Posted on

Kutyapszichológia 1 – Az elveszített nyelv

“A kutya oroszlán a saját otthonában. ” (Perzsa közmondás)
Az emberek már számos titok esetében tévedtek a történelem során. Valós kapcsolatunk a kutyákkal is ezeknek a félreértelmezett rejtélyeknek a sorába tartozik. Sok millió embertársamhoz hasonlóan én is mindig úgy éreztem, a két faj, ember és kutya között valamiféle különleges vonzalom munkálkodik. Ez messze több, mint a kutya fizikai adottságainak, okosságának vagy szépségének a csodálata. Eltéphetetlen kötelék feszül közöttünk, különleges és ősi, mely talán már egészen a kezdetek óta létezik.
Eddigi életem legnagyobb része alatt ez az érzés nem sokkal volt több vagy megalapozottabb bennem, mint holmi ösztönös hit. Manapság azonban ember és kutya ősi kapcsolata már a legmodernebb kutatások egyre növekvő bizonyítékhalmazával megerősített ténnyé vált. A bizonyítékok szerint a kutya nemcsak az ember leghűségesebb, hanem egyenesen a legrégebbi társa is.
Az általam ismert legfrissebb kutatás szerint a két faj sorsa mintegy százezer év óta közös mederben kanyarog. A modern Homo sapiens akkortájt érkezett meg Afrikából induló vándorútján a mai Közel-Kelet térségébe. A kutya (Canis familiaris) őse is ekkoriban vált külön a mai farkasok (Canis lupus) ősétől, és kezdett új irányba fejlődni. Nincs sok kétségünk afelől, hogy ez a két esemény kapcsolatba hozható egymással, és mindez tulajdonképpen az első háziasított állatunk létrejöttéhez vezetett. Később azután az emberek további állatfajokat toboroztak maguk köré, gondoljunk csak a szarvasmarhára, a birkára, a disznóra és a kecskére. A kutya azonban nemcsak az első, hanem mindmáig a legsikeresebbnek is mondható, új családtagként maradt mellettünk.
Meggyőző bizonyítékaink vannak arról, hogy ősapáink szinte mindenüknél értékesebbnek tartották kutyáikat. Az egyik legmegindítóbb dolog, amit életemben láttam, egy olyan film volt, amely a mai Észak-Izrael területén fekvő Ein Mallah-i Natufi-ásatásról szólt. Itt tárták fel azt a tizenkétezer éves sírt, ahol egy emberi csontváz bal keze alatt egy mellé temetett kutya maradványai hevertek. A két testet nyilvánvalóan közös sírba helyezték. Nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy az ember végakarata lehetett, hogy a végső úton kövesse őt kedvenc állata is. Hasonló leletek kerültek elő Amerikában, az illinoisi Koster nyolcezer-ötszáz éves rétegeiből is.
Az ember és kutya közötti kötelékek szorosságáról szóló ismereteinket csak tovább gazdagították azok a szociológiai vizsgálatok, melyeket Peruban és Paraguayban végeztek. Azokon a vidékeken még ma is bevett szokás, hogy ha egy kutyakölyök anyja elpusztul, egy asszony átveszi a szerepét. Ettől kezdve a kiskutya emberi emlőn nevelkedik, amíg csak önállóvá nem válik. Senki sem tudja pontosan, milyen régi lehet ez a tradíció. Csak találgathatjuk, vajon mennyire szoros egymásrautaltságban élhettek azoknak az embereknek az ősei a kutyáikkal.
Biztos vagyok benne, hogy még sok felfedezés áll előttünk, sok újat kell megtanulnunk. Ám már mai tudásunk mellett sem szabad csodálkoznunk azon, milyen hatalmas megértési képesség van a két fajban egymás iránt. A kutya és az ember ősében rengeteg olyan közös vonás volt, amelyek szinte természetes következményként vezettek ahhoz, hogy társak lehessenek.
