Állatvilág.net Újság

Noha a törvény szerint a vakvezető kutyák minden olyan helyre bemehetnek gazdájukkal, ahova egy átlagember, sokan nem nézik őket jó szemmel. Az egyik budapesti plázában egy kiképzés alatt lévő kutya és gazdája azt gyakorolta, milyen a parkolótól eljutni az első emeleti gyógyszertárig. A forgóajtó nem okozott gondot a hároméves labradornak, egy szenvicsező járókelő viszont egy pillanatra elterelte figyelmét. Az éttermi részen ülők jól fogadták a kutyát, egy kávézós szerint sincs semmi gond velük, hiszen a kiképzésük alatt néhány dolgot jobban megtanulnak, mint sok ember.

Szása szüntelen farkcsóválásán látszik, hogy nem zavarja a felhajtás: örül a körülötte nyüzsgő embereknek, Brúnót, leendő kollégáját kíváncsian szagolgatja, a pláza bejáratánál lévő forgóajtón rutinosan átsétál. Szása épp egy hónapokig tartó kiképzés utolsó szakaszában jár, ha átmegy a vizsgán, leendő gazdája a mellette lépkedő Farkas István lesz, aki csak fényeket és árnyékokat lát. Vele alig két hete ismerik egymást, kétszer találkoztak a kiképzés helyszínén, Csepelen, külső terepen most vannak együtt először. Szása a gyakorlat helyszínén, a Lurdy Házban korábban már járt, de a Szását kiképző Somlai Angyalka Alapítvány többször tartott itt akadálypályás bemutatót is.
Tavaly decemberben lépett életbe egy szociális és munkaügyi miniszteri rendelet, amely szerint a segítő kutyát alkalmazó emberek minden olyan helyen megjelenhetnek kutyájukkal, ahol bárki más. Ilyenek például a közterületek, a tömegközlekedési eszközök, a bevásárlóközpontok, a fürdők, de még az állatkert is. A rendelet ellenére nem mindenhol látják szívesen a kutyákat, az alapítvány munkatársainak tapasztalatai szerint különösen a távolsági buszok sofőrjei ódzkodnak attól, hogy felengedjék a buszra a kutyás vak emberket, de előfordult, hogy nagy áruházak biztonsági emberei tiltották ki a kutyát.
Ilyen ügyben nyert pert első fokon júniusban egy vak férfi a Csemege-Match áruházlánc ellen, mert megakadályozták belépésüket az egyik üzletbe. A Fővárosi Bíróság első fokon fél millió forint kártérítés megfizetésére, valamint arra kötelezte az áruházláncot, hogy a jövőben tegye lehetővé a vakvezető kutyák beengedését a boltjaiba, és magánlevélben fejezze ki sajnálkozását az eset miatt (erről bővebben itt olvashat).
A nagybevásárlást modellezik: Szása és leendő gazdája a Lurdyban azt próbálják ki, hogyan jutnak fel a parkolóból a bevásárlóközpont emeletére, ahol a posta, a gyógyszertár és egy ruhaüzlet a cél. Szását elkíséri oktatója, Nyíriné Kovács Mária, és az említett 7 hónapos kölyökkutya, Brúnó is vele tart.
A vakvezető kutyáknak különösen nehéz terep a bevásárlóközpont: mozdulatlan tárgyak mellett könnyen el tudnak lavírozni, a tömegben mozgó emberek kerülgetése azonban bonyolult feladat. A forgóajtó mellett padkák, kanyarok, padok és liftek is nehezítik a kutya és leendő gazdája haladását. Szása ennek ellenére szemlátomást élvezi a munkát, folyamatosan csóválja a farkát, jobbra-balra figyelget. “Lábhoz! Igazodj! Előre! Jobbra!” – ilyen parancsszavakat kell követnie. Szása általában engedelmeskedik, néha viszont még elkalandozik a figyelme, különösen, ha olyan emberrel találkozik, akinek szendvics van a kezében. “Szása egyetlen hibája, hogy nagyon beles” – mondja tanára nevetve. Így legalább a motiváció is egyértelmű: ha valamit ügyesen végrehajt, leendő gazdájától jutalomfalatkákat kap.
A hároméves zsemleszínű labrador egyévnyi tanulás után már tapasztalt. Tízhetes korában nevelőszülőkhöz került, ahol az egyik legfőbb cél az volt, hogy minél több inger érje, sok hétköznapi élethelyzetben megforduljon (jelenleg az alapítvány nyolc kiskutyája van nevelőszülőnél, több is lehetne, de ennyit bírnak fizetni, az önkéntes szülői posztért nincs nagy tolongás). Egyéves korában Szása visszakerült az alapítványhoz, ahol előbb megfigyelték, majd elkezdődött a kiképzés.
