Posted on

A dzsungel könyve: A vörös kutyák

A vörös kutyák
Fehér, csodálatos éjszakák – ó, vad rohanás,
bölcs szimatolás, jó vadászat, biztos fogás!
ó, hajnali illat! A harmat elillan érintetlenül!
nekifutás a ködsűrűben, felijesztett vad menekül,
megfordul a zerge, kering, s mindenfelől keríti a baj –
Ó, mennyi veszély hűvös éjeken!
Egész napon át elrejt a hegyalj,
s kezdődik este a küzdelem:
Hajrá-haj!
Maugli életének legkellemesebb része azután kezdődött, hogy a falura rászabadította a Dzsungelt. Nyugodt volt a lelkiismerete, mert megfizette az adósságát; barátja volt az egész Dzsungel – sőt félt is tőle egy kicsit. Amit cselekedett, látott, hallott, egyik néptől a másikhoz járva társaival vagy egymagában – abból sok-sok történet kerekednék ki, éppen olyan hosszú, mint ez itt. Így például sohasem fogjátok meghallani, hogyan találkozott össze a mandlai veszett elefánttal; ez az elefánt huszonkét ökröt ölt meg, akik tizenegy szekér ezüstpénzt vittek a kormányzóság kincstárába, s szétszórta a porba a fényes rúpiákat; nem fogjátok megtudni, hogyan verekedett Drakalával, a krokodilussal egy hosszú éjszakán át az északi mocsarakban, s hogyan törte szét nyúzókését a vadállat hátpikkelyein; hogyan talált új, hosszabb kést egy ember nyakába kötve, akit egy vadkan ölt meg; hogyan nyomozta ki és ölte meg a vadkant, hogy a kés árát megszolgálja; hogyan került egyszer a nagy éhínség idején a költöző őzek közé, akiknek vágtató, fölhevült csordája majdhogy halálra nem tiporta; hogyan mentette meg a Hallgatag Hátit attól, hogy ismét karós verembe essék, s hogyan esett másnap ő maga egy ravaszul megcsinált leopárdverembe; hogyan törte Háti darabokra a feje fölött a vastag gerendákat; hogyan fejte meg a vadbivalyokat a mocsárban; és hogyan…
De hát egyszerre csak egy történetet lehet elmondani. Farkas apó, Farkas anyó meghalt; Maugli nagy sziklát gördített a barlangjuk szája elé, és elmondta fölöttük a Halotti Éneket, Balú nagyon megöregedett és elnehezedett – s még Bagira is, pedig neki acélból voltak az idegei és vasból az izmai, valamivel lassabban vetette már magát a zsákmányára, mint annak előtte. Akela szürke bundája az öregségtől fehér lett, mint a tej; bordái kilátszottak, úgy járt, mintha fából volna, s Maugli vadászott helyette. De a fiatal farkasok, a szétszóródott szioni csapat gyermekei szaporodtak-gyarapodtak, s amikor már vagy negyvenen voltak – gazdátlan, erős hangú, tiszta lábú ötéves farkasok -, Akela azt mondta nekik, hogy gyűljenek össze, tartsák meg a Törvényt, és vezetés alatt járjanak, amint az a Szabad Néphez illik.
Ebbe Maugli nem avatkozott bele, mert azt mondta, evett ő már a keserű gyümölcsből, és ismeri a fáját; hanem amikor Fáó, Fáóna fia (apja a Szürke Nyomkereső volt Akela vezérsége idején) a Dzsungel Törvénye szerint kiverekedte magának a Csapat vezérségét, s a régi kiáltások és énekek újra felhangzottak a csillagos ég alatt: az emlékek kedvéért Maugli is elment a Gyűlés Sziklájára. Ha kedve kerekedett, hogy beszéljen, a Csapat csöndben hallgatta meg, s Akela mellett ült a sziklán, Fáó fölött. Jó vadászat és édes álom napjai voltak ezek. Idegennek eszébe sem jutott, hogy betörjön Maugli népének (mert így hívták a Csapatot) dzsungelrészébe; a fiatal farkasok meghíztak, megerősödtek, és sok kölyköt hoztak el megnézni a Gyűlés Sziklájára. Maugli mindig ott volt, amikor a kölyköket megnézték; visszaemlékezett arra az éjszakára, amikor egy fekete párduc egy csupasz, barna kisgyereket hozott a csapat elé, s a szíve most is megremegett erre a kiáltásra: “Nézzétek meg, farkasok, nézzétek meg jól!” Egyébkor messzire járt a vadonban négy testvérével, új dolgokat ízlelt, tapintott, látott és érzett.
Egy alkonyatkor könnyed lépésekkel ügetett végig a dombok láncolatán, hogy odaadja Akelának az elejtett őzbak felét, a négy testvér pedig utána ballagott, egy kicsit marakodva, egymás hegyén-hátán keresztülbukdácsolva – csak azért, mert örültek az életnek. Egyszerre csak olyan kiáltást hallott, aminő Sir Kán gonosz napjai óta nem ütötte meg a fülét. Fielnek nevezik a Dzsungelben ezt a borzalmas kiáltást: a sakál szokta hallatni, ha tigris nyomában vadászik, vagy ha nagy élő zsákmányra bukkan. Ha el tudjátok képzelni a gyűlölet, diadalmaskodás, félelem és kétségbeesés keveredését valami rosszindulatfélével – akkor lehet egy kis fogalmunk arról a fielről, amely felzúgott, elhalkult, aztán remegve-vakogva halt el messze, túl a Vengungán. A négy testvér egyszerre megállt, morogni kezdett, meredezett a szőre. Maugli a késéhez kapott, és megállt ő is, arcába szökkent a vér, összeráncolta szemöldökét.
– Hm… Itt semmiféle csíkos állatnak nincs joga vadászni – mondotta.
– Ez nem az Előreszaladó kiáltása – felelte Szürke Testvér. – Valami nagy zsákmány lehet. Füleljetek csak!
Újra felhangzott a kiáltás, félig zokogva, félig nevetve, mintha lágy, emberi ajka volna a sakálnak. Maugli ekkor nagyot lélegzett, és rohanni kezdett a Gyűlés Sziklája felé, útközben siető csapatbeli farkasokat érve utol. Fáó és Akela együtt voltak a sziklán; alattuk ültek a többiek. Minden idegszáluk megfeszült. Anyák és kölykeik a tanyájukra menekültek, mert ha a fiel felhangzik, a gyönge teremtéseknek félre kell takarodniuk az útból.
Semmi más nem hallatszott, csak a Vengunga csörgedezése, csobogása a sötétségben, s a könnyű esti szellő zúgása a fák közt – amikor egyszerre megszólalt egy farkas a folyó túlsó partján. Nem csapatbeli farkas, mert azok mind együtt voltak a sziklán. Hangja hosszú, kétségbeesett csaholássá változott; ilyenformán hangzott: “Dól-dól-dól-dól!” Fáradt lábak lépéseit hallották a sziklákon; aztán egy görhes farkas – oldalán véres csíkok, jobb mellső lába sánta, szája habba keveredett – belódult a körbe, és lihegve hevert le Maugli lába elé.
– Jó vadászatot! Ki csapatába való vagy? – szólította meg Fáó komoly hangon.
– Jó vadászatot! Von-tolla a nevem – volt a válasz. Azt jelentette ez, hogy magános farkas, aki maga küszködik magáért, párjáért, kölykeiért valami elhagyatott tanyán, ahogy sok farkas szokta délvidéken. Von-tolla: ez a név annyi, mint Kívülálló – aki minden csapaton kívül áll. Amint a farkas ennyit elmondott, tovább lihegett, s látni lehetett, hogyan rázza meg egész testét szíve dobogása.
– Mi költözik? – kérdezte Fáó, mert az egész Dzsungel ezt szokta kérdezni, ha a fiel felhangzik.
– A dól, a dekkáni dól – a Vörös Kutya, a Gyilkos! Délről jött északra az átkozott fajzatja, azt mondván, hogy a Dekkán üres már – s közben folyvást pusztított a maga területén kívül. Utolsó újholdkor öten voltunk még a párommal és három kölykömmel. A párom tanítani akarta őket: hogyan kell vadászni a legelőkön, rejtekből rávetni magukat az őzbakra – ahogy mi szoktuk, akik nem tartozunk csapathoz. Éjfélkor még hallottam őket; teli torokból csaholtak a nyomon. De amikor a hajnal szellője megindult, mereven feküdtek a fűben – halljad, Szabad Nép, mind a négyen, utolsó újholdkor! Én vérbosszút akartam állni – és összetalálkoztam a Vörös Kutyákkal.
– Hányan voltak? – kérdezte hirtelen Maugli; a Csapat mély hangon morgott magában.
– Nem tudom. Három közülük nem ejt több zsákmányt, de végül meghajszoltak, mint az őzbakot; három lábon futottam előlük. Nézzed, Szabad Nép!
Fölemelte megnyomorodott mellsőlábát. Feketéllett a rászáradt vértől. Az oldalában kegyetlen, mély harapások, a torka tépett, sebzett.
– Egyél – mondta Akela, fölkelve a hús mellől, amit Maugli hozott neki, s a Kívülálló rávetette magát az ételre.
– Megszolgálom – mondta alázatosan, amint kissé elverte az éhségét. – Adj nekem egy kis erőt, Szabad Nép, és én is zsákmányolok majd. Újholdkor tele volt a tanyám, és most üres – s a vérbosszút még nem álltam meg egészen.
Fáó hallotta, hogyan ropogtat fogával egy combcsontot. Elismerően morgott.
– Még szükségünk lehet ezekre a fogakra – mondotta. – Voltak kölykek is a Vörös Kutyák közt?
– Nem, nem. Csupa Vörös Vadász, csapatbeli felnőtt kutyák – nehezek, erősek ahhoz képest, hogy a Dekkánban gyíkhúson élnek.
Von-tolla szavai annyit jelentettek, hogy a dólok, a dekkáni vörös vadászó kutyák zsákmányoló útra indultak – s a Csapat tudta, hogy dóloknak még a tigris is átengedi friss zsákmányát. Egyenes irányban csapnak át a Dzsungelen, s akivel összetalálkoznak, leterítik, és darabokra szaggatják. Nem olyan nagyok, s félig sem olyan okosak, mint a farkas, de igen erősek, és igen sokan vannak. A dól például nem is kezdi csapatnak nevezni magát, amíg századmagával nincs – negyven farkas pedig már erős csapatnak számít. Vándorlásai közben Maugli eljutott a Dekkán magas fűvel benőtt síkságának szélére, s látta a félelmet nem ismerő dólokat aludni, játszadozni, vakarózni azokban a kis üregekben és cserjékben, ahol tanyázni szoktak. Lenézte és gyűlölte őket, mert másféle szaguk volt, mint a Szabad Népnek, mert nem barlangokban laktak – legfőképpen pedig mert szőr volt a lábujjaik közt, ő és barátai pedig tiszta lábúak voltak. De azt tudta – mert Háti elmondta neki -, hogy milyen szörnyű dolog egy vadászó dólcsapat. Még Háti is félrehúzódik előle – s amíg valamennyit meg nem ölik, vagy amíg ritkulni nem kezd a zsákmány, addig meg nem lehet állítani útjában.