A kutatások eredményei megmutatták, hogy az ősi farkasokat és a kőkorszaki embert hasonló ösztönök vezethették, és mindkettőjükben hasonló, igen erős szociális késztetés munkálhatott. Közérthetőbben fogalmazva, mindkét faj ragadozó volt, és mindkettő tagjai csapatokban vagy falkákban éltek, melyeket világos és szigorú elvek szerint kiépülő csoporthierarchia jellemzett. Kettőjük közötti további lényeges egyezés a befelé irányuló önzés. A kutya minden elébe kerülő szituációban (az emberhez hasonlóan) a következő elv szerint jár el: “Mindebből mi az én hasznom?” Ezek után könnyen érthető, hogy a két faj kölcsönös segítségnyújtásra vonatkozó szövetsége hatalmas haszonnal járt mindkét fél számára.
Mihelyt a legkevésbé félénk, leginkább bizalmas farkasok oda
települtek az emberi szálláshelyek közelébe, megtapasztalhatták új társuk fejlettebb vadászeszközeinek (például a kelepcék és kőhegyű nyilak) az áldásait is. Előbb-utóbb védelmet leltek az éjszakák hidege ellen a tábortüzek mellett, és bőven jutott nekik az ember vadászzsákmányának hulladékaiból. Nem is csoda, hogy ha már egyszer elkezdődött a farkas háziasítása, szinte törvényszerűen elvezetett a kutyához. Az ember érzékszervek csodálatos készletét nyerte el ennek a folyamatnak köszönhetően. A valamivel korábban északon széles körben elterjedt Neander-völgyi embernek, erőteljes orra révén, feltehetően kiváló szaglása volt. A modern Homo sapiens pedig új szerzeményével, a háziasodó farkassal segített magán, az állat szaglását véve kölcsön vadászatai során. A kutya nélkülözhetetlen elemévé vált a zsákmányszerzésnek: felkutatta, üldözte, és ha kellett, le is terítette a vadat. Nem utolsósorban pedig az ember társaságot is nyert a kutyával, egy társat, mely őrizte és védte táborát.
A két faj ösztönösen és alapjaiban értette meg egymást. Amíg falkáik elkülönülten léteztek, az egyedek ösztönösen tudták, hogy fennmaradásuk csakis a falka lététől függ. Mindenkinek testre szabott feladata volt, amelyet maradéktalanul-teljesítenie kellett. Amikor az ember- és farkasfalkák egybeolvadtak, magától értetődően hasonló szerepkörök alakultak ki az új, megnövekedett csoportban is. Tehát míg voltak olyan tagjai a csoportnak, jelesül az asszonyok, akik a tüzelő összegyűjtésével, bogyószedéssel, otthoni tennivalókkal, főzéssel foglalatoskodtak, a kutyák egyik feladata az lett, hogy mint azok szemei és fülei, a vadászokkal tartsanak. A tábor környékén pedig a kutyák képezték a védelem első vonalát, megpróbálva elűzni a támadókat, illetve figyelmeztetve az embereket azok közeledésére. Soha nem volt annyira magas szintű a megértés ember és kutya között, mint akkoriban. Azóta viszont nagyon sok idő telt már el, és a valaha oly szoros kötelékek meglazultak.
Viszonylag könnyű feltárni azokat a különváló ösvényeket, melyeken a két faj haladt a történelem során. Ahogy az ember lassan egyeduralkodóvá vált a Földön, a kutyát, hasonlóan sok más állatfajhoz, a társadalom aktuális kívánalmainak megfelelően formálta át újra és újra. Az ember valószínűleg hamar rájött, hogy viszonylag könnyű a kutyákat bizonyos célok érdekében különleges tulajdonságokra szelektálni. Így például Krisztus előtt hétezer évvel Mezopotámia termékeny vidékein az ott élők felfigyelhettek az arábiai sivatagi farkasok lenyűgöző vadászteljesítményére. Ez a farkasalfaj könnyebb és fürgébb az északi alaknál. Az említett farkasok “bevonásával” kialakult egy olyan kutyafajta ezen a vidéken, amely jól bírta a szélsőséges éghajlatot, és villámgyorsan űzte-hajtotta, majd el is kapta a vadat. Tette ezt úgy, és talán ez a legfontosabb, hogy mindeközben engedelmeskedett is az ember parancsainak. Ez a fajta, amelyet hol Salukinak, hol perzsa agárnak vagy gazellakutyának hívnak, szinte változatlan formában maradt fenn mind a mai napig, és sokak szerint a legrégebbi ismert kutyafajtánk. Ám ez még csak a kezdet volt. Az ősi Egyiptomban is vadászfeladatokra jött létre a gyors lábú fáraókutya, míg az oroszok a saját agarukat, a barzojt medveűzésre használták. A polinéziai és közép-amerikai társadalmakban viszont kifejezetten fogyasztási célokra hoztak létre kutyafajtákat.
