Posted on

Állatmese: Andersen, a béka

Mély volt a kút, hosszú a kötél, s nehezen forgott a kerék, ha egy-egy teli vödör vizet fölhúz­tak a kútkáváig. Olyan mély volt a kút, hogy a nap se láthatta meg benne fényes arcát, csak sugarai értek le egy darabig a kútgödörbe, s ameddig leértek, füvet sarjasztottak a nedves kövek között.

A kút sötét mélyében lakott egy család a békák nemzetségéből; nem idevaló család, csak bevándorlott: a dédanya, az öreg anyabéka valamikor fejest ugrott a kútba. A kút őslakói, a zöld békák, megbarátkoztak ivadékaival, még a rokonságot is kiderítették, s „a kút vendégei­nek” nevezték el őket. Pedig minden jel arra vallott, hogy a bevándorlottak nem érik be a vendégeskedéssel, véglegesen föl akarják ütni sátorfájukat a kút mélyében, ahol igen jól érezték magukat a szárazföldön – így nevezték a kiugró, nedves köveket.

Az öreg békadédanya egyszer nyakába vette a világot; félig fölhúzatta magát a vizesvödörrel, de már a kút közepe táján olyan vakító világosság volt, hogy belefájdult a szeme; szerencsére még idejében ki tudott ugrani a vödörből. Még így is nagy árat fizetett az utazásért: ugrás közben kificamított a bokáját, s három napig borogatni kellett. A fenti világról így nem szer­zett sok tapasztalatot, de azt tudta, s tudta a családja is, hogy nem a kút az egész világ. Lehet, hogy a dédanya tudott egyet-mást a világról, de ha kérdezték, csak ümmögött-hümmögött, nem felelt, végül már nem is kérdeztek tőle semmit.

– Kövér vagy, buta és fertelmes ábrázatú! – mondták szemébe a hányaveti, fiatal zöld békák. – A porontyaid pedig valamennyien rád ütöttek!

– Lehet – mondta rá a dédanya. – De az egyiknek drágakő van a fejében. A zöld békák maflán bámultak rá, sehogy sem volt ínyükre a felelet. Aztán elfintorították a képüket, és lehúzódtak a kút mélyébe. De az ifjú varangyoknak hízott a májuk attól, amit hallottak. Kényeskedve nyúj­togatták hátsó lábukat mórikálták magukat; mindegyik azt hitte, ő az, aki drágakövet hor­doz a fejében. Egyszer csak elcsöndesedtek, tűnődve hallgattak, s megkérdezték a dédanyjuktól, mire is büszkék, s tulajdonképpen mi a csoda az a drágakő.

– Tündöklő holmi, fejdelemhez illő! – felelte a dédanya. – Olyan szép, hogy el se tudom mondani! Valami, amit magunk gyönyörűségére és irigyeink bosszúságára hordozunk. De többet nem mondok, ne is faggassatok!

– No, nem én hordozom, az biztos! – mondta a legkisebbik békaivadék, aki a legszerényebb volt testvérei között, de a legrútabb is, szegényke. – Éppen nekem jutott volna olyan nagy kincs? Nem is örülnék olyan holminak, ami másoknak bosszúságot szerez! Cseppet se vágyom rá. Én csak arra vágyom, hogy egyszer följuthassak a kút kávájáig, és szétnézhessek a világban. Milyen szép is lehet odafönn!

– Járt utat a járatlanért el ne hagyd! – intette a bölcs dédanya. – Itt a kút mélyén mindenkit ismersz, eligazodsz mindenben, ez az otthonod. A vödörtől pedig őrizkedjél, mert agyon­nyomhat. S ha még ép bőrrel kerülnél is bele, kieshetsz belőle, és összetöröd minden csonto­dat. Bizony, nem mindenki olyan szerencsés, mint én, aki egy bokaficam árán szabadultam meg a vödörből.

– Ümm! – ümmögte a kisvarangy, s ez úgy hangzott, mintha magunkfajta azt mondaná: – Ühüm!

De csak nem ment ki a fejéből: milyen jó is lenne kipislantani a világba, milyen szép lehet odafönn a zöld fű! Másnap reggel aztán, amikor a vödröt lebocsátották a kútba, a kisvarangy egész testében megremegett, izgatottan várta, hogy a vödör telemerüljön vízzel; akkor nagy elhatározással beleugrott, meglapult az aljában, és fölhúzatta magát.

