Posted on

Kutyapszichológia 17 – Verekedések leszerelése

Néhány éve, amikor a kutyák és a farkasok viselkedésének közös vonásait kerestem, láttam egy érdekes filmet, amely a Yellowstone Nemzeti Parkban élő farkasokról szólt. Habár Észak-Amerikát úgy ismerjük, mint a farkasok egyik mentsvárát, a Yellowstone Park területéről mégis mintegy hatvan éven keresztül hiányzott ez a ragadozó. Aztán betelepítettek egy falkányi állatot, hogy ismét elszaporodjanak arrafelé a farkasok. Őróluk szólt a dokumentumfilm.
Ez az alkotás nagyban a segítségemre szolgált, hogy kialakíthassam a módszerem alapjául szolgáló elméletemet. Számomra a legfontosabb jelenet az volt a filmben, amikor a falka új alfa-hímet volt kénytelen választani. A korábbi vezért egy vadász golyója terítette le, így csak az alfa-nőstény maradt életben, hogy vezesse a falkát. Hamarosan érkezett egy hím a szomszédos falkából, hogy átvegye a vezérséget. A kibontakozó jelenet egyszerűen lenyűgöző volt. Az idegen elkezdett üvölteni, és fülelt, vajon felhangzik-e válaszképpen a falkavezér üvöltése. Miután semmi ilyesmit nem hallott, egyre beljebb merészkedett a vezérét vesztett falka területére.
Jelenléte nem maradt válasz nélkül. Bonyolult és időnként igen agresszív rituálé bontakozott ki. A farkasok nem fogadták túl barátságosan a betolakodót. Az összecsapások kidolgozott koreográfiát követtek. Szinte minden a pózokon múlott. A látvány sokszor az indiánok harci táncára emlékeztetett, amikor lándzsát vetnek az ellenfél lába elé a földbe. A farkasok minden nekirohanás után visszavonultak, hogy azután újból támadjanak. Mindez pedig vastagon körítve volt testbeszéddel. Eközben a jövevény látszólag teljesen nyugodt maradt. Egyszerűen csak állt egy helyben, miközben csóválta a farkát. Egyáltalán nem lépett fel fenyegetően a falkabéli farkasokkal szemben. Ugyanakkor gyengeséget vagy félelmet sem mutatott. A falka tagjai hat és fél kimerítő órán át folytatták a megfélemlítő szertartást. Végül azután történt valami meglepő. Egyszer csak abbamaradt a támadás, és a farkasok elkezdtek egyenként odamenni a jövevényhez. Az mindent egy lapra tett fel. Ha veszít, a falka csaknem biztosan végezni fog vele. Ám végül az övé lett a diadal.
Amikor a falka tagjai egyenként behódoltak, előlépett az alfanőstény. A győztes hím végső gesztusként rátette a mellső lábát a nőstény vállára, fejét pedig annak nyaka fölé fektette. Ez a póz talán egy másodpercig sem tartott, ám arra elegendő volt, hogy jelezze: a jövevényé a hatalom. Ő az új alfa. Gyönyörű pillanat volt, amelyben benne lüktetett a természet tisztasága és ereje. A falkatagok ott ugrándoztak körülöttük, szinte örvendezve annak, hogy a rend helyreállt, és a csapatnak ismét van vezetője.
Habár a kutya kikerült a farkasfalkából, a falka ösztönei benne munkálkodnak. Hiába vált a mi háziállatunkká, nap mint nap ugyanezeken a rituálékon megy keresztül. Ez talán soha nem nyilvánul meg annyira világosan a gazda szeme előtt, mint amikor kutya harcol kutya ellen. A legtöbb kutyatartóhoz hasonlóan nekem is az egyik legfőbb félelmem, hogy valamelyik kutyámat egyszer komolyan megtámadja egy másik. A kutyák képesek súlyos sebeket ejteni az ellenfelükön. Esetenként az sem idegen tőlük, hogy megöljenek egy másik kutyát.
Amikor a kutyák összeverekednek, a rajtuk eső fizikai sérülések együtt járnak a gazdák lelki sebeivel. Christine esetében sem volt ez másként, akinek a televíziós műsor keretei között segítettem. Christine egy kis gazdaság bérlője volt Yorkshire-ben. Két keverék kutyát is vitt magával: Basil élénk, sárga-fehér foltos, border collie-szerű állat volt, Tess pedig kis fekete kutyus.
