Posted on

Ne ölj elefántot – PETA

peta_elefant_gyilkosok_ellen

A Vadászutak.hu kínálja az elefánvadászatot 37.000 dollárért, a fényképeket itt nézheted meg.
Tanzánia – Bivalyvadászati ajánlatok Selousban
10 napos programban, 7 napos vadászatot vagy 13 napos programban 10 napos vadászatot kínálunk Selousban többféle variációban: 1:1, 2:1 és 2:1 megosztott licence-el (fejenként 1 bivaly elejtéssel).
Program: 10 nap – 7 vadásznap vagy 13 nap – 10 vadásznapProgramleírás napi bontásban:
1. nap Érkezés Dar Es Salaam-ba repülőgéppel
A reptéren már várják a vadászvendégeket, fegyverbeviteli ügyintézés
Szállás a Dar Es Salaamban
2. nap Repülőgépes transzfer Selous-ba
3-9/12. nap 7 vadásznap vagy 10 vadásznap Selous-ban, szállás a campben
10/13.nap Transzfer Dar Es Salaam-ba repülőgéppel
Városnézés, bevásárlás, hazautazás Európába
(érkezés járattól függően – általában másnap)
Csomagár / 1:1 kíséréssel / 7 vadásznap: 12.590 USD / vadász
Csomagár / 2:1 kíséréssel / 7 vadásznap: 11.540 USD / vadász (megosztott: 10.550 USD)
Csomagár / 1:1 kíséréssel / 10 vadásznap: 16.250 USD / vadász
Csomagár / 2:1 kíséréssel / 10 vadásznap: 14.750 USD / vadász (megosztott: 12.825 USD)
Kísérő (nem vadász) díja: 390 USD / nap / fő
Programban elejthető vadfajok licence (+20 % adó):
Részletes ajánlatunk után érdeklődjön elérhetőségeinken!
Tanzánia – Vadászati ajánlatok (leopárd, oroszlán, elefánt) Selousban
Tanzániában a vadászati idény július 1. – december 31. tart. A vadászat napkeltétől napnyugtáig tart. A klíma ideális júliusban és augusztusban – ez a leghűvösebb időszak Tanzániában. Ekkor a nappali hőmérséklet 20-25 °C, éjszaka 12-18 °C. Később melegebb időjárásra kell számítani. Novemberben és december a nappali hőmérséklet 25-32 °C, éjszaka 18-24 °C.
Az egyik legjobb időszak a vadászatra július / augusztus vagy november. Novemberben az első esőzések új hajtásokat hoznak, és ez visszacsalogatja a már csapatokban elvándorolt vadakat a vadászterületre.
Oroszlán & bivaly vadászat (19 nap – 16 vadásznap, 1:1): 37.530 USD
A csomag kiegészíthető:
– plusz 2 bivaly vadászatával (3.500 USD + trófea díj – további 2 bivaly kilövési lehetőséggel)
– elefánt vadászattal (8.400 USD + trófea díj)
Nem vadászó kísérői díj: 390 USD / nap
Elefánt & Oroszlán & leopárd & 3 bivaly & víziló & antilopfélék vadászat (24 nap – 21 vadásznap vagy 31 nap – 28 vadásznap, 1:1): 53.730 USD vagy 69.750 USD

Posted on

A Cesar Millan módszer lényege

A természetben a túlélés feltétele egy erős, kiegyensúlyozott és rendezett falka, ahol minden tag tudja, hol a helye és feltétel nélkül követi a falkavezér(ek) szabályait (a falka egy családhoz hasonló hierarchikus rendszer, amelyben általában a domináns egyedek, a szülők vezetik, tanítják, segítik utódaikat).
A falkakoncepció minden kutya DNS-ébe van kódolva. Ez a vadon élő állatok egyik legerősebb ösztöne. Ezért fontos nekünk megtanulni, hogyan váljunk kutyusunk nyugodt és határozott vezetőjévé (az ember szerepét elsősorban a gondoskodó ugyanakkor következetes anyaállat testesíti meg, akivel minden kutya találkozik születése, kölyökkori élete során). Cesar Millan módszerének is a kulcsa a “falka ereje”.

Az, hogy vállalnunk kell az irányító szerepet kutyáinkkal szemben, nem azt jelenti, hogy könyörtelen zsarnokokká kell válnunk. Ugyanígy, azzal sem lealacsonyítani akarjuk őket, amikor azt mondjuk, nyugodt-megadó energiát várunk tőlük. Kutyáink minden egyes sejtje sokkal inkább vágyik az egyértelműen meghatározott szociális struktúrára, melynek élén egy megbízható és tisztelhető, igazságos és következetes falkavezér áll, mint hogy “egyenlő szavazati jogot” akarjanak kapni egy emberi háztartás működtetésében.
Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy bármilyen módon is jobbak lennénk az állatoknál. Egész egyszerűen mások vagyunk… A teljes cikket itt olvashatod.

Posted on

Kutyapszichológia 28 – “Hogy vót, hölgyem?”

