Posted on

A dzsungel könyve: Riki-tiki-tévi

Apró odvából kiles,
Ráncosnak szól Rőtszemes:
“Gyere, táncot ropni jó,
a halállal lejtsd, kígyó!
Fej a fejhez, szembe szem…
(Ütemre, kígyó!)
Egyik mindjárt holttetem…
(Kedvedre, kígyó!)
Fordulásra perdülést…
(Menekülj, kígyó!)
Elvétetted az ütést…
(Elterülj, kígyó!)”

Hallgassátok meg annak a nagy háborúnak a történetét, amelyet Riki-tiki-tévi egymaga vívott meg, végig a Szigauli-járásbeli nagy ház fürdőszobáin. Igaz, segített neki Darzi is, a szabófülemüle, meg tanácsokat adott Csucsundra, a pézsmapatkány, aki sohasem merészkedik ki a padló közepére, hanem mindig a fal mentén mászkál – de az igazi harcot Riki-tiki vívta meg.
Riki-tiki mongúz volt: szőre, farka olyan, mint a cicáé, feje és természete a menyétéhez hasonló. Szeme és nyughatatlan orra hegye rózsaszínű; tudott vakarózni, ahol éppen akart, s azzal a mellső vagy hátsó lábával, amelyiket kedve szottyant használni; úgy fel tudta borzolni a farkát, hogy üvegmosókeféhez hasonlított; harci kiáltása pedig, ha a magas fűben futkosott, ez volt: rik-tik-tiki-tiki-csk!
Egyszer a nyári vízáradás kiöntötte abból az üregből, ahol apjával, anyjával lakott, s rugdalózva, fulladozva sodródott lefelé egy út menti árokban. Talált egy kis úszó fűcsutakot, s abba kapaszkodott, amíg eszméletét el nem vesztette. Amikor magához tért, a meleg napon hevert egy kerti ösvény közepén, igen-igen megtépázva; s egy kisfiú éppen azt mondta:
– Ni, itt egy halott mongúz. Temessük el.
– Nem – mondta a mamája -, vigyük be, és szárítsuk meg. Hátha nem halt meg igazán.
Bevitték a házba; egy nagy ember két ujjával fölemelte, s azt mondta, hogy nem halt meg, csak félig megfulladt, így hát vattába bugyolálták, melengették – s egyszerre csak felnyitotta szemét, és prüsszentett.
– No most – mondta a nagy ember (egy angol, aki éppen akkoriban költözött a házba) -, csak ne ijesszétek meg, aztán majd meglátjuk, mit csinál.
Nagyon nehéz dolog egy mongúzt megijeszteni, mert orra hegyéről a farka végéig eszi a kíváncsiság. Minden mongúzcsaládnak ez a jelszava: “szaladj, és fürkészd ki” – Riki-tiki pedig minden ízében igazi mongúz volt. Megvizsgálta a vattát, megállapította, hogy nem ennivaló, körbeszaladt az asztalon, leült, és rendbeszedte a bundáját, vakarózott egyet, s ráugrott a kisfiú vállára.
– Ne ijedj meg, Teddi – mondta a fiú apja -, így szokott barátkozni.
– Hihh! De csiklandozza az államat!
Riki-tiki bekukkantott a fiú gallérja és nyaka közé, szimatolt a füle körül, azzal lemászott a padlóra, leült, és dörzsölgette az orrát.

– Úristen! – mondta Teddi mamája. – És ez vadon élő állat? Azt hiszem, azért olyan szelíd, mert jók voltunk hozzá.

– Minden mongúz ilyen – mondta az ura. – Ha Teddi nem kapja fel a farkánál fogva, vagy nem próbálja ketrecbe zárni, egész nap itt fog szaladgálni a házban. Adjunk valamit enni neki.

Adtak egy kis nyers húst. Riki-tikinek nagyon ízlett, s amikor végzett vele, kiment a verandára, leült a napon, s felborzasztotta a bundáját, hogy gyökeréig megszáradjon a szőre. Akkor aztán jobban érezte magát.

– Több fürkészni való van ebben a házban – gondolta magában -, mint amennyit egész famíliám élete végéig ki tudna kutatni. Mindenesetre itt maradok, és kifürkészem.

Egész nap a házat járta. Majdhogy belé nem fulladt a fürdőkádba, beledugta az orrát a tintatartóba egy íróasztalon, s megégette a nagy ember szivarja végével, mert felmászott a nagy ember ölébe, hogy lássa, hogyan szokás írni. Estére kelve berohant Teddi gyerekszobájába, hogy megtudja, hogyan gyújtják meg a petróleumlámpát, s amikor Teddi lefeküdt, ő is felmászott az ágyra; de nyugtalan hálótárs volt, mert egész éjszaka kötelességének érezte, hogy fölkeljen és figyeljen, ahányszor csak valami nesz támadt, s kifürkéssze az okát. Lefekvés előtt bejött Teddi apja és anyja, hogy megnézze a fiát, s Riki-tiki ébren volt a párnáján. – Nem szeretem az ilyesmit – mondta Teddi mamája -, megharaphatja a gyereket. – Esze ágában sincs – mondta az apa. – Teddi nagyobb biztonságban van ennek a kis állatnak a társaságában, minthogyha egy véreb vigyázna rá. Ha egy kígyó kerülne most a gyerekszobába…

De Teddi mamája gondolni sem akart ilyen szörnyűségre.

