fogott abban a reményben, hogy utoléri a majmokat. – Érdemes volt félholtra verni, ha erre nem figyelmeztetted?

– Ó, siessünk! Még elcsíphetjük őket! – lihegte Balú.

– No, ez a gyorsaság egy sebesült tehenet se fárasztana ki. Te Törvénytanító, kölyöknáspángoló – hiszen megpukkadsz, ha még egy mérföldet szaladgálsz így összevissza! Maradj nyugodtan, és gondolkozzál. Csinálj tervet. Nem szabad hajkurászni őket. Leejtik, ha nagyon a sarkukban vagyunk.

– Brumm, brumm, huú! Hiszen már eddig is leejthették, elunhatták a cipelést. Ki bízik a Bender-log kitartásában? Ó, hajigálj döglött denevéreket a fejemhez! Adj fekete csontokat ennem! Guríts be a vadméhek odvaiba, hogy halálra csípjenek, és temess el a hiéna mellé, mert én vagyok a világ legnyomorultabb medvéje! Brumm-brumm-buhú! Ó, Maugli, Maugli! Miért is nem óvtalak a Majmok Népétől ahelyett, hogy bevertem a fejedet? Talán ki is vertem a fejedből a mai leckét, s most egyedül maradsz a vadonban a Mesterszavak nélkül!

Balú fülére csapta mancsát, és jajgatva hempergett a földön.

– No, a szavakat legalább helyesen mondta el nekem az imént – szólalt meg türelmetlenül Bagira. – Balú, benned sem emlékezőtehetség, sem önérzet nincs. Mit szólna a Dzsungel, ha én, a fekete párduc így hemperegnék, mint Ikki, a tüskésdisznó, s üvöltöznék hozzá?

– Bánom is én, mit szól a Vadon! Eddig meg is halhatott az a gyerek.

– Hacsak mulatságból le nem dobják a fáról, vagy szeszélyből meg nem ölik, nem féltem az emberkölyköt. Bölcs és tanult gyerek, s mindenekfölött a szemétől fél a Vadon Népe. Csakhogy (és ez a nagy baj) a Bender-log hatalmában van – a majmok pedig, mert fatetőn élnek, senkitől sem félnek közülünk. – És Bagira elgondolkozva nyalogatta egyik mellső lábát.

– Micsoda bolond vagyok én! Ó, én kövér, barna, gyökérásó bolond! – mondta Balú, egy rándulással kiegyenesedve. – Nagyon igaz, amit Háti, a Vad Elefánt szokott mondani: “mindenki fél valakitől”. A Bender-log, a Majmok Népe, Kától fél, az óriáskígyótól. Az éppen úgy tud fára mászni, mint ők. Éjszakánként majomkölyköket lopdos. Ha a nevét elsuttogják, hideg rázza a nyomorultakat. Jerünk Kához.

– Ugyan, mit tesz az meg miértünk? Nem tartozik a törzsünkhöz, mert lábatlan, és nagyon gonosz a szeme – mondta Bagira.

– De nagyon öreg és ravasz. Mindenekfölött pedig örökké éhes – mondta reménykedve Balú. – Ígérj neki sok kecskét.

– Egy teljes hónapig alszik, ha egyszer teleette magát. Lehet, hogy alszik most is, s még ha ébren van is: mi lesz, ha maga akarja megölni magának a kecskét? – Bagira nem sokat tudott Káról, és gyanakodó természete volt.

– Hát akkor te meg én, öreg vadászok, észre térítjük majd. – Balú odadörgölte kopott bundáját, barna vállát Bagirához, s elindultak, hogy megkeressék Kát, az Óriáskígyót.

Amikor rátaláltak, éppen sütkérezett a délutáni nap melegében, s bámulta szép új ruháját, mert tíz nap óta visszavonultan élt, megvedlett, s most ragyogott a bőre; nyújtogatta a föld felett nagy, tömpe orrú fejét, harminc láb hosszú teste különös gyűrűkbe tekeredett; nyalogatta a száját, közelgő ebédjére gondolva.

– Nem evett még – dörmögte megkönnyebbülten Balú, mihelyt a szépen tarkázott, sárgásbarna új ruhát megpillantotta. – Vigyázz, Bagira! Vedlés után mindig vak egy kicsit, s könnyen nekitámad annak, aki közeledik hozzá.

Ká nem volt mérges kígyó – sőt meg is vetette, gyávának tartotta a mérges kígyókat -, ereje a szorításában volt, s ha óriási gyűrűivel egyszer körülcsavart valakit, annak örökre befellegzett.

– Jó vadászatot! – kiáltotta Balú két lábra állva, Ká is, mint egész fajtája meglehetősen süket volt, s előszörre nem hallotta meg a kiáltást. Aztán összegöngyölödött mindenre felkészülve, s lesunyta a fejét.

– Jó vadássszatot mindnyájunknak – felelte. – Hohó, Balú, mi járatban vagy itt? Jó vadássszatot, Bagira! Legalábbisssz egyikünknek ennivaló kéne. Nem tudtok valami lábon járó vadról? Egy ssszarvasssztehénről vagy akár egy fiatal őssszbakról? Üresssz vagyok, mint a kissszáradt kút.

– Vadászgatunk – felelte közömbösen Balú. Tudta, hogy Kát nem szabad sürgetni. Túlságosan nagy darab állat.

– Engedjétek meg, hogy veletek tartssszak – mondta Ká. – Nektek, Bagira meg Balú, mindegy, hogy eggyel többet vagy kevessszebbet üttök – de én, én kénytelen vagyok napokig elvárni egy erdei csapássszon, vagy fél éjssszaka a fákon mássszkálni azért a reményssszégért, hogy egy kölyökmajmot elcsíphetek. Sz-ssz! Bissszony, nem olyanok már az ágak sssze manapssszág, mint fiatal koromban. Csupa korhadt ág, csupa ssszárasssz gally.

– Talán a tested nagy súlyának is lehet ebben egy kis része – mondta Balú.

– Hát meglehetősssz hossszúra nyúltam, meglehetősssz hossszúra – mondta kissé rátartian Ká. – De assszért mégisssz az új fákban van a hiba. Az utolssszó vadássszatomon majdhogy le nem esssztem – igassszán kisssz híja volt -, a lecsússszássszom sszaja, merthogy a farkam nem csavarodott ssszorossszan a fa köré, fölébresssztette a majmokat, sssz asszok csak úgy ssszórták rám a ssszidalmakat.

– Lábatlan, sárga giliszta – morogta a bajusza alatt Bagira, mintha igyekeznék visszaemlékezni valamire.

– Sz-sssz! Essszt isssz mondták rám?! – kiáltott fel Ká.

– Valami effélét kiáltoztak a múlt hónapokban, de mi sohasem vesszük észre őket. Összebeszélnek azok mindenfélét, még azt is, hogy valamennyi fogad kihullott, s nem mersz szembeszállni kecskegidánál nagyobb állattal, mert (no de igazán szemérmetlenek ezek a majmok) – mert azt mondják, félsz a kecskebak szarvától – folytatta mézédes hangon Bagira.

Egy kígyó, különösen olyan vén, óvatos óriáskígyó, mint Ká, ritkán árulja el, hogy haragszik, de Balú és Bagira láthatták, hogyan törődnek és duzzadnak Ká nyakának mindkét oldalán a hatalmas nyelőizmok.

– A majmok elköltösssztek – mondta nyugodtan. – Ma, amikor kijöttem a napra, hallottam, amint kiáltosssztak a fák tetején.

– Éppen – éppen a majmokat üldözzük most – kezdte mondani Balú; de torkán akadt a szó, mert medve-emlékezet óta most először vallotta be valaki a Vadon Népéből, hogy törődik a majmok dolgaival.

– Kétssszégtelenül nagy dolog lehet, ami két ilyen vadássszt (akik bissszonyossszan vessszérek a maguk vadonában) a Bender-log hajssszolássszára indít – udvariaskodott Ká, miközben majd kifúrta oldalát a kíváncsiság.

– Az igazat megvallva – szólalt meg Balú -, én nem vagyok egyéb, csak a szioni farkaskölykök öreg és sokszor bolondos törvénytanítója; Bagira pedig…

– Az Bagira – mondta a fekete párduc, s összekaffantotta a száját, mert nem sokat várt az alázatosságtól. – Megmondom, miről van szó, Ká. Ezek a diótolvajok, ezek a pálmalevéltépdesők ellopták az emberkölykünket. Talán hallottál már róla.

– Hallottam egy sssz mássszt Ikkitől (a jámbor nagyon büssszke a tüssszkéire) valami emberféléről, aki beállt egy farkassszcsapatba. Hallottam, de nem hittem. Ikki teli van olyan történetekkel, amiket fél füllel hallott, ésssz igen rosszul mond el.

– Csakhogy ez igaz ám. Olyan emberkölyök az, amilyet még nem látott a világ – mondta Balú. – A legjobb, legbölcsebb, legbátrabb emberkölyök – az én tulajdon tanítványom, aki minden vadonban híressé fogja tenni Balú nevét. Amellett pedig – én sze… mi szeretjük, Ká.

– Sz-sssz! – Sz-sssz! – mondta Ká, fejét rázogatva – Tudtam én isssz valaha, hogy mi a ssszeretet. Olyan történeteket mondhatnék el!…

– Majd egy világos éjszakán, amikor mind jól leszünk lakva, hogy méltóképpen élvezhessük – szólt közbe gyorsan Bagira. – A mi emberkölykünk a majmok keze közt van – és tudjuk, hogy azok a vadon egész népéből egyedül Kától félnek.

– Egyedül tőlem félnek. Van isssz rá okuk – mondta Ká. – Fecsegő bolond, hiú – hiú, bolond, fecsegő népssszég a majom. De ha emberféle kerül a kessszükbe, az nagy baj. Megunják a diót, amit lessszedtek, és ledobják. Fél napig cipelnek egy ágat, azt hissszik, hogy nagy dolgokat visssznek majd véghesssz vele, asssztán kettétörik. Nem irigylem asszt asssz emberkét. Mit isssz mondtak rólam? Hogy ssszárga hal vagyok?

– Giliszta, giliszta – mondta Bagira. – Mondtak azok egyebet is, de szégyellem elismételni.

– Majd megtanítjuk őket, hogy tisssztessszégessszen bessszéljenek uruk-parancsolójuk ssszemélyéről. Sssz-sssz! Ssszegítünk assszon a félrekalandossszó emlékesssző tehetssszégükön. Hát hová mentek assszal a kölyökkel?

– Azt csak a Dzsungel tudja. Napnyugat felé, azt hiszem – mondta Balú. – Azt hittük, te fogod tudni, Ká.

– Én? Hát honnan tudnám? Elcsípem őket, ha utamba kerülnek, de nem vadássszok én sssze majmokra, sssze békákra – sssze ssszöld hínárra a pocsolya ssszínén, ami assszt illeti.

– Föl, föl! Föl, föl! Hahó, hahó, hahó! Nézz föl, Balú, a szioni farkascsapat medvéje!

Balú fölnézett, hogy lássa, honnét jő a hang: hát Csil volt, a keselyű, lefelé ereszkedve felgörbült szárnya szélén csillogott a napfény. Közel járt már az az idő, amikor el szokott ülni, de végigkeringett az egész vadon fölött. A medvét kereste, de a sűrű lombok eltakarták a szeme elől.

– Mi baj? – kérdezte Balú.

– Láttam Mauglit a majmok között. Kért, hogy mondjam meg nektek. Figyeltem őket. Átvitték a folyón a majomvárosba – a Hideg Tanyára. Hogy egy éjszakát vagy tízet töltsenek ott, vagy csak egy órát – ki tudja? Megmondtam a denevéreknek, hogy őrködjenek, amíg a sötétség tart. Hát ez volt az üzenet. Jó vadászatot mindnyájatoknak odalent!

– Teli gyomrot és mély álmot, Csil! – kiáltotta Bagira. – Megemlékezem rólad, amikor legközelebb zsákmányt ejtek, s a fejét egyedül neked teszem félre, drága Keselyűm.

– Szót sem érdemel az egész. A fiú tudta a Mesterszót. Ez volt a legkevesebb, amit megtehettem. – Azzal Csil keringve megindult a háló-ága felé.

– Nem felejtette el, amire tanítottam – mondta büszke kuncogással Balú. – Ha elgondolom, hogy kölyök létére eszébe jutott a madarak Mesterszava, mialatt egyik fáról a másikra rángatták!

– Elég erősen beleverted a fejébe – mondta Bagira. – De azért büszke vagyok rá. Most induljunk a Hideg Tanyára.

