Tisztelt Lakos György Úr!

A “Tisztelt” egy magas rangot, elismerést jelent, amivel az állatokért végzett munkájáért szólítjuk meg. Az “Úr” pedig az állatok világában egy helyet, ami a reménységük, és minden segítségre szoruló, szenvedő, kidobott, vagy magányos állat szemében csillog vagy már kihúnyni készül.
És kivételesen letegezünk, mert most a “Te” a legmélyebb elismerés egy ősi barátunknak:
- Köszönjük, hogy őrzöd, véded ezt a fényt!

Az állatok nemzetsége

. . .

A lábak száma (Magyar Nemzet, Farkas Adrienn írása)

… Azelőtt újságíróként már jártam ebben a rendelőben, éppen két hasonló állapotú német juhász haldoklott. Akkor sírtam, és nem akartam az állatok sebeire nézni, de ma fegyelmezett önkéntes vagyok. Kikönyörögtem, hogy Lakos Györggyel, a Felelős állattartás nemzeti programjának koordinátorával, az első állatvédővel, akit a katasztrófavédelmi hatóságok hivatalosan felkértek az együttműködésre, lemehessek az iszap sújtotta területekre állatot menteni és etetni. Lakos György a tragédia után négy órával lent volt Kolontáron a Rex állatmentőivel, először is máig tartó barátságot kötött a lent szolgáló rendőrökkel és katasztrófavédelmi szakemberekkel, aztán begázolt az akkor még derékig érő lúgos iszapba. Előbb egy birkát emeltek le a tetőről, amire az ár dobta, aztán megmentett négy kiscicát. Lakos György mellett azóta is váltják egymást a mentőcsapatok és az önkéntesek, de ő két hete mindennap ott van a halálzónában, délelőtt összeszedi az adományokat, délután megy, elsősegélyt nyújt az állatoknak, begyűjti a gazdátlanokat és azokat, amelyeknek kórházi kezelésre van szükségük, segít az embereknek takarítani, vigasztalja őket.
Most őt várom, Vácon van egy raktárban adományokért, és el kell még mennie veszettség elleni oltásért, mert előző éjjel, mentés közben megharapta egy macska. Lakos György szerint gyönyörű, szerintem rém rusnya jószág, ő is itt van egy ketrecben, hatósági megfigyelés alatt áll. Míg várok, megsétáltatom azt a kutyamamát, aki a hat kölykét felcipelte az iszap elől egy asztalra. Valamennyien jól vannak, de a tacskó keverék érthető módon már nagyon szeretne kicsit elszabadulni folyamatosan zsizsergő családjától. Közben hatottak Bobi gyógyszerei, bár mozogni nem nagyon tud, mégis sikerül kikunyerálnia a párizsit a gondozók zsemléjéből, ez jó jel.
Megjön Lakos György, elkezdünk bepakolni abba a tűzoltóautóba, amit a Herendi Önkéntes Tűzoltó Egyesület ajánlott fel állatmentő járműnek, sőt a benzin árába is beszálltak. Kartonszám rakjuk a konzerveket, ezek mind magánszemélyek adományai, egy dobozon piros szívecske, egy kilencéves kislány vette a zsebpénzén. Viszünk tisztítószereket Somlóvárárhelyre, az ottani, élelem nélkül maradt disznóknak vacsorát, meg rengeteg ágyneműt, törülközőt. A kocsi dugig gyógyszerekkel, ampullákkal, mindenféle életmentő eszközzel, ketrecekkel, pórázokkal, ásványvízzel, műanyag tányérokkal. Szerencse, hogy Orosz Évi, a másik önkéntes, csinos, vékony lány, különben nem tudtuk volna bepréselni a rengeteg holmi közé. Ő is szenvedélyes állatbarát, már másodszor jön etetni. Faggatjuk Lakos Györgyöt, hogyan vált az ország talán legönfeláldozóbb állatmentőjévé. Évtizedek óta nem történt Magyarországon olyan természeti csapás, ahol ne mentette volna a legvédtelenebb jószágokat. Mi vitte rá? Szívesen elmeséli, de valahányszor belekezd, a történetében azonnal felbukkan egy négylábú, és a továbbiakban róla szól a mese. Annyit azért megtudunk, hogy sok nyelvet beszélő művészettörténész, tipográfus művész, aki az Iparművészeti Főiskolán tanított, majd saját nyomdaipari és koncertszervező vállalkozásokat hozott létre. Ezek bevételét áldozza az állatokra, megszámlálhatatlan kutya és macska gazdája, hosszú időn át mentőzött, innen az elsősegélynyújtó ismeretei, és bár csak tiszteletbeli lódoktor, olyasmit is tud, amit az egyetemen nem tanítanak.
