Posted on

Kutyapszichológia 28 – “Hogy vót, hölgyem?”

Amióta megalkottam ezt a módszernek nevezett ötletegyüttest, egyre biztosabban hiszem, hogy igazam volt, és hogy ember és kutya között különleges kapcsolat létezik. Amikor egy újságban vagy tudományos folyóiratban olyan eredményekkel találkozom, melyek alátámasztják az elméletemet, még inkább hiszek abban, hogy az általam a kutya irányában alkalmazott “nyelv” valahogy összeköt bennünket az ősi, elfeledett múlttal.
Minél több kutyafajtával és problématípussal volt dolgom, annál egységesebbé és kidolgozottabbá vált az elméletem és a módszerem is. Ahogyan maga a kutya-ember kapcsolat, a nevelési eljárások is folyamatosan változnak, egyfajta evolúció alatt áll mindkettő. Az emberek gyakran szakértőnek hívnak, én erre azt mondom: a kutya az igazi szakértő, én csak egy olyan illető vagyok, aki ért a nyelvükön, meghallgatja, amit mondanak, majd megosztom azt a többiekkel is.
Remélem, eddigi munkámmal máris sokaknak tudtam segíteni abban, hogy igazán kellemes életet éljenek a kutyáikkal. Természetesen olyan esetek is előfordultak, amikor a legjobb akarattal sem sikerült megoldanom az elém kerülő problémát. Végső soron mindig a gazda az, akinek a módszeremet alkalmaznia kell – ez nem egy gyorstapasz, amit egyszer kell felrakni, hanem sokkal inkább életforma, kutya és gazda közös életvitele. Voltak, szerencsére nagyon kevesen, akik nem tudták megragadni a módszer lényegét, és persze a kutyáik látták ennek is kárát.
Az esetek túlnyomó többségében sikerült segítenem. Ahogy a módszernek híre ment, és kezdtek elismerni, egyre megrázóbb, szívbemarkolóbb esetekkel találtam magam szemközt. Nemegy-szer olyan kutyákhoz hívtak el, amelyek közvetlenül az elpusztítás előtt álltak. Ezek egyike volt Dylan, az akita.
Dylan gazdája egy Helen nevű üzletasszony volt. A hölgy mindig magával vitte a kutyát az üzleti útjaira, amikor széltében-hosszában járta az országot. Dylan egyszerre volt társ és testőr. Tekintve, hogy az akiták félelmetesen erős és vad kutyák, Dylan könnyűszerrel bevált mint elrettentő kíséret. Sajnos azonban védelmező ösztönei túl erősnek bizonyultak.
Egy nap Helen épp bevásárolni volt a közeli szupermarketben. Ahogy indulni készült az autóval, egyszer csak odalépett hozzájuk egy ismerőse. Kinyílt a kocsiajtó. Ahogy az ismerős nő kinyújtotta a kezét Helen felé, Dylan már ugrott is. Olyan csúnyán megharapta a szerencsétlen nőt, hogy kórházba kellett vinni, és össze kellett varrni a•sebet a karján. Az esethez kihívták a rendőröket is, és Helen és Dylan ellen eljárást indítottak a veszélyes kutya tartására vonatkozó törvény alapján. Dylan élete vagy halála ezek után a bíró döntésétől függött csupán.
Helen az ügyvédjén keresztül megkeresett engem. Két okból kérte a segítségemet. Először is, természetesen, szerette volna megmenteni a kutyáját. Másodszor, és ez az, ami külön figyelmet érdemel, ki akarta deríteni, mi okozta a szerencsétlenséget. Persze a két dolog összefüggésben volt egymással, hiszen ha sikerülne kideríteni és orvosolni a kutya viselkedési problémáját, a bíróság sokkal elnézőbben tekintene a bűnösre.
