Posted on

Lev Tolsztoj vágóhídi élményei, valamint elmélkedése húsevés és erkölcs viszonyáról

A mértékletes étkezés, nevezzük böjtnek, a jó élet szükségszerű feltétele. De csakúgy mint az önmérséklet minden más válfajánál, a böjtnél is felmerül a kérdés: Miként kövessük? Milyen gyakran étkezzünk? Mit együnk és mitől tartózkodjunk? Ahhoz, hogy komolyan böjtölhessünk, szükségünk van valamiféle elképzelésre mindezzel kapcsolatban.
Böjtölés! És még a böjtölés módjának és tárgyának tanulmányozása is! Már a puszta ötlet is nevetségesen és abszurdan fest a legtöbb ember számára.
Emlékszem, hogy egy buzgó prédikátor, aki a szerzetesi aszketizmust támadta, nagy büszkén kijelentette előttem: „A mi kereszténységünk nem a böjtölés és a szűkölködés, hanem a marhapecsenye kereszténysége.” Kereszténység, vagy úgy általában erkölcs – és marhapecsenye!
Történelmünk hosszú és sötét, mind pogány, mind keresztény útmutatást nélkülöző korszaka alatt annyi vad, erkölcstelen ideológia férkőzött be életünkbe (különösképp a jó élethez vezető első lépésekkel, vagyis az étkezéssel kapcsolatban, melyre senki sem figyelt), hogy ma már arra is csak nehezen eszmélünk rá, mekkora arcátlanság és érzéketlenség a kereszténységet vagy az erkölcsöt a marhapecsenyével összefüggésbe hozni.
Csak azért nem borzaszt el minket az efféle összefüggés, mert különös dolog történt velünk. Nézünk, és mégsem látunk: hallgatunk, és mégsem hallunk. Nem létezik olyan rossz szag vagy rossz hang, nem létezik olyan szörnyűség, amelyhez ne tudnánk úgy hozzászokni, hogy aztán már azt se vegyük észre, amin normálisan megütköznénk. Pontosan ez az, ami történt az erkölcsünkkel is. Kereszténység és erkölcs, marhapecsenyével!
Néhány nappal ezelőtt ellátogattam Tula városunk vágóhídjához. Egy új, továbbfejlesztett rendszer alapján épült, amely a nagyobb városokban szokott működni, és tekintettel van arra, hogy az állatok minél kevesebbet szenvedjenek. Péntek volt, két nappal Szentháromság-vasárnap előtt. Számtalan jószágot lehetett látni.
Régóta szerettem volna már megtekinteni egy vágóhidat, hogy saját szememmel is láthassam a vegetarianizmus kapcsán felmerülő kérdés valóságát. Eleinte szégyelltem így tenni, ahogyan az ember mindig is szégyellve szokott olyan szenvedést nézni, amelyről tudja, hogy meg fog történni, meggátolni azonban nem lehet; így tehát folyamatosan halasztgattam a látogatást.
Nemrégiben azonban találkoztam utazás közben egy mészárossal, aki épp Tulába tért vissza otthonából. Még nem volt tapasztalt mészáros, és a munkája az volt, hogy késsel sújtson le az állatra. Megkérdeztem tőle, hogy sajnálja-e azokat az állatokat, akiket megölt. A szokásos választ adta: „Miért sajnálnám? Szükségből tesszük.” De miután elmondtam neki, hogy a húsevés nem szükség, hanem csupán luxus, egyetértett; és bevallotta, hogy sajnálta az állatokat.
„De mit tehetnék? Meg kell keresnem a kenyerem.” – mondta. „Először féltem ölni. Apám egész életében még egy csirkét sem ölt meg.” Az oroszok többsége nem képes ölni; sajnálatot éreznek, és ezt az érzést a „félelem” szóval fejezik ki. Ez a férfi is „félt” azelőtt, de most már persze nem. Elmondta nekem, hogy a munka legjavát péntekenként végzik, akkor egészen estig folyik a mészárlás.
Nemrég beszélgettem egy volt katonával is, egy mészárossal, aki szintén meglepődött azon a feltételezésemen, hogy sajnálattal ölt, majd először a szokásos, parancsokról és kötelezettségről szóló magyarázatba kezdett. De később mégis belátta, hogy igaz, amit feltételeztem: „Főleg ha csendesek, szelídek a marhák. Ahogy bejönnek, szerencsétlen állatok… bízva benned. Igazán sajnálatra méltó.”
