Posted on

A dzsungel könyve: A királynő szolgái

A királynő szolgái

Megoldhatod hármasszabállyal és törtekkel teli,
de más a Kukurikú és más a Kikerikí.
Szakadásig csavarhatod, forgathatod, vasalhatod,
de más a Kotkodács és más a Kot-kot-kot.

Egész álló hónapig esett az eső – áztatta a tábort, ahol harmincezer ember, ezer meg ezer teve, elefánt, ló, ökör meg öszvér sereglett össze egy Raval Pindi nevű helyen azért, hogy India alkirálya szemlét tartson fölöttük. Látogatóba jött hozzá az afganisztáni emír – vad ország vad királya -, s az emír testőrségül nyolcszáz embert és lovat hozott magával, csupa olyat, aki se tábort, se gőzmozdonyt nem látott soha életében – vad embereket és vad lovakat valahonnét Közép-Ázsia legvégéből. Bizonyos volt, hogy egy sereg ló minden éjszaka elszakítja a kötőfékét, s összevissza vágtat a táboron keresztül, sötétben, sárban – vagy a tevék szabadulnak el, s rohanásuk közben keresztülbotlanak a sátorköteleken. Elképzelhetitek, milyen mulatságos ez azoknak, akik aludni szeretnének. Az én sátram messzire volt a tevék cserényeitől, s azt hittem biztonságban vagyok: de egy éjszaka valaki bedugta a fejét a sátram nyílásán, s azt kiáltotta:

– Kifelé, de gyorsan! Jönnek! Az én sátram már odavan!

Tudtam, hogy kik jönnek, fölrántottam hát csizmámat és vízhatlan köpönyegemet, s kibotorkáltam a csatakba. A kis Vixen, a foxi kutyám, a másik oldalon távozott. Bőgést, morgást, sárfröccsenést hallottam, aztán a sátorkaró eltört, a sátor beroskadt, és elkezdett táncolni a karó körül, mint egy megveszekedett kísértet. Egy teve gabalyodott belé, s akárhogy áztam-fáztam, akárhogy dühöngtem, nevetnem kellett rajta. Aztán elfutottam, mert nem tudhattam, hány teve szabadult el: utat törtem magamnak a sárban, s kisvártatva nem is láttam már a tábort.

Végül is keresztülbotlottam egy ágyútalpon, s erről megtudtam, hogy valahol a tüzérek közelében járok, ott, ahol az ágyúkat helyezik el éjszakára. Semmi kedvem sem lévén, hogy esőben, sötétben még valamibe belebotoljak, felakasztottam vízhatlan kabátomat egy ágyú szájára, holmi vigvamfélét csináltam magamnak két-három ott talált töltővessző segítségével, végignyúltam egy másik ágyú talpán – s törni kezdtem a fejemet, hogy hová lett Vixen, és hol lehetek én.

Amikor már-már elaludtam, egyszerre csak szerszámcsörgést és állati morgást hallok, s egy öszvér megy el mellettem, nedves fülét rázogatva. Csavarágyú-üteghez tartozott, mert hallottam a nyeregkápáján a szíjak, gyűrűk, láncok s egyéb holmi zörgését. A csavarágyú afféle két darabból álló ágyú, amit csavarokkal erősítenek össze, amikor használják. Fölviszik a hegyek közé is mindenüvé, ahová az öszvér el tud jutni, s sziklás vidékeken nagy hasznát veszik.

Az öszvér mögött egy teve jött, nagy, puha lába hatalmasakat toccsant a sárban, nyaka pedig úgy bólogatott erre-arra, mint egy eltévedt tyúké. Szerencsére eléggé megtanultam a bennszülöttektől az állatok nyelvét – persze, nem a vadállatok, hanem a tábori állatok nyelvét -, s megértettem, hogy mit mond.

Az a teve lehetett, amelyik a sátramba belegabalyodott, mert azt kiáltotta oda az öszvérnek:

– Mitévő legyek? Hová menjek? Viaskodtam valami lobogó fehér dologgal, botot kapott fel, és nyakon vert vele. (Ez az eltört sátorkaró volt: nagyon örültem, hogy megtudtam.) Szaladjunk-e tovább?

– Ó, hát te voltál? – mondta az öszvér. – Te meg a fajtád zavartátok föl a tábort? Várj csak! Ezért megvernek holnap reggel, de mindjárt tőlem is megkaphatod a magadét előlegben.

Hallottam a szerszám csörgését, amint az öszvér hátat fordított, s kettőt rúgott a teve oldalába. Úgy pufogott, mint a nagydob.

– Máskor – mondotta – okosabb dolgod legyen, mint éjnek idején átrohanni egy öszvéres ütegen, s azt kiáltani: “Rablók! Tűz van!” Most pedig ülj le, és ne lógasd azt a buta nyakadat.

A teve összecsuklott teve módra, mint egy kétágú vonalzó, s nyöszörögve ült le. A sötétségben szabályos lódobogás hallatszott, s egy nagy katonaló ügetett be oly feszesen, mintha parádén volna; átugrott egy ágyútalpon, s éppen az öszvér mellett állapodott meg.

– Utálatos dolog – mondta nagyokat prüszkölve. – Ezek a tevék már megint ott zabolátlankodtak köztünk – harmadszor ezen a héten. Hogy őrizzük meg mi, lovak a friss erőnket, ha aludni se hagynak? Ki van itt?

