A mozgólépcső tetején kolléganőm megpillantja: az újságos állványhoz pórázolva szépséges kutyaállat ül, szájkosárral, domború mellkasán színes csíkos trikó feszül. – Kizárt, hogy hajléktalané, ahhoz túl jól táplált, túl gondozott tamáskodom, de azért megszólítom a kijáratnál szórólapot osztogató, konszolidált külsejű, szimpatikus fiatalembert:
- Nem tudja, kié ez a dobermann?
- Az enyém! – hangzik a meglepő válasz.
- De persze maga nem hajléktalan…
- Pedig az vagyok, ’97 nyara óta – sikerül újra meglepnie.
A 25 éves Ferenc csak egyik gazdája Sziszinek, a fajtatiszta dobermannak. Közösen “neveljük” – mondja. – Egy ismerős szólt, hogy elhozta a (nem hajléktalan) gazdájától, mert az ütötte-verte, éheztette. De nem tud vele mit kezdeni. Egy hónapja került hozzánk…, hát… mint egy hajléktalan kutya: csont és bőr volt, tiszta idegbeteg, szólni sem lehetett hozzá, bizalmatlan volt mindenkivel. Most már meg lehet nézni a kutyát: nyugodt, és mint afféle kölyök, mindenkihez odamenne haverkodni. Egyébként mi nem kéregetünk a kutyával, mi dolgozunk.
Ferenc munkaadója nem szereti, ha magával hozza Sziszit, mert – szerinte – akkor az emberek nem veszik el szívesen a szórólapot. Nincs igaza. Láttuk… A türelmesen, jólnevelten üldögélő Sziszi egyáltalán nem riasztó. Sőt…
- Nagy áldozat maguknak a kutyatartás?
- Szerencsések vagyunk, mert egy gyorsétteremből hordjuk neki az ételt és nem válogat.
- Miért van itt a kutya, hiszen maga dolgozik?
- Mert annyira játékos, hogy mindent szétszed, nem lehet otthon hagyni.
- Hol az az otthon?
- Csepelen, a hajléktalan szállón.
- Mit szólnak ott a kutyához?
- Hát, nem nagyon örülnek. De az udvaron kedvére futkoshat.
- Mit jelent maguknak Sziszi?
- Mindent.
Mintegy varázsütésre megjelenik a másik gazda is. S. József Álmos (nem hajléktalan). Álmos egy őrző-védő cégnél dolgozik, “amúgy” tíz éve kutyakiképző. – Egy éven belül megözvegyültem és a gyerekeimet is elvesztettem, sorban – avat be az életébe. – Volt egy törzsőrmester rendfokozatú dobermannom, Queen. A gyerekem, a partnerem, a hűséges társam volt, éppen csak beszélni nem tudott. Hatévesen hősi halált halt. Szolgálat közben rám támadtak és hogy megvédjen, ráugrott a támadóra és beleszaladt a nekem szánt késbe… Az életét adta értem. Sokáig nem voltam képes másik kutyát magam mellé venni. De ha kóbor ebet láttam, elvittem a REX-hez… Egyszer felajánlottak ott egy Queenhez hasonló dobermann kislányt, de nemet mondtam. Majd ha egy olyan magányos, elesett kutyust találok – mint én… Hát, Sziszi ilyen. Most tréningezzük Ferenccel. Ő “a csibész”. Ragaszkodik hozzá is, hozzám is. Sokat tudok a kutyáról, de még mindig tanulok, mert minden kutya külön egyéniség és minden nap hozhat valami újat. Szeretném üzenni minden kutyatulajdonosnak: csak olyan ember vegyen maga mellé kutyát, vagy más állatot, aki valóban felelősséget vállal azért az élőlényért, akit megszeretett. Hogy a Kis herceg rókáját idézzem: “Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél…”