Félelmetes! Nem is csak az állatok gyötrelme és halála, hanem az is, hogy az ember szükségtelenül elnyomja magában legmagasabb szellemi képességét – a hozzá hasonló élőlények iránti sajnálatot és együttérzést –, és saját érzéseit meggyalázva kegyetlenséget követ el. Pedig milyen mélyen fekszik az emberi szívben az élet kioltásának ellenparancsa…
Egyszer, mikor Moszkvától gyalogoltam, felajánlotta egy Szerpuhovba tartó, fát szállító kocsis, hogy elvisz. Húsvét előtti csütörtök volt. A kocsi elején ültem egy szilaj, pirospozsgás, durva kocsissal, aki kétségkívül ittas volt. A városba betérve megpillantottunk egy jól táplált, csupasz, rózsaszín disznót, amelyet épp az előkertbe húztak ki, hogy levágják. Borzasztó hangon, az emberi sikításra hasonló módon visított. Amint elhaladtunk mellettük, elkezdték ölni a disznót. A férfi belehasított az állat torkába egy késsel. A disznó ekkor még hangosabban, még velőtrázóbban visított, majd a férfi elől kitörve csupa véresen menekülni kezdett. Rövidlátóként én lemaradtam a részletekről. Csak a disznó emberszerű, rózsaszínes testét láttam, és a kétségbeesett visítást hallottam – de a kocsis erősen figyelt, és mindent látott. Az emberek elfogták a disznót, földhöz szorították, és befejezték a torka elmetszését. Mikor abbamaradt a visítás, a kocsis nagyot sóhajtott. „Tényleg nem felelős az ember az efféle dolgokért?” – mondta.
Olyan erős az ember idegenkedése minden gyilkosságtól. De mégis, a mohóság bátorításával, azzal a feltételezéssel, hogy Isten megengedte, és főként a megszokással, az ember teljesen elveszejti magában ezt a természetes érzést.
Pénteken eldöntöttem, hogy végre elmegyek Tulába, és egy kedves ismerősömet is meghívtam, hogy kísérjen el:
– Igen, hallottam, hogy takaros munkát végeztek, és szívesen megnézném; de ha állatokat mészárolnak, nem fogok bemenni.
– Miért nem? Én éppen ezt akarom látni! Hiszen ha húst eszünk, azért ölni kell.
– Nem, nem… Én nem vagyok rá képes!
Érdemes megjegyezni, hogy egy sportemberről van szó, aki madarakat és más állatokat öl.
Ellátogattunk tehát a vágóhídhoz. Már a bejáratnál megcsapta az orromat egy sajátosan nehéz, undort keltő bűz, hasonló az ácsok ragasztójához vagy a festék és a ragasztó keverékéhez. Minél közelebb értünk, annál erősebb lett ez a szag. A jókora épület piros téglákból állt, és szellőzőkkel, illetve magas kéményekkel volt ellátva. Beléptünk a kapun. Jobbra egy zárt, úgy háromezer négyzetméteres terület feküdt, ahova hetente kétszer kihajtják a jószágokat eladásra – és ehhez kapcsolódóan állt a portásfülke. Balra voltak a kamrák, ahogyan nevezték őket – vagyis boltozatos bejárattal, lejtő aszfaltpadlóval, illetve a tetemek fellógatásához és mozgatásához szükséges szerkezetekkel ellátott termek. A portásfülke fala melletti padon fél tucat mészáros ült, vérrel teli kötényben; a felhajtott ingujjuk alól kilátszó izmos karjuk is csupa vér volt. Már fél órával azelőtt végeztek a munkával, tehát aznap csak az üres kamrákat tudtuk megnézni. Ezek a kamrák, habár mindkét oldalról nyitottak, telve voltak a meleg vér fullasztó szagával; a padló barna volt és csillogó, a vájatokban pedig megalvadt, fekete vér látszódott.
Az egyik mészáros körülírta az állatok levágásának folyamatát, és bemutatta a helyet, ahol mindez végbemegy. Nem teljesen értettem őt, és egészen szörnyűséges kép kezdett összeállni bennem az állatok levágásával kapcsolatban; ezért eljátszottam a gondolattal, hogy ahogyan az sok esetben lenni szokott, a valóság talán jóval gyöngébb benyomást fog tenni rám, mint a saját képzeletem. De ezúttal tévedtem ebben.
Következő alkalommal megfelelő időben értem a vágóhídra. Szentháromság-vasárnap előtti péntek volt – meleg, júniusi nap. A ragasztó és a vér szaga most még erősebb és taszítóbb volt, mint a korábbi alkalommal. Javában folyt a munka. A telepen nyüzsögtek az állatok, és a kamrák melletti elkerített területek is mind tele voltak jószággal.