Riki-tiki kora reggel kijött reggelizni a verandára Teddi vállán lovagolva; banánt és egy kis főtt tojást adtak neki; sorban beült valamennyiük ölébe, mert minden jól nevelt mongúz abban reménykedik, hogy valamikor házi mongúz lesz belőle, és a szobában futkoshat; anyja pedig, aki a szigauli Generális házában lakott, gondosan megtanította Rikit, hogy mit csináljon, ha fehér emberek közé kerül.

Riki-tiki aztán kiment a kertbe, hogy ott is meglásson minden látnivalót. Nagy, csak felerészben ápolt kert volt, akkora Niel-marsall-rózsabokrokkal, mint egy nyári lak, citrom- és narancsfákkal, bambuszcsoportokkal és bozótos magas fűvel. Riki-tiki a száját is megnyalta. – Nagyszerű vadászterület ez! – mondta magában; farka üvegmosókefévé borzolódott erre a gondolatra; föl s alá futkosott a kertben, szimatolgatva itt is, ott is, amíg csak valami szomorú hangot nem hallott egy tüskebokorról.

Darzi volt, a szabófülemüle, feleségestül. Szép fészket raktak, olyanformán, hogy összehúztak két levelet, a szélénél szálakkal összetűzdelték, s az üres helyet gyapottal meg lágy pihékkel bélelték ki. A fészek ide-oda ringott, amint a peremén ültek és sírtak.

– Mi baj? – kérdezte Riki-tiki.

– Nagy a mi szerencsétlenségünk – mondta Darzi. – Egyik fiókánk kiesett tegnap a fészekből, és Nag megette.

– Hm – mondta Riki-tiki -, ez szomorú dolog, de hát idegen vagyok itt. Ki az a Nag?

Darzi meg a párja nem feleltek semmit, csak lekuporodtak a fészkükben, mert a bokor tövében, a sűrű fű közül halk sziszegés hallatszott – félelmes, hideg hang, amelynek hallatára Riki-tiki éppen kétlábnyira ugrott hátra. Aztán hüvelykenként emelkedett ki a fűből Nagnak, a nagy, fekete kobrának a feje és széles csuklyája. Öt láb hosszú volt nyelvétől farkáig. Amikor testének egyharmadát fölemelte a földről, ringatózni kezdett erre-arra, mint a pitypang a szélben, s ránézett Riki-tikire azzal a gonosz kígyószemmel, amelynek kifejezése sohasem változik, akármit gondol is magában a kígyó.

– Hogy ki az a Nag? – szólalt meg. – Hát én vagyok Nag. Bráma, a nagy isten tette rá bélyegét egész népünkre, amikor az első kobra szétterítette csuklyáját, hogy Bráma az árnyékában alhassék. Nézd, és rémülj meg!

Úgy kifeszítette a csuklyáját, ahogy csak tudta, s Riki látta a hátán a pápaszemjelet, amely éppen olyan, mint a szemüveg két karikája. Egy pillanatra megijedt; de hát lehetetlen, hogy egy mongúz hosszabb ideig rémülten álljon. Eleven kobrát ugyan sohasem látott még Riki-tiki, de döglött kobra húsából etette már a mamája, s tudta, hogy a felnőtt mongúznak egyetlen dolga az életben kígyóval harcolni és kígyót enni. Tudta ezt Nag is, és hideg szíve mélyén félelem lappangott.

– Bánom is én – szólalt meg Riki-tiki, s a farka újra borzolódni kezdett -, akár van bélyeg rajtad, akár nincs, azt hiszed, tisztességes dolog fészekből kihullott madárfiókákat felfalni?

Nag elgondolkozott, s figyelte a fű legkisebb mozdulatát is Riki-tiki mögött. Tudta, hogy ha mongúzok vannak a kertben, az előbb-utóbb a maga és családja halálát jelenti, de szerette volna, ha Riki-tiki megfeledkezik most az óvatosságról. Így hát kissé lejjebb ejtette és félrehajtotta a fejét.

– Értsük meg egymást – mondta. – Te tojást eszel. Miért ne ehetnék én madarat?

– Hátra! Nézz hátra! – énekelte Darzi.

Riki-tiki tudta, hogy nem vesztegetheti az időt bámészkodással. Felugrott a levegőbe, amilyen magasra csak tudott, s éppen alatta zizzent el a feje Nagainának, Nag gonosz feleségének. Amíg beszélgetett, Nagaina mögéje kúszott, hogy végezzen vele; hallotta vad szisszenését, amint az ütést elhibázta. Majdnem Nagaina hátára esett vissza, s ha öreg mongúz lett volna, tudja is, hogy ilyenkor kell egy harapással eltörni a gerincét; de hát megijedt a kobra félelmes, visszafelé sújtó ütésétől. Bele is harapott, csak nem elég nagyot, s félreugrott a megmart, dühös Nagaina csapkodó farka elől.

