Posted on

Kutyapszichológia 14 – Több mint testőr, amikor az őrzés teher

A kutya teljesen megérdemelten vívta ki az “ember legjobb barátja” címet. Nemcsak szórakoztató és megértő társunk, hanem a puszta megjelenése, párosulva figyelmes, gondoskodó természetével, sokunkban kelti a biztonság érzetét is. Ugyanakkor a legtöbben tapasztaltuk már azt is, hogy a legszelídebb négylábú is őrjöngő fúriává változhat, amikor szeretett gazdáját veszélyben érzi.
A házikedvencek védelmező ösztönei azonban nem jelentenek feltétlen jótéteményt, főleg akkor, ha a családon belül törnek elő. Nagyon sok olyan esetem volt, amikor a kutya túlzott ragaszkodása egyes családtagokhoz nagyon sok baj forrásává vált. A legszélsőségesebb példát a Toby nevű springer spániel szolgáltatta, aki Grimsbyben élt gazdáival, Jimmel és Debbie-vel. Toby Debbie iránti védelmező ösztönei éjszaka működtek a legintenzívebben, olyannyira, hogy egy idő múlva Jim és Debbie már rettegtek a lefekvéstől.
Napközben Toby teljesen jól nevelt kutya volt, ám éjjelre valósággal átalakult. Amikor a pár nekilátott leoltogatni a házban a lámpákat, és elindultak az emeleti hálószoba felé, Toby megelőzte őket, berontott a hálóba, és felugrott az ágyra. Debbie-t minden további nélkül hagyta lefeküdni, ám ha Jim akár csak egy lépést is tett a2 ágy felé, Toby riasztó hörgésekkel és morgással adta tudtára a nemtetszését. Olyannyira elszántnak tűnt feleség és férj elválasztásában, hogy Jim már-már attól tartott, meg fogja harapni őt a saját kutyája.
Jim már minden cselt bevetett, hogy megelőzze a kutyát az ágyén folyó versenyfutásban. Volt, hogy lopva megpróbált felosonni a lépcsőn már jóval Debbie előtt, de az is előfordult, hogy a kutya figyelmét igyekezett eltéríteni valami színlelt ribillióval a ház egy másik részén. Így például Jim elkezdett dörömbölni a hátsó ajtón, mintha valaki jött volna, és amikor a kutya odaszaladt, a férj ész nélkül rohant az ágy felé, szinte fejest ugorva a paplan alá. Ez egy darabig még mókásnak is tűnhetett, ám amikor Jim és Debbie végül felhívtak engem, a dolog már korántsem volt ennyire vicces.
Kevés olyan tulajdonságot ismerek még, ami annyira mélyen és erősen gyökerezne a kutyában, mint a Toby által is mutatott védelmező ösztön. Viselkedése ezért lehetett olyan elszánt és heves, akár a féltékeny vőlegényé, amikor felbukkan jegyese mellett egy csábító harmadik. A dolog mégsem érthető meg egykönnyen, hacsak nem a farkasfalka törvényeiből indulunk ki újból. Ahogy azt már elmondtam, a falka élete az alfa-pár uralmára alapozódik. Ennek a két állatnak olyan nagy hatalma van, hogy a szaporodási jog is egyedül az övék. A lényeg tehát az, amikor felismerjük, hogy Toby, a család egyedüli kutyája, amely magát vezérnek tekintette, partnert választott magának “emberi alárendeltjei” közül. Választása pedig Debbie-re esett Jim helyett. Toby számára ezt követően a két ember intim közelsége teljesen elképzelhetetlen volt. Amikor Jim (az ő “alattvalója”) meg akarta osztani az ágyat az ő alfa-párjával, Debbie-vel, ez ellenkezett mindazon szabályokkal, amelyek Toby világképét megszabták. Ha erről az oldalról szemléljük a dolgot, rögtön érthetőbbé válik, miért volt annyira erőszakos a kutya. A dolgot csak tovább súlyosbíthatta, hogy Toby valószínűleg tisztában volt azzal, hogy Jim férfi, Debbie pedig nő.
