Posted on

Ne ölj elefántot – PETA

peta_elefant_gyilkosok_ellen

A Vadászutak.hu kínálja az elefánvadászatot 37.000 dollárért, a fényképeket itt nézheted meg.
Tanzánia – Bivalyvadászati ajánlatok Selousban
10 napos programban, 7 napos vadászatot vagy 13 napos programban 10 napos vadászatot kínálunk Selousban többféle variációban: 1:1, 2:1 és 2:1 megosztott licence-el (fejenként 1 bivaly elejtéssel).
Program: 10 nap – 7 vadásznap vagy 13 nap – 10 vadásznapProgramleírás napi bontásban:
1. nap Érkezés Dar Es Salaam-ba repülőgéppel
A reptéren már várják a vadászvendégeket, fegyverbeviteli ügyintézés
Szállás a Dar Es Salaamban
2. nap Repülőgépes transzfer Selous-ba
3-9/12. nap 7 vadásznap vagy 10 vadásznap Selous-ban, szállás a campben
10/13.nap Transzfer Dar Es Salaam-ba repülőgéppel
Városnézés, bevásárlás, hazautazás Európába
(érkezés járattól függően – általában másnap)
Csomagár / 1:1 kíséréssel / 7 vadásznap: 12.590 USD / vadász
Csomagár / 2:1 kíséréssel / 7 vadásznap: 11.540 USD / vadász (megosztott: 10.550 USD)
Csomagár / 1:1 kíséréssel / 10 vadásznap: 16.250 USD / vadász
Csomagár / 2:1 kíséréssel / 10 vadásznap: 14.750 USD / vadász (megosztott: 12.825 USD)
Kísérő (nem vadász) díja: 390 USD / nap / fő
Programban elejthető vadfajok licence (+20 % adó):
Részletes ajánlatunk után érdeklődjön elérhetőségeinken!
Tanzánia – Vadászati ajánlatok (leopárd, oroszlán, elefánt) Selousban
Tanzániában a vadászati idény július 1. – december 31. tart. A vadászat napkeltétől napnyugtáig tart. A klíma ideális júliusban és augusztusban – ez a leghűvösebb időszak Tanzániában. Ekkor a nappali hőmérséklet 20-25 °C, éjszaka 12-18 °C. Később melegebb időjárásra kell számítani. Novemberben és december a nappali hőmérséklet 25-32 °C, éjszaka 18-24 °C.
Az egyik legjobb időszak a vadászatra július / augusztus vagy november. Novemberben az első esőzések új hajtásokat hoznak, és ez visszacsalogatja a már csapatokban elvándorolt vadakat a vadászterületre.
Oroszlán & bivaly vadászat (19 nap – 16 vadásznap, 1:1): 37.530 USD
A csomag kiegészíthető:
– plusz 2 bivaly vadászatával (3.500 USD + trófea díj – további 2 bivaly kilövési lehetőséggel)
– elefánt vadászattal (8.400 USD + trófea díj)
Nem vadászó kísérői díj: 390 USD / nap
Elefánt & Oroszlán & leopárd & 3 bivaly & víziló & antilopfélék vadászat (24 nap – 21 vadásznap vagy 31 nap – 28 vadásznap, 1:1): 53.730 USD vagy 69.750 USD

Posted on

A vadász ne lőhesse agyon a kutyát, macskát!

A vadász ne lőhesse agyon a kutyát, macskát! Facebook oldal itt. A törvény megváltoztatását kérjük, ami kibújót ad a vadásznak, hogy lelőhesse a házikedvenceket! 2010-ben 25 ezer kutyát és 23 ezer macskát iktattak ki a vadászok, de volt olyan év, amikor csak a kutyák száma elérte a 69 ezret! A vadászok a jelenlegi jogszabályra hivatkoza, hogy “az állat vadat űzött”, több tízezer kutya és macska életét oltják ki. A “Tetszik” gombbal, ez elleni tiltakozásodnak adhatsz hangot.

a_vadasz_ne_lohesse_agyon

Posted on

Vadászat – Vérfürdő

A megkínzott állat szenvedése, embervérért kiált az égre. (William Blake)
Vérfürdő a Bükkben szombat délután. Gyönyörű időben elhatároztuk, hogy sétálunk egyet a Bükki Nemzeti Parkban. A felsőtárkányi kisvasút nyomvonalán haladtunk a Stimecz-ház felé.
A vasútvonal végén vérnyomokat találtunk a hóban.
A Stimecz háznál szörnyű látvány fogadott. Kibelezett állatok hevertek a földön szanaszét. Sehol egy ember.
A gyerekeket sokkolták a látottak. Nem volt kedvünk továbbmenni, elindultunk hazafelé. Hazafelé félúton megállított egy ember, aki közölte velünk, hogy egy hajtóvadászat közepén gyaloglunk, úgyhogy álljunk meg és várjunk fél órát amíg véget ér a vadászat. Mejegyzem sehol egy tábla, figyelmeztető felirat, vagy bármi ami a gyanútlan túristáknak fehívja a figyelmét. Példátlan felelőtlenség a vadászok részéről. Még csodálkoznak, hogy sok a vadászbaleset. Juhász Csaba, Facebook – A vadász öl – Az állatkínzást szigorúbban büntesse a törvény

imagebam.com imagebam.com imagebam.com imagebam.com imagebam.com imagebam.com imagebam.com imagebam.com imagebam.com imagebam.com imagebam.com imagebam.com imagebam.com imagebam.com imagebam.com imagebam.com imagebam.com

Posted on

Lady Gagát vega-vacsorára hívta meg a PETA elnöke

A hírek szerint énekesnő magára haragította az állatvédőket azzal, hogy húsbikiniben pózolt a japán Vogue Hommes címlapján, a PETA tagjai azonban talán mégsem olyan dühösek, hiszen elnökük, Ingrid Newkirk vega-vacsorára hívta meg az énekesnőt. “Ingrid küldött egy levelet Lady Gagának, amiben meghívta egy vega-vacsorára. A nyilatkozatai alapján – amelyek szerint nem hord állatszőrből készült ruhadarabokat – egy kedves nőnek tűnik, ezért reméljük, hogy elfogadja a meghívást” – nyilatkozta a WENN-nek a PETA szóvivője.

Posted on

A legnagyobb márkák hazudnak az állatkísérletekről

Több mint negyven kozmetikai márka kamuzott: azt állították, a termékeket nem tesztelték állatokon, de egy nyomozás során kiderült az igazság. A Choice magazin kezdett sikeres nyomozásba annak érdekében, hogy kiderítsék, vajon tényleg valósat állítanak-e a legnagyobb és legnépszerűbb kozmetikai márkák, amikor azt vallják, a termékeket nem tesztelték állatokon, hogy ezzel is tüntessenek az állatkísérletek ellen. Olyan is előfordult, hogy sokakat egyszerűen csak elfelejtettek tájékoztatni, hogy embereken vagy állatokon tesztelt szépségápolási termékeket vásárolnak-e.

allatkiserletek_kozmetikai_szereknel

A kutató, Zoya Sheftalovich szerint több mint negyven márka bukott le, akik vezetői azt vallották, nem használják fel az állatokat – holott mégis.
„Nem tudom, miért hiszik azt, hogy megúszhatják. Úgy gondoljuk, félrevezetik a vásárlókat, ezért kezdtünk információk után nyomozni, hiszen sok embernek fontos, mit is kennek magukra – amiért megszenvedtek az állatok vagy sem.”
A Choice magazin ajánlja vásárlóinak, nézzenek be a legközelebbi partiba, amit a PETA, a The Leaping Bunny vagy a Choose Cruelty Free tart, hogy együtt tüntessenek a kísérletek ellen. Mindemellett nyilvánosságra hozták a szégyenlistát, említsük a több mint negyven közül csak a legnagyobbakat: Avon, Chanel, Clean and Clear, Dove, Garnier, Head & Shoulders, Herbal Essences, L’Oreal, Lancome, M.A.C, Max Factor, Maybelline, Neutrogena, Old Spice, Pantene, Revlon, Sunsilk, Vee.

Posted on

Ajánló: Megadta a lakáscímét az elveszett papagáj

Egy elveszett tokiói papagáj miután befogták, és egy állatmenhelyre került, megadta a címét, és így hamarosan visszavitték a gazdájához.
Az állatbarátoknak nem azonnal esett le a tantusz. Azért végül feltűnt, hogy a színes tollú madár állandóan egy nevet, saját nevét ismételgette, majd megadott egy teljes és pontos lakáscímet. Végül kihívták a rendőröket, akik meg is találták a címen Nakamura Yosuke-kun gazdáját.
Az érintett afrikai papagáj a tudósok szerint az egyik legértelmesebb madár. Egy hat éves gyerek kognitív képességeivel rendelkezhet.

Posted on

Ajánló: A dzsungel könyve: Rátok szabadítom a Dzsungelt

Fátylat boríts rá, gyomlepel!
Folyondár, sződd kanyarogva át!
Arcát, hangját feledjük el
és érintését és szagát:
Oltárkövön sötét hamunyom:
a fehér zápor mossa le.
Őz-ünő kölykez a parlagon,
nem háborítják már sose.
Mállás az ajtótlan falon,
nem lakja többé senki se.

