Posted on

Kutyapszichológia 15 – Felugrálós kutyák

Vannak olyan gazdák, akik képesek leszoktatni kutyájukat a felugrálásról, mások pedig (többnyire aprócska kutyusok tulajdonosai) elbűvölő szokásnak tartják ezt. Többnyire azonban csupa bosszúság emiatt az élet, gondoljunk csak a sáros mancsnyomokra a ruhánkon, valamint a kezünkből kilökött és szanaszét szóródó holmikra. Számomra mégis a gazda és kutya közötti megértés hiánya okoz szenvedést az efféle jelenetek láttán. Kölcsönösen nem értik ugyanis, mit szeretne a másik. Az én szerepem itt is a közvetítőé, vagy ha úgy tetszik, a tolmácsé lesz.
Voltaképpen minden páciensem emlékezetes a maga módján. A legfelejthetetlenebb mind közül talán mégis Simmy, ez a fakó színű keverék kutya, amely külsejét tekintve talán leginkább egy whippet és egy terrier között volt félúton. Alan és Kathy, Simmy gazdái a lincolnshire-i Scunthorpe-ból akkor hívtak fel telefonon, amikor már a türelmük végére értek. Elmondásuk alapján Simmy legfőbb hibája az volt, hogy felugrált a házba érkező látogatókra. A felugrálás szerintem is a kutyák egyik legutálatosabb szokása. Ebből rögtön újabb ízelítőt kaptam, amikor először találkoztam Simmyvel.
Amint beléptem a házukba, Simmy felágaskodott, és mindent megtett, csak hogy elérje az arcomat. Természetesen már nagyon sok ilyen kutyával volt dolgom. Simmyt nem is maga a viselkedése tette különlegessé, hanem az atletikus ügyesség, ahogyan próbálkozott. Szerintem nem volt magasabb, mint harmincöt centiméter, ám mégis jóval egy méter fölé tudott ugrani, amikor a szemem magasságába akart jutni. Még figyelemreméltóbb volt, hogy ezt a pattogást szinte szünet nélkül képes volt folytatni. Tulajdonképpen tökéletes keveréke volt a két fajtának, melyben a whippetek rugalmassága és ügyessége elegyedett a terrierek kitartásával. Tigris jutott eszembe róla a Micimackó szereplői közül. Simmy legfőbb tudománya a szökdécselés volt. A gazdái elmesélték, hogy minden vendéggel ezt teszi, soha el nem fáradva, és nem számít az sem, az illető áll-e vagy pedig ül. Ugye nem kell ecsetelnem, milyen idegesítő és kellemetlen magatartás ez? A tulajdonosok láthatóan a kiborulás szélén voltak. Tudtam, hogy ezúttal nem lesz könnyű dolgom.
Ahogy már mondtam, a testbeszéd rendkívül fontos a kutyák kommunikációs eszköztárában. A fölugrálás jelentése pedig egyszerű és világos. Megértéséhez azonban ismét a farkasok világához kell fordulnunk. A kutyafélék a saját fizikai megjelenésükkel tudatják fensőbbségüket, előkelő rangjukat. Ez az eszköz természetesen nekünk, embereknek is a rendelkezésünkre áll. Ha nem hisznek nekem, gondoljanak csak két bokszolóra a mérkőzés első pillanataiban, ahogy egymást méregetik. Mind a ketten a puszta megjelenésükből próbálnak előnyt kovácsolni, mielőtt még a tulajdonképpeni küzdelem megkezdődne. Mind a ketten ugyanazt próbálják üzenni a másiknak: “Én vagyok a főnök, és ezt mindjárt meg is mutatom neked!”
A farkasoknál azonban több ez, mint puszta pózolás. A kisfarkasok már egészen fiatalon gyakorolni kezdik, az alomban is megfigyelhető a kölykök felugrálása. Ahogy a kis állatok egyre rutinosabban játszanak, megpróbálnak testük első felével fölébe kerülni a letepert játszótárs legfontosabb testrészeinek, vagyis a feje és nyaka fölé. Ennek a póznak azután egész életükben fontos szerepe lesz. Ez a hatalom és vezérség pozitúrája.
A felnőttek falkájában az alfa-pár ezt a pózt használja arra, hogy beosztottjait emlékeztesse a helyükre a ranglétra alacsonyabb fokain. Ugyanez a rituálé ismétlődik meg például a vadászat után. A visszatérő vezérek ráhajtják nyakukat az alárendelt létfontosságú tarkótájékára, kifejezve ezzel mindenható erejüket. A mondanivalója ennek a mozdulatnak a következő: “Le tudlak győzni, sőt ha kell, meg is ölhetlek! Emlékezz rá, hogy a vezér én vagyok.” Hogy Simmy problémáját megoldhassam, nekem is hasonlóan erőteljes jelzéseket kellett adnom. A legtöbb esetben módszerem révén nagyon könnyű leszoktatni a kutyákat a felugrálásról. A lényeg, hogy sohasem szabad törődni ezzel a viselkedéssel. Ha a kutya felugrik előttünk, lépjünk hátra, majd pedig távolodjunk el tőle. Ha nincs elegendő tér körülöttünk, vagy pedig túlzottan vehemens a kutya, egyik kezünkkel finoman toljuk el magunktól. Az a legfontosabb, hogy közben ne szóljunk a kutyához, de még csak ne is nézzünk a szemébe. Emlékezzünk arra, hogy nem szabad behódolnunk a vezéri próbálkozásainak.