– Gonosz, gonosz Darzi! – sziszegte Nag, olyan magasra sújtva föl a tüskebokron lógó fészek felé, amennyire csak fel tudott érni, de Darzi úgy építette azt, hogy kígyók el ne érhessék, s csak ringatózott egy kicsit.

Riki-tiki érezte, hogy piros és forró kezd lenni a szeme (s ha egy mongúznak a szeme kipirosodik, az bosszúságot jelent), leült a farkára és hátsó lábaira, mint egy kis kenguru, körülnézett, s csak úgy rázta a düh. De Nag és Nagaina már eltűnt a fűben. Ha a kígyó elhibázza a támadást, soha egy szóval, egy jellel nem mutatja, hogy mit akar legközelebb cselekedni. Riki-tikinek esze ágában sem volt, hogy utánuk eredjen, mert nem volt egészen bizonyos abban, hogy két kígyóval el tud-e bánni egyszerre. Elbaktatott hát a ház közelében levő kavicsos ösvényre, s leült gondolkozni. Komoly eset volt ez az ő számára. Régi természetrajzi könyvekben azt olvashatjátok, hogy ha a mongúz a kígyóval vívott harcában megsebesül, elszalad, s valami füvet eszik, amely meggyógyítja. Hát ez nem igaz. Az győz, akinek a szeme jobb és a lába gyorsabb – a kígyó ütni tud, a mongúz ugrani -, s ha a mongúz győz, győzelme csodálatosabb akármilyen varázsfűnél, mert a támadó kígyó feje olyan gyorsan mozog, hogy azt szemmel kísérni nem lehet. Riki-tiki tudta, hogy ő csak afféle süldő mongúz, s annál büszkébben gondolt arra, hogy ki tudott térni egy hátulról jövő ütés elől. Ez megnövelte az önbizalmát, s amikor Teddi odaszaladt hozzá az ösvényen, Riki-tiki szívesen várta a kényeztetést.

De éppen amint Teddi lehajolt, valami megvonaglott kissé a porban, s egy vékony hang így szólt: “Vigyázz! Én a halál vagyok.” Karait volt, az a porosbarna kis kígyó, amely legszívesebben a poros földön heverész, marása éppoly veszedelmes, mint a kobráé. De olyan kicsi, hogy senki sem törődik vele, s ezért még több kárt tud tenni.

Riki-tikinek ismét kipirult a szeme, s odatáncolt Karaithoz azzal a különös, ingadozó, himbálózó mozgással, ami családjának sajátsága. Látványnak mulatságos, de oly jól egyensúlyozott testtartás ez, hogy akármilyen irányban el lehet ugrani belőle: nagy előny, ha kígyóval verekszik valaki. Riki-tiki tudtán kívül veszedelmesebb dolgot cselekedett, mintha Naggal harcolna, mert Karait olyan kicsi, és oly gyorsan fordul-perdül, hogy hacsak Riki közvetlenül a nyakszirtjébe nem harap, szemébe vagy szájába kapja a visszaforduló kígyó döfését. De Riki minderről semmit sem tudott: a szeme vérbe borult, ő maga ingadozott előre-hátra, s keresett egy alkalmas helyet, amelybe belekapaszkodjék. Karait döfött. Riki félreugrott, és neki próbált rohanni, de a gonosz kis porosszürke fej egy gondolatnyira csapott le a vállától; keresztül kellett ugrania Karait testén, s a kígyó feje így is nyomban követte.

Teddi bekiáltott a házba: – Nézzétek! A mongúzunk megöl egy kígyót! – és Riki-tiki hallotta, hogy Teddi mamája felsikolt. Apja kirohant egy bottal, de mire odaért, Karait túlságos nagy lendülettel döfött előre. Riki-tiki ugrott egyet, felszökött a kígyó hátára, erősen lesúnyta a fejét a mellső lábai közé, beleharapott oly közel a nyakához, ahogy csak hozzáférhetett, s azzal elgurult. Ez a harapás megbénította Karaitot, s Riki-tiki éppen hozzálátott, hogy a farkánál eddegélni kezdje, ahogy a famíliája szokta ebédnél – de ekkor eszébe jutott, hogy a jóllakottság lassúvá teszi a mongúzt, s ha mindig erős és fürge akar maradni, meg kell őriznie a soványságát.

Továbbment, hogy a ricinusbokrok alatt megfürödjék a porban, s azalatt Teddi apja botjával verte a halott Karaitot. – Mire való ez? – gondolta magában Riki-tiki. – Elintéztem már én a dolgot! – Aztán Teddi mamája felkapta a porból, és magához szorította, s azt kiáltotta, hogy megmentette Teddit a haláltól; apja pedig azt mondta, hogy ez a Gondviselés, Teddi meg nagy, ijedt szemmel bámult rá. Riki-tikit mulattatta ez a nagy hűhó, amit persze nem értett meg. Teddi mamája éppen úgy Teddit is dédelgethette volna, amiért a porban játszott. Riki-tiki tökéletesen meg volt elégedve magával.