Akela is tudott egyet s mást a dólokról, mert csöndesen odaszólt Mauglinak:

– Jobb Csapatban meghalni, mint vezér nélkül és egyedül. Jó vadászat ez – és az én utolsó vadászatom. De az emberi élet mértéke szerint neked még sok-sok napod és éjszakád van hátra, testvérkém. Eredj északra, és feküdj le, s ha közülünk marad valaki a dólok ittjárta után: az majd hírt visz neked a harcról.

– Ó – mondta nagy-erős komolyan Maugli -, hát a mocsarak közé menjek halat fogni, faodúban hálni, vagy a Majmok Népétől kérjek segítséget, és diót ropogtassak, miközben idelenn harcol a Csapat?

– Halálos harc lesz ez – mondta Akela. – Te még sohasem találkoztál a dóllal – a Vörös Gyilkossal. Még a Csíkos bőrű is…

– Ugyan, ugyan – mondta megvetően Maugli. – Megöltem már egy csíkos bőrű majmot, s gyomrom mélyéig bizonyos vagyok, hogy Sir Kán a tulajdon párját is otthagyta volna a dólok étkéül, ha a harmadik dombon túlról megszimatolja a csapatjukat. Hallgass hát ide: volt egyszer egy farkas – az apám; meg egy másik farkas – az anyám; és volt egy vén szürke farkas (nem egészen jól mondom, most fehér) -, aki apám és anyám volt egyszerre. Ezért tehát – fölemelte a hangját – azt mondom, hogy ha jön a dól, s amikor jön a dól, Maugli és a Szabad Nép egy szívvel-lélekkel vesz részt a vadászaton, s a Bikára mondom, aki megváltott – arra a Bikára, akit Bagira adott értem abban a régi időben, amelyre ti, csapatbeliek már nem emlékeztek -, mondom, s a fák meg a folyó is hallják, és kérjék számon, ha elfelejteném: mondom, hogy ez a kés az én késem, fog lesz a Csapat szolgálatában – és nem hiszem, hogy kicsorbult az éle. Ím, ez a szó, amely kiszállott belőlem.

– Nem ismered te a dólt, farkasnyelvű ember – mondta Von-tolla. – Nekem nincs más kívánságom, csak az, hogy a vérbosszút megállhassam, mielőtt darabokra tépnek. Lassan mozognak, idegen földön zsákmányolva útjukban, de két nap alatt én is megerősödöm egy kissé, és visszafordulok, hogy a Vérbosszút megálljam. De neked, Szabad Nép, azt tanácsolom: menj északra, s elégedjél meg szűk táplálékkal, amíg a dól tovább nem vonult. Ez a vadászat nem hoz zsákmányt.

– Hallgassátok, mit mond a Kívülálló! – kacagott fel Maugli. – Szabad Nép, menjünk északra, ássunk ki gyíkot és patkányt a parti odúkból, nehogy valamiképpen összetalálkozzunk a Vörös Kutyával. Csak pusztítsa a vadászterületünket, mi meg északon bujkáljunk, amíg neki kedve nem szottyan, hogy visszaadja azt, ami a miénk. Kutya az, kölyökkutya, sárga hasú, tanyátlan, s szőr van az ujjai közt. Hat-nyolc kölyket vet egyszerre, mint Csikáj, az ugrópatkány. Hát persze hogy menekülnünk kell, Szabad Nép, s megkérnünk az északi népeket, hogy a döglött szarvasmarha hulladékát engedjék át nekünk! Ismeritek ezt a mondást: “Északon férgek vannak, délen tetvek – mi vagyunk a Dzsungel népe!” Válasszatok, válasszatok! Jó vadászat ez! A Csapatért – az Egész Csapatért -, a tanyáért, a vacokért; az itthoni zsákmányért s az idegen vadászterületért; az őztehenet hajtó párotokért s a barlangbeli icipici kölykökért: szálljunk szembe! Szálljunk szembe! Szálljunk szembe!

A Csapat egyetlen mély, reccsenő vakkantással válaszolt – úgy hangzott az éjszakában, mintha egy nagy fa dőlne ki. – Szálljunk szembe! – ezt kiáltották mind.

– Maradjatok a többiekkel – szólt Maugli négy testvéréhez. – Szükségünk lesz minden fogra. Fáó és Akela majd előkészítik az ütközetet. Én elmegyek, és megszámolom, hányan vannak azok a kutyák.

– A halálba rohansz! – kiáltotta félig fölemelkedve Von-tolla. – Mit tehet ilyen csupasz teremtés a Vörös Kutya ellen? Jusson eszedbe: még a Csíkos bőrű is…

– No, meglátszik rajtad, hogy Kívülálló vagy – kiáltotta vissza Maugli -, de hát majd akkor beszélünk, ha a dólok megdöglöttek. Jó vadászatot, mint közönségesen!