Emlékeztek még, ugye, hogy amikor Maugli odaszegezte Sir Kán bundáját a Gyűlés Sziklájára, azt mondta a szioni csapat ottmaradt tagjainak, hogy mostantól fogva egymagában jár majd vadászni a vadonba; Farkas apó és anyó négy kölyke pedig kijelentette, hogy vele tart. De nem olyan könnyű ám egy perc alatt új életet kezdeni – a vadonban különösen nem. Amikor a szétzüllött csapat eloldalgott, Mauglinak első dolga az volt, hogy hazament a Farkas család barlangjába, s egy napot meg egy éjszakát végigaludt. Aztán elmondott Farkas apónak és anyónak annyit, amennyit az emberek közt átélt kalandjaiból megérthettek; s amikor nyúzókésének pengéjét megcsillantotta a reggeli nap fényében (az a kés volt az, amellyel Sir Kánt megnyúzta) – azt mondták rá, hogy mégiscsak tanult valamit. Aztán Akela és Szürke Testvér magyarázták el, hogy mi részük volt a vízmosásbeli nagy bivaly hajszában. Balú is földöcögött a dombra, hogy mindent meghalljon, Bagira pedig vakarózott gyönyörűségében, hogy mily pompásan vezette Maugli ezt a hadjáratot.
Régen fölkelt már a nap, de lefekvésre senki sem gondolt. Farkas anyó beszélgetés közben egyszer-egyszer hátravetette a fejét, s elégedetten szippantott, amikor a szél odavitte hozzá a tigrisbőr szagát a Gyűlés Sziklájáról.
– Akela és Szürke Testvér nélkül – mondta végül Maugli – semmit sem tehettem volna. Ó, anyám, anyám! Ha láttad volna a fekete bivalybikákat, amint lerohantak a vízmosáson, vagy be a kapun, amikor az Embercsapat kővel hajigált engem!
– Örülök, hogy ezt nem láttam – mondta ridegen Farkas anyó. – Nem szoktam eltűrni, hogy a kölykeimet ide s tova hajszolják, mint valami sakálokat. Én bizony bosszút álltam volna az Embercsapaton; de megkíméltem volna az asszonyt, aki tejet adott neked. Bizony, egyedül azt kíméltem volna meg.
– No, no, csöndesebben, Ráksa – mondta lustán Farkas apó. – Fő, hogy visszajött a mi kis Békánk, s olyan bölcs lett, hogy tulajdon apja is megnyalhatja a lábát; mit árt az, hogy egy-két sebhellyel több vagy kevesebb van a fején? Hagyj békét az embereknek! – Balú is, Bagira is utánamondták: – Hagyj békét az embereknek!
Maugli lehajtotta a fejét Farkas anyó derekára, elégedetten mosolygott, s azt mondta, hogy ami őt illeti, ő ugyan holta napjáig sem akart embert látni, hallani – de még szagolni sem.
– De mi lesz – szólalt meg fülét hegyezve Akela -, mi lesz, ha ők nem hagynak békét neked, testvérkém?
– Öten vagyunk – mondta Szürke Testvér körülnézve a társaságban s az utolsó szónál összekaffantva fogait.
– Mi is részt vennénk abban a vadászatban – mondta Bagira Balúra pillantva, s megsuhogtatta farkát. – De minek gondolsz most az emberekre, Akela?
– Megmondom – felelte a Ridegfarkas. – Amikor annak a sárga tolvajnak a bundája kiterítődött a sziklára, én visszamentem a nyomainkon a faluba. Beleléptem a saját régi nyomomba, kitértem az irányból, lefeküdtem, hogy vegyes nyomot hagyjak, ha valaki üldözni találna bennünket. De amikor már úgy összezavartam a nyomot, hogy magam is alig ismertem rá, Meng, a denevér jött arra, a fák közt vadászgatva, s a fejem fölött akaszkodott meg. Azt mondta Meng: – Az Embercsapat faluja, ahonnét az emberkölyköt elkergették, úgy zúg, mint a darázsfészek.
– Nagy követ hajítottam belé – nevetett Maugli. Gyakran szokott mulatságból érett gyümölcsöt hajítani a darázsfészekbe – aztán elrohant a legközelebbi tavacskáig, s a darazsak nem érték utol.
– Megkérdeztem Menget, hogy mit látott. Azt mondta, hogy a Piros Virág kinyílt a falu kapujában, s puskás emberek ülnek körülötte. No mármost: én tudom, mert jó okom van rá – és Akela lenézett az oldalán, horpaszán lévő régi kicserzett sebhelyekre -, hogy az emberek nem hordanak puskát csak úgy mulatságból. Testvérkém, nemsokára puskás ember követi a nyomunkat – ha ugyan nincs nyomon máris.
– De miért? Az emberek kivetettek maguk közül. Mit akarnak még? – kérdezte bosszúsan Maugli.

– Te ember vagy, testvérkém – felelte Akela. – Nem a mi dolgunk, Szabad Vadászoké, hogy megmondjuk, mit s miért tesznek a testvéreid.

Éppen csak annyi ideje volt, hogy visszarántsa a mancsát, mert a nyúzókés mélyen beledöfött a helyén a földbe. Maugli gyorsabban sújtott, semhogy emberi szem követhette volna – de hát Akela farkas volt; még a kutyával is megeshetik, pedig az már messze eltávolodott ősétől, a vadfarkastól, hogy mély álmából ébreszti föl az oldalát megérintő kerék, és sértetlenül ugrik félre, mielőtt a kerék lelapítaná.

– Máskor – mondta nyugodtan Maugli, visszatéve kését a tokjába – ne merj egy lélegzetre emlegetni engem meg az embereket.

– Tyű, de éles fog – mondta Akela, a késpenge vágását szimatolva -, de azért megromlott a szemed, testvérkém, amíg az Embercsapattal éltél. Megöltem volna egy őzbakot, amíg te lecsaptál rám.

Bagira talpra ugrott, fölszegte fejét, amennyire csak tudta, szimatolni kezdett, s egész testében megmerevedett. Szürke Testvér gyorsan követte példáját; kissé balra tartott tőle, hogy felfogja a jobbról jövő szelet; Akela pedig ötven lépést szaladt szél irányában, s félig lapuló helyzetben megmerevedett ő is. Maugli irigykedve nézte őket. Igen kevés emberfiának volt olyan szaglása, mint neki, de a vadonbeliek orrának hajszálrugó-érzékenységét sohasem érte utol; a füstös faluban töltött három hónap pedig sokat rontott rajta. De azért megnedvesítette az ujját, orrához dörzsölte, s egyenesen állt, hogy a magasban járó szagot fogja el. Ez a leggyöngébb, de legtisztább szag.

– Ember! – mondta Akela, és leült.

– Buldeó! – mondta Maugli, és ő is visszatelepedett a helyére. – Nyomon követ bennünket. Ni, ott csillog a napfény a puskáján.

A napfény csak egy szemrebbenésnyi időre tört meg az ócska flinta sárgaréz veretén, de a vadonban semmi sem hasonlít ehhez a villanáshoz, csak amikor a felhők száguldanak az égen: olyankor villan meg így egy darab csillámkő, egy tócsa vagy egy sima falevél. De most felhőtlen, csöndes nap volt.

– Tudtam, hogy emberek jönnek majd utánunk – diadalmaskodott Akela. – Nemhiába voltam én a Csapat vezére!

A négy kölyök nem szólt semmit, csak hasmánt lecsúszott a dombról, úgy beleolvadva színével a tüskés bozótba, mint a vakond a mezőbe.

– Hová mentek csak úgy szó nélkül?! – kiáltott utánuk Maugli.

– Pszt! Amíg a nap delelőre érne, idegurítjuk a koponyáját! – felelte Szürke Testvér.

– Vissza! Vissza – és várjatok! Embernek nem szabad embert enni! – kiáltotta Maugli.

– Hát ki volt farkas mostanáig? Ki vágott felém késsel, amiért embernek gondoltam? – szólt Akela, amikor a négy farkas bosszúsan visszatért és letelepedett.

– Nem vagyok köteles minden tettemnek okát adni! – mondta dühösen Maugli.

– No lám, ez az ember! Most az ember beszél! – morogta bajusza alatt Bagira. – Éppen így beszéltek az emberek Udipurban is, a Királyi Ketrecek körül. Mi, vadonbeliek tudjuk, hogy az ember a legbölcsebb a világon. Ha hinnénk a fülünknek, tudnánk, hogy ő a legbolondabb. – Aztán hangosan folytatta: – Ebben igaza van az emberkölyöknek. Az ember csapatosan jár vadászni. Egyet megölni, hacsak nem tudjuk, hogy a többi mit akar: rossz vadászat. No, gyerünk, tudjuk meg, mi a szándéka velünk ennek az embernek.

– Nem megyünk – morogta Szürke Testvér. – Vadássz egyedül, testvérkém. Mi tudjuk, hogy mit akarunk… Azt a koponyát eddig már ide is hozhattuk volna.

Maugli egyik barátjáról a másikra nézett, szeme könnyel telt meg. Előrelépett a farkasok felé, s fél térdre ereszkedve így szólt:

– Hát én nem tudom, mit akartok? Nézzetek rám!

Látszott rajtuk, hogy kényelmetlenül érzik magukat, s ha szemük elkalandozott, Maugli újra meg újra visszakényszerítette. Végül már minden szőrük szála égnek állt, minden porcikájuk reszketett – Maugli pedig csak meresztette rájuk a szemét.

– No hát – mondotta -, ki a vezér ötünk közül?

– Te vagy a vezér, testvérkém – mondta Szürke Testvér, és megnyalta Maugli lábát.

– Hát akkor kövessetek! – szólt Maugli, s a négy kölyök farkát behúzva szegődött a nyomába.

– Ez is azért van, mert az Embercsapattal élt – mondta Bagira utánuk settenkedve. – Most már valami egyéb is van a vadonban, Balú, nemcsak a Dzsungel Törvénye.

A vén medve nem szólt semmit, de annál többet gondolt.