Mindazonáltal Simmy elképesztő igyekezete még engem is megdöbbentett. Ennek ellenére sem voltam hajlandó kizökkenni szokásos “belépőm” ritmusából. Ahogy belül kerültem a lakásajtón, látványosan hanyagoltam a kutyát. Ez persze korántsem volt olyan egyszerű, mint ahogy leírja az ember. Időnként sikerült egész egyszerűen a képembe nyomnia a pofáját. Ez volt az a pillanat, amikor Alan (teljesen érthetően) elvesztette az önuralmát. Kinyújtotta a kezét, hogy megragadja Simmy nyakörvét, és a kutyát erővel lenyomja a földre. Én gyorsan közbeléptem, kérve őt, hogy ne tegye ezt, hiszen kulcsfontosságú, hogy a kutya maga tanuljon meg önkontrollt gyakorolni. Azt szerettem volna, ha magától teszi a dolgokat, nem pedig azért, mert a gazdája kényszeríti rá. Nem kétlem, hogy nehéz volt Alannek teljesítenie a kérésemet, ő mégis megtette. Miközben Simmy folytatta a pattogást, én szép nyugodtan elbeszélgettem a gazdáival, mit sem törődve a kutyával. Mondandóm lényege dióhéjban az volt, hogy Kathy és Alan soha ne vegyen részt a fölugrálási rituáléban. Ez azt jelenti, hogy ne reagáljanak, ha Simmy felugrik rájuk vagy másvalakire. Ha ugyanis leállnak a kutyát fegyelmezni, ezzel mintegy elismerik, hogy hatalma van fölöttük.
Egyre csak beszélgetve a tulajdonosokkal, lassan besétáltunk a nappaliba. Eközben Simmy végig ott hátrált előttem, folyamatosan felfelé szökdécselve. Teljesítménye legalábbis Oscar-díjat érdemelt volna. Én pedig pontosan ezt akartam tőle, hogy tegye. Hamarosan azonban mégis megváltozott valami a magatartásában. Meg kell mondanom, hogy a legokosabb kutyákkal a legnehezebb boldogulni. Ők valahogy folyamatosan azon töprengenek, hogy mi az oka az eseményeknek. Valahogy így: “Ugyan miért tennék úgy, ahogy te akarod? Miért ne tehetnék úgy, ahogy én szeretném?” Simmy minden kétséget kizáróan okos kutya volt. Ezért aztán, amikor látta, hogy az eddigiekkel semmi hatást nem ért el, taktikát váltott, és hangosan elkezdett ugatni engem. Szegény gazdái újból elkezdtek aggódni és szégyenkezni miatta. Ám én továbbra is rendíthetetlen maradtam, és levegőnek néztem Simmyt. A gazdáit pedig megnyugtattam, hogy a kezelés hamarosan hatni fog.
Úgy negyedóra elteltével Simmy ereje végül lankadni kezdett. Rájött, hogy mutatványaival semmire sem megy, úgyhogy szépen elnyúlt a lakás egy távoli zugában. Ha ez lett volna a második világháború, ez a pillanat egyenértékű volt a normandiai partraszállással. A döntő ütközetet megnyertük, ám a háborúnak még korántsem volt vége. Simmy tíz percen belül visszatért. A közbeiktatott pihenő alatt valószínűleg az eseményeken töprengett, és úgy döntött, a dolog megér még egy próbálkozást. Újabb szökdécselés és ugatóroham vette kezdetét. Az ugrándozás most azonban már csak fél percig tartott, az ugatás pedig talán kétszer addig. Miután látta, hogy változatlanul egy pillantásra sem méltatom, ismét elkullogott.
Már nagyon sokszor tanúja voltam annak a folyamatnak, amin most Simmy is keresztülment. Ráébredt, hogy a környezetében alapvető változások történtek. Ahányszor csak visszajött, arra spekulált, hogy csak sikerül találnia egy repedést az új vezérjelölt sebezhetetlennek tűnő páncélján. Ismertem olyan kutyákat, amelyek vagy egy tucatszor is megpróbálkoztak ezzel, mielőtt feladták volna. Elszántságuk minden egyes alkalommal kisebb lett valamennyivel. A végén pedig már csak valamiféle szánalmas kis vinnyogásra futotta az erejükből tiltakozásképpen. A siker kulcsa pedig az, hogy emlékezzünk: az ötperces szabály gyakorlása csak akkor következhet, ha a kutya kifogyott ebből a repertoárból. Ha idő előtt próbálunk a kutyával kommunikálni, kudarcra ítéltetünk.
Kathy és Alan hamarosan már maguk is használhatták a módszeremet, sikerrel alkalmazva a köteléképítés négy szabályát, hogy átvehessék a vezérséget Simmytől. Számukra különösen az volt a fontos feladat, hogy a kutyát megszabadítsák a látogatók fogadásának felelősségétől. Ezt persze úgy kellett tenniük, hogy alkalmazkodjanak a vendég vérmérsékletéhez is. Ha az idős nagymama érkezett, Simmyt bezárták egy másik szobába. Amikor Alan testvére jött, neki az ajtóban kellett találkoznia Simmyvel. Ha azonban a kutya elkezdett föl-le ugrálni, azonnal faképnél hagyták őt. Az üzenet világos volt: nem a kutya feladata, hogy az effajta helyzetekben kezdeményezzen. Ő csak maradjon szépen veszteg, és törődjön a saját dolgaival. Többé már senki sem állt le vele vitatkozni egy ilyen szituációban. Simmy pedig, hasonlóan a többi okos kutyához, gyorsan megtanulta a leckét. Alan és Kathy vendégeit nemsokára már csak egy pillantással köszöntötte a kutya. A szökdécselés immár a múlté volt, és szerintem senki sem bánkódott emiatt.

Vélemény, hozzászólás?