– Az Első Csavarágyús Üteg második számú ágyújának hátsó részét hordozó öszvér vagyok – mutatkozott be az öszvér -, s ez a másik a mi kedves barátaink közé tartozik. Engem is fölébresztett. Hát te ki vagy?

– Kilencedik Lándzsás Ezred, E-csapat, Tizenötös szám – Dick Cunliffe lova. Egy kis helyet kérek.

– Ó, bocsáss meg! – mondta az öszvér. – Sötét van, nem láttalak jól. Ezek a tevék beteggé tesznek. Kijöttem a cserényből, hogy egy kis békességem és nyugalmam legyen itt.

– Nagyuraim – mondta alázatosan a teve -, rosszat álmodtunk ma éjszaka, és nagyon megijedtünk. Én csak teherhordó teve vagyok a 39-es Bennszülött Gyalogezredben, és nem vagyok olyan hős, mint ti.

– A manóba is, hát akkor miért nem hordozod a 39-es Bennszülött Gyalogezred bagázsát, ahelyett, hogy összevissza futkosol a táborban? – riadt rá az öszvér.

– De amikor olyan rosszat álmodtunk – mondta a teve. – Nagyon sajnálom. Hallgassátok csak! Mi ez? Nem kell megint szaladni?

– Ülj le – szólt az öszvér -, különben összetöröd azt a gólyalábadat az ágyúk között. – Egyik fülét felcsapta, és hallgatózott. – Ökrök! – mondotta: – Ágyús ökrök. Szavamra, te meg a fajtád az egész tábort felriasztottátok. Pedig sok taszigálás kell ahhoz, hogy egy ágyús ökör felébredjen.

Hallottam egy földön húzódó lánc csörömpölését, s két igába fogott, nagy, dacos, fehér ökör lépdelt felénk egymás mellett, ezek szokták a nehéz ostromágyúkat húzni, ha az elefántok már nem akarnak közelebb menni a tűzvonalhoz. Majdnem a láncra taposva jött egy másik ágyús öszvér, vadul kiáltozva:

– Billy! Billy!

– Ez a mi regrutáink közül való – magyarázta a vén öszvér a lónak. – Engem kiált. Itt vagyok, kölyök, ne óbégass már! A sötétség még sohasem harapott meg senkit.

Az ágyús ökrök leheveredtek egymás mellé, és kérődzni kezdtek, de a fiatal öszvér szorosan odabújt Billyhez.

– Rettenetes! – mondotta. – Félelmetes dolgok, Billy! Bejöttek a cserényünkbe, amíg aludtunk. Gondolod, hogy megölnek minket?

– Nagy kedvem volna, hogy bemutassam rajtad az egyes számú rúgásomat – mondta Billy. – Hogy egy tizennégy markos öszvér, akit úgy abriktoltak, mint téged, szégyent hozzon az ütegre ezek előtt az urak előtt!

– No, no, csöndesebben – szólt közbe a ló. – Gondold meg, hogy mind ilyenek vagyunk eleinte. Amikor én először láttam embert (Ausztráliában, hároméves koromban) – fél napig rohantam, s ha tevét láttam volna, talán a mai napig is rohannék.

Az angol lovasságnak jóformán valamennyi lovát Ausztráliából viszik Indiába, s maguk a katonák gyakoroltatják be.

– Hát ez igaz – hagyta rá Billy. – No, ne reszkess, kölyök! Amikor először rakták a hátamra a teljes szerszámot azzal a sok lánccal, a mellső lábaimra álltam, s az egészet letáncoltam magamról. Akkor még nem is tanultam a rugdosás igazi tudományát, de az üteg azt mondta, hogy soha életében nem látott ilyet.

– De az nem szerszám vagy más efféle csörgő dolog volt – erősködött a fiatal öszvér. – Tudod, Billy, hogy azzal már nem törődöm. Mintha fák jöttek volna felénk, ott bukdácsoltak, cuppogtak a cserények között; a kötőfékem elszakadt, a hajtómat se találtam, téged se találtalak, Billy – hát elrohantam ezekkel az urakkal együtt.

– Hm – mondta Billy. – Mihelyt meghallottam, hogy a tevék elszabadultak, nyugodtan eljöttem – a magam szakállára. Hanem, ha egy ütegbeli csavarágyús öszvér úrnak mondja az ágyús ökröket, annak átkozottul inába szállhatott a bátorsága. Hé, fickók, kik vagytok?

Az ágyús ökrök kérődztek még egy kicsit, aztán egyszerre válaszolták:

– A Nagyágyús Üteg első ágyújának hetedik pár igás ökre. Aludtunk, amikor a tevék jöttek, de amikor belénk tiportak, fölkeltünk és elmentünk. Jobb nyugodtan heverni a sárban, mint a puha almon zavartatni magunkat. Mondtuk ennek a barátodnak, hogy nincs mitől félni, de ő olyan sokat tud, hogy más volt a véleménye. Böő!

Azzal tovább kérődztek.

– Látod, így jár, aki megijed – mondta Billy. – Az ágyús ökrök is kikacagják. Remélem, örülsz, te tacskó.

A fiatal öszvérnek vacogott a foga, s hallottam, amint olyasvalamit mond, hogy semmiféle vén szarvasmarhától nem fél a világon: de az ökrök csak összeütötték a szarvukat, és tovább kérődztek.