Maugli nesztelenül vágott át a vadonon, egyenest Buldeó ösvényének, amíg csak a bozótot széthajtva meg nem pillantotta az öreget, aki puskáját vállán hordva loholt a kétnapos nyomon.

Emlékeztek, ugye, hogy amikor Maugli távozott a faluból, Sir Kán nyers bőre nehezedett a vállára, Akela és Szürke Testvér pedig mögötte ügettek – úgyhogy ez a hármas nyom igen világos volt. Most odaért Buldeó, ahová Akela, mint tudjátok, visszament, és összekeverte a nyomokat. Itt leült, köhögött, dörmögött, meg-megindult erre-arra a vadonban, hogy újra megtalálja a nyomot – s egész idő alatt kőhajításnyira volt azoktól, akik lestek rá. Senki sem tud olyan csöndes lenni, mint a farkas, ha nem akarja, hogy meghallják; és Maugli is ámbár a farkasok véleménye szerint igen esetlenül mozgott, úgy jött-ment, mint az árnyék. Úgy vették körül az öreget, mint delfinek gyűrűje a sebesen haladó gőzöst – s miközben körülvették, nyugodtan beszélgettek egymással, mert az ő beszédjük a legalsó foka alatt kezdődik annak a hanglétrának, amelyet a gyakorlatlan emberi fül meg tud hallani. (A másik végén van Mengnek, a denevérnek vékony visongása, amit igen sok ember egyáltalán nem hall. Ennél a hangnál kezdődik a madarak, denevérek és rovarok beszéde.)

– Különb ez minden zsákmánynál – mondta Szürke Testvér, miközben Buldeó hajlongott, bámészkodott és lihegett. – Olyan, mint egy eltévedt vaddisznó a folyó menti vadonban. Mit beszél? – mert Buldeó dühösen motyogott magában.

Maugli tolmácsolta Buldeó szavait:

– Azt mondja, hogy egész farkashordák táncolhattak körülöttem. Azt mondja, hogy soha életében nem látott ilyen nyomot. Azt mondja, hogy fáradt.

– Majd megpihen, mielőtt megint nyomra lelne – mondta hidegen Bagira, megkerülve egy fatörzset, mintha szembekötősdit játszanának. – Hát most meg mit csinál az a sovány jószág?

– Eszik – vagy füstöt ereget a szájából. Az emberek mindig játszanak a szájukkal – mondta Maugli, s a néma cserkészek látták, amint az öreg rátölt vízipipájára, rágyújt, és pöfékel. Örültek a dohány szagának, mert ettől ezután sötét éjszaka is megismerhetik Buldeót, ha kell.

Aztán egy kis csapat szénégető jött le az ösvényen; természetesen megálltak egy-két szóra Buldeóval, aki legalábbis húszmérföldnyi vidéken híres vadász volt. Aztán mind leültek és pipáztak. Bagira meg a többiek odamentek a közelükbe, és figyeltek, miközben Buldeó mesélni kezdte Mauglinak, az ördögfiókának történetét – elejétől végig, sok toldással és kitalálással fűszerezve. Hogy hát tulajdonképpen ő ölte meg Sir Kánt; Maugli átváltozott farkassá, és egész álló délután küzdött vele, aztán megint fiúvá változott, és megbabonázta Buldeó flintáját, úgyhogy a golyó megfordult a levegőben, amikor Mauglira célzott, s magának Buldeónak egyik bivalyát ölte meg; a falu pedig jól tudván, hogy ő a legbátrabb vadász Szioniban, elküldte, hogy ölje meg ezt az ördögfiókát. De közben a falu rátette a kezét Messzuára meg az urára, akik nyilván szülei ennek az ördögfiókának; eltorlaszolta őket tulajdon kunyhójukban, s most megfogják kínozni mind a kettőt, hogy boszorkány és varázsló voltukat bevallják – akkor aztán megégetik őket.

– Mikor? – kérdezték a szénégetők, mert ők is nagyon szerették volna látni a ceremóniát.

Buldeó azt felelte, hogy semmi sem történik addig, amíg vissza nem tér, mert a falu azt akarja, hogy előbb ölje meg a Dzsungel fiát. Aztán majd ítélkeznek Messzua és az ura fölött, s a falubeliek szétosztják maguk közt a földjeiket meg a bivalyaikat. Messzua urának van egynéhány gyönyörű szép bivalya. – Kitűnő dolog boszorkányokat elpusztítani mondta Buldeó -, márpedig olyan emberek, akik farkaskölyköket tartanak a házuknál, mi egyebek lehetnének, mint a legrosszabb fajta boszorkányok?

– De hát – vetették közbe a szénégetők – mi lesz, ha az angolok neszét veszik a dolognak? Úgy hallották, hogy sült bolond nép az angol: azt se tűri, hogy becsületes gazdaemberek békességben égethessék meg a boszorkányokat.

– Ej – mondta Buldeó -, a falu bírája azt jelenti majd, hogy Messzua meg az ura kígyómarástól pusztultak el. Ez már rendben volna, most csak a farkaskölyköt kell még megölni. Nem láttak véletlenül valami ilyenféle teremtést?

A szénégetők óvatosan körülnéztek, s köszönték jó csillaguknak, hogy nem láttak semmi effélét; de nem kételkedtek abban, hogy ha valaki, hát olyan bátor ember, mint Buldeó, majd csak rátalál. Lemenőben volt a nap, s a szénégetőknek az a gondolatuk támadt, hogy lemennek Buldeó falujába, és megnézik a gonosz boszorkányt. Buldeó azt mondta, hogy neki ugyan kötelessége az ördögfiókát megölni, de a világért sem engedheti, hogy egy csapat fegyvertelen ember menjen át a vadonon – hiszen ha ő nincs velük, minden pillanatban előbukkanhat a farkaskísértet. Elkíséri hát őket, s ha véletlenül megjelenik előttük a boszorkány fajzatja – hát majd megmutatja, hogyan bánik el az ilyenekkel Szioni legjobb vadásza. A pap azt mondta, hogy olyan varázsszert adott neki ez ellen a teremtés ellen, hogy tökéletesen biztos a dolgában.

– Mit mond? Mit mond? Mit mond? – ismételgették minden percben a farkasok; és Maugli sorban tolmácsolta Buldeó szavait, amíg csak a boszorkányhistóriához nem értek – ezt maga sem fogta fel, hát azt mondta, hogy azt a pár embert, aki olyan jó volt hozzá, csapdába ejtették.

– Hát szokott ember embert csapdába ejteni? – kérdezte Bagira.

– Azt mondja. Nem értem, mit beszél. Bolondok ezek valamennyien. Mi köze hozzám Messzuának meg az urának, hogy csapdába ejtik őket? És miért beszélnek a Piros Virágról? Ennek nyomára kell jönnöm. Akármit akarnak is tenni Messzuával, nem teszik meg addig, amíg Buldeó vissza nem tér. Így hát… – Maugli erősen gondolkozott, ujja játszadozott a nyúzókés nyelével; Buldeó meg a szénégetők pedig bátran lépdeltek tovább libasorban. – Tüstént visszamegyek az Embercsapathoz – mondta végül Maugli.

– S mi történjék ezekkel? – kérdezte Szürke Testvér, éhes pillantást vetve a szénégető barna vállára.

– Kísérd őket haza énekszóval – mondta gúnyosan mosolyogva Maugli -, nem akarom, hogy sötétség előtt a falu kapujához érjenek. Vissza tudjátok tartani őket?

Szürke Testvér megvetően mutogatta fehér fogait.

– Körbe-karikába vezethetjük őket, mint a pórázra kötött kecskét – ha jól ismerem az embert.

– Arra nincs szükség. Csak énekelj egy kicsit, hogy ne ballagjanak olyan magánosan, és nem kell a legédesebb éneket kiválasztani, Szürke Testvér. Eredj velük, Bagira, és segíts énekelni. Ha leszáll az éjszaka, találkozunk a falu előtt. – Szürke Testvér tudja, hol.

– Nem könnyű vadászat emberkölyköt szolgálni. Mikor aludjam? – mondta ásítozva Bagira, ámbár látszott a szemén, hogy tetszik neki a mulatság. – Még hogy csupasz bőrű embereknek énekeljek? No de hát próbáljuk meg.

Lehajtotta fejét, hogy jobban törjön ki belőle a hang, s hosszúra nyújtva elkiáltotta: – Jóóó vadászatooót! – Alkonyatkor elég félelmes kezdet volt ez az éjféli kiáltás. Maugli hallotta, amint zúgott, emelkedett, halkult, s valami félelmes nyöszörgésfélében elhalt a háta mögött – s kacagott magában, amíg a vadonon keresztülrohant. Látta az egy csomóba verődött szénégetőket; a vén Buldeó flintáját, amelynek csöve ingadozott, mint a banán levele, egyszerre mind a négy világtáj felé. Aztán Szürke Testvér nekieresztette a jalahi jalaha-kiáltást, amit őzbakhajszoláskor szoktak hallatni, meg amikor a nilgájt, a nagy, kék tehenet hajtják maguk előtt. Mintha a világ végéről jött volna ez a kiáltás, közelebb, egyre közelebb, s egy hirtelen elhallgató sikolyban végződött. Aztán felelni kezdett a másik három – már maga Maugli is megesküdött volna, hogy egy egész csapat üvölt torkaszakadtából -, aztán mind a négy rázendített a Dzsungel nagyszerű Reggeli Dalára – s el nem engedtek egyetlen cifrázatot, cirádát, trillát sem, amit minden mély torkú farkas tud a csapatban. Én csak úgy nagyjából tudom ideírni ezt az éneket – de képzeljétek el, hogyan hangozhatik, amikor a Dzsungel délutáni csöndjét veri föl:

Egy percre még testünk sötét
árnyékot nem vetett,
most lenge árny nyomunkba jár,
léptünk hazaüget.
Csend, nyugalom; lomb és orom
éles karéjt vetít.
Nyugtot neked, ha tiszteled
a Vadon Törvényeit!