Teljesen elfogadhatónak tartottam, hogy nem érti a történteket. “Igazán nem tudom, miért tette ezt – ismételgette folyton -, hiszen Dylan annyira imádnivaló.” Mint annyi más gazda, Helen sem vette észre azokat az intő jeleket, melyeket pedig Dylan annak rendje és módja szerint mutatott. Amikor megkérdeztem, vajon 1. szokta-e kísérgetni őt Dylan fel s alá a házban; 2. ideges lesz-e az állat, ha vendég jön a házhoz; és 3. meg szokta-e őt védeni Dylan – mindhárom kérdésre igenlő választ kaptam.
Megmondtam Helennek, hogy teljes mértékben hűen és szorgalmasan kell végeznie az általam javasolt gyakorlatokat. Volt már egy szomorú esetem egy akitával, melynek a gazdája nem tartotta be az utasításaimat. Nem alkalmazta következetesen a szükséges jelzéseket, és a kutya nem is fejlődött semmit. Habár ott nem került bíróság elé az ügy, amikor a kutya ismét megharapott valakit, el kellett altatni szegényt. A gazda pedig, milyen érdekes, vigasztalhatatlan volt…
Helennek mintegy két hónapja volt a bírósági döntésig. A határidő lejártakor részletes szakvéleményt kellett benyújtanom a hatóságnak. A kutya sorsa azon múlott, hogy sikerül-e megváltoztatnunk a magatartását két hónap leforgása alatt.
Dylan vitathatatlanul vezéralkat volt. Ahogy szoktam, elővettem a “szívélyes köteléképítés” lépéseit, hogy letaszítsam őt a trónjáról. Az ő esetében különösen a veszélyes szituációk észlelésére kellett koncentrálnunk, hiszen ilyen helyzetben történt a tragikus támadás is. Ha megtanítom neki, hogyan kell viselkedni ilyen helyzetben, van remény a megmentésére.
Nem volt nehéz rájönni, miért védelmezte Dylan ilyen erősen a gazdáját. A házukban a kutya szinte elválaszthatatlan volt a nőtől. Helen korlátozás nélkül engedte az akitát tombolni az ajtónál, vonszolni a pórázt, és akkor simogatta a kutyát, amikor az kikövetelte. Amikor Helen nekilátott a köteléképítésnek, Dylan más szemmel kezdett nézni rá. Mostantól a nő volt a vezér, aki a döntéseket hozza, és aki megvédi a falkát. Dylan állandó őrködésének vége szakadt.
A bírósági tárgyalás előtt úgy egy héttel megírtam a jelentést. Ebben beszámoltam arról, hogy véleményem szerint Dylan többé nem jelent fenyegetést az emberekre. Elmondtam a levélben a bírónak, hogy a kutya gazdája most már tudja, hogy korábban rossz jelzéseket adott az állatnak, ezért történt a szerencsétlenség. Most viszont már képessé vált helyesen kommunikálni az állattal, így a jövőben nem történhet szerencsétlenség. Természetesen a bírónak jogában állt figyelmen kívül hagyni a véleményemet, ám úgy gondoltam, Dylan magatartási problémáját sikerült megszüntetnünk.
Mindig szeretném megóvni a rám bízott kutyákat, azt hiszem, néha még túl erősek is az érzelmi szálak, melyek kialakulnak közöttem és alkalmi védenceim között. Be kell vallanom, mégis valahogy elaludtam a sorsdöntő órát, így lemaradtam a tárgyalásról. A telefonra ébredtem, Helen hívott a bíróságról. A könnyeivel küszködött, és csak két szót tudott kimondani, mielőtt sírva fakadt volna: “Dylan szabad!”, mondta.
A bíró tíz perc alatt letárgyalta az esetet, Dylant felügyelet mellett visszahelyezve a gazdájához. Ha a kutyára nem érkezik több panasz, továbbra is a gazdájával élhet. Azóta öt hasonló, komoly ügyem volt, és örömmel mondhatom, mindegyiknél sikerült megmentenünk a kutya életét.
