Posted on

Kutyapszichológia 13 – Békéltetés, a harapós kutyák

A harapósság kétségkívül a legnehezebb, legzavaróbb és leginkább veszélyes probléma, amivel az embernek a kutyák között dolga akadhat. Elég, ha felidézem magamban a saját kutyám, Purdey emlékét ahhoz, hogy átérezzem, milyen szörnyű is a felismerés, amikor rájövünk: a kutyánk képes megharapni egy embert. A legtöbb embernél, ahogyan apámnál is, a harapás egy olyan határ átlépését jelenti, amely már egyszerűen elfogadhatatlan. A számát se tudom már annak, amikor olyan kutyák esetében kérték kétségbeesetten a közbeavatkozásomat és segítségemet, amelyeknek ez volt az utolsó esélyük – ha kudarcot vallunk, a kutyát elpusztítják. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a legtöbbjüket sikerült megmentenem ettől a sorstól.
Amikor ezzel a problémával szembesülünk, legelőször is realista módon kell szemlélnünk a dolgokat. A nyers valóság márpedig az, hogy a kutyák egyszerűen képtelenek elfelejteni azt, amire az ösztöneik révén be lettek programozva. Bennük ugyanolyan mélyen gyökerezik az önvédelemre való késztetés, mint bennünk. Ha fenyegetve érzik magukat, három lehetőség közül választhatnak: menekülés, mozdulatlanná válás, vagy pedig a harc. És időnként kétségtelenül az utolsó lehetőséget választják majd, élve jogukkal az önvédelemre. Ilyen egyszerű az egész.
Ahogyan minden egyéb viselkedési zavar esetében, a harapós kutyák is mind másmilyenek. A bajok forrása általában ugyanaz, ám a megjelenési forma változhat, hiszen a kutyák maguk is egyedi jellemvonásokkal bírnak. A most bemutatásra kerülő három eset is különbözni fog egymástól. Hosszú évek tapasztalata képessé tett arra, hogy felismerjek bizonyos kuryajellemtípusokat anélkül, hogy akár egyszer is láttam volna magát az állatot. Így volt ez Spike-kal is, a fehér német juhásszal, amely két fivéré volt. Steve és Paul Manchester külvárosában lakott a kutyával. Azért hívtak fel, mert azt remélték, módszeremmel elérhetik, hogy Spike felhagyjon a házba érkező látogatók megtámadásával. A kutya ugyanis mind veszélyesebbé vált. Így például Spike lassan mindenkire rátámadt, aki el akarta hagyni a házat. Abban a pillanatban, amikor valaki, beleértve a fivéreket is (!), kezét a bejárati ajtó kilincsére tette, Spike felugrott és csúnyán odakapott. A családtagok már nem is merték meglátogatni őket, annyira féltek a kutyától. Steve és Paul komolyan aggódtak, hogy sürgősen meg kell válniuk Spike-tól, ha nem sikerül valami megoldást találniuk.
Nem is kellett belépnem a lakásba, máris tudtam, hogy borzalmas teremtménnyel lesz dolgom. Ugatása olyan mély, olyan erős és haragos tónusú volt, valamint annyira intenzíven művelte, hogy amint felfelé mentem a lépcsőn az ajtóhoz, megértettem: ez a kutya halálosan biztos abban, hogy ebben a falkában ő az egyedüli úr.
Előérzetem bizonyosságra váltott, mihelyt bejutottam a lakásba. Birodalma határain belül Spike csak úgy sugározott az uralkodói méltóságtól és erőszakosságtól. Csaknem érinthető volt ez az aura a kutya körül. Ahogy nagy kevélyen fel-alá lépkedett, az üzenet félreérthetetlen volt. Jó felépítésű állat volt, és tisztában is volt az erejével. Ő volt az alfa, és szándékai szerint ezt mindenkinek tiszteletben kellett tartania. Ahogy beléptem, szemét rám meresztette, majd mintegy méternyi távolságról félelmetesen megugatott.