Christine gondjait mégis egy harmadik állat okozta. Reggie, egy nagy termetű, fekete-sárga rottweiler keverék, a nő által bérelt tanya, úgymond, tartozéka volt. Az én álláspontom szerint a rottweilerek igazán nem szolgáltak rá félelmetes hírnevükre. Sok nagyon szeretetreméltó kutyával találkoztam már ebből a fajtából. Sokan nem tudják, hogy a rottweilert eredetileg svájci és német földművesek használták őrkutyaként. Reggie teljes mértékben megfelelt ezeknek az elvárásoknak. A kutyát hosszú futóláncon tartották. Ezt a módszert én tiszta szívemből csak ellenezni tudom. Az említett korlátozott mozgási szabadság ellenére is Reggie nagyon hatékonyan őrizte bárkivel szemben a portát. Minden tekintetben félelmetes kinézetű állat volt.
Christine bajait az okozta, hogy Basil egyike volt annak a kevés lénynek, amelyek egyáltalán nem féltek Reggie-től. Számos alkalommal előfordult, hogy a kisebb kutya, amint kilépett a házból, mindjárt odament a rottweiler keverékhez, és összeverekedett vele. Azt hiszem, sokunk számára ismerős a német juhászra rontó Yorkshire terrier, vagy a dobermannal viaskodó tacskó látványa. Amíg mi, emberek világosan látjuk a méretbeli eltéréseket, a legtöbb kutya látszólag nincs tisztában a maga méreteivel és az ebből fakadó következményekkel. Ebben persze megint tetten érhetjük a sajátos emberi szemléletmódot. Mert pont mi voltunk azok, akik a különböző fajtáknak eltérő evolúciós utat szabtunk. A valóságban a legtöbb fajta nincs túlságosan messze egymástól, még nem túl sok generációnyi különbség választja el őket. Ezért aztán nincs abban semmi meglepő, hogy a kutyák öröklötten hasonlatosnak képzelik magukat a többi fajtársukhoz. A példánkban szereplő esetre gondolva, Basil feltehetően magát is a rottweilerhez hasonlatos kutyának tarthatta. Szerencsétlenségére a méret és az erőfölény mind az ellenfél oldalán állt. Reggie mintegy kétszer akkora volt, mint Basil. Ráadásul láncra volt kötve, így igazán nem sok egyéb választása volt, mint harcolni és megvédeni magát. Basil füleit, lábait és testét lassanként ellepték a tépett, zúzott, harapott sebek, úgyhogy a kutya már-már leginkább valami anyagdarabokból összevarrt babához kezdett hasonlítani. Reggie-n sokkal kevesebb harci sérülés látszott, ám nyilvánvalóvá vált, hogy a két kutya lassan, de biztosan darabokra tépi egymást.
Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a módszeremmel nem lehet a kutyákból kiölni agresszív hajlamaikat. A harapósság nem tanult és felejthető szokás, hanem szerves része az adott kutya egyéniségének. Néha az efféle kutyákat a Rambo-sorozat első részének főszereplőjéhez szoktam hasonlítani. Amíg békén hagyták, Rambo is úgy élt, mint a többi normális ember. Amikor azután bántották, Rambo hirtelen visszatalált ahhoz a tudáskészlethez, amely elképesztően erőszakos emberré alakította. Kétségkívül vannak olyan kutyák is, amelyek nézeteltérés esetén borzalmas sérüléseket tudnak okozni akár az embereknek is. A pitbullokat például pontosan a harcra szelektálták – amikor ilyen szituációba kerülnek, teljes egészében kibontakoztatják vérengző természetüket. A módszerem nem arra való, hogy bármelyik kutyában kioltsa az agresszív hajlamokat. Arra viszont képes vagyok, hogy megtanítsam az embereket, miképpen kezeljék kutyáikat, hogy az agresszióra alkalmat adó helyzeteket biztonságosan elkerülhessék.
Sajnos meg volt kötve a kezem, amikor Reggie-n is segíteni próbáltam, mert Christine nem tudta rávenni a birtok tulajdonosát, hogy engedélyezze a kutyával való foglalkozást. A tulajdonosnak egyszerűen egy huszonnégy órán át szolgálatban lévő őrkutyára volt szüksége. Basil persze más eset volt. Abban a pillanatban, amikor először megpillantottam, már tudtam, hogy a vezérségre törő, ám vágyában beteljesületlen alfa tipikus esetével állok szemben. Az összes jellegzetesség megvolt nála: húzta a pórázt, felugrált, és állandóan ugatott. Látszott rajta, hogy a ház urának képzeli magát. Még arra is rászokott, hogy felugorjon a konyhaasztalra, mert onnét kilátott az ablakon, így szemmel tarthatta az udvart.