– No, ne dühösködj, amikor már megijedtél. Ez a legrosszabb fajtája a gyávaságnak – mondta a ló. – Mindenkinek meg lehet bocsátani szerintem, ha megriad éjszaka, mert olyasvalamit lát, amit nem tud megérteni. Mi sokszor kitörtünk a cölöpök közül mind a négyszázötvenen, csak azért, mert egy regruta addig mesélt nekünk az ausztráliai viperáról, hogy a végén halálra rémültünk a kötőfékünk lelógó végétől.

– Ez mind rendjén van a táborban – mondta Billy -, magam is szívesen nekirugaszkodom csak úgy mulatságból, ha egy-két napig nem jártam künn; de mit csináltok valóságos szolgálat közben?

– Ó, az aztán egészen más – mondta a ló. – Akkor Dick Cunliffe ül a hátamon, szorítja az oldalamat a térdével, s csak arra kell ügyelnem, hogy hová rakom a lábamat, helyesen nehezedjem rá a hátsó lábszáramra, és értsem a zabla-szót.

– Mi az a zabla-szó? – kérdezte a fiatal öszvér.

– Tyű, a fűzfánfütyülő rézangyalát a regrutájának – horkant fel a ló -, hát téged nem tanítottak arra, hogy a zabla-szót megértsed? Hát mit tudsz, ha nem tudsz egyszerre megfordulni, amikor a zablát megrángatják? Hiszen ez élet-halál dolga a lovasnak és természetesen neked is. Megfordulsz a hátsó lábszáraidra nehezedve, mihelyt a zabla rándítását érzed. Ha nincs hely, ahol megfordulj, akkor felágaskodol egy kicsit, és úgy ereszkedel le a hátsó lábadra. Ezt hívják úgy, hogy valaki érti a zabla-szót.

– Minket nem így tanítottak – mondta ridegen Billy. – Minket arra tanítottak, hogy a vezetőnknek engedelmeskedjünk: ha indulást parancsol, megindulunk, ha megállást, megállunk. Azt hiszem, voltaképpen egyre megy. No, és mit csinálsz ezzel a sok szép előkelő forgással meg ágaskodással, ami nagyon kellemetlen lehet a térded kalácsának?

– Az sok mindentől függ – felelte a ló. – Rendesen be kell nyargalnom egy sereg ordító, torzonborz ember közé, aki mind kést forgat, hosszú, fényes késük van, rosszabb a lódoktor késénél is, és ügyelnem kell, hogy Dick csizmája éppen csak érintse a szomszédja csizmáját, de ne akadjon belé. Ha látom, hogy Dick lándzsája jobbra van a jobb szememtől – akkor tudom, hogy nem esik bajom. Nem szeretnék annak az embernek vagy lónak a bőrében lenni, aki Dickkel meg velem szembeszáll, ha sietős a dolgunk.

– Nem vágnak azok a kések? – kérdezte a fiatal öszvér.

– Hát egyszer végigvágtak a szügyemen, de az nem a Dick hibájából történt.

– Bántam volna is én, hogy ki a hibás, ha egyszer belém vágnak! – kiáltott fel a fiatal öszvér.

– Pedig nem mindegy az – mondta a ló. – Ha nem bízol a gazdádban, okosabb, ha mindjárt nyakad közé veszed a lábadat. Sok ló így is cselekszik, s én nem is gáncsolom érte. Amint mondtam: nem Dick hibájából történt. Az az ember a földön feküdt, s én kinyújtottam a testemet, hogy rá ne lépjek – ő meg alulról belém vágott. Legközelebb, ha földön fekvő ember fölött kell keresztülmennem, rátaposok – de csúnyán!

– Hm – mondta Billy -, bolond dolog. A kés mindig utálatos jószág. A legfontosabb mindenesetre az, hogy jól egyensúlyozott nyereggel másszunk föl a hegyre, megbízhassunk mindig a négy lábunkban, de a fülünkben is, s felkússzunk, kapaszkodjunk, küszködjünk odáig, ahol már sok száz lábnyira vagyunk mindenki másnak a feje fölött – valami sziklapárkányon, ahol éppen csak a patáinknak van hely. Akkor aztán megállsz, nem mozdulsz – sose várd az embertől, te tacskó, hogy a kantárodat fogja – nyugodtan maradsz, amíg az ágyút összerakják, aztán elnézed, amint a tüzes, piros kis bombák szétpattannak a messzi fatetők között.

– Elcsúszni nem szoktatok soha? – kérdezte a ló.

– Azt mondják, hogy könnyebb füles tyúkot látni, mint elcsúszott öszvért – felelte Billy. – No, hébe-hóba talán megesik, hogy egy rosszul megrakott nyeregkápa felfordítja az öszvért, de ez nagy ritkaság. Szeretném megmutatni neked a mi munkánkat. Gyönyörű. Három évig tartott, amíg rájöttem, hogy mit is akarnak az emberek tulajdonképpen! Az a fortélya a dolognak, hogy az alakunk sohase rajzolódjék ki az égen, mert akkor ránk lőhetnek. Jegyezd meg ezt, te tacskó! Fedve maradni, amennyire lehet, még ha egy mérföldet kerülsz is emiatt. Ha ilyen mászásra kerül a sor, én vezetem az üteget.

– Hogy rám lőjenek, s én ne rohanhassak közéjük! – mondta erősen elgondolkozva a ló. – Ezt nem bírnám ki. Rohamozva akarnék indulni Dickkel.

