Posted on

A kutya nevelése kölyökkorban kezdődik

A kutyatartásnak minden csínját-bínját ismerhetjük, mégsem megyünk sokra vele, ha kedvencünk neveletlen és fegyelmezetlen. A kutya nevelését már kölyökkorban el kell kezdenünk, ha azt szeretnénk, hogy szófogadó, fegyelmezett kutyusunk legyen. Ez nem könnyű feladat, persze fajtánként változik, hogy a sikerhez vezető út mennyire hosszú!
Itt nyomban felmerül a kérdés, hogy bár kölyökkorban kell kezdeni a nevelést, de az pontosan mit is jelent! Három hónaposan, fél évesen, vagy még korábban? A kutyák viselkedésével foglalkozó tudósok, azaz a kynológusok, valamint a gyakorlott kutyakiképzők szerint abban a pillanatban kezdjük el nevelni kutyánkat, amikor hozzánk kerül, azaz nyolchetes kora körül. Persze ez a nevelés még ne legyen olyan intenzív, mint egy fél éves, egy éves kutya esetében, de az alapozást megkezdhetjük.
Amint a kiskutya végrehajt egy cselekvést, például leül, azonnal mondjuk az “Ül!” parancsszót, így idővel társítani fogja a szót és a cselekvést, s később tudni fogja az adott parancsszó hallatán, hogy mit is kell tennie. Természetesen egy felejthetetlen alapszabály: a dicséret sose maradjon el! Így a kiskutya érezni fogja, hogy örömet szerzett nekünk.
Természetesen egy helytelen dolog miatt, amit nem lenne szabad a kutyának megtennie, az ellenkezőjét kell éreztetnünk vele, a “Nem! vagy Nem szabad!” parancsszó ismétlésével, érezhetően erélyesebb hangszínnel.
Alapvető parancsok: A kutya neve – az első legfontosabb dolog, hogy a kutya megtanulja nevét, így tudni fogja, hogy neki szólunk. Mindig ismételgessük a nevét, főleg, ha együtt vagyunk vele, például játék közben. Legszerencsésebb rövid, két- legfeljebb három szótagú nevet kitalálnunk, ami ritmusos hangzású, ezt a kutya könnyebben megjegyzi. Lássunk egy példát! Sokkal könnyebb megjegyezni a kutyának egy olyan nevet, mint például a Döme vagy Floki, mint egy végtelen hosszút, mint amilyen a Vergilius és az Ákombákom (sokan ilyen neveket szeretnek adni nekik).
A kutya ültetése – a kölykök esetében ezt a parancsot etetés előtt tanítgathatjuk. Amikor a tál a kezünkben van, tartsuk a feje felett, így jobb esetben le fog ülni, mert könnyebben látja a tálat. Ekkor mondjuk az “Ül!” parancsszót, és jutalomként adjuk oda neki az ételt. Néhány kutya eszeveszetten elkezd majd ugrálni! Mondjuk neki a tiltó parancsszót, majd ültessük le, de egy biztos, a türelmünket ne veszítsük el. Ha engedelmeskedik, nagyon dicsérjük meg!
A kutya fektetése – amikor a kutyát lefektetjük, még inkább érezni fogja a mi felsőbbrendűségünket, persze nem ezen van a hangsúly, ezzel sosem szabad visszaélnünk, de jó, ha tudja, hogy mi a helyes rangsor. Először ültessük le, majd mondjuk az új parancsot: “Fekszik!”. Ösztönözhetjük őt azzal is, hogy ütögetjük az orra előtt a földet. Ha ez nem segít, segítsünk neki, és óvatosan nyomjuk le a földre, a mellső lábait előre húzva! Ne felejtsük el a dicséretet, amikor teljesíti a kérésünket!