Elsietett a sötétben, izgatottan, esze nélkül, alig ügyelve, hogy hová lép – s természetesen, ennek az lett a vége, hogy egész hosszában végigesett Ká hosszú testén, aki a folyó közelében egy őzcsapáson leste a zsákmányt.

– Ksssz! – szisszent fel bosszúsan Ká. – Hát vadonba illő dolog ez, így dobogni, dobrokolni, s egész éjszakai vadászatomat elrontani – amikor úgyis olyan gyéren jár a vad?

– Csakugyan hibás voltam – mondta feltápászkodva Maugli. – Pedig téged kerestelek, Laposfejű, de hát valahányszor találkoztunk, mindig annyival vagy hosszabb és szélesebb, mint a karom. Nincs neked párod az egész Vadonban, bölcs, öreg, erős, szépséges Ká.

– Hát ez a nyom vajon hová vezet – mi a szándékod? – kérdezte Ká megenyhült hangon. – Egy hónapja sincs még: valami kést hordozó emberkölyök köveket hajigált a fejemhez, és úgy csúfolódott velem, mint egy gonosz kis majom, amiért a szabadban találtam elaludni.

– Az ám, s a világ négy tája felé riasztottál el minden hajszolt őzet, Maugli pedig vadászott, Laposfejű uram meg süket volt, nem hallotta a füttyét, s nem tisztult el az őzek útjából – felelte nyugodtan Maugli, leülve a kígyó tarka pikkelyeire.

– Most meg ugyanaz az emberkölyök szelíd, csiklandozó szavakkal jön ugyanahhoz a Laposfejűhöz, bölcsnek, erősnek, szépségesnek mondja, és Laposfejű hisz neki, és helyet csinál annak a kőhajigáló emberkölyöknek, és – no, kényelmesen ülsz legalább? Tud-e Bagira ilyen jó pihenőhelyet adni neked?

Ká, mint rendesen, puha függőágyfélévé változott Maugli súlya alatt. Maugli kinyújtotta kezét a sötétségben, s magához húzta Ká sima, kötélszerű nyakát; a kígyó rátette fejét a fiú vállára, s az akkor mindent elmondott neki, ami az éjjel történt a Dzsungelben.

– Lehet, hogy bölcs vagyok – mondta végül Ká -, de süket bizonyosan. Különben meghallottam volna a fielt. Nem csodálom, hogy olyan nyugtalanok a Fűevők. Hányan vannak a Vörös Kutyák?

– Még nem láttam. Egyenesen hozzád jöttem. Te öregebb vagy, mint Háti. Hanem Ká – és Maugli izgett-mozgott örömében -, ez aztán jó vadászat lesz. Kevesen látjuk meg a jövő újholdat.

– Minek avatkozol te ebbe? Jusson eszedbe, hogy ember vagy; ne feledd, hogy melyik Csapat vetett ki magából. Törődjenek a kutyákkal a farkasok. Te ember vagy.

– Tavalyi dió – idei fekete föld; ami elmúlt, elmúlt. Igaz, hogy ember vagyok, de a gyomromban úgy rémlik, hogy ma éjszaka farkasnak mondtam magamat. Tanúságul hívtam a Folyót s a Fákat. A Szabad Néphez tartozom, Ká, amíg a dólok el nem vonultak.

– Szabad Nép! – szisszent fel Ká. – Szabad tolvajok! És te halálos veszedelembe rohansz halott farkasok emlékéért? Ez nem jó vadászat.

– Szavamat adtam. Hallották a Fák, hallotta a Folyó. Amíg a dólok el nem vonultak, szavamat vissza nem vehetem.

– Hssz! Az már egészen más. Azt gondoltam, magammal viszlek az északi mocsarakhoz – de az adott szó – még egy csupasz, szőrtelen kis emberkölyök szava is – adott szó marad. Hát én, Ká, azt mondom…

– Gondold meg jól, Laposfejű, mielőtt magad is halálos veszedelembe rohannál. Nekem nem kell a szavad, mert úgyis tudom…

– No jó – mondta Ká. – Nem adom szavamat; de milyen gondolatot forgatsz a gyomrodban: mit akarsz tenni, ha itt lesznek a Vörös Kutyák?

– Át kell úszniuk a Vengungán. Azt gondoltam, hogy a gázlóknál szembeszállok velük, késemet forgatva, hátam mögött a Csapattal; döfködve, szurkálva lefelé tereljük őket a folyó mentén, vagy lehűtjük a torkukat.

– A dól nem engedi terelni magát, a torka pedig forró – mondta Ká. – Ez után a vadászat után nem marad se emberkölyök, se farkaskölyök, csak lerágott csont.

– Ej, ej, ej… ha meghalunk, meghalunk. Nagyon jó vadászat lesz. De az én gyomrom még fiatal; nem sok Esős Évszakot láttam. Se bölcs nem vagyok, se erős. Nincs jobb terved, Ká?

– Én száz és még egyszer száz Esős Évszakot láttam. Háti még el sem vetette tej-agyarait, amikor az én nyomom már nagy volt a porban. Az Őstojásra mondom, sok fánál öregebb vagyok én, és mindent láttam, ami a Dzsungelben történt.

– De ez új vadászat – mondta Maugli. – Soha még dól nem keresztezte a mi csapásainkat.

– Ami van, az volt is. Ami lesz, az nem más, mint egy visszatérő, elfelejtett esztendő. Maradj csöndben, amíg végigszámolom az éveimet.

Egy jó óra hosszat heverészett Maugli a kígyó gyűrűi közt. Ezalatt Ká, fejét mozdulatlanul a földre fektetve, végiggondolta mindazt, amit látott és tudott, amióta a tojásból kikerült. Mintha szemében kialudt volna a fény, s csak két darab tompa opál lett volna. Egyszer-egyszer apró, merev mozdulatokat tett a fejével jobbra-balra, mintha vadászna álmában. Maugli nyugodtan szundikált, mert tudta, hogy nincs jobb a világon, mint aludni vadászat előtt, s megszokta, hogy elaludjék a nap s az éj akármelyik órájában.

Aztán érezte, hogy Ká háta nagyobbra, szélesebbre nő alatta, amint az óriáskígyó felfújta magát, s olyat szisszent, mint az acélhüvelyből kihúzott kard.

– Láttam valamennyi halott évszakot – szólalt meg végül Ká -, a nagy fákat és vén elefántokat meg a sziklákat, amelyek csupaszak és hegyesek voltak a moha növekedése előtt. Élsz-e még, emberkölyök?

– Csak most ment le a hold – mondta Maugli. – Nem értem…

– Hssz! Már ismét Ká vagyok. Tudtam, hogy csak kis idő telt el. Most pedig lemegyünk a folyóhoz, és megmutatom neked, mit kell tenni a Vörös Kutyák ellen.

Egyenesen, mint a nyíl, a Vengunga főága felé fordult, s kevéssel a Béke Szikláját rejtő mélység fölött csobbant a vízbe. Maugli utána.

– Nem, ne ússzál! Sietek. Hátamra, testvérkém!

Maugli bal karjával átfogta Ká nyakát, jobb kezét erősen a testéhez szorította, lábát kifeszítette. Aztán Ká szelni kezdte a víz árját, úgy, ahogy csak ő tudta, s a pettyes víz fodra ott tajtékzott Maugli nyaka körül, lábát erre-arra ringatta az örvény, amely a kígyó csapkodó teste alatt kavargott. Egy-két mérföldnyire a Béke Sziklája fölött a Vengunga összeszűkül, nyolcvan-száz láb magas márványsziklák között, s vize úgy rohan, mint a malomárokban, mindenféle rút kövek közt és fölött. De Mauglinak nem fájt a feje a víz miatt; nemigen akadt olyan víz a világon, amely őt megijesztette volna. Nézegette a szoros két oldalát, és aggodalmasan szimatolt, mert volt valami keserű-édes illat a levegőben, olyasféle, mint egy nagy darázsfészek illata forró nyári napon. Ösztönszerűen mélyebbre merült a vízbe, csak időnként emelte föl a fejét, hogy lélegzetet vegyen. Ká horgonyt vetett, kétszeresen rácsavarta farkát egy elsüllyedt sziklára, Mauglit is körülgyűrűzte, s így tartotta meg a vadul rohanó vízben.