Amióta megalkottam ezt a módszernek nevezett ötletegyüttest, egyre biztosabban hiszem, hogy igazam volt, és hogy ember és kutya között különleges kapcsolat létezik. Amikor egy újságban vagy tudományos folyóiratban olyan eredményekkel találkozom, melyek alátámasztják az elméletemet, még inkább hiszek abban, hogy az általam a kutya irányában alkalmazott “nyelv” valahogy összeköt bennünket az ősi, elfeledett múlttal.
Minél több kutyafajtával és problématípussal volt dolgom, annál egységesebbé és kidolgozottabbá vált az elméletem és a módszerem is. Ahogyan maga a kutya-ember kapcsolat, a nevelési eljárások is folyamatosan változnak, egyfajta evolúció alatt áll mindkettő. Az emberek gyakran szakértőnek hívnak, én erre azt mondom: a kutya az igazi szakértő, én csak egy olyan illető vagyok, aki ért a nyelvükön, meghallgatja, amit mondanak, majd megosztom azt a többiekkel is.
Remélem, eddigi munkámmal máris sokaknak tudtam segíteni abban, hogy igazán kellemes életet éljenek a kutyáikkal. Természetesen olyan esetek is előfordultak, amikor a legjobb akarattal sem sikerült megoldanom az elém kerülő problémát. Végső soron mindig a gazda az, akinek a módszeremet alkalmaznia kell – ez nem egy gyorstapasz, amit egyszer kell felrakni, hanem sokkal inkább életforma, kutya és gazda közös életvitele. Voltak, szerencsére nagyon kevesen, akik nem tudták megragadni a módszer lényegét, és persze a kutyáik látták ennek is kárát.
Az esetek túlnyomó többségében sikerült segítenem. Ahogy a módszernek híre ment, és kezdtek elismerni, egyre megrázóbb, szívbemarkolóbb esetekkel találtam magam szemközt. Nemegy-szer olyan kutyákhoz hívtak el, amelyek közvetlenül az elpusztítás előtt álltak. Ezek egyike volt Dylan, az akita.
Dylan gazdája egy Helen nevű üzletasszony volt. A hölgy mindig magával vitte a kutyát az üzleti útjaira, amikor széltében-hosszában járta az országot. Dylan egyszerre volt társ és testőr. Tekintve, hogy az akiták félelmetesen erős és vad kutyák, Dylan könnyűszerrel bevált mint elrettentő kíséret. Sajnos azonban védelmező ösztönei túl erősnek bizonyultak.
Egy nap Helen épp bevásárolni volt a közeli szupermarketben. Ahogy indulni készült az autóval, egyszer csak odalépett hozzájuk egy ismerőse. Kinyílt a kocsiajtó. Ahogy az ismerős nő kinyújtotta a kezét Helen felé, Dylan már ugrott is. Olyan csúnyán megharapta a szerencsétlen nőt, hogy kórházba kellett vinni, és össze kellett varrni a•sebet a karján. Az esethez kihívták a rendőröket is, és Helen és Dylan ellen eljárást indítottak a veszélyes kutya tartására vonatkozó törvény alapján. Dylan élete vagy halála ezek után a bíró döntésétől függött csupán.
Helen az ügyvédjén keresztül megkeresett engem. Két okból kérte a segítségemet. Először is, természetesen, szerette volna megmenteni a kutyáját. Másodszor, és ez az, ami külön figyelmet érdemel, ki akarta deríteni, mi okozta a szerencsétlenséget. Persze a két dolog összefüggésben volt egymással, hiszen ha sikerülne kideríteni és orvosolni a kutya viselkedési problémáját, a bíróság sokkal elnézőbben tekintene a bűnösre.
Teljesen elfogadhatónak tartottam, hogy nem érti a történteket. “Igazán nem tudom, miért tette ezt – ismételgette folyton -, hiszen Dylan annyira imádnivaló.” Mint annyi más gazda, Helen sem vette észre azokat az intő jeleket, melyeket pedig Dylan annak rendje és módja szerint mutatott. Amikor megkérdeztem, vajon 1. szokta-e kísérgetni őt Dylan fel s alá a házban; 2. ideges lesz-e az állat, ha vendég jön a házhoz; és 3. meg szokta-e őt védeni Dylan – mindhárom kérdésre igenlő választ kaptam.
Megmondtam Helennek, hogy teljes mértékben hűen és szorgalmasan kell végeznie az általam javasolt gyakorlatokat. Volt már egy szomorú esetem egy akitával, melynek a gazdája nem tartotta be az utasításaimat. Nem alkalmazta következetesen a szükséges jelzéseket, és a kutya nem is fejlődött semmit. Habár ott nem került bíróság elé az ügy, amikor a kutya ismét megharapott valakit, el kellett altatni szegényt. A gazda pedig, milyen érdekes, vigasztalhatatlan volt…
Helennek mintegy két hónapja volt a bírósági döntésig. A határidő lejártakor részletes szakvéleményt kellett benyújtanom a hatóságnak. A kutya sorsa azon múlott, hogy sikerül-e megváltoztatnunk a magatartását két hónap leforgása alatt.
Dylan vitathatatlanul vezéralkat volt. Ahogy szoktam, elővettem a “szívélyes köteléképítés” lépéseit, hogy letaszítsam őt a trónjáról. Az ő esetében különösen a veszélyes szituációk észlelésére kellett koncentrálnunk, hiszen ilyen helyzetben történt a tragikus támadás is. Ha megtanítom neki, hogyan kell viselkedni ilyen helyzetben, van remény a megmentésére.
Nem volt nehéz rájönni, miért védelmezte Dylan ilyen erősen a gazdáját. A házukban a kutya szinte elválaszthatatlan volt a nőtől. Helen korlátozás nélkül engedte az akitát tombolni az ajtónál, vonszolni a pórázt, és akkor simogatta a kutyát, amikor az kikövetelte. Amikor Helen nekilátott a köteléképítésnek, Dylan más szemmel kezdett nézni rá. Mostantól a nő volt a vezér, aki a döntéseket hozza, és aki megvédi a falkát. Dylan állandó őrködésének vége szakadt.
A bírósági tárgyalás előtt úgy egy héttel megírtam a jelentést. Ebben beszámoltam arról, hogy véleményem szerint Dylan többé nem jelent fenyegetést az emberekre. Elmondtam a levélben a bírónak, hogy a kutya gazdája most már tudja, hogy korábban rossz jelzéseket adott az állatnak, ezért történt a szerencsétlenség. Most viszont már képessé vált helyesen kommunikálni az állattal, így a jövőben nem történhet szerencsétlenség. Természetesen a bírónak jogában állt figyelmen kívül hagyni a véleményemet, ám úgy gondoltam, Dylan magatartási problémáját sikerült megszüntetnünk.
Mindig szeretném megóvni a rám bízott kutyákat, azt hiszem, néha még túl erősek is az érzelmi szálak, melyek kialakulnak közöttem és alkalmi védenceim között. Be kell vallanom, mégis valahogy elaludtam a sorsdöntő órát, így lemaradtam a tárgyalásról. A telefonra ébredtem, Helen hívott a bíróságról. A könnyeivel küszködött, és csak két szót tudott kimondani, mielőtt sírva fakadt volna: “Dylan szabad!”, mondta.
A bíró tíz perc alatt letárgyalta az esetet, Dylant felügyelet mellett visszahelyezve a gazdájához. Ha a kutyára nem érkezik több panasz, továbbra is a gazdájával élhet. Azóta öt hasonló, komoly ügyem volt, és örömmel mondhatom, mindegyiknél sikerült megmentenünk a kutya életét.
