Posted on

A gazdán múlik a Pitbull viselkedése

A kutyák között is vannak születetten degenerált, féleszű vagy eredendően aljas, rosszindulatú egyedek, azonban sokkal kevesebb, mint az emberek között. (Axel Munthe)
Bárki tarthat a jövőben pitbullt, a vidékfejlesztési minisztérium tervezett törvénymódosítása szerint ugyanis a fajta – amiről a legtöbb embernek a véres kutyaviadal jut eszébe – lekerül a veszélyes állatok listájáról.
Maloveczky Miklós, műsorvezetőnek is van egy ilyen ebe, ám szerinte teljesen megalapozatlan az a tévhit, hogy ez a fajta alapból agresszív. Úgy véli, a kutyák veszélyes viselkedése csakis az embereknek köszönhető.

American Pitbull Terrier, részletek a Bulldog Enciklopédiából, forrás: Kutya.hu. Hadd nyugtassam meg azokat, akik már a cím olvasásakor megdermedtek, és gyorsan továbblapoztak: egyetlen képet sem fognak látni véres kutyaviadalokról. Olvassák nyugodtan végig a most következő néhány oldalt, és végül alakítsák ki saját véleményüket! Lehet, hogy nem válnak a fajta rajongóivá, de ha már önálló, nem mások által diktált álláspontjuk lesz a témával kapcsolatban, részben elértem célomat.
Sokszor hallottam, hogy magukat lelkes állatbarátként reklámozó kutyatartók azt mondták: “Én minden fajtájú kutyát szeretek, csak ezeket nem”. Mindig elutasítottam a rasszizmust, a szélsőségeket, a kizáráson alapuló ideológiákat. Az ilyen korlátolt emberek a saját kutyájukat sem szerethetik igazán, de hogy nyilatkozatak tárgyát egyáltalán nem ismerik, az egészen biztos. Bár sohasem kerültek kontaktusba egyetlen ilyen kutyával sem, és minden ismeretük a bulvár- és szennylapok “híradásaiból” származik, elítélően beszélnek valamiről, amiről halvány fogalmuk sincs. Önök ne essenek ebbe a hibába!
A korábban megjelent ismertetőkkel szemben most nem egy “márpedig a pit bull jó” jellegű írást olvashatnak, hanem éppen ellenkezőleg: igyekeztem olyan tárgyilagos maradni, amennyire az lehetséges. Mégis nehezen tudom eltitkolni az igazságtalanul üldözött és manipulált, össztársadalmi gyűlölettel sújtott, higgyék el, valóban nagyszerű kutyák iránt érzett szeretetemet. A fajtát bíráló, gyűlölettől áthatott nyilatkozatok ugyanis sohasem említik a valódi veszélyforrást: azokat a kétlábú fenevadakat, akik kutyáikat agresszívvé “nevelték”. Meggyőződésem, melyet egyébként minden valódi szakember, kiképző, állatorvos megerősít, hogy a kutyák által elkövetett tettekért csak és kizárólag tulajdonosuk és nem fajtabeli hovatartozásuk felelős.
Az eredet – A bull-típusú terrierek tengerentúli képviselői valamennyien ugyanannak a folyamatnak köszönhetik kialakulásukat: az Angliából és Írországból származó ősi bulldogok, valamint “half and half” kutyák Amerikába való megérkezésének a múlt század második felében. Ennek egyenes következménye volt, hogy – elsősorban a nagyobb északi városok arénáiban – ezek a négylábú gladiátorok a múlt század ’70-es éveire addig sosem látott népszerűségre emelték a viadalok intézményét. De a mókás kis Boston terriert rövid időn belül külleme miatt kezdték el tenyészteni, és csaknem kialakulásának pillanatában, azaz mintegy száztíz éve távol került ettől a vérgőzös közegtől. Ezzel szemben harcos rokonainak története – legalábbis egy ideig még – továbbra is a küzdőtereken íródott.