Christine elkezdte a szokásos köteléképítést Basillel. Megkértem, hogy ez alatt az idő alatt különösen ügyeljen arra, hogy a kutya ne mehessen oda Reggie-hez. A két kutya még csak ne is lássa egymást. Amikor úgy gondoltam, hogy Basil “elkészült”, kivittük őt az udvarra. Nem is pórázt tettünk rá, hanem hámot! Tudtam, mennyire izgatott szokott lenni, és nem akartam, hogy valahogy kitépje magát a kezünk közül. Előkészületeink közé tartozott az is, hogy Reggie-t egy pajtába rejtettük.
Amint azonban Basil elért régi ellensége területére, kiengedtük Reggie-t is, aki persze most is a láncára volt erősítve. Letérdeltem, és csendben, nyugodtan tartottam Basilt, mintegy hatméternyire a lánc hatósugarán kívül. Még ma sem tudom, az a lánc hogyan bírta ki azokat a pillanatokat! Reggie mélyről feltörő morgással valósággal röpült Basil felé. Basil ugyancsak kész volt megütközni vele, úgyhogy amennyire csak bírtam, tartottam a kutyát. Úgy tűnt, a két kutya pillanatokon belül miszlikre szeretné tépni egymást. Ám én vigyáztam, hogy a konfliktus maradjon meg a jelzések szintjén, és az állatok ne férkőzhessenek egymás közelébe.
Idővel aztán lejjebb szállt az adrenalin szintje, és a fáradtság jelei mutatkoztak a kutyákon. Az acsarkodás nem hat órán át tartott, mint a farkasoknál, talán ha negyedórás lehetett. Abban a pillanatban, amikor a kutyák elcsendesedtek, az előre megbeszélt módon kilépett Christine a házból, kezében egy-egy tál eledellel mindkét kutya számára. Ennek a momentumnak kétszeresen is jelzésértéke volt. Azt szerettük volna először is, ha a kutyákat egymás jelenlétében éri a pozitív élmény. Másodszor pedig azt is a tudomásukra hoztuk ezzel, hogy csak akkor kapják meg a jutalmat, ha békén hagyják egymást.
Ebben az esetben mégsem tudtunk teljes sikert elérni. A két kutya még hosszú ideig harcban állt egymással. A helyzetet nem lehetett gyorsan megoldani. Basil elég jól reagált a köteléképítési folyamatra, és egyre szelídebb lett a Reggie-vel folytatott összetűzések során. Sokszor már nem is jutottak el a verekedésig. Basil sebeit egyre ritkábban kellett összevarrnia az állatorvosnak. Ha a rottweiler keverék is a megfelelőképpen viselkedett volna, nem kétséges, hogy megszűntek volna az összecsapások. Minderre azonban nem nagyon számíthattunk, és a legjobb, amit remélhettem, hogy Basil ezentúl legalább csak ritka vendég lesz a rendelőben.
Ahányszor csak autóba ülünk, legyünk bár a legtapasztaltabb sofőrök is, mindig számítanunk kell arra, hogy összetalálkozhatunk egy ámokfutó vezetővel. Ugyanilyen veszélyek leselkednek átvitt értelemben a kutyatartókra is, amikor elhagyják állatukkal az otthon biztonságát. Az esetek többségében a kutyasétáltatás kellemes és voltaképpen valódi társasági elfoglaltság. Magam is számos barátságot kötöttem már, miközben kicsiny falkámat sétáltattam. A szomorú valóság azonban az, hogy minden kutyatulajdonos számára előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor találkoznak egy harcias idegen kutyával.
Ez ellen nem sokat tehetünk. A gazdák jó része nem rendelkezik kellő érzékkel és befolyással a kutyája megfékezéséhez. Minden derék gazdára jut legalább egy, aki felelőtlenül viselkedik. És szemben szinte az össze többi viselkedésfajtával, a kutyák természetes védekező magatartását nem tudjuk kiiktatni a kedvenceinkből arra az esetre, ha elkerülhetetlenné válik a harc. Csak azt tudom tanácsolni, hogy amikor csak lehet, próbáljuk meg minél inkább kerülni az ilyen alkalmakat.