Ahogy már említettem, a tiszteletadás minden kutya-ember kapcsolat kulcsfontosságú tényezője. Ha tiszteletet tanúsítasz feléjük, ők visszatükrözik azt feléd. Spike kapcsán tudtam, hogy ennek most különösen nagy jelentősége lesz. Mint mindig, az első az volt, hogy megmutassam Spike-nak: én is alfa vagyok. Továbbá az ő esetében az is kellett, hogy bemutassam: rettenthetetlen vagyok. Már a kezdet kezdetétől ennek szellemében viselkedtem: a szokásos módon észre sem vettem a kutyát. Igaz, ezúttal kiegészítettem a magatartásomat azzal, hogy nem tettem semmiféle hirtelen mozdulatot, ami még jobban felidegesíthette volna Spike-ot. A tapasztalataim figyelmeztettek, hogy ilyenkor még a legártatlanabb mozdulat is, például amikor az ember keresztbe teszi a lábát, támadásra ingerelhet egy ilyen erős jellemű állatot. Nagyon vékony határmezsgyén kellett egyensúlyoznom. Egyfelől nem mutathattam gyengeséget, ugyanakkor ellenségesnek sem volt szabad látszanom. Közben mindvégig igyekeztem a farkasfalkára gondolni. Olyan helyzetet akartam teremteni, ahol kölcsönösen tiszteljük egymás személyes terét.
A két fivér már számos helyen próbált tanácsot kérni, mielőtt hozzám fordultak. Némelyik javaslat egészen megdöbbentett. Például volt, aki egy jó verést ajánlott, mondván: “Bele kell verni az engedelmességet.” Egy másik illető, a legnagyobb rémületemre, azt tanácsolta, hogy egyszerűen bámuljanak a kutya szemébe, ameddig az zavarba nem jön ettől. Szerintem azon kívül, hogy egyenesen rátámadunk, nincs biztosabb módja ennél, hogy direkt összeütközést provokáljunk ki az állatból. A rámeredés ugyanis a kihívás jele, és a Spike típusú kutyák nem restek megvédeni magukat. Szerencsére a két fivér túlzottan szerette a kutyát ahhoz, hogy bármelyik előbb említett módszert kipróbálja. Beleborzongtam, amikor arra gondoltam, micsoda következményei lehettek volna, ha kevésbé bölcsen döntenek.
Amikor felvázoltam nekik, mi a helyzet a kutyájukkal, látták,
hogy még nincs minden veszve. Spike kétséget kizáróan felelősséget érzett azért, hogy mind a házat, mind pedig a benne lakókat megvédje. Az ajtónál tanúsított agresszív magatartása tisztán mutatta: így kíván őrködni a bázis határánál. Nem tudhatta pontosan, mi is rejtőzhet odakint; ő csak abban volt biztos, bármi legyen is az, ő megvédi tőle a bent lakókat. Amikor már sokat beszélgettem a fivérekkel, rájöttem: Spike harapásai sokkal inkább csípések voltak, ami nem igazán lepett meg engem. Csak nagyon kevés kutya harap meg úgy valakit, hogy komoly kárt tenne benne. Ők inkább csak figyelmeztetnek ezzel. Ha egy kutya, főleg egy Spike-hoz hasonló német juhász, igazán meg akarna harapni valakit, annak borzalmas következményei volnának. Az ilyenre azt mondjuk: “Ember ne lássa!”
Spike reakciója eléggé jellemző a pásztorkutyákra, például a skót juhászra vagy a sheltie-re. Az ember hosszú ideig őrködésre, vigyázásra szelektálta őket, ehhez értenek a legjobban. Most is ezt szeretnék tenni, egy olyan környezetben, amit már nem igazán képesek felfogni, megérteni. Ahogy jobban megismertem Spike-ot és gazdáit, rájöttem, hogy agresszivitása egyre csak rosszabbodott, mivel a házban mindenki rettegett tőle. Amikor soha senki nem vonta kétségbe a vezérségét, egyre inkább megnőtt az ereje. Ezt a helyzetet gyökeresen át kellett formálni, a gazdákat meg kellett tanítanom arra, hogyan is bánjanak a hatalommal.