A kezdeti években a legsikeresebb viadorkutyákat továbbra is Angliából, Staffordshire megyéből hozták be. Mivel ezeket már generációk hosszú sora óta harcra, győzelemre tenyésztették, új hazájukban is remekül helytálltak. Az amerikai viadorkutyák tenyésztése mégis rövidesen önállósult az őshazá(k)étól. A “half and half” kutyákat egymással, illetve a helyi, már korábban is harcra használt állománnyal továbbra is azért keresztezték folyamatosan, hogy minél erősebb és sikeresebb gladiátorokat “hozzanak létre”. A partnerek ebben a folyamatban a többségében még a XVII-XVIII. században importált ősi bulldogok, vagyis a ma amerikai bulldogként ismert kutyák voltak. Ezenkívül az összes fellelhető és a célnak megfelelő kutyát – molosszoidokat, vérebeket, sőt elvétve vizslákat is – felhasználták.
A “jobb marad életben” elv tenyésztési gyakorlatban történő alkalmazása hamarosan elindított egyfajta homogenizációt. Kiderült ugyanis, hogy a legnagyobb fizikai erőt a legnagyobb kitartással és fürgeséggel egy bizonyos méretkategória testesíti meg, s ez a nagyjából 18 inch-es marmagasság a kb. 50-60 fontos testsúllyal párosulva. Ezek jóval meghaladják a korai, még Angliából behozott “half and half” kutyák méreteit, ezért nehezen hihető egy sokak által elfogadott vélemény. Nevezetesen az, hogy hőseink egyszerűen az alig fele akkora angol Staffordshire bull Terrier amerikai változatai lennének. Inkább fogadható el az az álláspont, mely szerint a sokkal erősebb fej és csontozat, a nagyobb méret a korábban Amerikába került régi típusú bulldogok további befolyásának eredménye.
Az új “fajta” gyorsan népszerűvé vált hazájában. Egyre szélesebb körben ismerték meg, és már korántsem csak a harci arénák környékén rajongtak értük. Eredményesen dolgoztak vidéki farmerek és vadászok mellett, őriztek gyártelepeket és raktárakat is, ugyanakkor egyre többen társkutyaként tartották őket, éppen nagyszerű jellemük miatt. Remek fizikumuk, ellenálló szervezetük, bátor és karakán viselkedésük mellett éppen intelligenciájuknak és hűséges természetüknek köszönhetően váltak rövid idő alatt közkedveltté. Rajongóinak egyre növekvő tábora mindent megtett azért, hogy mind szélesebb közönséggel ismertesse meg és el az általa tartott, tenyésztett kutyákat. A fajta ezen barátai azon fáradoztak, hogy a gladiátorkutyáktól származó, de generációk óta munkára, kedvencnek tenyésztett állományukat integrálják a fajtatiszta kutyák kedvelőinek angol mintára létrehozott amerikai szervezetébe.
A mindenható American Kennel Club (AKC) viszont ekkortájt – akárcsak Angliában a British Kennel Club a staffordshire bullterrierről – hallani sem akart az új “fajtáról”. Mivel az egyesület mélységesen elítélte a viadalokat, nemcsak az e célra kitenyésztett kutyákat, de a már teljesen békés “foglalkozású” utódaikat sem ismerte el. A tenyésztők azonban – kutyáik törzskönyvezése céljából – szükségét érezték egy klub keretein belül való működésnek, éppen ezért saját szervezetet hoztak létre. 1898-ban a Michigan állam-beli Detroitban chauncy Bennett vezetésével életrehívták a United Kennel Club-ot (UKC), és megkezdték ezen kutyák regisztrálását American Pit bull Terrier néven. Bennett a korábban elterjedt elnevezések helyett olyat választott, amely utalt a fajta eredetére, származására, ugyanakkor világosan kifejezte európai rokonaival (angol bullterrier, staffordshire bullterrier) szembeni identitását. Úgy is mondhatnánk, hogy hivatalosan ő “amerikanizálta” a fajtát.