Valamennyien tudták, hol van ez a hely, de a Dzsungel Népe közül kevesen jártak arra, mert amit ők a Hideg Tanyának neveztek, egy régi, elhagyott város volt, amely beléveszett, belétemetődött a vadonba – s vadállatok ritkán telepszenek meg olyan helyen, ahol valaha ember tanyázott. A vaddisznó igen, de a vadásztörzsek soha. Mellesleg: ott laktak a majmok is, már amennyire róluk el lehet mondani, hogy egyáltalán laknak valahol – s olyan állat, aki ad magára valamit, arccal se fordult felé, hacsak szárazság idején nem, amikor a félig beomlott víztartókban és medencékben maradt egy kis víz.

– Fél éjszakát is megtart ez az út – ha nagyon sietünk – mondta Bagira. Balú igen komoly képet vágott. – Olyan gyorsan megyek, ahogy tudok – mondta aggodalmas hangon.

– Nem várhatunk rád. Gyere utánunk, Balú. Ká meg én nyakunk közé szedjük a lábunkat.

– A lábunkat? – mondta sértődötten Ká. – Nyugodt lehetsssz, lépéssszt tartok én a te négy lábaddal.

Balú tőle telhetően igyekezett, de kénytelen volt lihegve leülni, s a másik kettő otthagyta: jöjjön utánuk. Bagira előresietett gyors párducügetéssel. Ká egy szót sem szólt, de akárhogy nyargalt is Bagira, az óriáskígyó lépést tartott vele. Ha vízhez értek, Bagira volt előnyben, mert átugrott rajta. Ká pedig átúszott, fejét s vagy kétlábnyit a nyakából magasra tartva, de sík földön megint kipótolta ezt a veszteséget.

– Az Összezúzott Zárra mondom, amely megszabadított – szólt alkonyattájban Bagira -, nem lehet rád fogni, hogy lassan bandukolsz.

– Éhesssz vagyok – felelte Ká. – Ésssz különben isssz foltosssz békának nevesssztek.

– Gilisztának, Ká, földi gilisztának – méghozzá sárgának.

– Mindegy. Gyerünk tovább – és Ká, mintha csak végigfolyt volna a földön: szúrós szemével megtalálta a legrövidebb utat, és arról sohasem tért le.

A Hideg Tanyán a majmoknak eszükbe sem jutottak Maugli barátai. Elvitték a fiút az Elveszett Városba, s egyelőre nagyon meg voltak elégedve magukkal. Maugli sohasem látott még indiai várost, s ez, ámbár jóformán romba dőlt már, mégis csodálatos és pompázó volt. Valami király építtette réges-régen egy kis dombra. Még nyomon lehetett követni a kőből épült műutakat, amelyek a leomlott kapukhoz vezettek, ahol egy-egy megmaradt faszilánk lógott még a kopott, rozsdás sarokvasakon. Fák nőttek kívül-belül a falakon; a mellvédek szétmállottak; vad kúszónövények lógtak ki a bástyatornyok ablakaiból.

A domb tetejét nagy, fedetlen palota koronázta; az udvarok s a szökőkutak márványa megrepedezett, vörös és zöld foltok éktelenkedtek rajta, s még a kövezett udvart is, ahol a király elefántjai szoktak tartózkodni, tökéletesen fölverte a fű – de még fiatal fák is nőttek rajta. A palotából hosszú sorait lehetett látni a várost alkotó tetőtlen házaknak: mint megannyi üres kaptár, tele sötétséggel; a téren, ahol négy út találkozott össze, idomtalan kőtömb sötétlett – valaha bálvány lehetett; látszottak az árkok és gödrök az utcák sarkán, ahol valamikor a közutak voltak, s a templomok töredezett kupolái, amiknek oldalán vadfüge sarjadt ki. A majmok az ő városuknak nevezték ezt a helyet, s úgy tettek, mintha lenéznék a Vadon Népét, amiért az erdőben él. Pedig hát fogalmuk se volt arról, mire valók ezek az épületek, és hogyan kellene hasznukat venni. Körbeültek a király tanácstermének padozatán, bolhászkodtak, és embernek hitték magukat, vagy ki s be szaladgáltak a tetőtlen házakban, vakolatot és régi téglákat gyűjtöttek össze egy sarokba, aztán elfelejtették, hogy hová dugták, csapatostul összeverődtek, kiáltoztak – aztán egyszerre, uzsgyi, játszani mentek, föl s alá futkosva a király kertjének teraszain, s mulatságból rázogatták a rózsafákat, a narancsfákat, csak azért, hogy a virágot, a gyümölcsöt lehullani lássák. Kikutatták a palotának minden folyosóját, sötét alagútját, száz meg száz sötét kis szobáját, de sohasem emlékeztek arra, hogy mit láttak, mit nem, így jöttek-mentek, egyedül, kettesben vagy seregestül, s mondogatták egymásnak, hogy azt cselekszik, amit az emberek. Ittak a víztartókból, s beszennyezték a vizet, aztán verekedtek érte, aztán csoportokba verődtek, s azt kiáltották: “Nincs az egész Dzsungelben olyan bölcs, jó, okos, erős és nemes nép, mint a Bender-log, a Majmok Népe!” Aztán újrakezdték az egészet, amíg meg nem unták a várost, és vissza nem tértek a fák tetejére, remélvén, hogy a Vadon Népe észreveszi őket.

Maugli, akit a Dzsungel Törvénye szerint neveltek, nem szerette és nem is értette ezt az életet. A majmok késő délután cipelték a Hideg Tanyára, s nem feküdtek le – mint ahogy Maugli tette volna ilyen hosszú utazás után -, hanem egymást kézen fogva körtáncot jártak, s énekelték a maguk bolondos dalait. Egyik majom beszédben közölte társaival, hogy Maugli elfogatása új korszakot jelent a Bender-log történetében, mert Maugli meg fogja tanítani őket, hogyan kell botokat, vesszőket összefonni, védelmül eső és hideg ellen. Maugli felkapott néhány indát, és csavargatni kezdte, s a majmok meg is próbálták utánozni; de egy-két perc múlva már nem érdekelte őket a dolog, kezdték egymás farkát cibálni, s négykézláb ugrándoztak, nagyokat vakkantva.

– Ehetném – mondta Maugli. – Idegen vagyok ebben a részében a vadonnak. Hozzatok ennivalót, vagy engedjetek vadászni.

Húsz-harminc majom rohant el egyszerre, hogy diót és vadgyümölcsöt hozzon neki; de útközben összeverekedtek, s ami kevés gyümölcs megmaradt, azzal kár is lett volna vissza térni. Maugli fáradt volt, bosszús és éhes; kóborolt az üres utcákon, el-elharsogva az Idegen Vadász kiáltását, de senki sem válaszolt neki, s Maugli érezte, hogy csakugyan átkozottul rossz helyre került. – Mind csupa színigazság, amit Balú mondott a Bender-logról – gondolta magában. – Nincs törvényük, nincs Vadászkiáltásuk, nincsenek vezetőik – csak bolond szavaik vannak, és apró, nyúlkáló, tolvaj kezük. Az én hibám lesz, ha itt éhen halok, vagy megölnek. De megpróbálom, hátha visszatérhetek a magam vadonába. Balú bizonyosan elver, de még az is jobb, mint buta rózsaszirmokat hajszolni a majmok között.

Mihelyt a város faláig eljutott: visszarángatták a majmok. Azt mondták neki: nem is tudja, mennyire boldog – és megcsipkedték, hogy hálálkodásra kényszerítsék. Összeszorította a fogát, s egy szót sem szólt, fölment a lármázó majmokkal egy teraszra, a vörös homokkő-víztartók fölött, amelyek félig tele voltak esővízzel. A terasz közepén egy romba dőlt, fehér márvány nyári lak volt, amely száz esztendővel azelőtt meghalt királyok számára épült valamikor. Kupolás teteje félig beomlott, s eltorlaszolta a palotából odavezető föld alatti folyosót, amelyen a királynék szoktak járni; de a falait áttört márványfaragások, szépséges, tejfehér kőcsipkék díszítették, agáttal, karneollal, jáspissal, lápiszlazulival kirakva – s amikor a hold feljött a domb mögött, keresztülragyogott az áttört falon, olyan árnyékot vetve a földre, mint valami fekete bársonyhímzés. Akármilyen fáradt, álmos és éhes volt is Maugli, akarva, nem akarva, kacagnia kellett, amikor egyszerre húsz majom is mondani kezdte neki, hogy mily nagyok, bölcsek, erősek és nemesek ők, s mekkora bolond volt, hogy el akarta hagyni őket.

– Nagyok vagyunk. Szabadok vagyunk. Csodálatra méltók vagyunk. Legcsodálatosabb népe a Vadonnak! Mindnyájan azt mondjuk, hát lehetetlen, hogy igaz ne legyen! – kiáltozták. – És mert te még nem hallottad ezt, elmondhatod a szavainkat a Vadon Népének, hogy ezentúl észrevegyenek bennünket: mindent elbeszélünk neked a mi nagyszerű népünkről.

Maugli nem tett semmi ellenvetést, a majmok pedig százával gyűltek a teraszra, hogy meghallgassák szónokaikat, akik a Bender-log dicsőségét zengték; s valahányszor egy szónok elhallgatott, mert elakadt a lélegzete, valamennyien egyszerre kiáltották:

– Úgy van! Igaz! Mindnyájan azt mondjuk!

Maugli bólogatott, pislogott, igent mondott, ha kérdeztek tőle valamit, s a feje csak úgy zúgott a lármától.

“Valamennyit Tabaki, a sakál haraphatta meg – gondolta magában -, most megvesztek. Ez bizonyosan nem más, mint veszettség. Hát sohasem fekszenek le ezek? No, most felhő kezdi eltakarni a holdat. Ha elég nagy lenne a felhő, megpróbálnék elillanni a sötétségben. Csakhogy fáradt vagyok.”

Ezt a felhőt figyelte a két jó barát is a város fala alatt húzódó, omladozó árokban; mert Bagira és Ká jól tudta, hogy nagy tömegben milyen veszedelmes a Majmok Népe, s nem akart veszedelembe kerülni. A majmok sohasem harcolnak, ha legalább százan nincsenek egy ellen, s nem sokan vannak a Dzsungelben, akik az ilyen túlerőnek fittyet hánynak.

– Én majd a nyugati falhosssz megyek – sziszegte Ká -, gyorssszan lekússszom, úgy, hogy védjen a lejtő. Rám nem isssz fogják ssszássszával vetni magukat, de…

– Tudom – mondta Bagira. – Bárcsak Balú itt volna! De hát tegyük meg, ami tőlünk telik. Ha a felhő eltakarja a holdat, a teraszra megyek. Ott valami tanácskozásféle folyik a gyerek dolgában.

– Jó vadássszatot – mondta Ká elszántan, és tovasiklott a nyugati fal felé. Véletlenül ez volt a legkevésbé rossz állapotban, s a nagy kígyónak sok idejébe tellett, amíg utat talált fölfelé a kövek közt.

A felhő eltakarta a holdat, s miközben Maugli azon törte a fejét, hogy mi is fog történni, egyszerre csak meghallotta Bagira könnyű lépéseit a teraszon. A fekete párduc szinte nesztelenül nyargalt le a lejtőn, és szétütött (igen, mert volt esze, hogy harapással ne vesztegesse az időt) – szóval, jobbra-balra szétütött a majmok között, akik ötvenes-hatvanas sorokban ültek Maugli körül. A rémület és a düh üvöltése tört ki belőlük; amikor aztán Bagira belebotlott a lába alatt hempergő, rugdalózó testekbe, az egyik majom felkiáltott: – Egyedül van! Öljük meg! Öljük meg!

Egész dulakodó tömeg vetette magát Bagirára; harapták, karmolták, tépték, rángatták, ahogy csak győzték; öt-hat majom pedig Mauglit fogta le, fölcibálta a nyári lak falára, s belökték a romladozó bolthajtás hasadékán. Ember nevelte fiú csúnyán összezúzta volna magát ettől a jó tizenöt lábnyi zuhanástól, de Maugli a Balú tanítása szerint esett, és talpával érte a földet.

– Várj itt, amíg meg nem öltük a barátaidat – kiáltották a majmok -, aztán majd játszunk veled, ha ugyan a Mérges Kígyók Népe életben hagy!

– Egy vérből valók vagyunk, ti meg én – mondta el Maugli gyorsan a Kígyók kiáltását. Surrogást, sziszegést hallott maga körül a kőtörmelékben. Biztonság kedvéért megismételte a kiáltást.

– Sssszép! Mindenki hajtsssza le a fejét! – sziszegte vagy fél tucat csöndes hang. (Indiában minden rom előbb vagy utóbb kígyók tanyájává lesz; a régi nyári lakban csak úgy nyüzsögtek a kobrák.)

– Állj ssszép csöndessszen, kissz tesssztvér, nehogy ránk taposssz!