A behívás – az egyik legfontosabb parancs ez, hiszen sok esetben akár a kutya életét menthetjük meg vele, illetve elkerülhetjük azt, hogy elszökjön tőlünk kedvencünk! Tegyük rá a kutyára a pórázt, így könnyebb az irányítás! Maradjunk állva előtte, várjuk meg, míg szembe fordul velünk, és ránk figyel. Lassan hátráljunk, és közben hívjuk a “Gyere ide!” parancsszóval. Ha nem tudja, mit akarunk, óvatosan húzzuk a pórázt magunk felé, közben pedig továbbra is hátráljunk folyamatosan és ismételgessük a parancsot! Előbb-utóbb tudatosulni fog benne, mi is a lényeg.
Akkor vegyük át újra. Az alapvető engedelmességi gyakorlatok a kutyát engedelmesség teszik és megkönnyítik a családdal, a többi emberrel való együttélését, ezért nélkülözhetetlen tartozékai a kulturált kutyatartásnak. A fegyelmező gyakorlatok hatására a kutya számára természetessé válik a gazda elvárásaihoz való alkalmazkodás és ezek alapozzák meg az eredményes vadászati munkát is.
Az ültetés, az állítás és a fektetés tanítását – játékos formában – már 3 hónapos korban elkezdhetjük a kutya számára megszokott környezetben. De nem szabad egyszerre megkezdeni mindhárom parancs tanítását! A láb melletti követést pórázon, majd póráz nélkül és a helyben maradást csak később, a fokozatosság szigorú betartásával szabad tanítani.
A kiképzés közben ügyeljünk a póráz helyes tartására is: a végét jobb kezünkben tartva olyan hosszúra engedjük, hogy a mellettünk álló kutya és a mellünk magasságában tartott öklünk között a póráz kiegyenesedjen, de ne feszüljön. A bal kezünkkel olyan magasságban fogjuk meg a pórázt, hogy fogásigazítás nélkül bármikor és bármilyen irányból egy kisebb rántással korrigálhassuk a kutya mozgását.
Az ültetés begyakorlására a következő módszert javasoljuk: a kölyökkutyánk mellett leguggolunk vagy letérdelünk, a jobb kezünk ujjai között jutalomfalatot tartunk és azt a határozott „ülj!” parancs elhangzásakor a kutya feje fölé emeljük; ugyanakkor a kutya farát a bal kezünkkel határozottan a földre nyomjuk. A kutyának lelkes dicséret közben odaadjuk a jutalomfalatot és a bal kezünkkel változatlanul ülő helyzetben tartjuk még 20-30 másodpercig, majd a „mehetsz” paranccsal elengedjük és eltávolodunk tőle. A gyakorlatot rövid idő elteltével megismételjük, naponta többször is. Néhány nap elteltével, amikor a kutya a szó és a kézjel kombinációjára már önállóan leül, fokozatosan elhagyhatjuk a jutalomfalatot, csak a jobb kezünk mutatóujját emeljük fel – ez az ültetés kézjele. Amikor már így is jól megy a gyakorlat, a feladat rögzítése csak kéz- vagy csak hangjelre történik. A leendő vadászvizsláknál célszerű az ültetést minden behíváskor elvégeztetni, ezzel megkönnyítjük az apport szabályos átadásának későbbi begyakorlását.
Póráz segítségével az idősebb kutyának is megtanítható ez a feladat, ilyenkor a szokásos kiképzési póráztartással láb mellett vezetjük a kutyát. Az „ülj!” parancsszó elhangzása után a jobb kezünkkel tartott pórázzal fölfelé rántjuk a kutya fejét, a bal kezünkkel pedig az előbbiek szerint lenyomjuk a farát. Megdicsérjük, egy ideig ülő helyzetben tartjuk, majd a „lábhoz!” paranccsal egyidejűleg továbbindulunk.
Amikor a kutyánk már a parancsra leül, növeljük az ültetés időtartamát, majd fokozatosan néhány lépésre eltávolodunk tőle, ügyelve arra, nehogy parancs nélkül elmozduljon. Mindig menjünk vissza a kutyához, dicsérjük meg és csak ezután következik a feloldó parancs.
