Posted on

Kazahsztánban keresték őseinket

Hát “millen lovak ezek meg; inkább rövidnyakú zsiráfok!” Akadt olyan is, aki ekképpen fogadta a Kelet-Magyarországra Kazahsztánból lóháton hazaérkező Csepin Pétert és társát. Hétezer kilométert tettek meg kétszáz nap alatt nyeregben a Tien-san hegységtől a Bakonyig.
Kazahsztánba kell(ett) mennünk, megkeresni őseinket… Korábban már ellovagoltunk Szicíliába, Rodostóba, Gibraltárba; Portugáliában az óceánban áztatták patáikat a paripáink. Megkerültük az ezeréves határokat is. Nem tartjuk különleges dolognak azt, amit mi csinálunk. Extrém sportnak az számít, ha valaki ma Magyarországon él; mindenkinek tisztelet, aki itt kitart… Repülővel érkeztünk Alma-Atába, s a kazahok, amiként azt ígérték, mivelhogy nekik egészen más időpont lett volna megfelelő, nem vártak bennünket. Hat-hét éves, nem istállózott lovakat szerettünk volna vásárolni, de nem volt könnyű dolgunk, mert az ottaniak azt hitték, tele vagyunk pénzzel, regélt a 2009-es nagy túráról Csepin Péter, a Bakonyi Poroszkálók Hagyományőrző és Sportegyesület vezetője Kőszegen, az Evangélikus Mezőgazdasági, Kereskedelmi, Informatikai Szakképző Iskola és Kollégium IV. Csekonics Napok rendezvényén.
A meseszövésű történet eszenciáját adjuk közre. Pásztorok alól vettünk lovakat. (Egyébként mi azért választunk lovakat, mert bennük nincs annyi technika…) Az állatorvos evett, cigizett, amikor artista ügyességgel vért vett tőlük; közben megjegyezte, ha gondolom, leoltja a tolmácsnőt… Kazahsztán huszonhétszer nagyobb, mint Magyarország, tizenhat millió lakosa van, csak kis hányaduk kazah. Száznegyvenhárom nemzet él ott. Nem igazán tudtak bennünket hová tenni. Magyarok végiglovagolják Kazahsztánt a Kínát, Indiát Európával összekötő selyemút egy részén…
Napra lebontva le kellett adni az útvonaltervünket. Fölkeresett bennünket a Kazahok Világszövetségének az elnöke. Komolytalannak tartotta az akkor még háromfős expedíciónkat. S figyelmeztetett, hogy ez veszélyes ország, kirabolnak bennünket. De aztán akadtak olyanok, akik mellénk álltak, így neki veselkedtünk. Naponta kisegítettek cserelovakkal is. Egyik-másik úgy táncolt, mint egy megbokrosodott kakas.
Vagy nagyon nagy a szegénység, vagy igen szembeötlő a gazdagság. Pár száz birkát is terelgettetnek lóháton ülő gyerekekkel, mondván, majd belenőnek a kengyelbe. S ha az első tizennyolc évet megélik, majd valamikor szívlapáttal kell agyoncsapni őket…
A kazahoknál nagyon fontos az ajándékozási szertartás. Az a legelső szavuk: mit adsz nekem ajándékba? Nyerget, íjat, szablyát… Mindent megülnek, melegebb vidékeken például a tevét; a mongolok is fölülnek bármire, még talán a sárkányra is.
Az egymástól harminc-negyven kilométerre fekvő falvak előtt lovasok vártak bennünket. Már attól kitágult a cimpájuk, hogy meglátták a dolmányainkat. Erjesztett lótejjel, tevetejjel kínáltak a tiszteletünkre fölállított jurtákban. Keleten nincs füle a teáscsészének. S kézről kézre adják. Olyan csészével is találkoztunk, ami a porcelán feltalálása óta nem volt elmosva… A pálinkától meg pillanatok alatt tértek oda vissza, ahonnan évezredek óta elindultak… A kazahok évente huszonnégy kiló húst esznek. Velünk naponta ennyit akartak elfogyasztatni. Mindenük, ami csak volt, az asztalokra került. Teli gyomorral a legjobb lovagolni… S ahol aztán meg lehetett állni, én már aludtam is. Olyan is előfordult, hogy hálózsákban, a polgármesteri hivatalban; alkalmatlan vagyok a diplomáciára.
Számtalan helyen játsszák a “Ragadd el a kecskét!” nevű játékot. Levágnak egy kecskét, a bőrét bedobják középre, a lovasoknak meg föl kell venniük. Olyan játékuk is van, hogy lovastól együtt kell föllökni a másikat. Vallják, ha a ló ment egy napot, ne igyon. Mi meg azt hajtogattuk: első a ló, aztán következünk mi. Később már mi magunk láttuk el a lovakat, utána álltunk neki a mulatozásnak.