Sokan és sokszor bélyegeztek már naiv teremtésnek, aki csak a jót veszi észre mindenben, és a rosszat úgy kezeli, mint kiváló alkalmat a tanulásra. Nem tiltakozom ez ellen, inkább mondom a félig töltött poharat félig telinek, mint félig üresnek. Ezek után kissé ironikus, hogy amikor 1998-ban meglehetősen komoly körülmények között bizonyított a módszerem, én voltam az utolsó, aki észrevette ebben az esetben a jót.
Egy forró nyári estén elvittem a kutyáimat a kedvenc helyünkre, egy gyönyörű lincolnshire-i tájra. Beugrasztottam őket a kocsiba, így mentünk egy gyalogútig, amely egy bájos kis patak mentén húzódott. Amint ott sétáltunk, épp azon elmélkedtem, milyen csodálatos is az idő. A nap már a nyugati horizonthoz ért, a madarak daloltak, és gyengéd szellő paskolta az arcomat. A kutyák sem panaszkodhattak: vidáman nyargalásztak körülöttem, időnként belevetve magukat a vízbe is. Az élet minden szempontból szépnek és tökéletesnek tűnt.
A séta azonban hirtelen rémálommá változott. A kutyák, mint ilyenkor mindig, főképpen előttem haladtak, ezzel nem is volt semmi baj, hiszen tudtam, bármikor visszahívhatom őket. Az ösvény kissé jobbra kanyarodott, így egy pillanatra szem elől tévesztettem őket. Ekkor hirtelen vonítás verte fel a csöndet. Futásnak eredtem a hang irányába, és majdnem legázoltam az egyik spánielt, Mollyt, aki pont előttem forgolódott és csattogtatta a fogát veszettül. Előrepillantva észrevettem a többi kutyát is, ők is mániákusan ugattakés ugrándoztak. Egy pillanat alatt átláttam, mi történhetett. Közvetlenül előttünk méhkaptárak sorakoztak. Szegény kutyákat egyik méhraj a másik után rohamozta!
A következő pár pillanatban mintha minden lassított felvételen játszódott volna le. Ahogy megpróbáltam összeszedni magam, a méhek engem is megtámadtak. Életem egyik legrémesebb pillanata volt. Nem is tudom szavakba önteni a félelmet, amit akkor éreztem. Arcom előtt a kavargó méhekkel képtelen voltam bármit is látni. Fülemben a méhek dühödt zúgásával is hallhattam, amint a kutyáim sikoltoznak és agonizálnak valahol előttem.
Ösztönösen sarkon fordultam és a lehető leggyorsabban visszavonulásba kezdtem a mintegy hatszáz méterre álló autónk felé. Gyötrelmesen lassan haladhattam csak. Karjaimmal megpróbáltam elhessegetni a méheket, szinte teljesen hasztalan. Ekkor az addig a nyakamban lógó vékonyka pórázokkal kezdtem el csapkodni a levegőbe. A méhcsípésekkel, melyek pedig tucatjával érték kezemet, nyakamat és arcomat, igazság szerint nem is törődtem. Erőimet a haladásra összpontosítottam, ha elestem, talpra kecmeregtem. Soha még ilyen hosszúnak nem tűnt az a hatszáz méter!
Végül aztán mégiscsak odaértem az autóhoz. A kezem olyan szörnyen reszketett, hogy egy örökkévalóságnak tűnt, míg a kulcsot a helyére tudtam illeszteni. Először kinyitottam a hátsó ajtót, és beeresztettem a kutyákat. Ezek után bevetettem magam a vezetőülésre, beindítottam a motort, és kinyitottam az összes létező ablakot, hogy a méhek kirepülhessenek. Úgy tűnt, hogy egy kutya sem hiányzik. Ekkor gázt adtam, és a lehető leggyorsabban kilőttünk. Legnagyobb döbbenetemre a méhek még vagy egy kilométeren keresztül üldöztek minket a keskeny, kanyargós csapáson. Végre aztán kiértünk az országútra, és megszabadultunk tőlük.
A hazaútból kevésre emlékszem csak. Amikor a házamhoz értünk, behívtam a kutyákat, és nekiláttam a sérülések számbavételének. Barmie úszta meg a legkönnyebben, talán mert ő a legalacsonyabb. A két spániel, Molly és Spike Milligan már kaptak pár szúrást, de amennyire láttam, nem túl sokat. Hosszú, lelógó füleik megvédték a pofájukat, bár az ajkuk azért csúnyán feldagadt. Sajnos épp a legnagyobb, legerősebb kutyáim, a német juhászok jártak a legrosszabbul.
Chaser, Sadie akkor hat hónapos kölyke nyújtotta a legszomorúbb látványt. A jobb szemét nem is lehetett látni, úgy bedagadt. A duzzadt szemhéj tűzpirosra színeződött. Amikor a kiérkező állatorvos megnézte, azt mondta, vigyem azonnal a kórházba. A többi kutya is elég rondán festett, de ők nem voltak annyira súlyos állapotban, hogy ne tudjam őket otthon hagyni, míg Chaserrel kórházba megyünk.
Ott az egyik ismerős állatorvos, Simon fogadott minket. Amikor megpillantotta Chasert, rögtön adott neki egy antihisztamin-injekciót, majd átnézte a bőrét, további fullánkok után kutatva. Amikor végzett a kezeléssel, hosszú idő óta először lazíthattam egy kicsit. Azt hiszem, csak ekkor, amikor az idegességem kezdett enyhülni, kezdtem érezni fejemben a lüktető fájdalmat, és kezdtem kiszedegetni a fullánkokat a testemből. Feltehetően ijesztő látványt nyújtottam. Elöntött az önsajnálat, ma is úgy gondolom, hogy eddig ez volt életem legrémesebb élménye. A kutyáim látványa, amint a kínok kínját élik, olyan emlék, amit semmiképpen sem kívánok senkinek, legkevésbé pedig még egyszer magamnak. Aztán Simon elkezdett érdeklődni az eseményekről, és én csak akkor döbbentem rá, milyen jelentős dolgok is történtek velünk.
Simon jól ismert engem és a kutyáimat is. Elmondtam neki mindent, és ő szörnyülködött. Megkérdezte, hogy mennyi időbe telt, míg összeszedtem, megtaláltam minden kutyámat. “Biztos világgá mentek”, tette hozzá segítőkészen. Csak ekkor ébredtem rá, hogy mindeme káosz, minden rettentő fájdalom közepette a kutyáim végig mellettem maradtak. A menekülés közben egyszerűen nem is tudtam velük foglalkozni, minden magától történt. Valahogy teljesen természetesnek tűnt, amikor kinyitottam a kocsiajtót, hogy ott vannak és be is szállnak.
A kórházból hazafelé tartva döbbentem csak rá igazán a történtek jelentőségére. Hiába voltak nálam sokkal jobb futók, hiába mehettek volna, amerre csak akarnak, és hiába csípték őket a méhek folyamatosan, a kutyáim végig mellettem maradtak. Bíztak bennem, hogy majd én kimentem őket ebből a veszedelmes helyzetből. Olyan élő bizonyítéka volt ez a módszerem hatékonyságának, amelyet a lehető legszigorúbb körülmények között kaptam. Azon az estén ott ültem a padlón, és a szokásosnál is többet dédelgettem a kutyáimat. Ott ültem és nevettem közöttük, miközben könnyek gördültek végig az arcomon.
