Posted on

Ambrus Zoltán: Bob, az oroszlán

Hárman ültek az asztalnál: a púpos, Miss Lilian, a szelídítőnő és Little John, a majom. Old Jack, a tudós kutya a kuckóban feküdt, s félig aludt, félig bölcselkedett.
– Huszonhét garas! – szólt a púpos – az embernek éhen kell halnia. Micsoda vidék! Rekedtre kiabáltam magam:
„Tessék besétálni! Tessék besétálni! Miss Lilian fenevadjaival! A kutya mint számolóművész!” – és íme. Ha ez a kis betyár nem volna, fel kellene akasztanom magam. Nem eszel, Little John? Nem eszel, kis betyár?
A majom elégedetlenül morgott, s Miss Lilian nem felelt.
– Minden bajnak Bob, ez a hitvány Bob az oka – folytatta a púpos. – Nem tud semmit, és nagyon sokat eszik. A paraszt egyszer megnézi, s aztán vége. Mit is nézne rajta másodszor? Egyet-egyet nyújtózkodni s naphosszat ásítozni: ebből áll az egész tudománya. Egész nap alszik a bestia. Mi itt törjük magunkat; ez a kis betyár reggeltől estig vesződik, fut-fárad, a mulattatja az uraságokat. Az meg döglik, zabál és melegszik. Többet eszik, mint mi mindnyájan együttvéve. És mennyi fűtő kell neki, Istenem, mennyi fűtő! Egy piszkos, vén bestiának!… Nem igaz, Little John?
Little John panaszosan dörmögött, s Miss Lilian végre megszólalt.
– Ön gyűlöli Bobot, s én értem ezt, mert ön nem tud felejteni, Mr. Reginald. Bob majdnem halálra ijesztette önt; belemarkolt a húsába, s ha véletlenül oda nem tévedék, ön ma Szent Pál jobbján ül, az igazak között. Ön akkor nagyon megijedt, Mr. Reginald, s tudom, hogy a betegsége ettől a naptól kezdődik…
A púpos közbevágott.
– Ne is beszélj nekem arról a napról, mert felforr bennem a vér; jobb, ha hallgatsz erről, Zsuzsánna. Megtámadni engem, a gazdáját! Aki enni adok neki, s kiadom az utolsó garasomat, hogy melegen legyen a nyomorult! Ne is beszéljünk erről, Zsuzsánna, mert nem tudom, mitévő leszek, ha erre gondolok. Mondok neked valamit, s aztán ne beszélj nekem erről. Tudod-e, mit forgattam a fejemben, az után a nap után, amikor ez a piszok nyavalyássá tett? Azt, hogy levágom a farkát darabokban. Mert golyót röpíteni a fejébe, mi az? De levágni a farkát, kis darabokban, tövig, ezt már megérezte volna a semmirekellő!
Miss Lilian elnevette magát.
– Csakugyan, ez nem ment volna olyan könnyen, mint Mr. Reginald gondolja. Bob öreg és szelíd; a ketrec, az idő és a hideg egészen megtörte az istenadtát. De nem szereti, ha tréfálnak vele, s fogorvosra még nem volt szüksége.
– Nem kérdeztem volna meg – szólt a púpos az értelem felsőbbségével -, tetszik-e neki ez a kis tréfa vagy sem? Ő, engem nem lát többet a ketrec közelében! De kieszeltem valamit, amin talán csudálkozni fogsz; olyan egyszerű a dolog. Kieszeltem: a ketrec-guillotinet. Egy kis gépezetet, mely két éles, mozgatható bárdból áll. Az egyik bárd a ketrec tetejéről bocsátkozik le, a másik a padozatból emelkedik ki, s alant egymásba futnak. A buta állat észre se vette volna, hogy átsétáltatod az új ketrecbe, s aztán már a többi az én gondom…
– S ön azt hiszi, Mr. Reginald, hogy rávehetett volna erre gonoszságra? Fuj! Különben ez annyi lett volna, mint lemondani róla egészen. Mert szeretném látni azt a szelídítőt, aki hajlandó volna belépni hozzá ez után a műtét után. És részletekben ölni meg, csak hogy kínlódjék: micsoda gondolat! Ha terhére van s lelövi, azt értem; szegénykének úgyse soka ér már az élete. De így!… Ez igen csúnya ötlet volt, Mr. Reginald; s nemcsak kegyetlen, hanem ostoba ötlet is. Mert végre is Bob kenyeret keres önnek.