– Ez a Halál Helye – mondta a fiú. – Minek jövünk ide?

– Alszanak – mondta Ká. – Háti nem szalad meg a Csíkosbőrű elől. De Háti és a Csíkosbőrű egyképpen megszalad a Vörös Kutya elől – és azt mondják, a Vörös Kutya senki elől nem szalad meg. De hát ki elől szalad meg a Sziklák Pici Népe? Mondd meg nekem, Dzsungel Ura – ki az ura a Dzsungelnek?

– Ezek – suttogta Maugli. – Ez a Halál Helye. Gyerünk innét!

– Nem: nézd meg jól, mert most alszanak. Éppen olyan ez a hely, mint amikor a karodnál is kurtább voltam.

A Vengunga-szoros hasadozott, viharverte szikláit a Dzsungel kezdete óta a Sziklák Pici Népe lakta – India szorgalmas, dühös, fekete vadméhei; és Maugli jól tudta, hogy minden nyom, minden csapás félrekanyarodik félmérföldnyivel a szoros előtt. Évszázadok óta lakott ezen a helyen a Pici Nép, rajzott hasadékról hasadékra, továbbrajzott ismét, odaszáradt mézzel festette be a fehér márványt, s mélyre nyúló, nagy lépeket készített a belső barlangok sötétjében, ahol sem ember, sem állat, sem tűz, sem víz nem érhetett hozzájuk soha. A szoros mindkét oldala mintha csillogó fekete bársonyfüggönnyel lett volna teleaggatva, s Maugli megborzadt, amint megpillantotta – mert ez a függöny nem volt más, mint millió meg millió összekapaszkodott, alvó méh. Azonkívül is mindenféle kolonc, füzér, odvas fatörzshöz hasonló dolog volt a sziklafalakra erősítve: elmúlt esztendőkből való lépek vagy új méhvárosok, amik a széltől védett szoros árnyékában épültek, s nagy tömeg szivacsos, rothadt törmelék, ami a tetőről legurult, és fennakadt a sziklafalba kapaszkodó fák és kúszónövények között. Maugli fülelés közben nemegyszer hallotta, amint egy mézzel megrakott lép suhogva, csusszanva felborult vagy leesett valahol a sötét folyosókban; hallotta a szárnyak bosszús zúgását, a kárba veszett méz csökönyös csöp-csöp-csöpögését, amíg végre valami párkányon kiért a szabad levegőre, és lustán folydogált lefelé az ágakon. Volt egy pici kis part a folyó egyik oldalán, alig öt láb széles; ezen magasra felhalmozódott számtalan év hulladéka. Volt ott halott dolgozó méh, here, söpredék, régi lép, mézet keresve betévedő, rabló pillék szárnya – mindez a legfinomabb fekete por sima oszlopaiban felhalmozva. Ennek a halomnak éles szaga is elriaszthatott minden szárnyatlan teremtést, ha tudta, hogy mi az a Pici Nép.

Ká ismét fölfelé haladt a folyón, amíg a szoros elején egy homokzátonyhoz nem ért.

– Itt az idei zsákmány – mondotta. – Nézd!

A zátonyon hevert egy pár fiatal őz meg egy bivaly csontváza. Maugli láthatta, hogy sem farkas, sem sakál nem nyúlt a csontokhoz; a maguk természetes módján feküdtek.

– Ezek átléptek a vonalon, nem tudták a Törvényt – mormogta Maugli -, s a Pici Nép megölte őket. Gyerünk innét, mielőtt fölébrednek.

– Hajnalig nem ébrednek föl – mondta Ká. – És most elbeszélek neked valamit. Egy délvidéki, űzött őzbak sok-sok esős évszakkal ezelőtt idejött délről. Nem ismerte a Dzsungelt, és farkascsapat járt a nyomában. A félelem elvakította, leugrott a magasból, s a Csapat rohant utána fölhevülve, elvakulva. Magasan járt a nap, a Pici Népből sokan voltak künn, és igen haragosak voltak. Sokan ugrottak a Csapatból a Vengungába, de ezek meghaltak, még mielőtt a vízbe értek volna. Akik nem ugrottak le, fönt haltak meg a sziklák között. De az őzbak életben maradt.

– Hogyan?

– Mert elsőnek jött; futott, hogy az életét megmentse, leugrott, mielőtt a Pici Nép észre vette volna, s már a vízben volt, mire összegyűltek, hogy gyilkoljanak. Az utána rohanó Csapat tökéletesen elpusztult a Pici Nép támadásától.

– És a bak megélt? – ismételte lassan Maugli.

– Legalábbis nem akkor halt meg, ámbár senki sem várta a leugrását, hogy erős testével fenntartsa a vízen, mint ahogy egy bizonyos vén, kövér, süket, sárga Laposfejű megtenné egy emberkölyök kedvéért – igenis, még ha az egész Dekkán valamennyi Vörös Kutyája volna is a nyomában. No, mit forgatsz a gyomrodban?

Ká feje közel volt Maugli füléhez. A fiú csak kis idő múltán válaszolt.

– Olyan ez, mintha a Halál bajuszát cibálná meg az ember – hanem azért, Ká, te igazán a legbölcsebb teremtés vagy az egész Dzsungelben.

– Sokan mondták már ezt. Hát, szóval, ha a Vörös Kutyák üldözőbe vesznek…

– Bizonyos, hogy üldözőbe vesznek. Hohó! Sok kis tüske van a nyelvem alatt, amivel a bőrüket megszurkálhatom.

– Ha nekihevülve, elvakulva utánad erednek, s csak a válladat nézik: azok, akik odafönt meg nem halnak, vagy itt érnek a vízbe vagy lejjebb – mert a Pici Nép fölbolydul, és elborítja őket. No mármost, a Vengunga éhes víz, s nekik nem lesz barátjuk, aki fenntartsa őket; aki élve marad, lesodródik a Szioni-tanyák gázlójáig – ott aztán nyakon csípheti a csapatod.

– Hé, hahó! Ennél jobb már csak az lehetne, ha eső esnék a száraz évszakban. Most már csak az a kis futás és ugrás van hátra. Megmutatom magamat a dóloknak, hogy jó közelről üldözzenek.

– Láttad a sziklákat a fejed fölött? A szárazföld felől?

– Bizony nem. Arról megfeledkeztem.

– Eredj, és nézd meg! Korhadt talaj, tele hasadékkal, lyukkal. Ha csak egyszer nem vigyázol, hogy hová teszed azt az esetlen lábadat: vége a vadászatnak. Itt hagylak most, és – egyedül a te kedvedért – üzenetet viszek a Csapatnak, hogy tudja, hol várjon a dólokra. Ami engem illet, én semmiféle farkasnak nem vagyok bőrrokona.

Ha Kának nem tetszett valami ismeretség, kellemetlenebb tudott lenni, mint akárki a Dzsungel Népe közül – talán az egy Bagirát kivéve. – Leúszott a folyón, s a sziklával szemközt rátalált Fáóra meg Akelára, akik az éjjeli neszekre füleltek.

– Hssz! Kutyák! – mondta jókedvűen. – A dólok a folyón fognak leúszni. Ha nem féltek, megölhetitek őket a gázlóknál.

– Mikor jönnek? – kérdezte Fáó. – És hol az én emberkölykem? – tette hozzá Akela.