Sokan és sokszor bélyegeztek már naiv teremtésnek, aki csak a jót veszi észre mindenben, és a rosszat úgy kezeli, mint kiváló alkalmat a tanulásra. Nem tiltakozom ez ellen, inkább mondom a félig töltött poharat félig telinek, mint félig üresnek. Ezek után kissé ironikus, hogy amikor 1998-ban meglehetősen komoly körülmények között bizonyított a módszerem, én voltam az utolsó, aki észrevette ebben az esetben a jót.
Egy forró nyári estén elvittem a kutyáimat a kedvenc helyünkre, egy gyönyörű lincolnshire-i tájra. Beugrasztottam őket a kocsiba, így mentünk egy gyalogútig, amely egy bájos kis patak mentén húzódott. Amint ott sétáltunk, épp azon elmélkedtem, milyen csodálatos is az idő. A nap már a nyugati horizonthoz ért, a madarak daloltak, és gyengéd szellő paskolta az arcomat. A kutyák sem panaszkodhattak: vidáman nyargalásztak körülöttem, időnként belevetve magukat a vízbe is. Az élet minden szempontból szépnek és tökéletesnek tűnt.
A séta azonban hirtelen rémálommá változott. A kutyák, mint ilyenkor mindig, főképpen előttem haladtak, ezzel nem is volt semmi baj, hiszen tudtam, bármikor visszahívhatom őket. Az ösvény kissé jobbra kanyarodott, így egy pillanatra szem elől tévesztettem őket. Ekkor hirtelen vonítás verte fel a csöndet. Futásnak eredtem a hang irányába, és majdnem legázoltam az egyik spánielt, Mollyt, aki pont előttem forgolódott és csattogtatta a fogát veszettül. Előrepillantva észrevettem a többi kutyát is, ők is mániákusan ugattakés ugrándoztak. Egy pillanat alatt átláttam, mi történhetett. Közvetlenül előttünk méhkaptárak sorakoztak. Szegény kutyákat egyik méhraj a másik után rohamozta!
A következő pár pillanatban mintha minden lassított felvételen játszódott volna le. Ahogy megpróbáltam összeszedni magam, a méhek engem is megtámadtak. Életem egyik legrémesebb pillanata volt. Nem is tudom szavakba önteni a félelmet, amit akkor éreztem. Arcom előtt a kavargó méhekkel képtelen voltam bármit is látni. Fülemben a méhek dühödt zúgásával is hallhattam, amint a kutyáim sikoltoznak és agonizálnak valahol előttem.
Ösztönösen sarkon fordultam és a lehető leggyorsabban visszavonulásba kezdtem a mintegy hatszáz méterre álló autónk felé. Gyötrelmesen lassan haladhattam csak. Karjaimmal megpróbáltam elhessegetni a méheket, szinte teljesen hasztalan. Ekkor az addig a nyakamban lógó vékonyka pórázokkal kezdtem el csapkodni a levegőbe. A méhcsípésekkel, melyek pedig tucatjával érték kezemet, nyakamat és arcomat, igazság szerint nem is törődtem. Erőimet a haladásra összpontosítottam, ha elestem, talpra kecmeregtem. Soha még ilyen hosszúnak nem tűnt az a hatszáz méter!
Végül aztán mégiscsak odaértem az autóhoz. A kezem olyan szörnyen reszketett, hogy egy örökkévalóságnak tűnt, míg a kulcsot a helyére tudtam illeszteni. Először kinyitottam a hátsó ajtót, és beeresztettem a kutyákat. Ezek után bevetettem magam a vezetőülésre, beindítottam a motort, és kinyitottam az összes létező ablakot, hogy a méhek kirepülhessenek. Úgy tűnt, hogy egy kutya sem hiányzik. Ekkor gázt adtam, és a lehető leggyorsabban kilőttünk. Legnagyobb döbbenetemre a méhek még vagy egy kilométeren keresztül üldöztek minket a keskeny, kanyargós csapáson. Végre aztán kiértünk az országútra, és megszabadultunk tőlük.