Maugli olyan mozdulatlanul állt, ahogy csak tudott; kibámult az áttört faragványok résein, s hallgatta a Fekete Párduc körül dühöngő harc veszett lármáját – a kiáltozást, makogást, pufogást, s Bagira mély, rekedt hörgését, amint előre-hátra rohant, keringett, és elmerült ellenségei tömegében. Amióta megszületett, Bagira először verekedett életre-halálra.

“Balúnak valahol a közelben kell lennie, Bagira nem jött volna el egyedül” – gondolta Maugli, aztán hangosan felkiáltott: – A víztartóhoz, Bagira! Gurulj a víztartó felé! Gurulj, és ugorj bele! Bújj a vízbe!

Bagira meghallotta, s ez a kiáltás új bátorságot öntött belé: hiszen Maugli él! Kétségbeesett, néma ütésekkel, lépésről lépésre verekedte ki az útját a víztartó felé. Ekkor a vadonhoz legközelebb eső, romba dőlt falon felhangzott Balú mennydörgő harci kiáltása. A vén medve megtette, ami tőle telt, de nem tudott hamarább érkezni.

– Bagira! – kiáltotta – itt vagyok! Mászom! Sietek! Huuú! A kövek kicsúsznak a lábam alól… Várjatok csak, adta nyomorult majmai, itt vagyok már!

Föllihegett a teraszra. A majmok tüstént elborították a feje tetejéig, de egyszerre két lábra állt, kinyújtotta mellső mancsait, magához szorított annyi majmot, ahányat meg tudott fogni – és csapkodni kezdett köztük szabályos csattanásokkal, mint a gőzhajó kereke. Egy reccsenés, egy csobbanás elárulta Mauglinak, hogy Bagira el tudott verekedni a víztartóig, ahová a majmok nem tudták követni. A párduc lihegve hevert, éppen csak fejét emelve ki a vízből, a majmok pedig hármas sorokban álltak a piros lépcsőkön, toporzékoltak dühükben, és lesték, hogy mindenfelől ráugorjanak, ha kijő a vízből, hogy Balút megsegítse. Ekkor történt az, hogy Bagira fölemelte csöpögő állát, s kétségbeesésében elmondta a kígyók oltalomkérő kiáltását – egy vérből valók vagyunk, ti meg én -, mert azt hitte, hogy Ká kereket oldott az utolsó pillanatban. Még Balú is, akit a majmok félig agyonnyomtak már a terasz szélén, kénytelen volt elnevetni magát, hallván, hogy a fekete párduc segítségért kiált.

Ká még csak most tudott átpecekedni a nyugati falon, olyan lódulással érve a földre, amely a párkány egyik kövét legurította az árokba. Esze ágában sem volt, hogy lemondjon kedvező helyzetéről; egyszer-kétszer összetekeredett és kinyújtózkodott, meg akarván bizonyosodni afelől, hogy hosszú testének minden porcikája sértetlen.

Közben tovább folyt Balú harca; a víztartó szélén ordítoztak a majmok Bagira körül; Meng, a denevér ide-oda csapongva hordta szét a csata hírét a rengetegben – végül már Háti, a Vad Elefánt is trombitálni kezdett; a Majmok Népének szétszórt csapatai messzi tájon fölébredtek, s a fatetőúton ugrálva jöttek bajtársaik segítségére a Hideg Tanya felé; a harc lármája sok mérföldnyi távolságra felriasztotta az alvó nappali madarakat.

Ekkor aztán előjött Ká, egyenesen, gyorsan, gyilkolni vágyóan. Az óriáskígyó harci ereje abban rejlik, hogy a fejével üt hatalmasat az ellenfelére; ennek az ütésnek lendületét testének egész ereje és súlya támogatja. Ha el tudtok képzelni egy lándzsát vagy egy ötmázsás faltörő kost, amelynek a nyelében hűvös, nyugodt hajtóerő lakozik: akkor nagyjából elképzelhetitek azt is, hogy milyen volt Ká, amikor harcolt. Egy négy-öt láb hosszú óriáskígyó le tud ütni egy embert, ha egyenesen mellbe vágja. Ká pedig, amint tudjátok, harminc láb hosszú volt. Első ütése egyenest a Balú köré sereglett majmok legsűrűjébe csapott – csöndesen, hangtalanul. Másodikra nem volt szükség. A majmok szétrebbentek ezzel a kiáltással: – Ká! Ká! Fussunk! Fussunk!

A majmoknak egész nemzedékeit nevelték illendőségre a szüleik azokkal a történetekkel, amiket Káról, az éjszakai tolvajról beszéltek el nekik. Ká olyan hangtalanul siklik végig a fák között, mint a fű növése, s el tudja lopni a világ legerősebb majmát is. Az öreg Ká oly hasonlatossá tud válni egy száraz ághoz vagy korhadt fatörzshöz, hogy a legbölcsebb állat sem ismeri meg, amíg a faág meg nem ragadja. Minden, amitől a majmok félnek a vadonban: Ká volt, kinek senki sem ismerte a hatalma határát, senki sem tudott a szeme közé nézni, és senki sem került még ki élve a szorításából. Így hát rémült makogással rohantak fel a házak falaira, tetejére, s Balú megkönnyebbülten lélegzett föl. Sokkal vastagabb bundája volt, mint Bagirának, de azért keservesen megszenvedte ezt a harcot.

Ká csak most nyitotta ki először a száját egy hosszú szisszenésre – s a messziről jött majmok, akik a Hideg Tanya védelmére siettek, kushadva álltak meg ott, ahol voltak, amíg csak a megrakott ágak hajladozni, recsegni nem kezdtek alattuk. A falakon, az üres házakban elhallgattak a kiáltozó majmok, s a városra boruló csendben Maugli még azt is hallotta, amint Bagira megrázta nedves bundáját, és kimászott a víztartóból. Aztán újra kitört a lárma. A majmok magasabbra másztak a falakon, ott csimpaszkodtak a nagy kőbálványok nyaka körül, s visítva mászkáltak a mellvéd párkányzatán; Maugli pedig táncra perdült a nyári lakban, aztán kilesett az áttört faragványok közt, és elülső fogai közül bagolyhuhintást eresztett meg, ezzel adván értésére a majmoknak, hogy kikacagja őket.

– Szabadítsátok ki az emberkölyköt abból a csapdából, én már nem bírom tovább – lihegte Bagira. – Vegyük magunk mellé az emberkölyköt, és gyerünk! Hátha újra megtámadnak!

– Nem mossszdulnak assszok, amíg én nem ssszólok rájuk. Maradjatok csak ssszép nyugodtan! – Ká szisszent egyet, s a város újra elcsöndesedett. – Nem jöhettem hamarább, tesssztvér, de assszt hissszem, hallottam hívó szavaidat! – szólt Bagirához.

– Hm… igen, lehet, hogy kiáltottam a harc hevében – felelte Bagira. – Megsebesültél-e, Balú?

– Még most sem tudom, nem szaggattak-e szét száz kis medveboccsá – mondta komoly képpel Balú, egymás után rázogatva meg a tagjait. – Huh, minden porcikám sajog! Ká, azt hiszem, az életünket köszönhetjük neked – Bagira meg én.

– Ssszót ssszem érdemel. Hol asssz emberke?

– Itt, csapdában! Nem tudok kimászni! – kiáltotta Maugli. A romladozó bolthajtás íve a feje fölött volt.

– Vigyétek el! Úgy táncol, mint Maó, a páva; összetiporja a kicsikéinket! – kiáltoztak odabenn a kobrakígyók.

– Hohó! – kacagott fel Ká. – Ennek asssz emberkének mindenütt barátai vannak. Hússszódj hátra, emberke; ti meg bújjatok el, Mérgesssz Kígyók! Betöröm a falat.

Ká figyelmesen körülnézett, amíg föl nem fedezett a kicsipkézett márványban egy halvány repedést, amely elárulta, hogy itt gyönge pont van; kétszer-háromszor gyöngén megkoppintotta a fejével, hogy a távolságot kimérje, aztán testéből hatlábnyit fölemelt a földről, s orrával vagy hatszor teljes erejéből nekivágott a falnak. Az áttört márvány por- és törmelékfelhőben omlott össze. Maugli kiugrott a nyíláson, s egyenesen odarepült Balú és Bagira közé – egyik karjával az egyiket, másikkal a másikat ölelte át.

– Megsebesültél? – kérdezte Balú, miközben gyöngéden fölemelte.

– Fáj mindenem, éhes vagyok, egy csomó zúzódást is kaptam – hanem veletek gyalázatosan elbántak, testvéreim! Véreztek mind a ketten.

– Véreztek itt mások is – mondta Bagira, s ajkát nyalogatva nézett végig a teraszon meg a víztartó körül heverő majomhullákon.

– Ez mind semmiség, fő, hogy te épségben maradtál, büszkeségem, kicsi Békám – pityergett Balú.

– Erről majd később beszélünk – mondta Bagira olyan rideg hangon, hogy Maugli megriadt tőle. – De itt van Ká, akinek mi a győzelmet köszönjük, te meg az életedet. Köszönd meg neki a mi szokásunk szerint, Maugli.

Maugli megfordult, s meglátta az óriáskígyó fejét, amely egylábnyira ringatózott az ő feje fölött.

– Úgy, hát esssz asssz emberke – mondta Ká. – A bőre nagyon puha. Meglehetőssszen hassszonlít a majmokhosssz. Vigyásssz, emberke, nehogy majomnak találjalak néssszni egyssszer, félhomályban, vedlésssz után.

– Egy vérből valók vagyunk, te meg én – felelte Maugli. – Az életemet köszönhetem neked ezen az éjszakán. Az én zsákmányom a tiéd is, ha egyszer megéhezel, ó Ká.

– Kössszönöm, tesssztvérkém – mondta Ká, ámbár csúfondárosan hunyorgatott a szemével. – Hát asssztán miféle zsákmányt ejt el egy ilyen merésssz vadásssz? Assszért kérdessszem, hogy utánad mehessszek, ha legközelebb vadássszni indulsssz.

– Én nem ejtek semmiféle zsákmányt – én még nagyon kicsi vagyok -, de kecskét szoktam felhajtani azoknak, akik hasznát tudják venni. Ha üres a gyomrod, gyere hozzám, és meglátod, hogy igazat beszélek. Van valami ügyesség ezekben itt (kinyújtotta két kezét) – s ha valamikor csapdába kerülsz, még megfizethetem, amivel neked meg Bagirának meg Balúnak tartozom. Jó vadászatot mindnyájatoknak, tanítómestereim!

– Jól beszéltél – dörmögött Balú, mert Maugli csakugyan szépen mondott köszönetet nekik. Az óriáskígyó egy pillanatig könnyedén Maugli vállán nyugtatta a fejét. – Bátor ssszív ésssz udvariasssz nyelv – mondotta. – Essszel még ssszokra viheted a vadonban, emberke. De mossszt eredj innét gyorssszan a barátaiddal. Eredj aludni, mert lenyugssszik a hold, sssz ami mossszt követkessszik, azt neked nem lesssz jó látni.

A hold lebukóban volt a dombok mögött, s a falakon, párkányokon összebújt remegő majmok körvonalai rozoga, roskatag rongyrakásokhoz hasonlítottak. Balú lement inni a víztartóhoz, Bagira a bundáját kezdte rendbe szedni, miközben Ká a terasz közepére siklott, s olyan csattanással csukta össze a száját, hogy valamennyi majomnak feléje fordult a szeme.

– Lenyugssszik a hold – mondotta. – Van-e még annyi világossszág, hogy látni lehessszen?

A falakról olyan nyögés hallatszott, mint mikor a szél jár a fatetők közt.

– Látunk, ó Ká.

– Jól van. Mossszt kessszdődik a tánc – asssz éhesssz Ká tánca. Üljetek nyugodtan, ésssz figyeljetek.

Kétszer-háromszor megfordult, nagy körben, jobbról-balról ingatva a fejét. Aztán kanyargott, nyolcasokat írt le a testével, meg lágy, lassú háromszögeket, amik négy- és ötszögekbe olvadtak át, aztán összegöngyölödött hatalmas halomba, sohasem pihenve, sohasem sietve, és sohasem hagyva abba halk, zümmögő énekét. Eközben egyre sötétedett; végre el is tűntek a vonagló, tekergő gyűrűk, csak a pikkelyek súrlódó nesze hallatszott.

Balú és Bagira kővé meredten álltak, magukban brummogva, s nyakukon felmeredt a szőr. Maugli figyelt és csudálkozott.

– Majmok – szólalt meg végre Ká hangja -, tudjátok-e kessszeteket-lábatokat mossszgatni, ha én nem parancsolom? Bessszéljetek!

– Ha te nem parancsolod, ó Ká, se kezünket, se lábunkat nem tudjuk mozdítani!

– Jól van! Hát jyertek mind egy lépéssszel kössszelebb hossszám.

A majmok sorai tehetetlenül vánszorogtak előbbre, S Balú meg Bagira is mereven velük.