A folyamat pedig, ha már egyszer beindult, egyre csak haladt előre. Természetesen mindehhez szükség volt a kutya rendkívüli alkalmazkodóképességére, hogy képes volt újból és újból hozzánk idomulni. Angliában például a földbirtokos arisztokrácia különféle vadászati szokásai egész sor eltérő típusú vadászkutya kialakulását idézték elő. Egy valamirevaló tizenkilencedik századi uradalomban ezért aztán egyaránt megtalálható volt a springer spániel, amely kiugrasztotta a vadat a rejtekéből, a pointer vagy a szetter, mely megmutatta a vad búvóhelyét, és a retriever, amely behozta az elejtett vagy sebzett zsákmányt.
Más fajták esetében az ember és kutya közötti ősi egymásrautaltság még szorosabb kapcsolatban ölt testet. Nincs még egy olyan szituáció, ahol ez jobban látszana, mint a vakvezető kutyáknál. A történet az első világháború vége felé kezdődött. A németországi Potsdamban hatalmas kórház működött, ahol lábadozó sebesülteket helyeztek el. Itt figyelt fel az egyik doktor arra, hogy német juhászkutyája útját állja azoknak a világtalan veteránoknak, akik valamelyik lépcsőhöz közelítenek, mintha a veszélytől kívánná megóvni az embereket. A doktor ezután nekilátott, hogy sok gyakorlással új mederbe irányítsa kutyája ösztönös terelési képességeit, hogy ezzel a látásukat vesztett embereken segíthessen. Így alakult ki a vakvezető kutya. Talán az ő történetük világítja meg legjobban az ősi idők emlékét. A vakvezető kutya jól szemlélteti az állatot, mely a miénknél sokkal jobb érzékszerveit állította az ember szolgálatába. Milyen kár, hogy a modern világban kevés az ilyen, szinte tökéletes együttműködés!
Az utóbbi időkben megváltozott kutya és ember viszonya, és amennyire én meg tudom ítélni, inkább a kutya kárára, mint előnyére. Akik korábban túlélésünk közvetlen támaszai voltak, mára puszta kísérővé, tartozékká lettek. Erre tökéletes példát nyújt az úgynevezett ölebek története. E fajták szülőhazája feltehetően a Himalája bércei alatt meghúzódó buddhista kolostorok világa lehetett. A szerzetesek addig-addig szelektálták a szívós, ellenálló tibeti spánieleket, míg azok egyre kisebbek, törékenyebbek lettek. A kutyusok rendeltetése a testmelegítés lett. A szerzetesek felugratták őket az ölükbe, ahol az állatok a köntösük alá bújva védték az embert a hideg ellen.
Angliában az ölebek II. Károly idejében jöttek divatba. Itt egy játék kutyának is beillő spánielt (toy spániel) kezdtek kialakítani a minél kisebb termetű szetterek tudatos továbbtenyésztésével. Jómódú gazdáik természetesen agyonkényeztették az aprócska vadászkutyákat, s keleti ölebekkel is keresztezték őket. A King Charles spánielek jellegzetesen lapos arckoponyája ma is őrzi ennek az emlékét. Az én szememben itt volt a fordulópont ember és kutya kapcsolatában. A kutya számára igazából semmi sem változott, ám hajdani harcostársa és bajtársa, az ember már teljesen új módon szemlélte őt. A kutyák egyre inkább elveszítették eredeti feladataikat, és átalakultak dekoratív dísztárgyakká. És ez még csak ízelítő volt abból, ami hamarosan bekövetkezett.