Az utcán közlekedve a járda előtt álljunk meg és a kutyánkat ültessük le a bal lábunk mellett. A dicséretet követően adjuk ki a „lábhoz!” parancsot és induljunk tovább. Ennek begyakorlásával azt is megelőzhetjük, hogy a kutyánk váratlanul átszaladjon az úttesten.
Az állítás: az „állj!” parancs kiadásakor egy-két lassú lépés után megállunk, közben jobb kézzel a pórázt húzva lefékezzük a kutyát, a bal kezünkkel megsimogatjuk az oldalát úgy, hogy minden simításnál a haskorchoz érve szinte benyúlunk a hasa alá, így akadályozva meg a kutya leülését. Az „áll!” vezényszót elnyújtva adjuk ki, ne olyan pattogósan, mint a többit. A feladat végrehajtását kövesse dicsére és jutalomfalat.
A fektets minden kutya számára a legfontosabb és legjobban rögzítendő engedelmességi feladat: a kutyánkat vészhelyzetben így gyorsabban le tudjuk állítani, mint a behívással. Otthoni körülmények között, jutalomfalat segítségével kezdjük a fektetés gyakorlását is. A jutalomfalatot a tenyerünkbe szorítva álljunk vagy guggoljunk a kutya mellé; a határozott „feküdj!” vezényszó után a kutya orra előtt (szagminta vétele) lefelé, egészen a talajig mozdítjuk a tenyerünket. A bal kezünkkel megfogjuk a kutya marját és határozottan lefelé nyomjuk. Ha a kutya már nagyobb termetű, legyen ez a mozdulat hirtelen és kissé oldalra irányuló, így könnyedén kimozdítjuk az egyensúlyából és fekvésre késztetjük. Amint a kutya fekvő helyzetbe került, a szokásos lelkes dicsérettel odaadjuk a jutalomfalatot. Ha megpróbálna felállni, lágyabban ismételjük meg a parancsot: „jól van, feküdj”. Ha 5-10 másodpercig nem érezzük a kutya ellenkezését, a szokásos feloldó paranccsal útjára engedjük.
A jutalomfalat alkalmazását fokozatosan elhagyhatjuk, majd külön-külön is rögzítjük a hang- és a kézjelre történő parancsteljesítést. A kézjel is legyen mindig ugyanaz, a felemelt tenyerünkkel a föld felé intünk. A fektetés betanításához célszerű bevezetni a sípjelet is, hiszen ez jobban elkülönül a környezet zajától és nem kell kiabálni a kutyának.
Amikor a kutyánk már biztonsággal végzi a fektetési parancsot hang-, kéz-, illetve sípjelre, laza pórázon haladva adjuk ki a vezényszót. Ügyeljünk arra, hogy a kutya azonnal lefeküdjön és ne próbáljon felénk közeledni. Ezután néhány lépést teszünk előre, kicsit kivárunk és megadjuk a feloldó jelet („mehetsz”). A távolságot és a parancs kitartásának idejét fokozatosan növelnünk kell. Nem megengedhető, hogy a kutya a fekvő helyzetéből elmozduljon; ha ezt teszi, vissza kell hozzá menni és az eredeti helyére visszatolni. Idővel a feladat gyakorlásához ingergazdagabb környezetet válasszunk: kérjünk meg ismerősöket, hogy járkáljanak a fekvő kutyánk körül, de más kutyák is előfordulhatnak a követlen közelében (ezt közömbösítésnek nevezi a kutyás terminológia).
Amennyiben a kutyánk keményebb és akaratosabb az átlagosnál és a jutalomfalattal való csábítás is kevés, a fektetés tanításakor erőteljesebb módszert alkalmazzunk: a pórázt feszesen tartva az egyik lábunkkal a levegőben rálépünk és azt a föld felé tapossuk, eközben a bal kezünkkel lenyomjuk a kutya marját. Így a testsúlyunkkal kényszerítjük fekvésre az ellenszegülő tanítványt. Ha a kutya már fekszik, továbbra is rajta állunk a feszes pórázon és eközben természetesen dicsérjük!