Aznap vacsoránál az asztalon sétált a borospoharak közt, és agyonehette volna magát a legpompásabb harapnivalókkal; de eszébe jutott Nag és Nagaina, s bármily kellemes volt is, hogy Teddi mamája becézgette, simogatta, Teddi meg a vállára ültette: egyszer-egyszer vérbe borult a szeme, s nekieresztette hosszú harci kiáltását: – Rik-tik-tiki-tiki-csk!

Teddi magával vitte az ágyába, s erősködött, hogy Riki-tiki ott aludjék vele az álla alatt. Riki-tiki sokkal jobb nevelésű volt, semhogy megharapja vagy megkarmolja, de mihelyt Teddi elaludt, éji sétára indult a ház körül, s a sötétben nekiszaladt Csucsundrának, a pézsmapatkánynak, aki a fal mentén mászkált. Csucsundra egy megtört szívű kis állat. Egész éjjel vinnyog, nyivog, igyekszik összeszedni a bátorságát, hogy kirohanjon a szoba közepére, de soha nem jut odáig.

– Ne ölj meg! – mondta Csucsundra szinte sírva. – Ne ölj meg, Riki-tiki!

– Azt hiszed, hogy egy kígyóölő pézsmapatkányokra fanyalodik? – mordult rá megvetően Riki-tiki.

– Aki kígyót öl, kígyó által vész el – mondta Csucsundra bánatosabban, mint valaha. – És hátha Nag egyszer összetéveszt bennünket valami sötét éjszakán?

– Ez a veszély nem fenyeget – mondta Riki-tiki -, hiszen Nag a kertben van, te pedig, tudom, nem teszed oda a lábadat.

– Rokonom, Csua, a patkány beszélte – kezdte Csucsundra, de elakadt a szava.

– Mit beszélt?

– Pszt! Nag mindenütt jelen van, Riki-tiki. A kertben kellett volna beszélned Csuával.

– De nem beszéltem – hát neked kell elmondanod. Gyorsan, Csucsundra, különben meg haraplak!

Csucsundra leült, és olyan keservesen sírt, hogy a könnyek csak úgy patakzottak le a bajuszán. – Szegény, nyomorult teremtés vagyok – zokogta. – Sohase volt annyi bátorságom, hogy kirohanjak a szoba közepére. Pszt! Nem mondhatok semmit. Nem hallod, Riki-tiki?

Riki-tiki fülelni kezdett. A házban mélységes csönd volt most is, Riki-tiki mégis meghallotta a leghalkabb percegést a világon. Olyan halk nesz volt az, mint a darázs sétálása az ablaküvegen: a kígyópikkely száraz horzsolódása a téglán.

– Ez Nag vagy Nagaina – mondta magában -, s a fürdőszoba-kifolyóba mászik be. Igazad van, Csucsundra; beszélnem kellett volna Csuával.

Belopózott Teddi fürdőszobájába, de ott nem volt semmi; átment a Teddi mamájáéba. A sima vakolt fal alján ki volt véve egy tégla, hogy lefolyása legyen a fürdővíznek, s amikor Riki-tiki elsurrant a téglával kirakott rész mellett, meghallotta Nag és Nagaina suttogását odakünn a holdvilágon.

– Ha a házban nem marad ember – szólt Nagaina az urához -, neki is el kell menni, s a kert ismét a miénk lesz. Csak menj be nyugodtan, és jusson eszedbe, hogy azt a nagy embert kell először megmarni, aki Karaitot megölte. Aztán gyere ki, és szólj nekem, s akkor majd együtt vadászunk Riki-tikire.

– De bizonyos vagy abban, hogy használ valamit, ha megöljük ezeket az embereket? – kérdezte Nag.

– Azzal mindent megnyerünk. Amikor nem laktak emberek a házban, ugye, hogy mongúz sem volt a kertben? Amíg a ház üres, mi vagyunk a kert királyai; és ne feledd, hogy mihelyt a dinnyeföldben felpattannak a tojásaink (az pedig már holnap is megtörténhetik), a kicsikéknek helyre és nyugalomra lesz szükségük.

– Erre nem gondoltam – mondta Nag. – Megyek. De fölösleges, hogy aztán Riki-tikire vadásszunk. Megölöm a nagy embert meg a feleségét s a gyereküket is, ha lehet, aztán nyugodtan odébbállok. Üres lesz a ház, és Riki-tiki elmegy.

E szavak hallatára Riki-tiki egész teste bizseregni kezdett a dühtől és a gyűlölettől. Nag feje átbújt a kifolyón, s utánatekergett öt láb hosszú hideg teste. Akármilyen haragos volt is Riki-tiki, erősen megijedt a kobrakígyó nagyságának láttára. Nag összehengergett, fölemelte fejét, belebámult a fürdőszoba sötétjébe, és Riki látta a szeme villogását.