– Hű, az ördög! – mérgelődött a kertészlegény, amikor kiöntötte a vizet, és megpillantotta a lapuló varangyot. – Ilyen csúf békát legcsúfabb álmomban se láttam! – Utána hajította a facipő­jét, s hajszál híja, hogy az ifjú varangy ott nem lelte halálát, de szerencsésen megmenekült, beugrott egy csalánbokor sűrűjébe. Amikor kifújta magát, fölnézett: a széles csalánleveleken átsütött a nap, s a kis varangyos béka úgy érezte magát, mint mi a rengeteg erdőben, ahol a lombok résein átszűrődik a napsugár.

– De szép idefönn! Sokkal szebb, mint a kútban! – állapította meg a béka. – Szívesen itt tölteném akár az egész életemet. – Csöndesen feküdt egy-két órát, elgyönyörködött a csalán­erdőben. De aztán továbbűzte a kíváncsiság.

– Ugyan mi lehet ezen az erdőn túl? Nem állhatok meg itt, ha már idáig eljutottam!

Azzal nekiveselkedett, és fürgén továbbindult; talpalt, ahogy csak inai bírták. Egyszer csak kiért az országútra, ahol jól megizzasztotta a nap, s fehérre lisztezte a fölverődő por.

– Ez aztán a szárazföld, nem a kút nedves kövei! – mondta elégedetten a kisvarangy. – Szinte sok is már a jóból.

Megérkezett az árokszélre, ahol nefelejcs meg gólyahír virágzott, azon túl bodza- meg gala­gonya­sövény illatozott – micsoda pompa! Lepke csapongott a virágok fölött, s a kisvarangy azt is virágnak nézte, szárnyra kapott virágnak.

– Ó, ha én is szárnyra kelhetnék! – áhítozott a kisbéka. – Ümm, de gyönyörű is ez a világ!

Nyolc napot és nyolc éjszakát töltött csendes gyönyörködéssel az árok partján. Élelemre nem volt gondja, került, amennyi kellett.

A kilencedik napon aztán azt mondta magában: „Tovább, tovább!” És útra kelt.

De találhatott-e szebbet a virágos árokpartnál? Legföljebb egy társat, egy kisvarangyot, vagy néhány jókedvű zöld békát. Egy éjszaka ismerős hangokat hallott a távolból – azt sejtette belőle, hogy valahol a környéken atyafiai tanyáznak.

– Ó, de szép az élet! De szép elhagyni a sötét kutat, csalánerdőben pihenni, forró porban vándo­rolni, virágos árokparton elmélkedni! De csak tovább, tovább! Egy kisvarangy, vagy legalább égy zöld béka hiányzik az igazi boldogságomhoz! A természet szépségei egymaguk­ban nem boldogítanak. – És megint fölkötötte az útilaput, s ment tovább.

Tocsogós rétre ért, egy nádas övezte tó partjára. Nem sokáig gondolkozott, fejest ugrott a tóba.

– Attól tartunk, bőrig ázik itt nálunk – mondták a tóban tanyázó békaatyafiak. – De, persze szívesen látjuk, mondanunk se kell – udvariaskodtak. – Kegyed ifjú vagy hajadon? De hiszen mindegy, akár ez, akár az: isten hozta minálunk!

És mindjárt meg is hívták az esti családi hangversenyükre. Ismerjük jól a békacsaládok esti hangversenyeit: megható buzgalommal fújják egyhangú kardalukat a vékony kis hangok. A hangverseny szünetében nem szolgáltak fel frissítőket, de ital volt bőven, kiihatták volna, ha kedvük tartja, akár az egész tavat.

– Ég áldjon benneteket! Továbbmegyek! – búcsúzott tőlük egy-két nap múlva a kisvarangy. Nem volt maradása: mindig a szebbet, mindig a jobbat kereste, mindig más vidékre húzta a szíve.

Látta a fehéren sziporkázó csillagokat, látta a halvány sugarú újholdat, a felkelő napot.

– Még mindig a kút mélyén vagyok, csak egy sokkal nagyobb kút mélyén – mondta a kis varan­gyos béka. – Még magasabbra kívánkozom! Addig nem lesz nyugtom! – És amikor telőben volt a hold, azt gondolta szegényke: „Hátha ez is egy vödör, amit leeresztenek a földre, hátha ebbe kell beleugranom, hogy még magasabbra érjek. Vagy az a másik volna a vödör, amit napnak neveznek? Milyen nagy és fényes, ez valamennyiünket föl tudna húzni a magasba. Csak el ne szalasszam az alkalmat, amikor beleugorhatok! Ó, micsoda fényességet érzek a fejemben! Azt hiszem, a drágakő sem áraszt ennyi fényt! De az én fejemben nemigen lehet drágakő, nem is bánom: csak fel, fel a magasba, a fénybe! Bízom az erőmben, mégis félek egy kicsit: nagy fába vágom a fejszémet, de fő a bátorság! Előre, tovább! Egyenest az országútra!”