Kürt, puskapor követ nyomon:
bújjunk vackunkba csak!
Szirt, domb alatt lapuljanak
az erdei urak.
Emberi nép sok ökre lép,
igát húz, és ekét,
félelmetes hajnal repes,
lángban dereng a rét.

Barlangba bújj! A Nap kigyúl,
lélegzik sok fűszál.
Bambusz között, mint kis tücsök:
int és cirrenve száll.
Óvatosan és nyugtalan
lesünk mindenfelé,
s az ég alól vadréce szól:
“A nappal: emberé!”

A harmatot, mely áthatolt
bundánkon: nap nyeli;
az itatót, az úsztatót
posvánnyá perzseli.
Már a sötét senkit se véd,
csuklyát ránk nem terít.
Nyugtot neked, ha tiszteled
a Vadon Törvényeit.

De hát nem lehet emberi nyelven kifejezni, hogyan hatott ez az ének, azt az üvöltő dühöt sem, amit a négy farkas vitt bele minden egyes szóba. Hallották a fák recsegését, amint az emberek sietve felmásztak az ágak közé. Buldeó újra meg újra elmondta bűvös varázsigéit. – A farkasok aztán lefeküdtek és aludtak, mert mindent a maga rendje és módja szerint csináltak (mint mindenki, aki a maga munkájából él) – senki sem tud jól dolgozni, aki nem alszik.

Eközben Maugli egymás után hagyta maga mögött a mérföldeket, kilencet egy óra alatt; rohant, és örült, hogy ilyen mozgékony tudott maradni, holott hónapokig poshadt az emberek között. A fejében az az egy gondolat járt csak, hogy Messzuát meg az urát ki kell menteni a csapdából, akármiféle is az; mert természettől fogva idegenkedett minden csapdától. Később aztán – fogadkozott magában – bőségesen megfizeti majd adósságát a falunak.

Bealkonyodott már, amikor meglátta a jól ismert legelőket s a dák-fát, amelynek tövén Szürke Testvér várt rá Sir Kán megölésének reggelén. Akármennyire haragudott is az egész emberi fajzatra, valami szorongatta a mellét, fojtogatta a torkát, amikor a falusi kunyhók tetejét megpillantotta. Észrevette, hogy mindenki szokatlanul korán tért haza a mezőről, s ahelyett hogy ki-ki hazamenne, s az estebédjével törődnék, az emberek csoportba verődnek a falu fája alatt, fecsegnek, lármáznak.

– Hiába: az ember nem lehet meg anélkül, hogy csapdát ne állítson a másik embernek – gondolta magában Maugli. – Múlt éjszaka Maugli volt… de mintha sok esős évszak telt volna el az óta az éjszaka óta. Ma éjszaka Messzuán s az urán van a sor. Holnap s aztán még sok éjszakán ismét Maugli következik majd.

A fal mellett surrant el egészen Messzua kunyhójáig, s az ablakon át benézett a szobába. Ott feküdt Messzua: szája felpeckelve, keze-lába összekötve; nehezen lélegzett, nyögött; az urát cifra festésű ágyhoz kötözték. A kunyhónak az utcára nyíló ajtaja erősen be volt zárva, három-négy ember ült előtte, hátával hozzátámaszkodva.

Maugli igen jól ismerte a falusiak viselkedését és szokásait. Tudta, hogy amíg ehetnek, beszélgethetnek, pipázhatnak, addig nem csinálnak semmi egyebet, de ha egyszer jóllaktak, veszedelmessé válnak. Buldeó nemsokára megérkezik – s ha kísérete megtette kötelességét, igen érdekes történetet mondhat el. Így hát Maugli bemászott az ablakon, fölébe hajolt a férfinak meg az asszonynak, elvágta a testüket szorító köteleket, kiszedte szájukból a pecket, s körülnézett, hogy nincs-e egy kis tej a kunyhóban.

Messzua majd megőrült már kínjában és félelmében (egész délelőtt ütötték-verték, kővel hajigálták) – s Maugli éppen jókor tapasztotta szájára a kezét, hogy kiáltását elfojtsa. Az ura csak riadt és dühös volt; ült a földön, s a piszkot szedegette ki a szakállából.

– Tudtam, tudtam, hogy eljön – zokogta végül Messzua. – Most már tudom, hogy az én fiam! – és szívére ölelte Mauglit. Maugli idáig tökéletesen nyugodt volt, de most egész testében remegni kezdett, s ez roppantul meglepte.

– Mire valók ezek a kötelek? Miért kötöztek meg? – kérdezte egy kis idő múlva.

– Hogy megöljék, amiért fiává fogadott téged – mi egyébért? – mondta mogorván a férfi. – Nézz ide! Folyik a vérem.

Messzua nem szólt egy szót sem, de Maugli az ő sebeit nézte – hallották, hogy a fogát csikorgatja, amikor meglátta a vért.

– Ki tette ezt? – kérdezte Maugli. – Megfizet érte!

– Az egész falu. Azért vádolnak boszorkánysággal, mert téged befogadtunk.

– Nem értem. Hadd mondja el Messzua.

– Tejet adtam neked, Natú, emlékszel? – szólalt meg félénken Messzua. – Mert a fiam voltál, akit elvitt a tigris, és mert nagyon szerettelek. Azt mondták: anyád vagyok, egy ördög anyja, s ezért megérdemlem a halált.

– Micsoda az az ördög? – kérdezte Maugli. – Halált, azt láttam már.

A férfi sötéten pillantott föl, de Messzua nevetett.

– Látod – szólt az urához -, tudtam – mondtam, hogy nem varázsló. – Az én fiam – az én fiam!

– Akár fiad, akár varázsló, mit érünk azzal? – felelte a férfi. – Annyi, mintha már meg is haltunk volna.

– Ott az út a Dzsungel felé – szólt Maugli az ablakra mutatva. – Kezetek-lábatok szabad. Gyertek!

– Mi nem ismerjük úgy a Dzsungelt, fiam, mint – mint te – szólalt meg Messzua. – Nem hiszem, hogy messzire eljutnánk.

– S a férfiak meg az asszonyok nyomunkban lesznek, és visszahurcolnak ide – mondta az ura.

– Hm – mondta Maugli, és nyúzókése hegyével csiklandozta a tenyerét -, senkit sem akarok bántani ebben a faluban – most még. De nem hiszem, hogy megállítanának. Egyéb gondjuk lesz nemsokára. Ó! – fölkapta fejét, s a kívülről behallatszó lármára és lábdobogásra figyelt. – No hát hazaengedték végre Buldeót?

– Azért küldték el ma reggel, hogy téged megöljön! – kiáltott fel Messzua. – Találkoztál vele?

– No igen – találkoztunk. Találkoztam. Lesz neki egy kis mesélnivalója, s amíg elmondja, mi sokat végezhetünk. De előbb meg kell tudnom, mit akarnak. Gondoljátok meg, hová mentek, s mondjátok meg nekem, ha majd visszajövök.

Kiugrott az ablakon, s megint végigfutott a falu védőfala mellett, amíg annyira nem jutott, hogy meghallgassa a fügefa körül tolongó emberek beszédét. Buldeó köhögve, morogva hevert a földön, s a többiek faggatták. Haja a vállára hullott; kezéről, lábáról lejött a bőr a fáramászástól; beszélni is alig tudott, de erősen érezte, hogy milyen nevezetes ember lett belőle. Időnként mondott valamit ördögökről, éneklő ördögökről, varázslatról – éppen csak annyit, hogy a tömeg ízelítőt kapjon abból, ami következik. Aztán vizet kért.

– Eh – mondta magában Maugli. – Locsogás-fecsegés. Az emberek édestestvérei a Bender-lognak, a Majmok Népének. Most kimossa a száját vízzel; most füstöt ereget; ha mindezzel elkészül, még hátra van, hogy elmondja a históriáját. Nagyon bölcs népség az ember, azt meg kell adni. Senkit sem hagynak ott Messzua őrizetére, amíg a fülük jól nem lakott Buldeó meséivel. Én pedig – éppen úgy ellustulok, mint ők!

Megrázkódott, és visszasurrant a kunyhóhoz. Éppen az ablakhoz ért, amikor érezte, hogy egy nyelv megérinti a lábát.

– Anyám – mondotta, mert jól ismerte ezt a nyelvet -, mit csinálsz te itt?

– Hallottam a gyermekeim énekét az erdőben, s utána jöttem a legkedvesebbiknek. Kis Békám, szeretném látni azt az asszonyt, aki tejet adott neked – mondta a harmattól csurom vizes Farkas anyó.

– Megkötözték, és meg akarják ölni. Elvágtam a köteleit, s az urával átmegy a Dzsungelen.

– Elkísérem én is. Öreg vagyok, de a fogam még megvan. – Farkas anyó hátsó lábaira állt, és benézett az ablakon a sötét kunyhóba.

– Én adtam neked először tejet; de jól mondja Bagira: az ember végül is az emberhez szegődik.

– Lehet – mondta Maugli baljóslatú arckifejezéssel -, de ma éjjel éppenséggel nem ezen a nyomon járok. Várj itt, és vigyázz, hogy meg ne lásson az asszony!

– Te sohasem féltél tőlem, Kis Békám – mondta Farkas anyó; azzal behátrált a magas fű közé, és eltűnt úgy, ahogy csak ő tudott eltűnni.