Az utcán, a bejárat előtt, kocsik álltak, amelyekhez ökrök, borjúk és tehenek voltak kötve. Más kocsikat jó lovak húztak, és élő, fejüket lógató és lóbáló borjakkal voltak megpakolva, akiket épp kirakodtak. Aztán hasonló kocsik ökörtetemekkel – vagyis égnek álló remegő lábakkal, fejekkel, élénkvörös tüdőkkel és barna májakkal – telepakolva hajtottak el a vágóhídtól. Maguk a kereskedők – hosszú kabátban, kezükben ostorral vagy korbáccsal – a telepen sétáltak, és kátránnyal jelölték az egy tulajdonoshoz tartozó jószágot, illetve alkudoztak, vagy épp a kamrákba nyíló területre vezették az ökröket és bikákat a nagy térről. Ezek az emberek nyilvánvalóan el voltak foglalva a pénzügyekkel és a számítgatással, így az a kérdés, hogy egyáltalán helyes-e megölni az állatokat, éppen olyan idegen lehetett az elméjüknek, mint a kamrák padlóját beterítő vér kémiai összetételén való elmélkedés.
Kint egy mészárost sem lehetett látni; mind a kamrákban dolgoztak. Azon a napon nagyjából száz jószágot mészároltak le. Éppen ott tartottam, hogy belépjek a kamrák egyikébe, de megtorpantam az ajtónál. Egyrészt azért, mert a kamrák tele voltak tetemekkel, amiket épp mozgattak, másrészt azért, mert a padlón vér folyt, és fentről is csöpögött a vér. Az összes jelenlévő mészáros csupa vér volt, és láttam, hogy ha belépek, bizonyára én is hasonlóképpen végzem. Egy felakasztott tetemet éppen leszedtek, egy másikat az ajtó felé cipeltek, egy harmadik pedig, egy lemészárolt ökör, lábaival felfelé feküdt a padlón, mialatt egy erős karú mészáros felhasította a feszesre húzott bőrét.
A velem szemben lévő ajtón ekkor egy nagy, vörös, jól táplált ökröt vezettek be. Két férfi húzta, és amikor beért, láttam, hogy egy mészáros nyomban emeli a kést az állat nyaka fölé, majd beleszúrja. Az ökör, mintha mind a négy lába egyszerre megadta volna magát, teljes súlyával a hasára esett, ezután rögtön átfordult az egyik felére, majd lábaival és hátsótestével vadul rúgkapálni kezdett. Egy mészáros ekkor erőteljesen rávetette magát az állatra a lábaktól távolabbi oldalon, megragadta az állat szarvát, a fejét a földhöz csavarta, miközben egy másik mészáros átvágta a torkát egy késsel. A fej alatt fekete-piros vér kezdett patakzani, amit egy vértől piszkos fiú egy bádogtálba felfogott. Mindez idő alatt az ökör kétségbeesetten rángatta a fejét, mintha lábra akarna állni, és mind a négy lábát lóbálta a levegőben. A tál gyorsan telt az ökör vérével, de az állat még mindig élt: a hasa erősen dagadt, ahogyan levegőért kapkodott, első és hátsó lábaival pedig olyan hevesen dolgozott, hogy a mészárosok távolságot tartottak. Amikor az első tál megtelt, a fiú a fejére téve átszállította a fehérjegyárba, míg egy másik fiú egy üres tálat tett a helyére, ami szintén gyorsan kezdett megtelni. De az ökör még mindig rángatta a testét és a hátsó lábait.
Mikor a vér folyása abbamaradt, a mészáros megemelte az állat fejét, és elkezdte lenyúzni arról a bőrt. Az ökör továbbra is gyötrődött. A nyúzott fejrész vörös volt, rajta fehér erekkel; a mészáros továbbra is tartotta a fejet, és ahogyan nyúzta, a bőr a fej mindkét oldalán lógott. Az állat kínszenvedése pedig tovább folytatódott. Ekkor egy másik mészáros megragadta az állat egyik lábát, eltörte, majd levágta. A többi láb és a has még mindig rángatózott. Az ökör többi lábát is levágták, és félredobták; az ugyanahhoz a tulajdonoshoz tartozó többi ökör lábai közé. Ezután a tetemet az emelőhöz húzták, majd fellógatták, a rángatózásnak pedig vége szakadt.
Ily módon, az ajtónál állva, végignéztem, hogy mi történik a második, a harmadik és a negyedik ökörrel. Minden esetben ugyanaz történt: ugyanúgy vadul szabdalták az állatot, és az állat ugyanúgy gyötrődött. Az egyetlen különbség az volt, hogy a mészáros nem mindig szúrt úgy, hogy az állat attól összeessen. Néha célt tévesztett, mikor is az ökör megugrott, bőgni kezdett, és csupa véres testtel megpróbált elszökni. De ekkor a fejét egy rúd alá feszítették, majd ledöfték másodszor is; és földre rogyott.