– Jönnek, amikor jönnek – mondta Ká. – Várjatok, majd meglátjátok. Ami a te emberkölykedet illeti, akinek szavát vetted, s ezzel a halálba küldted, a te emberkölyked velem van – s ha még nem halt meg, arról nem te tehetsz, te fehér kutya! Várj itt a dólokra, s örülj, hogy az emberkölyök meg én a te pártodon harcolunk.
Ká ismét felúszott a folyón, s lehorgonyozta magát a szoros közepén, fölnézve a sziklapárkány vonalára. Egyszerre meglátta Maugli fejét, amint a csillagok felé kiemelkedett a szikla mögül – aztán zizzenés hallatszott a levegőben, majd a lábbal lefelé vízbe zuhanó test éles, tiszta csobbanása -, s egy perc múlva a fiú ismét Ká testének gyűrűjében pihent.
– Nem éjszakára való ugróhely ez – mondta nyugodtan Maugli. – Ugrottam én kétekkorát is mulatságból, de ez rossz hely odafönt – alacsony bokrok, mély hasadékok, mind tele Pici Néppel. Három hasadék mellett nagy köveket raktam egymásra. Ezeket majd futás közben letaszítom, s a Pici Nép dühösen ébred föl a hátam mögött.
– Ez emberi beszéd és emberi ravaszság – mondta Ká. – Bölcs vagy, de a Pici Nép mindig haragos.
– Nem: alkonyatkor távol és közel minden szárny megpihen egy időre. Alkonyatkor fogok játszani a dólokkal, mert azok legjobban szeretnek napvilágnál vadászni. Most Von-tolla vérnyomait követik.
– Csil nem hagyja ott a döglött ökröt, s a dól sem a vérnyomot – mondta Ká.
– Hát én majd új vérnyomot adok neki a tulajdon véréből, ha lehet, s piszokkal etetem meg. Itt maradsz-e, Ká, amíg visszajövök az én Vörös Kutyáimmal?
– Igen, de mi lesz, ha megölnek téged a Vadonban, vagy ha a Pici Nép megöl, mielőtt le tudnál ugrani a folyóba?
– Ha itt lesz a holnap, majd gondoskodunk a holnapi zsákmányról – idézte Maugli a dzsungelbeliek mondását, s hozzátette: – Ráérsz halotti dalt énekelni, ha már meghaltam. Jó vadászatot, Ká!
Eleresztette az óriáskígyó nyakát, s leúszott a szoroson, mint a fatörzs a megáradt folyón, a túlsó part felé igyekezve, ahol álló vizet talált, s hangosan felkacagott boldogságában. Semmit sem szeretett úgy Maugli, mint a “Halál bajuszát megcibálni” – ahogy ő mondotta -, s megmutatni a Dzsungelnek, hogy ő a legfőbb ura. Balú segítségével gyakran fosztott ki méhfészkeket magános fákon, s tudta, hogy a Pici Nép irtózik a vadfokhagyma szagától. Szedett hát belőle egy kis csomót, összekötötte háncskötéllel, aztán megindult a Von-tolla vére nyomán; a nyom déli irányban haladt a tanyáktól vagy ötmérföldnyire. Közben félrehajtott fejjel nézegette a fákat, és nevetett magában.
– Béka-Maugli voltam – mondta magában -, Farkas-Mauglinak neveztem magamat. Most előbb Majom-Maugli leszek, aztán Őzbak-Maugli. A végén pedig: Ember-Maugli. Hahó! – és végigcsúsztatta hüvelykujját a kése tizennyolc hüvelyknyi élén.
Von-tolla nyoma, amelyen véges-végig érzett a sötét vérfoltok szaga, vastag, sűrű fákból álló erdőben futott. Az erdő északkelet felé terjedt, s fokozatosan ritkult, amíg kétmérföldnyire a Méhek Sziklájától véget nem ért. Az utolsó fától a Méhek Sziklájának alacsony bozótjáig nyílt térség volt, ahol egy farkas aligha találhatott rejtekhelyet. Maugli végigloholt a fák között, mérte a távolságokat egyik ágtól a másikig; itt-ott fel is mászott egy fára, s próbából átugrott egyikről a másikra, amíg a nyílt térségre nem jutott. Ezt gondosan vizsgálgatta vagy egy óra hosszat. Aztán megfordult, tovább haladt Von-tolla nyomán ott, ahol elhagyta, megtelepedett egy fának kiugró ágán, vagy nyolc láb magasan, s csöndesen üldögélt, kését fenve a talpán, és magában dudorászva.

Kevéssel dél előtt, amikor már igen melegen sütött a nap, meghallotta a dólcsapat lépéseinek neszét, s megérezte utálatos szagukat, amint könyörtelenül ügetnek Von-tolla nyomán. Felülről nézve a Vörös Kutya feleakkorának sem látszik, mint a farkas, de Maugli tudta, milyen erős a lába meg az állkapcsa. Megfigyelte a nyomot szimatoló vezér rikító pejszínű fejét, s odakiáltotta neki: – Jó vadászatot!

A vadállat felnézett, társai megálltak a háta mögött – egész sereg vörös kutya. Farkuk lelóg, válluk izmos, combjuk gyönge, szájuk véres. A dól rendszerint igen csöndes nép, s tulajdon dzsungelében sem udvariaskodik. Jó kétszázan csődülhettek össze Maugli alatt, de ő látta, hogy a vezetőik éhesen szimatolják Von-tolla nyomát, s tovább akarják ragadni magukkal a Csapatot. Ez így nem lesz jó, mert még fényes nappal találnak a Tanyákhoz érni – Maugli pedig sötétedésig a fa alatt akarta őket tartani.
– Kinek az engedelmével jöttök ide? – kérdezte Maugli.
– Minden vadon a mi vadonunk – volt a válasz, s az a dól, aki felelt, megmutatta fehér fogait. Maugli mosolyogva pillantott le, és tökéletesen utánozta a Csikájnak, a Dekkán ugrópatkányának cincogását – értésére adván ezzel a Vörös Kutyáknak, hogy nem becsüli őket többre, mint Csikájt. A Csapat szorosan körülfogta a fa törzsét, s a vezér vad ugatással fán ülő majomnak nevezte Mauglit. Válaszképpen Maugli lenyújtotta egyik csupasz lábszárát, és éppen a vezér feje fölött facsargatta szőrtelen ujjait. Ez aztán bőségesen elég volt, hogy őrült dühre gerjessze az egész Csapatot. Akinek szőr van a lábujjai közt, nem szereti, ha emlékeztetik erre. Maugli elkapta a lábát, amikor a vezér felugrott a levegőbe, és mézédes hangon lekiáltotta neki: – Kutya, Vörös Kutya! Eredj vissza a Dekkánba, és egyél gyíkot! Eredj a testvéredhez, Csikájhoz – kutya, kutya, vörös kutya! Valamennyi lábujjad közt szőr van! – azzal újra széttárta a lábujjait.
– Gyere le, amíg ki nem éheztetünk, te szőrtelen majom! – ordította a Csapat. Éppen ez kellett Mauglinak. Végignyúlt az ágon, arcát a fa kérgére fektetve; jobb karja szabadon maradt. Alaposan megmondta a Csapatnak, hogy mit gondol és mit tud róluk, viselkedésükről, szokásaikról, párjukról és kölykeikről. Nincs a világon olyan méreggel itatott csípős nyelv, mint a vadonbelieké, ha haragjukat és megvetésüket akarják kifejezni. Ha egy kicsit gondolkoztok a dolgon, beláthatjátok, hogy ennek így is kell lenni. Ahogy Kának mondotta Maugli: sok kis tüske volt a nyelve alatt, s lassan, megfontoltan hajszolta a dólokat hallgatásból morgásba, morgásból ordításba, ordításból rekedt, őrjöngő üvöltésbe. Próbáltak visszavágni csípős szavaira, de hát akárcsak egy kölyök akart volna a dühöngő Kának megfelelni; s Maugli jobb keze egész idő alatt tettre készen hajlott be az oldala mellett, lába pedig belekapaszkodott az ágba. A nagy, pejszínű vezér sokszor ugrott föl a levegőbe, de Maugli nem mert egy elhibázott döfést megkockáztatni. Az állat természetes erejét végül úgy megnövelte a düh, hogy hét-nyolc lábnyi magasra ugrott föl. Akkor aztán előreszökkent Maugli keze, akárcsak egy fán ülő kígyó feje; megragadta a nyaka tövénél: az ág megrázkódott, amikor ez a súly húzni kezdte, s majdhogy le nem rántotta Mauglit a földre. De Maugli szorítása nem enyhült, s lassan-lassan fölhúzta az ágra az állatot, amely úgy lógott, mint egy vízbe fúlt sakál. Bal kezével a kése után nyúlt, és levágta vörös, lompos farkát, aztán ismét ledobta a dólt a földre. Csak ez kellett neki. A Csapat most már nem megy tovább Von-tolla nyomán, amíg meg nem ölte Mauglit vagy Maugli őket. Látta, hogy körben letelepszenek, véknyuk reszketése azt jelentette, hogy ott is maradnak. Felmászott hát egy magasabb ágra, kényelmesen megvetette a hátát, és elaludt.