A békés “változat” hívei mellett – noha a kutyaviadalok az USA legtöbb államában 1878. óta tiltottak voltak – továbbra is akadtak olyanok, akik változatlanul harcra képezték állataikat. Ezek a tenyésztők az UKC-t puhányok gyülekezetének tartották, ezért Guy McCord és John P. Colby vezetésével 1909-ben megalakították a saját egyesületüket American Dogbreeders Association (ADBA) néven. Az egyesület székhelye ma Utah állam fővárosában, Salt Lake City-ben van. Napjainkban a fajtával kapcsolatos legnagyobb félreértésre az ad okot, hogy a “kemény mag” már megalakulása pillanatában átvette a pit bull terrier nevet kutyái megjelölésére. Ennek eredményeként sokan a viadalokon használt kutyákról csak annyit tudtak, hogy azok szinte kizárólag pit bullok. Ma azonban már az ADBA által nyilvántartott ebek is többségükben békés munka- és társkutyák.
Szóval, hogy is van ez? Az amerikai pit bull terrier nevet eredetileg egy a gladiátor ebekből békés célra kitenyésztett fajtára találták ki? Igen, így igaz. A viadalok szervezői viszont annyira jónak találták ezt az UKC-elnevezést, hogy az “eredeti” – küllemében és méretében korántsem egységes – harci típust is ezzel ruházták fel. Az UKC sok tenyésztője egyébként a mai napig hangoztatja, hogy a viadorkutyák őstípusából általuk munka- és társkutyaként kitenyésztett fajta megjelölésére ők találták ki az APBT elnevezést. Úgy tartják, hogy a viadalok akkori híveit összefogó ADBA csak “lenyúlta” a nevet, amivel rendkívül sokat ártott nekik és kutyáiknak.
Szerintük a becsületes eljárás az lett volna a McCord-féle társaság részéről, ha más nevet – például a régebben ismert tucatnyi közül – választottak volna saját viadorkutyáik megjelölésére. Ha ez akkor így történik, ma az (UKC) pit bull terrier-t valós tulajdonságai alapján a többi munkakutya-fajtával egyenértékuként tarthatnánk számon, és az ADBA-regisztrálású – mondjuk – “Yankee Dog”, vagy “American Fighting Dog” nevétől rettegne a világ. Mivel azonban egyik szervezet sem mond le a “névhasználatról”, ma gyakorlatilag egy kialakult fajtát és annak közvetlen ősét, egy fajtának nevezett heterogén állományt illetünk ugyanazzal a névvel.
Mint vérbeli amerikai fajta, az APBT mindkét “változatában” rövid időn belül hihetetlenül kedveltté vált hazájában. Különösen az I. világháború alatt örvendett nagy népszerűségnek. A háborús propaganda-gépezet a lelkesítő plakátokon az amerikai katonákat gyakran szimbolizálta ezekkel a kutyákkal, és egy egész nemzet volt büszke rájuk! A fajta kétszer is feltűnt a Life magazin címlapján a háború alatt, sőt egy képregényt is indítottak főszereplésükkel. A pit bullok népszerűsége a ’20-as években tovább nőtt, ugyanis a kor némafilmjeinek burleszkhősei mellett gyakran szerepeltek. Ilyen volt például Harold Loyd híres órajelenete, de Rosco “Fatty” Arbuckle-nak is gyakorta voltak partnerei ezek a “színész-kutyák”. Kevesen tudják, hogy kezdetben még a híres Rin Tin Tin-t is évekig egy pitbull személyesítette meg a mozikban, s csak jóval utána jöttek a németjuhászok.
A fajta helyzete napjainkban azonban már korántsem ilyen rózsás, hiszen Amerika egykori kedvence, legtiszteltebb nemzeti fajtája ma már a mumus szerepkörét tölti be. Noha az állomány nagyobb része munka- és társkutyaként éli életét, az emberek többsége bestiának tartja a pit bullt. Ennek okaként a viadoregyedek tevékenysége mellett – melyet a társadalom egyre kevésbé tolerált – egy a ’70-es évek közepe óta rohamosan erősödő tendencia is megjelölhető. A fajta ugyanis már akkor “tökéletes” választás volt azok számára, akik saját vélt erejük demonstrálása, vagy beteges feltűnési vágyuk kiélése céljából egy csupa izom kutyával kívántak mutatkozni. Akik azért tartanak kutyát, hogy másokat megfélemlítsenek, terrorizáljanak vele, vajon miféle célokra, milyen módon végzik kutyájuk kiképzését ?