– Ha itt ölöm meg, Nagaina tüstént megtudja; ha a nyílt padlón támadom meg, ő kerül előnyös helyzetbe. Mit csináljak? – tűnődött Riki-tiki-tévi.

Nag erre-arra ringatózott, aztán Riki-tiki hallotta, amint iszik a legnagyobb vizeskorsóból, amivel a fürdőkádat szokták megtölteni. – Ez jólesett – mondta a kígyó. – No mármost: amikor Karaitot megölték, a nagy embernek botja volt. Lehet, hogy most is vele van, de amikor fürödni jön reggel, nem lesz nála a bot. Várok, amíg ide nem jön. Nagaina, hallod? Itt a hűvösön várom meg a nappalt.

Kívülről nem jött válasz, így hát tudta Riki-tiki, hogy Nagaina elment. Nag körös-körül csavarta testével a vizeskorsó hasas alját, Riki-tiki pedig csöndben volt, mint a halál. Egy óra múlva megindult a korsó felé, egyenként moccantva minden izmát. Nag aludt, s Riki-tiki nézte nagy hátát, azon törve a fejét, hol haraphatna bele legjobban. – Ha első ugrásra nem töröm el a gerincét – gondolta magában Riki -, akkor tud még harcolni; ha pedig harcol… Ó, Riki! – Megnézte, milyen vastag a kígyó nyaka a csuklya alatt – bizony túlságosan vastag volt; ha pedig a farka közelében harapja meg, azzal csak megvadítja Nagot.

– A fejébe kell belekapni – döntötte el végül -, a fejébe, a csuklyája fölött, s ha egyszer ott vagyok, és fogom, nem eresztem el többet.

Azzal nekiugrott. A fej kissé távolabb volt a vizeskorsótól, a hajlása alatt. Amint Riki fogai összezáródtak, nekifeszítette hátát a vörös agyagedény hasának, hogy fejét lenyomva tarthassa. Ez csak egy másodpercnyi könnyebbséget szerzett neki, de azt tőle telhetően kihasználta. Aztán Nag úgy csapkodta ide-oda, ahogy a kutya szokta a patkányt – jobbra-balra a padlón, föl s le, körös-körül, nagy körökben; de a szeme piros volt, s keményen kitartott, miközben a teste végigsöpörte a padlót, fölforgatta a bádog merítőkannát, a szappantartót, a kefét, s hangosan nekivágódott a fürdőkád bádoglemez oldalának. Közben mind erősebben összeszorította az állkapcsát, mert bizonyos volt afelől, hogy halálra fogják paskolni, s a család becsületéért úgy akarta, hogy összezárt fogakkal találjanak rá. Szédült, mindene fájt, s úgy érezte, hogy darabokra rázódik szét – amikor egyszerre csak mintha mennydörgés csattant volna éppen a háta mögött; forró szél sodrása fosztotta meg az eszméletétől, piros tűz perzselte meg a bundáját. A nagy embert fölébresztette a lárma, s dupla puskájának mind a két töltényét beléeresztette Nag csuklyájába.

Riki-tiki még mindig belekapaszkodott, behunyt szemmel, mert most aztán tökéletesen bizonyos volt abban, hogy meghalt; de a fej nem mozdult, a nagy ember pedig fölvette őt, és így szólt: – Nézd, Aliz, megint a mongúz; ez a kis teremtés most a mi életünket mentette meg. – Aztán bejött Teddi mamája igen halványan, s látta Nag maradványait; Riki-tiki pedig elvánszorgott Teddi hálószobájába, s az éjszaka hátralevő felét azzal töltötte, hogy óvatosan rázogatta tagjait: nem tört-e negyven darabra, ahogy képzelte volt.

Reggelre még mindig merev volt a teste, de meg volt elégedve a munkájával. – Hanem most Nagainával kell végezni, az pedig öt Nagnál is rosszabb, s nem lehessen tudni, mikor pattannak föl azok a tojások, amikről beszélt. Uramisten! Muszáj Darzival beszélnem – gondolta magában.

Riki-tiki meg sem várta a reggelt, kirohant a tüskebokorhoz, ahol Darzi torkaszakadtából fújta diadalénekét. Nag halálának híre végigfutott a kerten, mert kisöpörték és a szemétdombra hajították a testét.

– Ó, te ostoba tollseprő, te! – riadt rá bosszúsan Riki-tiki. – Hát ilyenkor kell énekelni?

– Nag meghalt, meghalt, meghalt! – énekelte Darzi. – A hős Riki-tiki belekapaszkodott a fejébe, és nem engedte el. A nagy ember kihozta a durranóbotot, és Nag két darabra szakadt! Soha többé nem falja fel a fiókáimat!

– Hát ez körülbelül mind igaz, de hol van Nagaina? – szólt Riki-tiki gondosan körül nézve.