Három-négy óra múlva fölébredt, és megszámolta a Csapatot. Ott volt valamennyi, csöndesen, rekedten, kiszáradt torokkal, acélvillogású szemmel. A nap hanyatlóban volt. Félóra múlva a Sziklák Pici Népe abbahagyja a munkát – s amint tudjátok, a Vörös Kutya nem tud jól verekedni a félhomályban.

– Nem volt szükségem ilyen hűséges őrizőkre – mondta udvariasan felállva egy ágon -, de ezt nem fogom elfelejteni. Igazi vörös kutyák vagytok, de véleményem szerint sokan vagytok ebből a fajtából. Ezért nem adom vissza a farkát annak a nagy gyíkevőnek. Talán nem tetszik, Vörös Kutya?

– Magam tépem ki a gyomrodat! – üvöltötte a vezér a fa tövét kaparva.

– No, csak gondold meg a dolgot, ó, bölcs dekkáni patkány. Sok-sok farkatlan kis vörös kutya jő ezután a világra, sebzett vörös farkcsonkkal, ami viszketni fog, ha forró lesz a homok. Eredj haza, Vörös Kutya, és sírd el otthon, hogy egy majom tette ezt veled. Nem akarsz menni? No jó, hát gyere velem, majd megtanítalak én bölcsességre!

Majom módra átlendült a legközelebbi fára, aztán a másikra, onnan ismét a másikra, s a Csapat, éhes fejét emelgetve, utána. Néha-néha úgy tett, mintha leesnék, s a Csapat egymás hegyén-hátán rohant, hogy ott legyen a koncolásnál. Különös látvány volt – a fiú, aki az alkonyi világításban csillogó késével a magas ágak közt ugrált, s a néma Csapat, amely odalenn tülekedve követte, és vörös szőre csak úgy lángolt. Amikor Maugli az utolsó fához ért, elővette a vadfokhagymát, egész testét gondosan bedörzsölte vele, s a dólok odalent megvetően üvöltöttek. – Farkasnyelvű majom, azt hiszed, eltünteted ezzel a nyomodat? – mondták. – Utánad megyünk halálig!

– Fogd a farkadat – mondta Maugli, s hátradobta a farkat arra, amerről jött. A Csapat ösztönszerűen utánavetette magát. – Most aztán gyertek utánam – halálig!

Lecsusszant a fáról, s meztelen lábával szélsebesen indult el a Méhek Sziklája felé, mielőtt még a dólok észrevették volna, hogy mi a szándéka.

Mély hangon fölüvöltöttek, s nekiindultak azzal a lassú, nehézkes ügetéssel, amely a végén mindig legyőzi azt, aki rohanva menekül előlük. Maugli tudta, hogy csapattempójuk sokkal lassúbb, mint a farkasoké; különben sohasem merte volna megkockáztatni, hogy két mérföldet vágtasson a szemük láttára. A vörös kutyák bizonyosra vették, hogy a fiú végül is a karmaik közé kerül, ő pedig bizonyos volt abban, hogy úgy játszhatik velük, ahogy akar. Csak arra kellett ügyelnie, hogy elég fölhevülten üldözzék, nehogy időnek előtte visszaforduljanak. Ügyesen, egyenletesen, rugalmasan futott; a farkatlan vezér alig ötméternyire járt a nyomában; a Csapat vagy negyedmérföldnyi területen szóródott szét, őrjöngve, elvakultan a mészárlás dühös vágyától. Maugli fülével ítélte meg a távolságot, és állandóan megtartotta; utolsó erőfeszítését arra tartogatta, hogy a Méhek Szikláján gyorsan száguldjon át.

A Pici Nép nyugalomra tért, mihelyt alkonyodni kezdett, mert nem a későn nyíló virágok évszaka volt; de amint Maugli első lépéseitől döngeni kezdett az üreges talaj: olyan hangot hallott, mintha az egész föld zümmögne. Most aztán úgy rohant, ahogy még soha életében, egymás után rúgott föl egy-két-három kőrakást, bele a sötét, édes illatú hasadékokba; olyan zúgást hallott, mint ahogy a tenger zúgása hallatszik egy pincebarlangban; szeme sarkából látta, hogy háta mögött elsötétül a levegő; látta messze maga alatt a Vengunga folyását s a vízben egy lapos, gyémánt alakú fejet; teljes erejéből előreugrott, a farkatlan vörös kutya a válla felé kaffantott a levegőben – aztán Maugli talpa megérintette a biztonságot adó folyót. Bent volt a vízben, elakadó lélegzettel, de diadalmasan. Egyetlen csípés nem érte a testét, mert a fokhagyma szaga megállította a Pici Népet arra a néhány pillanatra, amíg közöttük volt. Amint a víz alól felbukkant, Ká gyűrűi körülfogták. A szikla párkányáról egymás után ugrottak le valami koloncok – úgy látszott, mintha összekapaszkodott méhek zuhannának le, egyenesen, mint a mérőón; de mielőtt a kolonc a vizet érte volna, a méhek fölrepültek, s egy dól teste táncolt csak lefelé a folyón. Odafentről dühös, kurta vakkantásokat lehetett hallani, s ezeket mintha a parton megtörő hullámok zúgása fojtotta volna el – a Pici Nép szárnyainak zaja. Sok dól beesett a hasadékokba, amelyek föld alatti barlangokkal voltak összeköttetésben – ott fulladozott, küszködött, kaffogott a felabajgatott lépek között; s végül még holtan is fölemelték az alatta hullámzó méhtömegek, és kilökték valami lyukon át a folyó felé, hogy leguruljon a fekete hulladékhalmokra. Voltak dólok, amelyek rövidet ugrottak, fennakadtak a sziklák közt növő fákon; ezeket teljesen elborították a méhek; de a legnagyobb részük, őrjöngve a csípésektől, a folyóba vetette magát, a Vengunga pedig – ahogy Ká mondotta – éhes víz.

Ká erősen tartotta Mauglit, amíg a fiú lélegzethez nem jutott.

– Itt nem maradhatunk – mondta. – A Pici Nép csakugyan fölébredt. Gyere!

Maugli lassan úszva s gyakran a víz alá bukva, lefelé haladt a folyón; kését a kezében tartotta.

– Lassan-lassan – mondta Ká. – Egy fog nem ölhet meg száz ellenséget, hacsak nem kobrafog – és sok dól gyorsan a vízbe ugrott, amikor látta, hogy a Pici Nép fölébred.

– Annál több dolga lesz hát a késemnek. Tyhű, hogy jön utánunk a Pici Nép! – Maugli újra a víz alá bukott. A víz színét ellepték a vadméhek haragosan zúgva és megcsípve mindenkit, akit találtak.

– A hallgatás még sohasem ártott meg senkinek – mondta Ká (az ő pikkelyein fullánk nem hatolt át) -, s az egész hosszú éjszaka előtted áll még, hogy vadászhass. Hallgasd csak, hogy üvöltenek!