A módszeremből fakadó legnagyszerűbb élményem az, ahogyan ez a munka lassan teljesen új irányba terelte az életemet. Így például1998 őszén felkértek a helyi humberside-i BBC-stúdióból, hogy legyek a riporterük. Négyéves szerződést írtak alá velem, mely szerint rendszeres időközönként részt veszek egy élő, telefonos műsorban, ahová az emberek a kutyájukkal kapcsolatos problémáikkal fordulhatnak. Úgy látszik, a szerkesztő elégedett lehetett velem, mert idővel még több feladatot bízott rám. Az első egy napi összefoglaló volt a Cruft’s kiállításról, ami szintén jól sikerült, úgyhogy megbízást kaptam a folytatásra is. Meg kell hogy mondjam, még a szavam is elakadt, amikor később felkértek, készítsek egy hosszú interjút magával Monry Robertsszel.
Nagy sikerű könyvének, Az igazi suttogónak köszönhetően Monryból mostanra igazi világhíresség lett. A kiváló Robert Redfordfilm, melynek címe szintén A suttogó, tovább növelte az állatokkal folytatott újszerű, emberséges kommunikációs módszerek elismertségét. Amikor Monty Roberts ismét Angliába jött, hogy Market Rasen városában tartson egy bemutatót, beleegyezett, hogy interjút ad a mi rádiónknak is.
Amióta először találkoztunk, körülbelül húsz lóval láttam Montyt dolgozni. Minden újabb alkalommal csak fokozódott bennem az iránta érzett csodálat. Ugyanakkor erősödött az a meggyőződésem is, hogy az ember képes az állatokkal kommunikálni. Mivel korántsem vagyok vérbeli újságíró, míg egyik felemet kellemes izgatottság töltötte el, hogy újból láthatom Montyt munka közben, másik felem rettegett az interjú elkészítésétől. Így aztán öröm és szorongás vegyes érzésével utaztam le Market Rasenbe. A helyszínen beszéltem Monty hivatalos angliai munkatársával, Kelly Marksszal. Szó szerint megrázott a hír, amikor Kelly, aki valaha zsoké volt, mára pedig Monry egyik legtehetségesebb neveltje és követője, azzal fogadott, hogy már hallott a munkásságomról. Döbbenetem csak tovább fokozódott, amikor később Kelly egyszerűen odakiáltott Montynak, hogy “Hé, ez itt Jan Fennell!” Monty pontosan ugyanaz a zseniális, utánozhatatlan cowboy volt, mint amilyennek először láttam őt. Arcán meleg mosollyal jött oda hozzám. “Úgy hallottam, sikerült a módszeremet kutyákon is alkalmaznia – kezdte, majd így folytatta: – Hát hogy is vót ez, hölgyem?” Erre így feleltem: “Hallgattam őket, és suttogtam hozzájuk.” Erre ő elnevette magát.
Még beszélgettünk egy kicsit, mielőtt sor került volna a rádióriportra. Monty megtisztelt azzal, hogy megkért, maradjak ott vele, amíg kiválasztja az aznapi bemutatóhoz szánt lovakat. Mindez nagyon is beleillett a riportba, úgyhogy örömmel fogadtam el a meghívást. A délután vége felé Monry megkérdezte, volna-e kedvem elmenni az esti bemutatóra. Amikor igennel feleltem, búcsúzóul még hozzátette, hogy talán majd csinálunk valamit közösen is. Így váltunk el.
Az igazat megvallva nem is nagyon foglalkoztam az utolsó megjegyzésével. El voltam foglalva azzal, hogy ellenőrizzem a felvételeket, hogy időben hazaérjek, ellássam a kutyáimat, átöltözzem, és siessek vissza a bemutatóra. Csak amikor visszaértem Market Rasenbe, és megpillantottam Kellyt, kezdett derengeni, hogy valami készül itt nekem. A nézőtér zsúfolásig telt. Monty annyira népszerű volt, hogy az ezer jegyet már hetekkel azelőtt elkapkodták. Kelly megkért, hogy menjek be vele az arénába, közvetlenül Monty karámja mellé. Be kell vallanom, habár igyekeztem magabiztosan viselkedni, ugyanakkor megpróbáltam a legkevésbé feltűnő helyre húzódni.
Monty a szokásos lenyűgöző formáját hozta. Kétszer félórás műsort mutatott be. Az első részben egy még betöretlen, fiatal lovat nyergelt fel, a másodikban pedig egy vad, rúgós lovat szelídített meg. Amikor ez a felvonás kezdődött, jöttem csak rá, mit eszelt ki számomra Monty és Kelly. Ahogy Monty visszatért, Kelly behívott engem is a porondra. Egy pillanatig tétováztam, de Monry rám mosolygott, és szinte bevezetett a körbe, mintha én is egy vonakodó musztáng lennék, akit kezelésbe kell vennie. Mire észbe kaptam, Kelly már be is mutatott a nézőseregnek.
Rövid beszédet tartott, melyben elmagyarázta, hogy Monry módszere másokat is megihletett. Amióta Monty közzétette módszere lényegét, újból és újból meglepetéssel tapasztalja, milyen szép eredményeket érnek el a követői. Kelly elmondta, hogy mindezek közül azon lepődtek meg a legjobban Montyval, hogy a módszert sikerült kutyákra is átültetni, mégpedig egy angol asszonynak. Ebben a pillanatban én természetesen már vérvörös arccal álltam ott mellettük. Mielőtt bármit is tehettem volna, Kelly már be is fejezte a beszédet, majd felkért, beszéljek a kutyákkal folytatott munkáról, és átadta nekem a mikrofont. A szívem a torkomban dobogott. Valahogy mégiscsak sikerült erőt vennem magamon, és elkezdtem beszélni a zsúfolt nézőtér előtt. Elmeséltem, hogy első találkozásom Montyval, az, ahogy a lovakkal bánt, miképpen változtatta meg az életemet. Szóltam arról, hogy hogyan kezdtem alkalmazni az ő ötletét a kutyákon. Csak amikor a közönség megérteni látszott az általam előadottakat, kezdett derengeni számomra, hogy módszerem milyen kerek egészet képez, amikor röviden kell vázolnom a lényeget.
Persze ott, akkor minden elmosódott volt a számomra. Minden, kivéve egyet. Ahogy a mikrofont visszaadtam Kellynek, ütemes tapsot hallottam az arénában. Lassan körbefordultam, és észrevettem, hogy maga Monry az, aki a legjobban tapsol. Végig az ő tevékenysége ihlette az eddig eltelt kilenc évben végzett munkámat. Az ő hite adott erőt nekem, hogy ember és állat között kialakítható egyfajta harmonikus érintkezés és együttműködés. És ezen a bemutatón Monty kinyilvánította – mégpedig nagyközönség előtt -, hogy elismeri munkám eredményeit. Csodálatos pillanata volt ez az életemnek, olyan, melyet sohasem felejtek el.
Életem legszebb huszonöt évét töltöttem azzal, hogy kidolgozzam és alkalmazzam azt az elméletet, melynek esszenciáját tarthatja kezében az Olvasó. Meg kell mondanom, hosszú, lassú és sokszor fájdalmas küzdelem volt ez, melyet nem nyerhettem volna meg néhány igen értékes, különleges elhivatottságú ember segítsége nélkül. Nagy öröm számomra, hogy könyvemet a nekik szóló, szívből jövő köszönettel fejezhetem be.
Elsőként mégis a föld egyik legtöbbet üldözött állatának, a farkasnak szentelnék pár gondolatot. Ettől a nagyszerű, nemes fajtól igen sokat tanulhattam, és nemcsak a kutya viselkedését illetően, hanem az emberek által elkövethető hibák természetéről is. Olyan szomorú, hogy míg az ember a szívébe zárta és maga mellé emelte a kutyát, legközelebbi, vadon élő rokonát majdnem eltörölte a föld színéről. A farkasok után természetesen szeretnék megemlékezni a kutyáimról is, akikkel megosztottam és megosztom ma is a napjaimat, és akiktől szintén rengeteget tanulhattam. Jan Fennell

