Posted on

Kutyapszichológia 2 – Egy élet a kutyák társaságában

Most már nehéz elhinni, de voltak idők, amikor el sem tudtam képzelni, hogy barátságot köthetnék egy újabb kutyával. Purdey szomorú halála után mély kiábrándultság lett úrrá rajtam. Már-már azt hittem, tényleg úgy gondolom, miszerint “ebbe a házba többé egyetlen kutya sem fogja betenni a lábát”. Valójában azonban már túlzottan is kutyássá lettem egy ilyen végletes döntéshez. A vigasz alig egy éven belül megérkezett, méghozzá egy kis vadászkutya személyében.
A kezdeti nehézségek ellenére családom hamar megszokta a vidéki életet. Férjem szeretett vadászni, és ez a szenvedélye volt az, amely segített a kutyáknak visszatérni hozzánk. Ezerkilencszázhetvenhárom őszén, egy balszerencsés vadászkirándulás után hosszasan ecsetelte, mennyire hiányzik neki egy jó vadászkutya. Aznap egy súlyosan megsebesített nyúlnak mégiscsak sikerült elvánszorognia előle, be az erdőbe, a biztos pusztulásba. “Bárcsak lett volna egy kutyám, akkor nem történhetett volna meg ilyesmi!” Így panaszkodott, miközben a tekintete világosan elárulta, mit is forgat a fejében.
Így hát még az év szeptemberében, a születésnapjára megkapta élete első vadászkutyáját, a később Kelpie névre keresztelt Springer spániel szukát. Egyszerűen imádta ezt a kutyát, és én sem maradtam el mögötte ebben a tekintetben. Ez volt a kezdete élethosszig tartó szerelmemnek ezzel a gyönyörű fajtával.
Természetesen rettegtünk attól, hogy a Purdeyhez köthető borzalmas események megismétlődhetnek. Hamarjában be is szereztünk egyet a vadászkutyák helyes kiképzését taglaló kiadványokból. Be kell ismernem, Kelpie okítása eleinte nem hozta meg a várva várt sikert. Lelőtt vad behozására akartuk megtanítani Kelpie-t, amely feladat teljesen távol áll ettől a fajtától. A könyv utasításait hűen követve, tárgyakat dobtunk el kutyánk számára, hogy ő megkeresse és visszahozza nekünk azokat. Könyvünk nem győzte hangsúlyozni, mennyire fontos, hogy valami egészen könnyű tárggyal kezdjük a gyakorlást. Erre azért volt szükség, hogy a kutya megtanulja “puhán” fogni a szállított tárgyakat.
Úgy döntöttünk, Ellie egyik régi, csomóra kötött partedlije pont jó lesz erre a célra. Egyik reggel kivittük Kelpie-t az udvarra, eldobtuk a partedlit, és vártuk, hogy visszahozza nekünk. Döbbent ámulattal néztük, amint egyből utánavetette magát, és fel is kapta a ruhadarabot. Reményeink azonban hamar szertefoszlottak, amint a kutya zsákmányával villámgyorsan eliszkolt mellettünk, egyenesen vissza a házba. Emlékszem férjem tétova pillantására. “Mit mond a könyv, ilyenkor mit tegyünk?!” – kérdezte. Ekkor már nem bírtuk tovább, és hangosan nevetve leroskadtunk a földre. Sok efféle hibát elkövettünk még Kelpie nevelése közben, ugyanakkor rengeteg mulatságban is volt részünk. Amikor manapság néha túlzottan is magabiztosnak vagy önelégültnek érzem magam attól, milyen jól is értek a kutyákhoz, egyből eszembe jutnak azok a cseppet sem dicsőséges kezdeti idők.
Kelpie mindazonáltal főleg a férjem kutyája volt. De én is annyira megszerettem, olyan jól beilleszkedett a család életébe, hogy hamarosan úgy éreztem, saját kutya kellene nekem is. Akkorra már teljesen elkötelezetté váltam a spánielek mellett, így természetes, hogy az új kiskutyám egy kilenchetes szuka kölyök lett a Springer spániel kiállítási vonalából. Gyermekkori álomkutyám után Lady lett a neve.