– Kössszelebb! – sziszegte Ká, s mind megmozdultak újra.

Maugli rátette kezét Balú és Bagira vállára, hogy elvezesse őket, s a két nagy vadállat úgy összerezzent, mintha álomból riadtak volna fel.

– Tartsd a vállamon a kezedet – suttogta Bagira. – Tartsd ott, különben vissza kell mennem, vissza kell mennem Kához. Áá!

– Csak az öreg Ká karikázik a porban – mondta Maugli -, gyerünk! – S hárman átcsusszantak a fal hasadékán, vissza a Dzsungelba.

– Húú! – szólalt meg Balú, amikor ismét a csöndes fák tövében álltak. – Sose szövetkezem többé Kával – és egész testében összerázkódott.

– Többet tud, mint mi – mondta reszketve Bagira. – Ha még egy kicsit ottmaradok, magam is besétálok a torkába.

– Sokan megjárják azt az utat, amíg a hold újra felkel – mondta Balú. – Jó vadászata lesz – a maga módja szerint.

– De hát mit jelentett ez az egész? – kérdezte Maugli, aki semmit sem tudott az óriáskígyó elbűvölő erejéről. – Én csak annyit láttam, hogy egy nagy kígyó bolondos karikákat csinál, amíg be nem sötétedik. S az orra egészen össze volt verve, haha!

– Maugli – mondta haragosan Bagira -, az orra miattad volt összeverve, mint ahogy az én fülem, oldalam, mancsom meg Balú nyaka, válla miattad van összeharapdálva. Se Balúnak, se Bagirának nem fog öröme telni a vadászatban jó egynéhány napig.

– Semmiség – mondta fáradtan Balú – fő, hogy az emberkölyök megvan!

– Igaz, de sok időnkbe került, amit jó vadászattal tölthettünk volna el, sok sebünkbe, sok szőrünkbe, a hátamat félig megkopasztották, és végül majdhogy a becsületünk is rá nem ment. Mert eszedbe jusson, Maugli: én, a Fekete Párduc, kénytelen voltam Kától oltalmat kérni, s Balút meg engem szinte úgy elbutított az Éhes Kígyó tánca, mint holmi kis madarat. És ez mind azért volt, emberkölyök, mert te a majmokkal játszottál.

– Igaz, igaz – hagyta rá szomorúan Maugli. – Gonosz emberkölyök vagyok, s bánatot is érzek a gyomromban.

– Hm! Hogy szól a Vadon Törvénye, Balú?

Balú nem akarta már több bajba keverni Mauglit, de a Törvénnyel nem lehet tréfálni, hát azt morogta:

– A bánat nem állíthatja meg a büntetést. – De ne felejtsd el, Bagira, hogy milyen kicsi szegényke.

– Nem felejtem el; de rosszat cselekedett, és meg kell verni érte. Van-e valami mondanivalód, Maugli?
– Nincs. Rosszat cselekedtem. Balú meg te megsebesültetek. Megérdemlem a büntetést.
Bagira vagy hatszor rápaskolt: párducszemmel nézve a dolgot, ezek az ütések talán föl sem ébresztették volna az ő kölykeit, de egy hétesztendős fiú úgy érezhette, hogy irtózatosan helybenhagyták. Amikor a verésnek vége volt, Maugli prüszkölt egyet, s egy árva szó nélkül föltápászkodott.
– Most pedig – mondta Bagira – ugorj a hátamra, testvérkém: hazamegyünk.
A Vadon Törvényének szépségei közé tartozik az is, hogy a büntetés minden rovást eltöröl. Utána nincs többé korholás.
Maugli lehajtotta fejét Bagira hátára, s oly mélyen elaludt, hogy föl sem ébredt, amikor odahaza a barlangban letették Farkas anyó mellé.

A MAJOM-TÖRZS VÁNDORÉNEKE

Lengő fűzérben szökkenünk,
a féltékeny Holdig megyünk.
Rajunkat nem irigylitek?
Kívánnátok még egy kezet:
farkat, amely ügyesen kacsol?
Ámor nyíl íve így hajol.
Acsarkodtok ránk? Hasztalan:
farkad hátul lelóg, fiam!

Ágon sorban gubbaszkodunk,
gondolkodunk, sokat tudunk,
nagy hőstetteket álmodunk,
perc, és mindennel kész vagyunk.
Mi jó, nemes, bölcs, óriás:
megteremti rágondolás,
és visszatér, ha elsuhan.
farkad hátul lelóg, fiam!

Hallgattunk sok beszédre már,
mit dúvad mondott vagy madár,
uszony, toll, pikkely, lepkeszárny –
hadarjuk karban, mindahány.
Kiváló! Még egyszer! Remek!
Beszélünk, mint az emberek.
Lám, kik vagyunk mi! Semmi baj:
farkad hátul lelóg, fiam!
Majomszokás, ős múltja van.

Ugorj velünk, barát, a píniákon át,
tűzijátékként beragyogjuk a vadszőlőindák sorát.
Gomolyban ébredünk, nemes zajt művelünk,
megládd, olyat teszünk, amely nagy és saját!

Posted on

Vadászható állatok Afrikában, Namíbia

Vadfaj /Megnevezés Species / Angol név Wildart / Német név Tudományos név
         
  Elefántfélék Elephantidae    
         
1. Afrikai elefánt Elephant Elefant Loxodonta africana
         
  Páratlan ujjú patások Odd-toed Ungulates Unpaarhufer  
       
2. Fehér orrszarvú White Rhino Breitmaulnashorn eratotherium simum
3. Alföldi zebra Burchell’s Zebra Steppenzebra Equus burchellii
4. Hegyi zebra Hartmann’s Zebra Bergzebra Equus zebra hartmannae
       
Párosujjú patások Even-toed Ungulates Paarhufer
       
5. Kafferbivaly African Buffalo/Cape Buffalo Kafferbüffel Syncerus caffer
6. Nílusi víziló Hippo Nilpferd/Flußpferd Hippopotamus amphibius
7. Zsiráf Giraffe Giraffe Giraffa camelopardalis
8. Jávorantilop/Eland Eland Elenantilope Taurotragus oryx
9. Fehérfarkú gnú Black Wildebeest/White Tailed Weißschwanzgnu Connochaetes gnou
10. Csíkos gnú/Kék gnú Blue Wildebeest/Brindled Gnu Streifengnu/Blaugnu Connochaetes taurinus
11. Lóantilop/Kardszarvú a. Roan Pferdeantilope/Roan Hippotragus equinus
12. Fekete lóantilop/Sable Sable Rappenantilope/Säble Hippotragus niger
13. Nagykudu/Kudu Greater Kudu Grosser Kudu Tragelaphus strepsiceros
14. Szitutunga/Mocsárantilop Sitatunga Situtunga/Wasserkudu Tragelaphus spekei
15. Nyala Nyala Nyala Tragelaphus angasii
16. Bozóti bak/Bushbuck Bushbuck Chobe Bushbock/Schirrantelope Tragelaphus scriptus
17. Víziantilop/Vízibak Waterbuck Wasserbock Kobus ellipsiprymnus
18. Vörös lechwe/Vörös kob Red Lechwe Litschi-moorantelope Kobus leche
19. Sárgalábú mocsárantilop Puku Grasantelope Kobus vardonii
20. Nyársas antilop/Oryx Oryx /Gemsbuck Spießantelope/Gemsbock Oryx gazella
21. Vörös tehénantilop/Hb. Red Hartebeest Kuhantelope/Hartebeest Alcelaphus buselaphus
22. Lichtenstein tehénantilop Lichtenstein Hartebeest Lichtenstein Kuhantilope Sigmoceros lichtensteinii
23. Hókaantilop/Blessbok Blesbok Blessbock Damaliscus dorcas phillipsi
24. Szivárvány hókaantilop Buntbok Buntbock Damaliscus dorcas dorcas
25. Holdszarvú antilop Tsessebe Halbmondantelope/Tsessebe Damaliscus lunatus
26. Közönséges impala Common Impala Impala/ Schwarzfersenantelope Aepyceros m. melampus
27. Feketearcú impala Black-Faced Impala Schwarznasenantelope Aepyceros m. petersi
28. Reedbuck Common Reedbuck Grossriedbock Redunca arundinum
29. Vándorantilop/Springbok Springbok/Springbuck Springbock Antidorcas marsupialis
30. Bóbitás antilop/Duiker Common Duiker Kronenducker Sylvicapra grimmia
31. Oribi Oribi Oribi/Bleichböckchen Ourebia ourebi
32. Grysbok Sharpe’s Grysbok Griesbock Raphicerus sharpei
33. Kövi antilop/Steinbok Steenbok/Steenbuck Steinböckchen Raphicerus campestris
34. Klippspringer Klipspringer Klippspringer Oreotragus oreotragus
35. Dikdik Dik-Dik (Damara) Dikdik Madoqua kirkii
36. Varacskosdisznó Warthog Warzenschwein Pacochoerus africanus
37. Bozóti/Bojtosfülű disznó Bushpig/Ndri Pinselohrschwein/Buschschwein Potamochoerus porcus
       
Ragadozók Predators/Carnivora Raubwildarten Carnivora
       
38. Afrikai vadmacska African Wild Cat Falbkatze Felis lybica
39. Karakal/Sivatagi hiúz Caracal/Desert Lynx Rotluchs/Wüstenluchs Felis caracal
40. Szervál/Szerválmacska Serval Servalkatze Felis serval
41. Gepárd Cheetah Gepard Acinonyx jubatus
42. Leopárd Leopard/Panther Leopard Panthera pardus
43. Oroszlán Lion Löwe Panthera leo
44. Foltos hiéna Spotted Hyena Tüpfelhyäne Crocuta crocuta
45. Barna hiéna Brown Hyena Braune Hyäne Hyaena brunnea
46. Panyókás sakál Black -backed Jackal Schabrackenschakal/Schakal Canis mesomelas
       
Egyéb vadfajok Other Species Sonstige Wildarten
       
47. Strucc Ostrich Strauß Struthio camelus
48. Nílusi krokodilus Nile Crocodile Nilkrokodil Crocodilus niloticus
49. Medvepávián/Csakma Baboon/Chacma Baboon Bärenpavian/Tschackma Papio ursinus
Posted on

Tolvajt leplezett le a rendőrkutya

Kályhatolvajt leplezett le Töki, a nyomkövető kutya. A 9 éves németjuhász a Somogy megyei rendőrség „alkalmazottja”, sikeresen végzi munkáját, szinte minden megtalál. Legutóbb egy ellopott kályhához vezette gazdáját. Így a tolvajt is sikerült elkapni, aki egyébként saját házában már be is üzemelte a zsákmányt.
Töki évek óta dolgozik a szakmában, nyomokat kutat és talál. Legutóbbi bevetésén is így kereste az ellopott kályhát. És meg is találta, ment a szagok és a nyomok után. Pedig a kályha már a tolvaj házát fűtötte.
„Amikor megvolt maga a házkutatás, illetve amikor benéztünk az ablakrésen, láttuk, hogy ott van az eltulajdonított kályha is. Láttuk azt is, hogy lobogott a tűz, és beüzemelték” – mondta Skrek Roland rendőrzászlós. A tolvaj mezítláb, az ablakon keresztül próbált menekülni, de Töki útját állta, így sikerült elfogni. Meglett a tolvaj és a kályha is. Töki a kályhán kívül megtalált már eltűnt embert, rengeteg olyan tárgyat, amin volt ujjlenyomat, a lábnyomoknak pedig egyenesen a szakértője.
Töki a kályhán kívül megtalált már eltűnt embert, rengeteg olyan tárgyat, amin volt ujjlenyomat, a lábnyomoknak pedig egyenesen a szakértője.

Posted on

A dzsungel könyve: Maugli testvérei

Maugli testvérei

Csil keselyűnk éjt hoz nekünk, Meng küldi, a bőregér – Tető alatt a házi dal, s a mi fajtánk szerte-tér: az éj az időnk, zsákmányol erőnk, karmunk prédát kerít. Sikert neked, ha tiszteled a Dzsungel Törvényeit.