Az volt a célom, hogy segítsek a fivéreknek megvetni a lábukat a családi rangsor, a falka élén. Ehhez nyugodt és rettegésmentes környezetet kellett teremtenünk. Szerencsémre kiváló szövetségesre leltem ehhez a munkához a házvezetőnőben. Vannak emberek, akik teljesen természetesen és nyugodtan tudnak viselkedni egy kutya jelenlétében. Néha arra gondolok, talán ők többet megőrizhettek abból a rég elvesztett, ősi nyelvből. Ugyanakkor persze vannak olyanok is, akiket szörnyen idegesítenek a kutyák. Biztosan ismernek olyan embereket, akik lábujjhegyen, szinte a falhoz lapulva próbálnak odébb kúszni, ha meglátnak egy kutyát a közelben. Az ő idegességük persze nem marad észrevétlen a kutya előtt sem. Az igazság az, hogy a legtöbb ilyen félelem teljesen alaptalan. Ha helyesen bánnak velük, szinte mindegyik kutya ártalmatlan, senkinek nem okoz semmilyen sérülést.
Nem kétséges, a házvezetőnő melyik embertípusba tartozott. Ottlétem alatt végig jelen volt ő is, csendben végezve a takarítást, mosogatást és törölgetést. Mindazonáltal szinte rá sem nézett a kutyára eközben. És csodák csodája, Spike teljes mértékben tiszteletet tanúsított vele szemben! Még fel is ugrott a fektéből, ha a hölgy arra jött a tisztítószereivel.
A házvezetőnőt használtam fel arra, hogy az ő példáján keresztül elmagyarázhassam a fivéreknek, mit kellene nekik is tenniük. Láthatták, hogy ez a nő semmi ijesztőt nem tett a kutyával. Ám azzal, hogy egyszerűen nem hódolt be Spike-nak, elérte, hogy a kutya nálánál magasabb rangúnak tartsa őt. Ennél nagyszerűbb modellt el sem lehetett volna képzelni a fivérek számára.
Tudtam persze, hogy a feladat, amelyet eléjük állítottam, hatalmasnak tűnik nekik. Megmondtam, hogy az agresszivitást egy tízes skálán mérve az átlagos kutyák ritkán érik el a négyes-ötös értéket. Nos, Spike ezen a skálán érzésem szerint úgy a nyolcas körül lehetett. Közöltem velük, hogy a hatalom átvétele a szokásos hetek helyett inkább hónapokig fog tartani. Szerencsére buzgó tanulóknak bizonyultak, és becsületesen elsajátították a módszeremet. A következő két hét során időnként felhívtak, főképpen olyan tanácsokért, hogy bizonyos konkrét helyzetekben miként kell viselkedniük. A legtöbb esetben pontosan úgy cselekedtek, ahogy kellett, jól elkapták az elméletem lényegét.
Négy hónappal azután, hogy náluk jártam, felhívott egy rokonuk, hogy segítsek neki a kutyájával kapcsolatban. Ő mondta, hogy Spike teljesen megváltozott. A fivérek teljes mértékben urai voltak a helyzetnek. A családjuk is kezdett visszamerészkedni hozzájuk egy-egy látogatásra…
Természetesen nem mindegyik kutya olyan erős és magabiztos, mint Spike. Agresszivitásuk ettől azonban még nem kevésbé veszedelmes. Ezerkilencszázkilencvenhat novemberében fogtam hozzá egy telefonos tanácsadó programhoz a BBC rádióban, nehezen kezelhető kutyák gazdáinak. Az egyik legelső betelefonálóm egy pár, Jen és Steve voltak Driffieldből. A város úgy hetven kilométerre feküdt a lakhelyemtől. Fél évvel azelőtt magukhoz vettek egy hároméves cocker spánielt, bizonyos Jazzie-t. A kutyának meglehetősen rossz híre volt, ám ők, mint gyakorlott kutyatartók, úgy gondolták, bírnak majd vele. Erőfeszítéseiket sajnos nem koronázta siker. Hogy a helyzet még rosszabb legyen, Jazzie elkezdett harapni, mindkettőjüket megtámadva, amikor éppen nem volt kedve megtenni, amit akartak tőle.