Nekivágott hát az útnak; serényen bandukolt, ahogy csak telt a maga fajtájától.

Hamarosan kiért az országútra, amelynek két szélét emberek házai népesítettek be, s kertek zöldelltek közöttük, virágoskertek, veteményeskertek.

Egy káposztaágyás szélén megpihent, kicsit kifújta magát és körülnézett.

– De sokféle teremtmény él a föld hátán, s én még a nevüket se hallottam! Milyen nagy és milyen gazdag a világ! Bizony, körül kell néznem egy kicsit, nem vesztegelhetek egy helyben! – És egy-két ugrással egy nagy káposztafej árnyékában termett. – Ó de gyönyörű zöld itt minden!

– Felesleges mondania, nagyon jól tudom! – szólalt meg a feje fölött egy káposztahernyó. – Az én káposztalevelem a legnagyobb messze vidéken. Igaz, hogy a világ túlsó felét eltakarja előlem, de nekem úgyis jobban tetszik az innenső fele.

– Kot, kot, kot! – hallatszott egyszer csak a közelükben. Tyúkok érkeztek a káposztaágyáshoz. Tipegtek, kapirgáltak, mert éppen ebéd ideje volt. Az egyik tyúknak jó szeme volt: meglátta a hernyót, s odavágott hozzá a csőrével; a hernyó leesett a földre, ott kunkorgott, nyújtózkodott kétségbeesetten. A tyúk jól szemügyre vette, először az egyik szemével, aztán a másikkal, mert elképzelni se tudta, mitől mozoghat.

– Ellenem semmi rosszat nem forral – nyugodott meg aztán, és már vágta volna szét a csőrével. De a varangy fogta magát, s hirtelen a tyúk elé ugrott. – Szövetségese is van! – vette fontolóra a tyúk. – Lám, hogy támogatják egymást a rút férgei! – Gondolt egyet, és faképnél hagyta őket. – Bánom is én! – vigasztalta magát. – Úgyse lett volna elég a fél fogamra se! – Így vélekedtek a társai is, és nyomban odébbálltak.

– Ügyes voltam! – dicsérte magát a káposztahernyó. – Legfontosabb a lélekjelenlét. No de most jön a neheze: fölmászni a levelemre! Hol is van a birtokom?

A kisvarangy sajnálgatta, együtt sopánkodott vele. Örült, hogy szolgálatot tehetett neki, amikor fertelmes ábrázatával elriasztotta mellőle a tyúkot, s ezt meg is mondta.

– Hogy érti ezt? – nézett rá méltatlankodva a hernyó. – Az ügyességem mentett meg, a lélek­jelenlétem! Bár ami azt illeti, ön eléggé kellemetlen látvány, de hát nem ennek köszönhetem az életemet. De most már szeretnék zavartalanul pihenni a birtokomon! Érzem már a levelem illatát! Lám, itthon is vagyok! Nincs nagyszerűbb dolog, mintha saját birtoka van az embernek! No de feljebb kell kerülnöm.

„Feljebb, úgy bizony! – gondolta a kisvarangy, amikor a hernyó nagy nehezen fölkecmergett a birtokára. – Mindnyájan feljebb, egyre feljebb vágyakozunk. De ez a szegény hernyó ma eléggé rosszkedvű, biztosan az ijedségtől.” – Ezen eltűnődött, s megint felnézett vágyakozva a magasba.

A magasban, egy parasztember háza tetején gólyacsalád fészkelt; a gólyaapa kinn állt a fészek szélén, és harsányan kelepelt.

„Ó, milyen magasan laknak! – gondolta vágyakozva a kisvarangy. – Ha én oda fölkerülhet­nék!”

A parasztházban két fiatal diák lakott; az egyik költő volt, a másik természetbúvár. A költő szíve visszatükrözte az egész világot, s annak minden teremtményét, a természetbúvár pedig kézbe vette, tanulmányozta, ha kellett, ízeire szedte a legapróbb lényeket is. Jókedvű és derék ifjú volt mind a kettő.

– Oda nézz, ott lapul egy varangy! – kiáltott fel a természetbúvár. – Szép példány, ezt spirituszba teszem!

– Hiszen már van két példányod! Hagyd ezt, szegényt, hadd élvezze a világot! – kérte a költő.

– De amikor ez olyan csodálatosan rút! – mondta a társa.

– Éppen ezért hagyd a boldogtalant! Még ha drágakövet találnánk a fejében, akkor nem mondom, magam is segítenék megfogni.