A csapatnak majdnem fele észrevette, hogy milyen csapdába kerültek a társaik, s hirtelen oldalt kanyarodva ott ugrált a vízbe, ahol a szoros sziklái már egyszerű meredek parttá alacsonyodtak. Dühös kiáltásaik s a “fán ülő majomra” szórt fenyegetéseik, aki így megcsúfolta őket, összekeveredtek azoknak vakkantásaival és morgásával, akiket a Pici Nép megbüntetett. A parton maradni annyit jelentett, mint elpusztulni – ezt minden dól tudta. Csapatjuk lefelé úszott a folyón, a Béke Sziklájának mély örvényei felé, de a haragos Pici Nép még ott is üldözte, és visszakényszerítette a vízbe. Maugli hallotta a farkatlan vezér hangját, amint ráparancsolt a népére, hogy tartson ki, és gyilkoljon le minden szioni farkast. De Maugli nem vesztegette idejét hallgatózásra.

– A sötétben gyilkolnak mögöttünk! – kaffant föl egy Vörös Kutya. – Itt vérrel van festve a víz!

Maugli lebukva úszott, mint a vidra, a víz alatt megdöfött egy küszködő kutyát, mielőtt még a száját is kinyithatta volna, s a vízen sötét hullámok gyűrűztek, amikor a test féloldalt fordulva felbukkant. A dólok meg akartak fordulni, de az ár nem engedte, a Pici Nép szurkálta fejüket, fülüket – s közben hallhatták a szioni csapat kihívó kiáltását, amely egyre hangosabban és mélyebben zúgott a sűrűsödő homályban. Maugli újra lebukott, s megint elmerült, és megint holtan bukkant föl egy dól, s a csapat végében újra felharsant a lárma; némelyek azt üvöltötték, hogy jobb lenne kimenni a partra, mások azt kiáltották oda a vezérnek, hogy vezesse vissza őket a Dekkánba, mások meg Mauglinak parancsolgatták, hogy mutassa meg magát, hadd öljék meg.

– Úgy mennek a harcba, hogy kétféle szándék van a gyomrukban és sokféle hang a torkukban – mondta Ká. – A többi már a te lenn várakozó testvéreid dolga. A Pici Nép hazamegy aludni. Messzire üldözött bennünket. Most visszafordulok én is, mert semmiféle farkasnak nem vagyok bőrrokona. Jó vadászatot, testvérkém, s el ne felejtsd, hogy a Vörös Kutya alacsonyan harap.

A part mentén egy farkas rohant három lábon, fel s alá ugrálva, fejét a földhöz közel, féloldalt tartva, hátát összegörbítve, magasan felszökkenve a levegőbe, mintha a kölykeivel játszanék. Von-tolla volt, a Kívülálló. Egy szót sem szólt, csak folytatta szörnyű mulatságát a dólok mellett. Ezek már régóta a vízben voltak, nehezen úsztak, bundájuk átázott, súlyos volt, lompos farkuk úgy húzódott utánuk, mint a szivacs; oly fáradtak és összetörtek voltak, hogy hallgattak ők is, s némán figyelték a velük egy vonalban mozgó, lángoló farkasszemet.

– Nem jó vadászat ez – mondta lihegve az egyik.

– Jó vadászatot! – mondta Maugli, amint vakmerően kiemelkedett a vadállat mellett, s válla mögé döfte a hosszú kést, erős taszítással, hogy a haldokló utolsó harapását elkerülhesse.

– Itt vagy, emberkölyök? – kiáltott át a vízen Von-tolla.

– Kérdezd ettől a halottól, Kívülálló! – felelte Maugli. – Egy se jött le a vízen? Én megtöltöttem szeméttel ezeknek a kutyáknak a száját; kifogtam rajtuk fényes nappal, vezetőjük elvesztette a farkát; de egynéhány maradt még neked is. Merre hajtsam őket?

– Várok rájuk – mondta Von-tolla. – Előttem van az egész éjszaka.

Mind közelebbről hallatszott a szioni farkasok csaholása. – A Csapatért, az Egész Csapatért: szálljunk szembe! – És a folyó kanyarulata továbbhajszolta a dólokat a Tanyákkal szemközt lévő homokzátonyok és gázlók közé.

Ekkor már észrevették tévedésüket. Fél mérföldnyivel följebb kellett volna a partra szállniuk, hogy szárazföldön rohanhassák meg a farkasokat. Most már késő volt. A parton véges-végig csupa lángoló szem – és a szörnyű fielen kívül, amely napnyugta óta el nem hallgatott, semmi más hang nem hallatszott a Dzsungelben. Úgy rémlett, mintha Von-tolla kaffantana rájuk, hogy lépjenek ki a partra; a dólok vezére azt kiáltotta: – Forduljatok meg, és fogjátok meg! – Az egész csapat a part felé fordult, lubickolva csapott át a sekély vízen; a Vengunga vize fölkavarodott, tajtékzott, nagy hullámok jártak egyik parttól a másikig, mint egy hajó hullámverése. Maugli utánuk rohant, szúrta-vágta a dólokat, amint összegabalyodva, egy hullámban zúdultak föl a folyó partjára.

És ekkor hosszú küzdelem kezdődött, dagadt, feszült, szétforgácsolódott, szűkült, tágult a vörös, nedves zátonyokon, összefonódott fatörzsek fölött és között, át a bozóton, fűcsomók közt, mert még most is két dól jutott minden farkasra. De olyan farkasokkal állottak szemben, akik az Egész Csapatért harcoltak; és nemcsak a Csapat kurta, magas, domború mellkasú vadászaival, hanem az aggodalmas szemű anyafarkasokkal is, akik a kölykeikért küzdöttek; itt-ott egy süldő, egyéves farkassal, akinek első bundája még alig gyapjasodott meg, s már ott cibálta-rángatta anyja mellett az ellenséget. Tudnivaló, hogy a farkas az ellenség nyakának ugrik, vagy oldalába kap, a dól pedig a hasat szereti kiharapni, tehát amikor a dólok kikászálódtak a vízből, és föl kellett emelni a fejüket, az előny a farkasok részén volt. Szárazföldön a farkasok álltak rosszabbul; de Maugli kése vízben és parton egyaránt szüntelenül járt. A négy testvér utat vágott magának Mauglihoz. Szürke Testvér, a fiú térdei közt sunnyadva, a hasát védelmezte – a többiek hátát és két oldalát -, vagy fölötte állt, ha leverte lábáról egy ugró, ordító dól, amely egész súlyával rávetette magát a nekifeszített pengére.

A többi – összegabalyodott zűrzavar volt, zilált, hullámzó tömeg, amely jobbról balra, balról jobbra vonszolódott a part mentén, s közben lassan meg is fordult saját középpontja körül. Itt egy duzzadó halom, mint valami vízhólyag egy örvényben, s úgy is pattant szét, mint egy vízhólyag, fölvetve négy-öt megtépázott kutyát, amely mind küszködve igyekszik vissza az örvény közepére; amott két-három kutya földre terített egy magános farkast, de az nagy üggyel-bajjal továbbvonszolja őket, s elmerül a többi közt; itt egy esztendős süldőt fenntart a lábán a körülötte lévő nyomás, pedig már megölték – az anyja pedig, néma dühében őrjöngve, földön meghengergetve, kaffog és harcol tovább; s valahol a harcolók legsűrűjében egy farkas meg egy dól, minden egyébről megfeledkezve, addig ravaszkodik, hogy elsőnek ragadhassa meg a másikat, amíg mind a kettőt el nem söpri a dühös harcosok áradata. Maugli egyszer elsodródott Akela mellett, akinek mindkét oldalába egy dól kapaszkodott, míg a farkas majdnem fogatlan állkapcsa egy harmadiknak véknyába kaffant össze; egyszer meg Fáót látta, aki egy dól nyakába mélyesztette fogait s előrevonszolta a huzakodó vadállatot oda, ahol már az egyévesek is végezhettek vele. De a harc dandárja vak zűrzavar volt a sötétségben; ütés, taposás, hempergés, kaffogás, morgás, fojtogatás, cibálás, tépdelés körös-körül, elöl-hátul. Az éj előbbre haladtával nőtt a kerge körbeforgás is. A dólok féltek megtámadni az erősebb farkasokat, de még nem mertek megfutamodni sem. Maugli érezte, hogy közeledik a vég, s megelégedett azzal, hogy súlyos sebeket ejtett. Az egyéves süldő farkasok nekibátorodtak; hellyel-közzel volt már idő lélegzetet venni, szót szólni egy barátjához, s akárhányszor a kés puszta villanása is félreterelt egy-egy kutyát.