Éji dal a Dzsungelben: Éppen hét óra volt, jó meleg este borult a Szioni-dombokra; Farkas apó felébredt nappali álmából, vakarózott, ásítozott, s egymás után nyújtogatta ki mancsait, hogy az álmosságot kirázza belőlük. Farkas anyó úgy hevert, hogy nagy szürke orrát keresztülfektette négy hancúrozó, visítozó kölykén. A hold beragyogott a barlang száján, ahol a farkas család lakott.
– Aúuh! – szólalt meg Farkas apó – Ideje már, hogy vadászni induljak.
Éppen le akart rohanni a domb oldalán, amikor egy lompos farkú kis árnyék jelent meg a küszöbön, s azt nyivákolta:
– Jó szerencse járjon veled, Farkasok Fejedelme! Jó szerencsét és erős fogakat kívánok dicső gyermekeidnek is, hogy sohase feledkezzenek meg azokról, akik éheznek ezen a világon.
A sakál volt az, az Élősködő Tabaki. Az indiai farkasok megvetik Tabakit, mert mindig rosszban sántikál, pletykát hordoz, és húscafatokat meg bőrdarabokat kurkász fel a falusi szemétdombokon. De azért félnek is tőle a farkasok, mert Tabaki könnyen megvész, könnyebben, mint akárki más a vadonban. Olyankor aztán elfelejti, hogy valaha félt valakitől, végigszáguld az erdőn, s megmar mindenkit, aki az útjába kerül. Még a tigris is elfut, elbújik, ha a kis Tabaki megvész, mert a veszettség a legszörnyűbb dolog, ami vadállatot érhet. Az emberek tudós szóval “víziszonynak” nevezik az ilyesmit, de az állatok “devani”-nak, őrjöngésnek mondják, és menekülnek előle.
– Hát gyere be, és nézz körül – mondta barátságtalanul Farkas apó -, de itt egy falás nem sok, annyi ennivaló sincs.
– Nincs ám, farkasnak – felelte Tabaki -, de olyan hitvány kis teremtésnek, mint én vagyok, jó lakoma a száraz csont is. Nem arra születtünk mi, a Gidur-log, a sakálnépség, hogy kényeskedjünk, válogassunk.
Besompolygott a barlang hátsó részébe. Megtalálta egy őzbak csontját. Volt valami kis hús is rajta, s boldogan nekiült, hogy megropogtassa ezt a maradékot.
– Köszönöm szépen a megvendégelést – mondta a száját nyalogatva. – Milyen szépek ezek a dicső gyermekek! Milyen nagy a szemük! Már ilyen kicsi korukban! Igaz, igaz: eszembe juthatott volna, hogy királyok gyermekei már kiskorukban is felnőttek.
Persze, Tabaki éppen olyan jól tudta, mint akárki más, hogy káros dolog az, ha gyerekeket szembe dicsér valaki; hízott a mája, hogy Farkas anyó és apó nyugtalannak látszottak.
Tabaki csöndesen üldögélt, és örült a hitványságnak, amit elkövetett; aztán rosszindulatúan megjegyezte:
– Sir Kán, a Nagy, elhagyta régi vadászterületét. Jövő hónapban ezek közt a dombok közt szándékozik vadászni, azt mondta nekem.
Sir Kán a tigris volt, aki húszmérföldnyire onnét, a Vengunga folyó partján lakott.
– Ahhoz nincs jussa! – szólalt meg haragosan Farkas apó. – A Vadon Törvénye szerint nincs joga kellő figyelmeztetés nélkül máshová költözni. Tíz mérföldnyi környéken elriaszt minden vadat, márpedig nekem mostanában kettő helyett kell vadásznom.
– Nemhiába nevezte az anyja Lungrinak, Bénának – mondta csöndesen Farkas anyó. – Egyik lába születésétől fogva béna. Ezért nem tudott mással boldogulni, csak szarvasmarhával. Így aztán a Vengunga mentén lakó parasztok megharagudtak rá, s most idejött, hogy a mi parasztjainkat is megharagítsa. Tűvé teszik majd érte az erdőt, amikor messze jár, nekünk meg menekülni kell a gyerekeinkkel, ha felgyújtják a füvet. Igazán nagyon hálásak lehetünk Sir Kánnak!
– Elmondjam neki, hogy milyen hálásak vagytok? – kérdezte Tabaki.
– Takarodj innét! – ordított rá Farkas apó. – Takarodj, és eredj vadászni a gazdáddal! Itt már egy estére éppen elég bajt csináltál.
– Megyek – mondta nyugodtan Tabaki. – Már halljátok is Sir Kán szavát odalenn a bozótban. Kár is volt fáradnom a hírhordással.
Farkas apó fülelni kezdett, s a kis folyó felé futó völgyben hallotta is a tigris száraz, haragos, morgó, egyhangú üvöltését. Kiérzett belőle, hogy a tigris nem akadt zsákmányra, s nem bánja, ha az egész vadon megtudja ezt.
– Adta bolondja! – mondta Farkas apó. – Ilyen lármával fogni éjjeli munkához! Hát azt hiszi ez, hogy a mi őzbakjaink is olyanok, mint azok a kövér Vengunga-parti szarvasmarhák?
– Csitt! – mondta Farkas anyó. – Nem szarvasmarhára vadászik ez ma, nem is őzbakra, hanem emberre.
Az üvöltés valami dongó kurrogássá változott, nem lehetett tudni, merről hallatszik. Az a hang volt ez, amely néha úgy megriasztja a szabad ég alatt háló favágókat és cigányokat, hogy egyenest a tigris torkába rohannak.
– Emberre! – mondta Farkas apó, valamennyi fehér fogát megmutatva. – Hm! Hát nincs elég bogár és béka a víztartókban, embert kell neki enni, méghozzá a mi földünkön?!
A Dzsungel Törvénye, amelynek egyetlen parancsa sem ok nélkül való, minden vadállatnak megtiltja, hogy embert egyék, kivéve, ha azért öli meg, hogy gyermekeit megtanítsa az ölés mesterségére. De akkor is a maga csapatának vagy törzsének vadászterületén kívül kell rá vadászni. Igazi oka pedig ennek a tilalomnak az, hogy az emberölés után, előbb vagy utóbb, fehér emberek jönnek elefántháton, puskával és száz meg száz barna ember gongokkal, rakétákkal, fáklyákkal. Ezt minden teremtett állat megsínyli a vadonban. Maguk közt azonban azt mondják okul a vadállatok, hogy az ember a leggyöngébb, legvédtelenebb teremtés a világon, hát nem dicsőség legyőzni. Mondják azt is – és ez igaz -, hogy aki embert eszik, megrühösödik, és kihull a foga.
A kurrogás hangosabbra vált, s a végén teli torokkal harsant fel az “Ááá”, az ugrásra készülő tigris kiáltása.
Aztán üvöltés hallatszott, tigrishez nem illő üvöltés, Sir Kán torkából.
– Elhibázta! – szólt Farkas anyó. – No, mi baj?
Farkas apó kiszaladt néhány lépésnyire, s hallotta Sir Kán vad dörmögését, mormogását, amint a bozótban botorkált.
– Ennek a bolondnak nincs esze, beugrott a favágók tüzébe, és megégette a lábát – mordult fel gúnyosan Farkas apó. – Tabaki vele van.
– Valami fölfelé jön a dombon – mondta a fülét hegyezve Farkas anyó. – Vigyázz!
A bozótban halkan megreccsentek a bokrok, és Farkas apó ugrásra készen húzta össze magát. Aztán… ha valaki megfigyeli, a legcsodálatosabb dolgot látta volna életében: a farkas felugortában megtorpant. Nekilódult, mielőtt még látta volna, hogy mire ugrik, aztán igyekezett megállni. Az eredmény az lett, hogy négy-öt lábnyira ugrott föl egyenesen a levegőbe, s majdnem ott ért le megint a földre, ahonnan elindult.
– Ember! – kaffantotta. – Emberkölyök! Nézzétek!
Egyenest az orra előtt, egy alacsony ágba kapaszkodva, meztelen, barna kisgyerek állt, akkora, hogy éppen csak járni tudott. Soha még ilyen pici, gödrös húsú vakarcs nem került éjnek idején farkas barlangjába. Fölnézett Farkas apó arcába, és nevetett.
– Emberkölyök? – kérdezte Farkas anyó. – Ilyet se láttam még életemben! Hozd ide!
A farkas, aki megszokta, hogy hordozza a kölykeit, akár egy tojást is szájában tud tartani anélkül, hogy eltörné. Farkas apó erősen összefogta állkapcsával a gyerek nyakszirtjét, de a foga még csak meg sem karcolta a bőrét, úgy tette le a kölykei közé.
– Milyen kicsi! Milyen csupasz és milyen vakmerő! – mondta halkan Farkas anyó. A csöppség utat tört magának a farkaskölykök közt, hogy közelebb kerülhessen a meleg testhez. – Nézd csak! Együtt szopik a többivel. Lám, lám. Hát ilyen az ember kölyke. Ugyan volt-e már olyan farkas a világon, aki azzal dicsekedhetett, hogy emberkölyök van a gyerekei közt?
– Hallottam egyszer-egyszer ilyesmiről, de nem a mi csapatunkban történt, és nem is az én időmben – mondta Farkas apó. – Egy szál szőre sincs. Megölhetném, csak a lábammal kéne hozzányúlnom. És nézd csak: fölnéz, nem fél!
A holdvilágot most kirekesztette valami a barlang nyílásából. Sir Kán nagy, négyszögletes feje és válla nyomakodott be rajta. Tabaki a háta mögött azt nyivogta:
– Felséges úr, felséges úr, ide jött be!
– Nagyon megtisztel bennünket, Sir Kán – mondta Farkas apó, de igen haragos volt a tekintete. – Mit kíván, Sir Kán?
– A zsákmányomat. Egy emberkölyök jött erre – mondta Sir Kán. – A szülei elszaladtak. Add ide!
Sir Kán, amint Farkas apó mondotta volt, beleugrott a favágók tüzébe, s igen dühös volt, mert fájt a megégett lába. De Farkas apó tudta, hogy a barlang szája szűkebb, semhogy a tigris beférhetne rajta. Még ott is, ahol most volt, úgy összeszorult a válla meg a két mellső lába, minthogyha az ember egy hordóban akarna verekedni.
– A farkasok népe szabad nép – mondta Farkas apó. – Nekünk csak a Csapat Vezére parancsol, holmi csíkos bőrű mészáros soha. Az emberkölyök a miénk, megölhetjük, ha akarjuk.
– Eh, akarjátok vagy se, ki mert itt akarásról beszélni? A bikára mondom, akit megöltem, csak nem állok itt ez előtt a kutyaól előtt, hogy a jussomért könyörögjek? Én beszélek itt, én, Sir Kán!
A tigris bömbölése végigmennydörgött a barlangon. Farkas anyó lerázta magáról a kölyköket, és előreugrott. Szeme, mint két zöld hold a sötétségben, úgy nézett bele Sir Kán lángoló szemébe.
– Itt pedig én beszélek, Ráksa, a Démon! Az emberkölyök az enyém, hallod, te béna? Az enyém! Nem öli meg senki. Életben marad, együtt fog járni, együtt fog vadászni a Csapattal… a végén pedig, tudd meg, te csupasz kis kölykökre vadászó, békaevő, halpusztító hitvány, rád fog vadászni! Most pedig hordd el magad, mert különben Szamburra, az Őzbakra mondom, akit megöltem (én nem élek ám holmi eléhezett szarvasmarha húsán!), bénábban mégy vissza az anyádhoz, mint ahogy a világra jöttél, te égett mancsú, te! Takarodjál!
Farkas apó elámulva nézett rá. Szinte elfeledkezett arról az időről, amikor becsületes harcban nyerte el Farkas anyót öt más farkas elől, amikor Farkas anyó még együtt járt a Csapattal, és nem hízelgésből nevezték Démonnak. Sir Kán szembe tudott volna nézni Farkas apóval, de Farkas anyóval nem szállhatott szembe, mert tudta, hogy ezen a helyen minden előny az övé, és hogy halálig harcolna. Így hát morogva kihúzta fejét a barlang szájából, s amikor kinn volt, elbődült.
– Minden kakas úr a maga szemétjén! Majd meglátjuk, mit szól a Csapat az emberkölyök nevelgetéséhez. A kölyök az enyém, s végül is az én fogamra kerül, ti lompos farkú tolvajok!
Farkas anyó lihegve vetette le magát a kölykök közé, Farkas apó pedig komolyan szólt hozzá:
– Sir Kánnak ebben igaza van. A kölyköt meg kell mutatni a Csapatnak. Meg akarod tartani, anyjuk?
– Hogy megtartom-e? – mondta lihegve Farkas anyó. – Meztelenül jött ide, éjszaka, egyedül, éhesen, de nem félt! Látod, most is félrelökte az egyik kicsikét. Az a béna mészáros megölte volna, és elszaladt volna a Vengungához, a parasztok pedig bosszúból minden tanyánkat felhajkurászták volna. Hogy megtartom-e? Meghiszem azt! Feküdj csak nyugton, te kis béka. Bizony, Maugli – mert Mauglinak, Békának nevezlek el -, eljön még az idő, amikor te vadászol Sir Kánra úgy, ahogy ő vadászott rád.
– De mit szól majd a Csapat? – tűnődött Farkas apó.
A Dzsungel Törvénye világosan kimondja, hogy minden farkas visszavonulhat csapatától, amikor megházasodik; de mihelyt a kölykei akkorára cseperednek, hogy meg tudnak állni a maguk lábán, köteles elvinni őket a Csapatgyűlés elé, amely rendesen egyszer jön össze havonként, telihold idején, azért, hogy a többi farkas is megismerhesse. Amikor itt szemügyre vették a kölyköket, szabadon járhatnak, amerre nekik tetszik. Amíg az első őzbakot el nem ejtették, csapatbeli felnőtt farkas semmi ürüggyel meg nem ölheti őket. A gyilkos büntetése: halál, bárhol találják is meg, és ha meggondoljuk, ez így igazságos.
Farkas apó megvárta, amíg a kölykei szaladni tudnak egy kicsit; aztán a Csapatgyűlés éjszakáján elvitte őket meg Mauglit meg Farkas anyót a Gyűlés Sziklájára, egy köves, sziklás dombtetőre, ahol száz farkas is megbújhatott. Akela, a nagy szürke rideg farkas (ridegnek szokták nevezni a magában élő állatot), aki erejével és ravaszságával az egész csapatot vezérelte, teljes hosszúságában végignyúlt a maga szikláján. Alatta negyvenegynéhány mindenféle nagyságú és színű farkas ült, szürkés szőrű vének, akik maguk is végeznek egy őzbakkal, és fiatal, fekete háromévesek, akik csak azt hiszik, hogy végezni tudnának vele. Ridegfarkas már egy esztendeje vezette őket. Ifjúkorában kétszer esett farkasverembe, egyszer meg úgy elverték, hogy halottként hagyták ott; ismerte hát az emberek viselkedését és szokásait. Nem sok szóbeszéd folyt a sziklán. A kölykök egymás hegyén-hátán ugrándoztak a kör közepén, ahol apjuk-anyjuk ült; hébe-hóba egy-egy idősebb farkas odament valamelyik kölyökhöz, alaposan szemügyre vette, aztán nesztelen léptekkel visszatért a helyére. Néha egy anya előretuszkolta a fiát a holdfénybe: bizonyos akart lenni abban, hogy meglátták. Akela időnként elkiáltotta magát a szikláján:
– Ismeritek a Törvényt! Ismeritek a Törvényt! Nézzétek meg őket jól, farkasok!
És az aggódó anyák megismételték a kiáltását:
– Nézzétek meg jól, farkasok, nézzétek meg jól!
Végül – és most Farkas anyó nyakán minden szőrszál égnek meredt – Farkas apó Mauglit, a Békát (ahogy ők nevezték) tuszkolta a középre. Nevetve ült ott, és játszadozott a holdfényben csillogó kavicsokkal.
Akela föl sem emelte fejét mancsáról, csak folytatta egyhangú kiáltását:
– Nézzétek meg jól!
A sziklák mögül fojtott morgás hallatszott. Sir Kán hangja, aki azt kiáltotta:
– Ez a kölyök az enyém! Adjátok ide! Mi köze a Szabad Népnek az ember kölykéhez?
Akela a füle botját sem mozdította, csak annyit mondott:
– Nézzétek meg jól, farkasok! Mi köze a Szabad Népnek akárki más parancsához, aki nem a Szabad Népből való?
– Nézzétek meg jól!
Mély hangú morgással feleltek erre. Egy fiatal, negyedik évében járó farkas, Akela ellen fordította Sir Kán kérdését.
– Mi köze a Szabad Népnek az ember kölykéhez?
Nomármost: a Vadon Törvénye azt parancsolja, hogy ha vita támad azon, befogadjanak-e egy kölyköt a csapatba, legalábbis két, csapatbeli farkasnak kell a pártját fogni, de az sem apja, sem anyja nem lehet.
– Ki fogja pártját ennek a kölyöknek? – kérdezte Akela. – Ki akar szólani a Szabad Nép közül?
Semmi válasz. Farkas anyó pedig már készült a harcra: tudta, hogy utolsó harca lesz az, ha arra kerül a sor.
Akkor aztán az egyetlen idegen fajtabeli, akinek szabad megjelennie a Csapat gyűlésén, Balú, az álmos barna medve, aki a Dzsungel Törvényére tanítgatja a farkaskölyköket, az öreg Balú, aki járhat-kelhet, amerre neki tetszik, mert csak diót, gyökeret, mézet eszik, Balú, mondom, hátsó lábára ült, és dörmögni kezdett.
– Az ember kölyke, az ember kölyke? – mondta. – Hát én pártját fogom az ember kölykének. Az ember kölyke a légynek se vét. Én nem tudom cifrázni a szót, de igazat beszélek. Hadd járjon a Csapattal, fogadjátok be a többivel együtt. Én magam tanítom majd.
– Még valakire van szükség – mondta Akela. – Hallottátok: Balú beszélt, fiatal kölykeink tanítója. Ki áll Balú mellé?
Fekete árnyék suhant be a körbe. Bagira volt, a fekete párduc, tetőtől talpig fekete, mint a sötét éjszaka; de ha úgy esett rá a fény, megvillant rajta a párduc bőrének jól ismert rajza, mint nedves selymen a mintázás. Mindenki ismerte Bagirát, és senkinek sem volt kedve összeakaszkodni vele, mert ravasz volt, mint Tabaki, merész, mint a vad bölény, féktelen, mint a sebzett elefánt. De a hangja, az olyan édes volt, mint a fáról csepegő vadméz, szőre pedig pihénél puhább.
– Ó, Akela és ti, Szabad Nép gyermekei – dorombolta -, nekem nincs jogom, hogy a ti gyűlésteken szót emeljek; de a Vadon Törvénye azt mondja, hogy ha kétség támad: meg kell-e ölni az új kölyköt vagy sem, akkor meg lehet váltani a kölyök életét. Azt pedig, hogy a váltságdíjat ki fizetheti, ki nem: a Törvény nem mondja meg. Igazat szólok-e?
– Helyes! Helyes! – mondták a mindig éhes fiatal farkasok. – Halljuk Bagirát! A kölyköt meg lehet váltani. Ez a Törvény!
– Tudom, hogy nincs jogom itt beszélni, hát engedelmeteket kérem.
– Beszélj! – kiáltották húszan is.
– Egy meztelen kölyköt megölni: szégyen. Mellesleg szólva, mulatságnak is jobb lesz akkor vadászni rá, ha megnő. Balú már pártját fogta, én pedig megtoldom Balú szavát egy kövér bikával, most ejtettem el, nem egészen félmérföldnyire innét. Ezt ajánlom föl nektek, ha a Törvény parancsa szerint befogadjátok az emberkölyköt. Hát olyan nehéz dolog ez?
Egész sereg farkas kezdett zajongani egyszerre:
– Mit törődünk vele? Megöli a téli eső. Halálra pörköli a nap. Nekünk ugyan nem árthat ez a csupasz béka. Hadd járjon a Csapattal! Hol a bika, Bagira? Fogadjuk be! – Aztán ismét Akela mély, csaholó hangja hallatszott: – Nézzétek meg jól, farkasok, nézzétek meg jól!
Mauglit most is csak a kavicsok érdekelték, s észre sem vette, mikor a farkasok odaléptek hozzá, és egyenként szemügyre vették. Végül valamennyien lementek a dombról a megölt bikát megkeresni, s csak Akela, Bagira, Balú meg Maugli nevelőszülei maradtak ott. Sir Kán még egyre bömbölt az éjszaka homályában; erősen haragudott, amiért Mauglit nem adták oda neki.
– Bömbölj csak – mormogta Bagira a bajusza alatt -, ahogy én az emberi fajzatot ismerem, különb nótát is bömbölsz te még e miatt a meztelen kis jószág miatt.
– Jól van így, ahogy van – mondta Akela. – Az ember bölcs és bölcs a kölyke is. Valamikor még segítségünkre lehet.
– Bizony, segítségedre lehet, ha bajba kerülsz, mert senki fia nem remélheti, hogy örök életére vezére marad a Csapatnak – mondta Bagira.
Akela nem szólt semmit. Arra az időre gondolt, amely minden csapat minden vezérének életében elkövetkezik: amikor ereje elhagyja, gyöngül, egyre gyöngül, s végre is megölik a farkasok, és új vezér foglalja el a helyét, amíg meg nem ölik azt is.
– Vigyétek haza – szólt Farkas apóhoz -, s neveljétek a Szabad Néphez méltóan.
Hát így került be Maugli a szioni farkascsapatba egy bika árán és Balú jó szaváért.