Engem a vadászat sokkal kevésbé érdekelt, mint a tenyésztés és a kutyakiállítások. Lady révén kerültem ebbe az izgalmas világba. A hetvenes évek közepe táján keresztül-kasul jártam vele az országot, kiállításról kiállításra utazva. Jó természetű kutya volt, és a bírók mindenhol kedvelték, ahol csak megjelentünk. Ezerkilencszázhetvenhatban megszerezte az indulás jogát mind közül a legeslegjelentősebb kiállításra, a Cruft’sra is. Hatalmas büszkeséget éreztem aznap, amikor a híres Olimpiai Stadion felé utaztunk.
A kutyakiállítások világát érdekesnek és szórakoztatónak találtam. Számos egyéb előnye mellett igazi pezsgő társasági élet zajlott benne, ahol sok hasonlóan gondolkodó emberrel találkozhattam. Két legközelebbi barátomat is itt szereztem, Bert és Gwen Greent, akik akkor már jól ismert tenyésztőknek számítottak. Springfayre néven futó kennelükből számos kiváló és ismert állat származott. Bert és Gwen is tudott róla, hogy szeretnék kutyatenyésztéssel foglalkozni. Ők juttattak hozzá a hároméves Donnához, Lady nagyanyjához. Donnának minden jó adottsága megvolt, hogy egy új tenyészet alapító szukája lehessen, így ő lett az alapja tenyésztői karrieremnek. Hamarosan megszületett tőle az első alom, és a hét kölyökből egyet meg is tartottam magamnak. Az ő neve Chrissy lett.
Chrissy nemcsak kiállítási kutya volt, hanem igazán jó vadászeb is vált belőle. Nyolc hónaposan megnyerte a kölyökosztályt, és ő is bejutott a Cruft’sra. Ezerkilencszázhetvenhét októberében következett el azután a legnagyobb esemény, aminek részese lehettem az oldalán: elvihettem a kiállítási spánielek munkaversenyére, amelyen csak a Cruft’sra méltónak bizonyult kutyák vehettek részt. Ezen a megmérettetésen azonban csak a vadászatban mutatott erények számítottak. A nap végén, amikor Chrissy elnyerte a Legjobb Springer megtisztelő díját, szinte madarat lehetett volna fogatni velem. Élénken emlékszem, ahogyan a bíró átadja nekem a győztesnek járó kokárdát, majd hozzáteszi: “Isten hozta az elitben!” Ekkor már tényleg úgy éreztem, megérkeztem a valódi kutyások közé.
A kezdeti sikerektől megittasodva felfejlesztettem a tenyészetemet, ami két új, nagyszerű szuka beszerzését jelentette. Azt hiszem, sikerült is némi elismerésre szert tennünk a tenyésztők között. Ezenközben tovább gyarapítottam a család kutyaállományát is. Sajnos, szegény Donna elpusztult rákban, pedig még csak nyolcéves volt. Talán az ő elvesztésén bánkódva vettem meg az első cocker spánielt, Susie-t, aki a kislányom kutyája lett. Később Susie-t is befedeztettem, és a kölykök közül megtartottam egy szukát, Sandyt.
A legsikeresebb kutyám mégis az angol springerek közül került ki. Khant én tenyésztettem, sok osztálygyőztes cím elnyerése után végül megszerezte a fajtagyőztességet is. Csodaszép kan volt, a bíróknak különösen a pofája tetszett, ami a kanok erőteljes vonásait egyfajta megkapó barátságossággal tudta egyesíteni. Hasonlóan hat addigi kutyámhoz, 1983-ban ő is bejutott a Cruft’sra. Legnagyobb megelégedésemre meg is nyerte az osztályt, amelyben indult. Még most is beleborzongok az érzésbe, ahogy átvettem a győztesnek járó oklevelet.