Posted on

Kutyapszichológia 27 – A játékszer nem trófea – a játék hatalma

Nem szeretném, ha azt hinné bárki, hogy a módszerem alapját képező ötletek egy az egyben az én találmányaim, és soha senki nem dolgozott még hasonló elvek alapján. Ahogy a könyv elején említettem, sokat merítettem a viselkedéskutatás irodalmából. Mindig örömmel tölt el, ha valahol máshol látok felbukkanni az én módszeremre vagy annak részleteire hasonlító elméleteket. Meglepetésem nem is lehetett volna nagyobb annál, mint amikor 1998 tavaszán a londoni rendőrség kutyakiképző központjában jártam, a Kentben levő Bromleyban. Itt azt tapasztaltam, hogy módszerem egyik eleme az ő kiképzési programjukban is szerepel.
Egy idősebb kiképző, bizonyos Eric munkáját szemlélhettem meg, aki egy csoport német juhásszal éppen azt gyakorolta, hogy a kutyák miképpen ugraszthatnak ki különféle búvóhelyeken rejtőző bűnözőket. A rendőrök igazán figyelemreméltó dolgokat tanítottak a kutyáknak. Az állatoknak például nem volt szabad két méternél közelebb menni a célponthoz. Eric elmagyarázta, hogy ennek életbevágó fontossága van. Ha a kutya közelebb merészkedik, kiteszi magát ellenfele rúgásainak, vagy ami még rosszabb, esetleg egy késszúrásnak.
Ebben a feszült, felfokozott kiképzési szituációban Eric hirtelen valami olyat tett, ami hirtelen mindentudó mosolyt csalt az ajkamra. A feladat az volt éppen, hogy a kutyát olyan őrjöngő, dühödt ugatásra tudják rávenni, ami egyből megadásra készteti az ellenfelet. Hát az biztos, hogy az első kutya gyorsan sarokba szorított minket, olyan elementáris erővel és vérszomjas indulattal kezdett ugatni. Az állat teljesítményével elégedett kiképző ekkor benyúlt a gallérja alá (a kutyákat úgy képezték ki, hogy minden ennél alacsonyabbra irányuló mozdulatra támadjanak). Eric nem holmi veszedelmes fegyvert rántott elő, hanem egy viharvert, alaposan összerágott gumilabdát. Amikor a labdát odadobta a kutyának, az emberevő fenevad egyből bohókásan játszadozó kutyussá változott. A kiképző persze már a tréning első napjaiban megtanította a kutyát, hogy így reagáljon a labdára. Azóta is a labda volt az a jutalom, amely egyedüli és legerősebb jelzésként szolgált a kutya számára, hogy valamit jól csinált. Magam is tapasztalhattam, hogy a játéknál sokszor nincs jobb jutalom.
A játék talán a legmegfelelőbb szituáció, ahol egyesíthetjük a tanulást és a szórakozást – és talán nincs is ennél nagyobb öröm. És mivel a játék ennyire központi jelentőséggel és szereppel bír a kutya-ember kapcsolatokban, nagyon lényeges, hogy jól is használjuk ezt a nagyszerű eszközt. Nem is hiszik el talán, milyen nagy bajt okozhat, ha rosszul játszunk a kutyával. Szerintem minden kutyatartó ismeri azt a szituációt, amikor fáradtan lezöttyen a kedvenc foteljébe egy kimerítő munkanap után, és ebben a pillanatban felbukkan a kutyája panaszos, vádló kifejezéssel a pofáján – és, mondjuk, egy labdával a szájában. A kutya játszani akar, és most szeretne játszani. Bár nehéz észrevenni, ez a helyzet problémák sokaságának a lehetőségét hordozza magában.
A labda eldobását és a kutya által történő visszahozását két szemszögből is nézhetjük. Számunkra a labda nem egyéb holmi játékszernél, ám a kutya sokkal drágalátosabbnak tartja a kedvenc tárgyát. Számára ezek különleges trófeák, vagy ha úgy tetszik, kitüntetések, melyeket meg lehet nyerni (de el is lehet veszíteni) a falka körében. A kölykök, például az alomtestvérek, szinte folyamatosan birkóznak valamilyen tárgy birtoklásáért. A győztes azután úgy páváskodik diadala tárgyával, mintha legalábbis a világbajnoki kupát hordozná körbe.
A jelenség természetesen most is a farkasfalka életében gyökerezik. A természetben a csapat életben maradása nagyrészt a vezér döntéseinek milyenségén múlik. Ennek megfelelően az alfa-pár időről időre be kell hogy bizonyítsa rátermettségét a vezérségre. A kutyák is szinte folyamatosan próbálgatják a gazdáik vezetői értékeit, és a játék ideje kiváló lehetőséget szolgáltat erre. Ha a kutyának megengedjük, hogy azt higgye, ő uralja a gazda által eldobott tárgyakat (“trófeákat”), akkor az állat rögtön következtetéseket von majd le a rangsorban elfoglalt helyéről is. Elengedhetetlen, hogy a gazda játék közben is vezér tudjon maradni.
A bajok akkor kezdődnek, amikor a gazda visszautasítja a játékot. Mint egy gyerek, aki hisztizni kezd, amikor nem kap meg valamit, a kutya is felháborodhat a gazda “rossz viselkedése” láttán. Tudok olyan esetről, ahol a kutya rászokott arra, hogy éjnek idején rendezzen cirkuszt amiatt, mert nem akart senki játszani vele. Ha a dolgok elfajulnak, a kutya akár rombolni vagy támadni is kezdhet.
Van néhány egyszerű, alapvető szabályom játék idejére. Az első és legfontosabb, hogy mi szabjuk meg a közös játék idejét és módját. Nem helyeslem, hogy sokan szanaszét hagyják a lakásban a kutya minden játékszerét. Tökéletesen elegendő, ha egy-két kedvenc játékot hagyunk neki elérhető helyen. Így a kutya, amikor csak akar, játszhat ezekkel, sőt választhat is. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy azokat a játékszereket, melyekkel a gazda és a kutya közösen játszanak, tegyük el a kutya elől. Ezáltal a játék kezdeményezését már a kezdetektől fogva magunknak tartjuk fenn. Csakis a gazda joga eldönteni, hogy mikor jöhet a játék, és melyik tárgy lesz elővéve hozzá. Azt már, hogy miféle játékszereket részesít előnyben, teljesen a gazdára bízom. Helyesebben, azért van egy alapszabály: a játékszerek nem lehetnek veszedelmesek. Ügyeljünk rá, hogy a kutya méretének megfelelő legyen a tárgy, valamint hogy a kutya nehogy megfulladhasson egy alkalmatlan játék lenyelésétől vagy szétrágott darabkáitól.
A játék stílusára vonatkozólag nem kedvelem, ha a gazdák huzigálós-ráncigálós játékokat játszanak a kutyával. Erre két magyarázatom van. Először is, ilyen szituációban a kutya diktálhatja a feltételeket a játék alakulására. Másodszor, és ez a komolyabb kifogás, előfordulhat, hogy “rongyozás” közben a kutya ráébred, hogy ő az erősebb. Ha pedig erősebb a vezérnél, megkérdőjelezhetővé válik az ember alfaként betöltött pozíciója is.
Gyakran használom magam is a játékos helyzeteket arra, hogy gyakoroljam és csiszoljam a saját kutyáim tudását. Az olyasfajta feladatok, mint a behívás és a lábhoz jövés, rendszeres emlékeztetőt kívánnak. A behívás gyakorlására például nagyszerűen alkalmas, ha apportírozás közben eltávolodunk az éppen a tárgyért futó kutyától, majd így hívjuk magunkhoz. A kutya természetesen a játék folytatását szeretné, és tudja, hogy erre csak úgy van módja, ha a labda a kezembe jut. Ezért azután ilyenkor oda is jön mindig hozzám szépen.
Nagyon sok esetem volt ebben a témában. Talán mind közül egy bájos westie, Benji története a legérdekesebb. Neki egy nagyon különös problémája volt. Gazdája, Mavis azért hívott fel, mert a kutya szokatlanul viselkedett, amikor egy új sípolós labdát kapott. Benji nagyon szeretett játszani, különösképpen a sipító-visító labdákkal. A kérdéses új játékszer megpillantásakor viszont valami egészen furát csinált. Amikor ellátogattam Mavishez, magam is láthattam, mi történik. Benji lelapult, a földre fektette a fejét, és szó szerint remegett.
Nem tartott sokáig, és rájöttem, mi okozta a kutya reakcióját. Az idáig Benji mindig perceken belül “kivégezte” az új sípolós labdákat. Ez viszont most egy nagyobb példány volt, és a kis westie nem tudta belemélyeszteni a fogait, így a labda ép maradt. A terrierek kiváló patkányfogók hírében állnak. Úgy okoskodtam, hogy Benji labdaelnémító igyekezete is valahol ebből fakad. Ezúttal azonban nem bírt a nagy labdával, avagy a “Patkánykirállyal”, és ez rémületet keltett benne a labdával szemben.
Letérdeltem hát Benji mellé, és miután meggyőződtem róla, hogy látja, amit teszek, egy csavarhúzóval beleszúrtam a labdába. Figyelmesen nézte, ahogyan kinyomom a levegőt a labdából, és a sípoló hang elhallgat a végén. Abban a pillanatban, hogy elhalt a sivítás, Benji rávetette magát a labdára, nekinyomta a földnek, majd elkezdett a levegőbe ugrálni vele. Fülei felmeredtek, egész testében remegett, ám most az izgatottságtól. “Halálos ellenfele” nem volt többé. Amikor újból odadobtam neki a labdát, diadalittasan szaladt vele körbe. Úgy tudom, hónapokon keresztül ez maradt a kedvenc játéka. A kutyapszichológia cikksorozat véget ért. Írta: Jan Fennell. A korábbi bejegyzések itt. A kép forrása Kutyahírek.hu