Ajkán felvesszük Szilágyi Mariannt, aki devecseri lakos volt, míg be nem tört a kertjükbe a vörös mocsok. A saját állatait kimentette, aztán barátjával együtt hajnalig az embereknek nyújtottak elsősegélyt. Másnap reggel – súlyos égési sérüléseik ellenére – a fiatal pár elindult állatot menteni. Az első kutya, amelyre rátaláltak, már nem tudott lábra állni, és lúgos iszapot hányt… Azóta Mariann együtt dolgozik az állatmentő csapatokkal, ő tartja számon az iszappal elöntött terület állatvédelmi tennivalóit.
Megérkezünk Devecserre, a tűzoltókocsit ismerősként köszöntik a települést őrző rendőrök. Gumicsizma fel, a Vasút utcát ugyan letisztították, de esik az eső, csordogál az iszap, a rászórt gipsz meg ragad és csúszik. Nincs idő szörnyülködni, az egyes számot kell megtalálni, ott egy cicának kértek költöztetődobozt. Rossz házba zörgetünk be, mert csak ez tűnik lakottnak. Az idős úr, aki kijön, mégis megörül nekünk, az ő Morzsiját állatkórházba vitték, nem tudja, hova, de ha rendeződik a helyzet, szeretné visszakapni. – Menhelyről hoztuk ki, jó kutya az – megcsuklik az öreg hangja. Nem hiszünk a szemünknek, Lakos György kifogástalan rendben tartott kartotékrendszert varázsol elő a kocsiból, feljegyzi Morzsi adatait, és megígéri, hogy a családot értesíteni fogja, hogy hol van ideiglenes befogadónál az állat. A szomszédban megtaláljuk Marcit, a hatalmas, kerek pofájú falusi kandúrt, aki rejtély, hogy menekült meg. A család már összepakolt, de miután ebben a konyhában halt a lúgtól kínhalált a szomszédos vasúti telepet láncon őrző két kutya, semmi pénzért nem hagyják itt a macskát. Marci is rossz lelkiállapotban van, életében először szobában tartják, még cicakosárba is be akarják rakni. Kétségbeesetten fúj, miközben Lakos György megfürdeti, kipucolja a körme alól az iszapot, a tisztes falusi viadalokon kicakkozott füleket kitisztítgatja, és a szemébe is csöpögtet. Amikor kicsinosítva, kezelve, illatosan a gazdasszonya megpuszilgatja, mint valami nyálas szobacicát, Marci alighanem úgy érzi, szégyene túléli őt. Folytatjuk az utat az egykor főként romák lakta Dankó telepre, a Tarna partjára. Itt normális körülmények között is nehéz lehet az élet, de most a pokol tornáca. Kitörve a viskók ajtaja, ablaka, kidőlve a kerítés, szemétalmok, mindenütt cuppogós iszap, nincs világítás, csak reménytelenség. Tegnap itt fogták be a harapós macskát, aki még a macskaláda acélját is meggörbítette. Mariannéknak nem sikerült tegnap elcsípni az itt élő cicamamát meg a kölykeit, ha nekik nem hagyunk itt ételt, elpusztulnak. Már nincs egér, nincs madár, nincs kifosztható kuka, nincs pocsolya, amiből inni lehetne, az eső a lúgos méreggel folyik össze. A patak másik oldalán is láttak macskákat, bemegyünk egy udvarba, ahol még nem jártak kármentesítők, dűnékben áll az iszap. A romba dőlt utcán járőröznek a gépfegyveres rendőrök, kedvesen köszönnek. Már tudják, hogy a tűzoltóautóban ülőknek kell szólniuk, ha kószáló állatot látnak.
Behajtunk a devecseri főtérre, ide nem jött fel az áradat, magasan fekszik. A városháza vasárnap éjjel is tárva-nyitva. Rendőrök, polgárőrök, katasztrófavédelmisek járnak ki-be, munka folyik még az irodákban is, a konyhában szendvics, alma, tea. Minden falfelületen hirdetmények, tájékoztatók, elveszett állatok képei, a folyosókon ládák, zsákok, segélycsomagok, kibontott csokis kekszek, étellel teli tányérok, teljes összevisszaság, de mindenki kedves, segítőkész, Lakos György itt már otthon van, láthatóan mindenki szereti, simogatják, hozzák neki a szendvicset és a kávét. Mi is hordunk be egy-két raklap állateledelt, tisztítószert, adományokat. Vezetőnk péntek reggel óta csak két órát aludt ágyban, míg beszélgetünk a rendőrökkel, ültében elbóbiskol. Nincs szívünk felébreszteni, tudjuk, hogy a Kinizsi utcába kell menni etetni. Egy polgári védelem feliratot viselő bajuszos urat rábeszélünk, hogy vezesse a tűzoltóautót. Megérkezünk, szétszéledünk. Sötétben is szürreális látvány, hogy minden elhagyott ház tárva, nyitva. Csak hideg van, eső és némaság. Néhány kertből már kimarták az iszapot, a kerítés kidőlve, az udvar helyén sötét semmi. A lábam alatt folyik a méreg, a macskák nem nyúltak az ételhez, mindenütt halál.