Már említettem, hogy ezeken a versenyeken nagyon sok kedves, jóravaló emberrel találkoztam, akiktől nagyon sokat tanulhattam. Közülük is kiemelkedik azonban bölcsességével Bert Green. Emlékszem az egyik kedvenc mondására: “Az nem akkora baj, ha nem használunk a fajtának, viszont soha ne tegyünk benne kárt.” Ezzel arra célzott, hogy a tenyésztőknek mindig oda kell figyelniük, hogy megőrizzék választott fajtájuk hagyományos, jó tulajdonságait.
Számomra a kutyatenyésztés egész sor újféle, felelősségteljes döntés meghozatalából állt. Itt főleg arra gondolok, hogyan sikerült a nálam született kölykök legnagyobb részét jól kiválasztott családok otthonában elhelyeznem. Gondolnom kellett arra, hogy a kutyáim egyéni tulajdonságai, temperamentuma milyen gazda számára teszi majd az adott állatot kellemes társsá. Kétségkívül nagyon sokat foglalkoztam a kutyáim nevelésével, amin a jól ismert engedelmességi kiképzést kell érteni.
Ezeknek a foglalkozásoknak a során törtek fel belőlem azok a kínos érzések, amelyek tulajdonképpen mindig is bujkáltak bennem a kutyákhoz való hozzáállásunkkal kapcsolatban. Purdey emléke soha szét nem foszló, kísértő árnyként lebegett tudatom horizontján. Számtalanszor töprengtem azon, vajon mit tehettem rosszul. Talán nem a megfelelő módszerekkel neveltem őt?
Rossz érzéseimet csak tovább táplálta a viszolygás, amit a hagyományos kutyakiképzési módszerek keltettek bennem. Részemről semmi forradalmian újat nem vezettem be ezen a téren. Sőt. Éppoly hagyományhű voltam, mint a legtöbben ebben a kérdésben. Megtanítottam a kutyákat leülni és helyben maradni, úgy, hogy a feneküket lenyomtam a földre. Megtanítottam őket lábnál jönni úgy, hogy fojtó nyakörvvel rántottam rajtuk, ha kellett. Mindent úgy csináltam, ahogy a nagykönyvben meg van írva.
Ahogy mind többet foglalkoztam kiképzéssel, egyre inkább úgy éreztem, valamit teljesen rosszul teszek. Mintha egy halk hang mindig azt mondogatta volna a hátam mögött: “Olyasmit akarsz csináltatni a kutyával, amit az nem szeretne.”
Az igazat megvallva mindig is utáltam az “engedelmesség” szót. Ugyanaz a rossz szájíz tapad hozzá, mint a lovak esetében a “betörés” kifejezéshez. Az engedelmesség szó mögött az is ott van, hogy az ember ráerőszakolja az akaratát a kutyára, valami olyat csináltat vele, amit az nem akar. Kicsit olyan ez nekem, mint az esküvői szertartáson az “engedelmeskedj” felszólítás. Miért nem használjuk inkább az “együtt dolgozni”, “együttműködni” vagy a “közösen tevékenykedni” kifejezéseket? Az engedelmeskedni szó mögött számomra nagyon sok negatív érzelem is rejlik. De hát mit tehettem volna ez ellen? Nem voltak olyan könyvek, amikben más módszereket is leírtak volna. És különben is, kivel oszthattam volna meg az aggályaimat? Nincs két választásod, a kutyádat egyszerűen az ellenőrzésed alatt kell tartanod, és nem hagyhatod, hogy ámokfutóként cikázzon fel s alá. Felelősséggel tartozunk irántuk, ahogyan a gyerekeinket is meg kell tanítanunk elsajátítani a társadalmi szokásokat. Egészen egyszerűen nem ismertem más, üdvözítőbb alternatívát.
Mindazonáltal akkoriban kezdtem el azon fáradozni, hogy az engedelmességi kiképzést a lehetőségekhez mérten emberségesebbé formáljam. Néhány finom változtatást hajtottam végre a módszereimen. Az első ezek közül a kiképzés nyelvezetének finomítása volt. Ahogy már említettem, mindaddig hagyományos eljárásokat alkalmaztam, beleértve a jól ismert fojtóláncot is. Szerintem ez az elnevezés teljes félreértésen alapul. Ha helyesen alkalmazzák, az ilyen örv nem fojtogatja az állatot, pusztán segít őt kordában tartani. Nem szabad vele a kutyát durván rángatni. Ha pedig az elnevezéseken finomítunk, az segíthet enyhíteni az emberek hozzáállásán is.