Most aztán bele kell nyugodnotok abba, hogy átsiklunk tíz-tizenegy esztendőn, s csak találgathatjátok, milyen csodálatos életet élhetett Maugli a farkasok közt, hiszen sok-sok könyvet kellene teleírnom, ha aprajára el akarnám beszélni. A farkaskölykökkel nőtt fel, csakhogy azok felnőtt farkasok voltak már, mire őbelőle nagyobbacska gyerek lett. Farkas apó tanítgatta a tudnivalókra, a vadonbeli dolgok értelmére. Addig s addig, hogy egyszer csak a fűnek minden zizzenése, a meleg éjjeli levegő minden lehelete, a feje fölött elhangzó bagolyhuhogás, a denevérkarmok karcolása, amint meg-megkapaszkodnak egy kicsit valamelyik fában, s a tócsákban fickándozó halacskák minden csobbanása éppen olyan érthető, éppen olyan világos volt neki, mint ahogy a dolgozó, felnőtt ember ismeri a maga munkájának minden csínját-bínját. Amikor nem tanult: leheveredett a napon, és aludt; aztán evett, és újra lefeküdt; ha piszkosnak érezte magát, vagy melege volt, úszkált az erdei tavakban; ha egy kis mézre fájt a foga (mert Balú megtanította arra, hogy a méz meg a dió éppen olyan jó, mint a nyers hús), hát fölmászott érte a fára, s Bagira megmutatta neki, hogyan férkőzzék hozzá. Bagira föltelepedett egy ágra, s szólította Mauglit: – Gyere, testvérkém!
Maugli eleinte úgy mászott, mint a lajhár, de idővel olyan merészen lódította magát ágról ágra, hogy tán még a szürke majom se különben. Elfoglalta helyét a Gyűlés Szikláján is, amikor a Csapat összeült, és itt észrevette, hogy ha erősen ránéz akármelyik farkasra, az kénytelen lesütni a szemét. Ezt mulatságból is megtette. Máskor meg kihúzgálta a hosszú tüskéket barátai talpából, mert a farkas rettentő sokat szenved a bőrébe fúródó bogáncstól, tövistől. Éjszakánként le-lejárt a dombról a szántóföldekre, s kíváncsian nézegette a kunyhókban lakó falusiakat, de nem bízott az emberekben, mert Bagira megmutatott neki egy négyszögletes ládát, amelynek csapóajtaja oly ügyesen el volt rejtve a vadnövények közt, hogy szinte belelépett. Bagira azt mondta, hogy ez csapda. Semmit sem szeretett úgy, mint hogyha behatolhatott Bagirával az erdő sötét, meleg belsejébe, végigalhatta az egész álmosító napot, s éjszaka nézhette, hogyan vadászik Bagira. Bagira hatra-vakra gyilkolt, ha éhes volt. Ezt cselekedte Maugli is, de mégsem egészen ezt. Mihelyt annyi idős volt, hogy megérthette az okos szót, Bagira megmondta neki, hogy szarvasmarhához sohase nyúljon, mert egy bika életének árán került be a Csapatba. – Tiéd az egész vadon – mondta Bagira -, megölhetsz mindenkit, akinél erősebb vagy, de a bika kedvéért, amely megváltott, sohase ölj, és ne is egyél szarvasmarhát, se öreget, se fiatalt. Ez a Vadon Törvénye. – Maugli pedig hűségesen engedelmeskedett.
Megnőtt, és úgy megerősödött, ahogy csak olyan gyerek erősödhetik meg, aki nem is tudja, hogy ő voltaképpen tanul valamit, s az égvilágon semmi egyébre nem kell gondolnia, mint az evésre.
Farkas anyó mondta neki egyszer-másszor, hogy Sir Kánban nem lehet megbízni, s neki előbb vagy utóbb meg kell ölnie Sir Kánt. Egy fiatal farkas a nap minden órájában emlékezett volna erre a tanácsra. Maugli elfelejtette, mert ő csak emberfióka volt, ámbár farkasnak mondta volna magát, ha akármilyen emberi nyelven meg tud szólalni.
Sir Kán minduntalan az útjába került a vadonban, mert amint Akela öregedett és gyengülni kezdett, a béna tigris nagy barátságba keveredett a Csapat fiatalabb farkasaival, akik hulladékokat lesve jártak utána. Akela sohasem tűrte volna ezt el, ha élni mer a tekintélyével. Sir Kán ilyenkor hízelgett nekik, és csodálkozott, hogy ilyen deli fiatal vadászok miért elégszenek meg egy haldokló farkas meg egy emberkölyök vezetésével. – Hallom – mondogatta Sir Kán -, hogy a Gyűlésen nem mertek a szeme közé nézni. – Ilyenkor aztán morogtak és berzenkedtek az ifjú farkasok.
Bagira mindent látott, mindent hallott; erről is tudott egyet s mást, s nemegyszer kereken megmondta Mauglinak, hogy Sir Kán még megöli; ilyenkor Maugli nevetve válaszolta:
– Itt a Csapat, itt vagy te, Balú is akármilyen lusta, odavág egyet-kettőt a kedvemért. Hát mitől féljek?
Egy meleg napon új gondolata támadt Bagirának, mert ismét fülébe jutott valami. Lehet, hogy Ikki, a tüskésdisznó hozta a hírt. Amikor mélyen bent voltak a vadonban, s a fiú feje ott hevert Bagira szép fekete szőrén, a párduc egyszerre csak így szólt Mauglihoz:
– Testvérkém, hányszor mondtam már neked, hogy Sir Kán ellenséged?
– Annyiszor, ahány dió van ezen a pálmán – felelte Maugli, mert számolni persze nem tudott. – Hát aztán? Álmos vagyok, Bagira, Sir Kánnak pedig egyebe sincs, csak hosszú farka és hangos torka, akárcsak Maónak, a Pávának.
– De most nincs ideje az alvásnak. Balú tudja, én is tudom, a Csapat is tudja, még a legbutább állatok, az őzek is tudják. Tabaki megmondta neked is.
– Hohó! – kiáltott fel Maugli. – Tabaki nemrégiben azzal sértegetett, hogy én afféle meztelen emberkölyök vagyok, s nem arra születtem, hogy földimogyorót kaparjak ki. De én megfogtam Tabakit a farkánál fogva, s kétszer odavágtam egy pálmafa derekához, hogy tisztességre tanítsam.
– Bolondság volt. Igaz, hogy Tabaki nagy bajkeverő, de azért elmondott volna valamit, ami nagyon is fontos neked. Figyelj rám, testvérkém! A vadonban nem mer megölni Sir Kán, de jusson eszedbe, hogy Akela nagyon öreg. Hamarosan eljő az a nap, amikor nem tud elbánni az őzbakkal, s akkor nem vezérkedhetik tovább. Nagyobbára megöregedtek azok a farkasok is, akik megnéztek, amikor először vittek el a Gyűlés elé. A fiatalok pedig elhiszik, amit Sir Kán duruzsol a fülükbe, hogy emberkölyöknek nincs helye a Csapatban. Nemsokára ember lesz belőled.
– És micsoda az ember, hogy nem szabad neki a testvéreivel járni?! – kiáltott fel Maugli. – Én a vadonban születtem. Engedelmeskedem a Vadon Törvényének, s nincs olyan farkas a csapatunkban, akinek tüskét ne húztam volna ki a talpából. Hát persze hogy ezek a testvéreim!
Bagira egész hosszában elnyúlt, és félig behunyta szemét.
– Testvérkém – mondotta -, nyúlj csak az állam alá.
Maugli kinyújtotta erős, barna kezét, s éppen Bagira selymes álla alatt, ahol a csillogó szőr elrejti a hatalmas, feszülő izmokat, egy kis kopasz helyre akadt.
– Az egész Dzsungelben senki sem tudja, hogy én, Bagira, ezt a bélyeget viselem, a nyakörv bélyegét. Pedig hát így van, testvérkém; emberek közt születtem, emberek közt halt meg az anyám, az udipuri királyi palota ketreceiben. Ezért fizettem meg érted a váltságdíjat a Gyűlésen, amikor meztelen kis kölyök voltál. Bizony, én is emberek közt születtem. Sohase láttam a vadont. Rácsok közt etettek vaslábosból, amíg egy éjszaka meg nem éreztem, hogy én Bagira vagyok, a Párduc, nem pedig emberek játékszere. Akkor a mancsom egyetlen csapásával összezúztam azt a hitvány zárat, és elszöktem. És mert kiismertem az emberek furfangjait, félelmetesebbé váltam a vadonban magánál Sir Kánnál is. Így van-e?
– Így – felelte Maugli -, a vadonban mindenki fél Bagirától, mindenki, csak Maugli nem.
– Ó, te emberkölyök vagy – mondta nagyon gyöngéden a Fekete Párduc -, és éppen úgy, ahogy én visszatértem a vadonba, neked is vissza kell térned végül az emberek közé, embertestvéreid közé, ha a Gyűlésen meg nem ölnek.
– De hát miért akarna akárki is megölni engem? – kérdezte Maugli.
– Nézz rám – mondta Bagira, és Maugli keményen a szeme közé nézett. A nagy párduc fél perc múlva félrefordította a fejét.
– Hát ezért – mondotta, végighúzva mancsát a faleveleken. – Még én sem tudok a szemed közé nézni, pedig én emberek közt születtem, és szeretlek téged, testvérkém. A többiek gyűlölnek, mert nem állják a tekintetedet, mert bölcs vagy, mert tüskéket húztál ki a lábukból, mert ember vagy.
– Erre bizony nem gondoltam – mondta bosszúsan Maugli, és összeráncolta sűrű, fekete szemöldökét.
– Hogy szól a Dzsungel Törvénye? Először üss, aztán nyelvelj. Már a meggondolatlanságodról is megismerszik, hogy ember vagy. De légy bölcs. Úgy érzem, hogy ha Akela elhibázza a legközelebbi zsákmányát, pedig hát minden vadászatán nehezebben ragadja torkon az őzbakot, a Csapat ellene és ellened fordul. A vadonbeliek gyűlést tartanak a Sziklán, és akkor, akkor megvan! Tudom már! – kiáltotta Bagira, és felugrott. – Eredj le hamar az emberek kunyhóihoz a völgybe, s hozz fel olyan Piros Virágot, amit ők növesztenek ott: hogy ha eljön az ideje, erősebb barátod legyen, mint én vagy Balú vagy azok, akik szeretnek a Csapatból. Szerezd meg a Piros Virágot!
Piros Virágon Bagira a tüzet értette, de nincs olyan teremtés a vadonban, aki a tüzet nevén nevezné. Minden vadállat halálosan fél tőle, és százféleképpen kerülgeti a nevét.
– A Piros Virágot? – ismételte Maugli. – Az a kunyhóikon kívül nyílik, alkonyatkor. Majd megszerzem.
– Így beszél egy igazi emberkölyök – mondta büszkén Bagira. – Ne feledd, hogy kis cserepekben nő. Szerezz egyet hamarosan, és tedd félre, hogy kéznél legyen, ha kell.
– Jó – mondta Maugli -, megyek. De bizonyos vagy abban, kedves Bagirám – és átkarolta a párduc fénylő nyakát, és mélyen belenézett nagy szemébe -, bizonyos vagy abban, hogy ez mind Sir Kán műve?
– A Letört Zárra mondom, amely megszabadított: bizonyos vagyok benne, testvérkém.
– Hát akkor a Bikára fogadom, aki megváltott: érdeme szerint megfizetek Sir Kánnak, vagy talán még ráadást is adok – mondta Maugli, s azzal már indult is.
– Ez aztán ember! Ízről ízre ember – mondta magában Bagira, miközben újra lefeküdt. – Ó, Sir Kán, gyászosabb vadászatod sose volt, mint amikor erre a békára vadásztál most tíz esztendeje.
Maugli már messze járt az erdőben, gyorsan rohant, és tüzelt a szíve. Szállongott az esti köd, amikor a barlanghoz érkezett. Nagyot lélegzett, és lenézett a völgybe. A kölykök kint csatangoltak, de Farkas anyó a barlang gyomrában megismerte erről a lélegzésről, hogy valami bántja az ő békáját.
– Mi baj, fiam? – kérdezte.
– Holmi szófia denevérbeszédet hallottam Sir Kánról – felelte. – Ma éjszaka a szántóföldekre megyek vadászni – s egy ugrással eltűnt a bozótban, lefelé indulva a völgy mélyében kanyargó folyóhoz. Itt megállt, mert meghallotta a vadászó Csapat üvöltését, a hajszolt őzbak bőgését s azt a horkantást, amikor szembefordult üldözőivel. Most fiatal farkasok gonosz, keserű üvöltése hallatszott:
– Akela! Akela! Hadd mutassa meg az erejét a Ridegfarkas! Helyet a Csapat Vezérének! Ugorj, Akela!
A Ridegfarkas nyilván ugrott, és elvétette az ugrást, mert Maugli hallotta a foga összekoccanását, s aztán egy csahintást, amikor az őzbak felrúgta mellső lábával.
A többit már nem várta meg; továbbrohant, s a csaholás gyöngébben hallatszott a háta mögött, amikor leért a földekre, ahol a parasztok laktak.
– Igazat beszél Bagira – lihegte, amint befészkelte magát valami szénarakásba egy kunyhó mögött. – Holnap nagy napunk lesz, Akelának meg nekem.
Aztán odanyomta arcát az ablakhoz, és figyelte a tüzet, amely a tűzhelyen égett. Látta, hogy az asszony fölkel, és fekete koloncokkal táplálja éj idején. S amikor eljött a reggel, és fehéren, hidegen terjengett a köd, látta, hogy az embergyerek felkap egy földdel kitapasztott belsejű kosarat, megrakja izzó parázzsal, köpönyege alá dugja, és kimegy, hogy ellássa a teheneket az istállóban.