– Dehogyis akarnál! Tudod, hogy mihelyt az ágyúk állásban vannak, azok végzik el helyettetek a rohamot. Ez tudományos dolog, tiszta munka – de kések – piha!

A teherhordó teve már jó ideje ingatta a fejét erre-arra, várván, hogy ő is közbevethessen egy szót. Aztán hallottam, amint idegesen köszörülte a torkát, és megszólalt:

– É-é-én is verekedtem egy kicsit, de nem mászva és nem is rohanva.

– Nem ám. Ha már szóba hoztad – mondta Billy -, hát nem is látszol olyannak, mint aki mászásra vagy rohamra termett. No hát, hogy is volt az, vén szénahordó?

– Annak rendje és módja szerint – mondta a teve. – Mind leültünk.

– Ó, szép farhámom, szügyellőm! – mondta halkan a ló. – Leültetek?

– Leültünk százan – folytatta a teve – nagy négyszögben; a terhünket, a nyergünket az emberek halomba rakták a négyszögön kívül, s a hátunk fölött lövöldöztek a négyszögnek mind a négy oldalán.

– Miféle emberek? Akárki, aki éppen arra járt? – kérdezte a ló. – Minket is tanítanak arra a lovaglóiskolában, hogy lefeküdjünk, s engedjük a gazdánkat lövöldözni a hátunk fölött, de Dick Cunliffe az egyetlen ember, akinek ezt megengedném. Csiklandozza a derekamat, s amellett nem is látok, amikor a földön van a fejem.

– Hát nem mindegy az, hogy ki lövöldöz fölötted? – szólt a teve. – Szorosan egymás mellett sok ember és sok teve van, s rengeteg füstfelhő. Én nem félek ilyenkor. Csöndesen ülök és várok.

– És mégis rossz álmaid vannak – vágott közbe Billy -, és fölforgatod éjszaka a tábort. Jó, jó! Én bizony nem feküdnék, még kevésbé ülnék le, hogy egy embert lövöldözni engedjek magam fölött: ha megpróbálná, a patám erősen össze találna különbözni a fejével. Hát hallott már valaki ilyen szörnyűséget?

Sokáig hallgattak; aztán az egyik ágyús ökör fölemelte nagy fejét, és így szólt:

– Igazán bolond vagy. Harcolni csak egy módon lehet.

– Ó, csak folytasd! – mondta Billy. – Kérlek, ne törődj velem. Ti bizonyosan a farkatokon állva harcoltok.

– Csak egy módon – mondta most a két ökör egyszerre. (Alighanem ikrek voltak.) – Mégpedig így: húsz pár ökröt be kell fogni a nagy ágyú elé, mihelyt a Kétfarkú trombitálni kezd. (Kétfarkú a tábor nyelvén elefántot jelent.)

– Miért trombitál a Kétfarkú? – kérdezte a fiatal öszvér.

– Ezzel mondja meg, hogy nem akar közelebb menni ahhoz a füsthöz, ami a másik oldalon látszik. Gyáva fickó a Kétfarkú. Akkor mi, ahányan vagyunk, együtt húzzuk a nagy ágyút – hő, hó csálé hajsz! Mi bezzeg nem mászunk föl sehová, mint a macska, és nem rohanunk, mint a borjú. Mendegélünk a síkságon, mind a húsz pár, amíg az igát le nem veszik a nyakunkról, s legelészünk, amíg a nagy ágyúk a síkságon keresztül beszélgetnek valami sárból tapasztott várossal – s falaiból darabok hullanak ki, és úgy száll a por, mintha csorda jönne haza.

– Úgy! És ti éppen ezt az időt választjátok ki legelésre? – szólalt meg a fiatal öszvér.

– Ezt vagy mást, mindegy. Enni mindig jó. Addig eszünk, amíg ismét nyakunkra teszik az igát, aztán visszahúzzuk a nagy ágyút odáig, ahol a Kétfarkú várja. Néha a városban is vannak nagy ágyúk, amik visszafelelnek, s egyet-egyet meg is ölnek közülünk, annál több legelő marad a többinek. Szerencse dolga – tisztára szerencse dolga. Mindegy, azért a Kétfarkú mégiscsak gyáva. Hát így kell harcolni. Mi, testvérek, Hapurból valók vagyunk. Az apánk Síva isten szent bikája volt. Ennyit akartunk mondani.

– No, valamit csakugyan tanultam ma éjjel – mondta a ló. – Ti, csavarágyús urak, nektek is van kedvetek legelészni, amikor nagy ágyúkkal lőnek rátok, és a Kétfarkú a hátatok mögött marad?

– Éppen annyira, mint leülni, hogy az emberek mászkáljanak rajtunk, vagy késsel fölfegyverzett emberek közé rohanni. Sohase hallottam ilyen ostobaságot. Sziklapárkány, jól egyensúlyba rakott teher, olyan hajtó, akiben megbízhatunk, hogy enged a magunk útján járni – ez tetszik nekem; de a többi – soha! – kiáltotta Billy, lábával toppantva.

– No persze – mondta a ló -, mindenkit más anyagból gyúrtak; annyit látok, hogy a családod – apai ágon, sok mindent nem értene meg.

– Sose törődj a családom apai ágával – mondta bosszúsan Billy, mert minden öszvért bosszant, ha eszébe juttatják, hogy szamár volt az apja. – Az én apám délvidéki úr volt, s minden lovat, aki az útjába került, le tudott gázolni, ronggyá tudott harapni és rúgni. Ezt ne feledd, te nagy barna Brambi!