Később beléptem azon ajtó felől, ahonnan az ökröket vezették be. Innen is csaknem ugyanazt láttam, csak közelebbről és még világosabban. Amit innen megpillantottam, és máshonnan korábban nem, az az, hogy az ökröket milyen módon kényszerítik arra, hogy betérjenek az ajtón. Minden egyes alkalommal megragadtak egy ökröt az elkerítettek közül, a szarvára kötött kötéllel előre vontatták, amikor is az állat megérezte a vért, lecövekelt, és néha bőgni kezdett, majd visszahúzott. Az ökröket puszta erővel bevontatni meghaladta volna két férfi erejét, ezért hát a mészárosok egyike minden alkalommal körbement, megragadta az állat farkát, és azt olyan erővel megcsavarta, hogy a porc eltört; az állat ekkor előrébb ugrott.
Amikor végeztek az egyik tulaj jószágaival, bevitték a következő tulaj jószágait. A következő csoport első állata nem ökör volt, hanem egy bika – nemes, jól nevelt jószág; fiatal, izmos, erőtől duzzadó, fekete testtel, lábain pedig fehér foltokkal. Rángatták előre, de a bika leengedte a fejét, és kitartóan ellenállt. Ekkor egy mészáros, aki hátul állt, megragadta az állat farkát, és azt teljes erőből megtépve eltörte, mire a bika előre szaladt, felborítva a kötelet tartó embert. Ezután megállt, és körbenézett fekete szemeivel, melyeknek fehér része vérrel volt tele. Ismét eltörték a farkát, amire a bika megint előreugrott, és elérte a szükséges helyet. A mészáros ekkor megközelítette, célzott, és döfött. A szúrás azonban célt tévesztett. A bika megugrott, megrázta a fejét, bőgni kezdett, és vérrel borított testtel kitört, majd hátraszaladt. A bejáratnál álló férfiak mind félreszaladtak: de a tapasztalt mészárosok sietve megragadták a kötelet; megint eltörték az állat farkát, mire a bika megint a kamrába ért, ahol egy rúdhoz húzták, mely alól már nem sikerült kiszöknie. A mészáros gyorsan célzott, arra a pontra, ahol a szőr csillag formában szerteágazik. A vér ellenére megtalálta, döfött, és a nemes állat, teli élettel, összerogyott: fejét és lábait rángatta, mialatt kivéreztették és a fejét lenyúzták.
– Az átokverte dög még csak nem is jó helyre esett! – zsörtölődött a mészáros, miközben szabdalta le a bika fejéről a bőrt.
Öt perccel később a többi közé szórták a fejet, mely fekete helyett vörös, bőr nélküli volt; és a szemek, amelyek öt perccel korábban élettől ragyogtak, üvegesen meredtek előre.
Később átmentem egy olyan helyiségbe, ahol kisebb állatokat mészároltak – egy nagy kamra volt, aszfalt padlóval és támlával ellátott asztalokkal, amelyeket a birkák és borjak megölésére használtak. Itt a munka már befejeződött; a hosszú helyiségben, melyet áthatott a vér szaga, csak két mészáros volt. Az egyik épp egy halott bárány lábába fújt, majd a tetem felduzzadt hasát kezdte ütögetni a kezével; a másik pedig, egy fiatal, véres kötényt viselő férfi, elgörbült cigarettát szívott. Senki más nem tartózkodott a hosszú, sötét, nehéz szaggal teli kamrában. Miután beléptem, megjelent egy másik férfi is – láthatóan egy volt katona –, aki egy fiatal, fekete, összekötözött lábú kost hozott magával. Az állatot ráfektette az egyik asztalra, mintha csak ágyra fektetné. A régi katona üdvözölte a mészárosokat, akiket minden jel szerint ismert már korábbról, és érdeklődni kezdett, hogy mikorra kaptak kimenőt. A cigarettázó mészáros közelebb ment, késsel a kezében, a kést az asztal sarkán élesíteni kezdte, majd azt felelte, hogy szabadok az ünnepre. Az élő kos ugyanolyan némán feküdt, mint a halott, felfújt állat; csak rövid, suta farkát csóválta fürgén, és a szokásosnál gyorsabban kapkodta a levegőt. A katona rutinosan, erőfeszítés nélkül lenyomta az állat fejét, a mészáros pedig, miközben folytatta a beszélgetést, bal kezével megragadta a kos fejét, és átmetszette a torkát. A kos reszketni kezdett, kis farka pedig megmerevedett, és többé nem csóválta azt. A mészáros, amíg várta, hogy a vér folyni kezdjen, ismét meggyújtotta a cigarettáját, ami közben kialudt. A vér folyni kezdett, a kos pedig gyötrődött. A csevegés mindeközben teljesen zavartalanul folyt tovább. Borzasztóan felháborító volt.