A hazaútból kevésre emlékszem csak. Amikor a házamhoz értünk, behívtam a kutyákat, és nekiláttam a sérülések számbavételének. Barmie úszta meg a legkönnyebben, talán mert ő a legalacsonyabb. A két spániel, Molly és Spike Milligan már kaptak pár szúrást, de amennyire láttam, nem túl sokat. Hosszú, lelógó füleik megvédték a pofájukat, bár az ajkuk azért csúnyán feldagadt. Sajnos épp a legnagyobb, legerősebb kutyáim, a német juhászok jártak a legrosszabbul.
Chaser, Sadie akkor hat hónapos kölyke nyújtotta a legszomorúbb látványt. A jobb szemét nem is lehetett látni, úgy bedagadt. A duzzadt szemhéj tűzpirosra színeződött. Amikor a kiérkező állatorvos megnézte, azt mondta, vigyem azonnal a kórházba. A többi kutya is elég rondán festett, de ők nem voltak annyira súlyos állapotban, hogy ne tudjam őket otthon hagyni, míg Chaserrel kórházba megyünk.
Ott az egyik ismerős állatorvos, Simon fogadott minket. Amikor megpillantotta Chasert, rögtön adott neki egy antihisztamin-injekciót, majd átnézte a bőrét, további fullánkok után kutatva. Amikor végzett a kezeléssel, hosszú idő óta először lazíthattam egy kicsit. Azt hiszem, csak ekkor, amikor az idegességem kezdett enyhülni, kezdtem érezni fejemben a lüktető fájdalmat, és kezdtem kiszedegetni a fullánkokat a testemből. Feltehetően ijesztő látványt nyújtottam. Elöntött az önsajnálat, ma is úgy gondolom, hogy eddig ez volt életem legrémesebb élménye. A kutyáim látványa, amint a kínok kínját élik, olyan emlék, amit semmiképpen sem kívánok senkinek, legkevésbé pedig még egyszer magamnak. Aztán Simon elkezdett érdeklődni az eseményekről, és én csak akkor döbbentem rá, milyen jelentős dolgok is történtek velünk.
Simon jól ismert engem és a kutyáimat is. Elmondtam neki mindent, és ő szörnyülködött. Megkérdezte, hogy mennyi időbe telt, míg összeszedtem, megtaláltam minden kutyámat. “Biztos világgá mentek”, tette hozzá segítőkészen. Csak ekkor ébredtem rá, hogy mindeme káosz, minden rettentő fájdalom közepette a kutyáim végig mellettem maradtak. A menekülés közben egyszerűen nem is tudtam velük foglalkozni, minden magától történt. Valahogy teljesen természetesnek tűnt, amikor kinyitottam a kocsiajtót, hogy ott vannak és be is szállnak.
A kórházból hazafelé tartva döbbentem csak rá igazán a történtek jelentőségére. Hiába voltak nálam sokkal jobb futók, hiába mehettek volna, amerre csak akarnak, és hiába csípték őket a méhek folyamatosan, a kutyáim végig mellettem maradtak. Bíztak bennem, hogy majd én kimentem őket ebből a veszedelmes helyzetből. Olyan élő bizonyítéka volt ez a módszerem hatékonyságának, amelyet a lehető legszigorúbb körülmények között kaptam. Azon az estén ott ültem a padlón, és a szokásosnál is többet dédelgettem a kutyáimat. Ott ültem és nevettem közöttük, miközben könnyek gördültek végig az arcomon.