– Hát ez az egész? – mondta magában Maugli. – Ha egy kölyök is megteheti, nincs mit félni tőle. – Megkerülte a házat, szembetalálkozott a fiúval, kivette kezéből a tapasztott kosarat, s amíg a fiú üvöltözött rémületében, hirtelen beleveszett a ködbe.
– Nagyon hasonlítanak hozzám – mondta Maugli, belefújva a kosárba, ahogy az asszonytól látta. – Ez az izé meghal, ha enni nem adok neki – és gallyat, háncsot szórt a vörös valamire. Félúton a domb felé találkozott Bagirával, akinek bundáján úgy csillogott a reggeli harmat, mint a drágakő.
– Akela elhibázta az ugrást – mondta a párduc. – Már ma éjszaka megölték volna, de rád is fájt a foguk. Kerestek odafent.
– A szántóföldek közt jártam. Készen vagyok. Nézd! – és Maugli magasra tartotta a tüzes kosarat.
– Jól van! Mármost: láttam, hogy az emberek száraz ágat dugtak ebbe az izébe, s a Piros Virág tüstént kinyílt a végén. Nem félsz?
– Nem én. Mitől félnék? Emlékszem most már, hacsak nem álmodtam, hogy mielőtt farkassá lettem, hevertem a Piros Virág mellett, meleg volt és jólesett.
Maugli egész nap a barlangban ült, a tüzes kosarat gondozta, és száraz ágakat dugdosott belé, hogy lássa, milyenné válnak. Talált egy ágat, amellyel meg volt elégedve. Este, amikor Tabaki érte jött, és meglehetős nyersen közölte vele, hogy várják a Gyűlés Szikláján, addig nevetett, amíg Tabaki el nem rohant. Még a gyűlésbe is nevetve ment.
Akela, a Ridegfarkas, sziklája mellett hevert, annak jeléül, hogy a Csapat vezérsége megüresedett; Sir Kán pedig nyíltan járkált fel s alá, és hízelegve vették körül hulladékon hízó farkashívei. Bagira Maugli mellé telepedett le. Maugli térde közé szorította a tüzes kosarat. Amikor mind összeverődtek, megszólalt Sir Kán. Ezt se merte soha megtenni, amíg Akela virágjában volt.
– Nincs joga – suttogta Bagira. – Mondd meg ezt! Gyáva fickó!
Maugli talpra ugrott.
– Szabad Nép! – kiáltott fel. – Hát Sir Kán vezeti a Csapatot? Mi köze egy tigrisnek ahhoz, hogy ki a mi vezérünk?
– Mivel látom, hogy a vezérség megüresedett, és felkértek, hogy szóljak… – így kezdte mondókáját Sir Kán.
– Ki kért fel? – szólt közbe Maugli. – Hát mind sakálok vagyunk, hogy csúszunk-mászunk ez előtt a mészáros előtt? A Csapat vezérsége egyedül a Csapat dolga.
Most ilyen kiáltások hallatszottak:
– Hallgass, emberkölyök! – Engedjétek beszélni! – Megtartotta a Törvényünket!
Aztán mennydörgő hangon szólaltak meg a Csapat vénei:
– Engedjétek beszélni a Halott Farkast.
Ha a Csapat vezére elhibázta az ugrást, Halott Farkasnak nevezik hátralevő életében, de ez nem szokott soká tartani.
Akela nehézkesen emelte föl öreg fejét:
– Szabad Nép! És ti is, Sir Kán sakáljai! Tizenkét esztendeig vezettelek benneteket vadászatról vadászatra, s ezalatt se csapdába nem került, se meg nem nyomorodott senki. Most elhibáztam az ugrást. Tudjátok, hogyan szőtték-fonták ezt a ravaszságot. Tudjátok, hogy fiatal őzbak nyomára vezettek, csak hogy kiderüljön a gyöngeségem. Ügyesen csinálták. Most jogotok van, hogy megöljetek a Gyűlés Szikláján. Kérdezem tehát: ki akar végezni a Ridegfarkassal? Mert az meg az én jogom, a Vadon Törvénye szerint, hogy egyenként jöjjetek ellenem.
Hosszú csönd támadt, mert egy farkas sem merészelt egymagában halálos harcra szállni Akelával. Ekkor elbődült Sir Kán:
– Eh, mit törődünk ezzel a fogatlan vén bolonddal? Meghal ez úgyis! Hanem az emberkölyke, az már eddig is tovább élt a kelleténél. Szabad Nép! Az emberkölyök első perctől fogva az én zsákmányom volt. Adjátok nekem. Unom már ezt az eszeveszett ember-farkas históriát. Tíz esztendeig zavarta a vadon életét. Adjátok nekem az emberkölyköt, különben mindig idejárok vadászni, s egy csont nem sok, annyit se láttok tőlem! Ember ez, ember fia, s én gyűlölöm, csontom velejéből gyűlölöm!
Most a Csapat nagyobbik fele így üvöltött fel:
– Ember! Mi közünk az emberhez? Menjen oda, ahová való!
– Az ám, hogy ránk zúdítsa a parasztokat? – lármázott Sir Kán. – Nem, adjátok csak nekem. Ember: és egyikünk sem tud a szeme közé nézni.
Akela újra fölemelte fejét, és így szólt:
– Velünk evett, velünk tanyázott. Hajtotta nekünk a vadat. Egyetlen szavát sem szegte meg a Vadon Törvényének.
– Én pedig egy bikával váltottam meg, amikor befogadták. Egy bika nem sokat ér, de Bagira becsülete ér annyit, hogy verekedjék érte – mondta legszelídebb hangján Bagira.
– Tíz esztendeje, hogy megváltottad egy bikával! – horkant fel a Csapat. – Mi közünk nekünk azokhoz a tízesztendős csontokhoz?
– Vagy a becsülethez! – mondta Bagira, fehér fogait mutogatva. – Csakugyan, méltók vagytok a Szabad Nép nevére?
– Ember kölyke nem járhat a vadon népével! – üvöltötte Sir Kán. – Adjátok nekem!
– Testvérünk ő, ha vér szerint nem is az – folytatta Akela -, s ti meg akarjátok ölni! Igazán mondom, túlságosan soká éltem. Akadnak köztetek, akik szarvasmarhán élnek, másokról meg azt hallom, hogy Sir Kán tanítására hallgatva, sötét éjszaka beszöknek a falvakba, és gyerekeket ragadnak el a parasztok küszöbéről. Tudom hát, hogy gyávák vagytok, s gyávákhoz beszélek. Bizonyos, hogy meg kell halnom, s az életem nem ér sokat, különben felajánlanám az emberkölyök életéért. De a Csapat Becsületéért – erről a semmiségről megfeledkeztek, amióta vezér nélkül vagytok! – megígérem, hogy ha békén hazaengeditek az emberkölyköt, a fogamat sem mozdítom, amikor halálomra kerül a sor. Harc nélkül halok meg. Ez legalább három életet ment meg a Csapatnak. Többet nem tehetek; de ha akarjátok, megkíméllek attól a gyalázattól, hogy megölitek egy ártatlan testvéreteket, egy olyan testvért, akit a Vadon Törvénye szerint pártfogoltak és váltottak meg, hogy a Csapatba kerülhessen.
– Ember! Ember! Ember! – harsogta a Csapat, s a farkasok nagy része Sir Kán köré gyülekezett.
– Most rajtad a sor – szólt Bagira Mauglihoz. – Mi már mást nem tehetünk, csak harcolhatunk.
Maugli felállt, kezében tartva a tüzes kosarat. Aztán kinyújtotta két karját, és arcába ásított a Gyűlésnek; de őrjöngött dühében és bánatában, mert igazi farkas módra a farkasok sohasem árulták el előtte, hogy mennyire gyűlölik.
– Hallgassatok ide, hé! – kiáltotta. – Elég volt a csaholásból. Ma éjszaka annyiszor megmondtátok nekem, hogy ember vagyok, pedig igazán farkas akartam lenni köztetek életem végéig, hogy most már érzem: igazatok van. Így hát nem szólítalak többé testvérnek, hanem kutyának, ahogy az ember szokott. Hogy mit csinálok, mit nem, azt nem ti döntitek el. Az az én dolgom, és hogy világosabban lássunk, hát én, az ember, elhoztam ide egy keveset a Piros Virágból, amitől ti, kutyák, annyira féltek.
Földhöz vágta a tüzes kosarat, s egyik-másik parázsló üszök lángra lobbantott egy-egy száraz mohacsomót. Az egész gyűlés rémülten hőkölt vissza a csúszva terjedő lángok elől.
Maugli bedugta a kezében tartott száraz ágat a tűzbe, amíg csak a gallyai meg nem gyulladtak és ropogni nem kezdtek, s feje fölött forgatta a kushadó farkasok között.
– Te vagy az úr – mondta fojtott hangon Bagira. – Mentsd meg Akelát a haláltól. Mindig barátod volt.
Akela, a zord, vén farkas, aki soha életében senkitől nem kért kegyelmet, szánni való pillantást vetett Mauglira, amint ott állt, anyaszült meztelenen, hosszú fekete haját vállára vetve, a lobogó láng fényében, amely ugráltatta-reszkettette az árnyakat körülötte.
– Jól van! – mondta Maugli lassan körülnézve. – Látom, hogy kutyák vagytok. Elmegyek tőletek az én népemhez, ha ugyan valóban az én népem. A vadon bezárult előttem, el kell felejtenem a beszédeteket, a társaságotokat; de irgalmasabb akarok lenni, mint ti vagytok. Mivel testvéretek voltam, ha vér szerint nem is: megígérem, hogy ha majd ember leszek az emberek között, nem árullak el úgy az embereknek, ahogy ti elárultatok engem. – Megrúgta a tüzet, s a szikrák magasra szálltak. – Nem lesz háború köztem és a Csapat között. De még egy adósságot meg kell fizetnem, mielőtt elmegyek. – Előrement, oda, ahol Sir Kán ült, bambán belebámulva a lángokba, s megragadta a szakállánál fogva. Bagira utánasompolygott, hogy baj ne érhesse. – Állj föl, kutya! – kiáltotta Maugli. – Állj fel, ha ember beszél, mert kiégetem a bundádat!
Sir Kán füle hátralapult, a szemét pedig behunyta, mert közel volt hozzá az izzó ág.
– Ez a marhapusztító azt mondta, hogy megöl engem a Gyűlésen, mert kölyökkoromban nem tudott megölni. No, hát így verjük a kutyát, ha emberré cseperedünk! Meg ne moccanj, Béna, mert torkodba szalasztom a Piros Virágot! – Fejbe verte Sir Kánt az ággal, s a tigris vinnyogott, nyöszörgött halálos félelmében.
– No, most mehetsz, te megpörkölt vadmacska! De el ne felejtsd, hogy amikor legközelebb idejövök a Gyűlés Sziklájához, férfiként jövök, és Sir Kán bundája lesz rajtam. Egyébként pedig Akela elmehet, és szabadon élhet, ahol akar. Nem fogjátok megölni, mert én nem akarom. És ti se üljetek itt tovább, a nyelveteket lógatva, mintha valakik volnátok. Kutyák vagytok, és én elkergetlek – így ni! Mehettek! – A tűz lángolva égett az ág végén, Maugli pedig jobbra-balra, körös-körül vagdalózott vele, s a farkasok üvöltve rohantak el, bundájukat kiégette a szikraeső. Végül nem maradt ott más, csak Akela, Bagira és vagy tíz farkas, aki Mauglinak fogta volt pártját. Aztán valami fájni kezdett Maugliban – de úgy, ahogy soha életében nem fájt neki semmi, és elakadt a lélegzete, és zokogott, s a könnyek csak úgy patakzottak az arcán.
– Mi ez? Mi ez? – kérdezte. – Nem akarom itthagyni a vadont, és nem tudom, mi ez. Talán meghalok, Bagira?
– Nem, testvérkém. Csak könnyek ezek, emberi könnyek – mondta Bagira. – Most már tudom, hogy nem vagy többé emberkölyök, hanem ember. A vadon immár csakugyan bezárul előtted. Hadd hulljon, Maugli… csak könny ez, semmi más.
Maugli hát ott ült, és úgy sírt, mintha a szíve szakadna meg; sohasem sírt még életében.
– Most pedig – mondotta – elmegyek az emberekhez. De előbb el kell még búcsúznom az anyámtól – s elment a barlangba, ahol Farkas apóék laktak, és ráborulva anyó bundájára, keservesen sírt, a négy kölyök pedig siralmasan üvöltött.
– Nem fogtok elfelejteni? – kérdezte Maugli.
– Soha, amíg nyomot tudunk szimatolni – mondták a kölykök. – Gyere el a domb tövéhez, ha ember leszel, s beszélünk majd veled; és lejárunk az irtásra, hogy együtt játsszunk éjszakánként.
– Gyere el hamar – mondta Farkas apó. – Ó, gyere el hamar, te bölcs kis béka; mert anyád meg én öregek vagyunk már.
– Gyere el hamar – mondta Farkas anyó -, kicsi meztelen fiam; mert ide hallgass, ember fia: jobban szerettelek, mint tulajdon kölykeimet.
– Ígérem, hogy eljövök – mondta Maugli -, s ha eljövök, kiterítem Sir Kán bundáját a Gyűlés Sziklájára. Ne feledjetek el! Mondjátok meg a vadon többi lakójának is, hogy gondoljanak rám!
Pirkadni kezdett, amikor Maugli magányosan lement a domb oldalán, hogy megismerkedjék azzal a titokzatos teremtéssel, amelynek neve: ember.