– Most pedig – mondta vidáman Maugli, amikor ismét beugrott a kunyhóba – valamennyien ott ülnek Buldeó körül, s az elmond nekik mindenfélét, ami nem történt meg. Ha befejezte a meséjét, azt mondják, okvetlenül idejönnek a Piros – idejönnek tűzzel, s elégetnek titeket. Mi lesz akkor?

– Beszéltem az urammal – mondta Messzua. – Kanivara harminc mérföld ide, de Kanivarában angolokat találunk.

– Miféle csapat az? – kérdezte Maugli.

– Nem tudom. Fehérek: azt mondják, ők kormányozzák az egész országot, s nem engedik, hogy az emberek elégessék, vagy tanúskodás nélkül verjék egymást. Ha odaérhetünk ma éjszaka, életben maradunk. Ha nem: meghalunk.

– Hát akkor éljetek. Ma éjszaka egy ember sem megy ki a kapukon. De hát mit csinál ő?

Messzua ura térdelve ásta fel a földet a kunyhó egyik sarkában.

– A pénzecskéjét szedi elő – mondta Messzua. – Egyebet nem vihetünk magunkkal.

-Ahá. Az a valami, ami kézről kézre jár, és sohasem melegszik meg. Hát egyebütt is van rá szükség, nemcsak itt? – kérdezte Maugli.

A férfi bosszúsan bámult rá.

– Bolond ez, nem ördög – mormogta magában. – Pénzen lovat vehetek. Így összetörve nem tudunk messzire menni, s a falu nyomunkban lesz egy óra múlva.

– Mondom, hogy nem lesz a nyomotokban, amíg én nem engedem; de azért a ló helyes gondolat, mert Messzua fáradt. – Messzua ura felállt, s az utolsó rúpiát a deréktakarójába kötötte. Maugli kisegítette Messzuát az ablakon. A hűvös éjjeli levegő felfrissítette az asszonyt, de a Dzsungel igen sötétnek és félelmetesnek látszott a csillagok fényében.

– Tudjátok a Kanivarába vezető nyomot? – suttogta Maugli.

A házaspár rábólintott.

– Jó. Ne feledjétek: nincs mitől félni. Sietni is fölösleges. Csak – csak – meglehet, lesz valami kis éneklés előttetek és mögöttetek a Dzsungelben.

– Azt hiszed, el mernénk tölteni a Dzsungelben egy éjszakát, ha a megégetéstől nem kellene félnünk? Jobb, ha vadállatok ölnek meg, mint ha emberek – mondta Messzua férje; de Messzua Mauglira nézett, és mosolygott.

– Mondom – folytatta Maugli, éppen úgy, mintha Balú volna, és századjára ismételné a Dzsungel valamelyik törvényét egy buta kölyök előtt -, mondom, hogy a Dzsungelben egyetlen fogat sem fennek, egyetlen mancsot sem emelnek rátok. Meg nem állít sem ember, sem állat, amíg Kanivarát meg nem pillantjátok. Őrizni fognak benneteket. Gyorsan Messzuához fordult, s így szólt:

– Ő nem hiszi, de te hiszed, ugye?

– Hiszem, fiam. Ember, kísértet, vadonbeli farkas – hiszem.

– Ő meg fog ijedni, ha a népem énekét hallja. Te tudni fogod, mi az, és megérted. Most eredj, de lassan: nincs miért sietni. A kapuk zárva vannak.

Messzua zokogva vetette magát Maugli lábához, de az gyorsan fölemelte, és összeborzongott. Aztán a nyakába borult Messzua, és minden áldó szót ráárasztott, amit csak tudott; hanem az ura sóvár szemmel nézte a földjeit, s így beszélt: – Ha elérünk Kanivarába, és meghallgatnak az angolok, olyan pört akasztok a papnak, a vén Buldeónak meg a többinek a nyakába, hogy csontig rágja a falut. Kétszeresen megfizetnek a műveletlen maradt földekért s az éhen maradt bivalyaimért. Nagy igazságot akarok!

Maugli felkacagott.

– Nem tudom, mi az az igazság – no de gyertek csak ide jövő esőzéskor, s nézzétek meg, mi maradt a faluból.

Elindultak a Dzsungel felé, és Farkas anyó előbukkant rejtekhelyéről.

– Menj utánuk – szólt Maugli -, s ügyelj, hogy az egész Dzsungel tudja: ezt a két embert nem szabad bántani! Szólalj meg csak egy kicsit… Bagirát szeretném idehívni.

Felhangzott, elhalkult a hosszú-hosszú üvöltés, s Maugli látta, hogy Messzua ura összerezzen és megfordul – már-már vissza akar menekülni a kunyhóba.

– Menjetek csak tovább! – kiáltotta vígan Maugli. – Mondtam, hogy énekelni fognak. Ez a kiáltás elkísér benneteket Kanivaráig. Ez a Dzsungel Vendéglátása!

Messzua előrenoszogatta az urát, s a sötétség elnyelte őket meg Farkas anyót, amikor egyszerre csak fölbukkant Bagira, szinte Maugli lába előtt, reszketve gyönyörűségében az éjszakától, amely megvadítja a Dzsungel Népét.

– Szégyellem magamat a testvéreid miatt – mondta dorombolva.

– Miért? Talán nem daloltak elég édes hangon Buldeónak? – kérdezte Maugli.

– Nagyon is édes hangon! Nagyon is! Még én is megfeledkeztem miattuk a büszkeségemről, s a Letört Zárra mondom, amely megszabadított, magam is énekelve jöttem át a Dzsungelen, mintha a tavasz motoszkált volna bennem! Nem hallottál bennünket?

– Egyéb dolgom is volt. Kérdezd meg Buldeót, tetszett-e neki a dal. De hol a négy testvér? Azt akarom, hogy az Embercsapatból senki se lépjen ki a kapukon ma éjszaka.

– Mi szükség van ehhez a négy testvérre? – szólt Bagira, egyik lábáról a másikra állva, izzó szemmel hangosabban dorombolva, mint valaha. – Magam is meg tudom állítani őket, testvérkém. De lesz-e legalább zsákmány? Az ének meg a fára kapaszkodó emberek nagyon megnövelte a kedvemet. Ugyan micsoda az ember, hogy törődjünk vele – az a meztelen, barna, szőrtelen, fogatlan földtúró, földevő? Egész nap követtem – fényes délben – ragyogó napsütésben. Terelgettem, mint farkas az őzbakot. Bagira vagyok én! Bagira! Bagira! Úgy táncoltam azokkal az emberekkel, mint most az árnyékommal. Ide nézz! – A nagy párduc felugrott, ahogy a macskakölyök ugrik a feje fölött szállongó hervadt levél után -, jobbra-balra sújtott az üres levegőbe, hogy csak úgy suhogott; nesztelenül visszahullt a földre, felugrott újra meg újra; a félig doromboló, félig morgó hang úgy hangzott, mint a gőz forrongása az üstben. – Bagira vagyok én – a Dzsungelben – az éjszakában – s magamban van az erőm. Ki tudja kiállni az ütésemet? Emberkölyök, halljad: lábamnak egyetlen ütésével olyan laposra tudnám verni a fejedet, mint a döglött béka nyáron!

– Üss hát! – mondta Maugli, nem a Dzsungel, hanem a falu nyelvén – s az emberi szótól egyszerre megállt Bagira, leült, a véknya remegett, feje éppen egy magasságban volt Maugliéval. Maugli újra rámeredt – úgy, ahogy a lázongó farkaskölykekre nézett volt -, tekintete belefúródott a párduc berillzöld szemébe. A zöld szem mélyén lassan kialudt a vöröses láng, mint egy húszmérföldnyire ellátszó világítótorony kialvó fénye; Bagira lesütötte szemét, nagy fejét lehajtotta – lejjebb, egyre lejjebb -, s reszelős piros nyelve nyalni kezdte Maugli lábát.

– Testvér – testvér – testvér! – suttogta Maugli, gyöngéd, de határozott kézzel simogatva Bagira nyakát, remegő hátát. – Nyugodj meg! Nyugodj meg! Az éjszaka a hibás, nem te.

– Ez a sok éjjeli illat – mondta bűnbánóan Bagira. – A levegő hangos szóval beszél hozzám. De hogy tudhatod ezt te?

Igen: az indiai falu körül mindenféle illattal tele a levegő, s az olyan teremtésre, aki jóformán az orrával gondolkozik, éppen olyan bolondító hatással vannak az illatok, mint az emberre a zene meg a kábítószerek. Maugli még tovább becézgette egy-két percig a párducot; az pedig lefeküdt, mint a macska a tűz mellett: lábát szügye aláhúzta, szemét félig lehunyta.

– Te hozzá is tartozol a Dzsungelhez meg nem is – szólalt meg végre. – Én meg csak egy fekete párduc vagyok. De szeretlek téged, testvérkém.

– Soká fecsegnek ezek ott a fa alatt – mondta Maugli, eleresztve füle mellett a párduc utolsó szavait. – Sok mesét mondhatott nekik Buldeó. Most már hamarosan nekiindulnak, hogy kivonszolják az asszonyt meg az urát a csapdából, és beledobják a Piros Virágba. De széttörve találják a csapdát – hahaha!

– Hallgass ide! – szólt Bagira. – Már nem lázas a vérem. Engedd, hogy engem találjanak ott! Nem sokan hagyják el a házukat, ha egyszer velem találkoznak. Nem először volnék ketrecben; s alig hiszem, hogy engem meg tudnának kötözni.

– Hát jó, de légy okos – mondta nevetve Maugli, mert maga is olyan vakmerő kezdett már lenni, mint a párduc, amely besurrant a kunyhóba.