Az eddig tárgyalt engedelmességi gyakorlatokat elsajátítva és rendszeresen gyakorolva a növendék kutyánk eljut arra a fejlettségi szintre, ahonnan már továbbléphet, új feladatokat kell megtanulnia.
A láb melletti követés elkülönül a korábban leírt pórázon való sétától. Lényege, hogy pórázon vagy anélkül a kutya közvetlenül a bal lábunk mellett jön, a póráz a legcsekélyebb mértékben sem feszül meg, állandóan követi tempónkat, járásmódunkat és irányváltoztatásainkat.
Eleinte ezt a feladatot is ingerszegény környezetben gyakoroljuk. A kutyát ültessük le, csatoljuk rá a pórázt és határozottan adjuk ki a „lábhoz!” parancsot, majd azonnal határozott léptekkel induljunk el, a pórázt a szabályos kiképzési módszer szerint tartva. Amint a kutya nekilódul és egy-két lépéssel megelőz bennünket, újra kiadjuk a „lábhoz!” parancsot és hirtelen, rövid rántással a helyére, a bal lábunk mellé kényszerítjük vissza. Ekkor a póráz újra lazává válik és a kutya valószínűleg újra nekilódul. Folyamatosan és ütemesen haladva csak a szabályos haladási módtól való eltéréskor kell a parancsot és a pórázrántást megismételni.
Ha a kutya néhány lépést szabályosan megtett, simogassuk meg a fejét, dicsérjük meg, de közben ne lassítsunk. Az orrával, a fejével nyugodtan a bal kezünkhöz érhet, játszhat vele. Ha a kutya lemaradozik, ne rántsunk erőset a pórázon, inkább apró mozdulatokkal, szaggatottan húzzuk, eközben kedvesen hívogassuk, futó mozgást mímelve. A lemaradás annak a jele lehet, hogy a kutya bizonytalan, bíztatásra van szüksége. Amikor az új feladatot már megszokta és szabályosan mellettünk halad, közbeiktathatunk ültetést, fektetést, irányváltoztatást, kígyóvonalat stb. A kutya annál éberebb marad, minél változatosabb a program, így pontosabb lesz a feladat végvégrehajtása is. A gyakorlás eleinte nem legyen több 5 percnél, a kutyát dicséret után engedjük szabadon futkározni.
Amennyiben a láb melletti követés pórázon vezetve már tökéletesen megy, megpróbáljuk a szabadon követést láb mellett. Elindulás után észrevétlenül engedjük el a pórázt. Ha a kutya kitér a szabályos helyérül, a „lábhoz!” parancs elhangzása után hirtelen lépjünk rá a pórázra. A kutya néhány alkalom után megérti, hogy a parancs akkor is érvényes, ha a pórázt nem tartjuk a kezünkben. Később a pórázt csatoljuk le és így folytassuk a gyakorlást.
A helyben maradás nem csak a vadászati munkának, de a hétköznapi életnek is nélkülözhetetlen eleme. A parancs jelentése: a kutya a parancsunk szerint megszabott helyen fekszik vagy ül mindaddig, amíg vissza nem megyünk hozzá és engedélyt nem adunk a felkelésre. Ha a kutyát fekve hagytuk, nem ülhet fel, nem kúszhat odébb, ha mégis ezt tenné, az eredeti helyére vissza kell rángatni, és felháborodott „ott!” vezényszóval megismételtetjük a gyakorlatot. Örök szabály, hogy a helyben maradásból nem hívjuk el a kutyát!
A kutya számára a helyben maradás nehéz feladat, hiszen a legalapvetőbb viselkedési formával, a falka követésével ellenkezik. Ezért a tanítását ne kezdjük el a kutya 8-10 hónapos életkoráig, amikor már kellően önálló és a szabadban vagy játék közben nagyobb távolságra és hosszabb időre is el mer szakadni a gazdájától.