Mindig bele szokott telni egy kis időbe, amíg a gazdák elfogadják az érveimet és az általam felállított kórképet. Jim és Debbie is nehezen tudtak megbarátkozni a gondolattal, hogy Tobyt ténylegesen úgy kell elképzelniük, mint egy féltékeny barátot, aki megpróbálja leradírozni riválisát a pályáról. Ahogy tovább magyaráztam nekik, és amikor aztán elkezdték alkalmazni a módszeremet, már belátták, hogy valószínűleg igazam van. Az első, amire megkértem őket, hogy ne engedjék be Tobyt a hálószobájukba. Nem azért mondtam ezt nekik, mintha bármilyen különösebb kifogásom lenne az ellen, hogy a kutya a gazdával egy helyiségben aludjék. Azt ugyan már nem szeretem, ha a kutya az ágyban alszik, de különben miért ne oszthatná meg a gazdával a helyiséget, ha az az embernek is örömet okoz?
Arra az esetre, ha Toby a tudtuk nélkül mégis besurranna valahogy a hálószobába, azt tanácsoltam nekik, hogy jutalomfalat segítségével csalogassák ki onnét. Ha netalántán felugrana az ágyra, amikor a férfi ott fekszik, Jimnek el kell kezdenie forgolódni, hogy a kutya ne tudjon kényelmesen elhelyezkedni. Az nagyon fontos volt, és ezt hangsúlyoztam is, hogy a kutyát soha ne dobják ki erőszakkal az ágyból. Az erőszakos fellépés harcra ingerelhette volna a kutyát, ezt pedig mindig el kell kerülni. Sokkal hatásosabb, ha a kutya a saját belátásából dönt a távozás mellett. Toby viselkedése hamarosan meg is javult, így Jim és Debbie házába (és ágyába) visszaköltözött a nyugalom.
A kutyák hihetetlenül értelmes állatok, rengeteg módszerük van uralkodói pozíciójuk megtartására. A Tobynál tapasztalt csak egy volt ezek közül. Számtalan kutyával volt már dolgom, amelyek egy másik érdekes trükköt fejlesztettek ki. Ezek menet közben mindig finoman nekitámaszkodtak a gazdájuknak. Előrehaladottabb állapotában ez a magatartás szinte teljes mértékben képes meggátolni a normális közlekedést.
Könnyű megérteni, mi is történik egy ilyen helyzetben. A kutya megpróbálja irányítani a gazdáját, rákényszeríteni a saját akaratát, egyszóval kifejezésre juttatja, hogy ő itt a vezér, senki más. Ez természetesen nem helyes, és nem szabad hagynunk, hogy így folytatódjon tovább. Az igazság az, hogy nemigen találkoztam ezzel a problémával, amíg nem kezdtem el népszerűsíteni a módszeremet szélesebb körben. Azóta sokkal több érdekes esettel találkoztam, ebből a szempontból Zack, a német juhász története a legemlékezetesebb a számomra.
Susie, Zack gazdája nagyon szeretett a kutyája mellett üldögélni a földön. Normális esetben persze kevés szebb és természetesebb dolog van, mint igazán meghitt közelségbe kerülni azzal, akit nagyon szeretünk. A bajok ott kezdődtek, amikor Zack már túlzásba vitte a szeretetet. Amikor Susie a földre telepedett, Zack nemcsak hogy nekidőlt, hanem szépen keresztbe feküdt a lábain, mintegy a földhöz szegezve gazdáját. Magam is láttam ezt, amikor ellátogattam hozzájuk. Abban a pillanatban, amikor a nő elhelyezkedett, a kutya egy szemvillanás alatt rátelepedett. Susie egy darabig még fel tudta húzni a térdeit, de azután Zack szépen lenyomta őket, kihasználva a testsúlyát. Ezek után valósággal elterült Susie lábán. A német juhászok erős, nagy testű kutyák, Susie pedig vékony kis asszony volt. A szó szoros és átvitt értelmében is Zack foglyának számított, aki nem mehetett sehová a kutya “engedélye” nélkül. Hogy a helyzetet még jobban kihasználja, Zack ekkor a hátára fordult, hogy Susie megvakargathassa a hasát. Hamarosan megtudtam, hogy mindez rendszeres és bevett része volt a kettős mindennapjainak.