Posted on

Kutyapszichológia 26 – Menhelyről jött kutyák

A kutyamenhely sokak szemében ideális helynek tűnhet arra, hogy új kutyánkat itt szerezzük be. Természetesen nagyon sok szempontból valóban felemelő érzés egy nehéz sorsú kutya felkarolása. Szívet melengető, ha arra gondolunk, hogy egy sokat szenvedett lénynek mi talán megadhatjuk azt a szeretetet és kényeztetést, amelyet addig nélkülözni kényszerült. Ha egy olyan kutyát veszünk magunkhoz, amely valamilyen magatartáshiba miatt került a menhelyre, a kutyabarát gazdát az a vágy is vezetheti, hogy majd helyes irányba tereli, formálja új kedvence viselkedését. A menhelyi kutyák legtöbbször egészen speciális problémakészlettel rendelkeznek. Tapasztalatom szerint a kutyák utcára lökésében vagy a menhelyre száműzésében éppen a viselkedési hibák számítanak fő oknak. Sajnos ezeknél az állatoknál a legjobb szándékú örökbefogadó gazda is sokszor teljesen tehetetlen. Ez hozza létre az általam jojóeffektusnak nevezett jelenséget: vannak olyan kutyák, amelyek életük java részét menhelyek, valamint újabb és újabb gazdák között ingázva töltik. Általában persze a végén kifogynak a szerencséből, és sokukra a kényszerű elpusztítás vár. Csak akkor van igazi esélyük a megkapaszkodásra, hogy állandó, szerető otthonra leljenek, ha a gazdák felkészülnek a problémák hathatós kezelésére.
Az első fontos megjegyeznivalóm, hogy gyakorlatilag sohasem a kutya tehet arról, hogy részévé válik ennek az ördögi körforgásnak. Az esetek kilencvenkilenc egész kilenc tized százalékában a kutya viselkedésproblémáit az emberi mulasztások okozzák: a nemtörődömség, a hozzá nem értés, és igen, mondjuk ki bátran, a kegyetlenség. Szinte mindegyik menhelyi kutya előéletében ki lehetne mutatni egy periódust, amikor ki volt téve az emberi gonoszságnak. Az erőszak persze erőszakot szül. Groteszk módon az emberek megtámadása miatt menhelyre került kutyák java része kizárólag önvédelemből támadt rá valakire. Sarokba szorították őket, úgyhogy már nem volt lehetőségük a menekülésre. Emberi viszonylatban az önvédelemre mindenkinek megvan a törvény adta joga. A kutyák viszont mindenképpen a rövidebbet húzzák, függetlenül attól, hogy ki volt a kezdeményező fél.
Legelőször akkor szembesültem a rossz bánásmódból eredő torzulásokkal egy kutya magatartásában, amikor én is magamhoz vettem egy menhelyi kutyát, Barmie-t. Ő az, aki annyi mindenre megtanított, amikor még csak fejlesztettem a módszeremet. A legfontosabb felismerés az volt nála, hogy az ilyen nehéz esetekben van a legnagyobb jelentősége a kutya és gazdája közötti bizalomnak. Barmie, feltehetően jórészt jogosan, erős ellenszenvvel, félelemmel viseltetett az emberek iránt. Mint oly sok menhelyi kutyának, neki is azt kellett elsőként elhinnie, hogy az emberi kéz nemcsak szenvedést, hanem élelmet és kényeztetést is adhat.
A megelőzés természetesen mindig könnyebb és hatásosabb, mint maga a gyógyítás. Televíziós szerepléseim során egyszer egy olyan gazdát kellett felkészítenem, aki egy különösen nehéz természetű menhelyi kutyát készült magához venni. Tarát egy barátom, Brian gyűjtötte be, aki különben menhelyet vezetett Leedsben. Ha nem lép közbe, Tarát egy nap múlva elaltatták volna. Hogy még szívszaggatóbb legyen a történet, a kutya előrehaladottan vemhes volt, így halála esetén a kölykei is elpusztultak volna. Briannél került sor az ellésre. Ezek után a barátom nekilátott, hogy jó gazdát találjon Tarának. Végül Hilary személyében akadt rá az ideális személyre. A hölgy igazi kutyabolond volt, és éppen egy új kedvencet keresett, akivel megoszthatja életét.
Mint oly sok menhelyi kutyánál, Taránál sem lehetett azonnal észrevenni, vajon miért is hagyták el a régi gazdái. A menhelyen teljesen illemtudóan viselkedett, jól nevelt kutyának tűnt. Azt szoktam mondani az embereknek, hogy soha ne aggasszák magukat különösebben egy kutya múltja miatt. Habár a múltbéli események a kutya minden lépését befolyásolhatják, a teljes történetet úgysem ismerhetjük meg. Ezért a leghelyesebb, ha ehelyett az állat jövőjére összpontosítunk.
Hilary persze mindent meg akart tenni a szegény páráért. Amikor a kutya érkezésére várt, mindenfelé ételt helyezett el a lakásban. Amikor elmagyaráztam neki, hogy ez nem lesz jó így, felszedte a tálakat. Úgy tapasztaltam, hogy mintegy két hét szükséges ahhoz, hogy komolyan elrontsunk egy kutyát. Ennyi idő alatt a kedves, jóravaló állatból már létre lehet hozni egy olyan teremtményt, amely mintha ellenséges viszonyban lenne az egész világgal. Tara esetében sajnos sokkal rövidebb idő is elég volt a katasztrófához.