A feladatot rövid fegyelmező gyakorlatok után kezdjük, amikor a kutya minden idegszálával a parancsunkat lesi. A kutyát lefektetjük és határozott, kissé fenyegető hangsúllyal kiadjuk az „ott!” parancsot. A kutya elé lépve és vele szembefordulva fentről lefelé irányuló mozdulattal elé dobjuk az összehajtogatott pórázát és pár lépést hátrálunk. Várunk, majd újra hátrálunk, oldalra lépünk, de állandóan a kutyát figyeljük, és ha fel akar állni, megismételjük a fenyegető „ott!” vezényszót és az előbbi kézmozdulatot. Amennyiben a kutya legalább fél percig fekve maradt, visszamegyünk hozzá, megkerüljük őt és a jobb oldala mellett megállunk. Ha a közeledésünk felállásra készteti, újra hangozzék el a fenyegető parancs. Egy kis várakozás után rendkívüli dicséret következik.
Az ismétlések során fokozatosan növeljük a távolságot és az időtartamot, de eleinte még nem fordítunk hátat a kutyának. Néhány gyakorlás után már a pórázát is lekapcsoljuk és magunkkal visszük. Amennyiben a kutya a feladat végrehajtása során nyugodtan és magabiztosan fekszik, oldalra tekintget, továbbléphetünk: növeljük a távolságot, sőt el is tűnünk a látóköréből. Ekkor kérjünk meg egy a kutya számára közömbös segítőtársat, hogy kissé távolabbról figyelje őt és például karfelemeléssel jelezze számunkra, ha a kutya felkel. Ekkor újra elhangzik a „feküdj, ott!” fenyegető parancs. Mindenképpen figyeljük a reakcióit, ha megadó testtartással és arckifejezéssel kúszik felénk, az annak a jele, hogy a feladat – az egyedüllét – túlságosan megterheli az idegrendszerét. Ha ez többször ismétlődik, azzal számolhatunk, hogy a kutya idegrendszere az átlagosnál érzékenyebb vagy valamilyen kiképzési hiba miatt nem eléggé bízik meg a gazdájában. Ilyenkor a kutyát tilos büntetni, meg kell út nyugtatni és az alapoktól kezdve kell ismételni a feladatot a korábbinál intenzívebb dicséretek mellett. Csak akkor szabad tovább lépni, ha a végrehajtás során a kutya már nyugodt és magabiztos.
A feladat végrehajtását fokozatosan nehezíteni kell zavaró kényezők, például más kutyák jelenlétével. A jól kiképzett kutyánk mellett a másik kutyavezető apportíroztathatja a saját kutyáját vagy finom falatokkal is etetheti azt – a mi kutyánkat semmi nem zavarhatja meg. Az ilyen nagyon nehéz feladatnál mindenképpen gondoskodjunk arról, hogy egy ismerős segítségével titkos kontroll alatt tarthassuk a kutyánkat.
A behívásról már esett szó a kölyökkutya nevelése témakörben, mégis visszatérünk rá, mivel meg kell különböztetnünk azt, amikor a fegyelmezett kutya a behívó parancsra azonnal és gyorsan a vezetőjéhez visszatér és előtte leülve várja a további feladatokat, valamint azt, amikor az „átlagkutya” szeretett gazdájához megy annak hívására, ha éppen nincs valami egyéb fontosabb dolga.
A kutyában már a kölyökkorban rögzül, hogy a behívó jel teljesítését valami jó dolog követi, tehát érdemes teljesíteni. A feladat elsajátíttatását az nehezíti, hogy a parancsot követő késztetésre (nemteljesítés esetén) nincs eszközünk, csak trükkjeink lehetnek. A szokásos fegyelmi gyakorlatok közben hirtelen gyorsan hátrafelé lépkedünk és a kutyát engedjük pár lépést előrehaladni. Amikor a póráz szinte megfeszül, adjuk ki a behívó sípjelet, illetve a „hozzám!” vezényszót, egyidejűleg tovább hátrálva megrántjuk a pórázt. Amint a kutya közeledik felénk, pár métert hátrálunk, végül leültetjük és megdicsérjük. A feladatot azért célszerű a fegyelmi gyakorlatok között elvégeztetni, mert így a feltétlen engedelmesség légköre és hangulata a behívó jelhez is társul.