– Azaz hogy keresett – felelt a púpos. – Akkor még keresett. Ma már nem is keres, csak eszik. Föleszi mindenünket. Ennek a kis fickónak egy új vörös nadrágot akartam venni; arra se telik. Semmire se telik. Nem fázol, Little John? Gyere, te gazember, ülj az ölembe. Szereted a sört, te zsivány? Ugye, hogy szereted? No, hát igyál. Hehehe, te gazember, te gazember!…
S megveregette a majom szőrös arcát.
Ahogy hozzáhajolt s itatta, hamarjában nem lehetett megkülönböztetni, melyik az ember, s melyik a majom. Little John arca értelmesebb volt, mint Mr. Reginaldé, s a majom nem látszott oly vadnak, mint az ember.
– Különben szerencséje – folytatta Mr. Reginald -, hogy olyan szegény vagyok. A guillotine-ja sokba kerülne, s nekem nincs pénzem.
– Ne is beszéljen nekem erről, Mr. Reginald, mert minden szava a szívemet hasogatja. Szegény Bob! Mi lesz vele, ha én nem leszek itt?! Pedig én elhagyom önt, Mr. Reginald.
– Mi az? … Mit mondasz, Zsuzsánna?
– Azt, hogy elhagyom önt, Mr. Reginald. Férjhez megyek a borbélyhoz, akit a múltkor kitiltott a bódéból, mert szóba álltam vele. Éppen erről beszélgettünk akkor.
– Elment az eszed, Zsuzsánna? Ez lehetetlen! Ki főz nekünk akkor? Ki mos, vasal ránk? S ki bánik a vadakkal?
– Szolgáló akad elég, s Bobhoz megfogadja Goliathot, a régi szelídítőjét. Goliath már öregszik, lehet beszélni vele. Azt hiszem, kevesebbel is megelégszik, int én.
– És mért akarsz elhagyni? Így egyszerre?
– Tudja, Mr. Reginald, én nagyon csöndes némber vagyok, s nem jár az eszem haszontalanságokon. De nekem is kell az ember, s ön nem ember, Mr. Reginald, ön úr.
– Ezt érdemeltem tőled? Ezért tartottalak, ezért fizettelek nyolc esztendeig? Egy vagyont raktál félre a garasaimból, s most itthagysz?
De Miss Liliant már nem lehetett észre téríteni. Karácsonykor letelik a szegődése, s ezzel búcsút mond a művészi pályának. Mr. Reginald mondhat, amit akar. Ő nem veszi vissza a szavát.
– Hallod ezt, Little John? Karácsonykor férjhez megy a borbélyhoz. Ember kell neki. Megint Zsuzsánna lesz Isten, ember előtt; fogadjak magamnak más Miss Liliant. Hallod ezt, Little John? Ugye, te nem tennél ilyet, Litt John?
A majom keservesen nyöszörgött, s a púpos elérzékenyült.
Mondhatott akármit, Zsuzsűnna hajthatatlan maradt. Kérésre, fenyegetésre ugyanazt felelte, konokul, egyhangúan:
– Karácsonykor elmegyek.
Ha egy engedelmességhez szokott asszony egyszer a fejébe vesz valamit, azt harapófogóval se feszíted ki onnan.
Mr. Reginald szorultságában a kutyához fordult:
– Hallottál ilyet, Old Jack? Elhagyják a gazdádat. Hát nem voltam én jó mindnyájatokhoz? Nem adtam nektek enni? Ütöttelek, vertelek? Igen, vertelek, denem szívből, csak a tudomány érdekében.
Ezeket a szavakat, hogy „a tudomány érdekében” Old Jack értette; szűkölt, s ugatni kezdett.
Ennyi gyász láttára Zsuzsánna is megilletődött. Lehajtotta a fejét, és így szólt a késő bánat hangján:
– Nem lehet másképpen. A borbély már a pénzt is elvitte magával.
A púposnak a torkán akadt a szó. Megértette, hogy ami történt, jóvátehetetlen. Vagy úgy, hogy a borbély már a pénzt is elvitte magával?! Akkor csakugyan haszontalan minden szóbeszéd.
– Jó – szólt végre, elfojtott dühvel -, menj, de vidd el azt a buta állatot is. Nekem nem kell. Vedd meg, olcsó adom. Vidd el szaporán, hogy ne is lássam többet.
– Mit csinálnék vele a borbélyműhelyben? – kérdezte Zsuzsánna. – Kivernének miatta a faluból. Önnek még hasznára lehet. Vagy ha ez nincs kedvére, eladhatja a városban, amikor akarja.
– Valld meg, azért hagysz faképnél, mert attól tartasz, hogy egy szép nap téged is felfal a bestia, amikor egyszer rosszkedvében találod. S ha már valakit szét akar tépni, inkább engem, mint téged.