– Drágakövet? – ámult el a természetbúvár. – No te aztán jól tudod a természetrajzot!

– Tudom, vagy nem: gyönyörű a néphit, hogy némelyik varangyos béka, a legrútabb isten­teremt­ménye, drágakövet hordoz a fejében.

A béka csak ennyit hallott, ezt is csak félig-meddig értette. A két jó barát továbbment, s a kisvarangy megmenekült a spirituszhaláltól.

– Lám, ők is a drágakőről beszéltek – tűnődött el. – Szerencse, hogy az én fejem nem rejt ilyen kincset, mert még bajt hozna rám.

A háztetőn a gólyaapa hangos kelepelésbe kezdett: oktató előadást tartott fiainak, akik tátott csőrrel bámulták a kertben sétáló két ifjút.

– Az ember a legelbizakodottabb teremtmény a földön! – kezdte előadását. – Hallgassátok csak, hogyan jártatják a csőrüket, pedig semmi veleje annak, amit mondanak, hiszen még csak kelepelni se tudnak! S még azt merik állítani magukról, hogy jó szónokok! Pedig micsoda nyelv, amit beszélnek! Egynapi repülésre már nem értik egymást, mert ott más nyelv járja. Mi pedig az egész világon boldogulunk a nyelvünkkel, északon éppen úgy, mint a meleg déli országokban. Aztán az emberek repülni se tudnak, valami vonatnak nevezett tákolmányon robognak, s a nyakukat szegik rajta. Ha csak rágondolok, végigfut a hideg a csőrömön! Bizony, meglenne a világ emberek nélkül is! Semmi szükségünk rájuk! A béka meg a giliszta sokkal fontosabb teremtmény!

– Megkapó beszéd volt! – lelkesedett a kisvarangy. – Milyen hatalmas férfiú az odafönn, s milyen magasan trónol! Még senkit sem láttam ilyen magas polcon! S még úszni is tud! – kiáltott fel elragadtatással, amikor a gólya elrugaszkodott a háztetőről, és kiterjesztett szárnnyal szelte a levegőt.

A gólyaanya ottmaradt a fészekben. Mesét mondott a fiainak a déli meleg országról, Egyip­tomról, a Nílus vizéről meg a pompás iszapról, amely valóságos terített asztal a gólyanépnek. A kisbéka álmélkodva hallgatta a mesét: sohasem hallott még arról az országról.

– El kell jutnom oda! – mondta sóvárogva. – Talán elvinne a gólya vagy valamelyik fia. Meg­hálálnám a szívességét. Ó, hogy vágyom Egyiptomba, s el is jutok bizonyosan, hiszen mellém szegődött a szerencse! A vágy, ami a szívemben lakik, százszor többet ér, mintha drágakövet rejtene a fejem!

Igaza volt a kisvarangynak: az volt az ő drágaköve, a szüntelen vágy, a sóvárgás fölfelé, mind magasabbra! Fénylett, tündöklött a szívében a vágyakozás.

Még végig se gondolta, amikor mellette termett a gólya, a hatalmas férfiú. Megpillantotta a fűben üldögélő békát, vágott egyet a csőrével, s nem éppen gyöngéden megragadta. A kemény csőr belevágódott a szegény kisbéka testébe, sivított mellette a szél, félelmetes volt a repülés, – de repült! A magasba repült, Egyiptom felé bizonyára; fénylett a szeme, mint az eleven láng.

– Kvak! Jaj!

A kisbékának vége volt. De hová lett az a csepp láng a szeméből?

Felitta a napsugár, kilopta a drágakövet a kis varangyos béka fejéből. Hová vitte?

Ne a természettudóst kérdezd meg, inkább a költőt: ő majd mesél neked a hernyóról, mesél a gólyacsaládról. Gondolkozz csak! A hernyóból, a rút hernyóból, tündérpillangó támad; a gólya­család hegyeket, tengereket repül át, a messzi Afrikában megtelepszik, s onnan meg­találja a legegyenesebb utat haza, az északi országba, a maga falujába, a maga háztetejére! Olyan ez, mint a mese, pedig való igaz! Ha megkérdezed a természettudóst, ő se tud mást mondani, mint amit magad is tudsz, amit tulajdon szemeddel láttál!

És a drágakő a béka fejéből? Az hova lett? Keresd a napban! Nézz bele, ha tudsz!

Erős a fénye, és gyönge a szemünk, gyönge ahhoz, hogy meglássuk a föld valamennyi csodáját. Talán egyszer majd sikerül, s az lesz a legszebb mese.

Vélemény, hozzászólás?