“Brambi” neveletlen vadlovat jelent. Képzeljétek el, mit érezne egy versenyparipa, ha valaki kocsihúzó “gebének” nevezné – s akkor azt is el tudjátok képzelni, hogy mit érzett az ausztráliai ló. Láttam, hogy szeme fehérje megvillan a sötétségben.

– Hallgass ide, te Malagából ideszakadt szamársarjadék – mondta a foga közt -, tudd meg, hogy én anyai ágon rokona vagyok Karbinnak, a melbourne-i serleg nyertesének, s arra mifelénk nem szokás, hogy a lovat legázolja holmi bodzapuskás játéküteg nagyszájú, tökfejű öszvérje. Készen vagy?

– Ágaskodj! – nyihogta Billy. Mind a ketten felágaskodtak egymással szemközt, s én már elkészültem arra, hogy dühös verekedés tanúja leszek, amikor egy öblögető, dörgő hang szólalt meg az éj sötétjében jobb felől:

– Gyerekek, csak nem verekedtek össze ilyesmi miatt? Maradjatok nyugton.

Mindkettő négylábra ereszkedett undorodó horkantással, mert sem a ló, sem az öszvér nem szenvedheti az elefánt hangját.

– A Kétfarkú! – mondta a ló. – Ki nem állhatom. Nem tisztességes dolog, hogy valakinek elöl-hátul farka legyen.

– Én is ugyanígy vélekedem – mondta Billy a ló mellé húzódva. – Mi azért mégis sok mindenben hasonlítunk egymáshoz.

– Azt hiszem, ez anyai örökség bennünk – mondta a ló. – Nincs értelme, hogy veszekedjünk. Nyihh! Kétfarkú, talán bizony megkötöztek?

– Az ám – felelte a Kétfarkú, s egész ormányát rázta a nevetés. – Cölöphöz kötöttek éjszakára. Hallottam, amit beszéltek. De ne féljetek. Nem ütök szét köztetek.

Az ökrök meg a teve félhangosan morogták:

– Félni? A Kétfarkútól? Ostobaság! – S az ökrök így folytatták: – Sajnáljuk, hogy meghallottad, de hiába, így van. Miért féltek ti Kétfarkúak, az ágyúlövéstől?

– Hát – mondta a Kétfarkú, egyik hátsó lábát a másikhoz dörzsölve, éppen, mint egy kisfiú, aki verset mond föl -, nem tudom, megértitek-e…

– Nem értjük meg, de nekünk kell az ágyút húzni – felelték az ökrök.

– Tudom. Tudom azt is, hogy sokkal bátrabbak vagytok, mint magatok is hiszitek. De velem, velem másként áll a dolog. Engem az ütegem kapitánya Vastag Bőrű Anakronizmusnak nevezett el a minap.

– Ez talán valami újfajta harcnak a neve? – kérdezte Billy, aki kezdte már visszanyerni szellemi képességeit.

– Ti, persze, nem értitek, hogy ez mit jelent, de én értem. Ez a szó azt jelenti, hogy én valami középúton járok, és igaz is. Én előre látom az eszemmel, hogy mi történik, ha egy gránát szétrobban: ti, ökrök, nem látjátok előre.

– Én igen – mondta a ló. – Legalábbis egy kicsit. Igyekszem nem gondolni rá.

– Én többet látok, mint te, és igenis gondolok rá. Tudom, hogy nagy darab állat vagyok, ha a gondozásomról van szó, és azt is tudom, hogy senki sem ért a gyógyításomhoz, ha beteg vagyok. Csak a hajtóm bérét tudják lefogni, amíg meg nem gyógyulok – és én nem bízom a hajtómban.

– Nyehh – mondta a ló -, ez már megmagyarázza a dolgot. Én bízom Dickben.

– Nekem ugyan egész ezred Dicket rakhattok a hátamra, attól nem érzem jobban magamat. Éppen eleget tudok ahhoz, hogy kellemetlen érzéseim legyenek, s nem tudok eleget, hogy azért mégis előremenjek.

– Ezt nem értjük – mondták az ökrök.

– Tudom, hogy nem értitek. Nem is hozzátok beszélek. Ti nem tudjátok, mi a vér.

– De igen – mondták az ökrök. – Az a vörös valami, ami beszivárog a földbe, és szaga van.

A ló rúgott, ugrott, horkantott egyet.

– Ne beszéljetek róla! – mondotta. – Ha csak rágondolok is, érzem a szagát. Meg kell futamodnom tőle, ha Dick nincs a hátamon.

– De hisz itt nem szagolhatsz vért – mondták a teve meg az ökrök. – Miért vagy olyan ostoba?

– Hitvány valami a vér – mondta Billy. – Én nem akarok megfutamodni, de nem szívesen beszélek róla.

– No, helyben vagyunk! – szólt a Kétfarkú, és fölemelte farkát, hogy magyarázkodni kezdjen.

– Persze hogy helyben vagyunk. Itt voltunk egész éjjel – mondták az ökrök.

A Kétfarkú úgy toporzékolt, hogy lábán csörömpölt a vasbilincs.

– Ó, nem hozzátok beszélek. Ti belül nem láttok semmit.

– Nem. Mi csak kifelé nézünk a négy szemünkkel – mondták az ökrök. – Egyenesen előrenézünk.