Ismét meglehetősen tiszta képpel érkeztem a helyszínre, bár még sohasem láttam a kutyát. Ahogy az ajtóhoz közeledtem, hisztérikus ugatást hallottam, ám most valahogy másként, mint a magában annyira bízó Spike esetében. Ez most őrült staccato volt, már-már egy pánikba esett kutya hangja. Gyanúm rögvest beigazolódott, mihelyt a lakásba léptem. Ahogy jen és Steve üdvözöltek, Jazzie előrenyomakodott, még agresszívabban ugatva, mint addig. Testbeszéde nem is lehetett volna ellentmondásosabb, ám ami az igazi különbség volt a korábbi esettel szemben, az a kutya helyezkedése volt. Spíke gyakorlatilag a képembe mászott, míg Jazzie biztonságos, mintegy kétméteres távolságot tartott tőlem. Egy pillanat alatt nyilvánvalóvá vált a számomra, hogy ez a kutya legalább annyira meg van rémülve, mint az általa megtámadott emberek. Vonakodó alfa volt, kutya, akinek az ölébe hullott a vezérség, de aki ugyanakkor teljesen alkalmatlan volt erre a feladatra. Meg kellett őt szabadítanunk ettől a felelősségtől.
Már említettem, hogy a kutyák mindig reagálnak, ha az ő szabályaik és az ő módjuk szerint jelzünk nekik. Egyesek, mint amilyen Spike is volt, csak nagyon kelletlenül adják át a vezérséget, annyira erősek belül, hogy szinte el sem tudják képzelni, hogy ne ők legyenek a falka vezérei. Valami hasonlót láthatunk egyes politikusok esetében is… Tipikus példája volt ennek Margaret Thatcher, aki még akkor is annyira ragaszkodott a hatalom ideájához, amikor pedig már semmi esélye sem volt. Vannak azonban olyan kutyák is, amelyek egyenesen megkönnyebbülnének, ha nem kellene a vezérség ezernyi gondját cipelniük. Jazzie is ebbe a típusba tartozott.
Nekiláttam a munkának. Elmagyaráztam jennek és Steve-nek a módszeremet, és megkértem őket, haladéktalanul lássanak neki a foglalkozásoknak. Amíg beszélgettünk, Jazzie ott állt a szobában, tartva a biztos távolságot, szinte folyamatosan ugatva-hörögve. Én természetesen már immúnis vagyok az efféle zavaró tényezőkkel szemben, ám a gazdák, szokásukhoz híven, hamarosan elérkeztek a tűréshatárhoz. Kérték, hadd vigyék ki a kutyát. Én azt mondtam, próbálják elviselni, amit ők meg is tettek. Fél óra elteltével kitartásuknak meg is lett az eredménye. Jazzie hirtelen abbahagyta az ugatást, megfordult és kiment a lépcsőházba. Látványosan elvonult előttünk, majd lehuppant a legfelső lépcsőfokra, háttal nekünk. Ha egy kisgyerekről lett volna szó, biztos azt mondtuk volna rá, hogy most duzzog.
Minden helyzetben nagyon fontos, hogy hagyjuk meg a kutyának a menekülés lehetőségét, hogy ha akar, kiszállhasson. A legrosszabb az, ha sarokba szorítják az állatot. Ekkor lép életbe a maradék két lehetősége: a dermedés vagy a támadás. És itt kezdődnek a problémák is. Ezért aztán hagytuk Jazzie-t, csak üljön ott nyugodtan. Steve és Jen felvetették, esetleg vissza kellene hozniuk őt, ám én megnyugtattam őket, hogy ebben a helyzetben Jazzie pont azt teszi, amit vártunk tőle. Világosan láttam, hogy ez a kutya éppen értékeli az új helyzetet, és talán kezdi felfogni, mi is lesz a sorsa a jövőben. Azt tanácsoltam a gazdáinak, hogy többé még véletlenül se menjenek föl a kutyáért, hanem őt hívják magukhoz ilyenkor. Elengedhetetlen, ha harapós kutyákkal foglalkozunk, hogy ne hozzuk őket olyan helyzetbe, amikor csak a védekezés marad nekik.