Mára már ritkaságszámba megy az olyan ember-kutya kapcsolat, amely emlékeztetne a kezdetekre. Olyan üdítő kivételekre gondolok itt, mint a különféle munkakutyák, így a vadászebek, a rendőrkutyák, a terelőkutyák vagy a már említett vakvezetők. Sajnos azonban mára ezek elenyésző kisebbségbe kerültek. A mai fejlett társadalomban és a kulturális szokások hálózatában éppen csak a kutyának nem maradt méltó hely. A régi szövetséget már a feledés homálya fedi. Ami közös bennünk, sokszor megvetés tárgyává vált, ugyanakkor legtöbben elveszítettük azt az ösztönös képességet, amely a két faj közötti megértést lehetővé tette.
Könnyű belátni, hogyan következhetett be ekkora kommunikációs visszaesés. Azok a kicsiny közösségek, melyek lehetővé tették fejlődésünket a történelem hajnalán, egyszer csak átalakultak egy az egész világot beborító, szinte homogén társadalommá, globális közösséggé. A nagyvárosi élet névtelenségbe taszítja az ott lakókat, úgyhogy már nem ismerjük vagy észre sem vesszük a többi embert. És ha már saját fajtársaink is idegenné válnak számunkra, nem csodálkozhatunk azon, hogy kutyáinktól szintén teljesen eltávolodtunk. Ahogy megtanulunk lassan megbirkózni a társadalomban elénk tornyosuló feladatokkal, egyszerűen azt hisszük, hogy a kutyák is képesek lesznek minderre. Az igazat megvallva viszont ők éppen hogy nem képesek követni minket. A mai modern világban az ember elképzelése a kutya szerepéről és a kutya viszonyulása mindehhez gyökeres ellentétben áll egymással. Elvárjuk, hogy a kutya teljesítse magatartásbeli normáinkat, hogy olyan szabályok szerint éljen, melyeket sohasem kényszeríthetnénk rá más állatokra, mondjuk, egy birkára vagy tehénre. A macska még viszonylag nagyobb önállóságot élvez, csak a kutya nem tehet már szinte semmit, amit szeretne.
Olyan ironikus, számomra pedig egyenesen tragikus, hogy mi vagyunk a Föld milliónyi faja közül az egyedüliek, akik elég intelligensek ahhoz, hogy felismerhessék a szépet másokban – és mégis képtelenek vagyunk csodálni a kutyákat pusztán önmagukért. Ennek az lett az eredménye, hogy mára szinte teljesen elenyészett az a kivételes megértési képesség, amely köztünk és valaha volt legjobb barátunk között létezett. Nem csoda hát, hogy napjainkban sokkal több a problémás kutya, mint korábban bármikor.
Természetesen nagyon sok olyan ember van, aki tökéletesen boldog életet é1 kutyái társaságában. Az ősi kötelék valahol mélyen ma is bennünk van. Nincs még egy olyan állat, amely hasonlóan gazdag érzelmeket ébresztene bennünk, vagy hasonló mélységű szeretetet alakítana ki a maga irányába. A tény attól még tény marad: aki manapság harmóniában é1 kutyájával, ezt inkább szerencsés véletlennek, mintsem a tudásának köszönheti. Képességünk, hogy megértsük és használjuk az ösztönös, szavak nélküli nyelvet a kutyák felé, jórészt elveszett számunkra.
Az utóbbi évtizedben megkíséreltem áthidalni a szakadékot, hogy újjáformáljam a köteléket ember és kutya között. A hiányzó kommunikációs forma utáni kutatás hosszú és sokszor csalódásokkal terhes is volt. Végül azonban ez lett életem legizgalmasabb és legeredményesebb utazása.

Vélemény, hozzászólás?