Zack nyilvánvalóan sikeresen elérte, hogy rákényszerítse akaratát a gazdájára. Ahogy ott ültek előttem a földön, először is megkértem Susie-t, hogy hagyja abba a kutya hasának vakargatását. A nő vonakodott így cselekedni, mondván: “Akkor rögtön ideges lenne és elkezdene morogni rám.” Hát meg kell adni, a csiklandozás abbamaradására Zackból nyomban elég vészjósló hangok törtek elő. Susie végül megértette, mit szeretnénk elérni, és kitartóan munkálkodott azon, hogy megszabaduljon négylábú béklyójától. Kihúzta lábát a kutya alól, és egyszerűen odébb sétált. Ezek után nekilátott, hogy gyakorolja a jól bevált “szívélyes köteléképítést”, különös tekintettel arra, hogy nyomban keljen fel, mihelyt a kutya megpróbálna rátelepedni. Minden ilyen alkalom egy lépést jelentett a teljes felszabadulás felé. Zack gyorsan felfogta, hogy vége az uralmának, és most már Susie minden kellemetlen kényszert mellőzve telepedhetett le mellé a padlóra.
Szerintem már mindannyian jártunk olyan ház közelében, ahol egy túlzottan is őrző-védő hajlamú kutya uralkodott. Az ilyen állat a közeledő idegen első jelére felpattan, őrületes ugatásban tör ki, és a lehető legnagyobb hűhót csapja, fel-alá száguldozva a fal vagy a kerítés mentén, amely birodalma határát jelenti ő és a “betolakodó” között. Az üzenet világos: “Hé te! Veszedelmesen közel jöttél a területemhez! A saját érdekedben jobban teszed, ha elkotródsz!” Nagyon sok ember meg is fogadja e tanácsot, és messze elkerüli az efféle helyeket.
Az ilyesfajta viselkedés, kiváltképp, ha egy nagy termetű, erős, mérges kinézetű és agresszívan hangos kutya az elkövető, igencsak zavarja az arra járókat. Sokan megtorpannak, sőt akár kitérőt is tesznek, hogy ne kelljen átélniük az ehhez hasonló kellemetlen helyzeteket. Különösen a gyerekek szoktak megrémülni az ilyen kutyáktól. Sajnos szinte mindenütt élnek olyan kutyatartók, akik éppen hogy büszkék harcias ebeikre és az efféle erőfitogtatásra. És sajnos vannak olyan járókelők is, akik szándékosan hergelik a kutyákat, mert beteges vágyaikat élik ki a szinte őrjöngésig heccelt állatokat nézve.
Az esetek túlnyomó többségében azonban ezek az események éppannyira terhére vannak a kutyának és gazdájának, mint az utcán haladóknak. A probléma gyökerét én az úgynevezett “határ menti rohangálásban” látom, ami nyilvánvalóan a territoriális magatartásból ered. A kutya, amelyik vezérnek hiszi magát, minden arra járóban a falka területére hatoló, potenciálisan veszedelmes betolakodót lát. Hosszú évek munkája alatt már jó pár olyan kutyát láttam, amelyet szinte összeroppantott a területvédelem óriási és jórészt “képzelt” felelőssége. Eszembe jut egy eset, amikor egy ilyen kutya körbe-körbe szaladt a kerítés minden oldala mentén. A szegény pára csak rohant és rohant, egyre szűkebb köröket rótt, végül szinte maga körül pörgött az őrjöngésig fokozódott idegességtől. A jó hír azonban az, amit a következő két történettel részletesen be is mutatok mindjárt, hogy a határszéli rohangálást meglehetősen egyszerű kikezelni a kutyákból.