Jazzie legalább fél óráig ült a lépcső tetején. Akkor hirtelen felkelt, lekullogott a lépcsőn, és lefeküdt a szőnyegre. Hamarosan teljesen elnyúlva hevert a lábainknál. Emlékszem, mintha hirtelen napfényözön borította volna el a szobát. Arra gondoltam, Steve és Jen életéről tovalibbentek a sötét fellegek. Az erőviszonyok mindössze egyetlen óra leforgása alatt gyökeresen megváltoztak. Hirtelen úgy látszott, Jazzie többé nem aggasztja magát semmivel az égadta világon. Már nem tartotta magát felelősnek senkiért sem a benn lévők közül. Ehelyett inkább mintha arra várt volna, hogy hódolhasson az újdonsült vezéreknek. Jen és Steve új életet kezdhetett, egy örömteli életet kutyájukkal. Később tudtam csak meg, hogy Jazzie-t mindössze napok választották el attól, hogy elpusztíttassák. Az én közbeavatkozásom valójában az utolsó szalmaszál volt a számára. Leírhatatlan örömöt és elégtételt éreztem abban a pillanatban.
Kiegészítésképpen még el kell mondanom, hogy két évvel később egyszer csak felhívott jen telefonon. Steve-vel együtt aggódni kezdtek, mert Jazzie ismét morogni kezdett az idegenekre. Nekik is odakapott a kezükhöz, amikor el akartak venni tőle valamit. Amikor kérdeztem, hogy vajon tartják-e még magukat a tőlem tanult “ötperces szabályhoz”, azt felelték, hogy már nem. Ugyanis Jazzie annyira megjavult korábban, hogy úgy gondolták, lazíthatnak kissé a szabályokon.
Azt mondtam jennek, amit minden hozzám forduló gazdának mondani szoktam. Az én módszerem inkább egyfajta életmód, nem pedig egy gyors kúra. Folyamatosan szükség van rá, a vérünkké kell hogy váljon. A kialakult helyzetben az volt mégis a jó, hogy Jen és Steve képesek voltak nagyon hamar úrrá lenni az elhajláson. Azt tanácsoltam nekik, hogy mindent kezdjenek a legelejéről, és úgymond, “kapcsolják le” Jazzie-t ismét. Mindig nagyon érdekelnek azok a családok, akiknek segítettem. Így hát másnap felhívtam Jent, hogy mi történt azóta. Egyszerűen belekacagott a kagylóba. Jazzie visszatért a kedvesebbik énjéhez. Mindössze négy órába telt, és a módszeremmel sikerült eltüntetni az összes kellemetlenséget.
Mondanom sem kell, akárhányszor harapós kutyával van dolgom, felrémlik előttem Purdey története. Minden alkalommal újra végigélem a harminc évvel ezelőtti szörnyű időszakot.
Most már tudom, hogy Purdey viselkedése sok kutyára jellemző. Ugyanúgy, ahogy Spike vagy Jazzie, egy olyan feladattal viaskodott, amelyről azt képzelte, hogy az övé. Nem az ő hibája, hogy teljességgel alkalmatlan volt egy efféle súly hordozására. Amikor felugrott Tony fiamra és ráugatott, nem tett egyebet, mint rendreutasította a falka egy alacsonyabb rangú tagját. A gyermek akaratlanul is belegázolt valahogy a vezéri jogaiba, ő pedig úgy reagált, ahogy azt helyesnek látta. Az már a szerencsétlen helyszínnek volt köszönhető, hogy mindebből olyan rémes baleset származott.