Időzzünk el egy kicsit ennél a jelenségnél, és ennek részletezésével próbáljuk megérteni a fajtával kapcsolatban mára kialakult helyzetet. Ha a pitbullok meghatározó többségét nem viadalokra használják, miért ilyen rossz a széles közvélemény részéről való megítélésük? Azért, mert ezekről a kutyákról kizárólag akkor hallhatunk, ha velük kapcsolatban valamilyen baj történt. Azokról is csak a tragédiák kapcsán szerzünk tudomást, akik egzotikus nagymacskákat, medvéket és farkasokat, vagy éppen skorpiót, mérges kígyót tartanak otthonaikban. Bár országonként ezren és ezren tartanak valóban veszélyes vadállatot odahaza, évenként mindössze néhány tragédia történik. Ez az egy-két eset mégis napokig foglalkoztatja a sajtót, s igyekszenek annyit kihozni a sztoriból, amennyit csak lehetséges.
Hasonló a helyzet az APBT-vel is. A média képviselői közül egészen a legutóbbi időkig soha senki sem akarta bemutatni a fajtát pozitív, valódi oldaláról, mivel az nem növeli az adott TV-csatorna nézettségét vagy az újság példányszámát. Csak a véres rémtörténetek, az ijesztő fenevadak érdekesek és eladhatóak, ezért néhányan nem átallottak különböző meséket kitalálni a pit bull terrierrel kapcsolatban. Az olvasó pedig kész tényként fogadja az újságban megjelenteket, melyeket aztán kéjes borzongással tovább mesél. Így duzzad fel egy hétköznapi történet, így lesz egy közönséges fajtából pokolbéli szörnyeteg.
Az egyik megyei napilap nemrég a címlap felét szentelte egy “harcikutyás” támadásnak, mely szerencsére csak könnyű sérülésekkel végződött. Ijesztésül (vagy kedvcsinálónak) fényképpel is kiegészítették az írást, melyen egy pit bull terrier volt látható illusztrációként. A cikkből ugyan kiderült, hogy az elkövető egy beazonosíthatatlan keverék kutyavolt, mégis hőseinket feketítették be újból.
Ugyanez a napilap mindössze öt hónappal azelőtt két sorban (?!) számolt be egy másik, halálos végű támadásról. Ebben az esetben két németjuhász szó szerint darabokra tépett egy idős férfit. Az egyik kivonuló rendőrtől később megtudtam, hogy a helyszínen megtalálták az áldozat leszakított kéz- és lábfejét. Elmondása szerint a környék a rengeteg vértől úgy nézett ki, mintha egy állatot vágtak volna le ott. Az újság azonban nem “értékelte” elég izgalmasnak ezt az esetet. Mivel véleményük szerint a németjuhászok nem tarthattak számot a közvélemény érdeklődésére, a róluk és áldozatukról szóló tudósítás a rövid hírek közé került.
