Posted on

Mentsük meg az állatokat!

Valójában mindig megesik a szívem, ha egy kóbor, elesett állattal összehoz a sors. Jószívűségből már nem egynek próbáltam segíteni. Legutóbb egy törött lábú kiscicát fogadtunk be.
Legelső állat, amit több hónapig is otthon gondoztunk egy fecske volt, akit az ablakunk alatt találtunk teljesen legyengült állapotban. Egy dobozba tettük, és szemöldökcsipesz segítségével etettük a horgászboltban kapható csontival. Ahogy teltek a napok, egyre inkább hozzánk nőtt, már szabadon repülgetett a lakásban. Mondanom sem kell, hogy volt mit utána takarítani. Volt olyan eset is, hogy miközben mi a számítógép előtt ültünk, a fecske is velünk tartott, ott ült mellettünk az asztalon. Egy vasárnapi reggel elégelte meg a bezártságot, és távozott a félig nyitott ablakon. Bár, fájt, hogy elrepült, boldog is voltam, mert nekünk köszönhette az életét.
Második állatom, amit haza vittem egy kölyökkutya volt, aki még mai napig tagja a családunknak. Egy utcán találtam rá, és ahogy ránéztem láttam a szemében az árvaság fájdalmát, és a reményt, hogy valaki talán megszánja, és otthont biztosít neki. Telefonon szóltam apukámnak, hogy mostantól van kutyánk, és haza vittem. Eleinte nem lelkesedtek az ötletemért, de aztán a kutya mindenki szívébe belopta magát. Különleges a számunka, nem csupán azért, mert imád motorozni, autóban ülni, és sört inni, hanem, mert minden mozdulatán érezni a hálát, hogy otthonra lelt.
Legújabb szerzeményünket nem én találtam. Csupán egy napot töltött nálunk egy kiscica, akit törött lábbal hoztak el hozzánk. Elvittük az állatorvoshoz, s sorsa még nem biztos, de talán egyik ismerősünk, aki szintúgy szereti az állatokat, befogadja. A cica esetét már kissé tehernek éreztem, mivel időnk nincsen arra, hogy érdemben foglalkozunk vele, másrészt az otthoni körülményeink sem alkalmasak egy állat befogadására. Remélem, hogy ismerősünk nem szeretné majd sorsára hagyni.

Vélemény, hozzászólás?