– Nem, Bob nem rosszindulatú. Csak akkor haragszik, ha éhes.
– De mindig éhes, a falánk kutya! Egy szó mint száz, a legokosabb, hogyha itt maradsz. Küldd el a borbélyt; minek is állsz szóba borbélyokkal?!
– Az nem lehet. Odaadtam a pénzt.
– Persze, persze, már a pénzt is odaadtad. Hát jól van, eredj.
Aztán Little Johnhoz fordult, és elpanaszolta neki:
– Ez a buta állat mindennap új bajt zúdít a fejemre. Szétugrasztja a társulatot, s megeszi mindenünket; semmit se tud, semmit se csinál, egész nap alszik, és mégis élni akar. De ne félj, Little John; majd teszek róla, Little John, ne félj!
A majom, aki buzgó és szorgalmas volt, a fogát vicsorgatta.

2.
Karácsony estéjén, egy órával később, hogy Miss Lilian – a keresztségben: Zsuzsánna – áttette tanyáját a borbélyhoz, a púpos magára vette köpenyegét, keresztülhaladt a keményre fagyott udvaron, s benyitott a vadak bódéjába.
Tolvajlámpát vitt magával, s a falhoz lapulva, óvatosan haladt előre. Nem akart közel érni a ketrechez; gyűlölte, de tisztelte Bobot.
Az oroszlán aludt.
Miről álmodott? Zsákmányról? Halálos marakodásokról, gőzölgő vérről, szétmarcangolt óriási kígyókról? Vagy édes dulakodásokról, játszi oroszlánkisasszonyokkal, akik a párzás szilaj örömében bömbölésükkel megreszkettetik a csalitot? Bizonyára a sivatagban járt, a napfényben, a forró homokon. A messzeségben a kaffer kunyhókat látta, s nem érezte a lába sebét.
A púpos a tolvajlámpa gyér világánál bepislogott a ketrecbe, ahol a sötét tömeg nyugodott. Settenkedő lépését alig lehetett hallani; a vad aludt tovább. Aludt, s nem gondolt rá, hogy annak, aki nem tudja megkeresni kenyerét: nincs joga élnie.
– Aludjál – mormogott a púpos -, ma alszol utoljára ilyen édese! Hogyan, barátom, te elveszed előlünk a táplálékunkat, a meleget, s ráadásul szétkergeted a társulatomat?! Nem, Bob cimbora, ez már nem járja, ez egy kicsit sok. Ezennel felmondom a barátságot. Miért pazarolnám tovább is terád keservesen szerzett garasaimat? Hogy egy szép nap leharapd a kezem? Köszönöm szépen. A Miss ránézve meghalt, tehát vége a komaságnak. A Miss beszélhet akármit. Hogy bevigyelek a városba, s eladjalak az állatkertnek vagy a múzeumnak? Ugyan ki ad pénzt érted: egy ütött-kopott, vén oroszlánért! Annyit se kapnék érted, amennyibe az ellátásod kerül, amíg túladhatnék rajtad, nem tudom, mikor. Nem, nem,. Bob, végezzünk. Végezzünk minél hamarabb, s végezzünk zaj nélkül, ahogy urakhoz illik. Minek tudja meg a világ, hogy véleménykülönbségek vannak közöttünk? Ez fölösleges. Mondjuk, hogy beteg vagy, Bob, hogy nagyon beteg vagy. Nem vagy már mai csirke; nem mondható váratlan szerencsétlenségnek, hogy időd betelt, s órád megérkezett. S elmúlásod fájdalomtalan lesz. Tudod, a guillotine-t jobban szerettem volna, de hagyjuk az erőszakosságot. Értettél? Nem? Mindegy. Végezzünk, Bob.
Odament a kemencéhez, mely a rekeszt melegítette, s szép csendesen eloltotta a tüzet.
Hajnal felé az oroszlán fölébredt, s megrázta a sörényét. Fázott.

3.
Másnap Mr. Reginald bekukucskált a bódéba. Kíváncsi volt rá, mi történik odabenn, de nem tartotta tanácsosnak közelebb menni a halálraítélthez.
Ahogy kinyitotta az ajtót, a vak homályosságból két nagy sárga szem rontott elő, s egy hatalmas tömeg olyan erővel vágódott a ketrec rácsához, hogy a vasszerkezet minden ízében megrecsegett.
A púpos hátán végigfutott a hideg, s inai megcsuklottak. Ha a vas véletlenül enged!… Becsapta az ajtót s továbbállt.