A világméretű hisztériadömping egyébként egy jól behatárolható időpontban kezdődött. Történt ugyanis, hogy a ’60-as évek vége felé egyre többen emelték fel szavukat a törvényi tiltás ellenére változatlanul zajló kutyaviadalok ellen. 1970-ben aztán megalakult az American Dog Owners Assotiation (ADOA), melynek tagjai immár szervezett formában harcoltak a viadalok végleges beszüntetéséért. Több hírességet is felvonultató sajtókampányukkal, akcióikkal elérték, hogy néhány szervezőt és résztvevőt letartóztattak, majd elítéltek. Az ügy nagy nyilvánosságot kapott, és a széles közvélemény ekkor találkozott először a témával. A sajtó ugyanis azonnal lecsapott a titkos kutyaviadal-sztorikra, és óriási hírverést csapott az ügynek. Főidős TV-műsorokban, újságok címlapján premier plánban mutatták a viador pit bullok hatalmas izmait és félelmetes állkapcsait, és hajmeresztő történeteket meséltek a vérszomjas kutyákról. A média mumust, fenyegető rémet kreált a fajtából, amivel ma az anyák ijesztgetik gyermekeiket. Emellett nagyobb baj is történt, mivel a szenzációhajhász cikkek és riportok kedvet csináltak a “kemény fiúknak” és komplexusokkal terhelt egyéneknek, hogy “legyőzhetetlen” kutyát szerezzenek maguknak. Az ilyen alakok által céltudatosan immáron ember elleni támadásra nevelt pit bullok okozzák azt az évenkénti néhány balesetet, amelyekről a sajtó még hangzatosabb tudósításokat közöl időről-időre. A lavina ekkor szabadult el végleg, s azóta sem állt meg, így az újabb híradások következtében a fajta az átlagemberek szemében végleg kegyvesztett lett.
Mi az igazság? – Lehet, hogy furcsán hangzik, de sohasem a viadalra tartott kutyák (melyek egyébként is csak a teljes állomány törtekben kifejezhető százalékát teszik ki) azok, amelyek emberre támadnak. Hogy miért? A válasz roppant egyszerű: ezeket az egyedeket sohasem képzik ember elleni támadásra! Hosszú hónapokig kizárólag arra trenírozzák őket, hogy a többi kutyát gyulöljék. Ingerküszöbüket ebből a célból mesterségesen annyira leszorítják, hogy ha csak meglátnak egy másik ebet, azonnal megtámadják. Az ún. “csibészelés” elő sem kerül, mivel ha nem így lenne, hogyan választanák szét ezeket a kutyákat a verekedések közben ? Már a hőskorban – és azóta is – a viadalra tenyésztők mindig kiszelektálták az emberrel szemben agresszív példányokat. Érdekes adalék, hogy egy viadorkutya-telepről egy alkalommal egyszerűen elloptak több egyedet, mivel azok minden emberrel, így az idegenekkel is teljesen barátságosan viselkedtek.
Egészen más a helyzet akkor, ha a pit bullt – vagy bármilyen fajtájú kutyát! – tulajdonosa mindenféle szakmai és morális alkalmasság híján ember elleni támadásra hergeli, magyarán vadítja az állatot. Ebben az esetben ugyanis a kutyavalóban veszélyessé válhat, mivel ingerküszöbének átlépése néha pusztán az emberek látványa által, illetve bizonyos mindennapi szituációk alkalmával is bekövetkezhet, és a kutyatámad. Esetleg egy váratlan – és a számára ismeretlen – zajhatás következtében fordul a legközelebb álló személy, akár a saját gazdája ellen, ami véleményem szerint még a legszerencsésebb változat. Ezeket a kutyákat valószínűleg sohasem tanították engedelmességre, például a támadás parancsra történő befejezésére, így máris kész a tragédia. Amit ugyanis elkezdtek, azt be is fejezik.
Sohasem szabad csupán ezeknek a – hála Istennek! – csak szórványos, a gazdák felelősségét mindenképpen felvető támadások, vagy éppen a valóban gyomorforgató viadalok alapján ítélkeznünk. Ezek csak az élet minden területén fellelhető hordalékai a dolgok valódi természetének: ne hagyjuk, hogy elhomályosítsák látásunkat és megtévesszenek bennünket! Ez azonban nem általánosan bevett gyakorlat, s egyszerűbb gyulölni valamit, mint az igazi oldaláról megismerni. Azokat a tulajdonosokat, kiképzőket és állatorvosokat pedig, akik ezeket a kutyákat aranyos, mókás házi kedvencnek, a valaha volt legjobb, legtürelmesebb pácienseknek és a legkönnyebben képezhető ebek egyikének nevezik, a sajtó hülyének, komplett idiótának kiáltja ki!

Vélemény, hozzászólás?