Megérkezése után Tara eleinte csak lődörgött fel s alá. Hilary annyira odavolt érte, és olyan hűhót csapott körülötte, hogy meg kellett kérnem, hagyja már néha magára a kutyát. Kis idő elteltével Tara mégis magától odament a nőhöz, és a kezébe fektette a fejét. Ez volt az a pont, ahol az asszony nagy hibát követett el.
Hilary ösztönösen megcirógatta új társát. Igazság szerint már a kutya érkezése óta kínzó vágyat érzett aziránt, hogy babusgathassa Tarát. Mintha csak ez lett volna a jel, amire Tara várt. A kutya azonnal felugrott és megpördült. Teljesen megkergült, mondhatni hiperaktívvá vált. A nő mintha átbillentett volna egy kapcsolót az állat fejében. Akárcsak egy skizofrén beteg, Tara szinte két kutyát ötvözött magában. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy miért került az utcára. Normális lakásba kerülve rövidesen erőt vett rajta a hihetetlen izgágaság. A gazdák egymás után vallottak kudarcot a nevelésével, így vált igazi nomáddá, aki sehol sem bírt gyökeret ereszteni.
Hilary azonban meg akarta törni a bűvös körforgást, és szeretett volna leásni a probléma gyökeréhez. Felvázoltam neki a módszerem lényegét. Ahogy néztük a házban szinte röpködő Tarát, elmagyaráztam, hogy ennél a kutyánál, tekintettel hányatott múltjára, sokkal mélyebben fészkelte be magát a baj a szokásosnál. Korábban már említettem, hogy a kutyákat mennyire tönkreteheti a vezérség rájuk nehezedő súlya. A menhelyről jött kutyán még nagyobb a teher, hiszen nála a tét is magasabb. Gondoljunk csak bele egy pillanatig! Van egy kutya, amely kétségbeesetten vágyakozik falka után. Amikor végre otthonra lel, a helyzet úgy hozza, hogy hamarosan ő lesz a falkavezér. Ámde nem tud megbirkózni a feladattal, erre pedig úgy reagál, hogy ha lehet, még nagyobb igyekezettel próbál kedvében járni a gazdájának. A gazda azonban idegesen, durván reagál, mire a kutya viselkedése egyre szertelenebbé válik. Nagyon sok ilyen menhelyi kutyát láttam már, mind felugráltak az emberekre, rángatták a pórázt, állandóan ugattak, haraptak, és egyre izgágábbak lettek. Mindezt pedig azért tették, mert úgy gondolták, a rájuk bízott “falka” igazából ezt igényli tőlük. Több szempontból is ördögi ez a kör. A gazda reakciója csak arra jó, hogy a kutyát még jobban őrületbe kergesse. Amikor azután a szegény állatot végül visszatoloncolják a menhelyre, priusza újabb bekezdésekkel gyarapodik, mint notórius problémakutyáé. A jojóeffektus egyre csak dolgozik…
Hilarynek is azzal érveltem, hogy sokkal jobb lenne a bajok forrását kezelni, mint a tüneteket. Tarának meg kellett tanulnia, hogy egy lakásban abszolút rossz az, ahogy eddig viselkedett. Hilarynek merőben új szabályokat kellett bevezetnie. Mint mindig, most is a jó öreg, határozott vezéri stílus elsajátítását szorgalmaztam. Hilarynek csendben, nyugodtan kellett állnia Tara minden erőszakoskodását. Minden jel arra utalt számomra, hogy a kutya egész addigi életében pont az ellenkező reakciókat kapta viselkedésére. Ha Hilary elszántsága gyengülni látszott, mindig elég volt figyelmeztetnem arra, hogy milyen sors vár Tarára, ha most kudarcot vallunk.
És Tara hamarosan higgadni kezdett. Persze egy ideig még megpróbált beerőszakolni minket az ő rendszerébe. Megkísérelt szemkontaktus felvenni Hilaryvel, ám a nő ellenállt. Kicsit később a kutya lefeküdt a padlóra. Amikor már teljesen elernyedt, szóltam Hilarynek, hogy várjon még öt percet. Amikor ez is eltelt, Hilary odahívta magához Tarát egy kis jutalomfalattal. A kutya nem vette el azonnal, hanem újra kezdte a szökdécselést. Ekkor Hilarynek ismét vissza kellett húzódnia, keresztülnézve a kutyán. Csak amikor Tara már tökéletesen az elvárt módon viselkedett, akkor kaphatta meg a jutalmat. Ezzel kezdődött a tanítás, amikor megmutattuk Tarának, hogyan is kell viselkedni a lakásban. Fél óra múlva egy teljesen megváltozott kutya volt előttünk. Hilary és Tara azóta is fantasztikus párost alkotnak. Sikerült megszakítani a kört, és a jojóeffektus elenyészett.

Posted on

Kutyapszichológia 25 – Lábrágcsálás és farokkergetés, segítség idegroncs kutyáknak