Nem színlelhetjük, hogy nem tudunk erről. Nem struccok vagyunk, így nem hihetjük, hogy ha szándékosan félrefordítjuk a fejünket az elől, amit nem akarunk látni, akkor az nem is létezik. Különösképpen igaz ez akkor, ha éppen azt nem akarjuk látni, amit enni akarunk. Még ha tényleg muszáj lenne húst enni, vagy ha nem is muszáj, legalább hasznos! De valójában teljesen fölösleges, és csak arra jó, hogy az állati ösztönöket ébresztgesse bennünk; felizgatja a vágyakat, és a paráználkodást, az ittasságot segíti. Az a tény is világosan megerősíti az erkölcsi problémát, hogy a fiatal, kedves, romlatlan emberek – főként a nők és lánykák – anélkül, hogy logikailag értenék mindezt, érzik, hogy az erkölcs nem egyeztethető össze a marhahússal, és amint valóban jó életre kezdenek törekedni, szinte a hús az első, amit feladnak.
Hogy tulajdonképpen mit is akarok mondani? Talán azt, hogy az erkölcsössé váláshoz rögvest abba kell hagynia az embereknek a húsevést? Egyáltalán nem.
Csak annyit mondok, hogy a jó élethez bizonyos fokú jócselekedet elengedhetetlen; hogy ha az ember komolyan törekszik a jó élet felé, szükségszerűen be kell járnia egy bizonyos utat. Ezt az utat járva pedig az első erény, ami felé az ember törekedhet, az az önuralom, az önmegtartóztatás. És az embernek önuralmat keresve is szükségszerűen be kell járnia egy bizonyos utat, ennek az útnak pedig az első, kikerülhetetlen pontja az étkezéssel kapcsolatos önuralom. És a böjtölés kapcsán, ha az ember ténylegesen és komolyan törekszik a jó életre, az első dolog, amitől tartózkodnia kell, az mindenképpen az állati étel, mivel – anélkül, hogy szót ejtenénk szenvedélyt izgató mivoltáról – egyszerűen erkölcstelen. Hiszen az erkölcsös érzéssel ellentmondásban álló cselekedettel jár: gyilkolással, melynek egyedüli oka a mohóság és az ízletes falatok utáni vágyakozás.
„De ha az állati ételek igazságtalansága oly régóta ismert az emberiség számára, az emberek miért nem követik ezt az íratlan törvényt?” – kérdezhetik azok, akik az ésszerűség helyett a közvélemény irányításához vannak szokva. A válasz erre a kérdésre az, hogy az ember morális fejlődése, amely minden más fejlődésnek is az alapja, mindig lassú; de a folyamatosság és a folyamatos gyorsulás tényleges, nem véletlenszerű fejlődésre utal.
A vegetarianizmus fejlődése pedig ilyen fajta fejlődés. Ez a fejlődés megfigyelhető az emberiség mindennapos életében: akaratlanul is sorra hagyunk fel ragadozó szokásainkkal. És ez a mozgalom is, amelyet éber szándékunkkal éltetünk, a vegetarianizmus, ugyanezt a tendenciát mutatja. Ez a mozgalom határozottan erőt sugároz, és egyre csak gyarapszik: az elmúlt tíz évben folyamatosan növekvő ütemben fejlődött. Évről évre egyre több könyv és más kiadvány jelenik meg; egyre több és több olyan emberrel találkozni, aki felhagyott a húsevéssel; és külföldön, főként Németországban, Angliában és Amerikában, folyamatosan nő a vegetáriánus szállodák és éttermek száma.
Ez a mozgalom különleges örömöt kell, hogy jelentsen azoknak is, akik Isten országát igyekszenek a földre hozni. Nemcsak azért, mert a vegetarianizmus ténylegesen fontos lépés ezen ország felé, hanem azért is, mert világosan jelzi, hogy az emberiség morális tökéletesedésre irányuló törekvése őszinte és komoly, és mint ilyen törekvés, az első lépéstől kezdve természetes, hogy sikerhez fog vezetni.
Írta Lev Nyikolajevics Tolsztoj, fordította angolra: Aylmer Maude, fordította magyarra: Barát Gábor veganforradalom.info a fordító oldala.

Vélemény, hozzászólás?