Posted on

Az állatkínzás szerinted bűn?

A remény hal meg utoljára, ahogy mondani szokták. 2004-ben, mikor aláírtuk az állatkínzás büntetésének szigorítására vonatkozó petíciót, reménykedtünk benne, hogy valami változni fog. Végre, nem kell tűrnünk, ahogy a szomszéd nap mint nap összerugdossa a kutyáját, nem kell tűrnünk, hogy valaki megmérgezze a macskánkat. Nem kell tűrnünk, szemet hunynunk. Reménykedtünk, de csalódtunk, mert semmi nem változott. Nap mint nap röppennek fel a médiában állatkínzásokról szóló hírek, cikkek, riportok. Annyi, hogy az ember megkérdezi önmagától: Mi van itt? Ennyi degenerált ember él ebben az országban? Állatkínzó nemzet vagyunk?
Ám ami a legfelháborítóbb ezekben az esetekben, hogy az elkövetők mindig megússzák a büntetést is. Magyarországon a bíróság álláspontja, hogy nem szabnak ki letöltendő börtönbüntetést állatkínzásért, még a legextrémebb, legszörnyűbb estekben sem. Gondoljunk csak a pécsi kamasz fiúk ügyére. Kiváló alkalom lett volna rá, hogy az ügyészség végre a sarkára álljon és példát statuáljon, de nem tették. Vagy mi lett például azzal az emberrel, aki Karácsony napján kidobta a kutyáját az ablakon? Semmi. „Szegény részeges mihaszna, elvonókúrára ment, és ezzel jóvátette minden bűnét!” Vagy a soproni állatkínzó? Vagy épp az a szaporító, aki már ki tudja hányadszor, a hatóságokat szemberöhögve újból felvirágoztatta a kis szaporító üzemét? Napestig sorolhatnám az eseteket, de elmarasztaló ítéletet bizony igen keveset találnánk. Börtönbüntetést pedig, valós, letöltendő börtönt, egyetlen ügyben sem. Reménykedtünk, csalódtunk.
Külön említésre méltó: azon túl, hogy az elkövetőket semmiféle büntetés nem sújtja, /legfeljebb párezer forint/ még a bántalmazott, megkínzott állatot is megtarthatják, nem kobozzák el tőlük. Ez most körülbelül olyan, mintha a szíjjal félholtra vert gyereket ismét a kedves, iszákos papa gondjaira bíznák. Még az az ember is megtarthatta kutyáját, aki végigrugdosta „kedvencét” a főtéren, egy térfigyelő kamera előtt, pedig ő még jó kis pénzbüntetést is fizetett. /Vagy nem fizetett?/
Most, 2010-ben újból reménykedni kezdtünk. Ennek oka egy új kormányrendelet volt, ami az eddigieknél jóval szigorúbb szabályokat alkotott az állatok tartása terén. Mi, állatbarátok és jóérzésű emberek, ismét felkiáltottunk: VÉGRE! Jön valaki, és a szomszéd kutyus lekerül az egyméteres láncról. Jön valaki, és a sufniba zárt, nyüszögő ebek megmenekülnek. Jön valaki, és a tűző napon tartott kutya végre házat kap, menedéket, vizet és élelmet. Vagy talán egy új gazdit, aki megbecsüli őt. Végre, hurrá! Hisz kormányrendelet van róla, ez a törvény, ennek így kell lennie. És újból csalódnunk kell.
Annak ellenére, hogy 2010 július 1-étől életbe lépett az állattartást szabályozó új kormányrendelet, sorra érkeznek aggasztóbbnál-aggasztóbb hírek az ország különböző részeiről. Bizony, hiába van törvényileg előírva a négy méteres lánc, tíz négyzetméteres terület kutyák számára, / Több állat esetében 6 négyzetméter állatonként!!!/ semmi változás nem történik! /Itt azért azt is meg kell jegyeznünk, hogy egyetlen állatbarát sem gondolja, hogy bármely érezni, szeretni képes élőlény leláncolása elfogadható lenne, vagyis a kutyák megkötése miatt továbbra is neheztelünk, de jelen pillanatban annak kell örülnünk, ami van./
A hivatalok hozzáállása az állatkínzásos esetekhez jottányit sem változott. Számos esetben előfordult, hogy az állatkínzásról, rossz tartásról szóló bejelentést teljes érdektelenség fogadta. Bizony, sok önkormányzatnál igen rosszul fogadják, ha dolgozniuk kell, kimenni terepre és intézkedni. Bár a lustaság még mindig elfogadhatóbb, mint a közömbösség. Miért van az, hogy őrültnek nézik az állatbarát embert, ha feljelentést mer tenni egy állatkínzó ellen? Miért a hivatal tesz nekünk szívességet, ha ilyen esetekben előmászik a csigaházból? Állampolgárok vagyunk, vagy mifene, jogaink vannak és elvárásaink. Elvárjuk, hogy intézkedjenek a törvényeknek megfelelően. Az állatoknak is vannak jogaik, és elvárásaik. Bár ők inkább csak könyörögnek, ám igen kevesen vesznek róluk tudomást.