Az első eset főszereplője egy Mary nevű hölgy és az ő Tess névre hallgató border collie-ja. Saroktelken laktak, így hát szinte folyamatos jövés-menés zajlott a kerítés mellett. A fő gondot mégis az egyik szomszéd hölgy jelentette, akinek szintén border collie-ja volt, amelyet minden reggel azonos időben sétáltatott az utcán. Tesst a végsőkig felkavarta ez a látvány. A kutya tiszta erejéből rohangált a kerítés mentén, ugatva és acsarkodva a kívül elhaladó párosra. Igazság szerint a kutyasétáltató szomszéd még hergelte is Tesst azzal, hogy hagyta a saját kutyáját, hadd ugráljon az is és hörögjön befelé a kerítésen. Mary mindent megpróbált, hogy úrrá legyen a helyzeten – ám mindhiába. Amikor telefonált nekem, már eljutott a béketűrés legvégső határáig.
Mary az összes szokásos hibát elkövette. Így például állandóan kiabált Tess-szel. Ha a gazda azt üvölti, “Fejezd be!”, ezzel csak azt éri el, hogy a kutya még véletlenül se hagyja abba a nemkívánatos viselkedést. Az effajta közbeavatkozás csak megerősíti a kutyát a dolgában, és tovább hergeli az állatot. Megkértem Maryt, kezdjük a legelejéről, a “szívélyes köteléképítéssel”. Ezenfelül azt is kértem, hogy legalább egy napig ne engedje ki Tesst, amíg a terápia el nem kezd hatni. Azért volt minderre szükség, mert így a vezéri pozícióját megerősítő Mary ettől fogva sokkal erősebb hatással tud lenni a kutyájára, amikor arra szüksége lesz.
A valódi próbára pár nap múlva került sor, amikor Mary reggel kiengedte Tesst. Hamarosan fel is bukkant Tess régi ellenfele az utcán, és a kutya a megszokott módon nekilátott a rohangászásnak és ugatásnak. Mary feladata az volt, hogy hárítsa el a felelősséget a kutyájáról azzal, hogy maga indul “a határt megvédeni”. Ehhez Marynek ki kellett terjesztenie az addig csak a házon belül gyakorolt kérés-jutalom módszert a kertre is. Tess olyan állapotban volt addigra, hogy alig vette észre a gazdáját, amikor az odalépett a háta mögé. Én már számítottam erre, ezért azt tanácsoltam a nőnek, először érintse meg a kutya nyakörvét, majd adjon neki rögtön jutalmat. Amikor ilyen nehezen kezelhető és idegesítő szituációkra kerül sor, azt szoktam javasolni a gazdáknak, hogy olyan jutalomfalatot használjanak, amely szerintük a legjobban ízlik a kutyának. Én személy szerint a sajtra esküszöm, mert nagyon szeretik a kutyáim, ám csak ritkán kapnak belőle. Az igencsak kedvelt falatok hatékonyan segítik a kutyákat, hogy bizonyos (kívánatos) viselkedésformákat összekapcsoljanak a kellemes következményekkel. Marynek tehát magára kellett vonnia Tess figyelmét. Amikor ez sikerült, a már tanult csalogatási módszerekkel el kellett hívnia a kutyát a kerítéstől. A következő napon is így cselekedett, szép finoman elcsalva Tesst az idegesítő helyszínről. Ezt a problémát most nem sikerült gyorsan megoldanunk, hosszabb időre volt szükség. A negyedik napra azonban Tess már annyira lehiggadt, hogy észrevette Maryt, amint az elindult felé a kerítéshez. Hamarosan Marynek már csak az út háromnegyedét kellett megtennie, és Tess már szaladt is hozzá a jutalomfalatért. A kutya láthatóan kezdte felfogni a lényeget.