– Ha én csak azt tudnám, és semmi egyebet, akkor nem kellene a nagy ágyút húznotok. Vagy ha olyan volnék, mint a kapitányom, az látja a dolgokat belül, a fejében, mielőtt a tüzelés megkezdődik, és egész testében reszket, de sokkal többet tud, semhogy elszaladna -, ha olyan volnék, mondom, akkor én is tudnám húzni az ágyút. No de ha ilyen bölcs volnék, akkor egyáltalán nem is lennék itt. Máig is király lennék az erdőben, ami valamikor voltam: fél napig aludnék, s akkor fürödnék, amikor kedvem tartja. Egy hónapja nem fürödtem már kedvem szerint.

– Ez mind igen szép – mondta Billy -, de azzal még nem lehet javítani semmin, hogy hosszú neveket adunk neki.

– Nyihh! – mondta a ló. – Azt hiszem, megértettem, mit gondol a Kétfarkú.

– Még jobban megérted mindjárt – mondta a Kétfarkú nagy bosszúsan. – Magyarázd meg nekem, miért nem szeretik ezt!

Azzal dühösen, élesen trombitálni kezdett.

– Hallgass! – kiáltott rá egyszerre Billy meg a ló, s hallottam, hogy toporzékolnak és megborzonganak. Az elefánt trombitálása mindig rút, de különösen az éjszaka sötétjében.

– Nem hallgatok! – mondta a Kétfarkú. – Magyarázzátok meg, kérlek! Hrrá! Rrratt! Hrrrá! Rrrá! – Aztán hirtelen elhallgatott, valami halk vinnyogást hallottam a sötétségben, és tudtam, hogy Vixen végre rám talált. Éppoly jól tudta, mint én, hogy az elefánt semmitől nem fél annyira, mint egy csaholó kis kutyától: megállt hát a cölöphöz kötött Kétfarkú előtt, s ugatni kezdett hatalmas lába tövében. A Kétfarkú feszengett. – Eredj innét, kis kutya! Ne szimatolj a bokám körül, mert beléd rúgok. Jó kis kutyus, szép kis kutyus, menj haza, te kis csaholó dög! Ó, miért nem viszi el valaki? Mindjárt megharap!

– Úgy látom – szólt Billy a lóhoz -, hogy Kétfarkú barátunk sok mindentől fél. Én pedig ha megettem volna azt a sok kutyát, akit felrúgtam a gyakorlótéren, szinte olyan kövér volnék már, mint a Kétfarkú.

Füttyentettem; a fülig sáros Vixen odafutott hozzám, megnyalta az orromat, s hosszan elbeszélte, hogyan kutatta végig utánam az egész tábort. Sohasem árultam el neki, hogy értem az állatok beszédjét, különben nagyon is bizalmaskodni kezdett volna. Így hát most begomboltam a kabátom alá: a Kétfarkú pedig csoszogott, topogott, morgolódott magában.

– Különös! Nagyon különös! – mondotta. – Ez már a vérünkben van. De hát hova lett az az utálatos kis dög?

Hallottam, amint az ormányával tapogat mindenfelé.

– Úgy látszik, mindnyájunkat más-más dolog bánt – folytatta ormányát kifújva. – Ti, urak, azt hiszem, megriadtatok, amikor trombitáltam.

– Nem riadtam meg éppen – mondta a ló -, csak úgy éreztem, mintha lódarazsak nyüzsögnének a hátamon, a nyereg helyén. Nehogy újra kezdd!

– Én megijedek egy kis kutyától, a tevét pedig rossz álmok riasztják meg éjszaka.

– Szerencse, hogy nem kell egyformán harcolnunk mindnyájunknak – mondta a ló.

– Csak azt szeretném tudni – szólalt meg hosszú hallgatás után a fiatal öszvér -, csak azt szeretném tudni, hogy miért kell egyáltalán harcolnunk!

– Mert parancsolják – felelte a ló megvető horkantással.

– Parancs – mondta Billy, az öszvér, és összekoccant a foga.

– Parancs – ismételte elcsukló hangon a teve, s utána a Kétfarkú is meg az ökrök: – Parancs!

– Igen, de ki adja a parancsot? – okvetetlenkedett a regruta-öszvér.

– Az az ember, aki előttünk jár, aki a hátunkon ül, aki az orrunkra erősített kötelet fogja, aki a farkunkat csavarja – mondták egymás után Billy meg a ló meg a teve meg az ökrök.

– De ki parancsol azoknak?

– Nagyon sokat akarsz tudni, te tacskó – mondta Billy -, az lesz a vége, hogy beléd rúgnak. Csak az a dolgod, hogy engedelmeskedj az előtted járó embernek, és ne kérdezősködj.

– Igaza van – szólt közbe a Kétfarkú. – Én nem tudok mindig engedelmeskedni, mert én afféle középúton járó teremtés vagyok; de Billynek igaza van. Engedelmeskedj a hozzád legközelebb álló embernek, aki parancsol, mert különben megállítod az egész üteget, és mellesleg el is vernek.

Az ágyús ökrök felálltak, és menni készültek.

– Közeledik a reggel – mondották. – Visszamegyünk a cserénybe. Igaz, hogy mi csak magunk elé nézünk, és nem vagyunk valami okosak; de azért ma éjszaka csak mi nem ijedtünk meg. Jó éjszakát, hősök!