Minden kutya más és más jellemmel bír. Akárcsak nálunk, embereknél, köztük is vannak bohókás és megfontolt, magukba forduló és nyílt karakterek. Ezért lehetséges, hogy egyes állatok olyannyira eltérő módon reagáljanak a stresszhelyzetekben, amikor úgy érzik, hogy övék az alfa-pozíció. Vannak, amelyek ilyenkor kifutnának a világból, de ismerek olyanokat is, melyek inkább maguk ellen fordulnak, mégpedig sokszor a legpusztítóbb módokon. A hosszú évek alatt láttam már olyan eseteket, amik túlmennek szinte minden képzelet határán.
Emlékszem olyan kutyára, amelyik a legkisebb zajra őrjöngeni kezdett. A telefon megcsörrenésekor pánikszerűen rohant fedezéket keresni. Voltak olyan ideges állatok is, amelyeknél már az is komoly haladásnak számított, ha ottlétem alatt egy méternél közelebb mertek jönni hozzám. Olyan kutya is van, amelyik kővé mered a rémülettől, ha megpillant egy embert egyenruhában. Sajnos vannak hihetetlenül alázatos kutyák is, amelyek a legkisebb mozdulatunkra is lelapulnak és összepisilik magukat. Meggyőződésem, hogy amíg csak problémás kutyákkal fogok foglalkozni, új és új kifejeződési formáira bukkanok majd ennek a szomorú tünetegyüttesnek. A dolog hátterében persze mindig ugyanaz húzódik, mégpedig az, hogy a kutyát maga alá gyűri a vezérségből fakadó képzelt felelősségtudat. Bizonyos esetekben ez kóros idegességhez, illetve megszállottságot sugalló viselkedéshez vezet.
Riby, a négyéves fekete labrador arról a kis Grimsby közeli faluról kapta a nevét, ahol lakott. A gazdái azért hívtak el, mert a kutya nagyon csúnyán összerágta a saját lábát. A baj alig észrevehető módon kezdődött, de aztán egyre jobban elhatalmasodott Ribyn. Amikor értesítettek, a dolog odáig fajult, hogy a labrador szinte folyamatosan harapdálta a lábait. Ez így nem mehetett tovább, mind a négy lába egy merő vérző seb volt. Ha továbbra is hagyják, a sebek egykettőre elfertőződnek, és a kutya elpusztul vérmérgezésben, vagy pedig el kell altatni. A gazdák érthetően kétségbe voltak esve. Már mindent megpróbáltak, még a nyugtatókat is. Amikor hozzájuk mentem, Ribyn egy “csinos” kutyagallér éktelenkedett, ami megakadályozta, hogy a lábaihoz férkőzhessen.
Persze Riby emellett a magát vezérnek képzelő kutya összes klasszikus tünetét is mutatta. Sok gazda sajnos azt hiszi, hogy a felugrálás, a pórázvonszolás és a látogatók körüli tombolás teljesen normális magatartás. Biztosíthatom önöket, hogy ez nem így van. Riby mindezeket produkálta, sőt még az is a szokásává vált, hogy reggel nem volt hajlandó felkelni a helyéről addig, amíg a gazdái ki nem édesgették onnan. Ez megint csak a vezérség tudatában leledző állatokra utaló tünet, ugyanakkor számomra jelzés is, hogy ideje munkába lépnem.
Ismét csak a szokásos köteléképítés volt az első, amire Riby szépen reagált is. Voltaképpen szelíd kutya volt, és könnyen megvált az alfa-pozíciótól, mihelyt módot adtunk rá. Másfél óra elteltével meg is kértem a gazdáit, hogy vegyék le róla a gallért. Mihelyt ezt megtették, Riby rávetette magát a lábaira. Tünetei teljesen megegyeztek az embernél is jelentkező öncsonkításos esetekkel. Feladatunk az volt, hogy megmutassuk a kutyának, vannak az életben jobb dolgok is – vagyis ha mást csinál, jutalmat kap érte.
Letérdeltem tehát, és jutalomfalat kíséretében odahívtam magamhoz. Amikor odajött, bal kezemmel letakartam a lábát, míg jobbommal az álla alá nyúltam, és elkezdtem cirógatni. Mindeközben egy szót sem szóltam. Azt szerettem volna, ha a szituáció minél megnyugtatóbbra sikerül. Néhány pillanatig tűrte is a kényeztetést, de aztán ismét elkezdett kapkodni a lába felé. Ekkor újból elvontam a figyelmét, méghozzá úgy, hogy lábhoz hívtam és megjutalmaztam. Ismét egy pozitív megerősítés. Így ment ez egy darabig. Amikor nekilátott volna a lábharapdálásnak, rögtön eltereltem valamivel a figyelmét. Körülbelül húsz percig tartott ez a folyamatos foglalkozás. Riby nagyon szépen fejlődött, úgyhogy megkockáztattam, hogy kimegyek a konyhába teázni a gazdáival. Ahogy odakint beszélgettünk, meg is feledkeztünk Ribyről egy pillanatra. Csak percek múlva vettük észre, hogy a kutya mély álomba merült a nappali padlóján. Végre felhagyott az állandó őrködés idegtépő feladatával, és hosszú idő óta először tudott nyugodtan pihenni.
Ez volt az első ennyire súlyos esetem, úgyhogy megkértem a gazdákat, hogy néhány napig még tudósítsanak a fejleményekről. Úgy emlékszem, a következő hetekben egyszer vagy kétszer hallottam felőlük. Minden alkalommal azt mesélték, hogy a sebei szépen gyógyulnak, és minden tekintetben normális kutya vált belőle. A drámai órákat követően, melyeket együtt töltöttem velük, a lábrágcsálás egyszer s mindenkorra abbamaradt.
A kutyapszichológia külön tudomány, ráadásul nem is akármilyen fontosságú. Nekem nem tisztem a kutyaelme működését elemezni ezeken az oldalakon. Annyit viszont bizton állíthatok, hogy a kutyák agya eléggé fejlett ahhoz, hogy megszállott magatartásformáknak adjon helyet, melyek nem sokban különböznek az emberi bolondériáktól. Évek sora alatt számtalan különleges és bizarr esettel volt dolgom. Egy Rusty nevű német juhász például órákon keresztül képes volt kergetni a saját farkát. A gazdái már nem tudták ezt mire vélni, ezért felhívtak engem. Amikor megérkeztem, egy viszonylag jól nevelt kutyát ismerhettem meg, amelyben csak nyomokban lehetett felfedezni a vezérségre utaló jeleket. Párszor felugrott rám, nyüszített kicsit, de ezeket sem zavaró mértékben.
Beletelt egy kis időbe, míg sikerült rájönnöm, mi is okozza a fent említett problémát. A szerencse azonban végre rám mosolygott. Amíg Rusty gazdáival beszélgettem, hároméves kislányuk elszenderedett. A német juhász nagyon kötődött a kisgyerekhez, most is szépen összegömbölyödött mellette. A kislány álma nem tartott sokáig. Amikor felébredt, akkor pattant ki a megoldás a fejemből. A kislány szinte automatikusan nyújtotta ki a kezét a kutya farka után. Megragadta a végét, és mint valami játékszert, elkezdte cibálni. Rusty szinte azonnal keringő dervissé változott. Felpattant a földről és már pörgött is, mint valami őrült tűzkerék.
A gazdák eddig még sohasem látták, hogy miként kezdődik a kutya tébolyodott viselkedése. Elmagyaráztam nekik, hogy a kislányuk húzgálni szokta a kutya farkát, és ez, helyesebben a farokhúzás elkerülése okozza nála az abnormális viselkedést. Már említettem a korábbi fejezetekben, hogy a nagyon kicsi gyerekeknek milyen nehéz megtanítani, hogy miképpen bánjanak egy kutyával. Ennél az esetnél is arra kértem a szülőket, hogy felügyelet nélkül ne hagyják magára a kutyát a kislánnyal. Azt is tanácsoltam, hogy olyan közös játékokat játsszanak velük, amelyek a kislány figyelmét elvonják a kutya farkáról. Az apportírozós játékok például nagyon jók ilyen célból, hiszen ezeknél a kutya fejére figyel oda az ember inkább. Tanácsaim nyomán Rusty hamarosan felhagyott a farokkergetéssel. Ehelyett, mint minden rendes kutya, játéktárgyak után szaladgált a parkban