Ha újraélhetném azokat a hónapokat, a mai tudásommal már teljesen másként reagálnék sok mindenre, ami később a tragédiához vezetett. Nem fenyíteném meg a kutyát, ha rosszalkodott. Tudnám, hogy azért tesz hosszú kirándulásokat a környékre, mert úgy gondolja, vadásznia kell a falkája számára. Most már képes lennék rá, hogy elvegyem tőle a vezérség minden nyűgét, és izgalmaktól mentesen, derűsen élhetné az életét, mindenféle tragédiák nélkül. Az effajta ábrándozás és múltba révedés persze csodálatos dolog, ám Purdeyn nem segíthetek már vele. Arra azonban nagyon is alkalmas, hogy hitet és elszántságot adjon, hogy erőmhöz mérten minden “Purdeyt” megmentsek, aki az utamba kerül. Ez a késztetés akkor a legerősebb bennem, amikor az eseményeknek gyermekek is szenvedő alanyaivá válnak.
Meg vagyok győződve arról, hogy a kutyák másként tekintenek a gyermekekre, mint a felnőttekre. Szerintem ennek két oka van. Az első, hogy a gyerekek még inkább képesek zavarba ejteni a kutyákat, mint a felnőttek. Könnyen beláthatjuk, miért van ez így. A gyerekek hadarnak, gyorsan mozognak, és a viselkedésük kevésbé kiszámítható. Ahogy azt már említettem, a kutyákkal való jó kapcsolatteremtés alapvető eszköze a nyugalom és a következetesség. A gyerekek nem arról híresek, hogy mindezen tulajdonságokkal rendelkeznének.
A második ok, ha lehet, még nyilvánvalóbb. A gyerekek a szó szoros értelmében közelebb vannak a kutya szintjéhez. A kutya ezért egyszerre lát bennük nagyobb fenyegetést, ám ugyanakkor olyan teremtményt is, akinek különösen nagy védelemre van szüksége. Főképp az előbbi jelent aztán sok gondot jó pár kutyatartónak. A véleményem egyértelmű ebből a szempontból: a nagyon kis gyermekeket és a kutyákat el kell különíteni egymástól, és legfeljebb felügyelet mellett szabad összeengedni őket. Mindkettőjüknek térre van ugyanis szükségük, ahol kifejleszthetik a megfelelően összeillő, alkalmazkodó viselkedésformáikat. Adjuk meg nekik ezt a teret!
Ugyanakkor egy olyan kutya, amelyik védi, óvja a gyermekeinket, feltétlenül szívet melengető látvány. Nem hiszem, hogy van ennél varázslatosabb kötelék. Elképesztő, milyen erős tud lenni ez a kapocs. Magam is átéltem ilyesmit, évekkel ezelőtt, Donna nevű kutyámmal. De még az effajta kapcsolat is okozhat nehézségeket. Erre azonnal rájöttem, amikor Bennel, egy erőszakos, fekete keverék kutyával kezdtem foglalkozni. Ben gazdái, Carol és John, valamint kilencéves fiuk, Danny, a lancashire-i Salfordban laktak.
Ben egyszerűen imádta a kisfiút, és dühödten védelmezte. A legagresszívebben John apjával, vagyis Danny nagyapjával szemben lépett fel. Persze nem volt nehéz kideríteni, hogy miért. A nagypapa igen messze, Walesben lakott, és csak ritkán, rendszertelen időközönként látogatta meg a családot. Amikor azután megérkezett, szinte beborította az unokáját szeretetével, kényeztetésével. Ben természetesen mit sem sejtett az e mögött lévő rokoni kapcsolatról, és az öregemberben egyszerűen fenyegetést látott, ami ellen meg kell védeni Dannyt. Olyannyira támadólag lépett fel, hogy a nagypapa többször egy karosszékbe szorítva találta magát, ahonnét mozdulni sem tudott, olyan ádáz hörgéssel és vad pillantásokkal acsarkodott rá a kutya.