Egy hét elteltével már az is elég volt, ha Mary megjelent a ház ajtajában, a lépcső tetején, ami tizenöt méterre volt a kerítéstől. Tess továbbra is megugatta a másik kutyát, azonban most már korántsem olyan őrült dühvel. Azonkívül, amint meglátta gazdáját a lépcső tetején, odaszaladt hozzá, és az ugatásnak vége szakadt. Még pár nap, és már oda sem ment a kerítéshez. Kelletlenül ugyan vakkantott párat, ám most már csak a kert közepéről. Végül aztán Tess és a másik kutya teljes nyugalomban élhettek tovább, a reggeli tombolás megszűnt egyszer és mindenkorra.
Mostanában viszonylag kevés kerítés mellett őrjöngő kutyával akadt dolgom. Kathy és Susie, a két schnauzer esetében azonban egyszerre több állatot kellett lecsillapítanom. Szokatlan elhelyezkedésű telken laktak, ezért rendkívül hosszú “határszakaszt” kellett védeniük. Ez a telek hosszában húzódott legalább húsz, teraszosan kiképzett kertes ház mögött. Ez azt jelentette, hogy rövid oldalával az összes ház kertje Kathy és Susie otthona felé nézett. Akármelyik szomszéd jött is ki a kertjébe, a két schnauzer azonnal akcióba lépett. A szomszédok teljesen érthető módon nem lelkesedtek az effajta népszerűségért. Természetesen a gazdák számára is kényelmetlenséget jelentett ez a helyzet, hiszen nem vágytak ennyi kellemetlenségre a kutyák miatt.
Emlékszem, egy forró nyári estén látogattam meg őket. Eleinte eléggé kételkedtek, hogy képes leszek boldogulni a kutyáikkal. Szerencsére Susie és Kathy gyorsan a segítségemre siettek, hogy bebizonyítsam az igazamat. Az, hogy egyszerre két kutya is volt, persze okozott némi nehézséget. Attól a perctől kezdve, hogy beléptem hozzájuk, a már bevett módon sugároztam magamból a vezérség és felsőbbrendűség egyszerű, ám hatásos jeleit. Úgy egy órával később zaj hallatszott valamelyik szomszédos kertből, és a két kutya elviharzott a kerítés irányába. Nem kiabáltam utánuk, csak odamentem az ajtóhoz, és szépen hívtam őket vissza. A tulajdonosok szinte szájtátva bámultak, ahogy a schnauzerek sarkon fordultak és odaszaladtak hozzám, a nekik kínált jutalomért. Azt már mondanom sem kell, gazdáik ettől a perctől kezdve mélységesen hittek minden szavamnak.
Persze a gazdák esetében már nem volt olyan drámai a hatás, mint amikor én hívtam magamhoz a kutyákat. A gazda számára ugyanis mindig több időt vesz igénybe, amíg sikerül újraformálnia a kutyájához fűződő viszonyát. Addig nem fognak nagy változásokat tapasztalni, míg a köteléképítés be nem fejeződött, és a kutya tisztában nem lesz új helyével, lejjebb a rangsorban. Minden a következetességen és a türelmen múlik. A mostani esetnél arra is megkértem Susie és Kathy gazdáit, hogy beszéljenek a szomszédokkal, és kérjék meg őket, hogy segítsenek a kutyák átnevelésében. Amíg a módszeremet alkalmazzák, a szomszédoknak az volt a feladatuk, hogy egyáltalán ne vegyenek tudomást a kutyákról. Szerencsére a szomszédok megértőnek bizonyultak, és együttműködésüknek hamarosan meg is lett az eredménye. A kutyák lassan, de biztosan kezdtek formálódni, egyre inkább felhagyva a kerítés melletti acsarkodással. Egy hét leforgása alatt a schnauzerek teljesen közömbössé váltak a szomszédoktól jövő zajokra. A nyár hátralévő részét mind a tulajdonosok, mind pedig a szomszédaik sokkal kellemesebb környezetben tölthették.

Vélemény, hozzászólás?