– Phű – dörmögte Bagira -, csupa emberbűz ez a hely, no de éppen olyan ágy van itt, amilyenen Udipurban feküdtem, a Királyi Ketrecben. Hát akkor most lefekszem… (És Maugli hallotta, amint az ágy fonott kötelei megreccsennek a hatalmas állat súlya alatt.) – A Letört Zárra, amely megszabadított: azt fogják hinni, hogy nagy zsákmányt ejtettek! Gyere, ülj le mellém, testvérkém; majd együtt kívánunk nekik “jó vadászatot”!

– Nem, más gondolat jár a gyomromban. Ne tudja meg az Embercsapat, mi részem volt nekem ebben a mulatságban. Vadássz a magad szakállára. Én nem akarom látni őket.

– Hát legyen úgy – mondta Bagira. – Ohó, jönnek is már!

A fügefa alatt, a falu másik végén mind zajosabbra fordult a tanakodás. Vad kiáltások hallatszottak; férfiak és asszonyok rohantak az utcán, bunkósbottal, bambusszal, sarlóval, kézzel hadonászva. Buldeó meg a pap jártak elöl, a tömeg a sarkukban, s azt kiáltozták mind: – Lássuk a boszorkányt! Lássuk a varázslót! Izzó pénzzel kell sütögetni őket, hogy valljanak! Fejükre kell gyújtani a kunyhót! Majd megtanítjuk, hogyan fogadjanak be farkasördögöket! Nem, üssük előbb! Fáklyát! Több fáklyát! Buldeó, forró legyen a puskád csöve!

Az ajtó reteszével egy kis baj volt. Túlságosan is megerősítették; de a tömeg nekiveselkedett, és letépte, s a fáklyafény beáradt a szobába. Ott pedig – egész hosszában elnyúlva az ágyon, keresztbe vetett mancsait lelógatva az ágy fejénél – feketén, mint a pokol, félelmesen, mint egy gonosz lélek – Bagira hevert. Fél percig tartó, kétségbeesett csönd – a tömeg első sorai meghőkölnek, és utat törnek maguknak, vissza a küszöbről -, és ebben a pillanatban Bagira fölemeli fejét, és ásít – hosszan, megfontoltan, tüntetően -, ahogy akkor ásítana, ha magával egyenlő rangú teremtést akarna megsérteni. Rojtos ajka hátraszalad, tágra nyílik, vörös nyelve felgöndörödik; álla úgy leereszkedik, hogy mélyen belátni forró torkába, ínyéből világosan merednek ki a roppant szemfogak, amíg végre össze nem csapódnak, olyan zajjal, mint egy páncélszekrény bezáruló ajtaja.

A következő pillanatban üres volt az utca; Bagira kiugrott az ablakon, s ott állt Maugli mellett, az ordító, visítozó tömeg pedig egymás hegyén-hátán bukdácsolva, halálos rémületben rohant ki-ki a maga kunyhója felé.

– Ezek meg se moccannak reggelig – mondta nyugodtan Bagira. – És most mit csinálunk?

Mintha a délutáni álom csöndje ereszkedett volna a falura, de amint füleltek, meghallották, hogy nehéz hombárokat húzogatnak földes padlón az ajtók elé. Bagirának tökéletesen igaza volt: a falu nem mozdul meg napkelte előtt. Maugli csöndesen ült, gondolkozott, s az arca egyre jobban elsötétült.

– Rosszat tettem? – kérdezte végre Bagira, és hízelkedve simult a lábához.

– Nagyon is jól tettél mindent. Most őrizd őket napkeltéig. Én alszom egyet. – Maugli berohant a Dzsungelba, végignyúlt egy sziklán, mint a halott, s aludt, átaludta az egész következő napot az éj leszálltáig.

Amikor fölébredt, Bagira állt mellette: lába előtt frissen elejtett őzbak. Bagira kíváncsian figyelte, amint Maugli munkához látott nyúzókésével, evett, ivott, s állát kezére támasztva megfordult.

– Az ember meg az asszony épségben eljutottak addig, ahonnan már látni lehetett Kanivarát – mondta Bagira. – Farkasanyád hazaüzent Csillel, a keselyűvel. Még éjfél előtt találtak egy lovat a szabadulásuk éjszakáján, és gyorsan haladtak. Jól van-e így?

– Jól van – felelte Maugli.

– A falubeli Embercsapat pedig nem mozdult, amíg magasan nem járt a nap ma reggel. Aztán evett, és gyorsan visszaszaladt ki-ki a házába.

– Nem láttak meg téged véletlenül?

– Meglehet. Pirkadatkor a porban hemperegtem a kapu előtt, s lehet, hogy egy kicsit énekelgettem is magamban. No, testvérkém, itt már nincs tennivalónk. Gyere vadászni velem és Balúval. Új vadméhodvakat akar megmutatni neked, s mind azt szeretnénk, ha velünk élnél megint, úgy, mint régen. Ne nézz olyan csúnyán, hiszen még én is megijedek tőled! Az embert meg az asszonyt nem dobják be a Piros Virágba, a Dzsungelben pedig rendben van minden. Nem igaz? Felejtsük el az Embercsapatot.

– Nemsokára a varjú se károg utánuk. Hol legelész ma éjszaka Háti?

– Ahol neki tetszik. Ki tudhatja a Hallgatag szándékait? De hát miért kérdezed? Mit tud Háti, amit mi nem tudunk megtenni?

– Mondd meg neki, hogy jöjjön ide hozzám a három fiával.

– No de testvérkém… jól tudod: Hátival nem lehet ám csak úgy beszélni, hogy “gyere ide” meg “eredj oda”. Jusson eszedbe, hogy ő a Dzsungel ura – s amikor még az Embercsapat nem változtatta meg a nézésedet, ő tanítgatott a Dzsungel Mesterszavaira.

– Mindegy. Most tudok olyan Mesterszót, amelynek ő is engedelmeskedik. Mondd meg neki, hogy jöjjön el Mauglihoz, a Békához; és ha nem akarja mindjárt meghallani, mondd azt, hogy a burtpuri mezők elpusztítása dolgában.

– A burtpuri mezők elpusztítása dolgában – ismételgette kétszer-háromszor Bagira, hogy el ne tévessze. – Megyek. Lehet, hogy Háti rettentően megharagszik, de én szívesen odaadnám egyhavi zsákmányomat olyan Mesterszóért, amely a Hallgatagnak parancsolni tud.

Elment; Maugli pedig dühösen döfködte a földet nyúzókésével. Sohasem látott még embervért, amíg Messzua vérét meg nem látta – s ami neki sokkal többet jelentett: meg nem szagolta – a húsába vágó köteleken. Messzua pedig jó volt hozzá, és Maugli, amennyire egyáltalán tudott valamit szeretetről, oly mélységesen szerette Messzuát, ahogy a többi embert gyűlölte. De bármennyire utálta is őket, fecsegésüket, kegyetlenségüket, gyávaságukat – a Dzsungel minden kincséért sem szánta volna rá magát, hogy embert öljön, s újra érezze orrában azt a rettenetes vérszagot. A terve egyszerűbb volt, de sokkal alaposabb; S nevetett magában, amikor elgondolta, hogy az egészet a fügefa tövében mesélő Buldeó szavai juttatták az eszébe.

– Csakugyan Mesterszó volt – súgta fülébe Bagira. – A folyó mentén legelésztek, s úgy engedelmeskedtek, mint holmi bivalyok. Nézd, jönnek is már!

Háti és három fia a maguk szokott módján, némán értek oda. A folyó iszapja meg sem száradt még az oldalukon, s Háti elgondolkozva rágcsálta egy fiatal banánfa zöld szárát, amit agyaraival kibillentett a földből. De hatalmas testének minden ízén látta Bagira (mert tudott ám látni, ha szeme előtt voltak a dolgok) – hogy itt most nem a Dzsungel Ura beszél egy emberkölyökkel, hanem egy megijedt teremtés olyan valakivel, aki nincs megijedve. Három fia egymás mellett lépdelt az apjuk nyomában.

Maugli alig emelte fel a fejét, amikor Háti “jó vadászatot” kívánt neki. Hagyta Hátit himbálózni, egyik lábáról a másikra állni, s csak nagy későre szólalt meg; amikor végre kinyitotta a száját, akkor is Bagirához beszélt, nem az elefántokhoz.

– Elmondok egy történetet, attól a vadásztól hallottam, akit ti ma meghajszoltatok – szólalt meg Maugli. – Egy öreg, bölcs elefántról szól, aki verembe esett, s a verem fenekéből kiálló hegyes karó végighasította a testét, jóformán talpától a válla hegyéig – a hasítás fehér nyoma máig is látszik rajta. – Maugli kinyújtotta kezét, s amint Háti megfordult, a holdfényben látszott palaszínű oldalán a hosszú, fehér kéreg – mintha izzó korbáccsal vágtak volna végig rajta. – Emberek jöttek oda, hogy kihúzzák a veremből – folytatta Maugli -, de az elefánt elszakította a köteleit, mert erős volt; elment, és nem is mutatkozott, amíg a sebe be nem gyógyult. Akkor aztán egy éjszaka haragosan megjelent a vadászok földjén. Igen, most jut eszembe: három fia is volt. Sok-sok Esős Évszak elmúlt már azóta – és messze történt a dolog, a burtpuri mezőkön. Mit arattak azokon a földeken a következő aratáskor, Háti?

– Én arattam le a termést a három fiammal – felelte Háti.

– És hogyan szántottak aratás után? – kérdezte Maugli.

– Ott nem szántottak – mondta Háti.

– És mi lett az emberekkel, akik a föld terméséből éltek?

– Elmentek.

– És a kunyhókkal, amikben az emberek aludtak?

– A tetejüket szétszaggattuk, a falaikat elnyelte a vadon.