A FARKASFALKA VADÁSZDALA

Szambhur bődült kora hajnalon át, egyszer, kétszer s tovább!
Egy ünő szökellt, egy ünő szökellt, tóparton, ahol bikája legelt,
szemem fürkészve nyomára lelt, egyszer, kétszer s tovább!

Szambhur bődült kora hajnalon át, egyszer, kétszer s tovább!
Egy farkas osont, egy farkas osont, a lesbe lapult falkához osont:
Utánam! Amott fut a hús meg a csont, egyszer, kétszer s tovább!

A falka csaholt kora hajnalon át, egyszer, kétszer s tovább!
A vadonban a talp nem hagy nyomokat, éles szemünk sűrű árnyba kutat,
harsanjon a torkunk, rajta, Csapat, egyszer, kétszer s tovább!

Posted on

Az állatvédelem az elkötelezettségünk

Fontos feladatunk, hogy az állatvédelem megalapozott érveket alkalmazzon, ne pedig önmagáért való botrányokra pazarolja el a társadalom állatok iránt érzett aggodalmát. Az állatok védelmét jobban szolgálják a tények és a tudományos ismeretek, mint az emberi testtel és működéssel való téves párhuzamokra épített hangulatkeltés. Jól látható volt ennek hatása például a libamáj-ügy során, ahol az emberek állatszenvedések iránti fogékonyságát kihasználva, őket teljesen félrevezetve valamilyen más célokat szolgáltak ki. A hatásosan hangzó emberi butaságok gyakran éppoly érthetetlenül erősen megülnek a köztudatban, mint amennyire maguk az állítások valótlanok.
Az állatvédelem nagyon fontos, de nem az egyetlen ügy az ember számára. Éppen ezért szükséges a felelősségteljes hozzáállás: az állatoknak valóban használjunk, ugyanakkor fölöslegesen kárt ne okozzunk!
Az állatok szenvedései közül legkönnyebben azok szüntethetők meg, amit mi magunk befolyásolni tudunk. Legkézenfekvőbbek az egészségügyi problémák, melyek egy jelentős része megelőzhető, gyógyítható, és a vele járó fájdalom csökkenthető vagy meg is szüntethető. Pl.: az öregség nem betegség, és egy idős kutya nem a kora, hanem bizonyos mozgásszervi vagy idegrendszeri elváltozásai miatt sántít. A külső hallójáratok, a szájszervek, a bőr vagy egyes belső szervek gyakori elváltozásai nem kellene gyötörjék az amúgy nagyon szeretett kedvencünket. Időben felismert és kezelt daganatos betegségek is évekkel meghosszabbíthatják a velünk élő társállatunk életét, közérzetét is jelentősen javíthatják. A nem kívánt szaporulattal és számos, nemi szervekkel kapcsolatos betegség is teljesen kiküszöbölhető ivartalanítással.
Az emberrel kapcsolatos párhuzamok miatti fenntartások ez utóbbi téren minden alapot nélkülöznek!