Az ajtócsattanásra rémítő bömbölés felelt. Olyan bömbölés, hogy a púpos egész éjszaka hallotta. Hajnalig nem tudott aludni. Csak a füle káprázott?… Vagy amaz egyre ordított odaát?!…
Később is, folyvást hallotta ezt a hangot. S ünnep másnapján, mialatt Little John a legtréfásabb dolgokkal mulattatta a piacon egybegyülekezett uraságokat, koronkint a fülébe hatott a meg-megújuló rettentő bömbölés. Eleinte úgy hangzott ez, mint valami szörnyű fenyegetőzés, majd úgy rémlett, mintha átváltozott volna panaszos könyörgéssé.
Végre elhallgatott a hang.
Az ünnepek után – ötvenhat óra múlt el, hogy a halálraítélt éhezett és fagyoskodott – Mr. Reginald még egyszer megnézte áldozatát. Most már bemehetett. Bob nem rohanta meg a rácsot; tehetetlenül feküdt abban a sarokban, mely a legközelebb volt a hideg kemencéhez.
A déli nap bevilágított a deszkabódé hasadékain. Mr. Reginald jól láthatta az éhségtől és hidegtől kimerült állatot. Még élt, de már nem bömbölt, csak nyögött.
Mikor az ajtó kinyílt, felnyitotta a szemét. De tekintetében már nem volt más, csak halálos szomorúság. A gyűlölségnek és a bosszúnak utolsó zsarátnoka is kialudt belőle.
Mintha azt mondta volna ez a szomorú tekintet:
– Ó, jaj nekem, hogy én – én vagyok, s nem lehettem más: alkalmazkodó kutya vagy ügyeskedő majom! Ó, jaj nekem, hogy csak haldoklásomban tudom meg, mily oktalanul éltem! Miért is, hogy bele kellett futnom a kelepcébe, s a rabságban nem tudtam átváltozni törleszkedő hasznos háziállattá?! Miért, hogy a hazai, ismerős bozótok között, egyenesen, nyugodt nagy léptekkel haladtam előre, nem sejtve, hogy vermet ástak elém?! Miért kell ily későn tudnom meg, hogy nem okos egyenesen menni, miért nem láttam be előbb, hogy csúsznom kellett volna, lassan, óvatosan, kanyarogva, ahogy a kígyó csúszik?! Miért nem nyílt ki az eszem a verem sötétjében, miért, hogy föl se vettem a homályt, mely mindenkorra elnyelt, miért, hogy aggodalom nem fogott el a fogságban, miért szóltam nyugodtan: „Sötét van, mindegy”?! Miért nem törődtem a puskás liliputiakkal, akik körülfogtak, s átcsaltak a veremből a széttörhetetlen vasketrecembe?! Miért nem tanultam meg később a rabszolgaság mesterségét, miért nem sajátítottam el a tánc művészetét, a tízig való számolás tudományát, miért nem tanultam meg vörös nadrágban járni és az arcomat fintorgatni?! Isten veled már, harc vidám zenéje, fenevadak erdőt reszkettető vidám ordítozása, lángoló erdő, napfény izzó heve, puskaropogás, csalit zengése, Isten veletek! Isten veletek, kemény húsú, széles pofájú, szép oroszlánkisasszonyok! Nem dulakodom többé veletek földet rengető szerelmi párbajban; nem vágom szügyetekhez győztes sörényemet; nem bírom le, halálos reszketéssel teli édes gyönyörre, melegséget árasztó, keménybársony, szilaj testeteket! Isten veletek szép oroszlánasszonyok, és ti, gyáván szökellő tigrisek, csataszóm elől vadul rohanó elefántok, ne remegjetek többé: én már búcsúzom! Ó, mily nyomorultul kell elvesznem! Vacogok, haldoklom a hidegtől, aki a napfényre születtem, s éhen pusztulok el én, akinek szét kellett volna marcangolnom az egész világot! De hát én vagyok-e én, s az egész Afrika nem álom volt csupán?! Íme, ez a pislogó, hunyorgó, reszkető szempár megöl, Engem!… Nem, én nem vagyok én; szép afrikai hazám, a vérengző csaták, rügyfakasztó március szerelmi bömböléssel teli éjei, mindez hazugság volt, s én csak egy közönséges macska vagyok, akit földre tepert az éhség, s aki könnyezik a hidegtől!
Mikor Mr. Reginald utoljára látogatta meg áldozatát, Bob már nem mozdult. Púpos kinyitotta a ketrec ajtaját, rálépett az oroszlán tetemére, s kis pálcájával nagyot suhintva a levegőbe, kevélyen így szólt:
– Quos ego!

Latin: Quos ego – majd adok! Neptun fölkiáltása Vergiliusnál, mellyel a szeleket, mikor akarata nélkül fölkeltek, nyugalomra inti.

Vélemény, hozzászólás?