Társammal, Zsolnai Gáborral fölvágtattunk a hegyekbe, de aztán figyelmeztettek bennünket, hogy térjünk rá a kijelölt útra, mert gond lesz. Volt KGB-sek helikopterrel fürkészték, merre járunk. Szabad országban azt tesz az ember, amit szabad… Egy városban tartott sajtótájékoztatónk után már megengedték azt, hogy a csillagos ég alatt alhassunk. Havi ezer kilométer volt a penzum, ehhez naponta harminc-ötven kilométert kellett megtenni, hetente beiktattunk egy-egy szabadnapot. Amíg a lovak pihentek, bennünket múzeumokba cipeltek. Ahol aztán kiedült: “Mindent a kazahok találtak ki”… Egyébiránt meg rengeteg olyan alapszavuk van, mint a miénk. Kesi (kecske), kudu (kút), vaj (vada)… A tej illatú puszták, ahová oly’ régóta vágytunk eljutni, magukkal ragadóak! Az egyetlen tereptárgy közel s távol a társam volt. A sivatagban az ember végre megérzi, milyen kicsi; nem mindenható. Évente egyszer mindenkinek ki kellene próbálnia. Ott elég egyszer tévedni s az embernek nincs pardon; ha a természet úgy dönt… Olyan só sivatagon is áthaladtunk, ahol kétévente ha egy-két csepp eső esik.
Valódi utak persze nincsenek. Ha valahol kétszer elmegy egy UAZ, ott van az út. Létfontosságú segítőnk volt az iránytű. Az embernek az egyik lába erősebb; ha lóháton monoton menetel heteken keresztül egy irányba, lehet, hogy előbb-utóbb ugyanoda ér vissza. S ha egy kazah azt mondja, jobbra nem szabad menni, csak balra, akkor egyenesen kell folytatni az utat. Teljesen föl voltunk öltözve, fejünkön turbán volt. Ugyanis így kell védekezni a meleg ellen. Egyszer ötvenkét fok volt. Itthon a napi átlagos vízfogyasztás úgy másfél liter, ott négyet meg kell inni. Olykor-olykor este, az orosz fürdő, mint szauna, mégis felüdülést jelentett. A sivatagban pedig reggelente nem maradhatott el a csizmakocogtatás; távozzon skorpió, pók. Amúgy rengeteg a csúszómászó.
Az asszonyok korán kelnek és mindent ellátnak. A férfiak körbeköpködik a házat; ez rituális szertartás. Idősebb nők meg-megölelgettek bennünket, a fiatalok meg táncoltak. Szerettük volna, ha fordítva lett volna… Tehéntejből pici, nagyon kemény sajtot formálnak; az idősebb hölgyek a hónuk alatt, a fiatal lányok meg a keblük között… A tevehús finom. Szárítják, sózzák. Egy birkát egyszerre megeszik egy család. Szeretem a húsát; faggyúval locsolgatják, de mindenhez kaprot tesznek. A tésztát túlfőzik; szívószáj szervükkel vákuumot képeznek…
Tizennyolc napig várakoztak a kazah-orosz határon. Jól beléjük vésődött: A nyugati embernek órája van, a keletinek ideje. Majd huszárjaink két hét alatt átszelték Oroszországot, miközben itt még mélyebben rögzült bennük az a felismerés: Soha nem lehet népet és politikusokat eggyé mosni. Sok politikus dolgozik azért, hogy a nép imázsát lerombolja. Péter hozzáfűzi: Mi építeni szeretnénk mindig. S megjegyzi azt is: Az orosz emberek sokkal többet szenvedtek az elmúlt rendszerben, mint mi. Nosztalgiáznak a cári világ iránt….
Az orosz-ukrán határon is megtapasztalták, hogy a vámosok különleges lények; bizonyos csoportjuk profi ország imázs romboló.
A Krím-félsziget maga a gyönyörűség. Egy hétig relaxáltak, már ott volt Péter felesége és a kisfia, valamint Gábor neje is. Majd ismét nyeregbe pattantak, s irány haza! Itthon esett meg: Hát “millen” lovak ezek…. Amúgy kézről kézre adták őket Várpalotáig. Péter így összegezte hitvallását: Ez az ország mindig is befogadó volt, soha nem akartunk kirekeszteni senkit. Ha valaki magyarnak született, de az ország kárára tesz, azt nem fogadom el magyarnak. Aki nem annak született, de segít, az közénk tartozik. S ha nem tanulunk meg kezet nyújtani a környezetünkben élő népeknek, nem segítünk a bajba jutottakon, akkor felesleges rokonokat keresnünk hétezer kilométerre. Forrás: Vasnépe

Vélemény, hozzászólás?