A módszeremből fakadó legnagyszerűbb élményem az, ahogyan ez a munka lassan teljesen új irányba terelte az életemet. Így például1998 őszén felkértek a helyi humberside-i BBC-stúdióból, hogy legyek a riporterük. Négyéves szerződést írtak alá velem, mely szerint rendszeres időközönként részt veszek egy élő, telefonos műsorban, ahová az emberek a kutyájukkal kapcsolatos problémáikkal fordulhatnak. Úgy látszik, a szerkesztő elégedett lehetett velem, mert idővel még több feladatot bízott rám. Az első egy napi összefoglaló volt a Cruft’s kiállításról, ami szintén jól sikerült, úgyhogy megbízást kaptam a folytatásra is. Meg kell hogy mondjam, még a szavam is elakadt, amikor később felkértek, készítsek egy hosszú interjút magával Monry Robertsszel.
Nagy sikerű könyvének, Az igazi suttogónak köszönhetően Monryból mostanra igazi világhíresség lett. A kiváló Robert Redfordfilm, melynek címe szintén A suttogó, tovább növelte az állatokkal folytatott újszerű, emberséges kommunikációs módszerek elismertségét. Amikor Monty Roberts ismét Angliába jött, hogy Market Rasen városában tartson egy bemutatót, beleegyezett, hogy interjút ad a mi rádiónknak is.
Amióta először találkoztunk, körülbelül húsz lóval láttam Montyt dolgozni. Minden újabb alkalommal csak fokozódott bennem az iránta érzett csodálat. Ugyanakkor erősödött az a meggyőződésem is, hogy az ember képes az állatokkal kommunikálni. Mivel korántsem vagyok vérbeli újságíró, míg egyik felemet kellemes izgatottság töltötte el, hogy újból láthatom Montyt munka közben, másik felem rettegett az interjú elkészítésétől. Így aztán öröm és szorongás vegyes érzésével utaztam le Market Rasenbe. A helyszínen beszéltem Monty hivatalos angliai munkatársával, Kelly Marksszal. Szó szerint megrázott a hír, amikor Kelly, aki valaha zsoké volt, mára pedig Monry egyik legtehetségesebb neveltje és követője, azzal fogadott, hogy már hallott a munkásságomról. Döbbenetem csak tovább fokozódott, amikor később Kelly egyszerűen odakiáltott Montynak, hogy “Hé, ez itt Jan Fennell!” Monty pontosan ugyanaz a zseniális, utánozhatatlan cowboy volt, mint amilyennek először láttam őt. Arcán meleg mosollyal jött oda hozzám. “Úgy hallottam, sikerült a módszeremet kutyákon is alkalmaznia – kezdte, majd így folytatta: – Hát hogy is vót ez, hölgyem?” Erre így feleltem: “Hallgattam őket, és suttogtam hozzájuk.” Erre ő elnevette magát.
Még beszélgettünk egy kicsit, mielőtt sor került volna a rádióriportra. Monty megtisztelt azzal, hogy megkért, maradjak ott vele, amíg kiválasztja az aznapi bemutatóhoz szánt lovakat. Mindez nagyon is beleillett a riportba, úgyhogy örömmel fogadtam el a meghívást. A délután vége felé Monry megkérdezte, volna-e kedvem elmenni az esti bemutatóra. Amikor igennel feleltem, búcsúzóul még hozzátette, hogy talán majd csinálunk valamit közösen is. Így váltunk el.
Az igazat megvallva nem is nagyon foglalkoztam az utolsó megjegyzésével. El voltam foglalva azzal, hogy ellenőrizzem a felvételeket, hogy időben hazaérjek, ellássam a kutyáimat, átöltözzem, és siessek vissza a bemutatóra. Csak amikor visszaértem Market Rasenbe, és megpillantottam Kellyt, kezdett derengeni, hogy valami készül itt nekem. A nézőtér zsúfolásig telt. Monty annyira népszerű volt, hogy az ezer jegyet már hetekkel azelőtt elkapkodták. Kelly megkért, hogy menjek be vele az arénába, közvetlenül Monty karámja mellé. Be kell vallanom, habár igyekeztem magabiztosan viselkedni, ugyanakkor megpróbáltam a legkevésbé feltűnő helyre húzódni.