A kutyaiskolában megtanítottam a gazdáknak, hogy miként rándíthatnak csak akkorát a láncon, hogy az éppen hogy megcsörrenjen. Ezt a kutya nagyon is jól hallja, és nem lódul neki, mert megtanulta már, hogy máskülönben jön az erős rántás. Így aztán az én tanítványaim nem fojtóláncként használták ezt az eszközt, hanem figyelmeztető láncként. Ez csak egy aprócska változtatás volt, ám a hatása mégis figyelemreméltó.
Megpróbálkoztam valami hasonlóval a fektetésnél is. Úgy gondoltam, a hagyományos módszer, amikor az ember a pórázzal lehúzza a kutyát, nem a legjobb. Én ehelyett előbb leültettem a kutyát, majd szelíden az oldalára döntöttem, lassan felemelve a felém eső lábát. Ahol csak lehetett, kíméletesebb módszereket kerestem, mialatt próbáltam megtartani a formai követelményeket is.
Elmondhatom, hogy újításaim nagyon népszerűek voltak a kutyaiskolában. Ugyanakkor minden reform ellenére nem sikerült túl sokat tennem a kiképzés emberségesebbé tételének terén. Az alapfilozófia a régi maradt: a kutyát rávettük valaminek az elvégzésére. Mindig úgy éreztem, ráerőltetem az akaratomat az állatra, ahelyett hogy mindezt úgy érném el, hogy a kutya igazából több választható lehetőség közül önként választja az általam kínáltat. Láttam, hogy a kutya nem fogja fel, mi is ennek az egésznek az értelme. Az alapvető változtatások ideje a nyolcvanas évek végén következett el.
Akkorra különben is teljesen átalakult az életem. Elváltam, a gyermekeim felnőttek, egyetemre készültek. Én is egyetemi tanulmányokat folytattam a Humberside-on, irodalom és társadalomtudomány szakra jártam, ahol pszichológiát és etológiát is tanítottak. A válásom miatt le kellett mondanom a kutyakiállításokról. Pedig éppen csak elkezdtem hírnevet szerezni magamnak, és a kutyások világának még csak a küszöbén álltam. Most hirtelen minden álmom szertefoszlott, és ez nagyon elkeserítő érzés volt. Még a kutyáim egy részétől is meg kellett válnom…
Mindenesetre hat állatot magamnál tartottam. Ezerkilencszáznyolcvannégyben új helyre, Észak-Lincolnshire-be költöztünk. Ilyen zűrzavar közepette nehéz lett volna folytatni a versenyzést. Legtöbb erőmet a gyermekeim támogatása kötötte le, emellett sem időm, sem energiám nem maradt kiállításokra, illetve a komoly tenyésztői munkára. Saját kutyáimon kívül mindössze arra futotta az erőmből, hogy némi munkát vállaljak a helyi Jay Gee Állatmenhelyen, valamint én írtam a városi újság házikedvenc-rovatát is.
Szenvedélyes kutyaszeretetem azonban mit sem változott. Az egyetlen különbség az volt, hogy némileg új irányba kellett terelnem az érzéseimet. A pszichológia és a viselkedéskutatás iránti érdeklődésem az egyetemet követően is megmaradt. Különösen az állati magatartás vizsgálata vált a szenvedélyemmé, ami mindmáig tart. Olvastam Pavlov, Freud és Skinner műveit, valamint más, elismert kutatók írásait. Az igazat megvallva, nagyon sok olyasmit találtam náluk, ami megegyezett az én elképzeléseimmel. Például az a nézet, hogy ha egy kutya a magasba ugrik, akkor megpróbál előrébb kerülni a rangsorban, akár még az ember elé is. Vagy ha a kutya elénk vág az ajtóban, akkor ezt azért teszi, mert egyrészt ellenőrzi, nem fenyeget-e veszély odakinn, vagyis védi az otthonát. Másrészt az előttünk haladó kutya magát tartja vezérnek.