Kétségtelen tény, hogy a helyzet vidéken, a kisebb falvakban a legrosszabb. Ezen településeken szinte alig találni olyan portát, ahol emberségesen, a jogszabályoknak megfelelően tartanák az állatokat. Hogy ez miért alakult így, sok vitát megérne. Talán a régi, avítt szokásokat követik az itt lakók? Nevezetesen: az állat csupán eszköz, avagy érzések nélküli, pótolható lény, aki örüljön, ha enni kap? Vagy épp az emberek úgy gondolják, hogy az isten háta mögött, ahol stílusosan: a kutya sem jár, bármit megtehetnek, mert nem látja senki. „Sógor-koma meg úgysem szól az agyonvert kutya miatt, hisz kölcsönkérte a talicskát!”
Az igazság bizony az, hogy ezekben az emberekben sokszor fel sem merül, hogy állatkínzást, bűncselekményt követnek el. Mint érző, intelligens lényekben ugyan fel kéne merülnie azon gondolatnak, hogy a kutya nem jókedvében vinnyog, nyüszít, hogy nem azért sovány, mert nincs kedve enni. És igenis rosszul érzi magát, ha bezárják, kikötik. Ám úgy tűnik, ezt mégis el kell magyarázni nekik. Tűző napon, hajlék nélkül, egyméteres láncra vert kutyák, /és a szerencsétlen eb még örülhet, ha lánc jut neki, nem pedig egy zsineg vagy szárítókötél a nyaka köré/, agyonvert, vagy vízbe fojtott macskakölyök, halálra éheztetett lovak, birkák, tehenek, ez a szép magyar tanyasi valóság.
Odafönt, a parlamentben ücsörgő hölgyeknek és uraknak teljesen felesleges volt fáradniuk az új rendelet megalkotásával, hisz mit ér a törvény, ha senki nincs, aki betartja, vagy betartatja?
Elméletileg van nekünk egy szép kis jogszabályunk a kedvtelésből tartott állatok /kutyák, macskák/ chip-es megjelölésére is. Mostantól, 2010 júliusától eladni avagy elajándékozni kizárólag chippel ellátott kutyát, cicát lehet. De ki az, aki ezt betartja? Ki az, aki ezt ellenőrzi? Pedig ez a jogszabály, ha komolyan vennék, alkalmas lenne rá, hogy felszámolja a felelőtlen állattartást, a nem kívánt szaporulatot és azok kegyetlen elpusztítását. Ezen rendelet alapján néhány éven belül egyetlen chip nélküli állat sem lesz kis hazánkban, pontosabban, nem kéne lennie. De kit érdekel ez? „Sógor-koma, itt a blöki, nesze, a többit agyonütöttük. De a talicskát kérem vissza.”
Örvendetes volna, ha az önkormányzatok komolyan vennék az állatvédelmi törvényt és igyekeznének a lakosságot is ebbe az irányba terelgetni. Nem kerülne sokba, /csupán néhány önkéntesbe/ hogy minden egyes önkormányzat szigorú listát állítson össze a településen tartott állatokról, ellenőrizze azok tartását. Mindenki jól járna egy ilyen akcióval. A pincébe, fáskamrába száműzött kutyák kiszabadulnának, az önkormányzatoknak pontos listája lenne az állatokról, az évenkénti kötelező oltás ellenőrizhetővé válna. Ráadásul az elkóborolt, eldobott, megkínzott állatok gazdáit is könnyebben meg lehetne találni ezáltal. Valóban tiszta haszon mindenkinek, az állatkínzókat leszámítva, persze!
Az állatkínzásos esetek sok hasonlóságot mutatnak a családon belüli erőszakkal. Egyrészről azért, mert ott, ahol a nőket, gyerekeket bántalmazzák, általában az állatokat sem kímélik. Másrészről a bejelentések, vagy sokkal inkább elhallgatások és törvénykezés terén van hasonlóság. Az állatkínzást a családon belüli erőszakhoz hasonlóan még mindig magánügyként kezeli a legtöbb ember, és bár megvolna rá a megfelelő jogi szabályozás, segítségnyújtás, törvényhozás, a dolog mégis elakad valahol a bíróságokon. Sajnálatos tény, hogy a magyar állam pont azokat nem képes megvédeni, akiknek a legnagyobb szükségük volna erre, a gyerekeket és állatokat. Azokat, aki teljességgel kiszolgáltatottak a felnőtt lakosságnak. Örvendetes tény, hogy a kormány szigorítani kívánja a büntetéseket, szigorúbb törvénykezést ígér. Ám ebben a szigorban az állatkínzók felelősségre vonása is szerepel? Reménykedjünk. Hisz a remény hal meg utoljára. Csak épp az elgyötört állatok előbb! Lucas, Harmonet.
Kérlek támogasd az Az állatkínzást szigorúbban büntesse a törvény kezdeményezést! Ha tetszik a munkánk és az Állatvilág.net itt jelezheted.

Vélemény, hozzászólás?