Most szoktatják össze leendő gazdájával, hamarosan odaköltözik hozzá, innentől kezdve az oktatóval hármasban fognak gyakorolni. A folyamat a kiképző felügyeletével zajlik egészen addig, amíg úgy nem gondolja, hogy a kutya mehet a vizsgára. Szabályzat írja elő, hogy a vizsgán milyen feltételeknek kell megfelelnie. “Önállóság, függetlenség, a nap 24 órájában végzett munka. Családtag, látótárs lesz belőle, ezért nagy a felelőssége” – mondja Vasteleky-Einbeck Péter, az alapítvány vezetője.
Bizonyos parancsokat meg kell tagadniuk: Szása szépen halad el az üzletek mellett, óvatosan kikerül egy reklámtáblát, majd jobbra észrevesz egy kijáratot, amit azonnal megcéloz. Az oktató határozottan közbeszól, amire visszaáll az eredeti irányba. “Látott egy kijáratot, úgy gondolja, hogy itt már végeztünk, mehetünk is. Sokszor logikusan kitalálja, mit kellene tennie” – magyarázza Nyíriné Kovács Mária.
“A gazda irányít, de a kutya dönt” – mondja a több évtizedes tapasztalattal rendelkező alapítványvezető. “A vakvezető kutya az egyetlen olyan állat, akire döntést bízunk” – mondja, hozzátéve, hogy “értelmes engedetlenségre” is nevelik a kutyákat, akiknek meg kell tanulniuk, hogy kaphatnak olyan parancsot, amit egyszerűen meg kell tagadniuk. Például, ha a gazda lelépne egy kereszteződésbe, de a kutya egy feléjük száguldó autót lát.
Az oktató szerint valamilyen módon a kutyák minden nap megmentik gazdájuk életét, és lelkiállapotukra is jó hatással vannak. Az sem mellékes, hogy sokkal hamarabb létesítenek kapcsolatot egy kutyás vak emberrel, mint amikor csak egy szál fehér bottal álldogál az út szélén. Vasteleky-Einbeck szerint egy vakvezető kutya kiképzése 6-10 hónapig tart és több mint egymillió forintba kerül. A három magyarországi kiképzőközpontnál több mint százan várnak kutyára, miközben évente legfeljebb húsz kutya végez. A vakvezető kutyákra tb-támogatás nem jár, az alapítvány elnöke, a Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége és mások évek óta igyekeznek elérni, hogy a speciális munkát végző állatok felkerüljenek a gyógyászati segédeszközök listájára.
“Kész élmény a kutya” Szása ugyan még nem profi, de a ruhaüzlet rengeteg ruhaállványa közötti labirintusban ügyesen lavíroz, nem vezeti neki gazdáját semminek. Oktatója elégedetten bólint. “Mivel csak a fényt érzékelem, legfeljebb onnan tudom, hogy van mellettem egy ruhaállvány, ha a botommal ki tudom tapintani. Nem vagyok született vak, ezért a tárgyérzékelésem még nem olyan jó” – mondja Farkas István. “Kész élmény a kutya. Rá kell hagynia magát az embernek, máskülönben nem megy” – mondja jobb kezében egyszerre tartva a pórázt és a hámfogót. Utóbbi segítségével érzékeli az irányokat, illetve ha szabad az út, a kutya húzását.
“Újpalotán lakom, az egyik bevásárlóközpontba rendszeresen el szoktam menni a 82 éves anyukámmal. Igaz, volt olyan is, amikor egy vak barátommal mentünk, akinek akkor még nem volt kutyája. Kész dili volt, amikor két vak bekerült a Tescóba: mentünk egyenesen; rögtön mellénk is küldtek egy biztonsági őrt” – meséli leendő kutyája fejét simogatva. Az étkezdéknél többen utánuk pillantanak, aztán újra belemélyednek hamburgereikbe. Megkérdezünk néhány vendéget a kutyákról, a villámfelmérés szerint nincs bajuk vele, mint mondják, még az sem zavarná őket, ha a kutya egy-két sültkrumplit kilopna a tányérukból. A kutyának joga van jelen lenni, hiszen dolgozik – mondja egy középkorú nő.
Az egyik kávézó munkatársa szerint nem jelent higiéniai kockázatot a kutya jelenléte: “A vakvezető kutya más kategória, más megítélés alá tartozik, mint amikor valaki behozza az ölebét. Ha ide leülnének, az sem lenne gond” – mutat a pult előtti székre. “A vakvezető kutya olyan, mint a fehér bot” – magyarázza. Kolléganője szerint ezek a kutyák “olyan kiképzést kapnak, ami után tudják azt, amit sok ember nem tud, például nem piszkítanak oda”.