Az ilyen helyzetek a végsőkig meg szokták terhelni egy család tűrőképességét. Megindul a vádaskodás és féltékenykedés. A gazdákat azzal gyanúsítják, hogy jobban szeretik a kutyájukat, mint a saját véreiket. Nagyon veszélyesek az ilyen események. Szerencsére megint olyan emberekkel volt dolgom, akik megértették, mit akarok, és hogyan kell viselkedniük ennek érdekében. A felnőttekkel kezdtem, oly módon, ahogy azt már eddig is bemutattam. Elég jól ment nekik a “szívélyes köteléképítés”. Ám tudtam, hogy most Danny bevonása lesz a folyamat kulcslépése.
A módszerem szempontjából a gyermekek kritikus pontnak számítanak. Nem szoktam csodálkozni azon, hogy az ő számukra nehezen érthetőek azok a megfontolások, amelyeket én tanítok. Már mondtam, hogy a legjobbnak azt tartom, ha a nagyon kis gyerekeket különválasztjuk a kutyáktól, ha már nagyon vadul játszanak. Azonban a három-négy évnél idősebb gyermekek már általában képesek felfogni a dolgok lényegét, és együtt fognak működni velünk, főleg akkor, ha a módszert mint valami játékot mutatjuk be nekik. Tapasztalataim szerint a kicsik nagyon hamar megtanulják, hogy ne vegyenek tudomást egy hozzájuk siető kutyáról. Persze a gyerekek hamar ráunnak a legtöbb játékra, így lehet, hogy ezt a “játékot” is szeretnék majd abbahagyni. Mindenképpen a szülők belátására van bízva, hogyan ítélik meg az ilyesfajta helyzeteket.
Danny esetében nem haboztam őt is szerepeltetni a terápiában. Mindentől eltekintve, egyszerűen nélkülözhetetlen volt a segítsége ebben a speciális helyzetben. Persze könnyű elképzelni, milyen nehéz volt megállnia, hogyne simogassa a továbbiakban Bent. Amikor ismételten kértem, hogy hagyjon fel ezzel, elmondta, hogy már megpróbálta, de számára nagyon nehéz így viselkedni a legkedvesebb játszótársával. Ekkor azután (persze a szülők hozzájárulásával) elmeséltem neki a lehetséges fejleményeket. Nagyon gyengéden ugyan, de értésére adtam, hogy ha a dolgok a régi módon folytatódnak, Ben már nem sokáig lehet a pajtása. Nem az volt a célom, hogy összetörjem a kisfiú lelkét, hanem hogy megértessem vele a lényeget. Szerencsére ez sikerült is, és a továbbiakban Danny mindannyiszor zsebre dugta a kezét, valahányszor csak Ben közelében tartózkodott.
Két órán keresztül tartott a próba, mialatt Ben mindennel megpróbálkozott, csak hogy a család figyelmét magára vonja. Bevallhatom, hogy a vége felé már mindannyian kezdtünk meglehetősen idegessé válni. És ekkor hirtelen Ben megmutatta, hogy nem hiába vesztegettük az időnket. A kutya láthatóan kimerítette a figyelemfelkeltő magatartáskészletét, és lefeküdt a kandalló elé, ahol a kedvenc pihenőhelye volt. Amikor ezt láttam, már tudtam, hogy rájött, itt most hiába töri magát. A légkör érezhetően megenyhült, és a nagypapa, felállva a karosszékből, odament az unokájához. Ahogy odaért hozzá, szinte automatikusan kinyúlt és rátette a kezét a kisfiú vállára. Ben mozdulatlanul feküdt a kandalló előtt. Amikor eljöttem tőlük, a kutya miatti ideges hangulat látványosan semmivé foszlott. Két héttel később beszéltem velük, és ők büszkén újságolták, hogy azóta sem történt semmiféle kellemetlenség. Danny a jövőben már többször számíthatott a nagypapa látogatásaira…

Vélemény, hozzászólás?