Annak érdekében viszont igenis sokat tehetünk, hogy ne a mi kutyánk legyen a támadó. Ennek eléréséhez ismét a farkasfalka törvényeihez és az állat alapvető tulajdonságaihoz kell visszanyúlnunk. A természetben a farkasfalkák mindent megtesznek, csak hogy ne találkozzanak a többi csapattal. Éppen azért jelölik meg olyan intenzíven a csapáikat és a tanyáik környékét, hogy a többiek tiszteletben tarthassák azok sérthetetlenségét. A valódi összetűzések igen ritkák a köreikben.
Ha ezt észben tartjuk, rá fogunk jönni, hogy a kutyák számára igenis természetellenes dolog a többi “falkával” történő gyakori találkozás. Emlékezzünk csak: a kutya szemében a legkisebb csoport akár két főből is állhat, egy kutya – és egy ember. A magát falkavezérnek gondoló kutya számára a másik kutyasétáltató felbukkanása valóságos vészhelyzet lehet! Ha összetűzés alakul ki, ez az állat mindent meg fog tenni a saját falkája (képzelt) érdekeiért. Még nagyobb mérvű a kutya idegessége, ha az efféle találkozásra a jól ismert sétaterepen, a megszokott útvonalon kerül sor. Ha elképzelései szerint ő az alfa, az ilyen esetekben úgy viselkedhet, mintha a falka területét védené.
Az efféle idegesítő helyzetek leszerelésére szoktam javasolni a gazdáknak az úgynevezett “falkatalálkozásokat”. Ennek párhuzamosan kell történnie azzal, hogy a gazda megtanulja, miként lehet ő a séta irányítója. A dolog lényege az, hogy séta közben hozzá kell szoktatnunk a kutyát a többi kutyasétáltatóval való találkozáshoz (vagyis ahhoz, hogy a “falkák” időnként keresztezhetik egymás útját). Hosszú távon az a cél, hogy a kutya mintegy érzéketlenné váljon az idegenekkel szemben, mint ahogyan a modern városi ember is elviseli a többi ember nyüzsgő jelenlétét. Amikor két kutya találkozik séta közben, a gazdák akkor cselekszenek a leghelyesebben, ha egyszerűen nem törődnek a másik kutyával. Ha a saját kutyánk követi a mi példánkat, vagyis nem foglalkozik a másikkal, jutalmazzuk meg egy kis falattal. A kutyát így az eset kapcsán pozitív megerősítés éri. A folyamat erőszakmentes lesz, hasonlít arra, amit más vonatkozásokban már otthon is gyakoroltunk. A gazda legfontosabb feladata, hogy itt is kimutassa vezéri kvalitásait, amit a kutya felismer és bízhat benne.
Már említettem azonban, hogy hiába gyakorolunk mi a saját kutyánkkal rengeteget, amikor semmit sem tehetünk mások és a kutyáik viselkedésének irányítására. Sokszor megkérdezték már tőlem, miről lehet felismerni a támadásra hajlamos kutyákat. Az emberek természetesen szeretnének felkészülni azokra az esetekre, amikor a kutyák összekapnak. Mikor válik a morgó kutyából támadó kutya, mi váltja ki ezt a támadást és így tovább. Azt szoktam válaszolni erre, hogy nekünk sokkal inkább a másik gazdát kell figyelnünk, hagyjuk a kutyánkra az idegen kutya felmérését.
Ha egy gazda felszabadult és vidám, nagy valószínűséggel a kutyája is hasonló beállítottságú lesz. Viszont ha a gazda idegesen hadonászik, izgatottnak vagy mérgesnek látszik, és alig bírja a pórázon féken tartani a kutyáját, nagy eséllyel maga a kutya is robbanékony hangulatban lesz. Általában azok a kutyák a legveszélyesebb támadók, amelyek ilyen emberrel vannak. Amikor egy másik kutya megrohanja a miénket, talán ez a legnagyobb kihívás a vezérségünk szempontjából. Azt tanácsolom, hogy próbáljuk meg mindenáron elkerülni az effajta összecsapásokat. Nagyon rossz taktika, ha kioktatjuk a másik gazdát, vagyis magunk is támadást indítunk. A legfontosabb, hogy higgadtak maradjunk. Emlékezzünk Kipling szavaira, és ne veszítsük el a fejünket.
Sokan kérdezik, miért nem helyes az, ha egyszerűen felkapjuk a kutyát, ha verekedés robban ki. Ez azért rossz, mert ezzel csak összezavarjuk az állatot. Egyfelől kiemeljük a saját szintjéről, és nem tudja maga elintézni a dolgot a másik kutyával. Másrészt ilyenkor a gazda is ki van téve a harapásoknak. Sokkal jobb, ha erős vezérként lépünk fel, és olyan módon vezetjük a kutyát, amiből tanulhat maga is.