– A hús már közel jár a csonthoz! – kiáltotta Szürke Testvér. Vagy húsz mély sebből vérzett.
– De még a csontot is össze kell törni – mondta Maugli. – Hujjahó! Így csináljuk ezt mi a Dzsungelben! – s a vörös penge végigszaladt egy dól oldalán, akinek hátsó részét eltakarta egy rákapaszkodott farkas.
– Ez az én zsákmányom! – horkant fel összeráncolt orrlyukain át a farkas. – Hagyd ezt nekem!
– Még mindig üres a gyomrod, Kívülálló? – kérdezte Maugli. Von-tolla félelmesen helyben volt hagyva, de szorítása megbénította a dólt, aki nem tudott megfordulni és hozzáférkőzni.
– A bikára, amely megváltott! – mondta Maugli keserű kacagással -, hisz ez a farkatlan kutya! – és csakugyan, a nagy pejszínű vezér volt az.
– Nem okos dolog kölyköket és anyafarkasokat ölni – bölcselkedett tovább Maugli, kitörölve szeméből a vért -, hacsak a Kívülállót is meg nem öli az, aki ezt megtette; a gyomrom úgy gondolja, hogy ez a Von-tolla megöl most téged.
Egy dól odaugrott a vezére segítségére; de mielőtt belevághatta volna fogát Von-tolla véknyába, Maugli kése a torkában volt, s a többit elvégezte Szürke Testvér.
– Így csináljuk mi ezt a Dzsungelben – mondta Maugli.
Von-tolla egy szót sem szólt, csak állkapcsa csattant össze újra meg újra a Vörös Kutya gerincén, miközben az élet elapadt benne. A kutya megrázkódott, feje lekonyult, nem mozdult többet – Von-tolla pedig lezuhant rá.
– Hú, a Vérbosszút megálltad – mondta Maugli. – Énekeld el a Diadaléneket, Von-tolla.
– Ez nem vadászik többet – mondta Szürke Testvér -, és Akela is régóta hallgat már.
– A csont összetört! – mennydörögte Fáó, Fáóna fia. – Mennek! Űzzétek, öljétek, Szabad Nép vadászfiai!
Egyik dól a másik után sompolygott a sötét, véres homokzátonyokról a folyóhoz, neki a sűrű vadonnak, fölfelé vagy lefelé a folyó mentén, amerre szabad utat láttak.
– Vérbosszú! Vérbosszú! – kiáltotta Maugli. – Vérbosszút kell állni! Megölték a Ridegfarkast! Egyetlen kutyát se engedjetek el élve!
Kését villogtatva rohant a folyó felé, hogy útját állja minden dólnak, aki a vízben keres menekülést – de ekkor megpillantotta Akelának kilenc halott halomba roskadt teste alól kibukkanó fejét és mellét – és Maugli térdre roskadt a Ridegfarkas mellett.
– Ugye megmondtam, hogy ez lesz az utolsó harcom? – lihegte Akela. – Jó vadászat volt. Hát te hogy vagy, testvérkém?
– Élek, és sokat megöltem.
– Én is. Most pedig meghalok, és szeretném, ha melletted halhatnék meg, testvérkém.
Maugli térdére fektette a rettentően összeszabdalt fejet, s átkarolta a megtépett nyakat.
– Régen elmúlt már Sir Kán ideje meg az emberkölyöké, aki meztelenül hempergett a porban.
– Nem, nem: én farkas vagyok. Tejtestvére vagyok a Szabad Népnek! – kiáltotta Maugli. – Nem akarok ember lenni!
– Ember vagy, testvérkém, szemem fénye. Ember vagy, mert különben a Csapat megfutamodott volna a Vörös Kutyák elől. Én neked köszönöm az életemet, s ma éppen úgy megmentetted a csapatot, mint én egykor téged. Elfelejtetted? Most minden adósság meg van fizetve. Menj a magad népéhez. Újra mondom neked, szemem fénye: ennek a vadászatnak vége van. Menj a magad népéhez.
– Soha. Egyedül fogok vadászni a Dzsungelben. Megmondtam.
– Nyár után Esős Évszak jön, azután tavasz. Menj vissza, amíg nem kergetnek.
– Ki kergetne engem?
– Maugli fogja Mauglit kergetni. Menj vissza a magad népéhez. Menj az Emberhez.
– Majd ha Maugli kergeti Mauglit, elmegyek – felelte a fiú.
– Nincs több mondanivalóm – szólt Akela. – Lábra tudnál segíteni, testvérkém? Én is voltam valaha a Szabad Nép vezére.
Maugli óvatosan, gyöngéden félreemelte a holttesteket, átölelte Akelát mind a két karjával, és talpra segítette. A Ridegfarkas pedig nagyot lélegzett, és belekezdett a Halotti énekbe, amit minden Csapatvezérnek el kell énekelnie halála előtt. Az ének lassan-lassan erőre kapott, mind emeltebb hangon zengett-zúgott messze túl a folyón – aztán az utolsó “Jó vadászatot!” kiáltásra került a sor, Akela egy rázkódással kiszabadította magát Maugli öleléséből, felugrott a levegőbe, és holtan esett vissza utolsó és legrettentőbb zsákmányára.
Maugli csak ült, fejét térdére hajtva, nem törődve semmivel a világon, miközben a menekülő dólok maradványait utolérték és letiporták a könyörtelen anyafarkasok. Lassan-lassan elhaltak a kiáltások, s a farkasok a sebektől mereven, sántikálva tértek vissza, hogy a veszteséget számba vegyék. A csapatbeliek közül tizenöt s rajtuk kívül vagy hat anyafarkas hevert holtan a folyó partján, de seb nélkül nem maradt senki. Maugli csak ült, ült a hűvös hajnalhasadásig, amikor Fáó a kezébe hajtotta nedves, vörös fejét, s Maugli hátrahúzódva mutatott rá Akela sovány testére.
– Jó vadászatot! – mondta Fáó, mintha Akela élne még; aztán összeharapdált válla fölött hátraszólt: – Üvöltsetek, kutyák! Farkas halt meg az éjjel!
De a kétszáz harcos Vörös Kutya közül, akik azzal dicsekedtek, hogy minden vadon az ő vadonjuk, s hogy semmi élő teremtés meg nem állhat előttük: hírmondó sem maradt, aki a Dekkánba megvigye ezt a szót.

CSIL ÉNEKE
(Ezt a dalt Csil akkor vijjogta, amikor a keselyűk sorra lecsaptak a tetemekkel telt folyómederbe a nagy harc után. Csil mindenkinek jó barátja, de szíve rideg: hiszen tudja, hogy a Dzsungel csaknem minden lakója előbb-utóbb az ő csőrére jut.)
Elmentek a társak az éj sűrűjén.
(Csil! Ints nékünk, Csil!)
Már szűnik a harc dühe: jelt adok én.
(Csil! Vezérünk, Csil!)
Engem hívtak, ha préda jutott,
őket hívtam, ha zerge futott.
A nyomok tűnnek: mind béna, halott.
Merész vezetők, sebesen követők,
(Csil! Ints nékünk, Csil!)
szarvast terelők és leteperők,
(Csil! Vezérünk, Csil!)
a vérszag után ólálkodók,
az óvatosak s a dulakodók:
mind nyomtalan, örökös éjbe bukók.
Jó társak voltak. Halni de kár!
(Csil! Ints nékünk, Csil!)
Nyugosztalom őket én, a madár:
(Csil! Vezérünk, Csil!)
Dermedt szem, alvadt vér a fogon,
feküsznek, holtak a holtakon,
s az én rajaim falnak szilajon.

Vélemény, hozzászólás?