Senki sem felelt, s a ló, hogy másra terelje a szót, megkérdezte:

– Hová lett a kis kutya? A kutya annyit jelent, hogy ember is van valahol a közelben.

– Itt vagyok – csaholta Vixen -, az ágyútalp alatt az emberemmel. Te nagy, otromba barom, te teve, fölforgattad a sátrunkat. Az emberem nagyon haragszik.

– Piha – mondták az ökrök. – Bizonyosan fehér ember.

– Hát persze hogy az – felelte Vixen. – Azt hiszitek, hogy engem valami fekete ökörhajcsár szolgál ki?

– Bú! Bő! Ú! – mondták az ökrök. – Jerünk innét, de gyorsan!

Nekiindultak a sárban, s valahogy úgy sikerült csinálniuk a dolgot, hogy az igájuk nekiment egy lőszerkocsi rúdjának, és beléakadt.

– No, ezt megcsináltátok – mondta nyugodtan Billy. – Ne küszködjetek. Most itt alhattok reggelig. Mi baj?

Az ökrök valami hosszú, sziszegő horkantásban törtek ki, aminőt az indiai szarvasmarha szokott hallatni, taszigálódtak, küszködtek, facsarogtak, topogtak, csúsztak, s kis híján beléestek a sárba, vad morgás közepette.

– Mindjárt kitöritek a nyakatokat – mondta a ló. – Mi bajotok van a fehér emberrel? Én együtt élek vele.

– Meg – esz – minket! Húzd! – kiáltotta az innenső ökör: az iga szétpattant, s ők ketten elballagtak.

Sohasem tudtam eddig, hogy miért fél az indiai szarvasmarha annyira az angoloktól. Mi megesszük a marhahúst – amihez egyetlen ökörhajcsár se nyúl hozzá -, s persze hogy a marhának nem tetszik ez.

– Hogy korbácsoljanak meg a tulajdon nyeregláncaimmal! – káromkodott Billy. – Ki gondolta volna, hogy két ilyen nagy dög állat így elveszti a fejét?

– Mindegy, ne törődj vele! Én megkeresem azt az embert. Tudom, hogy a legtöbb fehér ember hordoz valamit a zsebében – mondta a ló.

– Hát akkor én itt hagylak. Nem mondhatom, hogy túlságosan szeretem őket. Mellesleg szólva, az olyan fehér ember, akinek nincs tisztességes hálóhelye, minden valószínűség szerint tolvaj, márpedig az én hátamon sok állami holmi van. Gyere, tacskó, visszamegyünk a cserényeinkbe. Jó éjszakát, Ausztrália! Remélem, találkozunk holnap a parádén. Jó éjszakát, vén Szénahordozó! – Máskor fékezd egy kicsit az érzéseidet, hallod-e?! Jó éjszakát, Kétfarkú! Ha holnap elhaladsz mellettünk a gyakorlótéren, ne trombitálj. A soraink összegabalyodnak tőle.

Billy, az öszvér, a vén harcos hányaveti, hanyag járásával távozott; a ló kitáguló orrlyuka a mellem körül kezdett szimatolni; adtam neki egy kis kétszersültet, s közben Vixen, aki igen önhitt kis kutya, elhitette vele, hogy kettőnknek tucatszámra vannak lovaink.

– Holnap a kocsimon megyek a parádéra – mondotta. – Merre leszel te?

– A második lovas század bal oldalán. Én adom meg a tempót az egész csapatomnak – mondta. – Most vissza kell mennem Dickhez. Csupa sár a farkam: két órájába is belekerül, amíg a parádéra kipucol.

A harmincezer ember nagy parádéját aznap délután tartották meg. Vixennek és nekem jó helyünk volt az alkirály és az afganisztáni emír közelében, aki magas, fekete asztrakánsüveget viselt, a közepén nagy gyémántcsillaggal. A szemle első része ragyogó napsütésben folyt le; az ezredek egymás után vonultak el előttünk, csupa egyforma mozgó kéz és láb, sorban egymás mellett haladó ágyú – a végén már a szemünk is káprázott belé. Aztán a lovasság következett, gyönyörűen vágtatva a “Bonnie Dundee” dallamára, s Vixen hegyezni kezdte a fülét a kocsin. Éppen a második lándzsás század száguldott el mellettünk, s ott volt az a ló, akit éjszaka láttunk: farka fényes, mint a selyem, fejét a szügyébe vágta, egyik fülét előreszegte, a másikat hátra: megadta a tempót az egész századnak, lába oly könnyedén járt, mintha táncolna. Aztán jöttek a nagy ágyúk, s láttam a Kétfarkút meg két másik társát, sorban befogva egy negyvenfontos ostromágyú elé; húsz pár ökör ballagott mögöttük. A hetedik párnak új igája volt; ez a pár merevnek, fáradtnak látszott. Legvégül következtek a csavarágyúk; Billy, az öszvér úgy viselkedett, mintha valamennyi csapatot ő vezényelné; szerszámja úgy ki volt kenve-fenve, hogy csak úgy ragyogott. Megéljeneztem Billyt, az öszvért, de az nem nézett se jobbra, se balra.

Újra megeredt az eső, s egy ideig olyan köd volt, hogy nem lehetett látni, mit csinálnak a csapatok. Nagy félkört alkottak a síkságon, s egy vonalba rajzottak szét. Ez a vonal nőtt, egyre nőtt; végre már háromnegyed mérföld hosszú volt egyik szárnyától a másikig – szilárd fal emberből, lóból, ágyúból. Aztán egyenesen megindult az alkirály és az emír felé, s amint közelebb ért, rengeni kezdett a föld, akárcsak a gőzös fedélzete, amikor a gépek teljes erejükből dolgoznak.