– Nagaina odament a fürdőszoba lefolyójához, és hívta Nagot – folytatta Darzi -, és Nag ki is jött egy bot hegyén – a söprögető szolga felszúrta egy bot végére, és kidobta a szemétdombra. Ó, zengjük a dicső, piros szemű Riki-tiki dicséretét! – és Darzi felfújta a torkát, és énekelt.

– Csak fel tudnék mászni a fészkedbe, valamennyi fiókádat kihajigálnám! – kiáltott rá Riki-tiki. – Te se tudod, minek mikor van itt az ideje. Te, persze, biztonságban vagy a fészkedben, de nekem idelenn háborúskodnom kell. Hagyd abba egy kicsit azt a kornyikálást, Darzi!

– A nagy, a szépséges Riki-tiki kedvéért elhallgatok – mondta Darzi. – Mi baj, ó, a rettentő Nag dicső megölője?

– Harmadjára kérdem: hol van Nagaina?

– A szemétdombon, az istálló mellett, Nagot gyászolja. Ó, nagy és dicső a fehér fogú Riki-tiki!

– Ördög vigye az én fehér fogamat! Hallottad-e, hogy hol őrzi a tojásait?

– A dinnyeágyásban, a fal felé eső végén, ahová majdnem reggeltől estig tűz a nap. Három hete, hogy elrejtette.

– És sohase jutott eszedbe, hogy ezt érdemes volna nekem megmondani? A fal felé eső végén, azt mondod?

– Csak nem eszed meg a tojásait, Riki-tiki?

– Megenni éppen nem eszem meg. Darzi, ha egy csöpp eszed van, odarepülsz az istállóhoz, úgy teszel, mintha el volna törve a szárnyad, és idehajszoltatod magad Nagainával ehhez a bokorhoz. A dinnyeágyáshoz akarok férkőzni, de ha most mennék oda, meglátna.

Darzi afféle madáreszű kis teremtés volt, akinek fejében sohasem fért meg több egy gondolatnál egyszerre; mert tudta, hogy Nagaina gyerekei is tojásból lesznek, mint az övéi, hát nem értette meg egyhamar, hogy tisztességes dolog megölni őket. De a párja értelmes madár volt; tudta, hogy a kobratojásból fiatal kobrák kelnek ki; elrepült hát a fészkéről, s otthagyta Darzit, hogy melengesse a kicsikéket, és énekeljen tovább Nag haláláról. Darzi sok mindenben olyan volt, mint egy igazi férfi.

A párja ott röpködött Nagaina előtt a szemétdomb tájékán, s felkiáltott:

– Ó, ó, eltörött a szárnyam! Az a házbeli fiú kővel hajított meg, és eltörte. – Aztán még keservesebben röpködött, bukdácsolt.

Nagaina fölemelte fejét, és azt sziszegte: – Miért szóltál Riki-tikinek, amikor megölhettem volna? Szavamra, rosszabb helyet nem is választhattál volna a törött szárnyadnak! – Azzal megindult a madár felé a porban csúszva.

– Kővel törte el a fiú! – sikoltotta Darzi párja.

– No, hát vigasztaljon meg halálodban, hogy én leszámolok azzal a fiúval. Ma reggel óta a szemétdombon hever az uram, de éjszakára nagyon csendes lesz az a fiú a házban. Mit szaladsz előlem? Úgyis megfoglak. Nézz rám, te kis buta!

Hanem ennél okosabb dolga is volt Darzi párjának, mert az a madár, aki egy kígyó szemébe néz, úgy megrémül, hogy mozdulni sem tud. Tovább röpködött, fájdalmasan csipogva, sohasem távolodva el a földtől, s Nagaina gyorsabban iramodott utána.

Riki-tiki hallotta, hogy a ház felé mennek az ösvényen az istálló felől, s nyargalt a dinnyeágyásnak a fal felé eső végéhez. Ott, a dinnyék meleg fészkében ravaszul elrejtve huszonöt tojást talált. Akkorák voltak, mint egy bantamtyúk tojásai; de nem héj födte őket, hanem fehéres bőr.

– Épp jókor jöttem, egy nappal sem korábban a kelleténél – mondotta, mert látta az összetekerőzött pici kobrákat a bőr alatt, s tudta, hogy amely pillanatban kiszabadulnak, meg tudnak ölni egy embert vagy egy mongúzt. Leharapta a tojások hegyét, amily gyorsan csak tudta, gondja volt rá, hogy összeroppantsa a kis kobrákat, s felforgatta a fészket, hogy meglássa: nem hagyott-e épen vagy egyet. Végül már csak három tojás maradt, s Riki-tiki csöndesen elnevette magát – de ekkor éles sikoltást hallott:

– Riki-tiki, a ház felé vezettem Nagainát, fölment a verandára, és – ó, gyere gyorsan – ölni akar!