Ha a szabadon futározó kutyánk nem engedelmeskedi az első behívó parancsra, sarkon fordulva elsietünk és hátra sem nézünk. A kutya természetes reakciója alapján utánunk rohan, ekkor kijár a dicséret. A hatást később fokozhatjuk azzal is, hogy a behívó sípjelre nem azonnal engedelmeskedő kutya elől elbújunk. Ezt csak olyan helyen tehetjük meg, ahogy nagyobb távolságon belül semmilyen veszély nem fenyegeti a kutyánk testi épségét, és külső megfigyelő segítségére is számíthatunk, aki azonban nem avatkozhat közbe, legfeljebb bennünket figyelmeztethet. Hasaljunk a földre és amint a kutyánk kétségbeesetten keresni kezd, sípoljunk egyet újra. A kutya azonnal reagálni fog, ekkor előlépünk és alaposan megdicsérjük.
Önfejűbb természetű kutya esetében (ez a vizsláknál ritkábban, a nagyobb mozgáskörzethez szokott kopóknál gyakrabban előfordulhat), a behívás gyakorlásához használjunk 10 méteres pórázt a kutya nyakörvére kapcsolva. A kutyát szabadon engedjük, amikor a póráz majdnem megfeszül, a behívás jelét sípoljuk és a kutyát a póráz megrántásával figyelmeztetjük a parancs végrehajtására.
Szóljunk néhány szót a sípjelekről is. A vadászmunka közben háromféle sípjel használata vált be: egy rövid „ti” – a figyelemfelkeltés (pl. az irányváltoztatás vagy a fektetés végének) jele; egy hosszú „tá” – a fektetés; a gyors, szaggatott rövid „ti-ti-ti” – a behívás jele. Vannak, akik a fektetésre a kétvégű síp sima felével fújnak egy hosszú „tá”-t, a behíváshoz pedig a síp golyós, trillázó végét használják.
A fegyelmező gyakorlatok speciális területe a kiállítási felkészítés (ringdresszúra), ennek a gyakorlásakor felvezető zsinórt használjunk. Tegyünk meg néhány kört szabályos láb melletti követéssel, a kutyát ültessük le és nézzük meg a fogait. Ezután „lábhoz!” jellel tegyünk meg egy-két nagyobb kört lépésben, majd futva, eközben ügyeljünk arra, hogy a kutya ne húzzon semmilyen irányba, jókedvűen, lendületesen mozogjon. Ezt követően a kutyát a szokásos módon megállítjuk és így is kell maradnia legalább két percig. Álljon nyugodtan úgy, hogy mind a négy lábát egyenletesen terheli. Tűrje el, ha a lábait igazgatjuk és maradjon is ebben a beállításban. Amikor ezt begyakoroltuk, kérjük meg egy ismerősünket, hogy játssza el a bíró szerepét, nézze meg a kutya fogait, tapogassa meg a fejét, a testét, a kan kutya heréit. A kutyának mindezt nyugodtan kell elviselnie, amiért természetesen dicséretet érdemel.
A felsorolt feladatokat minden nap, sokat gyakoroljuk, hogy alaposan bevésődhessen a kutya emlékezetébe. Ha látjuk, hogy fáradt, hagyjuk pihenni, játszani és később térjünk vissza a tanuláshoz. Egy dolgot viszont te ne felejts el! Soha ne veréssel próbáld orvosolni kedvenced tudatlanságát. Fontos a türelem, ha az nincs, inkább ne vegyél kutyát. Minden gyakorlatot kövessen dicséret, simogatás, esetleg jutalomfalat. Meglátod, így is meglesz a várt eredmény!

Vélemény, hozzászólás?