– Hát aztán?

– A Dzsungel annyi jó földet vett el kelettől nyugatig, amennyit én két éjszaka tudok bejárni; északtól délig annyit, amennyit én három éjszaka járok be. Öt falura szabadítottuk rá a Dzsungelt; és ezekben a falvakban meg a hozzájuk tartozó földeken, legelőkön és puha szántókon ma egyetlenegy embert sem táplál a föld. Ez volt a burtpuri mezők elpusztítása, amit én meg a fiaim vittünk véghez; s most azt kérdem tőled, emberkölyök, hogyan jutott hozzád ennek a híre? – szólt Háti.

– Egy ember mondotta – s most látom, hogy Buldeó igazat is tud beszélni. Jól csináltad, fehér sebhelyes Háti; de másodjára még jobban csinálod majd, mert ember fog irányítani. Ismered azt a falut, ahonnan engem kivetett az Embercsapat? Lusták, esztelenek, kegyetlenek valamennyien, játszanak a szájukkal, s nem zsákmányul, de mulatságból ölik meg azt, aki gyöngébb náluk. Ha teleették magukat, tulajdon fajtájukat is készek behajtani a Piros Virágba. Szememmel láttam. Nem helyes, hogy tovább éljenek itt. Gyűlölöm őket!

– Hát öld meg – mondta Háti legifjabb fia; kitépett egy fűcsomót, mellső lábain leverte gyökereiről a földet, s eldobta, közben pedig lopva tekingetett jobbra-balra kis piros szemével.

– Mit csináljak én fehér csontokkal? – felelte bosszúsan Maugli. – Farkaskölyök vagyok én, hogy koponyákkal játszadozzam a napon? Megöltem Sir Kánt, s a bundája ott rothad a Gyűlés Szikláján; de – de nem tudom, hogy hová lett Sir Kán, s a gyomrom még mindig üres. Most olyat akarok elvenni, amit a szememmel látok, a kezemmel megérinthetek. Szabadítsd rá a Dzsungelt arra a falura, Háti!

Bagira összerázkódott és lekuporodott. Azt meg tudta érteni, hogy ha nagy az ínség, gyorsan végigrohan valaki a falu utcáján, és jobbra-balra belevág a tömegbe, vagy csellel megöli az alkonyatkor szántogató embereket; de ez a terv – hogy egy egész falut meggondolatlanul eltöröljenek ember és állat szeme elől -, ez megrémítette. Felfogta már, miért hivatta Maugli Hátit. Csak a hosszú életű elefánt tervezhet és folytathat ilyen háborút.

– Meneküljenek, ahogy a burtpuri mezőkről menekültek az emberek – amíg nem szántja földjeiket, csak az eső, s az orsóik pergése helyett csak az esőcseppek peregnek a vastag levelekről -, amíg Bagira meg én a pap házában nem ütünk tanyát, s az őzbak a templom mögött levő víztartóhoz nem jár inni! Szabadítsd rájuk a Dzsungelt, Háti!

– De hát nekem – nekünk semmi bajunk nincs velük – s a nagy kínszenvedés vörösen látó dühe kell ahhoz, hogy leszaggassuk a födelet az alvó emberek feje fölül – mondta habozva Háti.

– Hát ti vagytok talán az egyetlen fűevők a Dzsungelben? Hajtsátok oda a népeiteket. Hadd végezzék a dolgot az őzek, a vaddisznók, a nilgájok. Te akár egy tenyérnyit se mutass meg a bőrödből, amíg az egész mezőt le nem tarolták. Szabadítsd rájuk a Dzsungelt, Háti!

– Gyilkolás nem lesz? Az agyaram vörös volt a burtpuri mezők elpusztításakor – és azt a szagot nem akarom érezni többé.

– Én sem. Azt sem akarom, hogy a csontjaik ott heverjenek a puszta földön. Hadd menjenek, találjanak új tanyát. Itt nem maradhatnak. Láttam és szagoltam annak az asszonynak a vérét, aki ennem adott, akit megöltek volna, ha én nem vagyok. Ezt a szagot csak a küszöbükön növő friss fű szaga fojthatja el. Itt ég a számban. Szabadítsd rájuk a Dzsungelt, Háti!

– Ó – mondta Háti -, így égett az én bőrömön is a karó hasította seb, amíg csak azt nem láttuk, hogyan halnak meg a falvak a tavaszi növények sarjadása közt. Most már értek mindent. A te háborúd a miénk is lesz. Rájuk szabadítjuk a Dzsungelt!

Maugli lihegése még alig csendesedett – egész testét rázta a düh és a gyűlölet -, már üres is volt a hely, ahol az elefántok álltak. Bagira rémülten nézett rá.

– A Letört Zárra mondom, amely megszabadított – szólalt meg nagy sokára a párduc -, te volnál az a csupasz kis jószág, akiért szót emeltem a Csapat előtt, amikor még minden olyan fiatal volt? Dzsungel Ura, ha erőm elfogy, emelj szót értem – Balúért – mindnyájunkért! Kölykek vagyunk hozzád képest! Letört, földre tapodott ágak! Őzgidák, akiket elhagyott az anyjuk!

Mauglit elképesztette az a gondolat, hogy Bagira holmi kis eltévedt őzgida; kacagott, visszafojtotta lélegzetét, zokogott, újra kacagott – végül is belevetette magát egy nagy tóba, hogy el tudjon hallgatni. Körbeúszkált, fel-felbukkant a holdsugarak közt, akárcsak a béka, amelyről nevét kapta.

Eközben Háti és a fiai megindultak négyen négy irányba, s némán lépdeltek lefelé a völgyeken, egymérföldnyire onnét. Mentek, mendegéltek két álló napig – vagyis jó hatvanmérföldnyire – a Dzsungelen keresztül, és minden lépésüket, ormányuknak minden meglóbálását megfigyelte, szóvátette, meghányta-vetette Meng meg Csil meg a Majmok Népe meg valamennyi madár. Aztán legelészni kezdtek, s nyugodtan legelésztek vagy egy hétig. Háti és fiai olyanok, mint Ká, az Óriáskígyó. Sohasem sietnek, amíg nem muszáj.

Ennek az időnek a vége felé valami szóbeszéd kezdett átszivárogni a vadonon – senki sem tudta, ki indította el -, hogy ebben meg ebben a völgyben jobb enni-innivalót lehet találni.

A vaddisznók – azok persze a világ végére is elmennének, csak jóllakhassanak – elsőnek mozdultak meg, csapatostul, a sziklákon keresztülrobogva; aztán jöttek az őzek azokkal az apró vadrókákkal, amelyek a nyájak elhullásából élnek; a vaskos vállú nilgájok egy vonalban haladtak az őzekkel, mögöttük meg a mocsarakból jövő vadbivalyok. Akármilyen kicsiség visszafordította volna ezeket a szétszórt, kószáló nyájakat; legelésztek, bolyongtak, ittak, és legeltek megint; de valahányszor riadalom támadt, mindig akadt, aki megnyugtassa őket. Egyszer Ikki, a Tüskésdisznó, aki csodákat mesélt arról, hogy milyen pompás legelők vannak egy kicsivel odább; másszor Meng rikkantott vidáman, s végigröpült egy tisztáson, hogy megmutassa: nincs ott senki; vagy Balú ballagott el egy ingadozó sor mellett, gyökereket majszolva, s félig ijesztéssel, félig esetlen taszigálással visszaterelte a helyes útra. Sokan visszafordultak, sokan elfutottak, sokan megunták a vándorlást – de nagyon sok maradt olyan, aki tovább ment előre. A következő tíz nap végén így állt a dolog: az őzek, a vaddisznók, nilgájok nyolc-tíz mérföldes sugarú körben keringtek, a Húsevők pedig a körön kívül cikáztak. A kör közepén volt a falu, a falu körül érőben volt a vetés, a vetés közt, magas rudak tetején, amolyan galambdúcfélékben ültek az emberek, hogy a madarakat és egyéb tolvajokat elriasszák. Most már nem csalogatták tovább az őzeket. A Húsevők a sarkukban voltak, s kényszerítették őket előre – befelé.

Egy sötét éjszakán Háti és három fia lelopódzott a vadonból, és ormányával kitördelte a madárijesztők karóit; úgy zuhantak le, mint a virágzó bürök levágott szára, s a lepotyogó emberek közvetlen közelből hallották az elefántok mély öblögetését. Aztán a megriadt őzek seregének előőrsei árasztották el a falu legelőit és szántóföldjeit; és velük jött az éles csülkű turkáló vaddisznó; amit az őz meghagyott, azt a vaddisznó tette tönkre. Időnként farkasriadalom zavarta meg a nyájakat; ide-oda futkostak kétségbeesésükben, letiporva a fiatal árpát s laposra döngölve az öntözőcsatornák partjait. Hajnalhasadás előtt a kör külső oldalán egy helyütt enyhült a nyomás. A Húsevők hátrább húzódtak, és nyílt ösvényt hagytak déli irányban; ezen az ösvényen egyik őznyáj a másik után menekült el. Mások – a merészebbek – a bozótban telepedtek meg, hogy másnap éjjel fejezzék be a lakomát.

De a munkájukat voltaképpen elvégezték. Amikor a falubeliek reggel kinéztek a földjeikre: látták, hogy oda a termés. Ez pedig annyit jelentett, hogy vagy meg kell halni, vagy el kell menni innét – hiszen évről évre olyan közel voltak az éhhalálhoz, mint hozzájuk a Dzsungel. Amikor a bivalyokat legelőre küldték, az éhes állatok látták, hogy az őzek lekopasztották a legelőt; továbbmentek hát a vadonba, és elkalandoztak vad testvéreikkel. Alkonyatkor a falu három-négy póni lova bevert fejjel nyúlt el az istállóban. Ezeket az ütéseket csak Bagira mérhette rájuk, s csak Bagirának juthatott eszébe olyan szemtelenség, hogy az utolsónak élettelen testét kihurcolja az utcára.