Nem kétséges, hogy a verekedésektől való félelem tönkreteheti a gazda örömét, amit máskülönben a séta jelenthetne neki. Jó példa erre a nyugdíjas ápolónő, Artley kisasszony esete. A hölgy egy bájos kis házikóban lakott Bridlington tengerparthoz közeli részén. Két gyönyörű bobtailje volt, Ben és Danny. Sajnos a kutyák egyre agresszívabbakká váltak, amikor séta közben más ebekkel találkoztak. És bizony egy kutya, ha megüti az ötven kilót, már elég nagynak számít. Összehasonlításképpen a szinte áttetsző Artley kisasszony nem nyomhatott többet negyvenöt kilónál. Nem csoda, ha nem bírta féken tartani Bent és Dannyt a póráz végén, még kevésbé kaphatta volna őket ölbe vész esetén. Ennek eredményeképpen egyre tehetetlenebbé vált kutyái vadságával szemben.
Mikor végül rászánta magát, hogy felhívjon, a helyzet már odáig fajult, hogy a szegény hölgy kizárólag a leglehetetlenebb időpontokban merészkedett az utcára a kutyáival. Elmesélte, hogy éjfélkor, illetve hajnali ötkor sétáltatja a kutyákat, hogy lehetőleg sikerüljön elkerülni a veszélyes helyzeteket. Biztos vagyok benne, hogy a többséghez hasonlóan ő sem nagyon bízott benne, hogy gyógyírt hozhatok neki. Meg is értettem emiatt, ám szerencsére később mintegy öt perc alatt sikerült meggyőznöm arról, mekkorát tévedett!
Artley kisasszony a kertben tartotta a két bobtailt, mert túlságosan rakoncátlanok voltak. A lakás berendezése kifogástalan ízlésről tanúskodott, és a két kutya viháncolása azonnali megsemmisüléssel fenyegette a sok értékes csecsebecsét. Megérkezésem után azonban mindössze öt percre volt szükségem, hogy lecsendesítsem az állatokat. Ahogy beléptem, szokásomhoz híven azonnal a legyőzhetetlen vezér jelzéseit öltöttem magamra, akinek fensőbbségéhez kétség sem férhet. A két kutya hamarosan nyugodtan hevert a nappaliban, hat év után először lépve be a házba!
A gazda fő problémáját azonban mégiscsak a séták jelentették. Egyszerű megoldást eszeltem ki. Az volt a célom, hogy a hölgy megtanulja elkerülni az összetűzésekhez vezető szituációkat. Megkértem, próbálja meg falatkákkal elcsalni a kutyáit a közeledő másik kutyáktól. Ha például a járdán szembejön egy másik kutyasétáltató, menjen át az utca túloldalára a két kutyával. Ha már biztos távolságban vannak, jutalmazza meg a kutyákat a falattal. Ezzel nemcsak fizikailag távolodhatnak el a veszélyes közelségből, hanem a kutyák látni fogják, hogy gazdájuk igazi vezér, aki úgy döntött, falkáját megvédendő kész az azonnali cselekvésre. Ezzel párhuzamosan azt is tanácsoltam Artley kisasszonynak, hogy lehetőleg mindvégig higgadtan és nyugodtan viselkedjen.
Ezúttal nem lehetett rögtön nagy eredményeket felmutatni. A köteléképítési folyamat tökéletes végigvitele döntő fontosságú, mielőtt az ember kilépne a kutyájával az utcára. Súlyosabb eseteknél azt szoktam tanácsolni, hogy legalább egy héten keresztül gyakoroljanak otthon a kutyával azelőtt, hogy szembesítenék az első igazán kritikus szituációval. A kutyánk ugyanis azért verekszik általában az utcán, mert azt hiszi, vezérként neki kell megvédeni a falkát. Ha otthon tudatosult már benne az új helye a rangsorban, könnyebben fog séta közben is engedelmeskedni az új alfának.
Artley kisasszony híven betartotta az előírásaimat. Két hét múlva már normális sétaidőben vihette az utcára a kutyáit. Egy évvel a nála tett látogatásom után felhívott, és abból, amit mesélt, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az életében hatalmas változást jelentett a kutyái megregulázása. Beszámolt róla, hogy éppen a tengerparton voltak, ahol Ben és Danny jót hancúrozott a többi kutyával. Bridlington utcáin így vált teljessé a béke.

Vélemény, hozzászólás?