Riki-tiki összeroppantott két tojást, hátrafelé bucskázott le a dinnyeágyásról, szájában a harmadik tojással, s úgy vágtatott a veranda felé, ahogy csak a lába bírta. Teddi meg az apja meg az anyja reggelinél ültek, de Riki-tiki látta, hogy nem esznek. Kővé meredve ülnek a helyükön, s az arcuk fehér. Nagaina összetekeredett a Teddi széke mellett levő gyékényen, ahonnét könnyűszerrel elérhette a fiú csupasz lábát, ingadozott ide-oda, és diadaléneket zümmögött.

– Nagy ember fia, aki Nagot megölte – így szólt -, maradj nyugton. Még nem vagyok készen. Várj egy kicsit. Üljetek csendesen mind a hárman. Ha megmozdultok, döfök, s ha nem mozdultok, akkor is döfök. Ó, bolondok, akik az én páromat megölték!

Teddi szeme az apjáéra meredt, de az apja sem tehetett mást, csak azt suttogta: – Ülj csöndesen, Teddi. Nem szabad mozdulni. Maradj nyugton, Teddi.

Ekkor ért oda Riki-tiki. Felkiáltott: – Fordulj meg, Nagaina! Fordulj meg és harcolj!

– Mindent a maga idején – mondta Nagaina, szemét se mozdítva. – Veled is leszámolok tüstént. Nézd a kedves barátaidat, Riki-tiki! Némák és fehérek, félnek. Mozdulni sem mernek. Ha egy lépéssel közelebb jössz, döfök.
– Nézd meg a tojásaidat – mondta Riki-tiki -, a dinnyeágyásban a fal mellett. Eredj, és nézd meg, Nagaina!
A nagy kígyó félig megfordult, s meglátta a tojást a verandán. – Jaj! Add ide! – mondotta.
Riki-tiki két lábra fogta a tojást, s a szeme vérvörösre gyulladt.
– Mi az ára egy kígyótojásnak? Egy ifjú kobrának? Egy ifjú királykobrának? Az egész fajzat utolsó – legeslegutolsó sarjának? Mert a többit már mind a hangyák eszik a dinnyeágyás körül.
Nagaina egyszeribe megfordult, s megfeledkezett mindenről azért az egy tojásért, és Riki-tiki látta, hogy Teddi apja gyorsan kinyújtja nagy kezét, vállon ragadja Teddit, s a kis teásasztal fölött magához rántja, épségben kimentve Nagaina közeléből.
– Felsültél! Tik, tik, tik! Rik-tik-tik! – kacagott Riki-tiki! – A fiú megmenekült – és én voltam, én, aki csuklyán fogta ma éjszaka Nagot a fürdőszobában. – Azzal elkezdett egyszerre mind a négy lábával fölugrálni a levegőbe, a fejét leszegve. – Dobált ide, dobált oda, de lerázni nem tudott. Meghalt, még mielőtt a nagy ember kettészakította. Én tettem ezt. Riki-tiki-tik-tik. Gyere hát, Nagaina! Gyere, és küzdj meg velem! Nem sokáig özvegykedel.
Nagaina látta, hogy Teddit már meg nem ölheti, a tojás pedig ott van Riki-tiki két mancsa közt.
– Add ide a tojást, Riki-tiki! Add ide az utolsó tojásomat, s én úgy elmegyek, hogy vissza se jövök többé – mondta a csuklyáját összehúzva.
– Az ám, úgy elmégy, hogy vissza se jössz többé, mert a szemétdombra kerülsz Nag mellé. Harcolj, özvegy! A nagy ember bement a puskájáért! Harcolj!
Riki-tiki ott ugrált Nagaina körül, éppen csak arra ügyelve, hogy kívül maradjon a döfése távolságán; kis szeme vöröslött, mint az izzó parázs. Nagaina összetekeredett, és feléje sújtott. Riki-tiki fel- és hátraugrott. Nagaina újra meg újra sújtott, s feje mindannyiszor lekoppant a veranda gyékényére, újra összetekeredett, mint az órarugó. Aztán Riki-tiki körültáncolta, hogy a háta mögé kerülhessen. Nagaina pedig megfordult, hogy a feje szemközt legyen az övével. Farka olyan zörgéssel súrolta a gyékényt, mint amikor száraz leveleket sodor a szél.
Riki-tiki megfeledkezett a tojásról. Az még ott hevert a verandán, s Nagaina mind közelebb került hozzá. Végre – amikor Riki-tiki éppen szusszant egyet – szájába kapta, a veranda lépcsője felé fordult, s mint a nyíl, repült végig az ösvényen. Riki-tiki utána. Ha a kobra életre-halálra fut, olyan gyors, mint a ló nyakára lesújtó ostorszíj.