Megismertem és elfogadtam a szeparációs stressz elméletét is. A viselkedéskutatók szerint az otthon hagyott kutya azért rágja meg a bútorokat és forgatja fel a lakást, mert súlyosan nyomasztja a gazda távolléte. Mindeme ismeretek nagyon is mélyen érintettek engem. Ám még mindig hiányzott valami. Folyton csak azt kérdeztem: miért? Honnét tudhatja mindezt egy kutya? Már-már szinte bolondnak tartottam magam, hogy mindig csak az járt a fejemben, vajon hogyan válhat egy kutya olyannyira függővé a gazdájától, hogy annak távolléte ennyi szenvedést okoz neki. Akkor még nem sejthettem, hogy rossz irányból közelítek ehhez a kérdéshez.
Be kell vallanom, hogy a kutyákhoz való viszonyom – és egyúttal az egész életem is – egy csapásra megváltozott egy délutánon, valamikor 1990-ben. Akkoriban éppen lovakkal is dolgoztam. Volt egy barátnőm, Wendy Broughton, aki megengedte, hogy China nevű lován lovagoljak néha. Előző évben Wendy ajánlotta, hogy nézzek meg vele egy amerikai cowboyt, bizonyos Monty Robertset. A királynő meghívására érkezett országunkba, hogy megmutassa különleges módszereit, amelyek úttörő jellegűek voltak a lovakkal való bánásmód terén. Wendy már látta őt egy bemutatón, ahol harminc perc alatt sikerült rávennie egy teljesen nyers lovat a nyereg és a zabla elviselésére, valamint fel is ült rá. A mutatvány nagyon meggyőző volt, Wendy mégis kételkedett. “Biztosan már előre gyakorolt a lóval” – mondta nekem. Azt hitte, csalás volt az egész.
Azután 1990-ben eljött az idő, hogy Wendy felülvizsgálja előítéleteit. Jelentkezett ugyanis egy hirdetésre, amelyet Monry Roberts adott fel a HORSE&HOUND(Lovak és kutyák) magazinban. Monty újabb nyilvános bemutatót szervezett, és olyan kétéves lovakat keresett, melyeken még nem ült senki, és még sosem voltak felnyergelve sem. El is fogadta Wendy jelentkezését, aki felajánlotta Ginger Rogers nevű telivér pej kancáját a próbára. Wendy igazából próbakőnek szánta a lovat, nem pedig jószívű segítségként. Ginger Rogers rendkívül makacs jószág hírében állt, és a magánvéleményünk az volt, Monty Roberts végre megkapja majd, amit megérdemel.
Ahogy a cambridgeshire-i St. Ivesben lévő Wood Green állatmenhely felé tartottam egy napfényes nyári délutánon, mégis megpróbáltam előítéletek nélkül gondolni az elkövetkező eseményekre. Nem utolsósorban az késztetett erre, hogy mélyen elismertem a királynő állatok irányában tanúsított hozzáértését, különösen ami a lovakat és a kutyákat illeti. Arra gondoltam, hogy ha Őfelsége bizalmába fogadta ezt az embert, akkor nekem is jó lesz megadni neki a tiszteletet.
Úgy hiszem, ha valaki azt a szót hallja, hogy “cowboy”, rögtön valamiféle John Wayne-szerű figura jut az eszébe, mozivászonnagyságban, Stetson-kalapban és bőrnadrágban, aki egész életében kevés egyebet művel, mint köpköd és folyamatosan káromkodik. Az ember, aki aznap délután a kis számú közönség elé lépett, nem is állhatott volna távolabb ettől a klisészerű képtől. Zsokésapkájában, elegáns ingében és drapp pantallójában sokkal inkább vidéki úriemberre emlékeztetett. Durvaságot sem sugárzott, harsányan hangos sem volt. Sőt kifejezetten csendesnek és magába fordulónak látszott. Mindazonáltal szokatlanul karizmatikusnak tűnt, valami különleges légkör lengett körülötte. Pedig még nem is sejtettem, miféle varázslatos dolgokra képes. Körülbelül ötvenen gyűlhettünk össze a kör alakú karám korlátjánál, amit a lovak kifutójában emeltek számára. Monty először elmagyarázta, mi a módszer lényege, és hogy mit szeretne bemutatni nekünk. Az előjelek azonban nem voltak valami jók. Monty tudtán kívül Ginger Rogers éppen ott állt a férfi mögött. Ahogy az beszélt, a ló lassan bólogatni kezdett, ami teljesen úgy festett, mintha gunyorosan azt jelezné, mindenben egyetért vele. Mindenki nevetésben tört ki.