Azokban az utcákban, amiket nem ért el az iszap, üresek a macskatányérok, úgy látszik, az állatoknak volt annyi eszük, hogy kijöjjenek a halálzónából. Mariannal bandukolunk vissza a városházához, kérdem, nem fáradt-e? Azt mondja, nem, pedig nem tud aludni, ha behunyja a szemét, azonnal jönnek e képek… Amikor a tűzoltó taposott rá a macskára, mert már nem bírta nézni a szenvedését, hallja a bácsi hangját, aki sír, hogy úszott utána a kutyája, de ő nem tudott rajta segíteni, mert az unokáját kellett menteni.
A városházánál riadó, a rendőrök láttak két német juhászt, közben kiderül, hogy ma már nem kell Kolontárra menni, jártak ott etetni a Rex és Noé állatvédői, mehetünk a kutyákért. A rendőrök már bekerítették őket, a kocsik fényszórójának fényében nem tűnnek ellenségesnek, de a nagyobbik, a kan, láthatóan fájlalja a hátsó lábát, nem lehet tudni, milyen kedvében van. Lakos Györgyből kifelejtette a Jóisten a félelmet, odasétál, kedvesen elbeszélget a félelmetes állattal, odatartja neki az ételt és a vizet, a rendőrök biztosítják a másik oldalról. A többi járőr azt figyeli, a nőstény merre megy. Pár perc, és a hatalmas kutya szó nélkül hagyja, hogy Lakos György a szájába adjon egy adag nyugtatót, és bekecmereg egy mobilkennelbe. Az erősen hasas nőstény egy épen maradt üzem kertjébe ment be, az éjjeliőr kijön, és biztosít róla, hogy az övék. Mikor meglátja a kennelt, kedélyesen int a kutyának: – Na mi van, Zeusz, elkaptak téged is?
Közben Mariann felkiált: – Nézzetek oda!
A lámpák fényében egy bogár verdes a szárnyaival.
– Két hete nem láttam semmit, ami repült volna…
Van még egy utunk, a víztorony közelében láttak egy fehér kutyát. Ez Devecser legmagasabb pontja, itt nyoma sincs iszapnak. A tévétársaságok ide állították a közvetítő kocsijaikat. Az őrnek szeme sem rebben, hogy hajnali háromkor, zuhogó esőben három fehér szkafanderes nő egy kutyát keres rajta, rögtön a saját német juhászát kezdi siratni. Megpróbáljuk rásózni Zeuszt, de nincs hova vinnie, a kutyának amúgy is kórházban a helye. Fehér kutya nincs, elindulunk haza.
Mariann elalszik a vállamon, aztán rázkódva ébred.
– Iszaposat álmodtam!
Hosszan öleljük egymást búcsúzáskor.
Mindenki fáradt, csak Lakos György nem, az első benzinkútnál megáll, még kezelni kell Zeusz szemét. Zeusz mindent tűr, végre nem csíp, nem fáj.
Évi még délután kért egy számot az egyik kívánságműsorban az állatmentőknek. A hajnali műsorban most még egyszer lejátsszák. Úgy látszik, Zeusz tud angolul, mert kihúzza a fejét a tenyeremből, felcsapja a fülét, mikor azt éneklik, hogy küldj nekem egy angyalt… Vörös mintás, fehér szkafanderben – teszi hozzá magában, és okos fejét a mellső lábára hajtva békésen elalszik.
Egyébként Zeuszka jól van. Bobi járt ma az egyetemen, látta őt a Honvédkórház égési szakértője is, aki a lúgégett embereket is kezeli. Azt mondta, van remény, és még azt, hogy hasonló cipőben járnak… Tudod, akkor értettem meg, mit is jelent, hogy a rászorultság független a lábak számától.

. . .

Lakos György a Facebookon – Lakos György: ” Kérlek Benneteket szánjatok rá időt nézzétek meg ezt a csodálatos, de szomorú filmet. Gondoljátok át, Ti mit tudtok tenni. És ha egyetértetek a filmben foglaltakkal küldjétek el mindenkinek, akit arra érdemesnek tartotok.” Az utolsó óra című filmet – magyar feliratozással - itt megnézheted.