Riki-tiki tudta, hogy el kell fognia, különben az egész baj újrakezdődik. Nagaina egyenesen a tüskebokor körül növő magas fű felé igyekezett, s Riki-tiki rohantában hallotta, hogy Darzi még mindig fújja a maga bolondos kis diadalénekét. De Darzi párja bölcsebb volt. Felröppent fészkéről, amikor Nagaina arra jött, s a kígyó feje fölött kezdett röpdösni. Ha Darzi is segít, talán rábírhatják, hogy megforduljon; de Nagaina csak összehúzta csuklyáját, és továbbrohant. Ám még ez a pillanatnyi késedelem is elég volt, hogy Riki-tiki a nyomába érjen, s amikor besiklott abba a patkányodúba, ahol Naggal éltek, Riki-tiki apró fehér fogával belekapaszkodott a farkába, és lement vele együtt. Márpedig nem sok mongúz akad, akármilyen bölcs és öreg legyen is, aki szeret a kobrának utánamenni az üregébe. Az üregben sötét volt, és Riki-tiki nem tudhatta, mikor tágul ki annyira, hogy Nagainának helye legyen megfordulni és feléje döfni. Vadul csimpaszkodott a farkába, és kinyújtotta a lábait, hogy fék gyanánt szolgáljanak a forró, nedves föld vaksötét lejtőjén.
Aztán nem hullámzott tovább a fű az üreg szájánál, s Darzi azt mondta: – Vége Riki-tikinek! Fújjuk el a halottasénekét. A hős Riki-tiki meghalt. Mert Nagaina bizonyosan megöli a föld alatt.
Elfújt hát egy gyászos éneket, amelyet abban a pillanatban talált ki, s éppen amikor a legmeghatóbb részhez ért, újra megrezdült a fű, és Riki-tiki piszokkal borítva, egyenként húzogatta ki tagjait az üregből, s nyalogatta a bajuszát. Darzi kurta kiáltással elhallgatott. Riki-tiki kirázott egy kis port a bundájából, és prüsszentett. – Vége – mondotta. – Az özvegy nem jön ki többé. – A fűszálak közt élő vöröshangyák meghallották, s egymás után igyekeztek lefelé, hogy meglássák, igazat mondott-e.
Riki összehengeredett a fűben, s elaludt, ahol volt – aludt, aludt késő délutánig, mert kemény munkát végzett ma.
– Most pedig – mondotta, amikor fölébredt – visszamegyek a házba. Mondd el a Rézverőnek, Darzi, az majd az egész kertnek hírül adja, hogy Nagaina meghalt.
A Rézverő madár éppen olyan hangot ad, mint amikor kis kalapáccsal vernek egy rézüstöt; s azért cselekszi ezt folyvást, mert ő a kisbíró minden indiai kertben, ő kiált ki minden újságot akárkinek, aki meghallgatja. Amint Riki-tiki a ház felé haladt az ösvényen, már hallotta is a “halljátok! halljátok!” kiáltást, mint valami apró, ebédre szólító gong szavát; aztán keményen: – Ding-dong-tokk! Nag meghalt – dong! Nagaina meghalt! – Ding-dong-tokk! – Erre az egész kertben minden madár énekelni, minden béka kuruttyolni kezdett; mert Nag és Nagaina éppen úgy szerette a békát, mint az apró madarat.
Amikor Riki odaért a házhoz, Teddi meg az anyja (az anyja még mindig holthalvány volt, mert többször is elájult az imént) meg az apja kijöttek, és szinte sírva fogadták; s azon az estén annyit evett Riki, hogy végül már nem bírta tovább; és Teddi vállán aludt el az ágyban, ott látta Teddi anyja, amikor késő éjszaka benézett hozzá.
– Megmentette az életünket és Teddiét – mondta az urának. – Gondold el: mindnyájunk életét megmentette!
Riki-tiki megrezzent és fölébredt. Minden mongúznak igen könnyű az álma.
– Ó, ti vagytok? – mondta. – Mit aggódtok még? Valamennyi kobra meghalt; és ha nem halt volna meg – itt vagyok én.
Riki-tikinek volt ám jussa, hogy büszke legyen; de nem szállt fejébe a büszkeség, s őrizte a kertet, ahogy mongúzhoz illik, foggal, ugrással, szökéssel, harapással – amíg csak akadt egy kobra, amely be merte dugni fejét a falak közé.

DARZI ÉNEKE

(Riki-tiki-tévi tiszteletére)

Víg dalú szűcs vagyok én,
dupla az én örömem:
mennybeható a zeném,
s házamat öltögetem.

Egyre szövöm muzsikám, ugyanakkor a házamat öltögetem.

Zengj a kicsiknek, anyó,
öntsd szaporán dalodat!
Már a fiókafaló
fekszik a bokrok alatt.

Holtan a rózsa tövén az a rém kiterült a bozótok alatt.

Lám, ki legyőzte: ki az?
hol lakik ő, az erős?
Riki, a bátor, igaz,
Tiki, a tűzszemű hős,

Riki-tiki-tévi, az isteni karmú, a mennyei tűzszemű hős!

Áldja ezer csipogó,
tárva faroklegyezőt,
zengi fülemileszó
s én, valamennyi előtt!

Flaska-bozontú, piros-szemű Riki: örökre magasztalom őt! (Itt Riki-tiki közbevágott, ezért a dal többi része elveszett.)

Vélemény, hozzászólás?