Monty a szokásos lenyűgöző formáját hozta. Kétszer félórás műsort mutatott be. Az első részben egy még betöretlen, fiatal lovat nyergelt fel, a másodikban pedig egy vad, rúgós lovat szelídített meg. Amikor ez a felvonás kezdődött, jöttem csak rá, mit eszelt ki számomra Monty és Kelly. Ahogy Monty visszatért, Kelly behívott engem is a porondra. Egy pillanatig tétováztam, de Monry rám mosolygott, és szinte bevezetett a körbe, mintha én is egy vonakodó musztáng lennék, akit kezelésbe kell vennie. Mire észbe kaptam, Kelly már be is mutatott a nézőseregnek.
Rövid beszédet tartott, melyben elmagyarázta, hogy Monry módszere másokat is megihletett. Amióta Monty közzétette módszere lényegét, újból és újból meglepetéssel tapasztalja, milyen szép eredményeket érnek el a követői. Kelly elmondta, hogy mindezek közül azon lepődtek meg a legjobban Montyval, hogy a módszert sikerült kutyákra is átültetni, mégpedig egy angol asszonynak. Ebben a pillanatban én természetesen már vérvörös arccal álltam ott mellettük. Mielőtt bármit is tehettem volna, Kelly már be is fejezte a beszédet, majd felkért, beszéljek a kutyákkal folytatott munkáról, és átadta nekem a mikrofont. A szívem a torkomban dobogott. Valahogy mégiscsak sikerült erőt vennem magamon, és elkezdtem beszélni a zsúfolt nézőtér előtt. Elmeséltem, hogy első találkozásom Montyval, az, ahogy a lovakkal bánt, miképpen változtatta meg az életemet. Szóltam arról, hogy hogyan kezdtem alkalmazni az ő ötletét a kutyákon. Csak amikor a közönség megérteni látszott az általam előadottakat, kezdett derengeni számomra, hogy módszerem milyen kerek egészet képez, amikor röviden kell vázolnom a lényeget.
Persze ott, akkor minden elmosódott volt a számomra. Minden, kivéve egyet. Ahogy a mikrofont visszaadtam Kellynek, ütemes tapsot hallottam az arénában. Lassan körbefordultam, és észrevettem, hogy maga Monry az, aki a legjobban tapsol. Végig az ő tevékenysége ihlette az eddig eltelt kilenc évben végzett munkámat. Az ő hite adott erőt nekem, hogy ember és állat között kialakítható egyfajta harmonikus érintkezés és együttműködés. És ezen a bemutatón Monty kinyilvánította – mégpedig nagyközönség előtt -, hogy elismeri munkám eredményeit. Csodálatos pillanata volt ez az életemnek, olyan, melyet sohasem felejtek el.
Életem legszebb huszonöt évét töltöttem azzal, hogy kidolgozzam és alkalmazzam azt az elméletet, melynek esszenciáját tarthatja kezében az Olvasó. Meg kell mondanom, hosszú, lassú és sokszor fájdalmas küzdelem volt ez, melyet nem nyerhettem volna meg néhány igen értékes, különleges elhivatottságú ember segítsége nélkül. Nagy öröm számomra, hogy könyvemet a nekik szóló, szívből jövő köszönettel fejezhetem be.
Elsőként mégis a föld egyik legtöbbet üldözött állatának, a farkasnak szentelnék pár gondolatot. Ettől a nagyszerű, nemes fajtól igen sokat tanulhattam, és nemcsak a kutya viselkedését illetően, hanem az emberek által elkövethető hibák természetéről is. Olyan szomorú, hogy míg az ember a szívébe zárta és maga mellé emelte a kutyát, legközelebbi, vadon élő rokonát majdnem eltörölte a föld színéről. A farkasok után természetesen szeretnék megemlékezni a kutyáimról is, akikkel megosztottam és megosztom ma is a napjaimat, és akiktől szintén rengeteget tanulhattam. Jan Fennell

Vélemény, hozzászólás?