Amikor Monty megfordult, a ló abbahagyta a bólogatást, ám amikor a férfi újból a hallgatóság felé nézett, Ginger megint nekilátott a mókának. Wendy és én egymásra néztünk, arcunkon a mindentudók mosolyával. Mindketten ugyanarra gondoltunk: Monty alaposan benne van a csávában. Amikor végül a mondókája végére ért, és derékszíját felcsatolva nekilátott a mutatványnak, mi székünkben kényelmesen hátradőlve vártuk, hogy tanúi legyünk a csúfos kudarcnak.
Egészen pontosan huszonhárom és fél perc múlva be kellett látnunk, hogy csúnyán alábecsültük a képességeit. Mindössze ennyi időre volt Montynak szüksége ahhoz, hogy nemcsak hogy megnyugtassa Gingert, hanem könnyűszerrel meg is lovagoljon egy olyan lovat, amelyik eddig a legjobb tudomásunk szerint még sohasem viselt nyerget a hátán. Döbbent csöndben ültünk Wendyvel. Aki csak aznap látott minket, dermedt hitetlenkedést látott az arcunkon. Még jóval a bemutató után is szinte sokkos állapotban voltunk. Napokon keresztül egyéb témánk sem akadt. Wendy beszélt is Montyval a csodálatos műsorszám után, és hamarosan nekilátott a Monty által feltalált karám megépítésének, hogy maga is az amerikai módszerei szerint foglalkozhasson a lovakkal.
Számomra a bemutató olyan volt, mint amikor fénysugár hasít az éjszakába. Egyszer csak mintha minden a helyére került volna. Ma már az egész világon ismerik Monty technikáját, ahogy – az ő szavaival élve -“ráhangolódik” a lovakra. Amikor bent van a karámban, először kapcsolatot alakít ki a lóval, hogy később kommunikálni tudjon vele a ló nyelvén. A módszert egy egész élet gondos megfigyelései alakították, legfőképpen pedig az állatok természetes környezetükben történő tanulmányozása. Leginkább az volt lenyűgöző benne, hogy nem alkalmazott sem fájdalmas, sem pedig félelmet keltő eszközöket az állatokkal szemben. Úgy gondolta, hogy ha nem sikerül az állatot a magunk oldalára állítani szépszerével, akkor bármit teszünk is vele a későbbiekben, az erőszak lesz, akaratunk ráerőltetése egy tiltakozó lényre. Hogy mennyire különbözött az ő módszere az eddigiektől, jól látszott már abban is, ahogyan a ló bizalmába férkőzött. Nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a ló hagyja magát megérinteni a legsebezhetőbb pontján, a véknyánál. Ahogy néztem, micsoda összhang van közte és a ló között, miközben együtt dolgoztak, arra gondoltam, szinte eggyé váltak ők ketten. Olyannyira közel tudott kerülni a lóhoz, hogy az mindent megtett, amit csak Monty kért tőle. És nem volt semmiféle erőszak, sem fegyelmezés – a ló magától tett mindent. Közben persze már az járt a fejemben, vajon minderre hogyan lehetnék képes én a kutyáimmal. Szilárdan hittem, hogy a kutyákkal, hűséges társainkkal a vadászatban és gyűjtögetésben, történelmi szálak kötnek össze bennünket. A nagy kérdés már csak az volt: Hogyan találhatnánk meg ezeket a szálakat? Folytatjuk,  az 1 rész itt

Vélemény, hozzászólás?