Aki ott nem volt, el sem tudja képzelni, milyen ijesztő hatással van a nézőre a csapatoknak ez a kemény szembevonulása – még ha tudja is, hogy parádéról van szó. Én az emírre néztem. Idáig jelét sem mutatta csodálkozásának vagy más efféle érzésnek; de most mind tágabbra nyílt a szeme, rövidre fogta a lova kantárját, és hátranézegetett. Egy pillanatig úgy látszott, hogy kardot ránt, és utat vág magának a kocsikon mögötte levő angol férfiak és asszonyok között. Aztán egyszerre megállt az előrehaladó sereg, a föld nem rengett többé, az egész arcvonal tisztelgett, és harminc zenekar kezdett játszani egyszerre. A parádénak vége volt, az ezredek az esőben visszamentek a táboraikba, s egy gyalogsági zenekar rázendített:

Párjával gyertek, állatok,
hahó!
Párjával gyertek, állatok,
elefánt, tüzérségi ló,
mind a bárkába másszatok,
hogy meg ne ázzatok!

Aztán hallottam, amint egy őszes, hosszú hajú, öreg közép-ázsiai főnök, aki az emír kíséretéhez tartozott, faggatni kezdett egy bennszülött tisztet:

– Hogy csináltátok ezt a csudálatos dolgot?

– Parancs volt – felelt a tiszt -, és mindenki engedelmeskedett.

– De hát az állatok olyan okosak, mint az ember? – kérdezte a főnök.

– Éppen úgy engedelmeskednek, mint az ember. Öszvér, ló, elefánt, ökör engedelmeskedik a hajtójának, a hajtó az őrmesternek, az őrmester a hadnagynak, a hadnagy a kapitánynak, a kapitány az őrnagynak, az őrnagy az ezredesnek, az ezredes a három ezredet vezénylő brigadérosnak, a brigadéros a tábornoknak, a tábornok az alkirálynak, az pedig a császárnő szolgája. Így van ez.

– Bárcsak így volna Afganisztánban is! – mondta a főnök. – Mert mi ott csak a magunk akaratának engedelmeskedünk.

– És ez az oka annak – mondta bajuszát pödörgetve a bennszülött tiszt -, hogy a ti emíretek, akinek nem engedelmeskedtek, kénytelen idejönni, és átvenni a mi alkirályunk parancsait.

HARCI ÁLLATOK DÍSZÉNEKE

Ágyúvontató elefántok:

Nagy Sándor erőnk által lett győző Herkules,
mivelhogy homlokunk bölcs és járásunk ügyes.
Bölcsen, híven szolgáltuk – s mindnyájunk rab maradt.
Utat, utat! jön a tízlábnyi,
negyvenfontos fogat!

Tüzérségi ökrök:

Nagy hősök! nem kívánnak ágyúdörgést, tüzet,
s ha puskaport szagolnak, elvesztik fejüket.
Mi következünk akkor: húzzuk az ágyúkat!
Utat, utat! jön a húszigás,
negyvenfontos fogat!

Lovassági paripák:

Nyergemre! ki játszik legszebb dallamot?
dzsidások, huszárok és dragonyosok!
Különb, mint istálló vagy falnivaló,
ha ügetek, és szól harsány induló!

Etetnek, jártatnak zöld pázsit felett,
adnak jó lovast rám, patámnak teret.
Svadronok sorában léptem dobogó,
harci ló öröme harsány induló!

Csavarágyú-húzó öszvérek:

Magam és cimborám hegyre kapaszkodunk,
patánk alól kő gördül, s előre rugtatunk.
Csavarodunk és kúszunk, győzünk ösvény felett,
örömünk: szökkenéssel kihagyni lépteket.

Vagyunk őrmester üdve, ha nem hajszol, szelid;
s hajcsár átka, ha rosszul rakja ránk terheit.
Csavarodunk és kúszunk, győzünk ösvény felett,
örömünk: szökkenéssel kihagyni lépteket.

A trén tevéi:

Teve-dalról nem tud a krónika,
amely segítene, míg kocogunk,
de nyakunk szőrfedte trombita
(rtt-ta-ta-ta! szőrfedte trombita!)
és a mi menetdalunk:
Nem tudom, nem fogom! Nem akarom!
E jelszót add tovább a soron!

Egyikünk málhája földre csúszott!
Talán enyém – az lenne jó!
Egyikünk rakománya homokba esett,
hát éljen a zűrzavar és vakeset!
Urrr! jarrh! grrr! arrh!
Egyikünket most korbács fenyeget!

Az állatok együtt:

A had fiai vagyunk,
szolgálunk, ahogy tudunk.
Iga- s eke-gyermekek,
rajtunk poggyász vagy nyereg.
Menetünk a síkra ér,
mint feszes hajókötél,
gördül, szűkül, tágra nyúl,
harcba, vészbe kanyarul.
Körülöttünk az emberek
poros-némán lejtenek.
Nem mondják: itt mért vagyok;
mennek, mint mi állatok.
A had fiai vagyunk,
szolgálunk, ahogy tudunk,
iga- s eke-gyermekek,
rajtunk poggyász vagy nyereg.

Vélemény, hozzászólás?