A falubeliek nem mertek ezen az éjszakán tüzet rakni a mezőn, s így Háti és három fia nyugodtan tallózhatták, amit a többi meghagyott; ahol pedig Háti tallózik, ott nincs szükség utána senki másra. Az emberek elhatározták, hogy a félretett vetőmagból éldegélnek az esős évszak végéig, aztán cselédnek szegődnek el, amíg az elveszett évet ki nem tudják pótolni; de amikor a gabonakereskedő éppen a maga teli gabonáskosaraira gondolt, s arra, hogy milyen jó áron adhatja majd el a vetőmagot: Háti erős agyarai kiásták vályogkunyhója sarkát, és szétzúzták a tehéntrágyával kitapasztott nagy, fonott hombárt, amelyben a drága magvakat tartogatta.

Amikor ezt a veszteséget is fölfedezték, a papon volt a beszéd sora. Imádkozott az istenekhez, de választ nem kapott. Lehetséges, mondotta, hogy a falu, tudtán kívül, megsértette a Dzsungel valamelyik istenét – mert annyi bizonyos, hogy a Dzsungel fordult ellenük. Így hát elhívatták a vándor Gond nép legközelebb fekvő törzsének vezetőjét. Apró, bölcs, erősen fekete bőrű vadászok voltak ezek a Gondok, a Dzsungel legmélyén éltek, őseik India legrégibb fajtájából származtak – valamikor övék volt az ország. Jóltartották a Gondok vezetőjét mindennel, amijük volt; az pedig fél lábon állt, kezében tartva az íját; haja csimbókján két-három mérgezett nyíl volt keresztülütve; félig ijedten, félig megvetően nézte az aggódó parasztokat és tönkretett földjeiket. Azt akarták tudni, nem az ő istenei – a Régi Istenek – haragszanak-e rájuk, s milyen áldozatokkal kellene megengesztelni őket. A Gond nem szólt semmit, csak fölkapott egy karelaindát, amelyen a vad, keserű tök terem, s keresztül-kasul kötözte vele a templom kapuját a merev tekintetű, vörös bálvány orra előtt. Aztán karjával a levegőbe bökött a Kanivarába vezető út felé; visszaindult a maga Dzsungeljébe, és figyelte a Vadon Népét, amely lassan szivárgott át az erdőn. Tudta, hogy ha a Dzsungel megmozdul: csak fehér ember remélheti, hogy kitéríti az útjából.

Nem volt szükség arra, hogy megkérdezzék a vélekedését. Vadtök fog nőni azon a helyen, ahol ők az istenüket tisztelték – s minél előbb menekülnek onnét, annál jobb.

Csakhogy nehéz dolog ám egy falut a maga horgonyköteleiről leszakítani. Ottmaradtak, amíg csak valami nyári eledelük maradt, s megpróbáltak diót szedni az erdőben; de villogó szemű árnyékok figyeltek rájuk, és álltak eléjük még fényes délben is, s ha rémülten futottak vissza a falaik közé – azokról a fatörzsekről, amelyek mellett alig öt perccel azelőtt jöttek el, közben valami hatalmas állat karmos mancsa hasogatta, véste le a kérget. Minél többen ültek otthon a falujukban, annál merészebbé váltak azok a vadak, amelyek a Vengunga-parti legelőkön szökdeltek és csaholtak. Nem győzték kifoldozni, újra tapasztani a vadon felé eső üres istállók hátsó falait; a vaddisznó bedöntötte, a csomós gyökerű kúszóindák utána siettek, és széjjelterpeszkedtek az újonnan nyert területen, a durva fű pedig úgy meredezett az indák mögött, mint a visszavonulókat üldöző manósereg lándzsái. Először a legényemberek menekültek el, s vitték a hírt mindenfelé, hogy a falu el van átkozva. – Ki harcolhatna – mondották – a Dzsungel ellen vagy a Dzsungel Istenei ellen, amikor még a falu kobrakígyója is otthagyta a fügefa alatt lévő odúját? Így aztán ami kis érintkezésük volt a külső világgal, az is összezsugorodott, s a síkságra vezető járt ösvények megritkultak, begyepesedtek. Végül már nem zavarta őket Hátinak és három fiának éjszakai trombitálása – mert nem volt több vesztenivalójuk. A lábon álló termés, a földben levő mag mind elpusztult. A külső földek már kezdték elveszteni régi alakjukat – ideje volt, hogy a kanivarai angolok irgalmára bízzák magukat.

A bennszülöttek szokása szerint egyre halogatták az indulást egyik napról a másikra – végül is ott érte őket az esős évszak kezdete. A javítatlan háztetőkön csak úgy zuhogott be a víz, a legelőn bokáig ért. A nyári forróság után egyszerre kizöldült minden. Akkor aztán útnak eredtek – férfiak, asszonyok, gyermekek – a vakító, forró reggeli esőben. De természetesen búcsúzóul visszanéztek még egyszer az otthonukra.

Amikor az utolsó, teherrel megrakott család kilépett a kapun, hulló gerendák és beomló szalmatetők recsegését hallották a falak mögül. Látták egy pillanatra, amint egy fényes, kígyózó fekete ormány fölemelkedik, és szétveri a korhadt tetőket. Eltűnt – aztán megint egy reccsenés, a nyomában visítás. Háti úgy tépdeste a háztetőket, mint mi a vízililiomot, s egy visszapattanó gerenda megdöfte. De csak ez kellett neki, hogy egész erejével nekiveselkedjék. Az egész Dzsungelben senki sincs, aki olyan gyönyörűségét lelné a pusztításban, mint a megdühödött vad elefánt. Hátrarúgott egy vályogfal felé; az összegörnyedt ettől a rúgástól, és sárga sárrá olvadt szét a zuhogó esőben. Aztán tovább forgott és visított Háti, végigszáguldott a szűk utcán, jobbra-balra nekidőlt a kunyhóknak, megrázta a rozoga ajtókat, az ereszeket felkunkorította – három fia pedig úgy tombolt mögötte, mint egykor, a burtpuri mezők elpusztítása idején.

– A Dzsungel el fogja nyelni ezeket a kagylóhéjakat – mondta egy nyugodt hang a pusztítás közepette. – Most a külső falat kell ledönteni – és Maugli, akinek csupasz vállán és karján lecsurgott az eső, félreugrott egy fal mellől, amely leroggyant, mint a fáradt bivaly.

– Minden meglesz a maga idején – lihegte Háti. – Ó, de Burtpurban vörös volt az agyaram! A külső falhoz, fiaim! Fejjel! Egyszerre! Most!

A négy elefánt egymás mellett feszült neki a falnak; a külső fal behorpadt, meghasadt, ledőlt – s a falubeliek a rémülettől megnémulva látták a rombolók agyaggal mocskolt, vad fejét a tátongó rés mögött. Aztán futottak hajléktalanul, étel-ital nélkül, végig a völgyön – falujuk pedig düledezve, szétcibálva, megtaposva, beleveszett mögöttük az esőbe.

Egy hónap múlva az egész hely csupa gödör és halom volt, fiatal, puha zöld növényekkel borítva; s az Esős Évszak végén zúgó Dzsungel hullámzott mindenütt, ahol fél esztendővel azelőtt még békén szántogattak az emberek.

MAUGLI ÉNEKE AZ EMBEREK ELLEN

Indák kanyarogjanak ellenetek,
a rengeteg oltsa ki tűzhelyetek!
A ház, a tető befonódjék,
amíg a gerenda meging,
s a karéla, sötét, keserű karéla
kötözze, temesse be mind!

Falkám majd dőlt kapunál dalol,
csűrben denevér hintázva honol,
s őrszem lesz a mérges kígyó,
hol tűz ragyogott-lobogott,
s a karéla, sötét, keserű karéla
szaporán gyümölcsözik ott.

Halljátok e zajt, dideregve, vakon:
holdkelte előtt majd kérem adóm,
és pásztorotok lesz a farkas,
határaitok köve rom,
s a karéla, sötét, keserű karéla
felmagzik az ágyatokon.

A földeteket majd én aratom,
s nyomorogtok a hulladékmagokon,
szarvas legyen ökrötök eztán
a vetetlen puszta felett,
a karéla, sötét, keserű karéla
hajtson lugast, ezeret.

Indákat küldök: erős seregek
fojtó hóhéraitok legyenek!
A fák induljanak ellenetek,
míg a holt gerenda meging,
s a karéla, sötét, keserű karéla
kötözze, temesse be mind!

Posted on

Tóth Gabi és Csonka András örökbefogadott

– Először egy komodoi sárkányt szerettem volna örökbefogadni – kezdte a musical Sárkánya, Tóth Gabi – de nem biztos, hogy túléltem volna az eseményt, így végül egy szakállas agáma, azaz szakállas sárkány mellett döntöttünk. Ennek az állatnak a zord, tüskés külseje békés, szelíd belsőt takar, csakúgy, mint az általam megformált Sárkány. Ráadásul az is látszik, hogy szereti, ha fotózzák”- tette hozzá nevetve a fülig szerelmes Tóth Gabi, akinek “nevelt lánya” a Gamma névre hallgat és 3 éves.
– Egy 21 éves csacsi lányt fogadtam örökbe, aki kiköpött olyan, mint én. Legalább lesz váltótársam a Shrekben! – nevetett a félmeztelenül cangázó Csonka András… A teljes cikket itt olvashatod el.